A Hon, 1864. január (2. évfolyam, 1-25. szám)
1864-01-26 / 20. szám
PfST, JANUÁR 25. Politikai szemle. Post, jan. 25. (II.) A német-dán viszályra vonatkozó tudósítások ismét ellentmondanak egymásnak. Némelyek szerint az ügy békés fordulatot vett, mások szerint úgy áll a dolog, hogy Dánország karddal fogja védelmezni jogait Ausztria és Poroszország ellenében. [ Lássuk először is a békés híreket. A „Memorial dipl.“ hiteles forrás után jelenti, miszerint Francziaország javaslatot tett volna Ausztria és Poroszországnak, hogy hadcsapataik ne lépnék át az Eidert, hat hét lefolyása előtt. Keresztély király e közben összehiná az országgyűlést a novemberi alkotmány megváltoztatása s egyezmény létrehozatala végett, az 1851-s 1852-ki szerződés alapján. Angol-, Orosz- Svédország támogatják ezen javaslatot. Ezzel egyezőleg a „Köln. Zig“-nak is azt jelentik a franczia határszélről, hogy a császár Angolországhoz csatlakozott az utolsó pillanatban, s a két német nagyhatalmat intette az Eider átlépésétől. Ausztria és Poroszország már meg is ígérték, hogy nem lépik át az Eidert, s időt engednek a dán országgyűlés összehívására, miáltal az ellenségeskedések néhány hétre elhalasztatnak. Összetalál mindezen hírekkel a „Constitutionnel“ azon tegnapi nyilatkozata is, mely szerint a schleswig-holsteini kérdés „megnyugtató stádiumba“ lépett. Mindezen tudósítások szerint tehát jelenleg úgy állna a dolog, hogy az occupatio mindaddig elhalasztatik, mig a dán országgyűlés összehivatik, s mig nem határoz egy vagy más értelemekben. Mennyiben alapos ezen föltevés ? rövid idő alatt el fog dőlni. Annyi minden esetre ténynek látszik hogy Francziaország beleszólt diplomatiai után Schleswig occupatiójának kérdésébe. Drouyn de Lhuys a múlt pénteken intézett egy jegyzéket Francziaország külképviselőihez, amelyben kétségbe vonja, hogy a német nagyhatalmaknak joguk volna azon occupatióra, a londoni szerződés aláírói nélkül. Ezen intés, ha az „Ind. beige“ értesüsülése alapos, minden esetre hatást gyakorolhatott a két német udvarnál, s ha Bécsben és Berlinben az Eider átlépése elhalasztatnék, nem fog meglepő lenni. De mindezen békés értelmű hírekkel némileg ellenkező tudósítások érkeznek Bécsből. Az „Ost D. Post“ azt állítja, miszerint mindazon hírek nem valósulnak , melyek most keringnek , hogy Schleswig occupatiója elhalasztatnék, mivel Dánország minden lehető engedményt megad Russell lord tanácsára. Az osztrákok és poroszok útban vannak az Eider felé. Az ultimátumot innen küldik el, amelyben nemcsak a novemberi alkotmány visszavételét kívánják Dánországtól, hanem az 1852-ki egyezmények teljesítésének biztosítását. Ausztria egyúttal kárpótlást követel az 1850-diki occupatio költségéért. Ha Dánország nem enged — mint ez valószínü — akkor Ausztria és Poroszország hadai átlépik az Eidert , háború-manifestum mellett, de ez esetben már a követelések nagyobbodni fognak, s a personai unió kívántatik, mint ezt Bismarck gróf előadta a porosz képviselők házában. Ez lehet az „Ost. D. P.“ szerint a dolgok menete. E szerint Ausztria és Poroszország részéről szó sincs az engedésről, következőleg az útban levő hadcsapatok előnyomulása is föl nem függesztethetik, mindaddig, mig Dánország vissza nem vette a novemberi alkotmányt, az 1852-ki egyezmények teljesítése iránt biztosítékot nem nyújtott, s mig Ausztria egykori hadköltségeinek visszatérítésére nem kötelezi magát. De ha e két hatalom nem enged, erre valóban kevés hajlam mutatkozik Dánország részéről is. A dánok azt hiszik, hogy titkos szerződés jött létre Ausztria és Poroszország között, amelynek czélja : bekebelezni déli Schleswiget Holsteinba, Rendsburgot szövetségi várrá tenni, és Ausztria hadiköltségeit megfizettetni. Ily tervekkel szemben Dánország minden erejét megfeszítendi területének védelmezésére, nem hajtva azon nyilatkozatra, hogy csupán a dán monarchia épségének érdekében történik az occupatio. Meg kell azonban mindezen nézetekre jegyezni, hogy az occupatió még mai napig sem tény, s mindaddig, mig a német hadak át nem lépték az Eidert, igen széles tér nyílik a hozzávetésre, minek alaposságát azonban csak az események fogják igazolni. Köző viszonyokban kelle nekem ezen tisztemben eljárni, mint amilyenek között elődeim e székben ilyet teljesítettek. Azóta, hogy nemzeti öntudatunk egykori görnyedt állásából felegyenesedve, ébredésnek indult, nem volt oly idő, midőn a haza ügyeit komolyan észlelőnek gondtalannak lennie szabad lett volna, és csak ritkán éltünk oly rövid szakokat, midőn az egészen soha meg nem csillapodott közérzület, koronként pihenő és nyugvó pontokra találhatott. Azonban oly terembe, melyben nemzeti fejlődésünk egyik munkása, a Magyar Akadémia, arról volt számot adandó, hogy mit jőn egy év leforgása alatt a drága kincs , az anyai nyelv emelése, és a nagy szükség: a nemzeti művelődés belterjes fejlesztése körül — az ily terembe a magyar embert mindig a hazafias gond hozta, és ilyen hozandja mindenkor. Ámde más idők hozták ide ez előtt a hazafiakat, mint a maiak, és ha azok olykor ép oly ridegek és örömtelenek lehettek, de azért mégis kétségtelen, hogy ma terhesebb aggályokkal megrakottan gyülekeztünk ide, mint ez előtt. És ha a fennállott körülményekben soha se tartottam a dolgot könnyűnek, valahányszor az ily gyülekezethez szólanom kell, könnyen érthető, hogy ma nehezebbnek kell éreznem állásomat. Azon meggyőződéseim, melyeket az intézet hivatása, a nemzeti mivelődés nagy munkájának eszközei, és a lehető siker kellékei iránt elmondottam akkor, mikor ezen széket elfoglalom, ingatlanul állanak ma is. Ma is azt hiszem, hogy a végzetszerű önfenntartási küzdelmek kénytelensége alól nem fogunk szabadulni soha, és hogy a magyar csak nagy fáradalmak és sok nélkülözések között, s csupán igényeit okosan mérsékelve, haladhat előbbre. Erősen hiszem ma is, hogy nem a miveltségi fénymáznak hajhászása, hanem csupán magasabbra irányzott és megnemesült vágyak által buzdítva s előre hajtva teljesülhetnek és fognak teljesülni a magyar józan remények. — Nincs okom feltenni, hogy legyen valaki közöttünk, ki az ellenkezőt higyje, és valamint már sokszor tevem, ma is hálával említem meg, hogy a meleg részvét intézetünk iránt, melynek ez már oly sok és szép bizonyságait véve, nem hidegült el, és e jelenségben a közérzület szívósságát örömmel üdvözlöm. Azonban, mióta először és legutóbb vala alkalmam e gyülekezetet üdvözölhetni, sokat változtak a körülmények, és ha kötelességeinket nem változtatták is meg, de azok teljesítését, még sürgetősebbekké tették, mint amilyenek azok már eddig is valónak. És ha az Akadémiának áthatva kell lennie ezen szükség érzésétől, és oly kívánatos, hogy az minél tágabb körökben és minél mélyebben átértessék. Nem tarthatom feladásomnak azt, hogy ha egyikünk közállapotaink bonyolultságai miatt aggódik, és ezek némi phásisaiban lát helyrehozhatlan károkat és el nem hárítható akadályokat, míg egy másik, egyszersmind a közerkölcsiség sülyedése, a rothadás és elfajultsági kórjelek előtünése, és számos, szellemi életünk pangását mutató jelenségek felett busong, de mégis mind ezt, valamint a sok anyagi nyomort kísérő és követő bajt múlékony és könnyen orvosolható dolgoknak tekinti, mint mondom, nem tartom feladásomnak, hogy én kívánjam eldönteni, ezen nézetek melyike bírjon több sullyal vagy alappal ? Ép oly kevéssé akarhatom az imént említett elmeállapot és kedély hangulatok okait akár vizsgálni, akár fejtegetni. Ezt egészen itteni feladásomon kívül esőnek kell tartanom, azonban azon belölesőnek gondolom azt, hogy némi gondolkozási anyagot nyújtsak azoknak, kik erre magukban hajlamot érzenek, a midőn az idők mivoltára, melyekben élünk, és a feladás természetére, mely nekünk a nemzeti művelődésre vonatkozólag az időben jutott, röviden kitekintek. Azokat, kiket itt üdvözölhetni szerencsés vagyok, hajlandóknak és készeknek kell hinnem, hogy a szemlét, melyet itt kezdenek megtartani, inneni távozásuk után behatóbban és mélyebben , s tágabb látkörre irányozva szemeiket, folytatni bizonyosan kivánandják. Nem jövend tehát, úgy hiszem, alkalmatlan időben, mi erre nektek némi ösztönül szolgálhat. Szándékom, mint mondom, rém terjedvén tovább, minthogy némi gondolkozási anyagot nyújtsak, tisztelt hallgatóimat nem fogom azon phaisisok hosszasabb elsorolásával fárasztani, melyeken a közgondolkozás legfontosabb nemzeti ügyeink, s nevezetesen azok közül többekre nézve is, melyeknek ezen intézet szolgál, aránylag rövid idő alatt, keresztül ment. Sokan emlékeznek még közülünk azon időre, midőn komoly vita tárgya volt, váljon ezen intézet pusztán nyelvművelő társaság legyen-e, és van-e általában olyanra szükség, melynek iránya a tudományok magyar nyelven művelésére és terjesztésre is kihat, avagy nem volna-e művelődésünk belterjes terjesztése helyett sokkal czélszerűbb külterjesen működni, s összes erőnket praeparandiák felállítására pontosításunk össze, melyek a más ajkú népeket a magyar nyelvre tanítsák. És ki foglalkozik ma már ilyenekkel? Jöttek később a véleményeknek másnemű hullámzásai Még nem oly régen, sokaknak volt hitágazata, hogy ha a holt latin nyelv helyére, mindazon téreken, melyeket ez elfoglalt, a magyar nyelv lép, már ez naga elég nemzetiségünk felvirágoztatására és biztosítására is, — hogy ha továbbá jogegyenlőséget árasztunk szét azon minden lakóira, már azonnal készen áll a nagy nemzeti család, melyet azontal semminemű külön érdek nem távolít el egymástól többé. És hol áll ma e tekintetekben a közgondolkozás ? Elég ezen néhány példa, bevezetésére annak, mit mondani akarok, és a kérdés, mely azon tapasztalások után, melyeket közülünk annyian tsvének, önként tolja itt magát reánk, hiányosan megérdemli, hogy reá választ keressünk. Ama jelenet, hogy ily fontos nemzeti ügyeinkre nézve, melyek műelődésünk összes menetével oly szoros kapcsolatban állanak, aránylag rövid idő alatt, a közgondolkozás ily tetemes változásokon ment keresztül, a változó idő fokozatosan jelentkező behatásainak volt következése, vagy pedig másutt fekszik annak szülő oka? Részemről az utóbbit tartom valószínűnek. Nem azért haboztunk annyiszor, mert koronként mást mást követelt tőlünk az idő, hanem azért, mert még nem találtuk meg helyünket az időben. És megtaláltuk-e a térben, ama viszonyokban, melyeket történelmünk parancsolt reánk, a földön, melyen kívül mint Vörösmartunk zengé: Nincsen számunkra hely, Hol nekünk élnünk és halnunk kell ? Ha ezt kérdezzük magunktól,.......... azonban bocsánat, kezdem észrevenni, hogy kitérni indultam a körből, melyet tisztem e helyen ebitem szab ; visszatérek tehát tárgyamhoz. Az idő, mióta ezen földrészre telepedtünk, tőlünk mindig ugyanazt követelte, tudniillik, hogy átértsük s felfogjuk az elfoglalt állás természetéből folyó szükségeket. Ezredéve, hogy e földrészen él az itt rokontalan magyar. Nagy szám neki e jelentőséget nem adhatott soha. Irigye és ellene az elégnél több mindig, barátja alig akadott valaha. Bárkinek is oly rokonszenvét, melynek valódi hasznát vehette volna, nem érezte soha. Magától csak ritkán várt, gyakran másoktól, de mindig hasztalan. Nemzeti öntudata gyakran némult el, sokszor pihent, sőt aludott, de egészen nem enyészett el soha. A veszteglés e különböző nemei okozták elmaradását. Azonban elvégre bekövetkezett ébredése. Történt pedig ez oly korszakban, melyet kiválóan civilisálnak neveznek. E kor mindenbe behatni, mindent megérteni vágyik, de nem akadt senki, ki bennünket megértett volna, vagy értene. Ez volt mindig állásunk, és ez ma is. Akárhogy és akármivel kecsegtessük magunkat, annyi tény, hogy ez állásnál kevésbbé kedvezőt gondolni alig lehet. Azonban új dolog-e ez? Voltak idők, midőn kényelmesebben és gondtalanul éltük napjainkat, azonban ma nem épen ennek adjuk-e meg árát? Aztán kinek barátsága után jártunk mi valaha? Ennél nem becsültük-e mindig többre önérzetünk megőrzését? És akartuk-e valaha bárki rokonszenvét az önmagunkról a lemondás árán megvásárlani ? Nem magunk műve-e, hogy beértük gyakran vele, régi bajaink könyvének ujabb és bővített kiadásában lapozgatni, szellemileg dermedezve, várni a kedvezőbb időt, amikor majd értelmi erőnk munkáját ismét elindíthatjuk? Ámde mikor kedvezett nekünk az idő? És kedvez-e az most? Tudjuk, mit követel tőlünk magunkhozi hivségünk. Másfelől meg azt látjuk, hogy azon összes irányzat felett, mely az idő mozgalmát jellemzi, nem valamely magasabb erkölcsi elv, hanem az anyagiság kezd mindinkább uralkodni. Tudjuk, mitől függ nemzetiségünk fennmaradása. Másfelől meg azt látjuk, hogy az előbbre haladott, a vezénylő miveltségek, másoknak jogosultságát önálló és sajátlagos kifejtésre csak annyiban és akkor ismerik el, ha és amennyiben azt saját czéljaik eszközeivé reményük tehetni. Hol vágynak az igazságosok, kik egykedvűen birják szemlélni, ha egy másik oly műveltségre akarja magát felküzdeni, mely az ő sajátlagos erejének és egyéniségének legyen szerzeménye és kifejezése ? Hol voltak vagy vágynak a barátok, kik az ily törekvésnek nemcsak útját nem állják, sőt ellenkezőleg azt cselekvő részvéttel kisérni és istápolni készek ? Daczára azonban mindezen bajnak: „él magyar és áll Buda még!“ De miért él? Azért-e csupán, mert igen nagy és megtörhetlen benne az életerő? Hajlandóbb vagyok azt hinni, hogy legfőképen azért, mert mind e baj a Gondviselés által megszabott végzetszerű szükségesség. Mi, mint küzdő nép jöttünk ide be, küzdő nép vagyunk és fogunk maradni. Az ilyen szenved vereségeket, de arat győzelmeket is. Nekünk éltünk legválságosabb perczeiben mindannyiszor az önmagunk feletti győzelmek adták kezünkbe a mentő szert. De megmentjük-e magunkat, ha magunkat hagyjuk el? És mit csinálunk azzal, min változtatni nem lehet? Azt tűrnünk kell. Tűrnünk kell a rokonszenvek hiányát! Mögöttök az önzés ólálkodik mindig. Csak azokat tudjuk megnyerni, melyekre okvetlen szükségünk van. Tűrnünk kell, hogy meg nem értetünk, csak elvégre mi értsük meg teljesen egymást. Tűrnünk kell, hogy nincs mit várni az időtől, és hogy az ellenünk fordult már is, és fog mindinkább fordulni, ha benne nem keressük fel és nem foglaljuk el elvégre helyünket. Tűrnünk kell a szenvedett súlyos károkat. Pótolhatlanok csupán az olyasok, melyeket az elhidegülés, a közönyösség legmagasabb érdekeink iránt, és kislelkűség hozhatnak reánk. Helyrehozhatlan kár csak egy van, és ez az, ha az idő általunk fel nem használva halad el fejeink felett: „si fugit irreparabile tempus!“ Az időnek lehetnek kedvezései, és a kérlelhetlenség ép úgy nem jelleme, mint nem az igazság. — A kedvezések között alig van becsesebb az alkalom kínálkozásánál. Vannak bűnök, melyeket az idő megbocsát, de van egy olyan, melyet mindig megbosszul, noha a büntetés súlyát nem mindig a főbűnösre bocsátja, és ez a mulasztás azonban, melyet ama komor két szó: „már későn,“ fejez ki. Feltartóztathatlan az idő , úgy rendes folyamában, mint koronkénti rohamában, és ami súlytalan, azt magával sepri, hogy megsemmitse, ellenben azt, mi sullyal bír, miben van élet és ellentállási erő, annak önmagában helyet enged, hogy alakulhasson, anélkül, hogy elenyésznék. Ezen iszonyatos erejű tényezőnek ezen természete meggyőzhet bennünket , hogy a mi állásunkban az erkölcsi és értelmi súly öregbítésének szakadatlan munkája, a lét vagy nem lét kérdését foglalja magában, és hogy az időnek oly fordulata, mely ezen kénytelenségtől menthetne fel bennünket, vagy azon bűnünket menthetné, ha ebbeli munkánkat bármily körülmények között és bármely rövid időre megszakítjuk, nem gondolható, mert lehetetlen. Az idő nem áll meg, s még az erős is ritkán markolhat annak forgandó kerekébe ön kára nélkül belé, — mi gyengék vagyunk, mert ha nem késtünk is el, de későn indultunk meg, és ha vesztünkre törni nem akarunk, azzal kell beérnünk, hogy belé súlyt vethessünk. Egy nagy hadvezér egykoron, midőn azon hatalmas tényezőt, mellyel az anyagi világban számtalan irányban lehet nagy hatást eszközölni, értelmezni akarta, e három szót mondta ki: pénz, pénz és pénz! A mi állásunkban is három szó fejez ki mindent, mit kifejtenünk, mit növesztenünk, öregbítenünk kell, mindent, mitől hatást várhatunk : súlyúnk, súlyúnk és súlyúnk! És azon perczben, midőn ezt teljesen átértettük, midőn ez fog uralkodni a közgondolkozáson, s ez fogja azt irányzani, azon percztől fogva meg fogjuk találni helyünket az időben. Be fog-e ez nem sokára következni, nem tudom, de azt erősen hiszem, hogy ennek bekövetkezése legégetőbb szükségünk. • Azon munkának, bel és külterjes hatásai, melyre szellemünk általában képes, az emberi értelemnek a tudományok előhaladásában nyilatkozó vívmányai és a felfedezések által roppantul fel vagynak fokozva. A kor mivelődésének mindazon egyes csodái, melyek szemünk láttára viszik véghez a legnagyobbszerű átalakításokat, szoros egybefüggésben állanak egymással, egymást kölcsönösen feltételezik az értelem és anyag terein, és így hatásaik sem maradhatnak ezen térek csupán egyikére szorítva, sőt ezeken túl kiterjednek az erkölcsi világra is. Ezen összefüggést és a cselekvő tényezők comprehensiv hatását semmi sem mutatja világosabban, mint az, mit például a könyvnyomtatás és az értékképviselők, s jelesen a papírpénz feltalálása feltüntetnek. A munka az egyik téren a gondolatot, másikon az értéket, s mint hatási eszközt a könyvnyomtatást és papírpénzt állítja elő, melynek egyike úgy szólván ugyanaz a szellemi téren, mint másika az anyagin. Mindkettő értéktelen és veszendő anyag, ellátva azon jelleggel, melyet az emberi akarat határozatlan mennyiségben reá nyomhat, hogy itt a gondolatot, amott az értéket jelölje, azon műszerré és emeltyűvé lesz, mellyel úgy a legnehezebbet és legmagasabbat, mint a legroszabbat és legaljasabbat, véghez vihetni. Mozgásában egy további csoda, a gőzerő által gyorsítva, itt eszméket kelt fel, amott tettre ébreszt; itt a nyugvót mozgásba, amott az elrejtettet napfényre hozza ; itt az ellentállót maga megadására, amott az egymással küzdőt békülésre hajtja. Mindkettő hatást csak közlés által szül, és erejét csupán birtokosának változása által mutatja ki. Mindkettőhöz hozzáférhetni, keresett mindkettő, de minpusztán csak birtok, mindenkinek egyaránt haszontalan, mert csupán alkalmazás által válik tényezővé — oly valami mindkettő, mi mind azt, mi az idő átalakító hatalmának észlelésében bámulatra ragad bennünket, magában mintegy egyesíti. Az emberi nem értelmi kifejtésének ezen menete, s annak mindent általölelő és összefoglaló hatásai, az értelem nagy munkájábani szakadatlan részvétet, minden egyes fajra nézve, kényszerűséggé teszik. Nem gondolható oly előhaladott nemzet, mely ha ezen munkáját csak rövid időre is megszakítaná, az elsatnyulást, a szellemi és anyagi hanyatlást és elszegényedést elkerülhetné. A tudomány egyes kérdései között lehet sok, mi egyszersmind a kisebb vagy nagyobb hatalom és jobblét kérdése lehet egyes nemzetekre, de a tudomány maga mindegyikre nézve egyaránt életkérdés, mert a mely nemzetei mivelődést magába felvenni nem képes, és abba magát felvétetni engedi, az bizonyosan veszve van. Ha tisztelt halgatóim a gondolkozási anyagot, melyet az elmondottakban nyújtók, érdemesnek tartani hajlandók hogy azzal foglalkozzanak, és azon mozzanatokat, melyeket nemzeti és szellemi életünk különböző terein észlelniük lehet, fontolóra veendik, számos oly kérdés merülene fel előttük, mi igen méltó leszen figyelmükre. Meg fogják bizonyosan vizsgálni, hogy nemzeti mivelődésünk olynemű haladása érdekében, melyre a tények már nem utalnak csupán, hanem kényszerűnek bennünket, mire van különösen szükségünk ? hogy annak, mi csak külsőségek körül forog, és minek sem erkölcsi, sem szellemi értéke nincs, mi a fontossága vagy haszna, és van-e nemesítő, vonzó vagy visszataszító hatása ? Meg fogják vizsgálni, hogy időszerű-e szellemi munkásságunk általános irányzata ? hogy az helyes és czélszerű-e, vagy nem tévutakon kalandozik-e talán ? Kérdezni fogják maguktól, mivelődésünk szempontjából mily értelme és becse van a szellemi tevékenység azon nemének, melyet irodalmunk mezején oly túlnyomólag burjánozni látunk ? Meg fogják vizsgálni, a dolog mélyére hatva, mi azon szellemi mozgékonyságnak, melynek tanúi vagyunk, valódi természete? Oly irányt követ-e általában irodalmunk, mely erkölcsi és értelmi súlyúnkat öregbítheti vagy csökkentheti? Mind e nyomozások során felmerülend a kérdések kérdése : nincs-e jelen az elutasíthatlan szükség, gyökeresen megváltoztatni munkásságunk természetét, s neki határozottan és véglegesen megadni azon irányzatot, melyhez képest szellemünk tevékenységét tekintve, a legnagyobb mértékben a legfőbb súly ezentúl a komoly tudományokra legyen fektetve? És lesznek kegyetek szívesek, ha Akadémiánkra irányozzák figyelmüket, s végig tekintenek ennek munkásságán, ha mérlegezik a támogatást, melyben az részesült, és kicsinyük talán azon hatást, melyet a tudományfejtés és terjesztés mezején ő idézett elő, maguknak tenni azon kérdést mi lehet egy Akadémia, és minek kell lennie? Lehet-e a tudományos fejlődés vezérlője ? és lehet-e egyéb, mint azon gyulpont, mely a nemzet tudományos tevékenységét visszatükrözi ? Tisztelt gyülekezet! Ha kegyetek ezen kérdéseket téve, és mélyebben átgondolva, magoknak azokra elfogulatlan és komoly választ adandanak, ettől én csak hasznot remélhetek. Állásunk kedvezőtlen állapota, feladásaink nehéz volta és életbe vágó komolysága arra intenek bennünket, hogy tisztába jöjjünk magunkkal elvégre arra nézve: czélhoz vezethetők-e irányaink, vagy pedig czéltévesztők ? És ha ezek után, beszédem végéhez érkezve, a tudás fejtésének és terjesztésének erélyes pártfogolását, a tudósok munkásságának cselekvő részvéttel kisérését kegyetektől különösebben kérem, szabadjon hinnem, hogy kérésem meg fog hallgattatni. Igaz, hogy a puszta tudomány könnyen fajul lelketlenné, s általában az eredmények, melyeket az emberi értelem munkája hoz elő, növelik ugyan az ember hatalmát, de önhittségét is felfokozzák, tehát hogy ezen irány is szabályozandó és körvonalazandó. Azonban én mégis a tudományos munkásság szeretetét és a tudósokat tartózkodás nélkül gondolom a tisztelt gyülekezetnek ajánlhatni. Nincs okunk aggodalmakra. A géniusok röptének sem bajok, sem nyomor eddig sem szegték szárnyát — s a tudomány szeretete nem fogja azt megakasztani. Egyszersmind erkölcsi és hazafiui kötelességink érzete soha sem fogja felejtenünk engedni , hogy mi mindnyájan legnagyobb nemzeti érdekeink őrkatonái vagyunk, és a mi tudósaink mindig magyarok maradandónak. MAGYAR AKADÉMIA. (Közgyűlés jan. 23 án.) Dessewffy Emil gróf elnök megnyitó beszéde. Tisztelt gyülekezet! Mióta nekem jutott azon feladás, ezen intézet közüléseit ezen helyről megnyitni, mindannyiszor azoktól lényegesen külön A bécsi lapok szemléje. A 10 milliónyi hitel ügye a teljes pénzügyi bizottmányban. Jan. 23-án csaknem minden miniszter jelenlétében,