A Hon, 1864. november (2. évfolyam, 250-274. szám)

1864-11-08 / 255. szám

PEST, NOVEMBER *. Politikai szemle. (II.) Nemcsak Drouyn de Lhuys, ha­nem Nigra lovag, Olaszország párisi kö­vete is késztve érzé magát, hogy a sept. 15-ki egyezményre vonatkozólag a fran­­cziák császára, a franczia külügyminisz­ter és közte történt nyilatkozatok folytán sürgönyöket intézzen kormányához. Nigra lovag sürgönyei, melyek a „Gazzetta Ufficiale del Regno“ ban nov. 5-kén, a „Moniteur“-ben nov. 6-kán jelentek meg, Lamarmora tábornok olasz miniszterelnök és külügyi miniszterhez vannak intézve, s megerősítik, hogy a sept. 15-ki egyez­mény magyarázatára nézve egyetértés jött létre közte és Drouyn de Lhuys kö­zött. Nigra lovag hivatalos közleményei két okmányból állanak: egyik egy sür­göny oct. 30-káról, (ennek tartalma még nem közöltetik); a másik a múlt kedd­ről Lamarmora tábornokhoz intézett távirat, mely következőleg hangzik: „E hó 15 ki sürgönyöm különböző ma­gyarázatokra szolgáltatott alkalmat, mi Drouyn de Lhuys sürgönyeit vonta maga után. Az e fölött váltott loyá­­lis nyilatkozatokból kitűnik, hogy ha a király kormánya oct. 30 ki sürgönyöm által kiegészített oct. löki sürgönyöm határai között tartja magát, a császár­­kormánya által nem fog desa­­vouáltatni. Nem kell sokat mutogatni, hogy III. Napoleon császár Nigra lovagnak a sept. 15-ki egyezményt illető magyarázatát te­kinti helyesnek, azon föltétel ala­tt, ha az olasz kamara ezen magyarázathoz csat­lakozik, s nem fog túl menni rajta. Párisból azt távírják, hogy az olasz kö­vet idézett távirati sürgönye Lamarmora tábornokhoz roppant figyelmet gerjesz­tett, s a lapok rendkívül kedvezőnek te­kintik a helyzetet Olaszországra nézve, annyival inkább, mivel a császár igen barátságosan nyilatkozott a Drouyn de Lhuys és Nigra kövei közti szóváltás alkalmával mind Olaszországról mind Nigra lovag eljárásáról. Mi közelebbi szemlénkben úgy fogtuk föl Drouyn de Lhuysnek Malaret turini franczia követhez intézett sürgönye értel­mét, hogy III. Napóleon császár meg­nyugtatni kivánta ex offo­i Szentsége kormányát. Nigra lovag szóban forgó sürgönyei pedig most az olasz nemzetet nyugtatják meg, s igy mind Róma mind Italia megyugtatva lévén , III. Napó­leon császár nem aggódhatik a további fejlemények következményeitől. Rómá­ra nézve, jobban mondva, Merode urra és pártjára nézve, akkor venne a do­log komolyabb fordulatot, ha III. Napo­leon császár jóindulatú tanácsát számba nem véve, tovább is makacsul ragasz­kodnának a non p­o­s 8­ui­m­u­s­hoz. Ez esetben megtörténhetik — mint Pá­risból írják — hogy a francziák császára egy kis nyomatékot adand olaszországi politikájának. Miután a béke egyfelől Ausztria és Poroszország másfelől Dánország között véglegesen megköttetett, (a békeokmány már hivatalosan közöltetik), a schleswig­­holsteini kérdés végleges megoldásának ideje is lassanként be fog következni. Schleswig-Holstein a háború koczkája következtében Ausztria és Poroszország­nak jutott : most az a kérdés , hogy ki lesz a német herczegségek ura véglege­sen, s azok minő kormányzati alakot fog­nak nyerni ? Miként gondolkodnak ezen kérdés el­intézéséről Bécsben? positivitással nem mondhatjuk, ámbár a Német­ szövetség és az augustenburgi herczeg jogait nagyon halljuk emlegettetni. Berlinben világosab­ban és határozottabban nyilatkozik a Bis­marck úr által vezetett porosz kormány szándéka. Ez iránt elég tájékozást nyújt a feudális kormánykörökkel összeköttetés­ben levő Zeidler-féle kőnyomatú lap követ­kező kis czikke: „Ha itt és ott most is azon kívánat nyilvánulna, hogy jó volna Porosz­­ország holsteini positióját megrendíteni, nem sokára másként fognak gondolkodni, szemben az új békekötés által megállapí­tott tényekkel. Poroszország Ausztriával együtt tulajdonosa Holsteinnak. Még azon esetben is, ha Ausztria megenged­né a közép államoknak a közös birtok- és occupatio-jogot, ez korlátozása len­ne Poroszország jogosultságának, mire az utóbbi beleegyezése kivántatnék. Sőt Poroszországnak kötelessége tisztán a maga részére megszerezni a csor­butlan birtokjogot. Önként értetődik, hogy a szövetségi hadcsapatok nem maradhat­nak Holsteinban, miután a háború ered­ménye a szövetségi executió czélját végrehajtotta, sőt annál többet eszközölt, az executiot elrendelő szövetségi határo­zat elév­ült, s uj szövetségi határozat ki­vántatnék a további szövetségi executiora. Az ily határozat azonban ellenséges jel­lemmel birna, s nem valószinü, de nincs is jogalapja ily határozat hozatalának.“ így­ ír a feudális lap. Néhány sora elég jellemző Poroszország czéljaira nézve. Várjuk , mit mond erre a „Wiener Abendpost.“ A bécsi lapok szemléje, „A csehek és az alkotmánykér­dés.“ Ezen czim alatt, a „N. fr. Presse“ a többi között írja: „A csehek szintén a „félreismert nemzetiségek“ so­rába tartoznak. A „N­ freie Presse“ sze­rint a csehek oly szerepet viselnek, mint a komoly drámákban az apróbb komikus színészek, s mégis úgy mutatják, mintha rajtuk fordulna meg a világ. A csehek az alkotmány-kérdés drámájában minden áron a főszerepet akarják vinni. Igaz, hogy otthon derekasan is működtek, sok iskolában behozták a cseh nyelvet, több helyütt kivívták a többséget, és igen sike­res „t­e­r­r­o­r­i­s­m­u­s­t“ gyakorolnak. Egyéb kívánni valójuk nincs, mint hogy a prágai alma mater, Németország ezen legrégibb egyeteme átadassák számukra, hogy az államvasut cseh szállítási jegye­ket nyomasson. Azonban ha a csehek a magas­ politikába avatkoznak, nem lehet őket nem nevezni! „A­ki ismeri a nemzetiségek viszonyait Ausztriában, tudja, hogy egyik sincs kö­zülök úgy els­igetelve, mint a cseh. Né­metország helyében lakva s fajrokonaik­tól külön választva, nagy változásoknak kellene bekövetkezni, hogy a szlávok „so­­lidaritása“ valamivel több legyen, mint utópia, úgy látszik, hogy e nemzet párt­vezérei is sejteni kezdik, s azért keresik a magyarok barátságát. (Innen a gúny és harag tehát ?) „A cseh lapok folyvást állítják, sőt hi­szik, hogy a febr. alkotmány elleni ellen­zékük, egy uton jár a magyar oppositió­­val. Erősítik, hogy Palacky és Rieger karöltve járnak el a politikában Deák Ferenczczel. Magyarországban azonban a Prágában hirdetett ezen érdekközös­ségről épen semmit sem tudnak. (Vájjon?) s ezért Palacky és Rieger azt hiszik, hogy igen jó társaságban élnek a magyarok­kal, pedig ez, a „N. fr. Presse“ szerint, nincs úgy. Olyanok, mint azon szegény fráter, a­ki a­zt képzeli, igen gazdag em­ber, pedig zsebei a szánakozásig üresek. Vagy tán csalatkozunk, s Magyarország­ban ismerik a cseh kérdést? „Vájjon a magyar kérdés kiegyenlí­tése, a cseh kérdés megoldásától függ-e? Semmit sem vettünk ezekből észre. El­lenben láttuk, hogy Magyarországban, mint a gomba, úgy terem a kiegyenlítési programm, de ezek között egyik sem lát­szik a csehek segítségére számítani. „Ezen programm -csinálók egészen ignorálják Rieger és Palacky urakat; a befolyásos lapok, kezdettől kerülték az összeköttetést a cseh maleconten­­tusokkal; a magyarok saját utaikon ha­ladnak ; Pest igen távol van Prágához, s a két város között Bécs fekszik. „Mért nyúlunk ma e themához? nem nehéz indokát kitalálni. A Reichsrath két nemének elkülönítése a cseheket is érdekli. Mert bármint vélekedjenek Magyaror­szágban ezen változásról, bizonyos, hogy ezzel az állami duális rans esél­yei csak szaporodtak. Azon­ban a csehek ellenében képzelni sem lehet veszélyesebb vetélytársat, mint a dualis­­mus, s azért igen kár nekik oly nagyon örvendeni a szűkebb Reichsrathon meg­esett „degradatio“ fölött. Bármint alakul­janak a viszonyok, s bárminő conbina­­tio jusson érvényre Magyarország irá­nyában: a cseh tartományi gyűlés még­sem lesz egyéb, mint a­mi ma. Veszthet ugyan eleget, de nyerni ugyan nem fog. Mert az alkotmány-kérdésben minden színezet lehet a t­o­u­t, csak a foederalis­­mus nem. (Ki láthat a jövő titkaiba ?) „Ezen elmélkedés gyakorlati haszna abból áll, hogy a csehek a Reichsrathon történt változást ne gúnyolják, hanem in­kább tekintsék azt „memento“-nak azok számára, a­kik a különben oly könnyen kielégíthető cseh nép számára, a febr. patens körén túlcsapó utat akarnak kije­lölni. A „cseh kérdés“ azonnal megszűnt létezni, mihelyt csak féllábbal a dualiz­­mus terére léptünk, sőt a cseheknek még leginkább lehet okuk a szűkebb Reichs­rath jogkörét félteni, a­midőn e testület tán, az egyesült németszláv tartományok országgyűlésének fogna neveztetni. Az események folyamát a cseh pártvezetők nem gátolhatják , azonban szükséges, hogy annak idején helyükön álljanak. Erre csak egy kis resignatio szükséges, s akkor nem fognak a félreismert nemze­tiségek sorába tartozni.“ A lengyel reichsrathokról. A „Pres­e“ sajnálattal értesül, hogy a len­gyel reichsrathok még mindig kételked­nek azon : elfoglalják-e helyüket a Reichs­­rathban, vagy nem? A „Presse“ tiszteli ezen kétkedést, de óhajtja, hogy a len­gyelek teljesítsék azon kötelességet, me­lyet összes Ausztria követel tőlük. A lengyel követek gondolják meg, hogy ők nem csak Galiczia,hanem az összes Ausz­­tri­a képviselői. (Ezen argumentum a­lig­­ha sok meggyőző és buzdító erővel bí­rand a lengyelekre.) A nemzetiségek minden törekvésén felül kell állni a kö­zös szabadság megállapítása czéljának. (Főkép ha a czél úgy van berendezve, hogy a tejfel egészen a „Presse“-féle centralisták fazekába gyűljön.) „Másrészről,véli a „Presse“,a kormány­nak sincs érdekében a képviselőház pad­jait még üresebbekké tenni. Ha egyik kő a másik után törik le, a fal is ledől. A kor­­mány utoljára is a haladást indítá meg, s ha eddig számos elmulasztási bűne is van, azért ezen kötelességét le nem rázhatja. „Ez okból nem is értjük, mért akarja a kormány kikerülni a vitát, a galicziai ostromállapot kérdéséről? A Botschafter, ugyan bebizonyítani akarta, hogy az al­kotmány felfüggesztésének kérdése, vala­mely tartományban, nem tartozik a teljes Reichsrath elé, miután az egész intézke­dés a febr. patens 13. §-ának értelmében történt, s az ilyen tárgyakat illetőleg a minisztérium csak tetteinek „indokait és eredményeit“ tartozik a Reichsrathnak bejelenteni. Azonban a „Presse“ ezen nyilatkozatot inkább egy kis visszavonu­lásnak tekinti. Íme a magyarországi ta­valyi Ínség ügye birodalmi kérdésnek tekintetett; mért ne tekintenők így Gali­czia politikai ínségének ügyét? A „Bot­schafter“ kimondhatlanul csalódik, ha azt hiszi, hogy például a magyarországi ki­vételes állapot kérdése nem tartozhatik a teljes Reichsrath elé. A Reichsrathnak csak lesz annyi joga, hogy saját ügyeinek állását megfontolhassa. Erre csak az kell, hogy valamelyik képviselő feláll­­jon,­­ rámutatva a magyarok, horvátok és velenczeiek üres székeikre, felhívja a kormányt, hogy intézkedjék az üres he­lyek betöltéséről, s engedjen módot Ga­­licziának, a hiányzó képviselők megvá­lasztására. Az erre felmerülő vitát bizo­nyára nem lehetne azzal ketté­vágni, s a kormány kénytelen volna indokolni, mert hogy a galicziai tartományi gyű­lést kétszer elnapolta, a magyar ország­gyűlést pedig egyszer sem hívta össze. Lehet, hogy a szavazás az indítványozó ellen ütne ki, de a czél el volna érve. (Azzal, hogy egy pár szónok elmondta „irányt nem adó“ véleményét?) Alföldi levelek Jólay Mórhoz. I. Geszt. Nem tudom, kedves barátom, úgy van­nak-e vele mások is, de rajtam mindunta­lan megesik, hogy elgondolom , mily jó volna, egy vagy más közérdekű tárgyról a „Hon“ban értekezni; le is ülök, hogy ír­jak, de azon perezben boszankodva teszem le tollamat és hallgatok is aiét. Ne hidd, hogy ez puszta mentség akar lenni, sőt tekintsd úgy, mint annak jelét, hogy ha nem estem is azon, a körülmé­nyek által sokaknál előidézett korba, a­mely abban áll , hogy az emberek, az alkotmány­os élet ezen szünetében önző érdekeik, vagy ázsiai lomhaságukba vis­­­szavonulva, még csak elméletben sem akarnak foglalkozni a politika kérdései­vel, és minden iránt, a­mi közügy, rész­vétlenséget éreznek, vagy segélyeznek, mégis van a körülményeknek rám is annyi hatásuk, hogy az események észle­lésére, a jövő számára tanulmányozásra szor­tkozva, nem érzek kedvet a szólás nehézségeivel megküzdeni, és a­nélkül, hogy ez elvszerű elhatározásom lenne, el­némultam már jó idő óta. Most azonban erőt veszek magamon, és ha nem látom is, hogy belügyeinkről, a hazánkat érdeklő fontos kérdésekről folytonosan és rendszeresen lehesse­n ér­tekeznem, közlöm veled egyszer másszor — ha érdektelennek nem találod — esz­méimet, legelsőbben is amaz imént emlí­­tett kór alkalmából mondva el némelyeket. Jól tudom én, hogy oly betegség az, mely nincs — hála az égnek! — na­gyon elterjedve hazánkban, és külön­ben is az idővel jön , és az idővel múlik, — tehát kétségbe esni miatta , épen oly indokolatlan kislelkű­ség lenne, mint reá épiteni biztos csalódásra vezet­ne; mégis árt annyiban, a­mennyiben a­kik bele­esnek, elmulasztják ama tulajdo­nok megszerzésére és megőrzésére mun­kálni, melyek általában és elvontan véve, a nemzetek fenállásának és felvirágozá­­sának sark-föltételei. Ilyen föltételnek tekintem én a szelle­mi felsőséget, a vagyont, főleg a hazai földnek birtokát,­­ és a társadalom kü­lönböző rétegeinek oly módon összesimu­­lását, hogy ne csak ellenségképen ne áll­janak azok szemben egymással, de elszi­getelve sem egymás mellett, hanem legye­nek, az eszmék világában épen úgy, mint a gyakorlati életben oly érintkezési pontjaink, melyek lehetővé tegyék, egy és ugyanazon czélra közreműködésüket. Meg vagyok arról győződve, hogy a mely nemzet, a népek fejlődési versenyé­ben legalább lépést tart szomszédaival, ha elől jár a hazája földén lakók között, ha kezében tartja a nemzeti vagyon na­gyobb részét és különösen birtokosa a hazai földnek, — ha nem csak előjogok nincsenek kebelében, melyek ellenséges érdekeket teremtenének egyes tagjai vagy osztályai között, hanem meg is tanulnak ezek a mindennapi életben és közczélokra alakult társulatokban érintkezés által egy közös czélra összeműködni, egymásban bíz­­ni, egymásra számítani: azon nemzet, ki­vált ha még ezekhez becsületes tör­ténelmi múlttal is bír, minden viszályok után, előbb utóbb döntő befolyást fog ha­zája sorsára gyakorolni. Ama föltételeknek megszerzésére, vagy, a­mennyiben megvolnának, megőrzésére hatni, tehát egy nemzet minden hít fiának szent kötelessége, melyet teljesíteni min­den viszony között minden egyes haza­finak, saját körében lehet és kell. A szellemi fölény, a vagyon, azon ténye­zők, melyek az egyének befolyását a legde­­mokratikusabb társadalomban is természet­szerűleg biztosítják és egyes izgalmas per­­ezek kivételével biztosítani is fogják mind­addig, míg a jelen emberi társadalom rom­jain, egy egészen más alapokon nyugvó nem áll elő, mire nem kevesebb lenne szük­séges, mint hogy az ember megszűnjék ember lenni és egy fokkal tökéletesebb valósággá változzék át. És a­mint biztosítják ezek az egyének befolyását egyes népeknél, úgy biztosít­ják — a történelmi múlt által is segítve — a népek nagy családjában az egyes népekét; mentol tömörebben össze van­nak pedig forrva egy nemzet egyes osz­­­­tályai, annál átalánosabb lesz kebelében­­ a kitűnő hazafiak befolyása, és annál erő­teljesebb lesz az összes nemzeté más né­pekre. Hogy mennyiben bírunk az említett föltételekkel m­i magyarok,és helyes utat követünk-e, nézetem szerint azok irányá­ban? — arról majd közelebb írok. Tisza Kálmán: Oroszország politikája.­ ­ A szentpétervári német „Petersburger Zig“-nak táviratilag már említett czikke az orosz kérdésről ezeket mondja: Valamint azon idők nem fognak többé vissza­térni,mid­őn barbár csordák rohanták meg s árasz­tották­ a polgárisodást; szintúgy a rég túlélt ál­­láspontok­ közé tartozik a külföldön­ tapasztalható TÁRCZA. Híre megTintl­lnk Regény. Irta Jókai Mór. Melyik téríti el a másikat ? (Folytatás.) Loránd megszánta ezt az árva teremtést, a­ki selyemben, finom keztyűben jár, és a betűket nem ismeri — és az Istenhez nem bír emelkedni. Loránd kedélye annyira elsekélyü­lt már e pusztai magányban, hogy tudott másokat szánni. Idegen név alatt, senkitől nem ismerve, jól elrejtve a világ elül, feledni tudta a magas ábrán­dokat, mik egykor töretlen pályát muto­gattak előtte, s melyen a sors mindjárt az első lépésnél kikaczagta. Letett arról a gondolatról, hogy ez a czim is legyen a világon: nagy hazafi. Nagy hazafi az, a kinek nagy hivatala van. A kinek ez nem kell,maradjon az ekeszarvánál. Az ambitiónak csak rendes vonalazott utjai lehet­nek, s a sikert kell kezdeni az esküdtségen, vagy a tiszteletbeli aljegyzőségen, — ha az ember nemes ember; a város­i irnokságon, ha az ember csak honoratior : tertia non dantur! Nagy emberek , sine titulo? azokra szűk szál­lások várnak. Hanem hiszen a kinek duzzogni tetszik , arra nézve igen szép pálya a mezei gazdaság; s a ki el akarja temetni magát, annak élve is szol­gál temetőül a föld: igen szép, regényes, virá­gos, buzakalászos temetővel, melynek közepé­ből az élet boldog halottjai vígan kinevetik azokat, a­kik lótnak futnak, fáradnak, lármáz­nak, firkálnak, azt hiszik, hogy tesznek valamit s aztán ők is csak oda jutnak, a­hova a többi. Loránd már az iránt is kezdett elfásulni, hogy minő szomorú kötelezettség áll előtte az évek határidejének leteltén. Még ez messze idő. Az ember szép csendesen is meghalhat odáig; tán az a másik is elveszhet addig, a­ki a titkot őrzi. És talán az ember lelkén is megvastagszik a bőr tíz évi földtúró munka után, miként arczán és tenyerén, hogy akkor nevetni fog egy olyan fogadáson, melyet ifjú túlfeszült kedél­lyel tel­jesített volna, s a­mit ha nevetve elutasított ma­gától, senki sem lesz, a­ki azt ne mondja rá, hogy okos ember volt; s ha ellenkezőt mond­hatna is valaki, hol találhatná meg őt, hogy ezt szemébe mondja. Saját magával pedig talán megalkuszik akkorra az ember. Otthon maradt családja iránt is meg volt nyugtatva félig med­dig Dezsőtül gyakran kapott levelet, álczímzete alatt, otthon egészségesek s az elbukott fiú sor­sát jó szivvel viselik. Megtudta azt is, hogy Bátnokházyné nem tért vissza férjéhez, kül­földre ment azzal a szinés­szel, kivel korábbi ismeretsége volt már. Ez is ki volt hál törölve emlékéből — Fehér lap volt az egész kedélye, a melyen a más ember bajának is volt helye. Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy az a szegény leány mennyire ragaszkodik hozzá együgyüségében ; mit azelőtt nem tudott, szé­gyenleni tudja magát, ha Loránd előtt éri vala­mi csintalan tréfa Topándy vendégei részéről. Szánta ezt az elveszett lelket. Egyszer, mikor hosszasabban mulattak együtt Topándyval opticai észleletek mellett a magá­nyos natitevő szobában . Loránd bátorságot vett magának, hogy előhozza e tárgyat. — Igazán úgy nőtt fel ez a leány minden is­meret nélkül? — Bizony nem ismer az, se Istent,­se ábéczét. — S miért nem engedi ön, hogy megismerje, szegény ? — Az ábéczét ? Mert az rá nézve egészen fölösleges dolog. Nekem bolond kedvem jött egyszer az utczáról fölszedni egy meztelen czigány gyereket, azzal a fogadással, hogy eb­ből boldog embert fogok csinálni. Mi a boldog­ság a világban ? A kényelem és az ismeretlen­ség. Ha saját gyermekem van, azzal is így te­szek. Az az életnek a titka, hogy az embernek jó gyomra, jó álma és jó szíve legyen. Ha vé­gig gondolok rajta, hogy egész életemben mi keserűségek értek , annak az alapja mind az volt, a­mit tanultam. Sokszor éjszakákon át el­­hínzott valami eszme, a­mig cselédeim boldogul horkoltak. Akartam egy olyan boldog embert látni magam előtt, a­milyen az én ideálom , a­kit nem kínoznak azok a czifra válogatott tor­túrák, a­mit a czivilizált világ, sub titulo „jó erkölcs“ egymás üldözésére feltalált. Tehát — azon kezdtem, hogy Cziprával nem ismertettem meg az ábéczét. — De hát az Istent ? Topándy elvette szemét a távcsőről, mel­lyel épen a csillagos égre kinézett. — Magam sem ismerem. Loránd bántott kedél­lyel fordult el tőle. To­pándy észrevette azt. — Édes fiam, húsz éves gyermekem! — te talán többet tudsz, mint én; kérlek, ha te isme­red, taníts meg engemet is rá. Loránd vállat vont. Azután elkezdett a kéz alatt levő tárgyakról beszélni. — Mutat-e ez a Dolland-féle telescop csilla­gokat a tejutlan ? — Igen , az egész tejutat mállió csillagkép­letre osztja szét, minden egyes csillag egy nap. — Hát az „éjszaki vadászkutya“ fejében le­vő ködöt felderíti-e ? — Az köd marad előtte. Gömbölyű köd : kö­rülötte egy gyűrű, ködből. — Talán a Gregory-féle távcső, mit most küldtek Bécsből, jobban nagyít. — Igaz. Hozd elő. Még azóta, hogy ez meg­jött, nem volt tiszta idő, hogy kísérletet tehet­tünk volna. Topándy nagy érdekkel nézett fel az uj táv­­csövön az égbe. — Áh ! szólt meglepetve. Ez igen jó cső. A csillagköd ritkul, néhány apró csillag kiválik a gyűrűből. — Hát a tömeg maga ? — Az köd marad. Atomjait még ez sem bont­hatja szét. — Hát a Cheval­er-féle mikroskópot nem ki­­sértjük-e most meg ? — Jó lesz. Készítsd el. — Mit tegyünk alá? Egy rhinchitest? — Nem bánom. Loránd meggyújtá a légszeszt, mely fényt vetett a górcső tárgyaira, s elébb maga nézett bele, hogy eltalálja a helyes gyápontot. Azu­tán elragadtatva szólt: — Nézze ön ! Nincs az a mesebeli vért Ho­mer Iliasából, mely e kicsi rovar szárnypajzsá­­hoz fogható legyen. Csupa smaragd és zomán­­czozott arany. — Valóban az. — És most figyeljen ön oda : a kis rovar két szárnya között van egy kis élődi féreg, és an­nak is van két szeme, élete, életének czélja, a vér lüktet ereiben s e féreg gyo­rában megint más férgek élnek, és azokat már a mikroskop nem mutatja meg. — Értem. Szólt az athesista, Loránd szemébe tekintve. Te most megmutattad nekem, hogy a­milyen végetlen a teremtés eszméje a rettenetes mindenségig, olyan végtelen az lefelé a képte­len semmiségig , és ez az Isten. Loránd aztán a magasztos megnyugvást mu­tató, hogy ez volt czélja. — Kedves öcsém, szólt Topándy, két kezét Loránd vállára téve. Ezt az eszmét én régóta is­merem. A végtelenség előtt én is leroskadok, s azt is felfogom, hogy mi is egy osztályt képe­zünk felfelé a csillagokhoz, s egy fokozatot lefelé az ázalék férgekhez. Hanem azután eddig van. S tán az a féreg, a­kit én­ megöltem, hogy a szárnyában gyönyörködjem, épen úgy hitte azt, hogy ő a mindenség közepe, a ki körül a világ forog , mint Plato tollatlan két lábú állatai. S midőn haldokolva utolsó zöngését hallatta, tán épen úgy követelte, hogy a boszúra hívó hangot feljegyezze valaki, mint mikor Varsóban négy ezer martyr énekelte utoljára, hogy „nincs még oda!“ — Nem az a hitem uram. Az ephemer rovar története az egy nap; az ember története az egy élet; a nemzetek története a századok, és a vi­lágok története az öröklét; s az örök igaz­ság eljön mindenikre az elmaradhatlan egymás­utánban. — Megengedem öcsém,­ még azt is neked ha­gyom, hogy az Üstökös csillagok bizonyosan ilyen hosszú igazságra elbocsátott pörkeresői a :­ akrokoszmosznak, a kik egyszer valamikor mind meglelik apai örökségüket, a­miből őket 1 valami zsarnok nap kilódította; hanem azt vi­szont te engedd meg nekem, hogy ránk, gondol­kozó, gondolatait elmés káromkodásokban kife­jezni tudó férgekre, vagy ha akarod csillagok­ra , a gondviselésnek épen semmi gondja. Min­dennek, mindennek van gondviselése , legyen úgy , elhiszem ; de ennek az elődi fajnak nincs ; ha csak annak nem ves­szük, hogy egyszer egy­szer egy dögvész neki indul, mikor már nagyon el van népesülve ez a faj a földön s megritkit­­ja azt. — Uram, engemet sok csapás ért a földön. Nagyon sok, és olyan, a­mit válogatva oszt a sors, de azért egyet meg nem ingatott bennem : a hitet. — Engem nem ért soha semmi csapás. Nem tett skeptikussá a szenvedés. Mindig kedvem szerint tölt az élet. Ha imádságért osztaná va­laki a jót, nekem nem volna betevő falatom. — Az álszenteskedők hajtottak erővel ez útra- Ta­lán, ha azokkal nem lennék körül fogva, elhall­gatnám hitetlenségemet; nem csinálnék mások­nak botrányt vele; nem keresném, hogyan ba­­ss anthatom a világ hypoclitáit azzal, a­mit ők káromlásnak neveznek. Hidd el öcsém, hogy egy millió ember közül, egy híján mind, csak egy gazdag hitelezőnek nézi a gondviselést, a­kitől mindig lehet kölcsönt kapni; de mikor egy matfizetésről van a szó, akkor csak az az egy emlékezik meg róla. — És ez az egy elég arra, hogy megdicsőül­­jön benne az eszme. — Az az „egy?“ — Hanem az az egy te nem fogsz lenni öcsém. (Folytatása következik.)

Next