A Hon, 1864. április (2. évfolyam, 75-99. szám)
1864-04-01 / 75. szám
PEST, MARTH S 31 Politikai szemle. Pent, mart. 31. (II.) A conferentia kérdése mégsem éli oly kedvezőleg, mint ezt a félhivatalos „General Corresp.“ tegnapi közleménye után következtetni lehetett. Több távirati tudósítás fekszik előttünk, melyek annak nem csak eshetőleges eredményét, de még egyhamar leendő összejövetelét is kétségessé teszik. Először endítjük az „Ind. belge“nek az alkudozások állására vonatkozó következő sürgönyét : „Poroszország é Ausztria elfogadták a conferentiát. Francziaország beleegyezik. Dán-és Svédország még nem feleltek. A Német-szövetség bizottmányhoz utasította a felszólítást, amely ápr. 1-je felé véleményez. Oroszország az 1851—1852-ki alapok elfogadását kivánja.“ Londonban tehát még 28-ban csak Ausztria, Poroszország és Francziaország elfogadása iránt voltak bizonyosak. Oroszország, s különösen Dán- és Svédország s a Német-szövetség szándéklatai iránt semmit sem tudtak határozottan. Megállapodásról e szerint még szó sem volt a hatalmak között. Egy második és harmadik távirati jelentés azon föltevésre jogosít, miként még azon esetben is, ha a hatalmak mind megegyeznének elvileg a conferentia hasznos volta iránt, oly nehézségek merülhetnek föl , melyek nem csak akadályozhatják, de lehetlenné is tehetik annak összejövetelét. Ily akadály a többi közt épen a Német szövetség megállapodása a conferentiában leendő részvéte iránt. „A szövetségi gyűlés — írja a„L’Europe“— csak akkor határozand a conferentiában leendő részvéte fölött, ha közölték a német nagyhatalmak a szövetségi kormányokkal azon alapokat, amelyek szerint a német nagyhatalmak hajlandók békét kötni Dánországgal a conferenciában.“ A Német-szövetség ezen megállapodása igen érthetően azt jelenti , hogy ez államcsoport először tudni akarja: váljon Ausztria és Poroszország most is az 1851— 52-ki szerződvények alapján állanak-e— mint ezt már többször állították — vagy pedig azokat már most nem létezőknek tekintik-e , s a német nagyhatalmak határozott nyilatkozatától föltételezik a conferenciában leendő részvételeket. Gondolni lehet, hogy nem kevés gondot okoz majd a bécsi és berlini kabineteknek megfelelni a Német-szövetség kérdésére. A Német-szövetség ugyanis nem kívánna többet, mint a német nagyhatalmak kártyáinak láthatását, mielőtt a zöld asztal mellett játékot kezdenének. De föltéve, hogy azon nehézség, mely a Német-szövetség részéről fenyegeti a conferentiát, egy vagy más után módon elenyésztetnék ; föltéve azt, hogy Dán-, Svéd- és Oroszország végleg elfogadják a javaslatot, a távirda még egy újabb és igen komoly nehézség fölmerülhetését jelzi Francziaország részéről. A tegnapi „Weimarer I.“ ugyanis ezt jelenti: „Francziaország biztos tudósítás szerint kijelentette Londonban, miként ő ajánlja a nem ragaszkodást a londoni szerződés alapjához. A népség megszavaztatása egyetlen eszköz a megoldásra. Francziaország emellett nyilatkozik a conferentiban. Más kormányok is hasonló közlést kaptak Francziaországtól. III. Napóleon császár előre tudatja eszerint a conferentiázni akaró hatalmakkal , miként igen szívesen részt vesz a conferentiában, de az ő véleménye szerint nincs más eszköz a megoldásra, mint az átalános szavazás. Ha a „Weim. Zig“ közlése alapos , nem annyit tenne-e a franczia kormány ezen nyilatkozata, mint előre elijeszteni a conferentiától az átalános szavazás által azon hatalmakat, melyek ezen uj közjogi alap ellen teljes erővel küzdenek ? De ha elenyésznének mindezen nehézségek, melyek a conferentia összeillését akadályozzák, magában a conferentia kebelében fognak az ellentétes nézetek legmakacsabb harczra kelni egymás ellen. Angolorország és Ausztria Dánország épsége, s tán az alkotmány változtatása, Poroszország a személyi unió mellett nyilatkozik; Oroszország az 1851—52-iki szerződvények szigorú fentartását követelendi; Francziaország (s alkalmasint Svédország is) a megszavaztatást sürgetendik: kérdés, miként lehet ezen ellenkező nézeteket összeegyeztetni, s összeegyeztetve a Schleswig-holsteini kérdés megoldásának megállapitott módját formulázni ?... Ma ismét fölmerült a Franczia- és Oroszország közti közeledés hire. Beszélnek Constantin nagyherczeg Párisba utazásáról. (Lásd „Esti posta“ rovatunkat). A bécsi lapok szemléje. „Főherczeg Ferdinand Miksa.“ Ezen czim alatt az „Ost, D. Post“ mart. 30-ki számában a többi közt irja: „Bármennyire gyöngéden kell e tárgyat érintenünk, mégis leheslen a vitát mellőzni. Ez nem csak családi, de birodalmi ügy, s beláthatlan következmények vannak hozzá csatolva. Nincs Európában oly állam, melynek együvé tartozása oly szoros kapcsolatban volna azzal, hogy az uralkodói jog mindig egy személyben egyesüljön. Gondosan óvakodni kell tehát a később netán előfordulható örökösödési viszálytól, mely a birodalmat pártokra szakíthatná. „Nyílt titok, a mennyiben ezt még titoknak is lehetne nevezni, hogy a császári Főherczeg, a ki bátran elhatározta, hogy a távol világ részében új hivatását elfogadja, s a sok veszéllyel körülvett trónt megállapitani szándékozik, e pillanatig még nem írta alá azon okmányt, melyben az ausztriai öröködési jogról lemondana. „Meg kell vallanunk, hogy nem ismerjük azon oklevelet, mely a császári család házi törvényeit foglalja magában. Ezen oklevél nem fordul elő az állam alaptörvényei között, s hihetőleg a leghiresebb jogtudósok előtt is ismeretlen: miután ezen statútum 1838-ban újra alakittatott, s a családi és állami levéltárba tétetvén, ahhoz tán még a történeti búvárok sem juthatnak. „Azonban ezen családi törvénynek alapvonalai valószínüleg megegyeznek más örökösödési monarchiák rendszabályaival, s ebben is előfordulnak azon esetek, melyekben az uralkodó család valamely tagjának akár az örökösödési, akár a családi vagyon, vagy a panage jogairól való lemondása kívántatik. A két utolsó pont a magánjog körébe tartozván, e helyütt legyen mellőzve. Azonban az örökösödési jogról való lemondás a közjogi kérdések közé tartozik, s azt hisszük, helyesebb, ha erről idején beszélünk, s mintsem egykor netán a Lajthán innen és túl, azt a parlamenti viták tárgyává tesszük. „Az ügyet gyakorlati részéről fogjuk fel, az elméletet mellőzzük, elhagyjuk, a közelebbről felötlő történeti paralellák említését is. Csak azon kérdést tesszük fel: Megállhat-e azon eszme, hogy oly herczegek, a kik a világ egy másik részében születtek és neveltettek, a körülmények kapcsolatánál fogva egykor Maria Terezia trónjára léphessenek , hogy egy mexikói császári herczeg, Magyarország és Csehország királyja, Tyrol herczegesített grófja, s a Német-szövetség tagja legyen? Ezen esetleg ha valószinütlen is, mégis nem mellőzendő. Az osztrák önérzetnek és méltóságnak, valamint a XIX. század szellemének megfelelne-e, hogy a mexikói császár egyik utóda, rokona, a régi tisztes császári állam uralkodója legyen? „Megszakitjuk itt okoskodásunkat. A tartózkodás, melyet kötelességünkké tettünk, eltilt bennünket a további fejtegetésektől. De megfordítjuk a kérdést: váljon a kívánt lemondási oklevél, nem egyszersmind a mexikói trón érdekében volna? „Őszinte sajnálattal látjuk, hogy egy nagy tehetséggel megáldott főherczeg, hazáját elhagyja. Mig ez ügy el nem volt döntve, igyekeztünk a mexicói trónkérdés árnyoldalait is előtüntetni, s felvilágosítást adni azon ellenmondásokról és veszélyekről, melyekbe Mexicó jövendőbeli uralkodója merülhet. Óhajtottuk volna, hogy a Császár testvére, Ferdinánd Miksa főherczeg, ezen szándékától elállott volna. De miután határozata mellett szilárdan áll, kivánjuk, hogy vállalata szerencsésen sikerüljön, s aggodalmaink megczáfoltassanak. De feltehető-e, hogy a mexicói nép azon teljes bizalmát, mely a trón támogatására szükséges, odaajándékozza, ha az ellenpárt arra hivatkozhatik, hogy a távol országból bejött monarcha, otthoni öröködési jogairól le nem mondott, s e szerint nem vált meg a gondolattól, hogy oda ismét visszatérjen, s így nincs e határozva teljesen és egészen ezen uj haza fiává lenni ? „Mint halljuk, Ferdinánd Miksa főherczeg ur ezen nehéz alternatívában még egyszer apósa, Lipót belgák királyának tanácsát akarja meghallgatni. Tehát a mexicói küldöttség hivatalos elfogadása Miramareban, e válasz megérkeztére halasztatik. Más hirek szerint Napoleon császártól is levél váratik. Vajjon szabad ebből következtetni, hogy a főherczeg ur a helyett hogy ausztriai öröködési jogáról lemondana, inkább az ajánlott koronát fogná visszautasitani ? Ez volna valóban a legkivánatosabb, azonban a dolgok már messzebbre mentek, mintsem ezen esetet lehetne várni. Ami Napóleont illeti, őt bizonyára jobban érdekli, hogy a főherczeg Mexikóba menjen, mintsem öröködési jogait föntartsa.“ Az általános szavazás kérdése Schleswig- Holsteinban. (f) A „Hamburger Börzenhalle“ írja: „Coburg Ernő hg múltkori párisi utjának czélja világosodni kezd. A „Courrier du Dimanche“ is megerősíti, hogy Coburg herczeg a herczegségek ügyét népszerű értelemben pártoló kisebb államok megbízásából járt Párisban, Napoleon császári tervük pártfogolására megnyerendő. A herczeg megbízói az előbb utóbb bekövetkező időre számítanak, a midőn fegyverszünetnek kell beállni, s indítványaik előmozdítására Francziaország közbenjárását igénylik. Ez esetben Francziaország előterjesztené, hogy az osztrákporosz hadak egyelőre Schleswiget és Jütlandot hagyják el; a dánok vonuljanak ki Alsenből és a düppeli sánczokból ; a szövetségi csapatok hagyják el Holsteint, hogy igy a nép minden nyomástól felszabadulva, az átalános szavazás elvénél fogva maga határozhasson sorsa, jövendője, kormánya és nemzetisége felett. VIII. Frigyes Schleswig-Holstein Augustenburg herczeg, hir szerint kinyilatkoztatta, hogy az ország határozatát, minden esetben, tiszteletben tartandja.“ Ezen közleményre a bécsi „Presse“ megjegyzi : „Ezen közlemény oly színben tűnik fel, mintha tényleges tudósítás helyett csak bonapartista kísérlet volna a közvélemény kipuhatolására. Helyén volna, hogy a koburgi hivatalos lap e tekintetben felvilágosítást hozna. Annyi igaz mégis, hogy Frigyes herczeg lapja, „Schleswig- Holsteinische Blätter“ egy idő óta folyvást ezen themát variálja : „Reményünk csak Francziaország pártolásába fektethetjük.“ „A nevezett lap ugyanis írja : „„Ha a német nép és a kormányok cserben hagynak, nem marad egyéb hátra, mint Francziaország elé föllebbezni ügyünket. Németországnak ily „fizetési képtelensége“ fájdalmas érzést gerjeszt ugyan, s minket csakis Németország ily politikai teljes banquerourtja vezethet e lépésre. Főfeladatunk Schleswig - Holstein megmentése: azért dacára azon igyekezetnek, hogy bennünket elaltatni akarnak, legyünk készek a végsőségekre. Ha a mi „nagy küldöttségünk, Frankfurtban és Münchenben, s a mi „kis deputationk“ Bécsben és Berlinben,gyümölcstelenül maradtak, akkor a legszámosabb tagból álló küldöttséggel Párisba kell indulnunk. Egész Schleswigholstein az Elbétől a Königsauig készüljön útra; minden 2000 lélektől egy követ, tehát vagy 500 ember. Kezdjünk hozzá azonnal a választáshoz, hogy megbízottjaink az első intésre indulhassanak. Nem örömest tesszük, de a szükség törvényt ront. A küldöttség ejtse útba Brüsselt, s mondja el a királynak, hogy mi épen azt akarjuk, amit Belgium 1830-ban akart, és valósított, s oly boldogok kívánunk lenni, mint a belgák Lipót király alatt. — Innen utazzunk tovább Párisba. Ott az úgynevezett hagyományos dán barátság csak botor beszéd. Francziaország ma skandinávi politikát folytat, a németek félelme azonban ettől, nem más, mint dajka mese. Tehát Párisba! A nyolcz millió választottja, Napoleon császár, szivesen fogad minket, és megtiszteltetésnek veendi, ha egy német tartomány függetlenségét megadja, mig mások ezt könnyen teheték vala, de nem akarták. Nemde Francziaország azon egyedüli állam, mely eszmékért is harczra száll? És ha az olaszoknak adott segítségért jól megfizetteté magát, nem a mi dolgunk, ki fogja újabb költségeit megtéríteni. Ily kérdést a kétségbeeséssel küzdők azok elé utasitnak, akik a német politika nyomorúságának okozói.“ — A „Presse“ csak ennyit mond e czikkre . Ez bizonyára csak a kétségbeesés beszéde, s az mentheti ki. A „Wiener Loyd“ részéről hozzáteszi: „Magától érthető, hogy az átalános szavazat alkalmazására vonatkozó nditvány a conferentiában, oly hatást idézne elő, mintha a zöld asztalra bombát vetnének, s ott pattanna el.“ Angol jegyzékek a Német-szövetséghez. (K.) A mart. 26-ki rendknüli szövetségülés elé terjesztett két angol jegyzék szószerinti szövegét már közlik a frankfurti lapok. A Malet angol követ által Kübeck b. elnökségi követhez intézett első jegyzék mart. 23-ki kelettel igy szól: „Alulirt rendkivüli követe nagybritt ő felségének stb. kormánya nevében Kübeck b. elnökségi követ ő kegyelmességéhez az alábbi közleményt szerencsés áttenni oly kérelemmel, hogy azon magas gyűlés elé terjeszsze, melyben elnököl. Ő felsége nagy sajnálattal értesült az ellenségeskedések kitörése felől Északeurópában. Azon mély részvétnél fogva, mellyel Holstein, Lauenburg és Schleswig lakóinak jóléte iránt viseltetik, sajnálja ö felsége a viszály folytatását, mely fenyegeti területi épségét egy az általános európai rendszer részét képező s a hatalmak egyensúlyához járuló államnak. Ő felsége emberségi szempontból is sajnálkoznék az emberélet veszteségen, melyet a háború folytatása igénylene. Ennek folytán fölszólította ő felsége az osztrák, porosz és dán kormányokat, hogy képviselőket hatalmazzanak meg, kik egy Londonban tartandó conferentián megjelenjenek, melynek czélja, hogy a béke áldásainak visszaállítására vezető eszközök fölött tanácskozzék. Az osztrák és porosz kormány készségüket nyilvánították, hogy képviselőiket a conferentiára küldik. A dán kormány is megígérte a conferentia elfogadását, föltéve, hogy a tanácskozások az 1851—2-diki alkudozások alapján történnek. Miután azon tárgyalások Ausztria és Poroszország kezdeményezésével történtek s a létrehozott intézkedések Dánia és a német szövetség jóváhagyását megnyerték, ö föls. kormánya hajlandó lenne ezen tárgyalásokat és intézkedéseket tenni az 1864-diki conferentia kiindulásául. Miután azonban kívánatos, hogy minden félreértés és a belőle származható késleltetés elkerültessék, ő föls. kormánya egyszerűen következő alapját indítványozza a conferentiának: kerestessenek eszközök, melyek Éjszakeuropának a béke áldásait visszaadják. Alulirt fölhasználja ez alkalmat stb. Malet S. Három nappal későbben 26-án következett Malet második, a formaszerinti meghívást tartalmazó jegyzéke, mely így szól : „Vonatkozva a 23-diki jegyzékre van szerencséje nagy britt ö föls. rendkívüli miniszterének tudatni a szöv. gyűlés elnökével, ö kegyelmességével, hogy britt ö föls. kormányának kivánata , miszerint a conferentiák Londonban, április 12-dikén nyíljanak meg, s midőn ő felsége kormányának meghívását hozza meg a magas szövetségi ülésnek, miszerint ezen , Észak-Európa békéjének helyreállítását czélozó törekvésben egy a conferentiára küldendő követ kinevezése által részt vegyen, alulírt azon kérdés tételére utasíttatott, váljon az ö fök-kormánya által kitűzött időpont azon magas gyűlésnek, melyben kegyelmességed elnököl, tetszésére van e. Alulirt megragadja az alkalmat sat. „Malet S.“ E két jegyzékből nem vehető ki, hogy Dánia az alap nélküli conferenciát már határozottan elfogadta. A bécsi „Presse“ ez ügyben tudni akarja, hogy Dánia forma szerinti nyilatkozata mart. 27 — 28 ka előtt nem fog Londonba érkezni. Eddig csak Quaade távirata van ott, mely szerint a táviratilag közlött angol javaslatot a dán kormány komolyan megfontolandja s hogy ő (Quade) azt hiszi, miszerint tanácsolhatja a minisztertanácsnak, hogy ez a királyt az elfogadásra bírja, ha ugyanazon föltevés, melyhez a dán kormány minden körülmény közt ragaszkodik, igazoltnak mutatkozik, hogy t. i. a conferentia, ha előlegesen meghatározott alap nélkül lép is egybe, mindjárt az előtanácskozmányokban határozand aziránt, hogy feladata leginkább az 1851—2-ki egyezmények nemzetjogi revisiójában állandó“ Dán körsürgöny. A dán kormány a „L'Europe“ szerint a következő körsürgönyt intézte e hó lökéről külképviselőihez : „Gróf (báró) ur ? „Azon események, melyek Schleswigben most az osztrák porosz hadtest ottlétében véghez mennek, napról napra mindinkább fenyegetik a király és a monarchia jövőjének érdekeit. Szükséges, hogy a dán kormány iránt barátságos kormányok figyelmüket fordítsák a Németország által Dánia irányában követett politika következményeire. Lehetséges , hogy Európa talán inkább át fogja látni a germán invázió valódi indokait, s hogy minő sorsot szántak az európai hatalmak Európa egyik legrégibb monarchiájának. Az osztrák-poosz hatóságok Schleswigben való eljárásának és tetteinek rövid vázlata, melyet a következő sorokban ön elé terjesztendek, alkalmat fog adni önnek arra nézve, hogy mily módon szándékozik a két német nagyhatalom megőrizni azon „zálogot,“ melyet az egyedül törvényes uralkodó kezei közül kiszakítottak. nnwurni'n'Fmnr^i nu TÁRCZA. Regény. Irta Jókai Mór. I. Szakasz. Egy nő, akinek nem vehetni szavát. Fekete, szétbomlott haja hosszan hátravetve, fehér öltönyének egyik fodra gömbölyű válláról félig lecsúszva, két keze ölébe leeresztve, s két mutató ujjánál fogva, mint egy iánczszem összefogva, áll a magas góthives ablak előtt egy fiatal nő; szép és mozdulatlan, mint egy szobor, lélekzetvételét sem látni; finom vonásairól nem hiányzik más, csak az indulat, nemes arczáról más, csak a szín, nagy sötét szemeiből más, csak a tény, hogy azt higyje valaki : ez alak él. Amit az ablakon át irga előtt lát, az a tenger; a halám a skót j. .tok valamelyikének szikláit veri, ki tudja melyikét? Ez nem az a hely, ahova hajók járnak, a tenger messze teleszórva kinyúló sziklákkal, miken sirályok sütkéreznek, a végtelen vizen csak egy halászbárka vitorlája sem leng; zátony ez itt: megátkozott hely. Jó nyugalmas menedék egy olyan kéjlak számára, amelyet nem azért építettek, hogy vendégjárás útjába essék. Különben a part magaslatán már pompás és égerfák csoportjai kezdődnek, mik két oldalt fogják a kastélyt, melynek csak tengerfelöli oldala nincs fedve szem elől. S ezen a tengeren nem látni semmit. Hanem azért az a mozdulatlan asszony, azokkal a fénytelen szemekkel olyan sokáig el tudja azt nézni. A terem hátterében két cseléd suttog ingyon, s taszigálja egymást könyökkel, hogy melyik szólítsa meg elébb a hallgató nőt, az egyik férfi, a másik nőcseléd. Az egyiknek a theás asztallal van dolga, melyen roppant ezüst kazán, chinai csészék és ibrikek állnak készen, a másik a toilett-asztallal bajlódik , melyen egyetlen jaspis darabból faragott szerecsenfiú tart két kézzel egy gömbölyű tükröt. — Asszonyom, szól a férfi cseléd, tanult alázatossággal. A beás katlanban már el is főtt a víz. A nő nem hallgatott rá. — Asszonyom, szól a komorna , nem parancsolja, hogy haját rendbehozzam ? A nő nem felel rá. A két cseléd megint suttog ■ a leány megint szól : „Asszonyom.“ Itt elkapja szavát a nevetés , mind a ketten szájuk elé teszik kezeiket, hogy azt elfojtsák, s aztán fejet csóválnak egymásra, mintha mindegyik a másikat okolná, azért megnevettető. A hölgy még most sem fordul vissza, nem kérdi : min nevetnek ? Most egy harmadik alak lép a szobába, ez az „uraság.“ Termete gyöngéd, arcza sima, finom, mint a gyermekeké; inkább hasonlít egy koránért fiúhoz, ki férfias dölyffel tudja hordani fejét, mint férfihoz, ki sokáig megtartja gyermek arczát. A belépő kérdő tekintetet vet a két cselédre, azok néma taglejtésekkel iparkodnak eddigi tapasztalataik eredményét vele tudatni; az uraság int nekik kezével, hogy elmehetnek. Azután ketten maradnak a szobában , az uraság és a hölgy, akinek nem lehet szavát venni. Az uraság odalép csendesen a hallgató alakhoz, megfogja annak egyik kezét, fölemeli és megcsókolja. — Jó reggelt! A néma nő nem hall, nem érez, nem válaszol. Az uraság bizalmas gyöngédséggel karolja át a karcsú termetet, s a mint válláról le van csúszva a fehér köntös fodra, a sima vállra egy csókot nyom, s édeskén suttogja (lilébe : — Jó reggelt! ! A néma nő nem pirul el, nem mosolyog, nem válaszol. Ekkor az uraság egy karszékbe veti magát, melyet oldalt gördített a hallgató alak mellé, hogy arczélben láthasson rá, egyik lábát a szék karján keresztül lóbálja, s kezével helyreigazítva nyakkendőjét, tenyerébe könyököl s szúró hangon szól : ■— Jó reggelt kisasszony! E szóra a hallgató alak arcza bámulattal, megdöbbenéssel fordul felé. Ajka nem szólt, de a szemek, az azok voltak felruházva a mindent kimondás csodálatos erejével; a szemek elég világosan felelték : „meg van ez tébolyodva ?“ — Nem vagyok megtébolyodva kisasszony, szólt az uraság, hanyatt dűlve karszékében. Egészen helyesen fejeztem ki magamat. Ezt ön nehezen akarja megérteni, amin nem csodálkozom. A hölgyek ilyesmiben nagyon érzékenykedök. Pedig az utoljára is mindegy : akár azt mondják önnek, hogy „miss“, akár azt, hogy „mylady.“ A hallgató nő szimei feleltek : „nem lehet engem megbántani.“ — Kedves kisasszony, ön nekem még akkor megígérte, mikor erőszakkal az oltárhoz hurczoltam, s ott kényszeritettem velem megesküdni, hogy azon percztől fogva egy szavát sem fogom hallani, hanem én is megígértem önnek, hogy minden bizonnyal szóra fogom önt bírni. Az igaz, hogy én nagyon goromba módon jutottam önnek bírásához. Más valakit tán meg is büntetnének érte Angliában. Valóságos „rapt.“ Nőrablás. Hanem az az én dolgom, aziránt ne legyen ön aggodalommal. Három nap, három éjjel, zárt kocsiban, árkon bokron keresztül. Onnan mindjárt a templomba, egy szűk, sötét, falusi kápolnába, székek nélkül, szentképek nélkül, négy szál gyertya égett az oltáron, több nem volt a faluban. A pap reverendáján akkora foll volt, mint egy gályaablak , s az imakönyvéből hiányzott a czimlap, meg a tábla. Hanem az igen alkalmas hely volt arra, hogy futó szerelmeseket minden kellemetlen előlegen kérdezősködés nélkül összeeskessenek, nemde ? A néma nő szemeiből egy kellemetlen emlék vádja sötétlett elő. — Ön emlékezik még azon jelenetre? Persze, csak tegnap volt. Én önnek választani hagytam. Vagy ? — vagy ? Tetszik velem megesküdni, vagy nem tetszik ? Ön úgy találta, hogy tetszeni kell, s megesküdött velem, feleségemmé lett. Nemde így volt, kisasszony? A néma nő vállat vont, — értelmetlen szavakra ki felelne ? — Hát liz az megtörtént, s a bevégzett tények előtt az egész világon mindenütt ajtót nyitnak. Hanem én nekem egy scrupulusom van a dologban. Nem vagyok egészen bizonyos a felől, hogy az az ember, a ki bennünket összeesketett , valósággal pap volt-e ? Nem vette ön észre, hogy annak a tisztelt urnak az ábrázatja nagyon hasonlít Sammy pofájához, a komornokéhoz ? A hölgy szemei névtelen ijedelemről beszéltek. — Valóban azt sem tudom bizonyosan, hogy az a könyv, amiből az esküformát felmondó, nem Robin zsiványballada gyűjteménye volt-e, s a matricula, melybe neveinket beírtuk, nagyon gyanús előttem, mintha vendégek névjegyzéke volna valami falusi vendéglőben, s maga az állítólagos templom oly erősen bűzlött péter és gin után, mintha néha napján ott tartanák a falusi lakozásokat. A hölgy arcza most már piros volt, lángolt, szemei átokkal és gyűlölettel terhes gondolatokat beszéltek megrontója szemeinek. Az pedig nevetve ugrott fel helyéről, s tréfás hangon folytatá : — Én valóban azt hiszem, kisasszony, hogy minket szépen rászedtek. No de ez nem változtat a dolgon. Én azért kegyednek épen olyan hive vagyok, mintha az oxfordi érsek adta volna ránk az áldását; kegyed föltétlenül úrnője^ házamnak, cselédeimnek, szivemnek és erszényemnek. Mindenkivel úgy hivathatja magát, hogy „mylady,“ mások előtt én is úgy fogom czimezni, kocsijára oda festetheti czimeremet, zsebkendői szegletére odahinéztetheti a koronát : nem bánom. Választhat magának ékszerárust és piperészt, árjegyzékeit átnézetlenül fogom kifizetni. Én önt épen úgy fogom szeretni, tisztelni, mint a lordkanczellár a mylady canczellárnét. A néma hölgy szemeinek tétova járásában, fürkésző zila tekintetében a menekülés eszméi voltak elmondva. Az uraság megértette azt. — Kedves kisasszony, itt nagyon jó helyen van ön. Kényelmes, úri, mindennel bőven ellátott kastély. A hely egy félsziget a nyugati skót tengerparton, kilenczvenhat mértföldnyire Londontól, a földszorosnál; mint vehette ön észre, hídon jöttünk át, az tehát át van metszve. Az egész uradalmat az én cselédségem lakja, a tengerfelöli oldal pedig nem hajók számára való. Aztán ha kimenekülhetne is ön innen, hová menne, mit csinálna? Hogy szerezne magának elégtételt ? A perviseléshez sok pénz kell. Kivel bizonyítaná ön be, hogy nem önkényt követett? Legfeljebb azt érhetné el, hogy a hírlapok kikürtölnék önnek szerencsétlenségét, egy napig szörnyűködnek rajta minden ember, két napig nevetgélve változatokat játszanának felőle, s azután mindenki elfeledné. London messze van, s a törvény pallosa magasan. A kínzott nőnek még most sem hagyta el egy hangos ajkait, de szemei lázasan égtek, de kezei görcsösen összeszorultak, s egész vad tekintete valami névtelen fenyegetést, valami ádáz boszút látszott visszasugárzani. — Tudom , tudom. Szólt nyugodtan az uraság. Az a bizonyos fiatal ember. Ne aggódjék a miatt kegyed, szép kisasszony , nem fog ő nyomunkba találhatni. Gondom volt rá, hogy egy kényszertoborzó-járatot utasítsak eléje. Tudja ön, ő felsége hadihajói számára úgy szokták összefogdosni a legénységet. Lyonés — ez volt a neve, ugye ? — e derék férfiak kezébe került , ezóta Gibraltár felé jár. Keletindiába viszik, ahonnan négy esztendeig nem fog visszajönni. A néma hölgy megtört fájdalommal hajta le csüggedt fejét, s szemei n m szóltak többé semmit, lezárta azokat szempilláival, mintha gyászfátyollal takarna kedves emléket, szerelmet, gyalázatot és boszut. (Folytatása következik.)