A Hon, 1864. október (2. évfolyam, 224-249. szám)
1864-10-19 / 239. szám
PEST, OCTOBER 18. Politikai szemle. (II.) Múlt szombaton kaptuk a távirdai tudósítást a franczia „La Presse“nek, Girardin Emil lapjának leleplezéséről, a Poroszország és Ausztria közti júliusi szerződést illetőleg, melynél fogva az első biztosította volna az utóbbi számára jelenlegi birtokterületét. Politicai szemlénkben bevárandónak találván a franczia lap által közlött hir megvalósulását, azon reményünket fejeztük ki, hogy a porosz félhivatalos lapok majd megmondják mi igaz lehet az egészben. A porosz félhivatalos lapok egyik legtekintélyesbbke, a „Norddeutsche All. Zug“ (Bismarck ur lapja) nem is késett sokáig a czáfolattal, s tegnapi számában kijelenti, miként alaptalan a párisi „Presse“ azon állítása, hogy Poroszország egy 1864. jul. 23-káról kelt egyezményben biztosította volna Ausztriának nem német területei birtokát. Más porosz lapok is lehetlenségnek tartják az egyezményt, s csodálkoznak, hogy a szellemdús Girardin lapja kénytelen ily rész életekkel regalirozni olvasóit. Párisból vett tudósítások szerint, ott nem nagy fontosságot tulajdonítnak, politikai tekintetben, az osztrák sereg létszáma leszállításának a velenczei tartományban. Párisban igen jól ismerik az osztrák sereg szervezetét; tudják, hogy a bécsi kormány a vasutak jelen hálózata mellett minő könnyűséggel és 5 gyorsasággal gyűjtheti össze ismét az ideiglen haza bocsátott katonaságot. Ennélfogva a szóban forgó katonai intézkedést nem úgy tekintik mint Ausztria rendkívüli békeszeretetének kétségbevonhatlan bizonyítékát, hanem legfölebb is, mint a pénzügyi viszonyok által parancsolt kisegítő eszközt. Párisban is beszélik, hogy III. Napóleon császár hajlandó volna a franczia sereg létszámát leszállítani, de alig hiszik, hogy a terv kivihető volna, már csak azért sem, mivel — ha nem vesszük is tekintetbe az európai függő kérdéseket, melyek megoldása békés uton kétséges — a franczia seregnek még mindig elég dolga van részint Mexicóban, részint Algírban. III. Napóleon császár találkozását II. Sándor cárral, s kívüle Bismarck úrral már most bizonyosnak tekintik. Hogy ezen találkozások alkalmával az illetők teljesen mellőznék beszélgetések folytán a politikát, alig képzelhető. A francziák császára ugyan azt üzente volna, állítólag, az orosz cárnak, hogy nem fogja nizzai elveit politicai combinatiók által zavarni, de e hit alaposságát kétségbe vonják. Ami a francziák császárának és Bismarck úrnak egymássali találkozását illeti, ennek, állítólag, épen politikai czélja van. Nagyon fölteszik, hogy a német herczegségek és Velencze élénk tárgyát képezendik a beszélgetésnek, sőt Francziaország jövendő szövetsége sem marad érintetlenül. Francziaország jövendő szövetségét érintvén, nem hagyhatjuk említetlen, hogy a császári kormány élénken foglalkoznék e pillanatban a szövetségesek megválasztásával. A Tuileriákban az „Ind. beige“ szerint jobban szeretnék az angol szövetséget, de tudhatni, hogy a kölcsönös bizalmatlanság eddig akadályozta a két kormányt az őszinte közeledésben. Beszélik különben, hogy Londonban miniszteri válság tört volna ki, mely esetben a franczia és angol kormány végleg egyetérthetnének egymással. Szó van Russell lord elbocsáttatásáról. Ha e hír megvalósulna, Clarendon lord lenne a külügyminiszter, s a szívélyes egyetértés helyreállna a két kormány között. Ha Russel lord marad, akkor Palmerston lord lép vissza, vagy a Franczia- és Angolország közti benső egyetértés bizonytalan időre elnapoltatik. Ez esetben nem lehetlen,hogy III. Napóleon végleg az orosz szövetség felé hajlanék, s így végre győzelemre jutnának az orosz-baráti Morny herczeg eszméi, az angol baráti Persigny herczegéi fölött. A bécsi lapok szemléje. A pénzerisis. A „Vaterland“ írja: „A pénz megdrágulása folyvást nagyobb mérvben mutatkozik. Igaz ugyan, hogy az irányadó piaczon, Londonban, a leszámítolási díj legújabban föl nem emeltetett, azonban a bank tíz százfalia alól nem honorál váltókat A kontinensen is emelkedik a kamatláb, s Törökországból siralmas tudósítások érkeznek a pénzvásárról. Csak Ausztriában marad a bank leszámítolási díja folyvást a régi, mert itt a bankjegyeket a kényszerített forgalom rendszabálya védi. Azonban ezen olcsó kamatos pénz, csak látszólagos kedvezmény. A pénzszűkének fő oka az amerikai háború. Gyapot onnan nem érkezvén, a fonó gyárak más piaczokra szorultak, ahol készpénzzel kellett fizetni. Emellett az amerikai állampapírok kerete mélyen alá esvén, az európai tőkepénzesek tömegesen vásárolták össze az eddig nálunk alig látható árut. A gyapot crisis Ausztriát, más iparűző államokhoz képest, kevésbé sújtotta , annál megdöbbentőbb szinten tűnnek fel most a gyapotiparnál tapasztalt sűrű bukások. Az amerikai unió győzelme bizonyosnak mutatkozván, a gyapot ára rögtön alászállott, s így a gyárakban felhalmozott készletek a régi árhoz képest értékben megcsökkentek a gyárosok nagy kárára. Most már mindenfelé bizonytalanság uralkodik : folyjon-e a gyártás tovább, vagy függesztessék fel; a válságos helyzet a legszilárdabb házakat is fenyegeti, s így sok bukásnak egyedül csak az az oka, hogy a változott árak és kilátások az üzletek kifejlődését meggátolák, a pénzszűkénél fogva pedig az illetők kölcsönt nem kaphattak, s így fizetési kötelezettségeiket nem teljesítheték. „Amidőn, május hónapban az angol bank 9 perczentet vett a leszámítolt váltóktól, az állampapírok még aránylag jó kerettel bírtak. Ma az ötperczentes metallique 8 ára 100-ért 69 ft 50 kr. A Hitelintézet részvényei 193 ft 30 krön keltek, ma 177 ft 80 krra sülyedtek. Az amerikai papírok olcsósága okoza, hogy a külföld az ausztriai papírt a bécsi börzére visszaküldő oly mértékben, hogy az itteni pénzerők elégteleneknek mutatkoztak. Eddig Holland és Délnémetország gyűjtötték lakásra az osztrák papírt, ma ezek Amerikához pártoltak. Ezen két eseményt még két alkalmazott rendszabály annál kártékonyabb hatással súlyosbította. A pénzügyminisztérium és a Hitelintézet, tapasztalva a vásárra érkező papírok tömegét, jó szándékból, jelentékeny összeget rendeltek bevásárlásokra. A nagy közönség észrevevén , hogy ily hatalmas vevő jelent meg, annál nagyobb tömegben hordta elő papirjait s igy a szél épen nem lett elérve. A Hitelintézet a crisis idejét akará felhasználni, és kezdé vásárolni saját részvényeit, és az előbbi eset ismétlődött. Sőt a Hitelintézetnek, a vásárlások végett, pénzre lévén szüksége, felmondta a hitelezést azoknak, akiknek eddig papírokra előlegezést nyújtott. Miután pedig a kereskedő világnak azon veszélyes szokása van, hogy üzletét értéke fölötti mérvben viszi, ahányszor a nagy pénzintézetek a hitelt megszorítják, s a benyújtott váltókat visszautasítják, a kereskedő zavarba jő, s a catastrofa jelen van. Ezért a legközelebb feltűnt bukások oly bizalmatlanságot idéztek elő, mint 1859. óta nem tapasztaltatok. Fájdalom, hogy most még csak a crisis kezdetén vagyunk. Turin, oct. 13. (Ered. levél.) A napokban egy királyi hadsegéd és küldött — T. tábornok — jött vissza Caprerából. Mi járatban volt, nem tudom, de annyit tudok, hogy a franczia-olasz szerződést illetőleg Garibaldi következőleg nyilatkozott előtte: „A mit ez az ember (Napoleon) mond és tesz, az mind szibillaszerü, s itt vérmes reményeket, amott kínos szorongást, némelyeknél ujjongó tánczolást, másoknál szótlan megütődést idéz elő, a legelfogulatlanabbak sem lévén képesek elhatározni, hogy váljon a rejtelem áldást jelent-e, vagy átkot.“ — Ez tökéletesen igaz, s azért nem is kell csodálkozni azon, hogy a sept. 16-ki kötés értelme, jelen hatása és jövendő hordereje iránt magában a legtisztább hazafiasságú szélső pártban is megosztják a vélemények. Ha e kötés teljesedésbe menetele kétségtelen nem volna, elmondanám a fő okokat, melyek ellene felhozatnak , de miután a törvényhozó test helybenhagyó szavazata bizonyos, a támadással bajlódni idővesztésnek tartom. Legyen jó vagy rész, a szerződés foganatosítva lesz, mert a nemzet nagy többsége mellette nyilatkozott, s pedig a legtürelmetlenebb lelkesültséggel.Ezen, csaknem átalános tetszés indokai kettőre redukálhatók. A kötés üdvös — mondatik — mert általa Rómából elmegy az idegen hatalom s a francziák elleni izgatásnak nem lesz többé létoka, fogantyúja, a nemzeti ellenszenv eddigelő megoszlott és tehetetlen tömege egyirányzatuvá s igy hatalmassá leendvén. Ez az egyik erősség , a másik egyszerűbb s csak azon meglehetősen gonosz állításból áll, hogy a szerződés, mely a pápai kormányt s a legitimistákat oly dühbe hozta, oly rémülettel töltötte el, rész nem, lehet, mert különben az ellenség mellette nyilatkoznék vagy legalább is hallgatna nyugodtan, mosolyogva. Józan-e az ilyen magyarázat vagy sem, abba én itt nem ereszkedem, szándékom lévén a tényeket, midőn még éretlenek, saját ízlésem tekintetbe vétele nélkül, mutatni elő. — Annyi bizonyos, hogy a szerződés szavában nem hisz senki. Barát, mint ellenség, egyaránt azt állítja, hogy lenni kell mögötte valaminek, hanem ez iránt természetesen ismét megoszlanak a vélemények. Hogy melyik félnek, a reményieknek vagy a remegőknek van-e jobb orra, azt meglátjuk a maga idejében, mely két évnél tovább ezen alkalommal nem húzódhatik, de lehet rövidebb is. Se sono rose, fiorirunno, — ha rózsa, akkor virágozni fog — mondja az olasz példabeszéd, s az eféle növény , mint tudjuk, lehet őszi, tavaszi vagy hónapos. Szeretném megszagolni, hogy melyik, de náthás vagyok. A conventionak mindenesetre leggyönyörűségesebb jellemvonása az, hogy határidőt tett. Én megvallom, hogy a terminusoknak nem vagyok embere, mert nem értem, mi dicsőség vagy haszon lehet abból, ha valaki felteszi magában, hogy péntek esti 6 óra és 35 perczen túl ő már egy pillanatig sem vár többé, hanem orrát, melynek hegyéről a pattanás elmúlni nem akar, levágja okvetlenül. Úrrá lenni jó és hasznos is, de ha a sors ápril első napjáig sem tesz valakit azzá, csak mégsem áll be négernek a délamerikaiakhoz. A férfias hit nem függ semmi hausherri szeszélytől, nincs kötve semmi szent-györgy- vagy sz.-mihálynapi vásáros felmondásnak, hanem lakik saját erősségében, él a maga becsületéből s nem csügged soha, ha mindjárt olajág nélkül térnek is vissza reménygalambjai, s a szent hegy, az áldott Arrarát késik is a sóvár tekintetet megörvendeztetni, hálakönyük dicsőségében ragyogtatni. A napóleoni terminust azonban mégis becsülöm s—mint mondám — a conventio egyik fő vagy tán legfőbb érdemét épen abban látom rejteni, hogy meghatároz, egy időt, napot, a melyen innen is lehet ugyan sok mindenféle meglepetés, de a melyen túl lenni kell valaminek okvetlenül. A szerződésben négy, öt, tíz Aspromonte is foglaltatik — mond Mazzini s egész pártja. Lehet, de benne van s pedig kétségtelenül a római felkelés is, biztosítva mindenféle idegen beavatkozás ellen — mondják a szerződés barátjai. De legyen benne bármi, annyi kétségtelen s ezt mindenki elismeri, hogy béke benne nincs. Ennyi tény. Midőn Nápoly körül a kutak száradni kezdenek, a népség a Vesuvra néz, mert tudja, hogy a vulkánban sütnek a katlan alá, s hogy készül a kitörés. A francziaolasz kötés nyilvánossá tétele óta szárazon jön fel nem egy diplomatiai veder, s a clericalis, bourbon és brigans torok ugyancsak rekedten nyeldekel. Kár,hogy a Minghetti-Peruzzi kormány ostobasága és hitványsága folytán Italia maga sem lehet egészen jó kedvű. A turini események zavart csináltak s nehéz volna megmondani, hogy utófájdalmai meddig fognak terjedni. Hogy ezzel a rendszerető, törvénytisztelő, áldozatkész és hazafias érzelmű várossal a bukott minisztérium szörnyű rútul bánt, annyi tagadhatatlan. Sokak véleménye szerint Piemont csatlakozása a savoyai házhoz elveszett örökre. Némelyek még a monarchiának sem ígérnek hosszú életet. Az olasz egységet dinastikus alapon csak innen a birodalom éjszaknyugati szögletéből lehete szerintük kivinni. Victor Emanuel uralkodása hálózatának szilárd szálai innen mentek ki, innen lettek volna tovább viendők. Ő sarki pók s nem központi, keresztes. A körzetes háló nem neki való; minden széltől ingani fog, s egy szép reggelen elsepertetni valamely frigiai sipka által. — Ezen nézetekben van túlzás, kétségtelenül, s némi részben érdeksugalltak is, de jellemzik az átalakulás természetét, melyen Piemont most átmegy. Cavour — ez az átalános hit — másként vitte volna ki eszméjét, (mert a conventiót ő tervezte volt, minus Florencz) nem ontatott volna vért Turinban, nem idegenítette volna el az ország legedzettebb férfiasságú népét, az uralkodó ház leghííbb embereit, de nála a czél Italia volt, nem pedig tárcza és zsebelés.• Hanem elég ennyi a helyzet-vázlatozásból. Nagy nyereség mindenesetre az, hogy a Peruzzi-Hpaventa kompánia megbukott, mielőtt az országot pénzügyileg és erkölcsileg tönkretette volna. Alattuk romlásnak indult minden. Vesztegetés és megvesztegetés volt egész kormányzatuk s a conventio is csak fogás, pénzkérdés,kölcsön-remény, tárczához-ragaszkodás volt. Ami a szerződésben jó van, az régi, a Cavour és Napoleon műve — Peruzziék csak Turin vérét adták hozzá. No de el is siklottak benne, ámbár ugyancsak mosatták fel minden reggel, mind a két éjjeli öldöklés után, nehogy a sötétlő tócsákba lépjenek. Beleléptek, elbuktak és az egész ország örvend (Milánót kivéve, melynek szolgái voltak), hogy végük van, ámbár a kötést ők írták alá. A közvélemény distinguált pedig helyesen és a Lamarmora-cabinetnek „becsületes miniszterium“ melléknevet adott, jelentékeny bók gyanánt az előbbire, mely az ellenkező czimet nyerte el. Hogy a jelenlegi miniszterelnök valami szerfelett kedves és haladó ember volna azt nem mondhatni, de szavában bízni lehet s kezei tiszták. Különben Lamarmora tábornagy nem is akar állandólag a kormány élén maradni. Ő áldozatot hozott a királynak s a nemzetnek — s azt hozott Lanza és Sella is — midőn Minghetti és Peruzzi rettenetes örökségét, a bajok chaosát, magára vállalá. Marad-e a conventio törvényesítése után is, az még kérdés, ámbár én azt hiszem, hogy megmarad, mikép az uj parlamentre teendő átalános választás egy átmeneti minisztérium alatt történjék, az uj kamarabeli többség szerint fogván aztán alakulni a rendes parlamentáris kormány. A választások hihetőleg decemberben lesznek s az uj testület összegyülend Florenczben január végén vagy február elején, amikor magam is oda költözöm. — Mielőtt ezen levelemet bezárnám, röviden csak annyit akarok még mondani, hogy Piemont s jelesen Turin elégedetlenségének nem kell túlságos fontosságot tulajdonítani. Lehet, hogy lesznek sajnos eredményei, de csak később, évek múlva, most nem. Jelenleg csendesen fog átveuni minden, bár komoran, ami nem csoda. Mindenki tudja, hogy a költözködés egyes embernél is mennyi koszúsággal és kárral jár. Itt is törik valami amott is, a legnagyobb vigyázat és lelkiismeretes kezelés mellett is. Hogyne volna hát sok kellemetlenség, harag és veszteség egy országos költözködésnél s oly szolgákkal, minőket elég korán csapott még el árok arra, hogy mindent össze ne törjenek. Itt ott bizony lesz kopottság, zsurlódás, szakadás stb. a mostani miniszterek keze alatt is, de Itáliának sok szerencséje van, s a szabad önkormányzat levegőjében nagy a helyreállító erő. A TÁRCZA. Kire megvénülünk. Dezső nalója. Harmadik szakasz. Én és a daemon. (Folytatás.) — Mostan tehát siess. A bérkocsi vár. — Bérkocsi ? azzal én nem utazhatom messzire. Szükségtelen is. Van két jó lábam, az elvisz, ha kell a világ közepéig is, aztán fizetést se kér. Én egy kis tárczát vontam elő zsebemből, aminek tábláit édesatyánk hímzette, s észrevétlenül akartam Loránd oldalzsebébe csúsztatni. Rajtakapott. — Mi ez ? — Egy kevés pénz. Gondoltam, hogy szükséged lesz rá az utón. — Hol jutottál te pénzhez ? kérdés bámulva. — Hiszen tudod, te magad adtad, két húszast ivenként, mikor azokat a bizonyos iratokat másoltuk. — S te azt megtartogattad ? — Loránd kibontotta a tárczát, s látott benne vagy húsz forintot. Ezen elkezdett nevetni. Amilyen jól esett nekem az, hogy ő most nevet, azt én ki nem mondhatom. Nevetése rám is ragadt, nem tudom miért? Aztán együtt kacagtunk, nagyon jó ilüen. Még most is, hogy ezt leírom, szememben a köny: úgy nevettem. — Hiszen te engem most milliomossá tettél! Azzal jó kedvben zsebébe tette tárczámat. És én nem tudtam hová lenni örömemben, hogy Loránd elfogadta a pénzemet. — Most már, bajtárs, a világvégéig is el tudnék menni. Nem kell az útban „armer Reisender“-t játszanom. Mikor az alacson ajtón ismét kiléptünk a szűk sötét udvarra, Márton legény és Móczli bámulva álltak előttünk. Látszott rajtuk, hogy nem tudják megfogni azt, amit az ablakon keresztül leskelődve kivehettek. — Én vagyok itt ifjú úr , szólt Móczli, kalapja karimájához nyúlva. Hová hajtsunk ? — Te csak hajts oda, ahová küldtek. Szólt Loránd: vidd el azt, a kiért küldtek, ahoz, aki érte küldött. — Én más felé megyek E szónál Márton legény olyat csípett a karomon, majd elordítottam magam. Ez nála sajátságos neme volt a tetszés-nyilvánításnak. — Jól van ifjú ur , monda Móczli, s nem kérdezősködött többet, hanem kapaszkodott fel a bakra. — Megállj! kiálta rá Loránd, s elővette erszényét. Ne mondja azt senki, hogy olyan szolgálatért, amit nekem tettél, más pénzével fizettek ki. — Miért? hörögetett alá gorombán Móczli. Nekem fizetni? Hanák fuvaros vagyok-e én, hogy nekem fizessen valaki , mikor jurátust szöktetek ? Ez még nem volt a világon. Agyiö 1 Azzal lovai közé vagdalt, s kihintózott az udvarból. — Ez aztán a ficzkó! szólt röhögve Márton. A Móczli! Ismerem én a Móczlit. Menykü gyerek. Nála nélkül soha ide nem találtunk volna. Hanem hát most már, urfi, merre ? Ez a szó Lorándnak volt mondva. Bátyám ismerte a tréfás öreg legényt, sokat hallgatta bohó adomáit mikor hozzám eljött. — Legelébb is, ki Pozsonyból, öreg. — No de melyik után ? Én azt hiszem, legjobb volna a hídon, meg a ligeten keresztül. — Arra még nagyon sok ember jár. Valaki felismerhetne. — Hát akkor csak egyenesen a Duna mentében lefelé , reggelre a mühlaui révhez ér az urfi; ott átszállítják két garasért. Van-e apró pénze? Az mindig legyen. Gyalogjáró ember mindig rézpénzzel fizessen, különben gyanúba veszik. Kár , hogy hamarább nem tudtam. Vándor könyvet adhattam volna kölcsön. Mehetett volna vele, mint péklegény. — Majd utazom, mint legátus. — Az is jó lesz. És közben kiértünk az utcza végére. Loránd búcsút akart tőlünk venni. — Oha! monda Márton, de bizony elkísérjük a város végéig. Magában nem eresztjük, amíg biztos helyen nincsen : az országúton. Tudják mit? Maguk ketten menjenek előre, én egy kicsit hátrább maradok, s úgy teszek, mintha egy kicsit része' volnék. Patrolok járnak az utcán. Ha nagyon fogok dalolni majd rajtam vesz a figyelmük, s magukat nem veszik észre. Ha kell, majd egy kicsit beléjük is veszek, s amíg engemet bevisznek, addig maguk tovább mehetnek. Magának pedig, Loránd urfi, odaadom a botomat az útra. Jó derék bot, egész Németországot bejárta velem. No, Isten áldja meg. Az öreg legény megszorongatá Loránd kezét kérges tenyereivel. — Tudja. Mondanék én valamit. De nem mondok semmit. Hanem nagyon jól van, így van jól, ahogy van. Nem szólok semmit. Isten áldja meg urfi. Azzal hátra maradt az öreg, s elkezdett torokszakadtából valami jobbrozó nótát énekelni végig az utczán, s hozzá a kapukat döngetni öklével, mint valami igazi részeg ember, aki okvetetlen azzal akarja a napot bevégezni, hogy megveresse magát. „Hai dia dö!“ Mi egymás kezét fogva siettünk előre. Itt már nagyon sötétek az utczák. A város vége felé kaszárnyák vannak, mik előtt el kell haladni; az őrs kiáltása hangzott a távolból : „Ki vagy ? őrjárat el!“ S nem sokára hátunk mögött hallottuk a lovas czirkáló csapat kopogását a kövezeten. Márton csakugyan megtette amit megmondott. Beleveszett az őrjáratba. Nem sokára hallottuk álomverő orditozását, a mint a fegyveres hatalommal szóbeli vitába ereszkedett. „Én polgár vagyok ! Csendes békességes polgár ! Fugias Mathias ! (Ez a műszó nekünk volt mondva) Tiz kancsó sör még nem a világ. Én polgár vagyok. A nevem Enrgias Mathias ! Megfizetek én mindenért. Ha palaczkot törtem, megadom az árát. Ki mondja azt, hogy én ordítok? Én énekelek. Hai dia dö! Akinek nem tetszik, énekeljen szebben. Már a városon kívül voltunk, s még mindig hallottuk rettentő lármáját, amit irántunk való önfeláldozásból követett el. Hogy a szabadba kijutottunk, könnyebben lélekzettünk mind a ketten; jó oltalom a csillagos ég! A hideg is kényszerített rá, hogy siessünk. Jó félórát gyalogoltunk már a szőlős kertek között. Egyszer Lorándnak valami jutott eszébe. — De hát te meddig akarsz engemet kisérni ? — Amig megvirrad. Ebben a sötétben nem mernék egyedül a városba visszatérni. Most ő is megijedt. Mit tegyen velem ? Éjféli időben a rosz hírű külvárosi háztömkelegen keresztül egyedül bocsásson e haza ? vagy magával vigyen e mértföldnyi útra , s onnan megint csak egyedül kell visszaeresztenie. Loránd tétovázva állt meg az útfélen. Ekkor egy hintó közelitett sebes vágtatva, s a mint előttünk elhaladt, a hátulsó bakról valaki lehömpörödött elénk, s kaczagva jött oda, ahol mi álltunk, a kerítés mellett. Az öreg Mártont ismertük meg benne. — Mégis csak rájuk találtam, szólt az öreg nevetve. Jaj, de jó mulatságom volt. Csakugyan elhitték, hogy részeg vagyok. Összevesztem velük. Az volt a gaudé! Húztak, vontak, még jól a hátamra is húztak a kardlappal, az valami dicső volt ! — Hát aztán hogy szabadult meg ? Kérdezem én, ki nem találtam olyan dicsőnek azt a kardlappal készült mulatságot. — Hat amint egy hintót látok közelíteni, egyszer csak kiugrom közülök, a bakra felkapaszkodom ; — azok se kergettek tovább; magukat is utolértem nagy hamar : tudtam én azt. A jó öreg egészen meg volt elégedve azzal a jó mulatsággal, amit magának szerzett. — Hanem már most igazán búcsúzzunk ám el egymástól, Loránd urfi. Aztán maga ne menjen arrafelé, amerre az a hintó ment , hanem vágjon neki itt a hegyeknek a mély után, a bimbóháznál reggelizhetik, akkorra odaér, mire megvirrad, aztán csak mindig arra, ahonnan a nap kél. Mi összeölelkeztünk. El kelle válni. S ki tudja mennyi időre. Márton rángatott már. Menjünk, menjünk. Loránd is hadd siessen a maga útjára. Oh hiszen tíz év elég hosszú út még. Akkorra meg is vénülünk. — Szeresd helyettem is anyánkat. Aztán adott szavadra emlékezzél! Loránd e szót súgta meg. Aztán megcsókolt és néhány percz múlva a mély hegyi útban eltűnt előlem. Ki tudja, mikor látom őt újra ? Mélázásomból Márton legény kunczogása vert föl. Az öregnek valami fúrta az oldalát, amin szörnyen nevethetnékje volt. — • Tudja, hogy------kérdezé tőlem nevetésre hajló hangnyomattal; tudja maga, hogy — hahaha! tudja maga azt, hogy miért mondtam Loránd urfinak, hogy ne menjen arra, amerre ez a hintó ment ? — Nem én. — Hát nem ismert rá a kocsisra. Az volt a Móczli. — A Móczli ? — Hát azt tudja, hogy ki ült a hintóban ? — Találja ki. — Hát a madame. — Bátnokházyné ? — A bizony. — meg az a bizonyos aktor. — A kinek az útlevelével Lorándnak kellett volna szökni. — Hát ha az ember szökésben van; — mindegy . —• utitársának csak kell lenni. Ha egynek nem, hát másnak. Mese volt ez előttem. De olyan rémes mese, hogy a hideg borzongatott tőle végig. — De hát hová mehetnének ? — Hová? — No az operencziáig talán nem , legfeljebb odáig, ameddig az a táska üres lesz, amit a Móczli a nagyságos asszony után emelt a kocsiba. — Hai-dia-dő! Most már a vén Márton igazán jókedvéből kezdett el joblirozni : „hai bai-dia hia-dő!“ ! Még tánczolt is a páros után — galoppot. De hát lehetséges-e ez ? Azzal a Madonna arczczal, a minél én még szebbet, bájolabbat nem láttam soha, — sem azelőtt, sem azóta ! (Folytatása következik.) Regény. Irta Jókai Mór.