A Hon, 1864. szeptember (2. évfolyam, 199-223. szám)

1864-09-18 / 213. szám

PEST, SEPTEMBER 17. Politikai szemle. (LI.) Ausztria és Poroszország felhatal­­mazottai ma kezdették meg tanácskozá­sukat Prágában, a vámegyleti kérdés­ben. Ezen tanácskozások kimenetele igen fontos dolog jelen eg, fontosabb, mint sok függőben levő apró kérdés. Ettől függ ugyanis az Ausztria és Poroszország közti bensőbb barátság jövendő sorsa. Azt írják, hogy ezen tanácskozások egy­előre inkább conversationalis természetűek s nem forma szerintiek lesznek. Az ausztriai felhatalmazott feladata: kieszközölni Po­roszország azon nyilatkozatát, hogy kész a porosz-franczia szerződés 31-ik czik­­kelyének módosítására, s hogy kész e ágyban Ausztriával együtt lépéseket t­­enni Francziaországnál. A porosz felha­talmazott nyilatkozatától függ: tovább folytassák e vagy sem a tanácskozást? Ha a porosz kormányi közlönyök ré­széről eddig megjelent nyilatkozatokra súlyt helyezhetünk, nem lehet ezen ta­nácskozások kedvező eredményét jósolni. A „Provinzial Korresp.“ (a porosz kor­mány félhivatalos lapja) kívánja ugyan az Ausztriával való közelebbi kereskedelmi összeköttetést, de ez csak úgy volna le­hetséges, ha Ausztria megváltoztatná ed­digi kereskedelmi rendszerét. Porosz rész­ről e szerint nincs kecsegtető kilátás az en­gedékenységre. A­mi a franczia kormányt illeti, épen most olvassuk a párisi távira­tot, mely szerint Drouyn de Lhuys kije­lentené a berlini franczia követséghez in­tézett sürgönyében, hogy Francziaország szilárdan ragaszkodik a Poroszországgal kötött kereskedelmi szerződés szabványai­hoz, s nem kétli, hogy Poroszország is hű marad kötelezettségeihez. E szerint Pá­riából sem várható engedékenység. A távirda pár nap óta miniszteri vál­ságról tudósít Madridból. Az ily minisz­teri válságok s kormány­változtatások nem rendkívüliek ugyan Spanyolországban, most azonban mégis nagyobb figyelmet érdemelnek, mint máskor, mert az ország azon ponton áll, hogy vagy a reactio kormánypálczája alá kerüljön vagy erő­szakot használjon a túlságos nyomás el­len. A „N. Fr. Pr.“ ezt írja a válságra vonatkozólag:,,Ott hol évek előtt a fran­­czia befolyás buktatta meg O’Donnel mi­nisztériumát , a Francziaország kedvé­ért alkotott minisztérium is megbukot. Nem volt elég erős a czélba vett reactiót végrehajtani, s Spanyolországot a latin törzset illető politica érdekében átalakítni. A legújabb időben számos összeeskü­vést fedeztek fel, a szabadelvű tábor­nokokat fellebbezték, s a lapokat bor­zasztó módon üldözték, de a közvéle­mény kárhoztatást mondott a kormány ezen eljárása fölött. Prim tábornok utazása belebbeztetési helyére diadalút volt, és a katonai törvényszékek (mert már az ostromállapotot is kihirdették) a csekélységek miatt vádolt lapokat egy­másután fölmentették. E­közben az átalá­­nos forrongásnak kétségbevonhatatlan jelei mutatkoztak, midőn azon hír kezde terjedni, hogy Krisztina királynő vissza­tér az országba. Spanyolország forrada­lom előestéjén állott. A minisztérium mind­járt elvesztette bátorságát, s beadta le­mondását. Isabella királynő elfogadta ezen lemondást, némi vonakodás után: elő­ször a gyenge Mont hivatta, ki eszélyesen nem fogadta el a kabinet ah kitását; azután O’Donnellt szól­tá, kinek első kormányi tette volt az anyakirálynő száműzése. O’Donnel pillanatra lecsendesithetné az ország izgatottságát, s Spanyolországot, mely oly nagy pénzszorultságban van, hogy nem folytathat háborút Peruval, megmenthetné újabb forradalmi rázkó­dásoktól. Ha O’Donnell ismét föllépne , s ez a Tuileriák befolyásának bukása­­ volna.“ így vélekedett a „N. Fr. Pr.“ még teg­nap a spanyol miniszteri válságra vonatko­zólag, mielőtt tudhatta volna, hogy O’ Don­­nel felszólíttatásának nem lön eredménye, s a királynő Narv­ vez tábornagyot bízta meg minisztérium alakításával. Narvaez tb­­nagy minisztériuma, melynek ő elnöke fog lenni, már meg is alakult volna, mint a sept. 16-káról kelt madridi sürgöny je­lnti. Ha e jelentés való, akkor még reactio­­náriusabb irányú minisztérium foglalja el a kormányt mint az előbbi, s nyitva lesz í­r ut Krisztina királynő visszatérésére és nem lehetlen, hogy a forradalomra is. A bécsi lapok szemléje. Pénzügy és kölcsö­n-r­endsz­e­r. A „Presse“ írja: Nem mindig a legügye­sebb orvos egyszersmind a legkeresettebb. Sokszor a charlatannak több betege van, mint a tudomány férfiénak. így van a dolog az államéletben, a pénzügyminisz­terrel, a­ki annál népszerűbb mentül szí­vesebb és engedékenyebb. Ha a pénzügy­miniszter szerencsés az adósságcsinálás­­ban, ezt többre becsülik, mint ha adófel­emeléssel tudja a deficitet fedezni. „A külügyminiszter budgetjét leszállí­tani nem lehet, mert egy nagy­követnek 63,000 ft fizetése már maga a megteste­sült takarékosság. Az igazságügyminisz­ter nem akarta kevesbíteni hivatalnokait az esküdtszék behozatala által. Az állam­miniszter sem szállíthatja le a professo­­rok és néptanítók fizetését,­ azon szerze­tes rendeket pedig, melyek fogházakkal és kórházakkal foglalkoznak, véteknek tartaná gazdag jövedelmeikben megcson­kítani. A kereskedelmi miniszter senki­nek sem képes táplálékot szerezni, még magának sem. A rendőrminisztérium tit­kos és nem titkos kiadásai sem akarnak kereskedni. Marad tehát magára a had­­ügyminisztér­ium, melyének budgetjét le­szállítani lehet. „Azonban épen e pontnál szokták az „engedékenyebb orvost“ jobban kedvel­ni a komoly tudomány férfiénál. A pénz­ügyminiszterek eddig ezen ki­adásokat ren­­desen kölcsönök által fedezték. A jelen idők kiadásai, mintegy a jövőre kibocsátott váltókkal fedeztettek. Oly pénzügymi­nis­ter, a­ki a kiadások leszállítását java­solta volna, aligha el nem mozdittatik. El­lenben kedves volt azon ember, a­ki egy pár fejcsóválás és figyelmeztetés mellett rá­szánta magát az adósság­csinálásra. „Azonban Ausztriának Cerberusra van szüksége. Oly pénzügyminiszterre, a­ki nyers is tud lenni, és szigorúságát a pénz­ügyi tudományokkal kapcsolatba ho­­zandja. Egyébiránt a hadibudgetben na­­gyobbszerű leszállítások nem történhet­nek. A hadsereg létszámának nagyobb mérvben leendő megkevesbítése ellen az indokok tudva vannak. A­z állam biztos­sága fő szempont.Mindamellett a hadsereg létszámát is a viszonyokhoz kell mérni. Avagy miért nem kettőztetett meg a had­sereg az olaszországi csatavesztés után, hogy így jövőben az ellenségnek jobban megfelelhessen? Felelet : mert az állam­nak erre ereje nem volt. Utoljára is nem lehet nagyobb hadsereget tartani , ha szükség is volna rá, mint a­mennyire az állam képes. „Nagy baj, ha a túlzott hadibudget, bé­ke időben az állam erejét kimeríti, s a ve­szély óráiban pénzeszközei megfogyat­koznak. Mit használ ekkor a harczosok nagy sokasága ? Tehát nem szabad na­gyobb hadsereget tartani, mint a­mennyit financziai erőnk enged. A népség számá­ban, mint a rendelkezés alatti pénzerők­ben, tartalékot kell megtakarítanunk. Az államférfi, a­ki béke idejében is kölcsön­pénzzel tartja a nagy hadsereget, megtöri az állam erejét, árt az ország biztonságá­nak, s veszély órájában az ellenség áldo­zatává lesz. Annyira készül folyvást a harczra, hogy a­midőn a háború kiüt, ezt nem folytathatja. „Az osztrák alkotmány több tekintet­ben tökéletlen, és javítást igényel. Bizo­nyos tekintetben azonban kész állapot­ban van. Tudniillik az államkincstár fö­lötti ellenőrség a képviselők kezében van. Még nincs miniszterfelelős­ségi tör­vény, de a pénzügyminiszter már a Reichs­­rath alárendeltje. A képviselők tehát úgy szavazhatnák meg a költségvetést, hogy előbb lássák, mennyi kiadni valójuk van, s aztán ehhez mérjék a kiadások rovatát. Komoly ítélet alá kell venni az oly pénz­ügyminisztert, a­ki az állam bevételeit a kiadásokkal egyensúlyban tartani nem képes. Az osztrák államhitel sokat elbír, ha nem a rendes évenkinti deficit, még megtörheti hátgerinezét. A „Botschaft­er“ a „Wanderer“­­ben közlött szabadelvű nyilat­kozat, ellen. Közlöttük a„Wanderer“ által hozott „alföldi levelezést.“ A „Bot­schafter“ ezen legelső jelentkezőnek is azonnal siet, nyújtott jobbját visszauta­­sítani. A többi közt írja: „Igen világos, s his­­­szük, a magyar liberálisok sem várnak egyebet, hogy nézeteik és javaslataik ná­lunk föltétlen elfogadásra nem találhat­nak. Hiszen ha egyetértenénk, nem létez­nék magyar kérdés. Azonban javaslatai­kat (kegyesen) tekintetbe veendjük, s megrostáljuk. A­mi azon javaslatot illeti, hogy a magyar országgyűlés és a Reichs­­rath által bizottmányok neveztessenek ki: azt hisszük, már ezen forma komoly aggodalomba ejtheti az alkotmányos szí­veket. Kívánják, hogy a két törvényho­zó test­actióba bocsátkozzék, a kormány kizárásával. Ezen eljárás nem alkotmány­­szerű. Legegyenesebb at lesz, ha a kor­mány az országgyűlés elé terjeszti a királyi propositiókat, s a gyűlés ezek fö­lött nyilatkozik. A hozandó határozatok minősége szerint aztán a kormány oly helyzetbe jöhet, hogy a Reichsrath elé javaslatokat terjes­szen. A kormány el­­mellőzésére, vagy épen kizáratására gon­dolni sem lehet; ily eljárás által a tör­vényhozó testek azonnal conventekké válnak. Különben is a differentia Ma­gyarországgal, nem csak a Reichsrath, hanem a korona és azon ország között is előfordul, s ez által a kérdés megoldásá­nak módja, előre ki va­n jelölve. Külön­ben a „Botschaftert" örvendene, ha a való­ban alkotmányos érzelmű­ek a magyar lapokban is előadnák nézeteiket. (Meg­jön annak is az ideje.) A „Wiener Lloyd“ az ország­bíró esetleges visszalépéséről: „A hit­, hogy Andrássy gróf lemondana, nem c­áfoltatik meg oly határozottság­gal, mint a többi napi szóbeszéd, a ma­gyar kérdésről. A „Wiener Lloyd“ habár a visszalépésben még nem látna is vala­mely országokat megrázkódtató ese­ményt , mégis mélyen sajnálná, ha meg­történnék. „Mert a­mint ma állnak a dolgok, nem lehet a vezérlő személyek megváltoztatá­sát könnyedén fogadni. Más államhivata­lokban nagyon is nagy stabilitás mutat­kozik, míg az udv. kanczellária körében a­­ változások egymásra következnek. Már minden más miniszter kénytelen volt a Reichsrathban éles beszédeket hall­gatni, mig a kanczellár , a­ki szintén miniszter, el sem foglalta székét azon körben.­­ Megemlítendő az is, hogy vannak minisztereink , a­kik az abso­­lutismus korából jöttek át az új rend­szerhez, s ezért nem érti a „W. Lloyd“ mért kellene az országbírónak, a­ki nem miniszter, a rendszer megváltozása miatt visszavonulni. (Ide tehette volna még, hogy az országbírói hivatal főleg bíró hivatal.) „Csak a magyar ügyek vezetésében ta­pasztalunk ily tüneményeket. Itt a válto­zás lett állandósítva. Ha pikántok akar­nánk lenni, azt mondanánk : a kanczellá­ria körében, már most is mindenben a legteljesebb alkotmányos szellemnek kell uralkodni, s ezen folytonos változás ör­vendetes jele a rendszer működésének. Azonban inkább azt kell feltennünk, hogy a mai rendszerrel nehéz dolog Magyaror­szágot kormányozni, s hogy még nehe­zebb a vezetésre legalkalmatosabb egyé­neket feltalálni.“ csak arra akarja felhasználni, hogy rongál­jon, döntsön ; mikor az nem tanít, hanem felforgatással fenyeget; mikor az nem el­vek megvédésére, hanem magán­szemé­lyeskedésekre fordíttatik; akkor bizony ritka államférfiú határozza el magát arra, hogy ily embereknek szabad sajtót adjon. Az ellenpárt elvakultsága, szenvedélyessé­ge és sok tekintetbeni jellemtelensége ál­tal sokat árt Szerbia belszabadságának, s­ő okozója annak, hogy olyankor a kor­mány szorosabb rendszabályokat kényte­len használni ellene. A szkupstina talán holnap, vagy f. hó 17-én fog bezáratni. Ma a tüzérek nagy tüzgyakorlatot tartanak, s ebben a nem­zetőrségi tüzérség is részt veene. Holnap­után van a fejedelem születésnapja , a mely nagy ünnepélylyel fog megtartatni. Holnap a község a szkupstinának tiszte­letére ebédet , dand ; holnapután pedig tánczvigalmat rendezend, a herczeg szü­letésnapjának tiszteletére. TÁRCZA. Híre megfénü­lünk. Regény. Irta Jókai Mór. A fenevad tanyája. (Folytatás.) Azzal hátratorpant a mén, mind a négy lábát előre feszítve, fejét magasra felemelve, söré­nye repkedett jobbra balra, mintha a szél le­begtetné. A kazal odújából pedig előcsúszott az ellen­ség : a sovány, kiéhezett csikasz. Először bá­mulva mereszté szemeit, mik zöld fényben vil­logtak, az álmát zavaróra; s tanakodni látszott magában, hogy édes álmainak folytatása-e az? a kész pecsenye, mely helyébe jött a véginségre jutott hét gyermek anyjának : kettő, három most is lelóggó tő­gyein csüngött s engedte anyjától hurczoltatni magát. A vén ordas csak nagyokat ásított, embernél nevetésnek mondanék az ilyen hangot, melyben a káröröm nyilatkozik s csen­desen veregette lompos farkával sovány hor­­paszait. A mén látta, hogy ellensége nem siet a tá­madásra. Akkor aztán ő ment hozzá közelebb, fejét lehajtá a földre, úgy lépegetett csendesen előre, odaszagolva ellenfeléhez, s vakmerőn farkas­szemet nézve vele; mikor aztán az ordas már épen azon volt, hogy a nyakára ugorjék. .. ír Ír-­r.y m­oo-fnrrl nlt fl npy rilft.fl fel az állkapczáját a farkasnak,hogy annak az ag­ara ’• kitörött bele. Most aztán hörgő üvöltéssel rohant a dühödt fenevad a paripára, hanem az a második ro­hamnál úgy rúgta fel mind a két hátulsó lábával, hogy a toportyán bukfenczett vetett a levegő­ben. Ez még dühösebbé tette; fogait csattogtat­va, véres tajtékot túró szájjal szökött harmad­szor is a ménnek; ezúttal aztán olyan oldal­­rúgást kapott, hogy az éles patkó hosszú sebet hasított a szügyén, s ez nem volt még elég, a paripa, mig a földről fel sem szedte magát, még egyet rúgott rajta, s azzal egyik első lábát ös­­­szezuzta. A farkas ezzel feladta a harczot. Meggyalázva, foga, lába törötten elbaktatott a csatatérről s nem sokára a kazal tetején je­lent meg. A gyáva! A győztes ellenség elöl oda menekült, a­hova az nem követhető. A paripa vihánczolva nyargalta körül a kaz­lat : le akarta csalni ellenfelét. Az csak ült a kazal tetején, tört lábát, hasított oldalát agyara helyét nyalogatva. Egyszerre megállt az állatok legbüszkébbike, a mén, kevélyebb tekintettel, mint a minőre em­ber képes. Mintha mondta volna: „nem jösz?“ Azzal hirtelen felkapott a fogával egyet a farkaskölykök közül, mik világtalan szemeik­kel előténferegtek az odúból, anyjuk után nyi­­vacskolva; megrázta azt kegyetlenül a levegő­ben s azzal lecsapta a földre, hogy annak egy­szerre vége lett. Az anyafarkas fájdalmas dühvel üvöltött a kazal tetején. A mén újra felkapott egyet a kölykek közül s a levegőbe hajította. Mikor a harmadikat is felkapta nyakánál fogva, az ordas elkeseredett dü­bvel ugrott le rá a kazal tetejéről s végső erejével oly szö­kést tett, hogy körmével elérte a paripa nyakát, de zúzott lába nem fogott már, odarogyott le­­­alája; a diadalmas ellenfél aztán ott agyon­ta­­posta, előbb a vénet, azután a kölyköket mind. Azzal büszkén fölnyerítet , még egyszer hány­­kódva, ficzánkolva körülnyargalta a kazlat, s azután szép csendesen m­egint visszaúszott oda, a­hol gazdáját elhagyta. — Nos, Fáraó, nincs semmi baj ? szólt a lo­vas megcsókolva lova fejét, mit az szinte viszo­nozni látszott. A mén ismerős röhögéssel felelt a kérdésre, s fejét odadörzsölte gazdája csípőjéhez. A lovas azzal csomóba kötött nyerget, kantárt, úgy kapott fel a ló hátára szőrén, szerszámtala­­nul, a paripa vígan kaptatot át vele a megjárt helyre, s a kazal odúja előtt megállt, ott gazdája leszokott a há­táról; a paripa u­­tán hanyatt vágta magát s meghengergőzött a fűben, ihog­­va, röhögve, azután felugrott, megrázta a bőrét, s neki állt jó izüen legelészni a kövér süppedő fűben. A czigányt meg sem lepték a megelőzött harcz véres tanujelei. Sokszor találhatótt már ő lege­lésző lova nyomában agyontiport farkast. — E bizony jó lesz bundának, Úgy is elsza­kadt már a régi. Itt valami jutott eszébe. — Ez a nőstény volt, akkor a hímnek is itt kell lenni valahol — biztos helyen. A hazal köröskörül volt véve farkas­vermek­kel, kettős sorban, még pedig úgy, hogy a két külső közt maradt hézagnak megfelelt a belső farkasverem, a­mi a kettő közt véletlenül át­jött, beleesett a harmadikba; az egész furfangos védmű felül be volt takarva vékony rőzsével és náddal, amit időjártával belepett a moha; úgy hogy az em­ért is képes lett volna megcsalni, j Tehát azért nem vágott a paripa egyenesen a­­ kazalnak. Erődített vármű volt az; s az a tá­­­j előtte, az volt egyedüli bejárat e várba: az volt­­ a kapu. A nőstény farkas is bizonyosan a vizen ke­resztül jutott ide ; a hímje nem volt oly oka i, s megfogta magát egyik veremben. A czigány mindjárt észrevette, hogy egy ve­rem be van szakadva, s a mint letekintett a mélységbe, két villogó veres szem tudata vele, hogy a­kit keres, az itt van. — No, itt jó helyen vagy pajtás , majd reg­gel eljövök érted, s elkérem a bőrödet, ha kiadod. Ha adod, adod, ha nem adod veszem. Ez a rend a világon. Nekem nincs, neked van , nekem kell, neked nem. Egyikünknek meg kell dögleni a másikért; légy az te. Még azután ráért, hogy a nőstény farkasról hevenyében lerántsa a bőrt, mert ha meghűl, ne­hezebb a munka.A lefejtett bundát kifeszité ka­rókra s kitámasztá száradni a holdvilágra; a hullákat elhurczolta a kazal végéig s ott elásta; azután kicsiholt, tüzet rakott nádkévékből, elő­vette zsíros tarisznyájából hetednapos kenyerét, avas szalonnáját, és evett. A mint a lobogó tűz így odavilágitott az ar­­czába, semmivel sem volt az szelidebb annál a fenevadénál, a ki odúját az imént bitorlá. Egy okos, bátor, ravasz és elszánt — állat arcza volt az. „Vagy te eszel meg engem, vagy én eszlek meg téged.“ Ez a jelszó­ „Neked van, nekem nincs, nekem kell, neked nem; — ha adod, adod, ha nem adod, elveszem.“ Minden harapásnál, a­mit fényes fehér fogai­val a kenyéren, szalonnán ejtett, ez látszott meg arczán, ezt mondták összecsattogó fogai, felfaló szemei. Az a szalonna, kenyér is bizonyosan került­­ valamibe, ha nem is pénzbe. (Folytatása következik.) Be’grád, sept. 14. + (Eredeti levél.) A szkupstina bevégezte teendőit, a­mennyiben ezek a kormány előterjesztményeit illetik. Há­rom nagyobb fontosságú törvényt tett a szkupstina magáévá ; t. i. az új adótör­vényt, községi törvényt és erdőtörvényt. Minden egyes törvényre voltak a szkup­­stinának észrevételei, a­miket a kormány elfogadand, vagy már el is fogadott. Ily módon a kormány és a szkupstina között teljes egyetértés létezik. Néhány nap óta a sz­­upstina azon elő­­terjesztmények felett tanácskozik , melye­ket a szkupstina elé egyes követek h­oz­­­­nak. E­miatt a miniszterek néhány nap óta rendesen jelennek meg a szkupstina üléseiben, s felvilágosításokat adnak a szkupstinán­ak beadott előterjesztmények­­ről; ezzel azt eszközük, hogy a szkupsti­na nem emel határozattá oly­anterjeszt­­ményeket, a­melyeket nem tart czélsze­­rűknek, vagy kivihetőknek. Az előterjesztmények közt van több ér­dekes, így sept. 9. ülésében a szkupstina elhatározta megkérni a kormányt, hogy azon legyen, miszerint a falvakban a há­zak sorban építtessenek, mivel most Szer­bia legnagyobb részében a faluk szétszór­va vannak, a­mi nagyon nehezíti nem csak a közlekedést, hanem a felvigyáza­tot, s magánosok viszonyos segélyezését. A községi pásztorok behozatala szintén elhatározt­atott ez ülésben. Tegnapelőtt pedig egyik belgrádi képviselő Andrije­­vics Tamás, kereskedő, azon indítván­­­nyal lépett a szkupstina elé, keressék meg a kormány a szabad sajtó behozataláért. Mellette egyedül csak collegája Karabi­­berovics , szintén kereskedő, szólott. De a szkupstina nem fogadta el az indít­ványt, hanem a herczegre bizta : váljon tanácsosnak tartja-e a sajtótörvényt ki­adni, vagy nem ? „Nem kell nekünk oly szabad sajtó, a mely engidi, hogy engem bárki megsértsen s becsméreljen; s én tőle e miatt nem nyerhetek elégtételt.“ Hogy a szkupstinában ily ellenzék mu­tatkozik a szabad sajtó behozatala iránt, ezt épen azok okozták, a­kik most, mint a kormány ellenei jelentkeznek, s a­kik akkor, mikor a hatalom kezökben volt, a sajtót arra használták föl, hogy egyese­ket rútul decs­­éréltek. Valóban, ha van a világon fejedelem, a kinek nincs oka rettegni a nyilvánosságtól, s a ki bátran nézhet bár ki szemeibe azon tudatban, hogy tettei csak a közjó előmozdítására czéloznak: ily fejedelem Mihály herczeg. Nála nincs semmi, amit ne lehetne nap­fényre hozni; s valcban, ha valaki, úgy ő az, ki leginkább óhajtja, hogy Szerbia annyi­ra kifejlődjék, hogy benne a művelt népek minden intézményei behozattassanak, lé­tezhessenek. De mikor az ellenpárt a sajtót Mac­C­l­e­ll­a n­ = Chicagóban aug. 29-én gyűlt egybe a de­­mocrata nemzeti convent azon férfiút kijelölendő, aki — ha a nép hangulata még oct. 2-án is olyan lesz mint most — az Egyesült államok legközelebbi s talán legutolsó elnökévé megv­á­­lasztassék. Hogy az erre kiszemelt férfiú nem más, mint Mac Clellan, az kétségen kivül áll. Mac Clellan titkot és pártjának állását a „N. Ztg.“ levelezője így írja le: A bekövetkezendő választásnál Mae Clellas politikai állása olyanforma lesz, mint Douglas­é volt 1860-ban, s csakugyan egyszer másszor váll­­rojtos Duglasnak szokták őt nevezgetni. Amint ez kettős állást foglalt a népfelsőség által a Dél és az Észak irányában, ép úgy, két ábrázatának mutatkozik Mac C­ellan is. Ő a békét óhajtó s egyszersmind a barezvágyó demokratáknak is jelöltje. Mint három év előtt egy napi parancsá­ban nyilatkozók, midőn katonai pályáját Uj Virginiában megkezdette — egyik kezében kar­dot, a másikban olajágat tart. Hanem az ő kardja jól szemügyre véve szintén nagyon ola­jos, s csak olajfából csinált gyermek kard,mely­­lyel senkinek sem fog fájdalmat okozni, s leg­kevésbé „a mi félrevezetett democrata testvé­reinknek a Déler..“ A tulajdonképeni democraták,mint Vallandig­­han, Fernando Wood s mások, jobb szerettek vol­na más elnökjelöltet kitűzni, s kedvök ellen ál­lottak Mac­Clellan mellé, mert gy­enge, kis és nagyravágyó embernek tartják őt, s nincs elég bizodalmuk hozzá. Nagyon jól tudják, hogy po­litikai tekintetben még egészen éretlen ember, akit csak a véletlen tett meg a Lincoln féle eljá­rás irányábani ellenzék kifejezésévé, s csak hiúságánál fogva lett az elnök árulója. Midőn a Bull Run melletti csata után a poto­­maci hadsereg fővezérévé neveztetett ki, azon­nal legőrü­ltebb hízelgésekkel halmoztatott el már előre. A „N­­Y. Herald“ minden tartózko­dás nélkül megtette második Napóleonnak. És a hiú ember, aki katonai ismereteinél fogva alig volt volna képes egy táborkari százados helyét kellőleg betölteni, azt hitte, hogy úgy van am­int hízelgői mondják. Atól való félelmében, hogy olcsón szerzett dicsőségét ne koczkáztassa, ad­­­dig húzta-halasztotta a csatába való bocsátko­­zást, hogy lejárt az őszi hadjárat ideje. Midőn azok, kik a háború erélyes folytatását kívánták, elejente szerényen, majd hangosan zúgolódtak ezen halogatás ellen : a demokrata lapok, me­lyeknek a nem hadakozás nagyon jó víz volt a malmukra, elhitették Mac­Clellannal, hogy az ő halogatása nem gyávaság, hanem beláthatlan hadvezéri számítás és bölcseség (a­mit ő annál örömes­ebb elhitt, mert szüksége volt rá, hogy legyen mivel kiverni a fejéből abbeli meggyő­ződését, miszerint valóban nem sok személyes bátorsággal bír,­ s hogy a „gonoszindulatu fe­kete republicanusok sajnálják tőle babérjait.“ Ezen nyert hízelgésekben s ellenesei bár­­dolatlan gyanúsításában kéj örömét lelte Mac­Clellan, s ezen két mámorában a democraták ál­tal körülhálóztatva bevonatott a kormány elleni ellenzékbe ; a rabszolgaság melletti de­­mocraticus ösztönei, melyek jóformán oly mér­tékben megvoltak benne, mint a rendes had­sereg majd minden tisztjében, a tudvalevő el­lenségeskedéssé fejlettek ki a háborúnak a kormány által kitűzött czéljai ellenében. E te­kintetben már két év előtt oly előmenetele­ket tett, hogy ő, a tehetlensége, gyávasága vagy árulása miatt oly gyalázatosan megvert hadvezér egy vakmerő levélben Lincoln cl-Pénzbe ? Hogy vásároljon a czigány pénzért Hisz a­mint. azt a fényes tallért kioldaná iszák­­jából, mindjárt azt kérdenék tőle, hol vette? a mint egyet előmutatna azok közül a piros szemű bankók közül, mindjárt megfognák, megkötöz­nék : kit ölt meg érte ? Pedig tallér és bankjegy van elég. Kiszedi börszeredásából marokkal s szétteríti maga körül a fü­vön. Fényes ezüst, arany pénzek csillognak körü­lötte a tűz fényében. Elnézegeti azokat a furcsa jegyeket a császár bankóin, s úgy töprenkedik magában, hogy nem tudja kitalálni, vajjon me­lyik mennyit érhet ? Azután összesöpri megint marokkal vala­mennyit egy halomra, csigahéjjal, nádmaggal vegyest. Bemegy a kazal odújába s kihúz a széna bel­sejéből egy nagy kormos rézfazekat. Az félig van már penészes, zöldrozsdás pénznemüvel , — a többit is hozzá méré két tele marokkal.Azután megemeli az üstöt: mennyivel lett megint nehe­zebb ? Meg van elégedve a munkával ? A kincset újra eldugja a kazal mélyébe , ma­ga sem tudja, mennyi lehet az ? És azután újra neki áll a hetednapos kenyér­nek, az avas szalonnának, elfogyasztja az utolsó morzsáig. Tán itt már kész lakoma vár rá hol­nap. Vagy tán ahoz van szokva, hogy csak min­­den harmadnap falatozzék ? S azután végig nyújtózik a gyepen, oda szó­lítja Faraót. — Gyere ide, legeléssz a fejem körül, hadd hallom, hogy ropogtatod a fü­vet. És csendesen elalszik mellette, mint a kinek ágya a legpuhább s lelkiismerete a legnyugod­­tabb.

Next