A Hon, 1864. szeptember (2. évfolyam, 199-223. szám)
1864-09-17 / 212. szám
PEST, SEPTEMBER 16. Politikai szemle. (II.) Sem a távirati sem a rendes tudósítások nem értesülnek valami feltűnő fordulatról az európai politikában. A bécsi békeconferenciáról csak annyit jelenthetünk, hogy a dán felhatalmazottak kormányuk elé terjesztik véleményezés végett az osztrák-porosz javaslatokat; ennél fogva újabb ülés csak az új utasítások megérkezése után lehet. A német nagyhatalmak, a dolgok mostani állása után ítélve, semmi esetre sem fognak a népség megkérdezésébe beleegyezni, s az egyetlen pont, melyre nézve a schleswigholsteini népség képviselőinek véleménye kihallgattatik: az alkotmány revisiójának kérdése, amihez minden esetre hozzákezdenek. Tegnapi számunkban az olasz kérdés jelen állását fejtegettük. A mai tudósítások szerint, melyeket részint az „Ind. belge“-ben, részint a „Köln. Zig“-ban olvasunk, a francziák császára és az olasz államférfiak közt folytatott alkudozások eredménye nem oly kedvező, mint kezdetben gondolták. Menabrea tábornok küldetése nem mondható sikerültnek, főként a római kérdésre nézve. Az olasz tábornok azt hitte, hogy a császárt gyors elhatározásra bírhatja, s íme! hajlamai most kevésbbé volnának kedvezők, mint a Vichyben történt első találkozás alkalmával. A „Köln. Zig“ levelezője így értesít a legújabb fordulatról: Mivel a császár kezdetben kedvezőleg nyilatkozott Olaszország felől, s belső és külső helyzetének nehézségeit elismerte; s mivel Drouyn de Lhuys, a pápa világi hatalma iránti előszeretetének daczára,felhatalmazta Sartigest Coen ügyének felkarolására, azt hitték Olaszország barátai, különösen a heves vérű olaszok, hogy megnyerték a játékot. Az olasz államférfiak reményei is jobban növekedtek, mint ez tapasztalt férfiaknál, különösen a merész és finom Cavournál történt volna. Elküldték tehát maguk közös alkudozásra Menabrea tábornokot, ki a császár kedvező fogadását hangulatának jeléül magyarázta, s társait is megerősítő várakozásukban. Menabrea tábornok figyelmeztette a császárt mindazon következményekre,melyeket a római kérdés gyors megoldása előidézhetne. A császár megneheztelt az olasz alkudozó elhamarkodott magaviselete miatt, s az ügy most kedvezőtlenebbül áll, mint kezdetben. Ezt írja a „Köln. Zig“ turini levelezője. Az „Ind. beige“ párisi levelezője hasonlólag értesít. E szerint a kérdés annyira kényes, a császárnak annyi kímélettel kel lennie mind benn, mind künn, hogy minden rögtönzött erélyes megoldást kerülnie kell. Aztán az alkudozók nem ismerték Párisban a tért, s megjelenésük figyelmet gerjesztett. Az alkudozások nem folyhattak az ily ügyhöz megkívántak titokban. Következőleg1 Menabrea sem volt szerencsésebb, mint elődei. Ennyiből áll az, mit az olasz kérdés állására vonatkozólag ma felhozhatunk. A párisi és berlini udvarok közti viszonylatok — írják Páriából — csak szívélyesebbekké válhattak Vilmos királynak Schwalbachban tett látogatása által. Egy pillanatban arról is volt szó, hogy Napóleon herczeg látogatást tegyen Berlinben , de ettől elállottak, s azt határozták, hogy egy tábornagyot — alkalmasint Canrobert — küldenek a porosz őszi hadgyakorlatokra. Párisban az a vélemény uralkodik, hogy a bécsi és berlini kabinetek közti egyetértés — minden czáfolat daczára — nem oly benső, mint ez különben kívánatos volna. Párisban elhallgattak a miniszteri változásról keringő hírek. Úgy látszik, hogy Drouyn de Lhuys ismét megerősödött külügyminiszteri állásán. Egyébiránt azt írják felőle, hogy gyakorlatibb diplomatává lett, mint előzményei után gondolták. Mondják, hogy megváltoztatta volna az ausztriai szövetség és az olasz egység iránti véleményét; az előbbi mellett már nem fáradozik annyira mint ezelőtt ; az utóbbit illetőleg pedig elismeri, hogy az olasz királyság helyet foglal az európai egyensúlyban, s hogy szövetsége fontossággal bír Francziaországra nézve. A bécsi lapok szemléje. „A római vendég.“ Az „Ost D. Post“ is megkezdi rohamát Bach báró ellen, aki a czikk elolvasása után hihetőleg igy fog felsohajtani. Ez tu, mi fili, Kuranda! ? A czikk tartalma következő: „A hypochondricus kedélyek még mindig azt hiszik, hogy Bach báró jelenléte Bécsben nagy jelentőséggel bír az államra, s befolyásának nyomai nem sokára bekövetkeznek. Ezen feketevérnek tekintsenek inkább Schmerling úr magatartására, a ki bizonyára nem időzne most Ischlben, s nem engedné át magát a semmit sem tevés gyönyöreinek, ha érezné, hogy ez alatt valaki rángatja alóla a gyékényt. A családapa otthon szokott lenni, ha a házat veszély fenyegeti. (Ezóta tudva van, hogy Schmerling úr, csütörtökön már Bécsbe érkezett.) Itt aztán enyelegni kezd az „Ost D. Post“ . Köztudomás szerint a magas miniszteri körökben nem szoktak cselszövénykedni. S ha valamely rendszer megbukik, a rendszer emberei a legboldogabbak, s hivatalbeli utódaikat csak szeretni, bámulni és dicsőíteni tudják. Ezért Schmerling urnak semmi oka a bájos Schmolenau és Wolfgangsee vidékeit odahagyni, tudván, hogy távollétében is szeretve van. (Ez szemrehányásként hangzik , mert hogy magára hagyja pártját az államminiszter ur.) „Különben Bach báró bécsi időzésének czélja ismeretes. A báró ur nagy hazafi, s legjobban tudja, minő végzetteljes következései lettek az általa szerzett concordatumnak, tehát maga siet korábbi hibáját jóvátenni. E mellett Bach ur nem szokott elvei mellett halálig hű maradni Elasticus szelleme mindig a pillanat kívánalmai szerint fogja fel az ügyeket. 1848 ban Bécsnek Wieden külvárosa választá képviselőjévé az ifjú szabadsághőst s követi helyzete utat nyitott számára a miniszteri rímb». Később eloszlatván a Reichstag aláírta a xnaruz. 4-diki alkotmányt, szervezte a tartományi gyűléseket, külön választotta a politikai közigazgatást az igazság-szolgáltatástól. Azonban változván az idők, a reactio erőtlon, s Bach báró szelleme és meggyőződése rugékonyságának bámulatraméltó jelét adá. A marcz 4ki alkotmány eltöröltetett, a behozott rendszer felbontatott, a közigazgatás megint összecsatoltatott az igazságszolgáltatással, s az absolutismus oly bájos modorban állíttatott helyre, hogy arra még a márcziusi idők előtti régi hivatalnokok is összecsapták kezeiket bámulatukban. Ezek előbocsátása után, Kuranda úr felszólítja az érdemes báró urat, hogy ha már ennyi jelét tudta adni meggyőződése változékonyságának, koronázza meg tetteit azzal, hogy a concordatumot megszüntetni, vagy legalább módosítani segítsen. — „Mért nem történt ez még meg? Erre nézve az „Ost. D. Post“ az interpellatiot már nem Bach báróhoz, hanem Schmerling lovagi excellentiájához intézi.“ Az országgyűlés összehívásának szüksége. A „Wanderer“nek az Alföldről, s (mint megjegyzi)a szabadelvű párt egyik előkelő tagja a többi között így ír : „A hosszú hallgatás után meglepetve olvassuk a lapokban a magyar kérdés újra fölelevenítését. Mindenfelé kérdik: mit jelent ez ? A bekövetkezhető események árnyéka-e ez? vagy azon meggyőződésre mutat, hogy a birodalom elérkezettnek hiszi a perczet, melyben Magyarországot ki kell elégíteni ? „Azonban a lapok zajának daczára, itt nem hiszik, hogy az országgyűlés összehívása oly közelben volna, főkép miután a hit azt beszéli, igen befolyásos államférfiak ellenzik e rendszabályt s állítják, hogy Magyarország maga sem kívánja az országgyűlés összehívását, s a dolgok sincsenek erre megérve. Az „alföldi levelező“ szerint kevés kivétellel, mindenki óhajtja az országgyűlést, s hajlandóság mutatkozik, a helyzet higgadt felfogására. Levelező nem bocsátkozik a kiegyenlítés feltételeinek vitatásába, mert Magyarország s a lajthántúli tartományok között történendő kölcsönös concessiók mértékét, csak a nyílt, szabad és hivatalos tárgyalás határozhatja meg. „Aki ért a politikához — folytatja az alföldi levelező — nem teheti fel rólunk, hogy elveinket és törvényeinket ignorálva, tárgyalásainkban valamely más kiinduló pontot válasszunk, valamint mi sem tesszük fel,hogy Schmerling úr és pártja kedvünkért eldobja a febr. alkotmányt. De ha elismertük a közös ügyek létezését, s nincs kedvünk ezeket az absolutismus javára föláldozni, a legközelebbi országgyűlésnek föladata lesz a közös ügyeket szabatosan előszámlálni, s gondoskodni ezeknek alkotmányszerű kezeléséről. Vannak formák, melyek Magyarország nézeteivel erős ellentétben állnak : mért ne lehetne oly formát föltalálni, hogy a magyar országgyűlés a Reichsrathtal választmányok által tárgyaltassa ezen ügyeket ?“ A „Vaterland“ az ó-conservativ pártról írja: „Az előjátéknak vége; a függöny legördült.Élénkség és szenvedélyesség fogta el a centralistákat azon hitre, hogy a magyar conservativ párt kezdi erejét kifejteni. Az előjáték a rögtönzés jellemét viselte, de nem maradt tanulság nélkül, mert ezen férfiak akkor, amidőn a bécsi centralista hangyafészek fel volt dúlva, rámutattak e párt rendszernélküliségére , míg saját tervüket egyelőre az általánosság leple alá dobták. „A centralisták minden modort felhasználtak. Büszke visszautasítással kezdve vitáikat, de csakhamar oly előzékenyekké váltak, hogy barátaik megrémültek, elleneik pedig annál bizalmatlanabbak lettek. Ma már ismét a megközelíthetlen magasság polczaira ültek fel. E napok történetéből Magyarország megtanulhatta, hogy a centralisták, csak az opportunitást tartják törvénynek, s hogy ha e párt concessiókat ad, azt nem a jog iránti tekintetből teszi, hanem az ellenfél erejének mivoltához méri. „Minő magatartást vett fel Magyarország ezen kiegyenlítési kísérletek irányában ? Az udv. kanczellária, már felmondá a barátságot azon pártnak, mely még csak készülőben van. A mint a dolgok állanak, meglehet, hogy a tervre nézve nem szolgált volna ajánlatkép, ha e programmot bizonyos helyütt pártfogásban részesítik. Hogy később, minő álláspontot veend fel a kormány e terv irányában? a jövő bizonyítja be. A „Sürgöny“ szerint a conservativek a valóban alkotmányos formákat, melyek a törvény előtti egyenlőséget védik, nem őszintén óhajtják. Ezen sor csak akkor okozna aggodalmat, ha úgy kellene érteni, hogy a kormány a nemzetiségi politikával tart, melynek a történelmi joghoz, és Magyarország integritásához semmi köze. Ily értelemben a barátságot felmondó levél nemcsak ama pártot, hanem minden más oly pártot, mely Magyarország integritásának alapján törekszik a kiegyenlítésre, elidegenített volna. „ Ami a magyarországi pártokat illeti, úgy tapasztaljuk, hogy egyik párt sem nyilatkozott. Ez csak felbátoríthatja a programm szerzőit. A „Vaterland“ a conservativek tervéről nem tud többet, mint ami a lapokban közöltetett, de ezen urak törekvéseitől csak jót vár, tudván hogy őket a közvetítés valódi szelleme vezérli, s tisztán a belügyek terén mozognak.“ Nyílt köszönet. . Pest, sept. 10. A végzetszerű országos csapás, mely a múlt év szomorú emlékezetű aszálya által hazánknak különben legdúsabb részeire nehezedett, s véginséggel fenyegette fajunk magvát, hála az emberek és népek sorsát intéző gondviselésnek, elvonult vidékeinkről, elvonult úgy, hogy bár fájós nyomai alatt még sokáig nyöghetünk, s bár sokáig kell a magyar gazdának túrni a föld hantjait, hogy pótolva lássa azt, mit egy év lefolyása alatt az idő mirigye elpusztított, de veszteségről, melyet természete helyrehohatlannak mutatna, és sebekről, melyeket az idő begyógyuhatlanoknak bizonyítna, nem panaszkodhatunk. Nagy megkísértést külde reánk az ég, nehéz és szomorú próbák alá fogta családéletünk minden rétegét, hogy bebizonyítva legyen, miként ha a társadalmi élet egyes kérdései felett, vagy az érdekek elütő értelmezése körül szétválunk is véleményben, tettben, de ott, hol embertársaink legszentebb Ügye, az élet forog szóban ; hol nemzeti létünk jövője lesz a megtámadtatás czélpontjául kitűzve. Szóval, hol az emésztő bajt csak szeretet gyógyíthatja, ott az írás parabolájának vesszőnyalábja vagyunk, szorosan egymásba fűzve, elválaszthatlanul egymáshoz fogazkodva. Nincs osztály, nincs érdek, nincs család e hazában, mely az 1863-as év könyörtelensége alatt egy vagy más tekintetben nem szenvedő, és mégis, mi jól esik bevallanunk, hogy nincs osztály, nincs érdek, nincs ház, sőt tán hiányzanak egyesek is, kik a vész válságóráiban készséggel és önként ne hozták volna önmaguktól megvont áldozataikat azok segítésére, kiknél a baj nagyobb, s kiknél az elhullás félelme közelebb volt. Nagyok és gazdagok kerek összegekben, jelentékeny természeti adományokban, a kisebbek és szegényebbek összébbvont háztartásuk megtakarításaival siettek csendesítni a fájdalom jajjait, enyhítni az éhezés kínjainak éles gyötrelmeit. Nem hiányzott senki, kit közvetve vagy közvetlenül ott ne láttunk volna az oltárnál, hol a szeretet, mint alamizsnaszedő állott, s reszkető kezeit sokszor, sőt többnyire olyanok adományainak elfogadására is nyújtá, kik egyik szemükben testvéreik keserű nyomorát siraták, s a másikban saját nélkülözésök aggodalmainak el nem rejthetett könyvit csillogtaták. Az önmegadóztatásnak meghatóbb, ragyogóbb tényeit alig fedezhetnék fel a közel és régi múltban, és — oltalmazza meg Isten nemzetünket attól, hogy alkalma legyen valaha még a mi tetteinkre, mint hasonlati példára hiivatkoznia. A földész földje szegény termésével, a kereskedő fáradsága gyümölcsével áldozott ; az iparos tűjét, ollóját, a napszámos fejszéjét, kapáját foglalkoztatá az éhezők javára; az iró tollával, a művész ecsetje vagy vésüjével, a színész előadásaival állott be önkényt, szótlanul ama népes zászlóaljba, melynek láthatlan, s ép azért a legveszélyesebb ellenség ellen kelle küzdenie ; — a pap imádkozott a megholtakért, s imádsága diját átadá a konyhának, mely a mindennapi kenyeret dagasztá a megmentendő élők számára ; — ki tudná felsorolni azon aggastyánaink számát, kik öregségük febetlen napjaira tartogatott összegecskéjöket tevék le a segélyezés perselyébe, s innét, bár vagyonilag szegényen, de öntudatban oly gazdagon és nyugodtan távoztak megszokott nyomorúságukat folytatni ; — vagy hivatkozzunk kiskorú gyermekeinkre, kik mulatság, sőt játék és könnyebben nélkülözhető ruhapénzüket hozták el, mint a szeretet ösztönszerű adóját. * Mely nemzetnél az önfentartásnak nemcsak ösztöne, de kiviteli ereje, szívós kitartása, s a hol kell öntagadása, lemondása és áldozatkészsége ily begyőzött, ily általános, az ki lehet ugyan téve csapásoknak, részeiben szenvedhet nagyszerű károkat is, de elveszni a föld színéről, hogy ott csak neve maradjon emlékül, nem fog soha ! És midőn a reánk részvéttel tekintő külföld látta az elszánt küzdelmet, melyet kétségbeejtő helyzetünkben is derült homlokkal, panasz és jajgatás nélkül, csüggedetlenül folytattunk, sietett nyújtani segítő kezét, mintegy súgva: ne csüggedjetek, aki maga magán segít, azon az Isten is segít. És úgy jön, csapás tombolt határaink között. Az ínség kíméletlenül és kérlelhetlen mostohasággal telepedett meg házainkon belől és kívül; de a tudat, hogy a veszély közös, hogy az nemzeti, pusztításai elé oly védbástyát emelt, hogy súlyos, de kettőzött szorgalom által majd elfordítható megszegényedésen kívül tetemes életáldozatokat nem sirathatunk. Alföldünknek nincs fatermése, de a lefolyt tél a legzordonabb hideggel látogató viskóit, melyeknek fűtetlen sorfalai közé éhező csontvázak menekültek. Midőn a fagy alábbszállás helyett éjről évre magasabban fokozódott, a felzavart aggodalom eleve irtózott az áldozatok sokaságától, melyet szenvedő szerencsétleneink részéről nemsokára jelezni fognak. — Istennek hála, ez nem történt meg, mert a szeretet, lételünk ez őrszelleme, talált módot arra is, hogy az ínség krónikája az éhező megfagyottak rovatát üresen hagyja. A tél zordonához társultak az elcsigázott test egyéb baja is — a süly, a lázak stb. — de bár e betegségek néhol több áldozatot ragadtak ellenségeseink sorából, ám azért a legnagyobb részt azok képezik, kik attól megóvattak, vagy kik abból kimentettek. Szóval, a lefolyt téli és tavaszi hónapok alatt feladatunk volt nemcsak az éhség elűzésére eledelről gondoskodni, de arról is, hogy a fázás miatt szenvedő meleg szobát, s az elruhátlanodott elegendő ruházatot nyerjen. Most, a kiállott nehéz tusa utóhatásai alatt egyik legszebb kötelességünknek vélünk megfelelhetni, midőn elismerő szives köszönetünket fejezzük ki azon nemes szivü hazafiak, bő keblű honleányok iránt, kik most egy éve kibocsátott bizalmas felhívásunk szavait megértve, áldozatkészségükkel törekvéseinknek oly sikert biztosítottak, hogy a különféle helyeken mutatkozott ínség enyhítésére közkonyhák által 19,147 ft 22 krt, s készpénzben az ínséges helységek közti kiosztásra 40,602 forintot fordíthatunk. Az természetes, hogy egyletünk csekély tagszámát a viszontagságok által követelt áldozatok ily nagysága túlhaladó ; nekünk csak akaratunk, vállalkozási elszánt kitartásunk volt küzdeni a válság ellen, s buzdítani, ösztönözni mindenkit e nemes kötelességre; a kivívott erkölcsi diadal magát a haza polgárai és polgárnői összességét illeti; mi csak kezdeményezők, csüggedni nem tudó kezelők voltunk, — az áldozatok sok és nagy halmaza azon milliók kezeiből került ki, kik e szóban nemzet találják legméltóbb megnevezésöket. Köszönjük ismételve és őszintén, a haza és szenvedőink nevében, a nemzet minden rendje és osztályának, hogy a szív nemes sugalmát követve, velünk társultak, hogy buzgóságunkat gyümölcsözővé tették. Édes megelégedéssel ismerjük el és valljuk be, hogy hozzájok intézett szavunk nem volt a pusztában elhangzott szó ; — termékeny földbe esett mag lett annak minden betűje, mely csirájában ínséget szüntetett meg, s mely gyümölcsében egyetértést, szeretetet fejleszt, s nemzeti jólétet ápol. Köszönjük hölgyeinknek a nálunk ekkorig szokatlan erőfeszítéseket, az erkölcsi és anyagi áldozatokat. A haza leend ezekért hálás, és történelmünk, ha fájdalommal is, de mindig emelkedett önérzettel mutat a lapra, midőn az előkelő urnő egy árusné, vagy főzőne fárasztó szerepére vállalkozott, beült a bazárnak nevezett hideg boltba, vagy főzőkanállal kezében forgolódott a füstös konyhában, hogy segélyt szedegessen annak, kit ínsége kiélt küszöbén belől éhhalálra kárhoztatott, — s hogy meleg étellel enyhítse fájdalmát annak, kit nyomorúsága a jónak már tán képzelésétől is megfosztott. Midőn hálánk és elismerésünk e szavait mindenki irányában ismételjük, nem nyomhatjuk el keblünk amaz őszinte, igaz óhajtását, hogy oltalmazza meg Isten népünket a nyomorúság ily kemény iskolájától mindenkorra. A Magyar Gazdasszonyok Egyesülete. A paripa erre belegázolt a tóba, mely egyszerre nyakáig ért, s átúszott a túlsó partig. Miért nem ment a száraz felől ? Miért épen a vizen keresztül ? A lovag az alatt leguggolt a rekettye közé, térdére fektette puskáját, megnézte, rajt vannak e a kovák a sárkányokon, nem hullott-e ki a por a serpenyőből, s nesztelenül meghúzta magát, a távozó paripa után tekintve. A paripa előre volt küldve a kémlelőnek. Amint a partra kiért, farkát magához húzta, serényét felborzolta, füleit hegyesen fölmereszté; szemei villogtak, orrlyukai kitágultak , lassan, óvakodva lépegetett előre, hogy zajt ne üssön, fejét lesunyta a földig, mint a szimatoló vadász eb, s meg-megállt hallgatózni. A kazal déli oldalában, mely a falutól el volt fordulva, ott volt a kazalba vágott üreg bejárása , füzvesszőből fonott ajtó takarta azt be, s az ismét sással volt úgy összetüzködve, hogy a kazal szénával egészen öszhangzó legyen ; még ha közelről nézné is valaki, ne gyaníthasson semmit. A mint a paripa az ajtó közelébe ért, figyelmesen tekinte oda, sörénye homlokára vágódott, mint mikor a haragos ember homlokát leránczolja ; ínyét felhúzta fogairól, mintha harapni készülne : — a vesszőajtó alján nyílás volt, azon betörtek. A paripa azt is tudta már, hogy ki a betörő; érezte szagáról. Nőstény farkas telepedett oda távollétök alatt s ott meg is kölykezett, most szoptat bizonyosan, mert különben ő is észrevette volna a ló közeledtét. A farkaskölykök nyifogása hangzik a kazalból. A paripa megfogta fogával a sövényajtót s hirtelen kiszakította azt helyéről. TÁRCZA. Mire megvénülünk. Regény. Irta Jókai Mór. A fenevad tanyája. (Folytatás.) A gyanús kazal tájékát tehát a legvállalkozóbb vadászok fényes nappal sem kerülgették, ki lehet az a merész, a ki azt éjszaka meri fölkeresni ? Mikor a holdvilág, esőtjósló udvara közepéből ezüst ködfényt áraszt a mocsár vidékre , még elriasztóbbá téve a táj arczát, mikor a morotva kigőzölgése lomha köddé nehezül a lapályra ; mikor az ingovány őslakói, miknek nappal van az alvó idő, éjszaka az ébrenlét, az ingok, békák millió kiáltása felzendül, hirdetve hogy itt a sár, és a büzhödt lég az ur; mikor a bölömbika huhogva felelget nádi fészkéről egymásnak ; mikor a himfarkas társait hija üvöltve, s mikor egyszerre valami kisértet arczu felhő húzódik el a hold előtt, s valamit suttog neki, a mitől megborzad az egész természet, a nádason zizegve csap végig a szél, s egy perezre elhallgat minden, halotti csend lesz, még ijesztőbb, mint az éj minden rémhangja együtt: kinek a léptei hangzanak akkor a mocsár sömlyékében ? Egy lovas halad a holdvilágnál egyes egyedül. A paripa csűrökig dagaszt a süppedékben, mely semmi utat nem mutat: a nyomot,mi utána marad, egyszerre átfutja az iszap ; — ami előtte utat jelöl, semmi egyéb, mint a ketté tört nádszálak ; jelei a korábbi ittjárásnak. Az okos mén figyelmesen vigyáz a jelekre, néhol széttágult orrozimpákkal szaglász, hogy dúvad törte csapások tévútra ne vezessék, majd olyan helyekre akad, ahol megszűnik a nádas, helyette a tőzegföld növényzete állja el az utat, összekuszált fünyeggel, gazfolyondárokkal belepve az ösvényt a megtérő előtt, mit holdujságnál eltávoztakor hagyott maga után. A paripa éles szeme segít ilyen helyen. Ügyesen tudja kiválogatni a helyet, ahol még szilárd a föld, néhol egyik zsombékról a másikra ugrik. A hely amit átszökött, zöld füvel van benőve, közben sárga v irágok is vannak, hanem az állat tudja, érzi, tán tapasztalta is, hogy az ott csalóka mélység: a tőzegvágás helye, melyet megtöltött az iszap, s a vizi méh zöld pázsittal vont be: a rálépőt elnyeli a hínár. — Aztán üget ismét tovább kanyarogva, kerülgetve a veszélyes ösvényen. Hát a lovas ? Az pedig aluszik! Aluszik a ló hátán, akkor, midőn az egy elátkozott helyen jár vele keresztül kasul, ahol jobbról is sir, balról ia sir, alant a pokol, körül a kiterített éjszaka. A lovas aluszik, feje és dereka lógg előre hátra, dülöng, bólintgat; néha fel fel kapja fejét, mint kocsin utazók szokták, mikor nagyot zökken a szekér, s aztán megint szundikál tovább; és az alatt mintha hozzá volna nőve paripájához, oly bizton ül a nyeregben. Csak a fejével alszik; keze lába ébren van; két lába a kengyelben ; egyik kezében a kantár, másikban a felvont kétcsövű puska. A holdfénynél sötét arcza még sötétebbé válik ; hosszú csigás göndör haja, mélyen szemére nyomott kalapja alól köröskörül ziláltan csüng alá; fekete szakálla,bajusza, erős fasorra, ■ rávallanak czigány eredetére. Öltönye kopottas kék dolmány, általvető zsinórokkal, amik összevissza vannak gombolva rendetlenül, azonfelül egy darabja van átkötve valami szétszakadt bárány bőr bundának, melynek hiányzó darabja „valahol“ fennakadhatott. A lovas jó iztbn aluszik ; bizonyosan olyan helyen járt, s olyan sietős utakon, ahol nem volt idő és tanács az alvásra; most aztán, hogy „itthon“ érzi magát, ahová nem kisérheti senki, bizton hajtja le fejét a lova nyakára. S a ló is tudni látszik, hogy gazdája most alszik, mert egyszer se rázkódik meg, hogy a tömérdek maró, szívó bogarat elhajtsa magáról, amik bőrét meglepték, tudja, hogy ezzel fölébresztené gazdáját, pedig most erre nincs szükség. Amint egy törpe, mocsári füzesen keresztül törtet a paripa, a fűz erdő sötétjében apró tánczoló lángocskák lőnek eléje, egész csapattal; mik fűről fűre, fáról fára ugrálnak, a levegőben himbálják magukat, mintha láthatatlan mécsek lángjai volnának, nagyokat szöknek, egymásba olvadnak, megint szétválnak s külön tánczolnak; lángjuk nem vet semmi fényt a sötétben, csak rémképe az a lángnak. Bolygófény az, korhadt testek villó gőze. A paripa mégis csak meghorkan a lobogó éjjeli lángok láttára, pedig bizonyosan sokszor találkozhatott velük, mikor ezen keresztül járt; ismeri már a szokásukat, hogy leskelődnek az élő állatra, hogy futnak utána, ha előlük szalad, hogy repkedik körül, hogy libegnek mellette folyvást, hogy ugrálnak át a feje fölött, hogy iparkodnak félrevezetni az ismert útról. Ott repkednek már ló ás lovas feje körül, mintha égő éji lepkék volnának, egy rászállt a lovas kalapjára s együtt libeg vele, amint az fejével bólogat. A paripa tüszkölve fújt a bolygó lángok felé, mire azok szétrepültek előle. Hanem a tüszkölésre a lovag is fölébredt. Szétnézett a fényes manó kísérők közt, egy épen a kalapja karimáján libegett akkor, mikor hozzá kapott, nagyot libbent, s a kezére szállt. A lovas sarkantyúba kapta paripáját, hogy hamarább kijussanak innen az ingerkedő koboldok közül. Azok csoportostul repültek utána. Egy kanyarulatnál a temetői rémfény csapat kétfelé szakadt, nagyobb része a légáramlással eltért, hanem néhány vigyázó őrszem megmaradt állhatatosan a lovas körül, s majd előtte, majd utána repkedett. A lovas meghúzta a kantárszárat s hallkan léptetve, elkezdte csendesen számlálni a körülé repkedő rémfényeket. „Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét. — Már a hetedik is itt van? — Pedig még csak tegnap jött a többihez.“ A füzesből kiérve, hideg szellő csapott végig a síkon : az elül minden fémfény visszafutott a sötétbe, s tánczolta kisértet tánczát tovább. Ki tudja, minő mulatság ez nekik ? A lovas aludt tovább. A rejtélyes kazal olyan közel volt már, hogy egyenesen neki lehetett menni. A paripa nem tette azt, hanem fél körben megkerülte a tért, mig egyszer egy kerek tó elé ért, mely a kazaltól elválasztó. Itt a tóparton megállt, s fejét elkezdte felhányni, hogy a lovast csendesen fölébressze álmából. Az feltekintett, leszállt a kengyelből, leszedte lováról a nyerget és kantárt, s azzal ráütött tenyerével a hátára. (Folytatása következik.)