A Hon, 1864. március (2. évfolyam, 49-74. szám)

1864-03-23 / 68. szám

PEST, MARTICS **. Politikai szemle. Pest, mart. 22. (II.) Pár nap óta a német szövetsége­sek a legerélyesebben bombázzák Fride­­riciát és a dtippeli sánczokat. Fényes eredményt ugyan még nem jelent a táv­­irda, de e borzasztó ágyúdörgés mégis jelent annyit, hogy a fegyvernyugvás és conferentia fölött nem a diplomatia, ha­nem a fegyvererő­ határoz. Valóban úgy látszik — mondja maga a hivatalos „Wiener Zig“ esti lapja is,— hogy a dán kormány nem akarja elfogadni a fegyver­nyugvást a nagyhatalmak által kitűzött föltételek alatt, miből természetesen az következik, hogy a katonai actio — a bécsi kormány közlönye még most is gondosan kerüli a „háború“ kife­jezést — tovább folytattatik , Dánor­­szágnak engedékenységre kényszerítése végett, a Fridericia és Düppel előtti ered­mények által. Azonban épen ezen ered­ményeket illetőleg nem szabad feledni Monrad dán miniszterelnök azon nyilat­kozatát, hogy a német nagyhatal­mak csak Kopen­hágában dik­­tálhatnak Dánországnak békét. Monrad miniszterelnök ezen nyilatko­zatából az következik, hogy Dánország még akkor sem hajlik a békére, a szövet­séges német nagyhatalmakkal, ha Fride­ricia, Düppel és Assen-sziget elesik. A mai távirati jelentések közöl egyet meg kell jegyeznünk, minthogy az a kér­désnek általunk előadott állását némileg illustrálja. A frankfurti ,,L’ Europe“ indokolja, hogy miért kellett a dán királynak vis­­­szautasítania a fegyvernyugvást. A szö­vetségesek részére teendett engedmények a dán nép ellenében : a­ trón elvesz­tését helyezték kilátásba Keresztély ki­rályra nézve, mi okból a király elhatá­rozta a fegyvernyugvás visszautasítását, mit Bécs­ és Berlinben egy jelentésűnek találnak a conferentia elvetésével. Bis­marck gróf kijelentette volna, hogy a békét most csak Kopenhágában lehet megkötni. E szerint valamint Monrad úgy Bismarck gróf is Kopenhá­gában akarja megkötni a békét! Az angol és franczia kabinetnek ily eshetőségekkel szemben foglalandó állá­sára nézve különböző hírek szárnyalnak, melyeket hasonlóképen nem mellőzhetünk megjegyezni. Bernben az a hír van elter­jedve, miszerint Angolország megbízta volna kü­lképviselőit, annak kijelentésére, hogy a dán-német viszályban semle­­leges fog maradni, miután Dánország visszautasította a conferentiát. De e hit aligha alapos, nem főként azért, mert Dán­ország csak a fegyvernyugvás melletti con­ferentiát, s nem a conferentiát u­tasította vissza föltétlenül. A­mi Francziaországot illeti , azt hiszik Párisban, hogy a kor­mány néhány nap alatt határozotab­­ban körvonalazandja politikáját a dán­­német kérdésben. Addig is a napóleoni ____lilJ’L_gggg érzelmű lapok, mint mondják, utasítást kaptak rokonszenvet tanusítni Dánország iránt, s Svédországot segítségre buzdítni. A helyzet. (1) A kölni lap berlini levelezője írja: „Az érkezett tudósítások zavarában, legfel­tűnőbb a „Berlingske Tidende“ állítása, hogy a fegyverszünet elfogadása, a katonai értelem­ben vett status quo alapján, egyértelmű a haza megsemmisítésével, s azért arról szó sem lehet.Hogy mit várhatott volna Dánia, még töb­bet, mint azon nyilatkozatot, miszerint a német hatalmak a dán részről tett ajánlatot a fegyver­­szünetre nézve elfogadták , azt a közönség nem értheti. Azonban a rejtély némileg meg volna fejtve, ha bebizonyulna az, a­mit jól értesült körökben beszélnek az angol és dán kabinet között folyt tárgyalásokról. Ezek szerint Dánia a mart­­z­ki feltételeket elvben elfogadhatók­nak nyilvánította, azonban tudakozódott a con­­ferentiában előfordulandó alapokról. Erre azon választ nyerte, hogy a conferentia valószí­nűleg meghatározott alapok nélkül fog ös­­­szeülni, azonban kiinduló pontul a „szemé­lyes unió“ vétetik fel, miután a német ha­talmak ezt, mint követeléseik minimumát jelölék ki. Kopenhágában erre egyáltalában nem akartak állni: a mart­­z­ki jegyzéket csapdának nevezték, mely Dániát a „személyes unió“ elfogadására kényszeritendi. Ezen combi­natió azonban úgy Dániában mint Németország­ban népszerűtlen. Mindamellett, hogy Dánia az angolok előtt makacsul karó­vágyónak ne mu­tatkozzék, s az angol pártfogást ne koczkáztas­­sa, visszatért az első eszmére, tudniillik a fegy­verszünet nélküli conferenciára. Dánia ezt elfo­gadni ígérkezett azon föltétel mellett, hogy az értekezlet alapjául az 1852-ki londoni jegyző­könyv vétessék ; ezzel a a .személyes unió* kér­dése előre félre lett volna vetve. Ezen föltétel Anglia előtt igen mérsékletinek látszott, miután a német hatalmak mart­ 7­diki jegyzékükben a dán monarchia épségét kiemel­ték, így lehet megmagyarázni a „Berlingske Tidende“ állítását, valamint egynémely közép állam félhivatalos lapjának közleményét. Hogy ezzel a conferentia ügye nem nagyon mozdutla­tik elő, igen világos, már csak azért is, mert Francziaország a német szövetség meghívását folyvást szükségesnek tartja, a Bnnd pedig az 1852-i londoni jegyzőkönyvet, mely fölött tizen­két év óta vitatkozik, el nem ismeri, s ezen ala­pon nem megy a conferenciába. Anglia mégsem hagy föl reményeivel, s létesíthetni véli a con­ferentiát, fegyverszünettel. Az idő mutatja meg, minő sikerrel. Beszélik, hogy Augustenburg­hg egy vagy más módon rábirantja magát Kiel odahagyására. Az ellene fölmerült heves meg­támadások indokolják határozatát, s a közön­ség ezen várható elutazás esetére, mintegy elő­készíttetik. A „B. u. H. Zig“-nak írják Párisból 18 káról: Ismerik már az osztrák-porosz javaslat dán részrőli elfogadásának jelentőségét s nem ta­gadható, hogy a dánok engedékenységére épí­tett békeremények tetemesen megrendültek. A kopenhágai udvar nem mondta egyenesen az öszpontositást , de az elfogadást oly föltételek­hez kötötte, melyek a vonakodást még palás­tolják. Dánia nem kiván kevesebbet, mint hogy a német hatalmak újra az 1850—52-ki egyez­mények által kötelezetteknek nyilvánítsák ma­gukat. Ez alapon, melyen Dánia számára en­gedmények nem is képzelhetők, akarnak Ko­penhágában alkudozni és a harczot a béke megkötéséig folytatni. — Világos, hogy az újabb stockholmi harczias hangulat ismételt ellenszegülésre bátorította a dán makacsságot. Egyébiránt figyelmet ébresztett a Drouyn de Lhuis, az angol és dán követek közötti érte­kezletek élénksége. Alig hagyta el az utóbbi a kü­lügyérséget, midőn Cowley 1. érkezett oda, s Cowley alig ért saját lakára, rögtön sürgöny­­zött Londonba, mire rövid idő múlva távirati választ kapott, melyek megérkezése után ismét Drouynhoz ment. A diplomatia nagy figyelmet tanúsít ezen külsőségek iránt. Ami Olaszországban történik, egyelőre elvo­nul a közfigyelemtől. Világos, hogy több az eshetőségeknél, mire Turinban és Párisban szá­mítanak. E pillanatban a pápa betegsége érlel­heti meg a válságot. Rechberg gróf körjegyzéke. (K.) A frankfurti „Europe“ kivonatát közli Rechberg gróf egy a legközelebb múlt napokban a dán-német viszályba nem bonyolódott kormányoknál lévő osz­trák követekhez küldött körjegyzetének. „Ha Dánia — mondja a jegyzék — méltá­nyos engedményekre kész leendett, nem tört volna ki a háború s ma is vissza állítható a bé­ke, mihelyt Dánia megadja ez engedményeket. De ragaszkodik a nov. 18 -i alkotmányon ala­puló Reichsrathhoz 8 ez alkotmányt, mely ellen Németország tiltakozik s mely Dánia elvállalt kötelezettségeivel ellenkezik, életbe akarja lép­tetni Schleswigben. Hogy e rendetlen állapot tartós ne lehessen, a szövetség Schleswiget ha­dakkal volt megszállandó, ha Poroszország és Ausztria nem siettek volna a szövetséget meg­előzni, mint oly európai nagyhatalmak, melyek­nek Dániánál bizonyos követeléseik voltak a hűségekben való öröklés fejében. Ha Ausztria és Poroszország gyorsan nem cselekszenek a né­met középállam­ok helyett, ha az ügyek vezeté­se azon párt kezébe kerül, mely el akarja Dá­niát darabolni, az ellenségeskedés csak úgy meg­kezdetett volna Schlesvigben ; azonkívül a háború hordereje nagyobb leendett s a hatalmak,melyek a dán monarchia föntartásában érdekelték, oly I bonyodalmakkal állandottak szemben, melyek­­ Északeurópa békéjét sokkal jobban fenyegették­­ volna. Poroszország és Ausztria katonai inter­­venciója egyelőre háttérbe szorította a veszélyt, sőt egészen megszüntette volna, ha a többi ha­talmak a két német nagyhatalom nyilatkozatait figyelembe veszik s Dániát ellenszegülésre nem bátorítják. A nem német hatalmaktól függ te­hát, hogy a Németországban felindult szenvedé­lyeket csillapítsák s a Dániával a viszályt a jelen téren megtartsák. Ausztria és Poroszország ek­kor annál kevésbé engedik majd fejekre nőni a németországi ingerültség hullámait, mi oly fel­adat, mely annál nehezebbé válik, minél tovább tart a viszály. A szövetségülés tanácskozmányai eléggé tanúsítják, mily erősödésébe kerül a berlini és bécsi kormányoknak, szövetségeseik visszatartása, nehogy szélesebb mérvűvé tegyék a viszályt.“ Ezen osztrák jegyzékből — úgymond az „Eu­rope“ — kiderül, hogy a dán-német ügy aligha lesz Németországot s a hűségeket kielégítő mó­don megoldható. A berlini és bécsi kormányok úgy látszik elhatározták, hogy Németország szabadelvű kivánatait semmi figyelemre ne mél­­tassák.Érdekes,hogy Steckberg panaszt emel azon nem német hatalmak ellen, melyek Dániát el­lenszegülésre bátorítják s Ausztria és Poroszor­szág utosó nyilatkozatait oly kevéssé veszik te­kintetbe. Nem a hűségek sorsa érdekében s az ott dühöngő harcz miatt, hanem mert a szenve­délyek izgatottsága nőttön nő Németországban, sajnálja az osztrák jegyzék, hogy Dánia nem enged. Ez magyarázza meg azt is, hogy a szö­­vetséggyülés mart. 17-ei ülésében a schleswig­­holsteini ügyet egy árva szóval sem említették. valamely megegyezés a javaslati conferentia iránt, s ha igen , valjon mikorra lehet valószí­nűleg a conferentia egybegyülését várni ? S ha e conferentiatartás megállapittatott, tán arról is adhat felvilágosítást a nemes lord, hogy mi ala­pon fognak a felek alkudozni : az úti possidetis elvén, vagy pedig a Russell lord sürgönyében említett alapon, mely a kékkönyvben közölve van ? Palmerston 1. Ö fsge kormánya már vet­te Ausztriának és Poroszországnak a conferen­tia elfogadását kijelentő nyilatkozatát, s ugyan e tárgyban Dánia hivatalos válaszát is várja. Alaposan hihetjük, hogy Dánia is bele fog egyez­ni, ámbár ebbeli akaratáról eddigelé nem va­gyunk hivatalosan értesítve. A nemes lord által fölemlített úti possidetis alap inkább a fegyver­nyugvásra, mintsem a conferentiára vonatkozik. Mivel lehetetlen volt a harczoló feleket rábírni, hogy mind a két fél által elfogadhatónak látszó feltételek alatt fegyverszünetet kössenek , fegy­verszünet nélküli conferentiát inditványozunk oly reménységben, hogy az egybegyült confe­rentia által szőnyegre hozandó tárgy a fegyver­­szünet leend, melynek alapja természetesen ké­sőbb következő tanácskozások tárgya lesz. A dolog jelenleg úgy áll, hogy bizton várhatjuk a dán kormánynak is beleegyezését a conferen­ciába. Sir Stracey H. a következő indítványt ter­jeszti elő: „A Greco elleni perben tett nyilat­kozatai a franczia főállamügyésznek, melyek által e ház egy tagját s a kormányt összekötte­tésbe hozza szövetségesünknek a francziák csá­szárának életére törő összeesküvéssel­ méltók, e ház komoly megfontolására.“ Indítványozó azt mondja, hogy Stansfeldnek e tekintetben tett nyilatkozatai nem kielégítők, azon homályra figyelmeztet, mely a Flower nevet viselő egyén felett borong, s úgy vélekedik, hogy az angol kormánynak mindjárt a franczia főállamügyész megjegyzései után figyelmet, kellett volna e tárgyra fordítania, mert ennek elmulasztása va­lóban nem gyarapítja a külföldnek Angolország iránti tiszteletét. Stausfeld: Igazolja megbotránkozásának kifejezését, mel­lyel az ellene emelt oly ala­csony és semmi bizonyítékkal nem támogatott vádló gyanúsítást visszautasitá. Hogy Mazzini­­nak szóló levelek Fiore úrhoz czimezve szóló há­zában adattak át, azt nem tagadja, de a leve­lek tartalmáról semmi tudomása nincs. Azt örö­mest elismeri, hogy legyen bármi Mazzini le­velezéseinek a tartalma, azokat oly állású em­ber házához czimezni, mint szóló, nem illik. (Stansfeld az admiralitás egyik lordja.) S ő nem is volt abban a kényszerűségben, hogy Mazzininak azt értésére adja, mert ez magától kijelenté, miszerint úgy intézkedett, hogy leve­lei lakására ne czimeztessenek. (­Derültség.) Vane H. lord­ úgy hiszi, hogy Stausfeld nagy vigyázatlanságot követett el, midőn meg­­engedé, hogy a kérdéses levelek házához czi­meztessenek. Szóló vélekedése szerint a fran­czia kormány és nép joggal emelhetnek ez ellen panaszt. Sir J. Pakington azon megjegyzést te­szi, hogy miután a franczia főállamügyész oly kifejezésekkel élt, melyek az angol kormány egyik tagjának becsületében gázolnak , illő lett volna a franczia és angol kormánynak e tárgyat kellőleg megvitatniuk. S kérdi: vajjon tett-e a brit kormány a dologban valami lépéseket, vagy szándékozik-e tenni? Palmerston 1. határozott„nem“-mel felel, s kijelenti, hogy lealacsonyítaná magát az által, ha valamely idegen kormány irányában oly nyi­latkozat tételére vetemednék, hogy az angol kormány semmi összeköttetésben nincs egy nyo­mom alacsony összeesküvéssel. Disraeli úgy találja, hogy elegendő ok volt, ezen tárgy felett bizalmas és mérsékelt mo­dorban értekezni a franczia kormán­nyal. Sza­vazatra kerülvén a dolog S­t­r­a­c­e­y indítványa elvettetett, 171 szavazattal 161 ellenében. A német-dán viszály és a párisi merény­let az angol parliamentben. Mart. 17-iki ülés. Alsóházi ülés. Montagu R. lord kérdést intéz a miniszterelnökhöz, váljon történt TÁRCZA. Műkedvelői előadás 1864. mart. 21-kén ínséggel küzdő honfitársaink javára. Most harminczkilencz esztendeje, hogy Pesten lakó magyar főuraink közül többen, még­pedig olyan nevek, melyek államjogunk küzdelmei­nek történetében tényezőkül vannak feljegyez­ve, hasonló országos ínség enyhítésére, mint kö­rülbelül a mostani, itt Pesten, a Beleznay tel­ken színi előadást tartottak németül. Ma ugyanazon nagyszerű ősök utódai, roko­nai, magyar színi előadással léptek a közönség elé, mind anyagi, mind művészi tekintetben meglepő sikerrel. Az előbbi nem vád, az utóbbi nem magaszta­­lás, de a kettőnek összeállítása a korszellemet jellemző adat. Mert higgje el azt mindenki, hogy a k­orszel­­lemet erőtet­ni nem lehet, az sem siettetni, sem késleltetni nem hagy magán ; a­mit ez kíván, az megvan ; a­mit ez nem kíván, az nincs. Néhány év előtt horvát honfitársaink ínségé­nek enyhítésére léptek fel a magyar előkelő kö­rök, bemutatva művészi tehetségeiket, énekben, zenében, festői csoportozatokban. Még akkor az előadásokban a szavaló részt a táblabíró osz­tály képviselte; ez idén már a főrendű fiatalság egész színműveket ad elő, még­pedig könnyű menetű vígjátékokat, a­mik leghitelesebb eláru­­lói annak, hogy a művész anyjától tanulta e a nyelvet, vagy csak mesterétől? Az előadások mindegyike meggyőzött min­denkit arról, hogy a magyar nyelv a magyar főrendnél otthon van, hogy az nem csak díszjel­­mez a világ előtt, hanem mindennapi viseletre szolgál; hogy a magyar örend megértette a költő szózatában, miszerint e mondatban „itt élned kell“ az ő számára az első szóban fekszik a hangsúly. Az előadások mindegyike föltétlenül meg van dicsérve a közönség általi fogadtatásban. A tetszészajt bánthatnák lelkesítő szavalatoknál a közkedély fogékonyságára, kötelezett udvarias­ságra ; de azt, hogy vígjátékoknál a közönség mind­végig jól mulasson, hogy kitörő kaczajjal vegyítse tapsait, csak a valódi siker idézheti elő ; — a­midőn, Isten látja, a jó kedvet senki sem hozza magával kívülről. Inkább a szereplők neveinek följegyzése vé­gett, mint magasztaló bírálatképen írunk né­hány szót magukról az előadókról, eltérve azon világszerte elfogadott elvtől, miszerint mű­kedvelőkről vagy nem kell írni, vagy jót, de min- 4.1 ne erre csak jót. Az első vígjáték „Hol töltsem estéimet,“ csendes lefolyású, de annál finomabb házi jele­net, egy higgadt korú imádó, és egy szelíd ke­délyű özvegy között. Az utóbbit Gyürky Orczy Sarolta bárónő, az elsőt Tisza Lajos személye­­síté. Az imádó megszokta, hogy estéit a bájos özvegynél töltse el, s azt nőül is venné, hanem akkor azután kénytelen volna „otthon“ tölteni estéit, s azért fél a házasságtól, s egyúttal min­den ravaszságot elkövet, hogy imádottját estén­­kint otthon tartóztassa. Bálba, színházba, falusi mulatságra meghívó jegyeit elfogdossa; esős időről, jégberepült palotákról, utczai zavarokról mesél neki, hogy otthon marassza. A férfi sze­repében a divatos blazirtság, sok bennszülött kedélyalappal van rajzolva, a mit Tisza Lajos bűn adott vissza, mig Gyürky-Orczy bárónőnek egész szerepén át volt alkalma azt a változatos női szeszélyt, mely a férfi szivén uralkodik, a nélkül, hogy azt maga is hinné, minden árnya­lataiban híven színezni. A bárónő igen finomul játszik, igen szépen beszél, de különösen igen szépen tud nézni. Azt nem lehet tanulni, azt csak tudni lehet. A második vígjáték „Női könyek“ alapesz­méje ez: Delphine (Csáky Melania grófnő) arra a titokra tanítja meg barátnéját Clotildeot (Vay Gizella bárónő), hogy könyek által a férfiaktól mindent ki lehet erőszakolni. Az első kísérlet sikerül, Clotilde férjétől De Rieux Al­bert gróftól (Kendeffy Árpád) megnyeri a kért gyémánt függőt könyei segélyével. Megtudja ezt Chambly Prosper Delphine férje (Beöthy Ákos,) egy pénzpazarló korhely, kit felesége ha­vi díjjal lát el, s ki mindenféle hazudozással iparkodik nejétől uj meg uj előlegezéseket ki­csikarni, amellett igen mulatságos alak, s gon­dolja, ha csak köny kell, majd sírok én is. Ha­nem leiz ezzel megjárja, mert mikor sírni kezd, neje kineveti s a helyett a pinczért (ifj. Károlyi István gróf) indítja könyökre. Csak azzal nye­ri vissza neje tiszteletét, mikor aztán egyszerre három párbajjal szembeszáll s férfias bátorságot árul el: akkor aztán megkapja, hogy a pénztár­kulcs nála álljon. Tanúság belőle : az asszony akkor szép, ha gyönge, a férfi akkor, ha erős. A szereplők legjobb dicsérete volt az a derült han­gulat, mely az előadást mind­végig kísérte. Nem felejtettük ki, kész­akarva hagytuk utol­jára Andrássy Kecdeffy Katinka grófnét, ki az első darabban egy komorna szerepét játszotta, kinek mindössze hat szava van. A mig a többiek hálás szerepekben művészetükkel tündököltek, addig ő e szótlan szerepben még fényesebb tu­lajdonnal emelkedett ki; — jó szivével; — a ki ily szerepet elvállal, annak igen jó nőnek kell lenni. A festői ábrák igen szépek voltak ; az utolsó, a Decamerone hölgyeinek s ifjainak csoporto­zata különösen, eszményi szép. A közönség alig tudott velük betelni, s a részvevők a tapsviharra kétszer ismételték mindegyik képet. Az ábrák­ban részt vettek Odescalchi Anna herczegnő, Károlyi Edéné, Pejacsevich Pálné, Keglevich Béláné, Erdődy Henriette, Degenfeld Bertha, Zichy Pálné, Zichy Irma, Zichy Melania, De­genfeld Emma, Königsegg Irma grófnék, Ré­­vay Sarolta, Eötvös Ilona bárónők, Odescalchi Gyula herczeg, Festetics Leo, Keglevich Béla, Vay Alajos, Zichy Manó, Eszterházy István, Festetics Pál, Károlyi Gyula, Szapáry Imre, Károlyi István grófok, Podmaniczky Ármin báró Bohus László, Nyéky Gyula és Szögyényi László urak. A rendezés pontos és izlésteljes volt. Igen szép közönség volt jelen ; a szó minden értelmében „s­z­é­p.“ A karzatok is tömve értel­mes fiatalsággal. Páholyok, zártszékek, és színpad ragyogtak igaz gyöngytöl, igazi gyémánttól, de a mi szeb­ben ragyogott gyöngynél gyémántoknál; — az a szenvedők fényes hála köny­e. ... J. M. Palmerston felkérése folytán a jövö ülég­é­re halasztott német-dán kérdés feletti vita húsj­vét utánra napoltatott el, mert az ö­s Russel 1. nézete szerint nagyon káros volna az állam érdekében, ha ezen tárgy most kerülne vitatás alá, midőn az alkudozások még függőben van­nak, s az ezen kérdésbeni kölcsönösen váltott legújabb levelezések még nincsenek a parla­menti tagok kezei közt. A schleswig-j­ütlandi csatatérről. (K.) A csatatér három figyelemre méltó újabb eseménye Fridericia lövetése; a dánok kiroha­nása a düppeli sánczokból és Fehmarn sziget megtámadása a poroszok által. Gableuz altábornagy 19 ről Kaugstedtből je­lenti, hogy a Fridericia előtti hadállást el­foglalta ; az ellenséges csapatokat a vár mellé­kére visszaszorította; az ellenség a várból és ágyúnaszádairól lövi a németeket. Csak két ember kapott nehéz sebet. Koldingból írják, hogy az osztrák-porosz ha­dak aligha rohanják meg Fridericiát, csak rend­szeres ostromra szorítkoznak. Vejle körül sán­czokat hánynak a szöv. hadak, hogy a netán éjszak felöli megtámadás ellen védhessék ma­gukat. A fridericiai várparancsnok jelenti 17-ről, hogy e napon az ellenség a vár környékét vette szemle alá; ágyúival a szélső állásokra lőtt a 4 embert megsebesített. A dán előőrsök puskalö­vésnyire állnak a németektől; minden este vis­­­szahuzódnak az erősített sáncztáborba s minden reggel ismét helyökön állnak. A „B. H.“ flei­sburgi levelezője megczáfolja azon hírét, hogy Sonderburg az ellenség lövései folytán nagy károkat szenvedett; a láng viszfé­nye látszott ugyan az égen, de más égésektől származott. A dánok düppeli kirohanásáról olvassuk,hogy 18-án reggel 5 dán ezred váratlanul kitört a sánczokból s a porosz előőrsöket­­ megtámadták. Szándékuk volt a porosz erődítési művek el­­rombolása és fölállított ágyaik beszögezése. Elején visszanyomták a porosz ezredet, de ez később erősítést kapván, nagyobb veszteséggel halottakban és sebesültekben czéljuk elérése nélkül kelle visszavonulnak, 200 foglyot is hagyva a poroszok kezében. Emezek is azonban tetemes veszteséget szenvedtek. A poroszok megtudták, hogy a dánok Feh­marn szigetén lovakat akarnak a lakosoktól el­venni s minden két hold föld után 4 tallért sar­­czolni. Ezt meggátlandók, Heiligenhafenból bé­relt apróbb járműveken három századot átküld­ték a 200 lépésnyi széles Sundon ; a keletkezett vihar nagyban gátolta az átkelést, mind az in­nenső, mind a túlsó parton vállig vízben jártak a katonák. Az első kiszállókat elfogták a dá­nok, 15 én reggel azonban (az átkelés éjjel tör­tént) a három porosz század Burg helységben meglepte a dán őrséget, mely 4 tisztből 109 em­berből állott s elfogta. A már elvett 26 lovat tu­lajdonosaiknak visszaadta s egy kis három fon­tos ágyút elfoglalt. A háborúra vonatkozólag következő táviratok érkeztek: Berlin, mart. 21. (Délben.) Fride­ricia előtt 19- és 20-ik közti éjjel az ágyu­­telepek elkészültek s felszereltettek. Az ellenség éjjeli kitörése visszavezetett. Ez alkalommal porosz részről Schaper had­nagy a 3-ik testőrezredből és egy ember elesett. — Tegnap reggel­­­ 6 órától kezdve a vár, a város és a Fridericia előtti táborra a tüzelés megkezdetett. A lövések igen jól találtak, a város több helyen kigyuladt és az ellenséges lövegek leszereltettek. A tüzelés az ellenséges részről csak mérsékelt és sikertelen volt. Az oktatásügyhöz: Rendszeres ismeretekből áll a tudomány; rendszeres észjárás és cselekvés teszi az egye­diséget : rendszeresség nélkül nincs se tudomá­nyosság, sem egyediség, — egyediség nélkül nincs jellem. — És a rendszerességet, azt az egy­séget, mely szerint a tudományok egymást mintegy megvilágosítják, kiegészítik — mely­nél fogva az egyén minden ismeretében egy pontból, minden gondolatával egy alap­eszmé­ből, minden érzelmével egy alapérzésből indul ki, és ismét ugyanazon egy pontba tér vissza— e czélra szerkesztett szabályokból betanulni nem lehet; önkénytelenül érünk meg arra, és a nél­kül tes­szük azt sajátunkká,hogy minéműségét a priori meghatároztuk volna. Az ifjú, kinek ítélő tehetsége nem követett bizonyos természetszerű logikát, még mielőtt a tiszta észtant ismerte vol­na, annak azon túl is aligha lesz a gondolkodás erős oldala. És ezt a tulajdonságot fölébreszteni, elősegíteni is csak gyakorlati úton lehet, a tan­­tervben bensőleg létező egységnél­, és a tanítók­nak a magyarázásban­ követett eljárásánál fog­va. Ma a tudományoknak kétféle osztálya nem csak felállíttatik, de egymástól el is különítte­­tik.­ a szép, és a reál tudományoké, — s a sze­rint kétféle a tanrendszer: gimnasialis és reális ; magában mindkettő egyoldalú; amaz subjecti­­vitásra vezet, mely többnyire idealismus felé ha­jol, — emez pedig azon rideg realismusra, mely könnyen materialismusba megy át.— Mivé lesz a tudomány, ha annak czéljául, már a kiindulásnál a kenyér állittatik? A tudomány czélja az igazság­­ s csak mint ilyen szolgálhat az eszközéül a ke­­­­nyérkeresésnek! — De viszont az igaznak a szép csak tárgylagos jelensége lévén, midőn a szépet a subjectivitás szemüvegén keressük, a valódi igazság iránt hamar tévedünk. A természettudományok azok, a­melyekben világosan jelen van az egység, — határozottan felismerhető, mintegy érezteti magát a rendsze­res következetesség, — és a melyek mindenütt, az alanytól független, tárgylagos igazságok­kal foglalkozván, a legbiztosabban vezetnek a szépnek, a fenségesnek úgy felfogására, mint átérzésére. Mindenek felett a természettudomá­nyok alkalmatosak arra, hogy a növendék lel­kében egy pontra irányulást, rendszert, követ­kezetességet örökítsenek meg, s egyszersmind fölemeljék azt az igaznak, a szépnek és fensé­gesnek színvonalára. — És e tekintetben nem lehet, nem szabad különbséget tennünk, akár tudóst, akár iparo­­t akarunk nevelni : ember és honpolgár mindenik. Nézzük, hova jutottunk az oktatásüg­gyel a habozás folytán, melyben sem az a classica litteraturát, mint az oktatás alphaját, az egye­­j­miség alapját föladni nem tudjuk; sem az úgy­­­­nevezett real tudományoknak az idő haladtá­val mindinkább sarkaló szükségességét meg­­tagadni nem lehet. A gimnaziális (és pedig protestáns) rendszer­ről szólok, mert a real tanrendszer, vagy ab­solute, s pedig ez álzatosan egyoldalú, és ak­kor elvetendő,­­ vagy fölösleges. Ugyanis aki iparos, kézműves pályára készül, az egy jól szervezett gimnasiumnak két, illetőleg négy alsó osztályában elég szakismeretet szerezhet; ki pe­dig a technica bármely szakában felsőbb képzett­séggel bíró művész kíván lenni, annak a szép, és bölcsészeti tudományokra ép úgy szüksége van, mint a tudósnak. A szemlét azonban az ele­mi, vagyis népiskolákon kell kezdenünk , mert noha ezeknek eredeti rendeltetésük az, hogy bennünk a népesség nagyobb része nyerje meg a közéletben szükséges ismereteket, — mégis azok feladata a növendékeknek a gimnáziumi tanfolyamra való előkészítése is, mely kettős czél, hogy egymással nemcsak ellenmondásban nem áll, sőt közöttük a legbensőbb öszhang lé­tezik, azt bizonyítgatni fölösleges. Vizsgálódjunk a nép között, s tapasztalni fogjuk, hogy az ab­ban találja az iskolai tudást, ha gyermeke mi­nél több nyomtatott szót el tud mondani a­nél­kül hogy azt értené. És e vélekedésre épen nem a természeti józan gondolkodás vezette, sőt ez vezettetett nála félre az által, hogy az iskolá­ban nem is tanítanak egyebet szavak és ne­veken kívül. — Kérdezzük meg az ügyvédek­től, hányadik üigyesbajos képes előadni dol­gát , megkülönböztetni abban a lényegest a lényegtelentől, a látszatot a valóságtól ; annyi­ra , hogy igazán mesterségbe kerül tiszta ismeretet szerezniök a tényállás felől. — Kér­dezzük meg a lelkészeket az egybekelendő je­gyesek iránt, kik egyházi tanítás végett fordul­nak meg náluk ; a legtöbb nem képes felelni oly egyszerű és természetes dolgokban hozzá­­juk intézett kérdésre, melyekhez csak egy kis józan meggondolás kívántatik, — sőt nem képes átalában megszólalni. — Megkérdez­hetünk a földmivelők közöl igen sokat, hogy írja le gazdasági eszközeit, részeivel, s ezeknek és az egésznek alakjával együtt, — vagy hogy mondja el, merre kell menni a városnak egy bizonyos részében egy bizonyos házhoz : a kér­dezett tárgynak, ha azt természetben látja, megnevezi minden részét, s a kérdezett ház­hoz elvezet; de hogy a kérdésnek egy álló hely­ből, szóval eleget tegyen, arra képtelen. Pedig tudakozódván arról értesülünk, hogy nagy ré­­szök iskolába járt, sőt írni és olvasni tud. Mind­ennek oka pedig az, hogy az első elemi osztályban egyedüli feladatnak tekintik, hogy a növendék olvasni­­ és írni megtanuljon; de hogy a legegyszerűbb és mindennapi tárgyakról is öntudatos ismerettel, határozott felfogással bírjon, azok között egybehasonlításokat tenni képes legyen, — továbbá, hogy az ismert, de távollevő tárgyat maga elé képzelni tudja, s mind erről beszélni is tudjon , arra nem csak tekintettel nincsenek, de még az írást és olva­sást is oly modorban tanítják, miszerint ama képességek, melyek nélkül sem átalában em­ber, sem különösen tanuló nem lehet, inkább elfojtatnak, hogy sem fejlesztetnek. Szolgáljon például imez eset : egy fiú olvasó : Nagy az ur, ki fényes házát építette . . . , a censor, az értel­­mességet akarván kiismerni, kérdezi : mit épí­tett? — Fiú : fényes házát. — Censor : ki épí­tette ? — Fiú , az ur. — Censor : igen jól van. — De, hogy mi az az ur, — mi az a nagy és kicsiny stb ? azt nem jutott eszébe sem a taní­tónak tanítni, sem a censornak kérdezni. Adjuk hozzá, hogy a fényes ház, melyet az Ur épített magának, oly költői fogalom, melyhez gyermeki értelem egy átalában nem emelkedhetik , s be kell látnunk, hogy e mód szerint tanító, censor, olvasókönyv egyaránt alkalmatlan a gyermek értelmének fejtésére.­­ És ez el volt már mondva számtalanszor, sőt 1858 óta a népisko­lákat illetőleg létezik is oly egyetemes szerve­zet , melynek utasításai szerint intézkedvén, minden sükert el lehet érni , mindazonáltal maga ez a szervezet is alig van alkalmazva egy két egyházban;­­ van rá eset, hogy a­hol alkal­maztatott is, elhanyagolta­k, vagy épen fön­­akad. (Vége köv.) G­a­r­z­ó Imre.

Next