A Hon, 1863. november (1. évfolyam, 250-274. szám)
1863-11-08 / 256. szám
PEST, NOVEMBER 7. Politikai szemle, Pest, nov. 7. (II.) A távírda még nem jelenti, hogy minő hatást tett III. Napoleon császár trónbeszéde a franczia törvényhozó testre, mely előtt ama beszédet tartotta, képzelhető azonban, hogy a hatás rendkívüli volt mind a Louvreben, mind a diplomatiai, politikai s pénzügyi körökben egyaránt. E hatás nem lehetett csekélyebb Londonban, Berlinben, Sz.-Pétervárott és Bécsben. Ami a franczia trónbeszédnek Bécsben tett hatását illeti, ez iránt eléggé meggyőz részint a sajtó nyilatkozata, részint a bölse magatartása, s még inkább meggyőz pedig azon fontos körülmény, hogy másnap mindjárt miniszteri tanács ült össze ő Felsége elnöklete alatt, amelybe Metternich herczeg s Eszterházy Móricz gróf is, Ausztriának sokáig diplomatiai képviselője a külföldön, hivatalosak valának. (Lásd „Esti posta“ rovatunkat.) A sajtó nyilatkozatai közöl a jelentékenyebbeket alább közöljük. Itt csak a kormány félhivatalos és hivatalos közlönyének nyilatkozatait hozzuk föl, melyek — mint látjuk — azon hatás csökkentésére vannak számítva, melyet a trónbeszéd politikai és pénzügyi körökben előidézett. A félhivatalos „Gén. Corre Bp.“, mely azt állította, hogy a franczia trónbeszéd határozottan békés jellemmel fog bírni, s hogy ez okmánynak a lengyel kérdésre vonatkozó része Ausztriára nézve jóindulattal van szerkesztve, most így nyilatkozik: „A trónbeszéd constatálja —mint ez másként nem is lehet — hogy nem volt sikere a három hatalom diplomátiai lépéseinek. De minő következtetést von a trónbeszéd ezen tényből? Talán azt, hogy most határozottabban kell föllépni Oroszország ellen, hogy végre a kardnak kell dönteni, s hogy Francziaország erre el van határozva? — Épen nem. Ellenkezőleg, a háborueset határozottan mellőztetik, s azon jelentékeny engedmény mellett, miszerint sajnálatérdemlő kihágások fordultak elő mind lengyel mind orosz részen, azon épen nem uj eszme állittatik föl, hogy egy congressus vagy egy európai conferentia az Europa által szükségelt békés megoldást idézendi elő, valamint minden európai ügy a lengyel kérdésre nézve, mely a többiekkel egy sorba helyeztetik. Az ezt követő egész fejtegetésen végig húzódik a vágy sőt sóvárgás a kiengesztelődés és béke, a dolgok rendének állandó ujjáalakitása iránt,amire nézve III.Napóleon nem talál semmi biztositékot többé az 1815 ki kötményekben. Ezen utóbbi nézet is tudomás szerint nem uj; uj és rendkívüli csak az alakzat, a melybe azt a trónbeszéd öltözteti. De épen az a sajátságuk jelentékeny egyéniségeknek, hogy mintegy önkénytelenül új és szokatlan alakzatokat és fordulatokat választaak , s ebben fekszik lényeges része azon titkos befolyásnak, melyet az ily kitűnő egyéniségek úgy szólva felvillanyozólag gyakorolnak a kedélyekre. De kellően értelmezve azt, III. Napóleon mégsem mond egyebet, mint azt, miszerint Ő személyesen meg van győződve, hogy a béke, amelynek szükséges voltát hátsó gondolat nélkül elismeri, jövendőben fenyegetve leend, ha az európai kormányok egyet nem érthetnek egy congressusban azon eszközök fölött, melyek által az európai rend érdekeit újból megszilárdítsák. S ezen gondolat, mint egyéni meggyőződés van kimondva, s nem föltételül van felállítva.“ így ír a félhivatalos lap, úgy látszik, hogy hivatalos collegája, a „Wiener Abpost“ mégis nagyobb jelentőséget tulajdonít III. Napóleon császár trónbeszédének. Figyelmet érdemlő nyilatkozata — melyben a congressus eszméjének elfogadása iránti hajlam is mutatkozik — így hangzik:,, Minél jelentékenyebb a francziák császárja által tartott trónbeszéd hordereje, minél meglepőbb ama benyomás, mit az előidézett, s mely hihetőleg Európában mindenütt egyforma leend, annál inkább nyugodt, s komoly bírálatot igényel; mi egy ily ténnyel szemben annál kevésbbé lehet egyetlen perez műve, mivel legelőször is az összes érdeklett hatalmak véleményét kellene ismernünk. Csupán azon egyetlen megjegyzést nem hagyhatjuk el, miszerint a szerződések nem szűnnek meg létezni azért, mivel azok későbbi népjogi kötmények által egy részben módosíttattak, vagy mivel egyes pontokon azok fennállása megingattatik. Nem szükség constatálnunk azon tényt , miszerint Ausztria azokat mindig őszintén, sőt nem minden önföláldozás nélkül teljesíté, mivel ez maga beszél s átalánosan el van ismerve, s mi annak a német reformpolitika teréni fáradozásait illeti, ki kell emelnünk, hogy azok az európai szerződésjog vonalán mozognak, s épen Németország agitatiojának, melyről a beszéd alkalmilag említést tesz, elhárítására irányozzák. Továbbá most mindjárt még azt is kimondhatni hisszük, hogy a franczia trónbeszéd alapeszméje a hatalmak közti egyezkedés s a háború eshetőségeinek lehetőleges elhárítása. Ezen eszméhez tökéletes csatlakozásunkat nyilváníthatjuk ; az ezen czél elérésével vezető eszközök fölött az Ítéletet hasonlókép a minden oldalróli egyezkedésre bízván.“ Ezen félhivatalos és hivatalos nyilatkozatok azonban aligha képesek lesznek III. Napóleon császár beszédének jelentését s horderejét csökkenteni, annyival inkább nem, mivel —mint a távirda jelenti — a császári szavakat tettek követik. A tegnapi „France“ ugyanis azt mondja, hogy „a császár egy iratot intéz a fejedelmekhez, a congressust illető javaslatának előterjesztése végett. Az euró*pai congressus összehívottnak tekinthető. Néhány nap múlva tudni fogjuk, váljon a congressus elfogadtatik-e, vagy visszautasitasik.“ E szerint rövid idő alatt határozniok kell a hatalmaknak, s ki fog tűnni, hogy melyek nem tartoznak és melyek tartoznak azok categoriájába, melyek napfénytől rettegő titkos tervek gyanújában állanak. Napoleon trónbeszéde. Ezelőtt néhány héttel a blairgowriei várospolgárok lakomáján egy angol miniszter egy toasztot mondott, melynek az volt a veleje, hogy Oroszország az 1815 ki szerződések által nyert jogát Lengyelországhoz elvesztette. Ez a toaszt hetekig izgalomban tarta az európai diplomatiát. Valódi eseményül jegyeztetett az fel, hogy a szent okmány egyik szegletéből valaki egy darabot le akar szakítani. Már most aki a franczia császári trónbeszéd eseményszerű nagyságát meg akarja mérni,képzeljen egy angol külügyér helyébe, ki pártjával együtt megbukhatik, egy Napóleont ki Francziaország nevében beszél; — egy felhevült agy diktálta toaszt helyébe egy hetek óta nyugodtan kigondolt, világbirálatára szánt trónbeszédet; — a blairgowriei kézműves ezéhek elöljárói helyébe a leghatalmasabb ország bölcseinek gyülekezetét; — s az Oroszországnak szánt passus helyébe azt a mondást, hogy az 1815-ki szerződések egész Európára nézve megszűntek — s vészül a pohárcsörgés helyébe a „congressus, vagy háború“ jelszavak moraját és akkor szerezhet megközelítő fogalmat azon hatás felől, melyet Napóleon trónbeszédének egész Európában előidéznie kellett. Roskadozó épületnek mondja egész Európa mostani állását, melyet foltozgatni, tatarozgatni haszontalan vesztegetés,egész alapjából akarja ezt újra építeni. Európa nagyhatalmainak eddigi állásukban az 1815-öi szerződések szolgáltak alapul. Tudjuk, hogy mik ezek a szerződések? A száműzött Napoleonidák,a korlátok közé szorított Francziaország mellett; az európai térkép olyszerű felosztása, hogy egyik állam a másiknak ellensúlyát képezze ; e mellett semmi fölösleges aggodalom a népek óhajtásai felől, nemzetiségi követelmények, alkotmányosság dolgában. Napóleon trónbeszéde a népek legitim kívánalmainak az uralkodók érdekeivel kiegyeztetését akarja az európai állami együttlét új alapjául fölvétetni. Kimondja, hogy ez áldozatokba fog kerülni, de az eredmény fölér az áldozatokkal, mert világbéke, átalános megnyugvás fog belőle származni. Tehát congressust ajánl, melyen az európai hatalmasságok „ezen az alapon“ új egyezményeket kössenek. Oroszország már nem idegen ily congressustól. Francziaország viszonya barátságos volt a lengyel forradalom kitöréséig Oroszországhoz,s bár tagadhatlan,hogy a franczia nemzetnek rokonszenvei vannak a lengyelek iránt, hanem abban igazat kell adnia Oroszországnak, hogy amidőn megadatik Európának a jog az ő eljárásait megbírálni a lengyelek irányában, akkor neki is hasonló joga legyen ismét azoknak a részhelyzetéről intézkedni, akik az ő hatalmához fordulnak panaszaikkal s közbenjárását igénylik. Tehát ha a lengyel kérdés égető Európára nézve, akkor minden kérdésnek égetőnek kell lenni. Isolában is megoldható lett volna az, ha a nagyhatalmak többsége tettleg interveniál, de miután ez nem történhetik, miután erőszakról nincs szó , csak áldozatról lehet szó ; ilyen áldozatról azonban Oroszország csak azon esetben akar hallani, ha minden nagyhatalom kész eljöttnek tekinteni az időt, melyben áldozatokat szükség hozni. Kárpótlásokról nincs szó. Egyedüli kárpótlás, — mely ugyan elég becses kincs, — a világbéke s a közmegnyugasztalás. Azt mondja a trónbeszéd, hogy a nagy európai kérdések mindig egyetérésben találták a franczia és orosz kormányt, s nem teszi hozzá,hogy ez egyetértés nagy európai kérdésekre nézve a lengyel kérdés által ellenkezőre lett volna fordítva ? Azt azonban tüzetesen is kiemeli, hogy Sándor czár a francziákat mind az olasz háborúban, mind Nizza és Savoya bekeblezésekor nyíltan és őszintén támogatta. Hogy tehát a lengyel kérdés megoldassák, nem Oroszországon múlik, mely kész a congressus itélőszéke előtt megjelenni,hanem azokon, akik e készséget nem osztanák. Az elkeseredésnek is nagyobb részt az az oka, hogy a három nagy hatalom lépései ijeszgetésnek vétettek Szent- Pétervárott s a harczot még dühösebbé tették. Egyébiránt mindkét fél oly kihágásokat követ el, amiket az emberiség nevében fájlalhatni. Ezen kihágások kölcsönös elfeledése valószínűleg egy részét képezendi annak idejében a kölcsönösen hozandó áldozatoknak. Oroszország hajlandó azon törvényszék előtt megjelenni, hol a lengyel ügyben számot kell adnia. Napóleon maga is sakaszt tart e szavaknál és azt mondja, vegyük tudomásul e nyilatkozatot, szolgáljon ez nekünk arra, hogy a viszálkodás erjesztő anyagait egyszer mindenkorra elfojtsuk, melyek minden oldalról kitörni készek ; hadd támadjon magából e kérelmetlen helyzetéből Európának a rend és megnyugvás új korszaka. Tehát kettőt már idáig ismerünk azon tényezők közül , kik minden kérdésnek egyszerre megoldása által Európának megnyugvást készek szerezni; egyik Franczia-, másik Oroszország. Hogy ezt mi módon akarják elérni ? arról felvilágosít a trónbeszéd alább, hol a kölcsönös fegyverkezések czélszerűtlenségéről beszél. — Rá fogunk térni.Pest, nov. 7. A A birodalmi tanács alsóháza tehát a magyarországi inségkölcsön ügyét szerencsésen kihúzza arra az időre, amikor az ágió ismét roppant szökésekkel halad fölfelé s azzal megfelelő arányban haladnak az állampapírok megfordított irányzattal. Még most az ügy majd az urak háza elé kerül, ott is menthetlenül el kell mondani azokat a szép oratiokat, amik már egyszer készen vannak; s különösen kiemelni mindenütt, hogy a birodalom pénzviszonyai nagyon rongált állapotban vannak, hogy mikor aztán a pénzügyminiszter megjelen a pénzpiacon a kölcsönveendő 85 vagy 100 millióért, épen még egyszer annyi leszámítolással köthesse azt meg, mint kaphatta volna egy hónap előtt. Tagadhatatlan, hogy a birodalmi tanácsnak kitűnő szónokai vannak. A szabadelvű, haladásra kész pártoknak sincs hiányában,hanem egyet nélkülözünk benne,ami azokat a nagyon kicsiny bevett „országgyűléseket“ jellemezni szokta: a patriotikus lelkesülést. Ugyan jól járna az a kormány, mely azon helyzetbe jönne, hogy a lét és nemlét elhatározó koőszakában sürgős felhívására az egyetemes „vitám et sangvinem“ felkiáltás helyett huszonöten íratnák be magukat e tárgy fölött szónokiam, ha majd t. i. három négy hét múlva a bizottmányi előadó kijavított véleménye nyomtatásban a tagok között ki lesz osztva. Sokan bámulnak rajta, hogy ugyanazok a képviselők, kik en bloc elfogadták az uj adónemeket, most a kölcsön kötésekor felhányják, hogy alsó-, felső- Ausztriában, Istriában,Siléziában milyen nagy a nyomor. A fejadó behozatalakor az nem jutott eszükbe. Mert ez így van. Az adót az egész nép viseli, az uj kölcsönhatását pedig csak a börze, s a népeket, a kormánytagokat, a testvérnemzeteket szabad megszomoritani, de a börzét nem. A bécsi lapok szemléje. Kivonatok a bécsi lapok czikkeiből, a franczia trónbeszéd tárgyában. „Presse“: „III. Napóleon jelen évi beszéde, tartalmánál fogva a legjelentékenyebb, és leghatalmasabb; forma tekintetében pedig tökéletes. Nincs benne homályos szóbeszéd, kétértelmű phrasis, hanem nyílt szó inkább Európához, mint a francziákhoz. A trónbeszéd a hatalom legmagasb fokára emelkedett uralkodó büszke önérzetét leheli, telve magasztos gondolatokkal, kifejezéseiben mérséklett, határozataiban hajthatlan, s egészen alkalmas arra, hogy a franczia nemzetet felhívja, csatlakozzék a napóleoni politika valósítására. A császár ezúttal elhagyja a szokott modort , mellyel mások a külhatalmakhozi viszonyokat említeni szokták. Kihirdeti Európa előtt programmját : választást nyújt a béke és háború között, biztosan remélve a sikert, mind a két esetben. „Úgy látszik, hogy Napóleon császár nemcsak Oroszország, hanem a vele alkudozott hatalmak irányában is elveszti türelmét. Nem akar tehát ezen uton tovább menni. Elismeri Lengyelország jogát, amint a szerződésekben és a történelemben létezik. Kinyilatkoztatja, hogy az 1815-ki szerződések megszűntek létezni ! congressust hirdet az európai kérdések megoldására, ha mindjárt áldozatokba is kerülne. „Itt állunk tehát a bonaparte-politika alapeszméje előtt, amint azt Napóleon tizenegy év óta magában rejtegeti. Elérkezettnek látja a pillanatot, melyben az 1815-öi szerződéseket felmondja. Ha eddig sem volt titok, hogy Napóleon törekvése, Lipcse és Waterloo következményeit eltörölni, de eddig még nem mondta ki, hogy politikájának alapelve boszut állni az 1814- és 1815-öi eseményekért. Hiába tagadná valaki, mert igaz is, hogy e politika egyszersmind a franczia nemzet politikája, melynek valósítására utolsó csep vérét és frankját feláldozza. „A trónbeszéd hatása megmérhetlen lesz. A félhivatalos jámbor hiszékenységnek köszönhetjük, hogy ezen esemény váratlanul rohanta meg Európát. A „Grener Korrespondenz“ építve a Párisból vett hosszadalmas levelezésekre, állítá, hogy a trónbeszéd Ausztria irányában igen sok jó akaratot fog tanúsítani: megkettőzött vizsgálódásunk után sem találhattunk abban valami ehhez hasonlót.“ „Vaterland“. A rokonszenveinél fogva orosz érzelmű feudális lap írja : „Napoleon császár, mint követelést adja elő azt, amit többé vissza nem vonhat, s amit Oroszország már évek előtt kimondott, de Anglia és Ausztria ellenálltak. S hogy Napóleon nem minden elővigyázat nélkül szól Oroszországról, kitűnik a beszéd azon soraiból, mely egyszersmind Ausztria szivébe mártott tőr, megemlítvén, hogy Sándor czár a franczia politikát az olasz háború alkalmával a legőszintébben s legszivélyesebben pártolta és helyeselte. Napoleon uralkodása Európa fölött, háború által vagy a nélkül : ez a franczia trónbeszéd alapgondolata!“ — Az „Ost. D. P.“ a trónbeszéd azon szavaiban „a congressus visszautasítása titkos terveket sejtet, melyeket félnek napfényre hozni“ kézzel fogható ijesztést lát arra nézve, hogy Francziaország kardot ránt azon hatalom ellen, mely ezen congressusba megjelenni vonakodnék, legyen az Ausztria, Oroszország vagy Poroszország. „Ez ugyan még nem hadüzenet, de előpostája a legnagyobb bonyodalmaknak, mert hogy ily feltevések mellett, hogy tudniillik az 1815 k i szerződések megszűntek létezni, a három hatalom közöl egyik sem lép be a congressusba, világos. De nemcsak e három hatalom, hanem Anglia is határozott ellensége az ily congressusnak. És ebben némi megnyugtatás rejlik, mert Francziaország mégsem olyan erős , hogy európai coalitiot merjen felidézni. A tény azonban mégis felettébb súlyos, ha Napóleon el van határozva a congressust összehívni, vagy amint sejteni lehet, erre nézve a lépéseket már meg is téve. A politikai jelszó az egész télre ki van adva (congressus vagy háború) ki láthatja a dolog végét. A „Wanderer“ egészen más nézetben van. Szerinte Oroszország mindig kívánta a congressust. Anglia pedig legkevésbbé van azon helyzetben, hogy valamit koczkáztasson. Ausztriát és Poroszországot illetőleg a nevezett lap írja: „Az 1859-ki hires újévi üdvözlet óta a francziák császára még ily végzetes szavakat nem mondott. Igaz, hogy Oroszország a lengyel felkelés kezdetekor kijelentő készségét oly congressusban részt venni, melyben Európa minden kérdései elintéztessenek, s lehet, hogy a lengyel bonyodalmakból kiszabadulni óhajtva most is elfogadja a kisegítő eszközt. „Ami Poroszországot illeti, a barátság Oroszország irányában, s Bismark úr azon reménye, hogy így elszigeteltségéből kiszabadul, rávezetheti, hogy helyét a congressusban elfoglalhassa, gondolván, hogy itt szereplése nem lesz oly csekélyszerű, mint eddig mindenben volt. „Ausztriának azonban minden előtt meg kell gondolni: mit veszthet ezen congressusban? Régi ellenszenvénél az ily conferentiák irányában, most is megmaradni, annyit tenne, mint a trónbeszéd azon szemrehányását, mely szerint makacsul a roskadozott állapotokat akarja fentartani, némileg magára venni. „Történhetik, hogy a congressus az olasz új rend elismerésére vezethet, habár ezen rend eddig az államkanczellária nézeteinek nem is felelt meg. De Ausztria nem védő lovagja a tömegesen egybegyűlt legitimitásoknak, csak saját érdekeit tartozik szem előtt tartani. „Ha a congressusból harcz következik, a mi Napóleon ígéreteinek ellenére is megtörténhetik, Ausztria helyzete nem lehet roszabb, mint ha a háború a congressus előtt törne ki. Ellenkezőleg Ausztria tagadó válasza a congressus kérdésében, hamarabb oly elszigeteltségre kárhoztatna minket, aminek káros voltát egyszer már éreztük.“ Az „Oesterr. Ztg.“ ámulatából és meglepetéséből még nem jött ki annyira,hogy a dolog érdeméhez szólhasson. Egyelőre csak azt írja, hogy a franczia trónbeszéd 2,000 szónál többet foglal magában, s a távirati hivatalt majdnem négy óra hosszat foglalkoztató. Birodalmi tanács. A nov. 5-ki ülés további folyamában Herbstnek úgy tetszik, hogy Mühlfeld azzal, mit a magyarok elidegenítéséről beszélt, átlépte a szabadnak határát. Mende hasonlatát az üzlettársakról nagyon is kedélyesnek tarja, s azt hiszi, ha az egyik üzlettárs kölcsönt kénytelen felvenni, hogy a másikon segíthessen , kevésbbé lesz kedélyes. — Herbst ur a bizottmány javaslatának megítélését szintén nagyon gemütlichnek tartja s tart tőle, hogy Mühlfeld nyomán egyátalán felette kedélyesekké válnak a reichsráth tárgyalásai. — A múlt évi viárnál is tulságos becslések történtek s a gyűjtések a szükségnél többet eredményeztek. Herbster még előhozza a bécsi és az iparvidékeken ura’ló szükséget, Ryger nem azért reichsratb, hogy az állami pénztár rovására jót tegyen, hanem hogy az egész jogát és érdekét megóvja. Az udv. kanczellária 15 milliónál többet mutat ki elkerülhetlenül a sükségesnek; jó 11 éve hogy ez való, úgy ez a legtöbb, mi az ínség enyhitésére okvetlenül szükséges. A bizottmány a szükségletnél többet javasolt. A magyar iparvállalatokra adott pénzt az odacsődülő idegenek fogják absorbeálni, s a magyaroknak nem jut belőle. Az öszbirodalom nem lehet hitelintézete Magyarországnak akkor, midőn a bank a magyarországi jogviszonyok lapultsága miatt a hitelt megtagadja; ha a magyaroknak hitelintézet kell, rendezzék jogviszonyaikat. Schindler úr mint jámbor keresztyén, a jó Úristen politikájában bízik, mely esőt és napsütést fog adni íz ínséges vidékeknek. Ahol azonban már megvan a szükség, nem kell várni, hanem segíteni. A munkára és vasutakra adandó segélyben nem lát philantropiai ábrándokat; az útépítést nem ajánlja, mert a magyar közigazgatás mellett a legjobb utak elromlanak . Befejezésül nem tetszik neki, hogy a magyar kancellár olyan állást foglal Bécsben, mint ha valamely idegen hatalom követe volna. Bechbauer sajnálkozik, hogy 22 év alatt semmi nem történt a magyar országgyűlés egybehívása végett; ez olyan rendszernek látszik, mint egy szomszéd államé, melyben folyvást föloszlatják az országgyűlést, mig olyanra nem tesznek szert, melynek hasznát vehetik. Azon elvet, hogy miután a magyar országgyűlés nincs együtt, a birodalmi képviselet álljon helyet érte, nagyon veszélyesnek tartja, mert e öalmány arra, hogy valahányszor valamely országgyűlés kényelmetlenné válik, illetékessége a reichsratra ruháztassék. Ha a körülmények oly sürgetők nem volnának, egyedüli correct eljárásul a hitel megszavazását indítványozná, azon kötéssel, hogy a kormány a biztosiást illetőleg a magyar oazággyűlést egybehívja. Nem kegyadományról van szó, mellyel nem lehet megnyerni Magyarországot; Magyarországnak joga van, hogy segélyt követeljen- A 30 millió megadását javasolja; másodrendben 20 millióban is megnyugszik, mert hiszi, hogy ez a kormányt a magyar országgyűlés egybehívására annál inkább ösztönzendi. Piener: A kormány javaslata azon szempontból indul ki, hogy aki segélyt keres a birodalomnál, nyerje meg azt. A kimutatások csak a vetőmaghiányt tartalmazzák, a takarmány és marhaveszteség nincs meg bennök. A szükséglet tehát nagyobb 15 millióná . A kormány nem egyesületeken akart segíteni, hanem az ínségeseknek munkát adni, kik azt tömegesen keresik. A kormány a földművelőt oly helyzetbe akarja juttatni, hogy adóját megfizethesse. Stamm meg épen Izlardhoz hasonlítja Magyarországot, melynek a gazdag Angolország akart segélyt adni, de aztán csak s jó szónál maradt. Steffens az ülés bezárását javasolja (nevetés.) Nov. 6 án a magyarországi ínség kölcsönrétjzletes vitatása következett. Mindenelőtt a törvényjavaslat fogalmazványát olvassa föl, mely mint a távirda már jelentette, az udv. kanczelláriának rendkivüli ut — és vízépítési munkákra 1’/2 milliót állványoz ; a pénzügyminisztériumnak pedig tavaszi és őszi vetésre 9V21 kész előlegezésekre 61l — inségi munkák készítésére 21/2 milliót ösze en 20001000-t utalványoz. Skene 15 milliós javaslatát nem támogatják. Monde a magyar országos pénzalapnak 30 milliónyi, 1865 évi deczemberig kamatmentes, azontúl 5 ° C-os kölcsön adaesék. Azon ellenvetés, hogy mikor a magyar országgyűlés nincs együtt, nem lehet kölcsönt adni az országos pénzalapnak, nem áll, mert annak idején a magyar országgyűléstől a magyar kancellár követelni fogja a kölcsön visszafizetését. Mühlfeld védi a 30 milliónyi összeget a tegnapi támadások ellen. Nem kívánja a szívtelenséget proclamáltatni. Védbeszédet tart az érzelem mellett. Befejezésül Herbstnek tömérdek önmagával ellenmondását állítja össze, mi miatt az elnök személyeskedésért megrója. Herbst méltósága alattinak tartja, hogy feleljen. Bechbauer védi tegnapi fölszólítását a magyar kérdés megoldására nézve. Hogy Austria hatalmi állása valóban megtámadhatlanná váljék, legsürgősebb a népek kielégítése s az alkotmánykérdésnek a Lajtán túl is megoldása. 30 millió kölcsönt ajánl úgy, hogy a kormány az adósság átvállalására nézve alkotmányszerűleg egyezzék ki Magyarországgal. Rechbauer javaslatát támogatja a jobb és baloldal s az erdélyi feicarabok. Mende újból 30 milliót javasol a 20 helyett, azonban 20-al is megelégszik, ha a hováfordítást Magyarországra bízzák. Aidureanunak nem kell sem 30, sem 20, hanem 25 milliós indítványoz. Indítványát támogatja a jobb és jobb közép. Hopfen úr nem ismeri el ügyben Magyarországot. A kormány nem az országon, hanem a szűkölködökön akar segíteni. Kuranda osztja Bechbauer nézeteit a magyar kérdés megoldását illetőleg, de nem az inségi kérdésben. Itt gyors segély kell, a magyar országgyűlés legkorábban 3 hónap alatt jöhetne egybe. Kaiser Hopfen indítványa mellett szól. Grossa szerint nem feladata a Reichsrathnak, hogy politikai indokokból segélyt szavazzon meg. Különben a 30 milliót s különösen a vasúti munkák segélyezését javasolja. 4