A Hon, 1864. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1864-01-26 / 20. szám

Pf­ST, JANUÁR 25. Politikai szemle. Post, jan. 25. (II.) A német-dán viszályra vonatkozó tudósítások ismét ellentmondanak egy­másnak. Némelyek szerint az ügy békés fordulatot vett, mások szerint úgy áll a dolog, hogy Dánország karddal fogja vé­delmezni jogait Ausztria és Poroszország ellenében. [ Lássuk először­ is a békés­ híreket. A „Memorial dipl.“ hiteles forrás után jelenti, miszerint Francziaország javaslatot tett volna Ausztria­ és Poroszországnak, hogy had­csapataik ne lépnék át az E­i­­dert, hat hét lefolyása előtt. Ke­­resztély király e közben összehiná az or­­szággyűlést a novemberi alkotmány meg­változtatása s egyezmény létrehozatala végett, az 1851-s 1852-ki szerződés alap­ján. Angol-, Orosz- Svédország támogat­ják ezen javaslatot. Ezzel egyezőleg a „Köln. Zig“-nak is azt jelentik a franczia határszélről, hogy a császár Angolországhoz csatlakozott az utolsó pillanatban, s a két német nagyha­talmat intette az Eider átlépésétől. Ausz­tria és Poroszország már meg is ígérték, hogy nem lépik át az Eidert, s időt en­gednek a dán országgyűlés összehívásá­ra, mi­által az ellenségeskedések néhány hétre elhalasztatnak. Összetalál mindezen hírekkel a „Con­­stitutionnel“ azon tegnapi nyilatkozata is, mely szerint a schleswig-holsteini kér­dés „megnyugtató stádiumba“ lépett. Mindezen tudósítások szerint tehát je­lenleg úgy állna a dolog, hogy az occu­patio mindaddig elhalasztatik, mig a dán országgyűlés összehivatik, s mig nem határoz egy vagy más értelem­ek­ben. Mennyiben alapos ezen föltevés ? rövid idő alatt el fog dőlni. An­­­nyi minden esetre ténynek látszik hogy Francziaország beleszólt diploma­­tiai után Schleswig occupatiójának kér­désébe. Drouyn de Lhuys a múlt pénte­ken intézett egy jegyzéket Francziaor­szág kül­képviselőihez, a­melyben két­ségbe vonja, hogy a német nagyhatalmak­nak joguk volna azon occupatióra, a lon­doni szerződés aláírói nélkül. Ezen intés, ha az „Ind. beige“ értesü­­sülése alapos, minden esetre hatást gyako­rolhatott a két német udvarnál, s ha Bécs­­ben és Berlinben az Eider átlépése elha­­lasztatnék, nem fog meglepő lenni. De mindezen békés értelmű hírekkel némileg ellenkező tudósítások érkeznek Bécsből. Az „Ost D. Post“ azt állítja, miszerint mindazon hírek nem valósul­nak , melyek most keringnek , hogy Schleswig occupatiója elhalasztatnék, mi­vel Dánország minden lehető enged­ményt megad Russell lord tanácsára. Az osztrákok és poroszok útban vannak az Eider felé. Az ultimátumot innen küldik el, a­melyben nemcsak a novemberi alkot­mány visszavételét kívánják Dánország­tól, hanem az 1852-ki egyezmények telje­sítésének biztosítását. Ausztria egyúttal kárpótlást követel az 1850-diki occu­patio költségéért. Ha Dánország nem enged — mint ez valószínü — akkor Ausztria és Poroszország hadai átlépik az Eidert , háború-manifestum mellett, de ez esetben már a követelések nagyob­bodni fognak, s a personai unió kívánta­tik, mint ezt Bismarck gróf előadta a po­rosz képviselők házában. Ez lehet az „Ost. D. P.“ szerint a dolgok menete. E szerint Ausztria és Poroszország ré­széről szó sincs az engedésről, következő­leg az útban levő hadcsapatok előnyomu­lása is föl nem függesztethetik, mindaddig, mig Dánország vissza nem vette a novem­beri alkotmányt, az 1852-ki egyezmények teljesítése iránt biztosítékot nem nyújtott, s mig Ausztria egykori hadköltségeinek visszatérítésére nem kötelezi magát. De ha e két hatalom nem enged, erre valóban kevés hajlam mutatkozik Dán­ország részéről is. A dánok azt hiszik, hogy titkos szerződés jött létre Ausztria és Poroszország között, a­melynek czélja : bekebelezni déli Schleswiget Holsteinba, Rendsburgot szövetségi várrá tenni, és Ausztria hadiköltségeit megfizettetni. Ily tervekkel szemben Dánország minden erejét megfeszítendi területének védel­­mezésére, nem hajtva azon nyilatkozatra, hogy csupán a dán monarchia épségé­nek érdekében történik az occupatio. Meg kell azonban mindezen nézetekre jegyezni, hogy az occupatió még mai na­pig sem tény, s mindaddig, mig a német hadak át nem lépték az Eidert, igen szé­les tér nyílik a hozzávetésre, minek ala­posságát azonban csak az események fog­ják igazolni. Köző viszonyokban kelle nekem ezen tisztemben eljárni, mint a­milyenek kö­zött elődeim e székben ilyet teljesítettek. Azóta, hogy nemzeti öntudatunk egykori görnyedt állásából felegyenesedve, ébre­désnek indult, nem volt oly idő, midőn a haza ügyeit komolyan észlelőnek gondta­lannak lennie szabad lett volna, és csak ritkán éltünk oly rövid szakokat, midőn az egészen soha meg nem csillapodott közérzület, koronként pihenő és nyugvó pontokra találhatott. Azonban oly terem­be, melyben nemzeti fejlődésünk egyik munkása, a Magyar Akadémia, arról volt számot adandó, hogy mit jőn egy év le­forgása alatt a drága kincs , az anyai nyelv emelése, és a nagy szükség: a nem­zeti művelődés belterjes fejlesztése körül — az ily terembe a magyar embert min­dig a hazafias gond hozta, és ilyen ho­­zandja mindenkor. Ámde más idők hoz­ták ide ez előtt a hazafiakat, mint a maiak, és ha azok olykor ép oly ridegek és öröm­­telenek lehettek, de azért mégis kétségte­len, hogy ma terhesebb aggályokkal meg­rako­ttan gyülekeztünk ide, mint ez előtt. És ha a fennállott körülményekben soha se tartottam a dolgot könnyűnek, vala­hányszor az ily gyülekezethez szólanom kell­, könnyen érthető, hogy ma nehe­zebbnek kell éreznem állásomat. Azon meggyőződéseim, melyeket az in­tézet hivatása, a nemzeti mivelődés nagy munkájának eszközei, és a lehető siker kellékei iránt elmondottam akkor, mikor ezen széket elfoglalom, ingatlanul állanak ma is. Ma is azt hiszem, hogy a végzet­­szerű önfenntartási küzdelmek kényte­­lensége alól nem fogunk szabadulni so­ha, és hogy a magyar csak nagy fára­dalmak és sok nélkülözések között, s csu­pán igényeit okosan mérsékelve, halad­hat előbbre. Erősen hiszem ma is, hogy nem a miveltségi fénymáznak hajhászása, hanem csupán magasabbra irányzott és megnemesült vágyak által buzdítva s előre hajtva teljesülhetnek és fognak teljesülni a magyar józan remények. — Nincs okom feltenni, hogy legyen valaki közöttünk, ki az ellenkezőt higyje, és va­lamint már sokszor tevem, ma is hálával említem meg, hogy a meleg részvét inté­zetünk iránt, melynek ez már oly sok és szép bizonyságait véve, nem hidegült el, és e jelenségben a közérzület szívós­ságát örömmel üdvözlöm. Azonban, mióta először és legutóbb vala alkalmam e gyü­lekezetet üdvözölhetni, sokat változtak a körülmények, és ha kötelességeinket nem változtatták is meg, de azok teljesítését, még sürgetősebbekké tették, mint a­mi­lyenek azok már eddig is valónak. És ha az Akadémiának áthatva kell lennie ezen szükség érzésétől, és oly kívánatos, hogy az minél tágabb körökben és minél mé­lyebben átértessék. Nem tarthatom feladásomna­k azt, hogy ha egyikünk közállapotaink bonyolult­ságai miatt aggódik, és ezek némi phási­­saiban lát helyrehozhatlan károkat és el nem hárítható akadályokat, míg egy másik, egyszersmind a közerkölcsiség sü­­lyedése, a rothadás és elfajultsági kórje­lek előtünése, és számos, szellemi életünk pangását mutató jelenségek felett busong, de mégis mind ezt, valamint a sok anyagi nyomort kísérő és követő bajt múlékony és könnyen orvosolható dolgoknak te­kinti, mint mondom, nem tartom feladá­somnak, hogy én kívánjam eldönteni, ezen néz­etek melyike bírjon több sul­­­lyal vagy alappal ? Ép oly kevéssé akar­hatom az imént említett elmeállapot és kedély hangulatok okait akár vizsgálni, akár fejtegetni. Ezt egészen itteni feladá­somon kívül esőnek kell tartanom, azon­ban azon belölesőnek gondolom azt, hogy némi gondolkozási anyagot nyújtsak azoknak, kik erre magukban hajlamot érzenek, a midőn az idők mivoltára, me­lyekben élünk, és a feladás természetére, mely nekünk a nemzeti művelődésre vo­natkozólag az időben jutott, röviden kite­kintek. Azokat, kiket itt üdvözölhetni szerencsés vagyok, hajlandóknak és ké­szeknek kell hinnem, hogy a szemlét, melyet itt kezdenek megtartani, inneni távozásuk után behatóbban és mélyeb­ben , s tágabb látkörre irányozva szemei­ket, folytatni bizonyosan kivánandják. Nem jövend tehát, úgy hiszem, alkalmat­lan időben, mi erre nektek némi ösztönül szolgálhat. Szándékom, mint mondom, rém terjed­vén tovább, minthogy némi gondolkozási anyagot nyújtsak, tisztelt hallgatóimat nem fogom azon phaisisok hosszasabb elsorolásával fárasztani, melyeken a köz­gondolkozás legfontosabb nemzeti ügye­ink, s nevezetesen azok közül többekre nézve is, melyeknek ezen intézet szolgál, aránylag rövid idő alatt, keresztül ment. Sokan emlékeznek még közülünk azon időre, midőn komoly vita tárgya volt, váljon ezen intézet pusztán nyelvművelő társaság legyen-e, és van-e általában olyanra szükség, melynek iránya a tu­dományok magyar nyelven művelésére és terjesztésre is kihat, avagy nem volna-e művelődésünk belterjes terjesztése he­lyett sokkal czélszerűbb külterjesen működni, s összes erőnket praeparandiák felállítására pontosításunk össze, melyek a más ajkú népeket a magyar nyelvre tanítsák. És ki foglalkozik ma már ilye­nekkel? Jöttek később a véleményeknek másnemű hullámzásai Még nem oly ré­gen, sokaknak volt hitágazata, hogy ha a holt latin nyelv helyére, mindazon té­­reken, melyeket ez elfoglalt, a magyar nyelv lép, már ez naga elég nemzetisé­günk felvirágoztatására és biztosítására is, — hogy ha továbbá jogegyenlőséget árasztunk szét a­zon minden lakóira, már azonnal készen áll a nagy nemzeti család, melyet azontal semminemű külön érdek nem távolít el egymástól többé. És hol áll ma e tekintetekben a közgon­dolkozás ? Elég ezen néhány példa, bevezetésére annak, mit mondani akarok, és a kérdés, mely azon tapasztalások után, melyeket közülünk annyian tsvének, önként tolja itt magát reánk, hiányosan megérdemli, hogy reá választ keressünk. Ama jele­net, hogy ily fontos nemzeti ügyeinkre nézve, melyek műelődésünk összes me­netével oly szoros kapcsolatban állanak, aránylag rövid idő alatt, a közgondolko­zás ily tetemes változásokon ment ke­resztül, a változó idő fokozatosan jelent­kező behatásainak volt következése, vagy pedig másutt fekszik annak szülő oka? Részemről az utóbbit tartom valószínű­nek. Nem azért haboztunk annyiszor, mert koronként mást mást követelt tő­lünk az idő, hanem azért, mert még nem találtuk meg helyünket az időben. És megtaláltuk-e a térben, ama viszonyok­ban, melyeket történelmünk parancsolt reánk, a földön, melyen kívül mint Vö­­rösmartunk zengé: Nincsen számunkra hely, Hol nekünk élnünk és halnunk kell ? Ha ezt kérdezzük magunktól,.......... azonban bocsánat, kezdem észrevenni, hogy kitérni indultam a körből, melyet tisztem e helyen ebitem szab ; visszaté­rek tehát tárgyamhoz. Az idő, mióta ezen földrészre teleped­tünk, tőlünk mindig ugyanazt követelte, tudniillik, hogy átértsük s felfogjuk az el­foglalt állás természetéből folyó szüksége­ket. Ezred­éve, hogy e földrészen él az itt rokontalan magyar. Nagy szám neki e je­lentőséget nem adhatott soha. Irigye és ellene az elégnél több mindig, barátja alig akadott valaha. Bárkinek is oly ro­­konszenvét, melynek valódi hasznát ve­hette volna, nem érezte soha. Magától csak ritkán várt, gyakran másoktól, de mindig hasztalan. Nemzeti öntudata gyak­ran némult el, sokszor pihent, sőt aludott, de egészen nem enyészett el soha. A vesz­­teglés e különböző nemei okozták elma­radását. Azonban elvégre bekövetkezett ébredése. Történt pedig ez oly korszak­ban, melyet kiválóan civilisál­nak nevez­nek. E kor mindenbe behatni, mindent megérteni vágyik, de nem akadt senki, ki bennünket megértett volna, vagy értene. Ez volt mindig állásunk, és ez ma is. Akárhogy és akármivel kecsegtessük ma­gunkat, annyi tény, hogy ez állásnál ke­­vésbbé kedvezőt gondolni alig lehet. Azon­ban új dolog-e ez? Voltak idők, midőn kényelmesebben és gondtalanul éltük napjainkat, azonban ma nem épen ennek adjuk-e meg árát? Aztán kinek barátsága után jártunk mi valaha? Ennél nem be­csültük-e mindig többre önérzetünk meg­őrzését? És akartuk-e valaha bárki ro­­konszenvét az önmagunkról a lemondás árán megvásárlani ? Nem magunk műve-e, hogy beértük gyakran vele, régi bajaink könyvének ujabb és bővített kiadásában lapozgatni, szellemileg dermedezve, várni a kedvezőbb időt, a­mikor majd értelmi erőnk munkáját ismét elindíthat­juk? Ámde mikor kedvezett nekünk az idő? És kedvez-e az most? Tudjuk, mit követel tőlünk magunkhozi hivségünk. Másfelől meg azt látjuk, hogy azon összes irányzat felett, mely az idő mozgalmát jellemzi, nem valamely magasabb erköl­csi elv, hanem az anyagiság kezd mind­inkább uralkodni. Tudjuk, mitől függ nemzetiségünk fennmaradása. Másfelől meg azt látjuk, hogy az előbbre hala­dott, a vezénylő miveltségek, másoknak jogosultságát önálló és sajátlagos kifej­­­tésre csak annyiban és akkor ismerik el, ha és a­mennyiben azt saját czéljaik esz­közeivé reményük tehetni. Hol vágynak az igazságosok, kik egykedvűen birják szemlélni, ha egy másik oly műveltségre akarja magát felkü­zdeni, mely az ő saját­­lagos erejének és egyéniségének legyen szerzeménye és kifejezése ? Hol voltak vagy vágynak a barátok, kik az ily tö­rekvésnek nemcsak útját nem állják, sőt ellenkezőleg azt cselekvő részvéttel kisér­ni és istápolni készek ? Daczára azonban mindezen bajnak: „él magyar és áll Buda még!“ De miért él? Azért-e csupán, mert igen nagy és megtörhetlen benne az életerő? Hajlan­dóbb vagyok azt hinni, hogy legfőképen azért, mert mind e baj a Gondviselés ál­tal megszabott végzetszerű szükségesség. Mi, mint küzdő nép jöttünk ide be, küz­dő nép vagyunk és fogunk maradni. Az ilyen szenved vereségeket, de arat győ­zelmeket is. Nekünk éltünk legválságo­sabb perczeiben mindannyiszor az önma­gunk feletti győzelmek adták kezünkbe a mentő szert. De megmentjük-e magun­kat, ha magunkat hagyjuk el? És mit csinálunk azzal, min változtatni nem le­het? Azt tűrnünk kell. Tűrnünk kell a rokonszenvek hiányát! Mögöttök az önzés ólálkodik mindig. Csak azokat tudjuk megnyerni, melyekre okvetlen szükségünk van. Tűrnünk kell, hogy meg nem értetünk, csak elvégre mi értsük meg teljesen egymást. Tűrnünk kell, hogy nincs mit várni az időtől, és hogy az ellenünk fordult már is, és fog mindinkább fordulni, ha benne nem ke­ressük fel és nem foglaljuk el elvégre helyünket. Tűrnünk kell a szenvedett sú­lyos károkat. Pótolhatlanok csupán az olyasok, melyeket az elhidegülés, a közö­nyösség legmagasabb érdekeink iránt, és kislelkűség hozhatnak reánk. Helyrehoz­hatlan kár csak egy van, és ez az, ha az idő általunk fel nem használva halad el fejeink felett: „si fugit irreparabile tempus!“ Az időnek lehetnek kedvezései, és a kérlelhetlenség ép úgy nem jelleme, mint nem az igazság. — A kedvezések között alig van becsesebb az alkalom kínálko­­zásánál. Vannak bűnök, melyeket az idő megbocsát, de van egy olyan, melyet mindig megbosszul, noha a büntetés sú­lyát nem mindig a főbűnösre bocsátja, és ez a mulasztás azon­ban, melyet ama komor két szó: „már későn,“ fejez ki. Feltartóztathatlan az idő , úgy ren­des folyamában, mint koronkénti roha­mában, és a­mi súlytalan, azt magával sepri, hogy megsemmitse, ellenben azt, mi sul­lyal bír, miben van élet és ellent­­állási erő, annak önmagában helyet en­ged, hogy alakulhasson, a­nélkül, hogy elenyésznék. Ezen iszonyatos erejű té­nyezőnek ezen természete meggyőzhet bennünket , hogy a mi állásunkban az erkölcsi és értelmi súly öregbítésének szakadatlan munkája, a lét vagy nem lét kérdését foglalja magában, és hogy az időnek oly fordulata, mely ezen kényte­­lenségtől menthetne fel bennünket, vagy azon bűnünket menthetné, ha ebbeli mun­kánkat bármily körülmények között és bármely rövid időre megszakítjuk, nem gondolható, mert lehetetlen. Az idő nem áll meg, s még az erős is ritkán markol­hat annak forgandó kerekébe ön kára nélkül belé, — mi gyengék vagyunk, mert ha nem késtünk is el, de későn in­dultunk meg, és ha vesztünkre törni nem akarunk, azzal kell be­érnünk, hogy belé súlyt vethessünk. Egy nagy hadvezér egykoron, midőn azon hatalmas tényezőt, mel­lyel az anya­gi világban számtalan irányban lehet nagy hatást eszközölni, értelmezni akarta, e három szót mondta ki: p­é­n­z, pénz és pénz! A mi állásunkban is három szó fejez ki mindent, mit kifejtenünk, mit nö­vesztenünk, öregbítenünk kell, mindent, mitől hatást várhatunk : súlyúnk, sú­lyúnk és súlyúnk! És azon perczben, midőn ezt teljesen átértettük, midőn ez fog uralkodni a közgondolkozáson, s ez fogja azt irányzani, azon percztől fogva meg fogjuk találni helyünket az időben. Be fog-e ez nem sokára következni, nem tudom, de azt erősen hiszem, hogy ennek bekövetkezése legégetőbb szükségünk. •­ Azon munkának, bel és külterjes hatásai, melyre szellemünk általában képes, az em­beri értelemnek a tudományok előhaladásá­­ban nyilatkozó vívmányai és a felfedezések által roppantul fel vagynak fokozva. A kor mivelődésének mindazon egyes cso­dái, melyek szemünk láttára viszik vég­hez a legnagyobbszerű átalakításokat, szoros egybefüggésben állanak egymás­sal, egymást kölcsönösen feltételezik az értelem és anyag terein, és így hatásaik sem maradhatnak ezen térek csupán egyi­kére szorítva, sőt ezeken túl kiterjednek az erkölcsi világra is. Ezen összefüggést és a cselekvő tényezők comprehensiv ha­tását semmi sem mutatja világosabban, mint az, mit például a könyvnyomtatás és az értékképviselők, s jelesen a papír­pénz feltalálása feltüntetnek. A munka az egyik téren a gondolatot, másikon az értéket, s mint hatási eszközt a könyv­­nyomtatást és papírpénzt állítja elő, melynek egyike úgy szólván ugyanaz a szellemi téren, mint másika az anya­gin. Mindkettő értéktelen és veszendő anyag, ellátva azon jelleggel, melyet az emberi akarat határozatlan mennyiség­ben reá nyomhat, hogy itt a gondolatot, amott az értéket jelölje, azon műszerré és emeltyűvé lesz, mel­lyel úgy a legne­hezebbet és legmagasabbat, mint a leg­­roszabbat és legaljasabbat, véghez vihet­ni. Mozgásában egy további csoda, a gőz­erő által gyorsítva, itt eszméket kelt fel, amott tettre ébreszt; itt a nyugvót moz­gásba, amott az elrejtettet napfényre hoz­za ; itt az ellentállót maga megadására, amott az egymással küzdőt békü­lésre hajtja. Mindkettő hatást csak közlés által szül, és erejét csupán birtokosának vál­tozása által mutatja ki. Mindkettőhöz hozzáférhetni, keresett mindkettő, de min­­pusztán csak birtok, mindenkinek egy­aránt haszontalan, mert csupán alkalma­zás által válik tényezővé — oly valami mindkettő, mi mind azt, mi az idő átala­­kító hatalmának észlelésében bámulatra ragad bennünket, magában mintegy egyesíti. Az emberi nem értelmi kifejtésének ezen menete, s annak mindent általölelő és összefoglaló hatásai, az ér­telem nagy munkájábani szakadatlan részvétet, min­den egyes fajra nézve, kényszerűséggé teszik. Nem gondolható oly előhaladott nemzet, mely ha ezen munkáját csak rö­vid időre is megszakítaná, az elsatnyu­­lást, a szellemi és anyagi hanyatlást és el­szegényedést elkerülhetné. A tudo­mány egyes kérdései között lehet sok, mi egyszersmind a kisebb vagy nagyobb hatalom és jobblét kérdése lehet egyes nemzetekre, de a tudomány maga mind­egyikre nézve egyaránt életkérdés, mert a mely nemzetei mivelődést magába fel­venni nem képes, és abba magát felvé­tetni engedi, az bizonyosan veszve van. Ha tisztelt halgatóim a gondolkozási anyagot, melyet az elmondottakban nyúj­tók, érdemesnek tartani hajlandók hogy azzal foglalkozzanak, és azon mozzanato­kat, melyeket nemzeti és szellemi életünk különböző terein észlelniük lehet, fonto­lóra veendik, számos oly kérdés merü­­lene fel előttük, mi igen méltó leszen fi­gyelmükre. Meg fogják bizonyosan vizs­gálni, hogy nemzeti mivelődésünk olyne­­mű haladása érdekében, melyre a tények már nem utalnak csupán, hanem kénysze­rűnek bennünket, mire van különösen szükségünk ? hogy annak, mi csak kül­sőségek körül forog, és minek sem erköl­csi, sem szellemi értéke nincs, mi a fontos­sága vagy haszna, és van-e nemesítő, vonzó vagy visszataszító hatása ? Meg fogják vizsgálni, hogy időszerű-e szellemi munkásságunk általános irányzata ? hogy az helyes és czélszerű-e, vagy nem tév­­utakon kalandozik-e talán ? Kérdezni fog­ják maguktól, mivelődésünk szempontjá­ból mily értelme és becse van a szellemi tevékenység azon nemének, melyet iro­dalmunk mezején oly túlnyomólag burjá­­nozni látunk ? Meg fogják vizsgálni, a do­log mélyére hatva, mi azon szellemi moz­gékonyságnak, melynek tanúi vagyunk, valódi természete? Oly irányt követ-e általában irodalmunk, mely erkölcsi és értelmi súlyúnkat öregbítheti vagy csök­kentheti? Mind e nyomozások során fel­­merülend a kérdések kérdése : nincs-e je­len az elutasíthatlan szükség, gyökere­sen megváltoztatni munkásságunk termé­szetét, s neki határozottan és véglege­sen megadni azon irányzatot, melyhez képest szellemünk tevékenységét tekintve, a legnagyobb mértékben a legfőbb súly ezentúl a ko­moly tudományokra legyen fektetve? És lesznek kegyetek szívesek, ha Akadémiánkra irányozzák figyelmü­ket, s végig tekintenek ennek munkássá­gán, ha mérlegezik a támogatást, mely­ben az részesült, és kicsinyük talán azon hatást, melyet a tudományfejtés és ter­jesztés mezején ő idézett elő, maguknak tenni azon kérdést mi lehet egy Akadé­mia, és minek kell lennie? Lehet-e a tu­dományos fejlődés vezérlője ? és lehet-e egyéb, mint azon gyulpont, mely a nem­zet tudományos tevékenységét vissza­tükrözi ? Tisztelt gyülekezet! Ha kegyetek ezen kérdéseket téve, és mélyebben átgon­dolva, magoknak azokra elfogulatlan és komoly választ adandanak, ettől én csak hasznot remélhetek. Állásunk kedvezőt­len állapota, feladásaink nehéz volta és életbe vágó komolysága arra intenek bennünket, hogy tisztába jöjjünk magunk­kal elvégre arra nézve: czélhoz vezethe­­tők-e irányaink, vagy pedig czéltévesz­­tők ? És ha ezek után, beszédem végéhez érkezve, a tudás fejtésének és terjesztésé­nek erélyes pártfogolását, a tudósok munkásságának cselekvő részvéttel kisé­rését kegyetektől különösebben kérem, szabadjon hinnem, hogy kérésem meg fog hallgattatni. Igaz, hogy a puszta tudomány kön­­­nyen fajul lelketlenné, s általában az eredmények, melyeket az emberi értelem munkája hoz elő, növelik ugyan az ember hatalmát, de önhittségét is felfokozzák, tehát hogy ezen irány is szabályozandó és körvonalazandó. Azonban én mégis a tudományos munkásság szeretetét és a tudósokat tartózkodás nélkül gondolom a tisztelt gyülekezetnek ajánlhatni. Nincs okunk aggodalmakra. A géniusok röpté­nek sem bajok, sem nyomor eddig sem szegték szárnyát — s a tudomány szere­­tete nem fogja azt megakasztani. Egy­szersmind erkölcsi és hazafiui köteles­­ségink érzete soha sem fogja felejtenünk engedni , hogy mi mindnyájan legna­gyobb nemzeti érdekeink őrkatonái va­gyunk, és a mi tudósaink mindig magya­rok maradandónak. MAGYAR AKADÉMIA. (Közgyűlés jan. 23 án.) Dessewffy Emil gróf elnök meg­nyitó beszéde. Tisztelt gyülekezet! Mióta nekem jutott azon feladás, ezen intézet közüléseit ezen helyről megnyitni, mindannyiszor azoktól lényegesen külön­ A bécsi lapok szemléje. A 10 milliónyi hitel ügye a teljes pénzügyi bizottmányban. Jan. 23-án csaknem minden miniszter jelenlétében,

Next