A Hon, 1863. november (1. évfolyam, 250-274. szám)

1863-11-08 / 256. szám

PEST, NOVEMBER 7. Politikai szemle, Pest, nov. 7. (II.) A távírda még nem jelenti, hogy minő hatást tett III. Napoleon császár trónbeszéde a franczia törvényhozó test­re, mely előtt ama beszédet tartotta, kép­zelhető azonban, hogy a hatás rendkívüli volt mind a Louvreben, mind a diploma­­tiai, politikai s pénzügyi körökben egy­­aránt. E hatás nem lehetett csekélyebb Londonban, Berlinben, Sz.-Pétervárott és Bécsben. A­mi a franczia trónbeszédnek Bécs­ben tett hatását illeti, ez iránt eléggé meggyőz részint a sajtó nyilatkozata, ré­szint a bölse magatartása, s még inkább meggyőz pedig azon fontos körülmény, hogy másnap mindjárt miniszteri tanács ült össze ő Felsége elnöklete alatt, a­melybe Metternich herczeg s Eszterházy Móricz gróf is, Ausztriának sokáig diplo­­matiai képviselője a külföldön, hivatalo­sak valának. (Lásd „Esti posta“ rova­tunkat.) A sajtó nyilatkozatai közöl a jelentéke­nyebbeket alább közöljük. Itt csak a kor­mány félhivatalos és hivatalos közlönyé­nek nyilatkozatait hozzuk föl, melyek — mint látjuk — azon hatás csökkentésére vannak számítva, melyet a trónbeszéd po­litikai és pénzügyi körökben előidézett. A félhivatalos „Gén. Corre Bp.“, mely azt állította, hogy a franczia trónbeszéd határozottan békés jellemmel fog bírni, s hogy ez okmánynak a lengyel kérdésre vonatkozó része Ausztriára nézve jó­indu­lattal van szerkesztve, most így nyilatko­zik: „A trónbeszéd constatálja —mint ez másként nem is lehet — hogy nem volt sikere a három hatalom diplomátiai lépé­seinek. De minő következtetést von a trón­beszéd ezen tényből? Talán azt, hogy most határozottabban kell föllépni Oroszország ellen, hogy végre a kardnak kell dönteni, s hogy Francziaország erre el van határoz­va? — Épen nem. Ellenkezőleg, a hábo­­rueset határozottan mellőztetik, s azon je­lentékeny engedmény mellett, miszerint sajnálatérdemlő kihágások fordultak elő mind lengyel mind orosz részen, azon épen nem uj eszme állittatik föl, hogy egy con­­gressus vagy egy európai conferentia az Europa által szükségelt békés megoldást idézendi elő, valamint minden európai ügy a lengyel kérdésre nézve, mely a többiekkel egy sorba helyeztetik. Az ezt követő egész fejtegetésen végig húzódik a vágy sőt sóvárgás a kiengesztelődés és béke, a dolgok rendének állandó ujjáala­­kitása iránt,a­mire nézve III.Napóleon nem talál semmi biztositékot többé az 1815 ki kötményekben. Ez­en utóbbi nézet is tudo­más szerint nem uj; uj és rendkívüli csak az alakzat, a melybe azt a trónbeszéd öltözteti. De épen az a sajátságuk jelen­tékeny egyéniségeknek, hogy mintegy önkénytelenül új és szokatlan alak­zatokat és fordulatokat választa­ak , s ebben fekszik lényeges része azon tit­kos befolyásnak, melyet az ily kitűnő egyéniségek úgy szólva felvillanyozólag gyakorolnak a kedélyekre. De kellően ér­telmezve azt, III. Napóleon még­sem mond egyebet, mint azt, miszerint Ő személyesen meg van győződve, hogy a béke, a­melynek szükséges voltát hát­só gondolat nélkül elismeri, jö­vendőben fenyegetve leend, ha az európai kormányok egyet nem érthetnek egy con­­gressusban azon eszközök fö­lött, melyek által az európai rend érdekeit újból meg­szilárdíts­ák. S ezen gondolat, mint egyéni meggyőződés van kimondva, s nem föltételül van felállítva.“ így ír a félhivatalos lap, úgy látszik, hogy hivatalos collegája, a „Wiener Ab­­post“ mégis nagyobb jelentőséget tulaj­donít III. Napóleon császár trónbeszédé­nek. Figyelmet érdemlő nyilatkozata — melyben a congressus eszméjének elfoga­dása iránti hajlam is mutatkozik — így hangzik:,, Minél jelentékenyebb a francziák császárja által tartott trónbeszéd hordereje, minél meglepőbb ama benyomás, mit az előidézett, s mely hihetőleg Európában mindenütt egyforma leend, annál inkább nyugodt, s komoly bírálatot igényel; mi egy ily tén­nyel szemben annál kevésb­­bé lehet egyetlen perez műve, mivel leg­először is az összes érdeklett hatalmak véleményét kellene ismernünk. Csu­pán azon egyetlen megjegyzést nem hagyhatjuk el, miszerint a szerződések nem szűnnek meg létezni azért, mivel azok későbbi népjogi kötmények által egy részben módosíttattak, vagy mivel egyes pontokon azok fennállása megingatta­­tik. Nem szükség constatálnunk azon tényt , miszerint Ausztria azokat min­dig őszintén, sőt nem minden ön­­föláldozás nélkül teljesíté, mivel ez maga beszél s átalánosan el van is­merve, s mi annak a német reformpoli­tika teréni fáradozásait illeti, ki kell emel­nünk, hogy azok az európai szerződésjog vonalán mozognak, s épen Németország agitatiojának, melyről a beszéd alkalmi­lag említést tesz, elhárítására irányozzák. Továbbá most mindjárt még azt is ki­­­­mondhatni hisszük, hogy a franczia trón­beszéd alapeszméje a hatalmak közti egyezkedés s a háború eshetőségeinek lehetőleges elhárítása. Ezen eszméhez tökéletes csatlakozásunkat nyilvánít­hatjuk ; az ezen czél elérésével vezető eszközök fölött az Ítéletet hasonlókép a minden oldalróli egyezkedésre bízván.“ Ezen félhivatalos és hivatalos nyilat­kozatok azonban aligha képesek lesznek III. Napóleon császár beszédének jelenté­sét s horderejét csökkenteni, annyival in­kább nem, mivel —mint a távirda jelenti —­ a császári szavakat tettek követik. A tegnapi „France“ ugyanis azt mond­ja, hogy „a császár egy iratot intéz a fejedelmekhez, a congressust illető ja­vaslatának előterjesztése végett. Az euró*­pai congressus összehívottnak tekinthető. Néhány nap múlva tudni fogjuk, váljon a congressus elfogadtatik-e, vagy vissza­­utasi­tasik.“ E szerint rövid idő alatt ha­­tározniok kell a hatalmaknak, s ki fog tűnni, hogy melyek nem tartoznak és me­lyek tartoznak azok categoriájába, me­lyek napfénytől rettegő titkos tervek gyanújában állanak. Napoleon trónbeszéde.­ ­ Ezelőtt néhány héttel a blairgowri­­ei várospolgárok lakomáján egy angol miniszter egy toasztot mondott, melynek az volt a veleje, hogy Oroszország az 1815 ki szerződések által nyert jogát Len­gyelországhoz elvesztette. Ez a toaszt hetekig izgalomban tarta az európai diplomatiát. Valódi eseményül jegyeztetett az fel, hogy a szent okmány egyik szegletéből valaki egy darabot le akar szakítani. Már most a­ki a franczia császári trónbe­széd eseményszerű nagyságát meg akarja mérni,képzeljen egy angol külügy­ér helyé­be, ki pártjával együtt megbukhatik, egy Napóleont ki Francziao­rszág nevében be­szél; — egy felhevült agy diktálta toaszt helyébe egy hetek óta nyugodtan kigon­dolt, világbirálatára szánt trónbeszédet; — a blairgowriei kézműves ezéhek elöl­járói helyébe a leghatalmasabb ország bölcseinek gyülekezetét; — s az Oroszor­szágnak szánt passus helyébe azt a mon­dást, hogy az 1815-ki szerződések egész Európára nézve megszűntek — s vészül a pohárcsörgés helyébe a „congressus, vagy háború“ jelszavak moraját és akkor szerezhet megközelítő fogalmat azon ha­tás felől, melyet Napóleon trónbeszédé­nek egész Európában előidéznie kellett. Roskadozó épületnek mondja egész Eu­rópa mostani állását, melyet foltozgatni, tatarozgatni haszontalan vesztegetés,egész alapjából akarja ezt újra építeni. Európa nagyhatalmainak eddigi állá­sukban az 1815-öi szerződések szolgáltak alapul. Tudjuk, hogy mik ezek a szerződé­­sek? A száműzött Napoleonidák,a korlátok közé szorított Francziaország mellett; az európai térkép olyszerű felosztása, hogy egyik állam a másiknak ellensúlyát ké­pezze ; e mellett semmi fölösleges aggo­dalom a népek óhajtásai felől, nemzeti­ségi követelmények, alkotmányosság dol­gában. Napóleon trónbeszéde a népek legitim kívánalmainak az uralkodók érdekeivel kiegyeztetését akarja az európai állami együttlét új alapjául fölvétetni. Kimondja, hogy ez áldozatokba fog kerülni, de az eredmény fölér az áldozatokkal, mert vi­­lágbéke, átalános megnyugvás fog belőle származni. Tehát congressust ajánl, melyen az európai hatalmasságok „ezen az alapon“ új egyezményeket kössenek. Oroszország már nem idegen ily congressustól. Fran­cziaország viszonya barátságos volt a len­gyel forradalom kitöréséig Oroszország­hoz,s bár tagadhatlan,hogy a franczia nem­zetnek rokonszenvei vannak a lengyelek iránt, hanem abban igazat kell adnia Oroszországnak, hogy a­midőn megadatik Európának a jog az ő eljárásait megbírálni a lengyelek irányában, akkor neki is ha­sonló joga legyen ismét azoknak a rész­helyzetéről intézkedni, a­kik az ő hatal­mához fordulnak panaszaikkal s közben­járását igénylik. Tehát ha a lengyel kérdés égető Eu­rópára nézve, akkor minden kérdésnek égetőnek kell lenni. Isoláb­an is megoldható lett volna az, ha a nagyhatalmak többsége tettleg in­terveniál, de miután ez nem történ­hetik, miután erőszakról nincs szó , csak áldozatról lehet szó ; ilyen áldozatról azonban Oroszország csak azon esetben akar hallani, ha minden nagyhatalom kész eljöttnek tekinteni az időt, melyben ál­dozatokat szükség hozni. Kárpótlásokról nincs szó. Egyedüli kárpótlás, — mely ugyan elég becses kincs, — a világbéke s a köz­­megnyugasztalás. Azt mondja a trónbeszéd, hogy a nagy európai kérdések mindig egyetérésben találták a franczia és orosz kormányt, s nem teszi hozzá,hogy ez egyetértés nagy európai kérdésekre nézve a lengyel kérdés­­ által ellenkezőre lett volna fordítva ? Azt­­ azonban tüzetesen is kiemeli, hogy­­ Sán­dor czár a francziákat mind az olasz há­­borúban, mind Nizza és Savoya bekeble­­zésekor nyíltan és őszintén támogatta. Hogy tehát a lengyel kérdés megol­dassák, nem Oroszországon múlik, mely kész a congressus itélőszéke előtt megje­lenni,hanem azokon, a­kik e készséget nem osztanák. Az elkeseredésnek is nagyobb részt az az oka, hogy a három nagy ha­talom lépései ijeszgetésnek vétettek Szent- Pétervárott s a harczot még dühösebbé tették. Egyébiránt mindkét fél oly kihá­gásokat követ el, a­miket az emberiség nevében fájlalhatni. Ezen kihágások kölcsönös elfeledése valószínűleg egy részét képezen­di annak idejében a kölcsönösen hozandó áldoza­toknak. Oroszország hajlandó azon tör­vényszék előtt megjelenni, hol a lengyel ügyben számot kell adnia. Napóleon maga is s­akaszt tart e sza­vaknál és azt mondja, vegyük tudomásul e nyilatkozatot, szolgáljon ez nekünk arra, hogy a viszálkodás erjesztő anyagait egy­szer mindenkorra elfojtsuk, melyek min­den oldalról kitörni készek ; hadd támad­jon magából e kérelmetlen helyzetéből Európának a rend és megnyugvás új kor­szaka. Tehát kettőt már idáig ismerünk azon tényezők közül , kik minden kérdés­nek egyszerre megoldása által Euró­pának megnyugvást készek szerezni; egyik Franczia-, másik Oroszország. Hogy ezt mi módon akarják elérni ? arról felvilágosít a trónbeszéd alább, hol a kölcsönös fegyverkezések czélszerűtlen­­ségéről beszél. — Rá fogunk térni.­­Pest, nov. 7. A A birodalmi tanács alsóháza tehát a magyarországi inségkölcsön ügyét sze­rencsésen kihúzza arra az időre, a­mikor az ágió ismét roppant szökésekkel halad fölfelé s azzal megfelelő arányban halad­nak az állampapírok megfordított irány­zattal. Még most az ügy majd az urak háza elé kerül, ott is menthetlenül el kell mondani azokat a szép oratiokat, a­mik már egyszer készen vannak; s különö­sen kiemelni mindenütt, hogy a biroda­lom pénzviszonyai nagyon rongált álla­potban vannak, hogy mikor aztán a pénz­ügyminiszter megj­elen a pénzpiac­on a kölcsönveendő 85 vagy 100 millióért, épen még egyszer annyi leszámítolással köthesse azt meg, mint kaphatta volna egy hónap előtt. Tagadhatatlan, hogy a birodalmi ta­nácsnak kitűnő szónokai vannak. A sza­badelvű, haladásra kész pártoknak sincs hiányában,­hanem egyet nélkülözünk ben­ne,a­mi azokat a nagyon kicsiny bevett „or­szággyűléseket“ jellemezni szokta: a pa­triot­ikus lelkesülést. Ugyan jól járna az a kormány, mely azon hely­zetbe jönne, hogy a lét és nemlét elhatá­rozó ko­őszakában sürgős felhívására az egyetemes „vitám et sangvinem“ felkiál­tás helyett huszonöten íratnák be magu­kat e tárgy fölött szónokiam, ha majd t. i. három négy hét múlva a bizottmányi előadó kijavított véleménye nyomtatás­ban a tagok között ki lesz osztva. Sokan bámulnak rajta, hogy ugyan­azok a képviselők, kik en bloc elfogad­ták az uj adónemeket, most a kölcsön kötésekor felhányják, hogy alsó-, felső- Ausztriában, Istriában,Siléziában milyen nagy a nyomor. A fejadó behozatalakor az nem jutott eszükbe. Mert e­z így van. Az adót az egész nép viseli, az uj kölcsön­­­hatását pedig csak a börze, s a népeket, a kormánytagokat, a testvérnemzeteket szabad megszomoritani, de a börzét nem. A bécsi lapok szemléje. Kivonatok a bécsi lapok czikkeiből, a franczia trónbeszéd tárgyában. „Presse“: „III. Napóleon jelen évi be­széde, tartalmánál fogva a legjelentéke­nyebb, és leghatalmasabb; forma tekinte­tében pedig tökéletes. Nincs benne homá­­­­lyos szóbeszéd, kétértelmű phrasis, ha­nem nyílt szó inkább Európához, mint a francziákhoz. A trónbeszéd a hatalom legmagasb fokára emelkedett uralkodó büszke önérzetét leheli, telve magasztos gondolatokkal, kifejezéseiben mérséklett, határozataiban hajthatlan, s egészen al­kalmas arra, hogy a franczia nemzetet felhívja, csatlakozzék a napóleoni politi­ka valósítására. A császár ezúttal elhagy­ja a szokott modort , mel­lyel mások a külhatalmakhozi viszonyokat említeni szokták. Kihirdeti Európa előtt programm­­ját : választást nyújt a béke és háború között, biztosan remélve a sikert, mind a két esetben. „Úgy látszik, hogy Napóleon császár nemcsak Oroszország, hanem a vele al­kudozott hatalmak irányában is elveszti türelmét. Nem akar tehát ezen uton to­vább menni. Elismeri Lengyelország jo­gát, a­mint a szerződésekben és a törté­nelemben létezik. Kinyilatkoztatja, hogy az 1815-ki szerződések megszűntek lé­tezni ! congressust hirdet az európai kér­dések megoldására, ha mindjárt áldoza­tokba is kerülne. „Itt állunk tehát a bonaparte-politika alapeszméje előtt, amint azt Napóleon tizenegy év óta magában rejtegeti. Elér­kezettnek látja a pillanatot, melyben az 1815-öi szerződéseket felmondja. Ha ed­dig sem volt titok, hogy Napóleon törek­vése, Lipcse és Waterloo következmé­nyeit eltörölni, de eddig még nem mond­ta ki, hogy politikájának alapelve boszut állni az 1814- és 1815-öi eseményekért. Hiába tagadná valaki, mert igaz is, hogy e politika egyszersmind a franczia nem­zet politikája, melynek valósítására utolsó csep vérét és frankját feláldozza. „A trónbeszéd hatása megmérhetlen lesz. A félhivatalos jámbor hiszékenység­nek köszönhetjük, hogy ezen esemény váratlanul rohanta meg Európát. A „Gre­­ner­­­ Korrespondenz“ építve a Párisból vett hosszadalmas levelezésekre, állítá, hogy a trónbeszéd Ausztria irányában igen sok jó akaratot fog tanúsítani: meg­kettőzött vizsgálódásunk után sem talál­hattunk abban valami ehhez hasonlót.“ „Vaterland“. A rokonszenveinél fogva orosz érzelmű feudális lap írja : „Napo­leon császár, mint követelést adja elő azt, a­mit többé vissza nem vonhat, s a­mit Oroszország már évek előtt ki­mondott, de Anglia és Aus­ztria ellenáll­tak. S hogy Napóleon nem minden elő­vi­gyázat nélkül szól Oroszországról, kitű­nik a beszéd azon soraiból, mely egy­szersmind Ausztria szivébe mártott tőr, megemlítvén, hogy Sándor czár a fran­czia politikát az olasz háború alkalmával a legőszintébben s legszivélye­­sebben pártolta és helyeselte. Napole­on uralkodása Európa fölött, háború által vagy a nélkül : ez a franczia trónbeszéd alapgondolata!“ — Az „Ost. D. P.“ a trónbeszéd azon sza­vaiban „a congressus visszautasítása tit­kos terveket sejtet, melyeket félnek nap­fényre hozni“ kézzel fogható ijesztést lát arra nézve, hogy Francziaország kardot ránt azon hatalom ellen, mely ezen con­­gressusba megjelenni vonakodnék, le­gyen az Ausztria, Oroszország vagy Po­roszország. „Ez ugyan még nem hadüzenet, de elő­­postája a legnagyobb bonyodalmaknak, mert hogy ily feltevések mellett, hogy tudniillik az 1815 k i szerződések meg­szűntek létezni, a három hatalom közöl egyik sem lép be a con­­gressusba, világos. De nemcsak e három hatalom, hanem Anglia is határo­zott ellensége az ily congressusnak. És ebben némi megnyugtatás rejlik, mert Francziaország még­sem olyan erős , hogy európai coalitiot merjen felidézni. A tény azonban mégis felettébb súlyos, ha Napóleon el van határozva a congres­sust összehívni, vagy a­mint sejteni le­het, erre nézve a lépéseket már meg is téve. A politikai jelszó az egész télre ki van adva (congressus vagy háború) ki láthatja a dolog végét. A „Wanderer“ egészen más nézetben van. Szerinte Oroszország mindig kívánta a congressust. Anglia pedig legkevésbbé van azon helyzetben, hogy valamit kocz­­káztasson. Ausztriát és Poroszországot il­letőleg a nevezett lap írja: „Az 1859-ki hires újévi üdvözlet óta a francziák császára még ily végzetes sza­vakat nem mondott. Igaz, hogy Oroszor­szág a lengyel felkelés kezdetekor kije­lentő készségét oly congressusban részt venni, melyben Európa minden kérdései elintéztessenek, s lehet, hogy a lengyel bonyodalmakból kiszabadulni óhajtva most is elfogadja a kisegítő eszközt. „A­mi Poroszországot illeti, a barát­ság Oroszország irányában, s Bismark úr azon reménye, hogy így elszigeteltségé­ből kiszabadul, rá­vezetheti, hogy helyét a congressusban elfoglalhassa, gondolván, hogy itt szereplése nem lesz oly csekély­­szerű, mint eddig mindenben volt. „Ausztriának azonban minden előtt meg kell gondolni: mit veszthet ezen congres­susban? Régi ellenszenvénél az ily con­­ferentiák irányában, most is megmaradni, annyit tenne, mint a trónbeszéd azon szemrehányását, mely szerint makacsul a roskadozott állapotokat akarja fentartani, némileg magára venni. „Történhetik, hogy a congressus az olasz új rend elismerésére vezethet, habár ezen rend eddig az államkanczellária né­zeteinek nem is felelt meg. De Ausztria nem védő lovagja a tömegesen egybe­­gyűlt legitimitásoknak, csak saját érde­keit tartozik szem előtt tartani. „Ha a congressusból harcz következik, a mi Napóleon ígéreteinek ellenére is megtörténhetik, Ausztria helyzete nem lehet roszabb, mint ha a háború a con­gressus előtt törne ki. Ellenkezőleg Ausz­tria tagadó válasza a congressus kérdé­sében, hamarabb oly elszigeteltségre kár­hoztatna minket, a­minek káros voltát egyszer már éreztük.“ Az „Oesterr. Ztg.“ ámulatából és meg­lepetéséből még nem jött ki annyira,hogy a dolog érdeméhez szólhasson. Egyelőre csak azt írja, hogy a franczia trónbeszéd 2,000 szónál többet foglal magában, s a távirati hivatalt majdnem négy óra hosszat foglalkoztató. Birodalmi tanács. A nov. 5-ki ülés további folyamában Herbstnek úgy tetszik, hogy Mühlfeld azzal, mit a magyarok elidegenítéséről beszélt, átlépte a szabadnak határát. Mende ha­sonlatát az üzlettársakról nagyo­n is kedé­lyesnek tarja, s azt hiszi, ha az egyik üz­lettárs kölcsönt kén­ytelen felvenni, hogy a másikon segíthessen , kevésbbé lesz kedé­lyes. — Herbst ur a bizottmány javasla­tának megítélését szintén nagyon gemütlich­­nek tartja s tart tőle, hogy Mühlfeld nyomán egyátalán felette kedélyesekké válnak a reichs­­ráth tárgyalásai. — A múlt évi vi­árnál is tulsá­gos becslések történtek s a gyűjtések a szük­ségnél többet eredményeztek. Herbst­er még előhozza a bécsi és az iparvidékeken ura’ló szükséget, Ryger nem azért reichsratb, hogy az állam­i pénztár rovására jót tegyen, ha­nem hogy az egész jogát és érdekét megóvja. Az udv. kan­­czellária 15 milliónál többet mutat ki elkerülhet­­lenül a s­ükségesnek; j­ó 11 é­v­e hogy ez való, úgy ez a legtöbb, mi az ínség enyhitésére okvetlenül szükséges. A bizottmány a szükségletnél többet javasolt. A magyar iparvállalatokra adott pénzt az odacsődülő idegenek fogják absorbeálni, s a m­agyaroknak nem jut belőle. Az öszbirodalom nem lehet hitelintézete Magyarországnak akkor, midőn a bank a magyarországi jogviszonyok lapultsága miatt a hitelt megtagadja; ha a ma­­gyaroknak hitelintézet kell, rendezzék jogvi­szonyaikat. Schindler úr mint jámbor keresztyén, a jó Úristen politikájában bízik, mely esőt és nap­sütést fog adni íz ínséges vidékeknek. Ahol azonban már megvan a szükség, nem kell várni, hanem segíteni. A munkára és vasutakra adan­dó segélyben nem lát philantropiai ábrándokat; az útépítést nem ajánlja, mert a magyar közigaz­gatás mellett a legjobb utak elromlanak . Befe­jezésül nem tetszik neki, hogy a magyar kan­­c­ellár olyan állást foglal Bécsben, mint ha va­lamely idegen hatalom követe volna. Bechbauer sajnálkozik, hogy 2­2 év alatt semmi nem történt a magyar országgyűlés egy­­behívása végett; ez olyan rendszernek látszik, mint egy szomszéd államé, melyben folyvást föloszlatják az országgyűlést, mig olyanra nem tesznek szert, melynek hasznát vehetik. Azon elvet, hogy miután a magyar országgyűlés nincs együtt, a birodalmi képviselet álljon helyet érte, nagyon veszélyesnek tartja, mert e­ öalmány ar­­ra, hogy valahányszor valamely­ országgyűlés kényelmetlenné válik, illetékessége a reichsrat­­­ra ruháztassék. Ha a körülmények oly sürgetők nem volnának, egyedüli c­o­r­r­e­c­t eljárásul a hitel megszavazását indítványozná, azon­­ kö­téssel, hogy a kormány a biztosi­ást illetőleg a magyar oazággyűlést egybehívja. Nem kegyado­­mányról van szó, mel­lyel nem lehet megnyerni Magyarországot; Magyarországnak joga van, hogy segélyt követeljen- A 30 millió megadását javasolja; másodrendben 20 millióban is meg­nyugszik, mert hiszi, hogy ez a kormányt a ma­gyar országgyűlés egybehívására annál inkább ösztönzendi. Pi­e­n­e­r: A kormány javaslata azon szem­pontból indu­l ki, hogy aki segélyt keres a biro­dalomnál, nyerje meg azt. A kimutatások csak a vető­maghiányt tartalmazzák, a takarmány és marhaveszteség nincs meg bennök.­­ A szükséglet tehát nagyobb 15 millióná . A kor­mány nem egyesületeken akart segíteni, hanem az ínsége­seknek munkát adni, kik azt tömege­sen keresik. A kormány a földművelőt oly hely­zetbe akarja juttatni, hogy adóját megfizethesse. Stamm meg épen Izlardhoz hasonlítja Magyarországot, melynek a gazdag Angolország akart segélyt adni, de aztán csak s jó szónál maradt. Steffens az ülés bezárását javasolja (ne­vetés.) Nov. 6 án a magyarországi ínség kölcsönrétjz­­letes vitatása következett. Mindenelőtt a törvényjavaslat fogalmazványát olvass­a föl, mely mint a távirda már jelentette, az udv. kanczelláriának rendkivüli ut — és víz­építési munkákra 1’/2 milliót á­llványoz ; a pénz­ügyminisztériumnak pedig tavaszi és őszi vetés­­re 9V21 kész előlegezésekre 61l­ — inségi mun­kák készítésére 21/2 milliót ö­­sze en 20001000-t utalványoz. Skene 15 milliós javaslatát nem támogatják. Monde a magyar országos pénzalapnak 30 milliónyi, 1865 évi deczemberig kamatmentes, azontúl 5 °­ C-os kölcsön adaesék. Azon ellenvetés, hogy mikor a magyar országgyűlés nincs együtt, nem­ lehet kölcsönt adni az országos pénzalap­nak, nem áll, mert annak idején a magyar or­­szággyűléstől a magyar kanc­ellár követelni fogja a kölcsön visszafizetését. Mühlfeld védi a 30 milliónyi összeget a tegnapi támadások ellen. Nem kívánja a szívte­lenséget proclamáltatni. Védbeszédet tart az érzelem mellett. Befejezésül Herbstnek tömér­dek önmagával ellenmondását állítja össze, mi miatt az elnök személyeskedésért megrója. Herbst méltósága alattinak tartja, hogy feleljen. Bechbauer védi tegnapi fölszólítását a magyar kérdés megoldására nézve. Hogy Aus­tria hatalmi állása valóban megtámadhatlanná váljék, legsürgősebb a népek kielégítése s az alkotmánykérdésnek a Lajtán túl is megoldása. 30 millió kölcsönt ajánl úgy, hogy a kormány az adósság átvállalására nézve alkotmányszerű­­leg egyezzék ki Magyarországgal. Rechbauer javaslatát támogatja a jobb és baloldal s az erdélyi feic­arab­ok. M­e­n­d­e újból 30 milliót javasol a 20 helyett, azonban 20-al is megelégszik, ha a ho­váfordítást Magyarországra bízzák. Aid­ureanunak nem kell sem 30, sem 20, hanem 25 milliós indítványoz. Indítványát támogatja a jobb és jobb közép. Hopfen úr nem ismeri el ügyben Magyar­­országot. A kormány nem az országon, hanem a szűkölködökön akar segíteni. Kuranda osztja Bechbauer nézeteit a ma­gyar kérdés megoldását illetőleg, de nem az in­ségi kérdésben. Itt gyors segély kell, a magyar ors­zággyűlés legkorábban 3 hónap alatt jöhetne egybe. Kaiser Hopfen indítványa mellett szól. G­r­o­s­s­a szerint nem feladata a Reichsrath­­nak, hogy politikai indokokból segélyt szavaz­zon meg. Különben a 30 milliót s különösen a vas­úti munkák segélyezését javasolja. 4

Next