A Hon, 1864. szeptember (2. évfolyam, 199-223. szám)

1864-09-17 / 212. szám

PEST, SEPTEMBER 16. Politikai szemle. (II.) Sem a távirati sem a rendes tudó­sítások nem értesülnek valami feltűnő for­dulatról az európai politikában. A bécsi békeconferenciáról csak annyit jelenthetünk, hogy a dán felhatalmazot­­tak kormányuk elé terjesztik véleménye­zés végett az osztrák-porosz javaslatokat; ennél fogva újabb ülés csak az új utasí­tások megérkezése után lehet. A német nagyhatalmak, a dolgok mostani állása után ítélve, semmi esetre sem fognak a népség megkérdezésébe beleegyezni, s az egyetlen pont, melyre nézve a schleswig­­holsteini népség képviselőinek véleménye kihallgattatik: az alkotmány revisiójának kérdése, a­mihez minden esetre hozzá­kez­denek. Tegnapi számunkban az olasz kérdés jelen állását fejtegettük. A mai tudósítá­sok szerint, melyeket részint az „Ind. belge“-ben, részint a „Köln. Zig“-ban ol­vasunk, a francziák császára és az olasz államférfiak közt folytatott alkudozások eredménye nem oly kedvező, mint kez­detben gondolták. Menabrea tábornok küldetése nem mondható sikerültnek, fő­ként a római kérdésre nézve. Az olasz tábornok azt hitte, hogy a császárt gyors elhatározásra bírhatja, s íme! hajlamai most kevésbbé volnának kedvezők, mint a Vichyben történt első találkozás alkal­­mával. A „Köln. Zig“ levelezője így érte­sít a legújabb fordulatról: Mivel a csá­szár kezdetben kedvezőleg nyilatkozott Olaszország felől, s belső és külső hely­zetének nehézségeit elismerte; s mivel Drouyn de Lhuys, a pápa világi hatalma iránti előszeretetének daczára,felhatalmaz­ta Sartigest Coen ügyének felkarolására, azt hitték Olaszország barátai, különösen a heves vérű olaszok, hogy megnyerték a já­tékot. Az olasz államférfiak reményei is jobban növekedtek, mint ez tapasztalt férfiaknál, különösen a merész és finom Cavournál történt volna. Elküldték tehát maguk közös alkudozásra Menabrea tábor­nokot, ki a császár kedvező fogadását han­gulatának jeléül magyarázta, s társait is megerősítő várakozásukban. Menabrea tábornok figyelmeztette a császárt mind­azon következményekre,melyeket a római kérdés gyors megoldása előidézhetne. A császár megneheztelt az olasz alkudozó el­hamarkodott magaviselete miatt, s az ügy most kedvezőtlenebbül áll, mint kez­detben. Ezt írja a „Köln. Zig“ turini leve­lezője. Az „Ind. beige“ párisi levelezője hasonlólag értesít. E szerint a kérdés an­­­nyira kényes, a császárnak annyi kímélet­tel kel lennie mind benn, mind künn, hogy minden rögtönzött erélyes megol­dást kerülnie kell. Aztán az alkudozók nem ismerték Párisban a tér­t, s megje­lenésük figyelmet gerjesztett. Az alku­dozások nem folyhattak az ily ügyhöz megkívántak­ titokban. Következőleg1 Menabrea sem volt szerencsésebb, mint elődei. Ennyiből áll az, mit az olasz kérdés állására vonatkozólag ma felhozhatunk. A párisi és berlini udvarok közti vi­szonylatok — írják Páriából — csak szí­vélyesebbekké válhattak Vilmos király­nak Schwalbachban tett látogatása által. Egy pillanatban arról is volt szó, hogy Napóleon herczeg látogatást tegyen Ber­linben , de ettől elállottak, s azt határoz­ták, hogy egy tábornagyot — alkalma­sint Canrobert — küldenek a porosz őszi hadgyakorlatokra. Párisban az a vélemény uralkodik, hogy a bécsi és berlini kabinetek közti egyetértés — minden czáfolat daczára — nem oly benső, mint ez különben kívá­natos volna. Párisban elhallgattak a miniszteri­­ vál­tozásról keringő hírek. Úgy látszik, hogy Drouyn de Lhuys ismét megerősödött külügyminiszteri állásán. Egyébiránt azt írják felőle, hogy gyakorlatibb diploma­tává lett, mint előzményei után gondol­ták. Mondják, hogy megváltoztatta vol­na az ausztriai szövetség és az olasz egység iránti véleményét; az előbbi mel­lett már nem fáradozik annyira mint ez­előtt ; az utóbbit illetőleg pedig elismeri, hogy az olasz királyság helyet foglal az európai egyensúlyban, s hogy szövetsége fontossággal bír Francziaországra nézve. A bécsi lapok szemléje. „A római vendég.“ Az „Ost D. Post“ is megkezdi rohamát Bach báró el­len, a­ki a czikk elolvasása után hihető­leg igy fog felsohajtani. Ez tu, mi fili, Kuranda! ? A czikk tartalma következő: „A hypo­­chondricus kedélyek még mindig azt hi­szik, hogy Bach báró jelenléte Bécsben nagy jelentőséggel bír az államra, s befo­lyásának nyomai nem sokára bekövet­keznek. Ezen feketevérnek tekintsenek inkább Schmerling úr magatartására, a ki bizonyára nem időzne most Ischlben, s nem engedné át magát a semmit sem te­vés gyönyöreinek, ha érezné, hogy ez alatt valaki rángatja alóla a gyékény­t. A családapa otthon szokott lenni, ha a há­zat veszély fenyegeti. (Ezóta tudva van, hogy Schmerling úr, csütörtökön már Bécsbe érkezett.) Itt aztán enyelegni kezd az „Ost D. Post“ . Köztudomás szerint a magas mi­niszteri körökben nem szoktak cselszö­­vénykedni. S ha valamely rendszer meg­bukik, a rendszer emberei a legboldogab­bak, s hivatalbeli utódaikat csak szeret­ni, bámulni és dicsőíteni tudják. Ezért Schmerling urnak semmi oka a bájos Schmolenau és Wolfgangsee vidékeit oda­hagyni, tudván, hogy távollétében is sze­retve van. (Ez szemrehányásként hang­zik , mert hogy magára hagyja pártját az államminiszter ur.) „Különben Bach báró bécsi időzésének czélja ismeretes. A báró ur nagy hazafi, s legjobban tudja, minő végzetteljes követ­kezései lettek az általa szerzett concorda­­tumnak, tehát maga siet korábbi hibáját jóvátenni. E mellett Bach ur nem szokott elvei mellett halálig hű maradni Elasti­­cus szelleme mindig a pillanat kívánalmai szerint fogja fel az ügyeket. 1848 ban Bécsnek Wieden külvárosa választá kép­viselőjévé az ifjú szabadsághőst s követi helyzete utat nyitott számára a minisz­­teri rímb». Később eloszlatván a Reichs­tag aláírta a xnaruz. 4-diki alkotmányt, szervezte a tartományi gyűléseket, külön választotta a politikai közigazgatást az igazság-szolgáltatástól. Azonban változ­ván az idők, a reactio erőt­lon, s Bach báró szelleme és meggyőződése rugé­­konyságának bámulatraméltó jelét adá. A marcz­ 4­ki alkotmány eltöröltetett, a be­hozott rendszer felbontatott, a közigazga­tás megint összecsatoltatott az igazság­szolgáltatással, s az absolutismus oly bá­jos modorban állíttatott helyre, hogy ar­ra még a márcziusi idők előtti régi hiva­talnokok is összecsapták kezeiket bámula­tukban. Ezek előbocsátása után, Kuranda úr felszólítja az érdemes báró urat, hogy ha már ennyi jelét tudta adni meggyőződé­se változékonyságának, koronázza meg tetteit azzal, hogy a concordatumot meg­szüntetni, vagy legalább módosítani se­gítsen. — „Mért nem történt ez még meg? Erre nézve az „Ost. D. Post“ az interpel­­latiot már nem Bach báróhoz, hanem Schmerling lovag­i excellentiájához in­tézi.“ Az országgyűlés összehívá­sának szüksége. A „Wanderer“nek az Alföldről, s (mint megjegyzi)a szabad­elvű párt egyik előkelő tagja a többi kö­zött így ír : „A hosszú hallgatás után meglepetve olvassuk a lapokban a magyar kérdés újra fölelevenítését. Mindenfelé kérdik: mit jelent ez ? A bekövetkezhető esemé­nyek árnyéka-e ez? vagy azon meggyő­ződésre mutat, hogy a birodalom elérke­zettnek hiszi a perczet, melyben Magyar­­országot ki kell elégíteni ? „Azonban a lapok zajának daczára, itt nem hiszik, hogy az országgyűlés össze­hívása oly közelben volna, főkép miután a hit azt beszéli, igen befolyásos állam­férfiak ellenzik e rendszabályt s állítják, hogy Magyarország maga sem kívánja az országgyűlés összehívását, s a dolgok sincsenek erre megérve. Az „alföldi leve­lező“ szerint kevés kivétellel, mindenki óhajtja az országgyűlést, s hajlandóság mutatkozik, a helyzet higgadt felfogásá­ra. Levelező nem bocsátkozik a kiegyen­lítés feltételeinek vitatásába, mert Ma­gyarország s a lajthántúli tartományok között történendő kölcsönös concessiók mértékét, csak a nyílt, szabad és hivata­los tárgyalás határozhatja meg. „A­ki ért a politikához — folytatja az alföldi levelező — nem teheti fel rólunk, hogy elveinket és törvényeinket ignorál­­va, tárgyalásainkban valamely más kiin­duló pontot válas­szunk, valamint mi sem tes­szük fel,hogy Schmerling úr és pártja kedvünkért eldobja a febr. alkotmányt. De ha elismertük a közös ügyek létezé­sét, s nincs kedvünk ezeket az absolutis­­mus javára föláldozni, a legközelebbi or­­szággyűlésnek föladata lesz a közös ügye­ket szabatosan előszámlálni, s gondoskod­ni ezeknek alkotmányszerű­ kezeléséről. Vannak formák, melyek Magyarország nézeteivel erős ellentétben állnak : mért ne lehetne oly formát föltalálni, hogy a magyar országgyűlés a Reichsrathtal vá­lasztmányok által tárgyaltassa ezen ügye­ket ?“ A „Vater­l­an­d“ az ó-con­serv­a­­tiv pártról írja: „Az előjátéknak vé­ge; a függöny legördü­lt.Élénkség és szen­vedélyesség fogta el a c­entralistákat azon hitre, hogy a magyar conservativ párt kezdi erejét kifejteni. Az előjáték a rög­tönzés jellemét viselte, de nem maradt tanulság nélkül, mert ezen férfiak akkor, a­midőn a bécsi centralista hangyafészek fel volt dúlva, rá­mutattak e párt rend­szernélküliségére , míg saját tervüket egyelőre az általánosság leple alá dob­ták. „A centralisták minden modort felhasz­náltak. Büszke visszautasítással kezdve vitáikat, de csakhamar oly előzékenyek­ké váltak, hogy barátaik megrémültek, elleneik pedig annál bizalmatlanabbak lettek. Ma már ismét a megközelíthetlen magasság polczaira ültek fel. E napok történetéből Magyarország megtanulhatta, hogy a centralisták, csak az opportuni­­tást tartják törvénynek, s hogy ha e párt concessiókat ad, azt nem a jog iránti te­kintetből teszi, hanem az ellenfél erejének mivoltához méri. „Minő magatartást vett fel Magyaror­szág ezen kiegyenlítési kísérletek irányá­ban ? Az udv. kanczellária, már felmondá a barátságot azon pártnak, mely még csak készülőben van. A mint a dolgok állanak, meglehet, hogy a tervre nézve nem szol­gált volna ajánlatkép, ha e programmot bizonyos helyütt pártfogásban részesítik. Hogy később, minő álláspontot veend fel a kormány e terv irányában? a jövő bi­zonyítja be. A „Sürgöny“ szerint a con­servativek a valóban alkotmányos for­mákat, melyek a törvény előtti egyenlő­séget védik, nem őszintén óhajtják. Ezen sor csak akkor okozna aggodalmat, ha úgy kellene érteni, hogy a kormány a nemzetiségi politikával tart, melynek a történelmi joghoz, és Magyarország in­tegritásához semmi köze. Ily értelemben a barátságot felmondó levél nemcsak ama pártot, hanem minden más oly pártot, mely Magyarország integritásának alap­ján törekszik a kiegyenlítésre, elidegení­tett volna. „ A­mi a magyarországi pártokat illeti, úgy tapasztaljuk, hogy egyik párt sem nyilatkozott. Ez csak felbáto­ríthatja a programm szerzőit. A „Vater­land“ a conservativek tervéről nem tud többet, mint a­mi a lapokban közöltetett, de ezen urak törekvéseitől csak jót vár, tudván hogy őket a közvetítés valódi szel­lem­e vezérli, s tisztán a belügyek ter­én mozognak.“ Nyílt köszönet. . Pest, sept. 10. A végzetszerű országos csapás, mely a múlt év szomorú emlékezetű aszálya által hazánk­nak különben legdúsabb részeire nehezedett, s véginséggel fenyegette fajunk magvát, hála az emberek és népek sorsát intéző gondviselésnek, elvonult vidékeinkről, elvonult úgy, hogy bár fájós nyomai alatt még sokáig nyöghetünk, s bár sokáig kell a magyar gazdának túrni a föld hantjait, hogy pótolva lássa azt, mit egy év le­folyása alatt az idő mirigye elpusztított, de vesz­teségről, melyet természete helyreho­hatlannak mutatna, és sebekről, melyeket az idő begyó­­gyu­hatlanoknak bizonyítna, nem panaszkod­hatunk. Nagy megkísértést külde reánk az ég, nehéz és szomorú próbák alá fogta családéletünk min­den rétegét, hogy bebizonyítva legyen, miként ha a társadalmi élet egyes kérdései felett, vagy az érdekek elütő értelmezése körül szétválunk is véleményben, tettben, de ott, hol embertár­saink legszentebb Ügye, az élet forog szóban ; hol nemzeti létünk jövője lesz a megtámadtatás czélpontjául kitűzve. Szóval, hol az emésztő bajt csak szeretet gyógyíthatja, ott az írás parabo­lájának vesszőnyalábja vagyunk, szorosan egy­másba fűzve, elválaszthatlanul egymáshoz fo­­gazkodva. Nincs osztály, nincs érdek, nincs család e hazában, mely az 1863-as év könyörtelensége alatt egy vagy más tekintetben nem szenvedő, és mégis, mi jól esik bevallanunk, hogy nincs osztály, nincs érdek, nincs ház, sőt tán hi­ány­­zanak egyesek is, kik a vész válságóráiban készséggel és önként ne hozták volna önmaguk­­tól megvont áldozataikat azok segítésére, kik­nél a baj nagyobb, s kiknél az elhullás félelme közelebb volt. Nagyok és gazdagok kerek összegekben, je­lentékeny természeti adományokban, a kiseb­bek és szegényebbek összébbvont háztartásuk megtakarításaival siettek csendesítni a fájda­lom jajjait, enyhítni az éhezés kínjainak éles gyötrelmeit. Nem hiányzott senki, kit közvetve vagy köz­vetlenül ott ne láttunk volna az oltárnál, hol a szeretet, mint alamizsnaszedő állott, s reszkető kezeit sokszor, sőt többnyire olyanok adom­á­nyainak elfogadására is nyújtá, kik egyik sze­mükben testvéreik keserű nyomorát siraták, s a másikban saját nélkülözésök aggodalmainak el nem rejthetett könyvit csillogtaták. Az önmegadóztatásnak meghatóbb, ragyo­góbb tényeit alig fedezhetnék fel a közel és régi múltban, és — oltalmazza meg Isten nem­­­­zetünket attól, hogy alkalma legyen valaha még a mi tetteinkre, mint hasonlati példára hi­­i­vatkoznia. A földész földje szegény termésével, a keres­kedő fáradsága gyümölcsével áldozott ; az ipa­ros tűjét, ollóját, a napszámos fejszéjét, kapáját foglalkoztatá az éhezők javára; az iró tollával, a művész ecsetje vagy vésüjével, a színész elő­adásaival állott be önkényt, szótlanul ama népes zászlóaljba, melynek láthatlan, s ép azért a leg­veszélyesebb ellenség ellen kelle küzdenie ; — a pap imádkozott a megholtakért, s imádsága diját átadá a konyhának, mely a mindennapi kenyeret dagasztá a megmentendő élők szá­mára ; — ki tudná felsorolni azon aggastyá­­naink számát, kik öregségük febetlen napjaira tartogatott összegecskéjöket tevék le a segélye­zés perselyébe, s innét, bár vagyonilag szegé­nyen, de öntudatban oly gazdagon és nyugod­tan távoztak megszokott nyomorúságukat foly­tatni ; — vagy hivatkozzunk kiskorú gyerme­keinkre, kik mulatság, sőt játék és könnyebben nélkülözhető ruhapénzüket hozták el, mint a szeretet ösztönszerű­ adóját. * Mely nemzetnél az önfentartásnak nemcsak ösztöne, de kiviteli ereje, szívós kitartása, s a hol kell öntagadása, lemondása és áldozatkészsége ily begyőzött, ily általános, az ki lehet ugyan téve csapásoknak, részeiben szenvedhet nagy­szerű károkat is, de elveszni a föld színéről, hogy ott csak neve maradjon emlékül, nem fog soha ! És midőn a reánk részvéttel tekintő kül­föld látta az elszánt küzdelmet, melyet kétség­beejtő helyzetünkben is derült homlokkal, pa­nasz és jajgatás nélkül, csüggedetlenül folytat­tunk, sietett nyújtani segítő kezét, mintegy súg­va: ne csüggedjetek, a­ki maga magán segít, azon az Isten is segít. És úgy jön, csapás tombolt határaink között. Az ínség kíméletlenül és kérlelhetlen mostoha­­sággal telepedett meg házainkon belől és kívül; de a tudat, hogy a veszély közös, hogy az nem­zeti, pusztításai elé oly védbástyát emelt, hogy súlyos, de kettőzött szorgalom által majd elfor­dítható megszegényedésen kívül tetemes életál­dozatokat nem sirathatunk. Alföldünknek nincs fatermése, de a lefolyt tél a legzordonabb hideggel látogató viskóit, melyeknek fűtetlen sorfalai közé éhező csont­vázak menekültek. Midőn a fagy alábbszállás helyett éjről évre magasabban fokozódott, a fel­zavart aggodalom eleve irtózott az áldozatok sokaságától, melyet szenvedő szerencsétleneink részéről nemsokára jelezni fognak. — Istennek hála, ez nem történt meg, mert a szeretet, léte­lünk ez őrszelleme, talált módot arra is, hogy az ínség krónikája az éhező megfagyottak rovatát üresen hagyja. A tél zordonához társultak az elcsigázott test egyéb baja is — a sü­ly, a lázak stb. — de bár e betegségek néhol több áldozatot ragadtak el­l­enségeseink sorából, ám azért a legnagyobb részt azok képezik, kik attól megóvattak, vagy kik abból kimentettek. Szóval, a lefolyt téli és tavaszi hónapok alatt feladatunk volt nemcsak az éhség elűzésére ele­delről gondoskodni, de arról is, hogy a fázás miatt szenvedő meleg szobát, s az elruhátlano­­dott elegendő ruházatot nyerjen. Most, a kiállott nehéz tusa utóhatásai alatt egyik legszebb kötelességünknek vélünk meg­felelhetni, midőn elismerő szives köszönetünket fejezzük ki azon nemes szivü hazafiak, bő keblű honleányok iránt, kik most egy éve kibocsátott bizalmas felhívásunk szavait megértve, áldozat­készségükkel törekvéseinknek oly sikert bizto­sítottak, hogy a különféle helyeken mutatkozott ínség enyhítésére közkonyhák által 19,147 ft 22 krt, s készpénzben az ínséges helységek közti kiosztásra 40,602 forintot fordíthatunk. Az természetes, hogy egyletünk csekély tag­számát a viszontagságok által követelt áldoza­tok ily nagysága túlhaladó ; nekünk csak aka­ratunk, vállalkozási elszánt kitartásunk volt küzdeni a válság ellen, s buzdítani, ösztönözni mindenkit e nemes kötelességre; a kivívott er­kölcsi diadal magát a haza polgárai és polgár­női összességét illeti; mi csak kezdeményezők, csüggedni nem tudó kezelők voltunk, — az ál­dozatok sok és nagy halmaza azon milliók ke­zeiből került ki, kik e szóban nemzet talál­ják legméltóbb megnevezésöket. Köszönjük ismételve és őszintén, a haza és szenvedőink nevében, a nemzet minden rendje és osztályának, hogy a szív nemes sugalmát kö­vetve, velünk társultak, hogy buzgóságunkat gyümölcsözővé tették. Édes megelégedéssel ismerjük el és valljuk be, hogy ho­zzájok intézett szavunk nem volt a pusztában elhangzott szó ; — termékeny föld­be esett mag lett annak minden betűje, mely csirájában ínséget szüntetett meg, s mely gyü­mölcsében egyetértést, szeretetet fejleszt, s nemzeti jólétet ápol. Köszönjük hölgyeinknek a nálunk ekkorig­­ szokatlan erőfeszítéseket, az erkölcsi és anyagi­­ áldozatokat. A haza leend ezekért hálás, és tör­­­­ténelmünk, ha fájdalommal is, de mindig emel­kedett önérzettel mutat a lapra, midőn az elő­kelő urnő egy árusné, vagy főzőne fárasztó sze­repére vállalkozott, beült a bazárnak nevezett hideg boltba, vagy főzőkanállal kezében forgo­lódott a füstös konyhában, hogy segélyt szede­gessen annak, kit ínsége kiélt küszöbén belől éhhalálra kárhoztatott, — s hogy meleg étellel enyhítse fájdalmát annak, kit nyomorúsága a jónak már tán képzelésétől is megfosztott. Midőn hálánk és elismerésünk e szavait min­denki irányában ismételjük, nem nyomhatjuk el keblünk amaz őszinte, igaz óhajtását, hogy ol­talmazza meg Isten népünket a nyomorúság ily kemény iskolájától mindenkorra. A Magyar Gazdasszonyok Egyesülete.­­ A paripa erre belegázolt a tóba, mely egy­­­­­szerre nyakáig ért, s átúszott a túlsó partig. Miért nem ment a száraz felől ? Miért épen a vizen keresztül ? A lovag az alatt leguggolt a rekettye közé, térdére fektette puskáját, megnézte, rajt van­nak e a kovák a sárkányokon, nem hullott-e ki a por a serpenyőből, s nesztelenül meghúzta magát, a távozó paripa után tekintve. A paripa előre volt küldve a kémlelőnek. A­mint a partra kiért, farkát magához húzta, serényét felborzolta, füleit hegyesen fölmeresz­­té; szemei villogtak, orrlyukai kitágultak , las­san, óvakodva lépegetett előre, hogy zajt ne üssön, fejét lesunyta a földig, mint a szimatoló vadász eb, s meg-megállt hallgatózni. A kazal déli oldalában, mely a falutól el volt fordulva, ott volt a kazalba vágott üreg bejárá­sa , füzvesszőből fonott ajtó takarta azt be, s az ismét sással volt úgy összetüzködve, hogy a kazal szénával egészen öszhangzó legyen ; még ha közelről nézné is valaki, ne gyaníthasson semmit. A mint a paripa az ajtó közelébe ért, figyel­mesen tekinte oda, sörénye homlokára vágódott, mint mikor a haragos ember homlokát lerán­­czolja ; ínyét felhúzta fogairól, mintha harapni készülne : — a vesszőajtó alján nyílás volt, azon betörtek. A paripa azt is tudta már, hogy ki a betörő; érezte szagáról. Nőstény farkas telepedett oda távollétök alatt s ott meg is kölykezett, most szoptat bizonyosan, mert különben ő is észrevet­te volna a ló közeledtét. A farkaskölykök nyi­­fogása hangzik a kazalból. A paripa megfogta fogával a sövényajtót s hirtelen kiszakította azt helyéről. TÁRCZA. Mire megvénülünk. Regény. Irta Jókai Mór. A fenevad tanyája. (Folytatás.) A gyanús kazal tájékát tehát a legvállalko­­zóbb vadászok fényes nappal sem kerülgették, ki lehet az a merész, a ki azt éjszaka meri föl­keresni ? Mikor a holdvilág, esőtjósló udvara közepé­ből ezüst ködfényt áraszt a mocsár vidékre ,­­ még elriasztóbbá téve a táj arczát, mikor a mo­­rotva kigőzölgése lomha köddé nehezül a la­pályra ; mikor az ingovány őslakói, miknek nappal van az alvó idő, éjszaka az ébrenlét, az ingok, békák millió kiáltása felzendül, hirdetve hogy itt a sár, és a büzhödt lég az ur; mikor a bölömbika huhogva felelget nádi fészkéről egy­másnak ; mikor a himfarkas társait hija üvölt­­ve, s mikor egyszerre valami kisértet arczu felhő húzódik el a hold előtt, s valamit suttog neki, a mitől megborzad az egész természet, a nádason zizegve csap végig a szél, s egy perez­re elhallgat minden, halotti csend lesz, még ijesztőbb, mint az éj minden rémhangja együtt: kinek a léptei hangzanak akkor a mocsár söm­­lyékében ? Egy lovas halad a holdvilágnál egyes egyedül. A paripa csűrökig dagaszt a süppedékben,­­ mely semmi utat nem mutat: a nyomot,mi utána marad, egyszerre átfutja az iszap ; — a­mi előtte utat jelöl, semmi egyéb, mint a ketté tört nádszálak ; jelei a korábbi ittjárásnak. Az okos mén figyelmesen vigyáz a jelekre, néhol széttágult orrozimpákkal szaglász, hogy dúvad törte csapások tévútra ne vezessék, majd olyan helyekre akad, a­hol megszűnik a nádas, helyette a tőzegföld növényzete állja el az utat, összekuszált fünyeggel, gazfolyondárokkal be­lepve az ösvényt a megtérő előtt, mit holduj­­ságnál eltávoztakor hagyott maga után. A pa­ripa éles szeme segít ilyen helyen. Ügyesen tud­ja kiválogatni a helyet, a­hol még szilárd a föld, néhol egyik zsombékról a másikra ugrik. A hely a­mit átszökött, zöld füvel van benőve, közben sárga v irágok is vannak, hanem az állat tudja, érzi, tán tapasztalta is, hogy az ott csalóka mélység: a tőzegvágás helye, melyet megtöltött az iszap, s a vizi méh zöld pázsittal vont be: a rálépőt elnyeli a hínár. — Aztán üget ismét tovább kanyarogva, kerülgetve a veszé­lyes ösvényen. Hát a lovas ? Az pedig aluszik! Aluszik a ló hátán, akkor, midőn az egy el­átkozott helyen jár vele keresztül kasul, a­hol jobbról is sir, balról ia sir, alant a pokol, körül a kiterített éjszaka. A lovas aluszik, feje és de­reka lógg előre hátra, dülöng, bólintgat; néha fel fel kapja fejét, mint kocsin utazók szokták, mikor nagyot zökken a szekér, s aztán megint szundikál tovább; és az alatt mintha hozzá vol­na nőve paripájához, oly bizton ül a nyeregben. Csak a fejével alszik; keze lába ébren van; két lába a kengyelben ; egyik kezében a kantár, má­sikban a felvont kétcsövű puska. A holdfénynél sötét arcza még sötétebbé vá­lik ; hosszú csigás göndör haja, mélyen sze­­­­mére nyomott kalapja alól köröskörül ziláltan­­ csüng alá; fekete szakálla,bajusza, erős fasorra, ■ rávallanak czigány eredetére. Öltönye kopottas­­ kék dolmány, általvető zsinórokkal, a­mik ös­­­szevissza vannak gombolva rendetlenül, azonfe­lül egy darabja van átkötve valami szétszakadt bárány bőr bundának, melynek hiányzó darabja „valahol“ fennakadhatott. A lovas jó iztbn aluszik ; bizonyosan olyan he­lyen járt, s olyan sietős utakon, a­hol nem volt idő és tanács az alvásra; most aztán, hogy „itt­hon“ érzi magát, a­hová nem kisérheti senki, bizton hajtja le fejét a lova nyakára. S a ló is tudni látszik, hogy gazdája most al­szik, mert egyszer se rázkódik meg, hogy a tömérdek maró, szívó bogarat elhajtsa magáról, a­mik bőrét meglepték, tudja, hogy ezzel föl­ébresztené gazdáját, pedig most erre nincs szükség. A­mint egy törpe, mocsári füzesen keresztül törtet a paripa, a fűz erdő sötétjében apró tán­­czoló lángocskák lőnek eléje, egész csapattal; mik fűről fűre, fáról fára ugrálnak, a levegőben himbálják magukat, mintha láthatatlan mécsek lángjai volnának, nagyokat szöknek, egymásba olvadnak, megint szétválnak s külön tánczolnak; lángjuk nem vet semmi fényt a sötétben, csak rémképe az a lángnak. Bolygófény az, korhadt testek villó gőze. A paripa mégis csak meghorkan a lobogó éj­jeli lángok láttára, pedig bizonyosan sokszor találkozhatott velük, mikor ezen keresztül járt; ismeri már a szokásukat, hogy leskelődnek az élő állatra, hogy futnak utána, ha előlük sza­lad, hogy repkedik körül, hogy libegnek mel­lette folyvást, hogy ugrálnak át a feje fölött, hogy iparkodnak félrevezetni az ismert útról. Ott repkednek már ló ás lovas feje körül, mintha égő éji lepkék volnának, egy rászállt a lovas kalapjára s együtt libeg vele, a­mint az fejével bólogat. A paripa tüszkölve fújt a bolygó lángok felé, mire azok szétrepültek előle. Hanem a tüszkö­­lésre a lovag is fölébredt. Szétnézett a fényes manó kísérők közt, egy épen a kalapja karimá­ján libegett akkor, mikor hozzá kapott, nagyot libbent, s a kezére szállt. A lovas sarkantyúba kapta paripáját, hogy hamarább kijussanak in­nen az ingerkedő koboldok közül. Azok csopor­tostul repültek utána. Egy kanyarulatnál a temetői rémfény csapat kétfelé szakadt, nagyobb része a légáramlással eltért, hanem néhány vigyázó őrszem megma­radt állhatatosan a lovas körül, s majd előtte, majd utána repkedett. A lovas meghúzta a kantárszárat s hallkan léptetve, elkezdte csendesen számlálni a körülé repkedő rémfényeket. „Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét. — Már a hetedik is itt van? — Pedig még csak tegnap jött a többihez.“ A füzesből kiérve, hideg szellő csapott végig a síkon : az elül minden f­émfény visszafutott a sötétbe, s tánczolta kisértet tánczát tovább. Ki tudja, minő mulatság ez nekik ? A lovas aludt tovább. A rejtélyes kazal olyan közel volt már, hogy egyenesen neki lehetett menni. A paripa nem tette azt, hanem fél körben megkerülte a tért, mig egyszer egy kerek tó elé ért, mely a ka­zaltól elválasztó. Itt a tóparton megállt, s fejét elkezdte felhányni, hogy a lovast csendesen fölébres­sze álmából. Az feltekintett, leszállt a kengyelből, leszed­te lováról a nyerget és kantárt, s azzal rá­ütött tenyerével a hátára. (Folytatása következik.)

Next