A Hon, 1863. szeptember (1. évfolyam, 198-222. szám)

1863-09-17 / 211. szám

lyal nehezedik a mérlegbe, hanem, hogy miféle tituláris qualitásokat hoz magával? vajjon melyik czim fog többet nyomni : „Magyarország királyáé-e? vagy pedig a centralisták által tervezett vojvodinák, okoliák és kapitanáták uráé? s ha a német nemzet nagyon mélyen akar a czimek analysisébe ereszkedni, váljon köszönetet fog-e szavazni azoknak a nagy diplomatáknak, akik az egy és hatalmas „Hungária“ minden ajkú nemzetiségeit mesterséges meghasonlásba igyekeztek hozni, csak azért, hogy azoknak a képviselői egy teremben éljenek az örökös tartományokéival? Az oly magasan lenézett Magyarország hongyülésének határozata már volt döntő befolyással Németország történetében ; a magyar rendek egyhangú felkiáltásának súlya már ismeretes a história előtt; őrizkedjenek a túlzott centralisták, nehogy „ülve maradássukkal“ bebizonyitsák, hogyan lehet históriai nullákká válni. © PEST, SZEPTEMBER 1ß. Politikai szemle. Pest, sept. 15. (U)Az „Abendpost“ tegnapi száma közli már Rechberg grófnak Gorcsakov herczeghez intézett, s aug. 12-ről keltezett utóbbi jegyzékét. Ezen jegyzék alább egész terjedelmében olvasható. Az orosz válasz, Rechb**rg gróf jegyzékére tegnapelőtt nyujtatott át az orosz ügyvivő által, de még nem közöltetik egész terjedelmében ; tartalmára vonatkozólag azonban több versio olvasható a legújabb tudósításokban. Ezen versiok közöl azonban csak azokat jegyezzük meg, melyek több hitelesség szinével birnak. A bécsi „Presse“ és „Gen. Corresp.“ versiója e tekintetben nagyobb figyelmet érdemelnek. Gorcsakov hg kijelenti — a „Presse“ szerint — hogy hajlandó annyira engedni a hatalmak kivánatainak, amennyire a diplomatának sikerült erre nézve a tért előkészíteni. (préparer le terrain.) Oroszország ígéri, hogy mindazokat megtartja, miket a szerződések kikötöttek, sőt Sándor czár kész többnek engedélyezésére, mint amennyire a szerződések betűje által kötelezve van. De mindenek előtt a fegyverben álló fölkelést kell legyőzni; a féktelenségnek és a fenyegetés minden látszatának meg kell szűnnie. Mindaddig, mig ezen eredmény nem lesz elérve, Oroszország non possumus-szal felel a hatalmak követelésére. Nem tér el a „Presse“ ezen közleményétől a „Gen. Corr.“ taglalata, melyet egy sz.-pétervári levél nyomán közöl, s amelynek lényege már a múlt éjjel táviratozva volt lapunk számára. A válaszjegyzékben nem érintetnek az orosz kormány által tervezett reformok. A felelet, anélkül hogy a hat pontot határozottan említené, azon föltevésből látszik kiindulni, hogy Oroszországnak előbbi jóváhagyó nyilatozatai ezen pontok fölött bevégzett dolognak tekintendők. Sajnálatát fejezi ki a jegyzék, hogy nem teljesültek azon remények, melyeket az oroszok a vitatkozásra és ennek eredményére alapítottak kezdetben, s hogy a lengyel kérdést illetőleg a hatalmak és Oroszország közti nézeteltérés nem enyésztetvén el a vitatkozás által, ennek további folytatása fölöslegesnek látszik. Oroszország magára vállalja a felelősséget ezen ügyben követett magatartásáért. A „Gen. Corresp.“ úgy hallja, hogy az Ausztria- és Angolországhoz intézett válasz körülbelül azonos. Az előadott verziókat öszevetve, úgy látszik , hogy az orosz kabinet nem csak hogy semmit sem ígér, sőt a vitát befejezettnek tekinti a lengyel kérdésre nézve. Ez a diplomatia teljes kudarcra. Már most önként támad a kérdés, hogy mire határozandják el magukat a hatalmak. Ha határozni akarnak is valamit, hetek, hónapok fogunk eltelni, míg ismét egyetértés jöhet köztük létre valami új lépés iránt. A követ-visszahívás, ha valami demonstratióról lenne szó Oroszország ellen, csak Angolország részéről történhetik, miután e pillanatban Ausztiaa és Francziaország csak ügyvivők által vannak képviselve Sz. Pétervárott. A lengyeleknek háború folytató fél gyakánt való elismerése még tehetséges volna. De váljon van- e arra kilátás, hogy meg lehessen nyerni Ausztriát ily elismerésnek? Valóban, igen kevés. Ily constellatiók között lehetlen aggodalommal nem tekinteni a lengyel forradalom végeredményére. Nem kevésbbé súlyosítja ezen helyzetet a párisi kabinet jlenlegi külpolitikája, mely határozott irányt nem követhet. Érdeke sem tünteti fel azon nehézségeket, melyekkel a párisi kabinetnek küzdenie kell egy párisi levelező. Jellemezni e pillanatban a franczia politikát — mond leveleid — teljes lehetlenség. Maguk a miniszterek megvallják, miként nem tudják hová hajlik Francziaország, kivel van összeköttetésben s kinek fordított hátat. Drouyn de Lhuys maga azt nyilvánította egy benső barátja előtt, ki azt kérdezte tőle: franczia-orosz-porosz szövetségre kerül- e a sor vagy megmaradnak Ausztriával és Angolországgal, hogy ha ő a „Pay»“-t olvassa, — az elsőt hiszi, ha pedig a „Constitutionnel“-t olvassa— az utóbbit. Ezen bizonytalanságnak magyarázatául szolgál azon ut és mód, miként III. Napóleon császár politikát folytat, s az amerikai események változó jelleme, melyek nagy befolyást gyakorolnak a franczia politikára. Észak minden győzelme nemcsak a fölkelt déli tartományokat gyengíti, hanem egyszersmind Francziaországnak az európai viszonyok fölötti hatalmát. Párisban senki sem kétkedik az iránt, hogy III. Napóleon császár mindaddig kerülni fog minden nagy vállalatot Európában , míg a mexicói ügy tökéletesen nem rendeztetett. A Reichsrath nem akar német lenni. Tehát a Reichsrath értekezleteiben elhatározták, hogy nem fognak manifestálni a német kérdésben. Rólunk magyarokról mindig azt pengetik, hogy azért az a nagy sympathia a nagy német nemzet egység iránt, mert abból a magyar ügyek végleges kibontakozását is várjuk. Ez vádnak elég becsületes, mert hiszen ha van egy olyan kérdés, melynek sikerültet a fejedelem is óhajtja, a népe is óhajtja, ez utoljára még szerencsének is nevezhető. Hanem midőn megfordítva : a bécsi centralisták csak azért, hogy a magyar ügyek soha kivánt megoldáshoz ne jussanak, fejedelmük bátor kezdeményezését egy oly nagy mű alkotásában, pedáns hireaucratikus tudomásul vétellel akarják devalválni, midőn a magát szabadelvűnek hivató Reichsrath , az a Reichsrath, melynek lezúzó többsége német, feloldja magát azon tartozott lelkesülés alól, mellyel még az oly conservativ bajor képviselőház is jutalmazá fejedelme jó szándékát, ez már valamivel nagyobb tévedés, mint a mienk. „C’ est plus, qu’ un crime, c’ est une faute.“ Egyike r. miniszteriális lapoknak túlságos zólusból fölöttébb őszinte talált lenni, midőn kimondja, hogy ne várjanak a magyarok semmit a német egységi kérdéstől, mert annak a létrejötte is az ő centralizáló feltételeiktől függ. Ausztria császárjának csak mint ilyennek van döntő tekintélye Németországban, melyet elvesztene, mihelyt csak mint egy „collectiv persona“ (ipsa verba) mint Ausztria nagyfejedelme, Cseh- és Magyarország királya stb. jelennek meg a fejedelmek gyűlésén. A história egészen másra tanít. Magyarország királyai nagyon sok ideig viselték a német császári koronát s hogy e kettős minőség több is volt, mint theoria, azt olyan hosszú háborúk, mint a spnyol öröködési, a török elem, a Napóleoni hadjáratok eléggé megpróbálták. Sőt volt egy idő, midőn a magyar király, mint ilyen és mint cseh király és osztrák herczeg, határának minden pontján hét évig harczolt mindenféle szomszédjával, győztes maradt, mig a centralisták theoriájának járműve még eddig csak csendes tengeren tud járni, s minden szellő elől nagy sietve a „minden áron való béke“ kikötőjébe menekül. De ha csakugyan feltehető a nagy német nemzetről az a túlfinom distinguálási ösztön, miszerint nem azt kérdezi, ki mennyi horderővel, anyagi és erkölcsi suly A bécsi lapok szemléje Néhány bécsi lap, tegnap ismét a magyar kérdéssel foglalkozott. Egyszerű tudomás végett átveszünk néhány ily közleményt. A „Wanderer“ az ultraminiszteriális „Botschafter“-rel vitatkozván, a többi közt írja: „Azon indítványunkra, hogy az ínség tekintetéből ad hoc országgyűlés hivassák össze, a „Botschafter“ legalább relative jóakarólag nyilatkozik, mondván : „„Ha egy ad hoc országgyűlés, s egy „előkelők gyűlése“ közt kellene választanunk az előbbinek adnánk elsőséget.““ „Eddigelő semmit sem hallottunk bármely „előkelők“ tervezett gyűléséről. Azt hisszük, hogy a Felség csak akkor lépjen fel személyesen, ha az eredmény előre biztosítva van. Az „előkelők gyűlése“ azonban már természeténél fogva nem bírhat oly tekintéllyel, hogy attól eredményt lehessen várni, mert a végérvényes határozat utoljára is csak az országgyűlésre tartozik. „Egészen mást mondhatni az oly országgyűésről, mely legalább látszólag csak az ínség enyhítése tárgyában hivatnék össze. Az országgyűlés legalább a mondott tárgyban eredményt szülne, s ő Felsége a szenvedők köszönetét aratva térhetne vissza fővárosába. A „Botschafter“ tehát nem mond igazat , írván : »»»,hogy az ily előkészületek nélkül összehívott országgyűlés az 1861-hez hasonló siralmas látványt nyújtana.““ — Inább azt hisszük, hogy igen magasztos látvány volna, ha a monarcha , félrevetve az államjogi viszályok kérdését, az uralkodó ínség enyhítésére czélzó eszközökről tanácskoznék : ez mindenesetre jó magvetés volna a jövendőre nézve. „Tehát az ad hoc országgyűlés czéljának elérése előre biztosítottnak tekinthető : a czél méltó a monarcha személyes interventiójára. Van ugyan ezen országgyűlés által elérni remény lett más czél is mely ha sikerülne, újabb történeteinkben korszakot alkotna. Ezen czél nem más, mint hogy a magyar ügy megoldásához szükséges tényezők egymáshoz közelebb hozassanak, hogy így bizalmas tárgyalások által a kiegyenlítés útja előkészíttessék. A viták szabad véleménynyilvánításra vezetvén, hamar kitűnnek, van-e elég érintkező pont a két nézet között , hogy az állam jogkérdést hivatalos alakban is szőnyegre lehessen hozni. „Természetes, hogy a mindkét részről a concepsiók elkerülhetetlenek, de épen abban fekszik a pillanat kedvező volta, hogy a német-osztrák párt erre már az első lépést megtette, s kénytelen concessiókat tenni anélkül, hogy egyenesen Magyarországhoz intené szavait, ha nem takarja, hogy a német reformacó papíron maradjon. Ezt nem mi mondjuk. Az „Oesterreich und die Umgestaltung des deutschen Bundes“ czímű röpirat szerzője az 51. lapon írja : „„Kívánjuk, hogy Ausztriának a Német szövetséghez tartozó tartományai követeket küldjenek a német parlamentbe, s ennek következtében Ausztria oly kifejlődést adjon fiatal alkotmányának, mely ezt lehetővé tegye; ez alatt pedig a többi tartományok ugy tekintessenek , mint Németország szövetséges társai.““ Bár e szükség minél előbb minden részről el volna ismerve, s akkor az érintett „kifejlődés“ oly magyarázatot nyerne, mely a feleket közelebb hozná.“ A „Morgen-Pest“ ellenben véli : „Azalatt, hogy félhivatalosan tudtunkra adatik, hogy a magyarok még most sincsenek kellően megpuhítva, a magyarok a korábban felvett álláspontban látszanak megmaradni; ez okból itt azt vélik, nem volna helyén a koronának oly kísérletbe bocsátkozni, mely előre kétségesnek mutatkozik. „Azonban az érintett hír mégsem teljesen alapnélküli. Mondják, hogy tekintetbe véve a szárazság által előidézett ínséget, a segítséget hozó Monarchának Magyarországba leendő leutazása, nincs a valószínűség körén kívül helyezve. Azonban a császári utazás politikai czélja kissé más, mint az országgyűlésnek összehivatása. Mondják, hogy többen azon korábbi eszmére tértek vissza, miszerint Magyarországban el kellene rendelni a direct reichsrath választásokat. „Jól értesültek szerint a kormány ezen rendszabály alkalmazására hajlandó volna, s a kivitelre nézve némely lépések kilátásban is vannak. Remélik, hogy az eredmény nem csak a tótok és ruthenek, de még a szerbek között is kedvezőnek fog bebizonyodni. Igaz, hogy ez által a viszály a magyarokkal nem volna kiegyenlítve, sőt inkább a dolog bonyolodottabbá válnék. „Ez esetben a teljes Reichsrath illetősége legalább forma tekintetében, s ezen tekintet, elég a kormányra nézve most, amidőn a külpolitika az előtérben áll.“ A bécsi lapok átveszik a néha jól értesült „Süddeutsche Zig“-nak következő bécsi levelét: „A Császár elutazása előtt, az ad hoc országgyűlés az ínség tekintetéből egybe fog hivatni, még pedig a magyar szempont iránti kedvezésből az 1861-ki követek fognának összehivatni. Az országgyűlés némely előleges tanácskozások után személyesen fog megnyittatni Ő Felsége által, aki a tanácskozás folyama alatt Corvin Mátyás palotájában veendi lakását. A kiegyenlítés modalitására nézve, mondják, hogy a Dualismus értelmében több concessio fogna adatni, mint amennyi a februári alkotmányyal összefér, de azért az 1848-ki külön minisztériumról, külön pénzügyről és hadseregről szó sem lehet. Ami a Reichsrathban való részvétet illeti, Bécsben arról lemondtak, nem ugyan elvileg, de csak elhalasztáskép néhány évre.A czélszerűségét, az anyagi rend teljes helyreálltása előtt. Az alkancsllár urazt látszik hinni , hogy ezen alapok puszta tárgyalása is csorbihatná a kormány tekintélye Lengyelországbani helyreállítása végett tett intézkedések keresztülvitelét. Ezenfelül a hatalmasságok közreműködése a hozandó határozatoknak Oroszország belügyeiben oly hivatkozás bélyegét adná, mit a sz. petersári kabinet nem akarna megengedni. E szerint az orosz kabinet vonakodik amai hatalmasság értekezletét elfogadni, melyek a bécsi congressusi okmányt aláírták Midőn az orosz kormány az ezen okmányban említett átalános elveket tekinteten kívül állóknak tekinti, csupán az ausztriai porosz udvarokkali közvetlen egyezkedésbe fogna beleegyezni , oly czélból, hogy saját lengyel birtokainak illető helyzete, melyekre az 1815 kikötések kiterjednek, a jelenkor kívánalmaival s a kor haladásával öszhangzásba hozassanak. Ezenfölül Gorcsakov fég arra figyelmeztetett bennünket, hogy ezen eljárásmód megfelelő lenne az 1815-ben követett eljárásnak. A cs. kormánynak constatiroznia kell, ha ezen pontok nagy része iránt, véleménye eltér az orosz kormányétól. Először is ellenkezőleg igen sürgősnek tartjuk, a kibékülésnek általános érdekében annyira szükséges művét tüstént megkísérteni- Midőn az orosz udvar fölhasználja ama loyalia s önzetlen közreműködést, melyet Ausztria, Francziaország s II. Britannia ajánnak föl számára, az a leghatályosb eszközt biztosítja magának arra nézve, hogy Lengyelországban a mérsékleltség eszméinek szerezzen győzelmet, s ezzel tartós béke alapjait vesse meg. Lehet, hogy a legszélsőbb pártok közlönyei a hatalmasság által ajánlott programmot, mint elégtelent elvetik. De tévedés lenne azt hinni, hogy ily esetben csak két párt áll egymással szemben : t. i. egyrészről a kormány , mely a fölkelés elnyomásával foglalkozik, n másrészről a fölkelők főnökei, kik a fürdetlenségeket szítják, a a legtazottabb követeléseket formálják. Ezen két táboron kivül van még egy számos ingadozó tömeg, mely meg lenne elégedve, ha a személyi vagyonbiztonságot jogos c jótékony kormányzat oltalma alá látnák helyezve. Midőn Oroszország a lakosság ezen részének bizalmát megnyerné, — nagy lépést tenne az ország pacificálására. Gorzsakoff hg bármely kibékítési kísérlet egyik legfőbb akadályául jelöli ki azon erkölcsi fölbátoritást, mit a fölkelés legesztelenebb törekvései a kivülrőli actió beavatkozás reményéből meritnek. Igaz, hogy a lengyelországi események Európában élénk rokonszenvet gerjesztettek. Ezen rokonszenv szinte mindazon államokban nyilvánult, hol nemzeti képviselet áll fenn. Azonban az ilynemű manifestatiók, még azon anyagsegélylyel egyesítve is, mit a fölkelők, a kormányok pontos fölügyelete daczára, a határos árokból kaphatnak, a rend Lengyelországban helyreállításának nem egyedüli akadályát képezik. Ha a fölkelés — mint Gortsgkoff’hg mondja — összes erőfeszítéseit a lengyel királyságban öszpontosítá, ez onnan van, mivel az ott oly kedvező térre is talált, hol annak könnyű volt alapos panaszokat ébreszteni s hol az elégületlenségre oly okok léteztek, miknek épen elenyeztetését ajánlottuk. Ha az orosz udvar inkább tekintetbe veszi a vallásszabadság s a nemzeti itézmények fönntartása iránt 1772 s 1814 Le , vállalt kötelezettségeket, a külföldi izgatást nem oly könnyen idézték volna elő ezen zavartat, miknek gyakori ismétlődése a szomszéd •szágot s egész Európát nem ok nélkül nyugtatitja. Ezen igy nem foghatjuk föl azon ellenvetését, miket Gorcsakow hg oly formaszerü értekezlet össz* ülése ellen hoz föl, mely a lengyel ügyek tárgyalására lenne hivatva. Mihelyt a sz. pátervári kabinet elismeri, hogy a többi hatalmaknak jogukban áll bizonyos, a lengyel királyságot illető közlések értelmét magyarázni— ugyanaz ez által közvetve, épen ezt a hatalmaknak oly bírálási jogát ismeri el, mely azokat véleményük kionvadására indítja oly rendszabályok létesítése iránt, melyek csupán ezen kötések közvetlen következményei. Mi a bécsi szerződéseket aláirt 8 hatalmagaégnak a lengyel királyság helyzete fölötti tanácsikozásokbani részvétében non', találhatok föl rí Oroszország belügyibe közvetlen bevatkor i jellemét, mivel világos, hogy a bécsi szerződés ezen királyságot oly különös állapotba hel ri, mely nagyon különbözik az orosz birodalom tartományaiétól. Ezért nem láthatjuk át, hogy mi tenné elfogadhatlanná, — még Gorcsakov g szempontjából is, — Oroszországra nézve a hatalmasság értekezletének összeülését. Már tiltakoztunk ama magyarázat ellen, mit a az.pétervári kabinet jun. 18-fői sürgönyeink egyik helyének ezen irányban látszott adni. A cs. kabinet akkor nem tett egyebet annál, hogy egy elemi igazságot eonstatirozott. Valóban világos, hogy egy értekezletnek az Oroszországgal! alkudozása végetti összeülése let ellenné lesz, ha a legközvetlenebbül érdeklett fél, épp az, melylyel akadozni kellene, vonakodik mega SHR Roehberg grófnak gróf Thunhoz, Bécsből aug. 12-ről intézett sürgönye. „Ön ismeri már Gorcsakov herczeg sürgönyének íövegét, melyet Balabine ur, másolat kézbesítése mellett. évi ful. 17-én olvasott fel előtem. A mint önt erről értettem, a cs. kormány élénken fájlalja, hogy Oroszország nem válaszolt kielégítőbb módon ama nyilatkozatukra, miket Ausztria,Francziaország s II.-Britanniával együtttett Sz. Pétervárott. Valóban Gorcsakov ha csak határozatlanul csatlakozik az alkudozások alapjául javaslott 6 ponthoz. Ő tagadja azok tüsténti alkalmazásának TÁRCZA. Politikai divatok. Regény, irta Jákai Mór. (Folytatás.) A sápadt asszony. Szerafine önkénytelenül bocsátkozik le a lúgos mélyében levő fehér kertiadra, mintha asedeslegne valamitől. Nagyon is nő volt, hogy egy gondolat elől elzárhatta volna szívét. Gyermekkori játszótársa ajánlja azt, hogy váljék el férjétől. Egy férfi, akire soha sem gondolhatott szívdobogás nélkül, kivárja, hogy hárítson el egy akadályt, mely kettőjük között áll. Összetette késeit, fölnézett Bélára, s oly könyörögve, oly benső remegéssel kérdezé tőle: — Béla ! Komolyan beszél ön most velem ? Bő a meg volt indulva a halovány nő erdő tekintetétől s megfogta annak összekulcsolt kezeit. — Szerafine! Az a csapása az égnek érjen engem, amit soha nem mérhet rám az emberek megvetése, ha nem tisztán, őszintén szólok kegyedhez. Irigyjen nekem. Én tudom, hogy merész szó volt, amit kiejtettem , de kegyed „becsültetésről“ szólt előttem. Fölösleges volt. Én mint kegyed, ki a tisztelet napsugarában fejlődött; kinek minden vonására büszkeséget lehelt a természet; arra, a mi az életnél nagyobb jó, nem lehet közönyös. Nekem nagy okaim voltak kegyed útmutójának lenni. Nézzen úgy kegyed, mint ha nem volnék egyéb, mint egy hideg kő, mely az utat mutatja: „erre menj.“ Annak hinne kegyed s nem kérdené, váljon igazat mond-e ? Nem győzhetem meg kegyedet okaim felöl , mert abban a Nemesis keze van, a minek be kell teljesülni; de annyit mondhatok kegyednek, hogy oly jóvátehetlen balsors fogja kegyedet az összeköttetésben érni, a melyből azután nincs több út kifelé. — Ön megdöbbent. — Óhajtom, hogy megdöbbenjen. Egykor igen jól meg fog kegyed engemet érteni és akkor tisztán bele tandja, hogy nem volt tőlem sem hóbort, sem cselesiövény, sem idétlen érzelgés, a mi e tanácsot adatta velem , hanem egy igen természetes, egyenes számítás; s hogy én előre tudva dolgokat, amikor élni fognak, mind azzal lelkemben, ami kegyedre emlékeztet, nem hallgathattam, és ha szóltam, ezt kellett mondanom. — Engedjen én találgatnom. Fertőyvel fog valami nagy dolog történni. Ön Nemezist emlegetett. Vagyonában fog-e megbukni? — Arról nem tudok. Nem is szólnék felőle. Jól tudom, hogy kegyed akkor épen mellette maradna. A szegénység szégyen ugyan a mások szemeiben, de legalább a magunkéban nem. — Tán a politikai hangulat változik, s Ferley pályája hanyatló meredélyre jut ? — Azt tudja kegyed, hogy politikáról ebben az országban senki sem beszél ez idő szerint. — Vagy tán irányomban van Ferteynek valami ármánya ? Tehet-e velem még több roszat, mint amit már tett. Nem volnék , mint's rég a másé, akárkié, az egész világé, ha magamé nem volnék ? — Kedves Szerafinene áltassa magát, egy nő soha sem egészen a magáé. — Tehát egy részben kinek a birtoka? — Birtoka annak a névnek, melyet a magáé helyett fölvett. Az fölemelheti, és levonhatja magával a sárba , a nélkül, hogy tehetett volna ellen. — Tehát mégis Fertöyt fenyegeti valami veszély, olyan veszély, amely az ő nevét fogja megmérgezni ? — Meglehet. — S nem tartaná ön azt lehetségesnek, hogy Ferteyné, megtudva hogy férjét valami gyalázat fenyegeti, elválás helyett fölfedezze előtte e titkot. — Nem ütközném meg rajta, s ha elhárítaná róla e szégyent, örülnék rajta. Ne felejtse el, amit mondtam: nekem lenne legnagyobb örömem, ha Ferteyt baj nem érné. De ön nem fogja őt megmenteni. — Miért hiszi ön ? — Mert örővel el akar veszni. — Rejtélyes ember! Ön boszúállása ez? — Semmi, semmi. Egy ujjam nem mondja, hogy őt űzze; egy szavam nem riasztja előre. Ő megy, megy, és nem látja maga előtt az örvényt és bele fog hullani. — Tudja ön, hogy én mit gondolok most? — Tudom. — Ön tudja ? Nos, mit? ! — Azt gondolja kegyed, Szerafine: ez az én gyermekkori játszótársamul akar engem választani a férjemtől; — azért , hogy elválaszthasson a herczegtől. Szerafin, mint a villámvakitott,akarta el egyszerre két kezéves szemeit és félrefordulva Bélától, leboült és elkezdő sirni. Béla állt előtte és nem szólt neki semmit. Nehány percz múlva fölemelte kényes arczát a sápadt asszony s zokogó szemrehányással monda neki: — Mi szükség volt önnek ezt kitalálni ? — Mert ez igen természetes volt. Minden asszony gondolná ezt magában. — Azért mégsem kellett volna önnek ezt szemembe mondani. Hiszen már most e szóval rabszolgájává tett; már most parancsolhat velem, amit akar. Le vagyok álarczozva; ön tudja, hogy én félek öntől; ön tudja, hogy egy, intésével odaküldhet ahova akar; ön tudja, hogy nem gondolhatok semmit ön ellen, anélkül, hogy ön meg ne látná azt. Mit akar ön velem tenni? — Azt, amit ön kívánt e peresben : önnek perét megnyerni a világ ellen. — Ön valóban saját szavaimmal fog meg. Én kértem önt, hogy védjem. Mint a gyesinek a mesében , a ki épen attól kér segélyt, a kitől retteg. — Kegyed igaztalan hozzám, Szerafine, kegyed nem akarja hinni, hogy az az érzelem, melyet ön iránt megtartottam, a legőszintébb tisztelet. —— Nem hihetem , mert az nekem vagy nagyon kevés, vagy nagyon sok. Ön játszik velem, épen úgy mint gyermekkorunkban, mikor ön egy kavicsot, amit öntől el akartam venni, markába szorított, s nevetett rajta, hogy hasztalan erősödtem kezét kinyitni, erősebb volt. Ön érzi, hogy erős, a tudja, hogy én gyönge vagyok ! ■—« többet is tud , azt is tudja, hogy ha Ön gyönge volna irányomban, akkor én jönnék az erős. Iút az ismeretét ön nagyon jól tudja használni. Jó van egy asszony, aki meg van bűvölve, aki lábainál haver, akit egy ujjával fölemel be, de akinek őrizkedik ujja hegyét nyújtani, mert ha öt fölemelné, akkor neki kellene az ö lábainál heverni. A sápadt aszony arczán, mint két nyíló rózsa, égett az indulatos kitörés után a felgyűlt szenvedély. — Ah Szerafine, kegyed még mindig az ó I költészetében él s elfeled, hogy annak prozéja is van; szólt Béla leülve Szerafine mellé s amik forró kezt kezébe véve. A regényekben vannak hősök, akik ráérnek mindig egy tárgyról gondolkozni. A színpadon kezdődik a dráma ábrándozással, végződik csalatkozással , a szereplők öt felvonáson keresztül mindig egy tárgyról beszélnek. De hát a felvonás-körökben mit csinálnak? Ez ám az élet ! Az entreac. Ot reggeli?'I estig fut fárad az ember, küzd idegen bajokkal, mestersége után lát , üzletét viszi, tanul, oktat, tapasztal, világi állásáért munkát, jövőjét építi, kötelességeit rója le, s öröme van benne, ha siker után békén megpihenhet. Ez a rettenetes próza az életben, kedvez Szerafine ! és ez nem önnek az ideálja ugye ? — Fájdalom, hogypen ez az, és épen azért, mert tőlem legtávolabb esik. Magam könnyelmű, bolond vagyok , aki hozzám közel esik, és mind versenytársam a „vanity fair“-en és én imádom az antipodes* imet. (Folytatása következik.)