A Hon, 1864. november (2. évfolyam, 250-274. szám)
1864-11-22 / 267. szám
PEST , NOVEMBER 21. Politikai szemle. (II.) Az olasz követkamra nov. 17-diki ülésében még egyszer szólt Mosca, a bizottmányi jelentés előadója. Ő összefoglalván a törvényjavaslat fölött folyt átalános vitát, újólag a székhely áthelyezésének szüksége mellett nyilatkozott. Azt mondá, miként III. Napoleon császár már kijelentette, hogy semmi esetre sem tekinti Rómát a katholikus világ kezében levő egyházi birtokul, minél fogva a kath. hatalmaknak joguk volna a beavatkozásra. Szónok a császárnak Thouvenelhez intézett máj. 31-ki ismeretes levelét a rómaiak emancipatiójának ügyére kedvező értelemben magyarázta. Utána Crispi szólt az ellenzék részéről. Szónok szerint a székhely áttétele csupán Francziaország által kívánt biztosíték, hogy Olaszország soha se mehessen Rómába. Minden más magyarázat homályos. Az egyezmény felkeltötte a nép lelkesedését, mivel két óhajtott mozzanatot foglal magába : Róma kiürítését és az Ausztriával való háborút , de a székhely áttételét, mi az idegen pressioval egy jelentőségű, vissza kell utasitni. A kamra nov. 18-ki ülésében Pinelli tábornok felszólíta a kormányt, tegyen lépéseket, hogy Ausztria a non interventio elvénél fogva Velencze kiürítésére köteleztessék. Lamarmora tábornok erélyesen visszautalsa e javaslatot, amely annyit jelent, mint Ausztriának háborút szenni. Miután még négy ellenzéki szónok beszélt, az átalános vita befejeztetett, s a következő nap tűzetett ki a részletes vitára. A 19-ei ülés, melyről egy magán sürgönyünk szól, a rövid jelentés szerint is érdekes lehetett.Lamarmora tábornok, kinek személyiségéről tudni tisztelt levelezőnk néhány vonással igen érdekes képet rajzol alább olvasható levelében, ismét beszélt, s nevezetes dolgokat mondott el II. Ferencz nápolyi exkirály helyzetéről,s Olaszország védelmi állapotáról. A tisztelt tábornok kimonná , hogy Olaszország magát védelmezheti , élete nem egy csata sorsától függ, nem tekintve azt, hogy Francziaországnak érdekében áll megsemmisíttetését meg nem engedni. A nov. 19-ei ülésben a részletes vita is befejeztetett, s végbement a törvényjavaslat fölötti szavazás. Az olasz-franczia egyezmény 317 szavazattöbbséggel 7u ellenében— tehát roppant többséggel — mint előre látható volt, elfogadtatott. Olvasóink előtt már eléggé fel volt fejtve ezen egyezmény jelentősége, következőleg nem szükséges szólani a határozat fontosságáról és horderejéről. Bennünket ezágyban most már az érdekelhet leginkább, minő állást veend e határozat után a római és bécsi kabinet ? Ami a római kabinetet illeti , ez a „France“ szerint az olasz követkamra határozata után nem sokára felelni fog a sept. 15-ki egyezményre. A bécsi kabinetnek a sept. 15-i egyezmény s atalán Olaszország irányában foglalt állását, bécsi felfogás után, már a minap előadtuk. Mensdorff grófnak a Reichsrath bizottmányában tett nyilatkozatát is említettük: ennél ma sem mondhatunk többet, sőt határozottabban állíthatjuk, hogy a bécsi kabinet még semmit sem határozott, vagy ha határozott, az a külügyminiszter titka. A bécsi lapok közöl eddig az „Ost- Deutsche Post“ vonatkozik az olasz követkamra nov. 19-ei határozatára. E lap is várja, mit mond Róma, s mit mond Bécs. A Vaticán elhatározásától függ a dolgok további fejlődése; Ausztria magatartása is nagyot nyom, minél fogva szükséges volna tisztába jőni a fait accompli irányában foglalandó állásával Az orosz hadsereg felállásáról — mit közelebbi számainkban említünk — úgy látszik nem sokat tudnak Bécsben, sőt az odessai hit meglepte a kormányköröket is, miután az orosz kormány részéről nem voltak értesítve. Bécsi félhivatalos körökben az a meggyőződés, miként ha Oroszország csakugyan 60,000 embert állít föl Délen, ez a kedélyeknek Moldva-Oláhországban, Szerbiában és Montenegróban nyilatkozó nyugtalanságával van összeköttetésben. Párisban az a hír terjedt el — a hivatalos jelentés pedig még nem érkezett volt meg — hogy Lincoln Ábrahám újra megválasztatott, mégpedig nagy többséggel, az északamerikai egyesült államok elnökévé. A bécsi lapok szemléje. Mit felel a minisztérium a válaszfelirati bizottmány kérdezősködéseire? A „N. fr. Presse“ nem képes felfogni, mint várhatják némelyek a minisztérium felvilágositásait oly feszült kíváncsisággal , a midőn ismerve a dolgok állását, s az egyéneket, a közönség előre tudhatná, mit válaszoland a kormány a válaszfelirati bizottmány által felteendő kérdésekre. Az idézett lap azon helyzetben van, hogy mindent előre megjövendölhet. A többi közt írja : „Ha az olasz kérdésben interpellálnák Mensdorff grófot, mit felelhetne mást, mint hogy Ausztria ma is ragaszkodik a zürichi békéhez. Olaszország elismeréséről egy szót sem mondhat, Velencze átengedésének lázító gondolatáról, hallani sem akar. Ha azt kérdenék : vannak-e Ausztriának szövetségesei? felelné: a dán háború eredménye büszkén tanúsítja az osztrák-porosz szövetség létezését. Ha Mecséry báró a galicziai ostromállapot felől interpelláltatnék: megint azt hallanák, hogy Gialicziában a kormány gondoskodása a személy és vagyonbiztonság érdekében a kivételes állapot föntartását követeli; ellenben mihelyt a körülmények megengedik, ezen rendszabály alkalmazása véget érend. Ha e kérdés elvi tekintetben kerülne szőnyegre, Mecséry úr hihetőleg azt mondaná, hogy ez nem a törvényhozás, hanem a közigazgatás dolga s azért, ha valamely tartomány ostromállapotba helyeztetik, arra nem szükséges a Reichsrath utólagos jóváhagyását megnyerni. „Ha Schmerling urat, az alkotmánykérdés tárgyában vennék kérdőre: az államminiszter kétségkívül elmondaná, hogy a kormány legélénkebb óhajtása, miszerint Magyarországban, Horvátországban és Velenczében az alkotmányos tevékenység kezdetét vegye. Ami Velenczét illeti, még nem érkezett el ugyan az alkalmas perez, a general congregatiók egybehívására, ellenben Magyarországban és Horvátországban a képviselő testek, mihelyt lehet, összehivatnak. Ha a concordatum vagy a miniszteri felelősség kérdése jöne szóba, szintén kész a felelet: a minisztérium minden jót ígér, telve van lelkesedéssel, meggyőződései a dolog lényegére nézve megegyeznek a kérdezősködők véleményével, azonban itt is, mint más kérdésben, az opportunitás határoz. A pénzügyminisztert kérdeni sem kell, mert vallomásait egész teljességben, már a budget által előterjesztette. A bizottmány fürkésző szemei hiába keresik a kereskedelmi minisztert , ellenben mindenfelől hallhatja, hogy Kalchberg báró valamely nagy kereskedelmi politikai mysteriumot képez. Az osztrák törvénykezési reformok mibenlétéről pedig épen ne is tudakozódjék a bizottmány, mert ezen kérdések kizárólag a szűkebb Reichsrath illetősége alá tartoznak.“ A „Debatte“ de rebus omnibus et quibusdam adducaliis. Ezen uj bécsi lap, hosszú czikkben sorolja elő a dolgok állását, s a többi között ily eszmetöredékekkel is foglalkoztatja olvasóit. Idézvén a provisoriumot behozó legfelsőbb kézirat azon részét, melyben a magyar alkotmány, országgyűlés és municipalis rendszer az oct. 20-ki diploma értelmében, tovább is csonkatlanul föntartandó lesz, írja: „A provisorium feladata tehát nem a politikai és közigazgatási reformok behozatala, hanem a rend helyreállítása, hogy így a függő kérdések alkotmányos úton megoldassanak. A provisorium ezen feladatát már teljesítette is, íme a közigazgatás szabályos rendje szerint foly : az ujonczokat kiállítják, a behívott szabadságosokat beküldik. Az adóbehajtást, mint tudva van, nem a politikai hatóságok, hanem a pénzügyi közegek kezelik. „Ami a törvénykezést illeti, a kereskedő kar ma már nem panaszkodik. A váltótörvényszékek teljesítik kötelességüket. Forgách gróf rendelkezése a csődügyekben gátolja a visszaélést. És ha ittott beszélik, hogy a hivatalnokok egy részében bízni nem lehet, vagy hogy nem bírnak a kellő képzettséggel , ezen, epuratio által, segíteni lehet. Ellenben egy általános új közigazgatási és törvénykezési szervezés nem érné el czélját. A kártyát lehet ugyan keverni, de a csomó mégis csak azon kártyákból álland mint az előtt. „Azonban — kiáltják a kormányt támogató politikusok — az ily actiónak főczélja, megalapítani a kormány azon befolyását, mely őt megilleti. „Ezen felfogás is illusiókon alapszik. Nem ismeri az az országot, aki vélné, hogy a hivatalnokok, egyes eseteket kivéve, oly befolyással bírnának, hogy belyásuk az országgyűlési választások eredményének új szint kölcsönözhetne. De tegyük fel azon esetet, hogy a kormány adtpja az alsó házból minden ellenzéki elemet eltávolíthatna: mit teene a felső házzal, mely valahányszor Magyarország történelmi jogait fenyegetve látta, hazafias kötelességét soha sem mulasztotta el teljesíteni. „Különben, ha a kormány hinné is, hogy a hivatalnokok befolyása által actioját előmozdíthatja, azért épen nincs szüksége a személyzetben átalános változásokat tenni. Az alkotmányosan rendezett megyékben az első bíróságok választás által nyerik ugyan megbízatásaikat, azonban ma már ily bíróságok nem léteznek. Az összes bírósági személyzet a kormány által neveztetik ki. Tehát nem lehet szó, hogy a választási rendszer a kinevezési rendszerrel váltassák fel, hanem hogy a kinevezések a szükség szerint folyjanak, amire nézve a kormány semmiben sincs akadályozva. A reorganisatio tehát a közönségre nézve hasznot nem hoz, a kormány speciális czéljainak előmozdítására nem szükséges. Egyszersmind vegyük figyelembe azon egésségtelen levegőt, mely az ily organisatiok és reorganisatiok idejében a lefolyt másfél évtizedben a belügyek helyzete fölött uralkodni szokott. „És miután Magyarországnak az oct. diploma szerint (is) kétségtelen joga van arra, hogy belügyeiben autonómiáját élvezze ; miután az országgyűlés illetősége, hogy a koronával a közigazgatási rendszerben behozandó változások fölött egyezkedjék; s miután a provisoriumot behozó nov.á ki legfelsőbb kézirat szerint ő Felsége a municipalis intézményeket is csonkatlanul föntartani szándékozik: az uj organisatiot csakis egy uj provisoriumnak lehetne tekinteni, melyet az országgyűlés már csak elv tekintetéből is (tudniillik, mert nem alkotmányos uton hozatott be) félrevetné. Ez esetben Magyarországban négy-öt év alatt az egész politikai és közigazgatási organisatiot csaknem ugyanannyiszor megváltozni láthatná. Szóval a „Debatte“ amellett van, hogy a kormánynak legjobb volna az organisatio terveivel nem igen foglalkozni, hanem összehívni haladéktalanul az országgyűlést. Schmerling úr nyilatkozatáról a magyar országyülés összehivatásának idejéről. A bécsi lapok szerint Schmerling ur e tárgyban interpelláltatván, azt mondá, „azt föl se tegye valaki a kormányról, hogy összehívná az országgyűlést addig, míg Magyarországban azon párt, mely a febr. alkotmány követelményeinek megfelelni kész, többségre nem jut.“ így áll ez a bécsi lapokban. Úgy látszik azonban, hogy e nyilatkozatot inkább olyan ember adta a miniszter úr szájába, aki tudtán kívül a szatírát írt. Alkotmányos gondolkozású ember előtt ugyanis képzelhetlen oly naiv vallomás, hogy egy miniszter mondhassa: addig míg többségünk nincs, soha sem fogjuk összehívni az országgyűlést! — Ahol az „alkotmányos tevékenység megkezdésére“ ily paremtérius föltételek volnának kikötve, ott alkotmányról többé komolyan beszélni nem lehet.“ Széttekintések. Mióta meggyőződtem arról, hogy az időjósok jövendölései, még pedig mindnyájunk nagy örömére beteljesednek, mióta szerencsém volt tapasztalhatni, hogy azon jelenség, melyet dr. Zsofka „Regen Tendenz“ czim alatt sző jövendöléseibe, áldásdús országos esővé s valahára szemlélhetővé — mennyiben csak nézni lehet azt, az átgázolhatás már majdnem lehetlenné lévén — várt sártengerré fejlődött, mióta hiszem, hogy az évek óta egyensúlyából kiforgatott időjárás, talán ismét egyszer a régi üdvösebb kerékvágásba jut: magam is felbátorodtam s tollat ragadva el merem mondani, nem jövendöléseimet ugyan, melyek megtételéhez sem erőm, sem bátorságom; de nézetemet azon eseményekről, melyek földrészünk nagy részét az utóbbi időben élénk részvétre gerjeszték, sok reményt elevenítettek s még többet eltemettek. Naponta tapasztaljuk, hogy valamely ipar vagy irodalmi vállalat jó sikere által felingerelten, mások utánozzák azt, mi társaik agyában jóval előbb megfogamzott, s gyakran megbuktatva elődeiket nagy nyereségnek örvendnek,míg máskor az eredeti szívósságával nem dicsekedhetvén , csakhamar nyomtalanul eltűnnek az uj vállalatok láthatáráról. Így van ez a politikában is, ami ma hihetlennek látszik, már holnap gyakorlatilag életbe léptettetik valamely szellemdús elme által, — s kevéssel azután számtalan kisebb nagyobb, ügyesebb vagy ügyetlenebb utánzóra talál, akik azután legtöbbnyire saját találmányokul hirdetik azt — mert más czimet s névjegyet nyomatnak a hirdetésre — mit másoktól tanultak, ha ugyan meg is tanulták. Cavour első időben sokak által nevetségessé lett és még mostan is számtalanok által becsmérelt politikája egészen e körbe vág , — mert csakugyan helyesen kigondoltnak,jól keresztül vittnek , sokkal állandóbbnak , mintsem a legtöbben akarták, mutatkozott terve s rendszere. Ki tagadhatná, hogy Olaszország egységének alapja meg van vetve ? — ha Olaszország államférfiai elég eréllyel s eszélyességgel fognak bírni, honfitársuk politikai végrendeletének már majdnem keresztülvitt alapeszméje végletesítéséhez is. Az utóbbi turini alsóházi viták némileg sejteni engedik, hogy az eszélyesség győzni fog a helyi érdekeken, s a hazaszeretet túlcsapongásain. Mialatt ezek délen folynak, — északon támadt Cavour első utánzója, a ki egészen ellenkező eszközökkel ugyanazt törekszik keresztül vinni; — Cavour ez utánzójának Bismarkot tartom. Cavour szabadelvű volt, s ha nem is lett volna az, nagy szelleme megsúgta volna neki , hogy Olaszország egységét csak a szabadelvűség segélyével s terén lehet kivívni. Bismark nem szabadelvű, sőt nem is alkotmányos államférfi - s tapasztalván, Németország szabadelvű áradata mennyire az egységnek tart, tapasztalván továbbá e szabadelvű áradat mennyire veszélyezteti a „Junkerthum“ állását s létét — e szabadelvű áradat ellenére s annak megfékezésére fogott terveihez : Poroszország hatalmi állásának nagyobbodásához a mi szerintem a Németország egysége felé való törekvéssel. Keresett s talált illő segélyt, sőt a mi több, a mai világban ingyen segélyt; feléleszté Poroszország már nagyon elhomályosodott hadi dicsőségét ; háttérbe szoktá a német szabadelvű elemet; fellelkesíté a porosz hadsereget; vájjon Németország vagy Poroszország gyarapodott-e mind ez által? — még erre felelni nem tudunk, mert hisz még az nincsen végle- 7 ARCZA. Mire megvénülünk. Regény. Irta Jókai Mór. Az a gyűrűi. (Folytatás.) Loránd kezdte magát megadni sorsának. Óhajtott élni. Kezdte sejteni, hogy még van boldogság a világon. Csendes, félrevonult, eltitkolt boldogság, amiről csak az a két ember tud, aki azt egymásnak cserében adja. Sokszor látjuk az életben e tüneményt. Egy egy délezeg gavallér, aki a divatvilág első arszlána volt, csak eltűnik a salonok illatszeres gőzköréből s évek múlva alig ismerünk rá az elbanyagolt külsejű, durva kabátos falusi gazdában. Boldog családi élet alakította igy át. Nem lehetséges-e, hogy ugyanazon boldog érzés, mely ezt kivetkőzteté fényes gombos frakkjából, a büszke jellemet is leöltse az ifjúról, s adjon fel helyette jó, kényelmes, tág és vízmentes hétköznapos zubbonyt, a világ iránti közönyt és érdektelenséget ? Hadd kiabálja az ellenség gunyhahátával az ország egyik szélétől a másikig, hogy Áronffy Loránd nem gavallér, nem lovag; a feleség mosolygása kárpótol az elvetett büszkeségért. Most csupán csak arra az egyre van még szükség, hogy az egyetlen ember, kinek hollétéről tudnia szabad, a testvér, örökre elhallgasson azzal. Váljon felfedezzen-e neki mindent ? a fogadott párbajt és a házasságot s egészen kezébe adja az élete fölötti uralmat, hogy fentartsa a fenyegető rejtelmet, mellyel eddig távol tartotta őt és szüleit magától ? Ezt meg kell még gondolni jól. Ezt ki kell főzni jól. Loránd nagyon mélázó lett néhány nap óta. Egyszer ebéd után Czipra megfogta kezét s azt mondá neki enyelegve. — Maga nagyon eltöprenkedik valamin. Maga igen halovány. Jöjön, majd én mondok magának szerencsét. — Szerencsét? — No igen , majd én magának kártyát vetek. Tudja : „Czigányasszony volt az anyám, megtanított kártyát venni. Tolvajt rostán kipörgetni. Túlteszek vele sok banyán!“ — Jól van, Czipra húgom, hát mondj nekem szerencsét. Czipra úgy örült neki, hogy Lorándot egyszer ismét egyedül láthatja czigányos pompájú szobájában. Leültette őt a bársony tábori székre. Maga pedig letelepedett a tigrisbőrre, s elővette zsebéből kártyáit. Két év óta mindig magával hordta azokat. Ezek voltak egyedüli tanácsadói, barátjai, tudománya, hite, imádsága: a jövendőmondó kártyák. Valamit csak kell az embernek hinni. Először megkeverte a kártyákat, azután tenyerére téve, Loránd elé nyújtá. — Itt van, emelje meg. Annak kell emelni, akinek jövendőt mondanak. Ne bal kézzel, az nem jó. Jobb kézzel maga felé. Loránd megtette kedvéért azt a tréfát. Czipra kirakta maga elé a kártyákat. Azután térdére nyugtatva könyökét s tenyerébe fektetve szép naparanyozta arczát, nagy figyelemmel vizsgálta végig az ismeretes ábrákat. A szivlovag épen középre jutott. „Magának valami utazás áll; kezdé komoly arczczal magyarázni a czigányleány. A gyászos asszonnyal fog találkozni. Nagy öröm. A virágbokréta az öröm. A Szív-leány egy sorban áll. Jól talál össze. Hanem az Irigyleány, meg a Gyilkos közből állanak és elválasztják. A Kutya hűséget, a Macska ravaszságot jelent. A Búsleány a kutya mellé jutott. — Vigyázzon magára, mert magát valami nő, aki haragszik, meg akarja ölni. Loránd oly szánalmas mosollyal nézett Cziprára, hogy annak el kellett érteni az ifjú gondolatát. ő is csak úgy némán felelt meg rá. Három ujja hegyét keblére nyomta, s azután csendesen ingatva kezét, mutató, hogy „az“ nem ő! A Sárga ruhás nő, az irigy leány a kártyában, valaki más. Mutató ujját arra a zöldruhásra tette, — ez a Búsleány. És Loránd most vette észre, hogy Czipra régóta zöld ruhát hord, mint a Búsleány ott a szerencsemondó kártyában. Czipra hirtelen összeseperte a kártyákat. — Vessük ki még egyszer. Emelje meg háromszor egymásután, így. Újra kirakta a kártyákat. Loránd észrevévé, hogy a mint a kártyák egymás mellé jutottak, Czipra arcza egyszerre átpirult, szemei elkezdtek szokatlan tűzben ragyogni. — Nézze , most a Bús-leány épen mellette van, és azontúl van a Gyilkos. Az Irigység és a Szivleány a túlsó szögletben. Másik oldalon az Öregasszony. Feje fölött az Égő ház, őrizkedjék valami nagy szerencsétlenségtől. Valaki bántani akarja nagyon. De valaki védelmezni fogja. Loránd nem akarta nagyon megkeseríteni a szegény leányt azzal, hogy együgyűségéért a szemébe nevessen. — Kelj fel már, Czipra, elég volt ebből a játékból. Czipra szomorúan szedte fel kártyáit. De nem fogadta el Loránd kezét, ki fel akarta őt a földről segíteni. Felszökött magától, mint a zerge. — De hát mit csináljak ? mikor egyébhez nem értek. — Jöjj, játszd el nekem az én kedves nótámat a czimbalmon. Olyan régen nem hallottam már. Czipra megszokta a szófogadást, rögtön hozzáült hangszeréhez, s elkezdte azt a pusztai ábrándot verni rajta, amit annyian csodálva emlegettek már, akik azt mondták, hogy itten egy művész, és egy költő lelke kisért. A zenehangra előjöttek a szomszéd szobákból is Melanie és Topándy. Melanie Czipra mögött állt meg, Topándy széket húzott melléje, s pipázott erősen. Czipra verte az érző húrokat s az alatt vette észre, hogy Loránd folyton folyvást oda szegzi szemeit boldog elragadtatással, ahol ő ül; csakhogy nem az ő arczára, hanem azon túl, azon felül, a mögötte álló leányéra. Egyszer aztán kiesett kezéből a hangverő toll, eltakarta két kezével arczát és azt mondá fuldokolva : — Ahi ez a pipafüst megöl! Arra Topándy még egy hosszú füstgomolyt fújt tréfásan a leány arczába; hadd szokjék hozzá, s inte Lorándnak, hogy menjenek innen oda, ahol korlátlanabb szabadság uralkodik. Czipra pedig elkezdé hangoló kulcsával leajzani a czimbalom húrjait. — Minekeregeted le a húrokat ? Kérdé Melanie. — Nem játszom én azon többet. — Miért ne játszanál ? — Meglásd, hogy úgy lesz, nekem mindig koporsó áll a kártyában ; vagy mellette, vagy alatta, vagy fölötte, de mindig, ha nem hiszed, nézzed bár! S azzal széttörié ismét az asztalon kártyáit s szomorú diadallal mutatott a képletre. — Nézd, most is ott a koporsó a zöld leány alatt. — Ah, hiszen te nem az vagy, szólt Melanie, félig tréfából, félig vigasztalva, hanem emez. S a Szív-leányra mutatott kezével. Czipra pedig — valamit mást látott meg, mint amit mutattak neki. Hirtelen megkapta Melanie gyönge késcsuklóját aczélerejű jobb kezével, s baljóslatú bal keze mutató ujjával rámutatott a fehér kéz fehér ujján még fehérebbnek maradt üres körvonalra. — Hová lett innen „az a“ györű? Melanie arcza mélyen elpirult e szóra, Czipráé annál jobban elsápadott. A pokol mély sötétsége látszott a czigány leány felnyílt két szemében! A sárgaruhás a ?•ádtyában. Loránd elodázta, amig lehetett az időt, hogy Dezsővel tisztába jöjjön az iránt, mihez tartsák mindketten magukat, ha a végzetes tíz év is letelt ? Anyja és nagyanyja bizonyosan sürgetni fogják, hogy ha letelt a határidő, tudassa velük fiuk hollétét. Ha pedig azok megtudják azt, s őt fölkeresik, akkor a mentőalakoskodásnak vége van; a boldog ember, ki Tátray Bálint személyében él, kénytelen lesz helyet adni Áronffy Lorándnak, aki nem választhat, csak a meghalás és a világ csúfsága között. Mikor tíz év előtt Dezsővel megfogadtam, hogy szüleinek az idő alatt hollétét el nem árulja, az a kiszámított véggondolata volt, hogy a napok végeztével, ahogy fogadta, úgy meg is fogja tartani végzetes kötelezettségét. Élete végéről egyedül Dezső fog értesülni, s a két anya előtt azontúl is titkolni fogja bátyja történetét. Azok ez idő alatt hozzá szoktak már, hogy őt távol tudják, s a testvér haláluk órájáig fogja őket csalogatni azzal a boldog ámítással, hogy fiuk még valaha ismét bekopogtat az ajtón s mutogatni fogja a leveleket, miket a testvér irt; mikor az már régen ott lesz, a honnan nem járnak fel a napvilágra izenettel; s a jó szelíd anyák mindennap meg fogják teríteni a várt fiú számára az asztalt, mikor már az ivópohár is magától elpattant régen! E tiszta, átlátszó ábránd helyén most e chaosz! y Mit tegyen most, midőn élni, az életnek örülni, boldog napokat látni akar ? Akárhol jár, utczán, mezőn, a háznál, mindenütt e tömkelegben járva érzi magát; mindenütt e végtelen láncz csörömpöl utána, mely, ahol elvégződnék, ott újra kezdődik ismét. Nem is veszi észre, ha mellette elmegy valaki: köszön-e, vagy nem köszön ? Megmenekülni , adott szótól életét megváltani, kizárni az egész világot titkából: ez a fejtörő feladat. Mit mond a büszkeség ? mit mond az apa emléke, ki hasonló esetben meghajolt önbüszkesége előtt, s életet, boldogságot martalékul dobott becsületének ; mit mond a két anya siralma ? s hogy küzd meg ennyi erős ellenséggel a lágykezü szerelem egymaga ? Hogy rázhatná le magáról Tátrai Bálint azt az egész világot, mely Áronffy Lorándhoz, mint egy nyúlós iszaptenger, tapad ? Amint elgondolkozva halad a falusi lakók sövénye mellett, kalapját mélyen lenyomva szemébe , észre se veszi, hogy a túlsó félről egy hölgy vág keresztül a göröngyös utczán, egyenesen feléje tartva, s amint melléje érkezik, negédes vidámsággal megszólítja. — Jó napot, Loránd! Az ifjú, rettegett neve hallatára riadtan tekinte föl, s a megszólító arczára nézett. Az pedig a kétségtelen felismerés vidor mosolyával ragadta meg kezét. — Igen, igen! Én ráismertem önre annyi idő óta, ön pedig már nem is ismer tán többé „kedves Loránd ?“ Oh! Loránd is nagyon jól ráismert ! Ez a nő — Bátnokházyné volt. .. (Folytatása következik.)