A Hon, 1864. november (2. évfolyam, 250-274. szám)

1864-11-22 / 267. szám

PEST , NOVEMBER 21. Politikai szemle. (II.) Az olasz követkamra nov. 17-diki ülésében még egyszer szólt Mosca, a bi­­zottmányi jelentés előadója. Ő összefog­lalván a törvényjavaslat fölött folyt áta­­lános vitát, újólag a székhely áthelyezé­sének szüksége mellett nyilatkozott. Azt mondá, miként III. Napoleon császár már kijelentette, hogy semmi esetre sem tekinti Rómát a katholikus világ kezében levő egyházi birtokul, minél fogva a kath. hatalmaknak joguk volna a beavatkozás­ra. Szónok a császárnak Thouvenelhez intézett máj. 31-ki ismeretes levelét a ró­maiak emancipatiójának ügyére kedvező értelemben magyarázta. Utána Crispi szólt az ellenzék részéről. Szónok szerint a székhely áttétele csupán Francziaország által kívánt biztosíték, hogy Olaszország soha se mehessen Rómába. Minden más magyarázat homályos. Az egyezmény fel­­keltötte a nép lelkesedését, mivel két óhaj­tott mozzanatot foglal magába : Róma kiürítését és az Ausztriával való hábo­rút , de a székhely áttételét, mi az idegen pressioval egy jelentőségű, vissza kell uta­­sitni. A kamra nov. 18-ki ülésében Pinelli tábornok felszólíta a kormányt, tegyen lépéseket, hogy Ausztria a non interven­­tio elvénél fogva Velencze kiürítésére kö­­teleztessék. Lamarmora tábornok erélye­sen visszautalsa e javaslatot, a­mely annyit jelent, mint Ausztriának háborút szenni. Miután még négy ellenzéki szónok beszélt, az átalános vita befejeztetett, s a következő nap tűzetett ki a részletes vi­tára. A 19-ei ülés, melyről egy magán sür­gönyünk szól, a rövid jelentés szerint is ér­dekes lehetett.Lamarmora tábornok, kinek személyiségéről tud­ni tisztelt levelezőnk néhány vonással igen érdekes képet rajzol alább olvasható levelében, ismét beszélt, s nevezetes dolgokat mondott el II. Fe­­rencz nápolyi exkirály helyzetéről,s Olasz­­ország védelmi állapotáról. A tisztelt tá­bornok kimonná , hogy Olaszország ma­gát védelmezheti , élete nem egy csa­ta sorsától függ, nem tekintve azt, hogy Francziaországnak érdekében áll meg­­semmisíttetését meg nem engedni. A nov. 19-ei ülésben a részletes vita is befejeztetett, s végbement a törvényja­vaslat fölötti szavazás. Az olasz-fran­­czia egyezmény 317 szavazat­­többséggel 7u ellenében— te­hát roppant többséggel — mint előr­e látható volt, elfogadtatott. Olvasóink előtt már eléggé fel volt fejtve ezen egyezmény jelentősége, követ­kezőleg nem szükséges szólani a határo­zat fontosságáról és horderejéről. Bennün­ket e­zágyban most már az érdekelhet leginkább, minő állást veend e határozat után a római és bécsi kabinet ? A­mi a római kabinetet illeti , ez a „France“ szerint az olasz követkamra határozata után nem sokára felelni fog a sept. 15-ki egyezményre. A bécsi kabinetnek a sept. 15-i egyezmény s atalán Olaszország irá­nyában foglalt állását, bécsi felfogás után, már a minap előadtuk.­ Mensdorff grófnak a Reichsrath bizottmányában tett nyilat­kozatát is említettük: ennél ma sem mond­hatunk többet, sőt határozottabban állít­hatjuk, hogy a bécsi kabinet­ még semmit sem határozott, vagy ha határozott, az a külügyminiszter titka. A bécsi lapok közöl eddig az „Ost- Deutsche Post“ vonatkozik az olasz kö­­vetkamra nov. 19-ei határozatára. E lap is várja, mit mond Róma, s mit mond Bécs. A Vaticán elhatározásától függ a dolgok további fejlődése; Ausztria magatartása is nagyot nyom, minél fogva szükséges volna tisztába jőni a fait accompli irányá­ban foglalandó állásáva­­l Az orosz hadsereg felállásáról — mit közelebbi számainkban említünk — úgy látszik nem sokat tudnak Bécsben, sőt az odessai hit meglepte a kormányköröket is, miután az orosz kormány részéről nem vol­tak értesítve. Bécsi félhivatalos körökben az a meggyőződés, miként ha Oroszország csakugyan 60,000 embert állít föl Délen, ez a kedélyeknek Moldva-Oláh­országban, Szerbiában és Montenegróban nyilatkozó nyugtalanságával van összeköttetésben. Párisban az a hír terjedt el — a hiva­talos jelentés pedig még nem érkezett volt meg — hogy Lincoln Ábrahám újra megválasztatott, még­pedig nagy többség­gel, az északamerikai egyesült államok elnökévé. A bécsi lapok szemléje. Mit felel a minisztérium a vá­laszfelirati bizottmány kérde­­z­ősködéseire? A „N. fr. Presse“ nem képes felfogni, mint várhatják némelyek a minisztérium felvilágositásait oly feszült kíváncsisággal , a midőn ismerve a dolgok állását, s az egyéneket, a közönség előre tudhatná, mit válaszoland a kormány a válaszfelirati bizottmány által felteendő kérdésekre. Az idézett lap azon helyzetben van, hogy mindent előre megjövendölhet. A többi közt írja : „Ha az olasz kérdésben interpellálnák Mensdorff grófot, mit felel­hetne mást, mint hogy Ausztria ma is ra­gaszkodik a zürichi békéhez. Olaszország elismeréséről egy szót sem mondhat, Ve­lencze átengedésének lázító gondolatáról, hallani sem akar. Ha azt kérdenék : van­nak-e Ausztriának szövetségesei? felelné: a dán háború eredménye büszkén tanú­sítja az osztrák-porosz szövetség létezé­sét. Ha Mecséry báró a galicziai ostrom­állapot felől interpelláltatnék: megint azt hallanák, hogy Gialicziában a kormány gondoskodása a személy és vagyon­­biz­tonság érdekében a kivételes állapot fön­­tartását követeli; ellenben mihelyt a kö­rülmények megengedik, ezen rendszabály alkalmazása véget érend. Ha e kérdés elvi tekintetben kerülne szőnyegre, Me­cséry úr hihetőleg azt mondaná, hogy ez nem a törvényhozás, hanem a közigazga­tás dolga s azért, ha valamely tartomány ostromállapotba helyeztetik, arra nem szükséges a Reichsrath utólagos jóváha­gyását megnyerni. „Ha Schmerling urat, az alkotmány­kérdés tárgyában vennék kérdőre: az ál­lamminiszter kétségkívül elmondaná, hogy a kormány legélénkebb óhajtása, misze­rint Magyarországban, Horvátországban és Velenczében az alkotmányos tevékeny­ség kezdetét vegye. A­mi Velenczét illeti, még nem érkezett el ugyan az alkalmas perez, a general congregatiók egybehívá­­sára, ellenben Magyarországban és Hor­vátországban a képviselő testek, mihelyt lehet, összehivatnak. Ha a concordatum vagy a miniszteri felelősség kérdése jöne szóba, szintén kész a felelet: a minisztérium minden jót ígér, telve van lelkesedéssel, meggyőződései a dolog lényegére nézve megegyeznek a kérdezősködők vélemé­nyével, azonban itt is, mint más kérdés­ben, az opportunitás határoz. A pénzügy­­minisztert kérdeni sem kell, mert vallo­másait egész teljességben, már a budget által előterjesztette. A bizottmány fürké­sző szemei hiába keresik a kereskedelmi minisztert , ellenben mindenfelől hallhat­ja, hogy Kalchberg báró valamely nagy kereskedelmi politikai mysteriumot ké­pez. Az osztrák törvénykezési reformok mibenlétéről pedig épen ne is tudakozód­jék a bizottmány, mert ezen kérdések ki­zárólag a szűkebb Reichsrath illetősége alá tartoznak.“ A „Debatte“ de rebus omni­bus et quibusdam adduc­aliis. Ezen uj bécsi lap, hosszú czikkben so­rolja elő a dolgok állását, s a többi kö­zött ily eszmetöredékekkel is foglalkoz­­tatja olvasóit. Idézvén a provisoriumot behozó legfel­sőbb kézirat azon részét, melyben a ma­gyar alkotmány, országgyűlés és munici­­palis rendszer az oct. 20-ki diploma ér­telmében, tovább is csonkatlanul föntar­­tandó lesz, írja: „A provisorium feladata tehát nem a politikai és közigazgatási reformok be­hozatala, hanem a rend helyreállítása, hogy így a függő kérdések alkotmányos úton megoldassanak. A provisorium ezen feladatát már teljesítette is, íme a köz­­igazgatás szabályos rendje szerint foly : az ujonczokat kiállítják, a behívott sza­­badságosokat beküldik. Az adóbehajtást, mint tudva van, nem a politikai hatósá­gok, hanem a pénzügyi közegek kezelik. „A­mi a törvénykezést illeti, a keres­kedő kar ma már nem panaszkodik. A váltótörvényszékek teljesítik kötelességü­ket. Forgách gróf rendelkezése a csőd­ügyekben gátolja a visszaélést. És ha itt­­ott beszélik, hogy a hivatalnokok egy ré­szében bízni nem lehet, vagy hogy nem bírnak a kellő képzettséggel , ezen, epu­­ratio által, segíteni lehet. Ellenben egy ál­talános új közigazgatási és törvénykezési szervezés nem érné el czélját. A kártyát lehet ugyan keverni, de a csomó mégis csak azon kártyákból álland mint az előtt. „Azonban — kiáltják a kormányt tá­mogató politikusok — az ily actiónak fő­­czélja, megalapítani a kormány azon be­folyását, mely őt megilleti. „Ezen felfogás is illusiókon alapszik. Nem ismeri az az országot, a­ki vélné, hogy a hivatalnokok, egyes eseteket ki­véve, oly befolyással bírnának, hogy be­­lyásuk az országgyűlési választások ered­ményének új szint kölcsönözhetne. De te­gyük fel azon esetet, hogy a kormány ad­­t­pja az alsó házból minden ellenzéki ele­met eltávolíth­atna: mit teene a felső ház­zal, mely valahányszor Magyarország történelmi jogait fenyegetve látta, haza­fias kötelességét soha sem mulasztotta el teljesíteni. „Különben, ha a kormány hinné is, hogy a hivatalnokok befolyása által actio­­ját előmozdíthatja, azért épen nincs szük­sége a személyzetben átalános változáso­kat tenni. Az alkotmányosan rendezett megyékben az első bíróságok választás által nyerik ugyan megbízatásaikat, azon­ban ma már ily bíróságok nem léteznek. Az összes bírósági személyzet a kormány által neveztetik ki. Tehát nem lehet szó, hogy a választási rendszer a kinevezési rendszerrel váltassák fel, hanem hogy a kinevezések a szükség szerint folyjanak, a­mire nézve a kormány semmiben sincs akadályozva. A reorganisatio tehát a kö­zönségre nézve hasznot nem hoz, a kor­mány speciális czéljainak előmozdítására nem szükséges. Egyszersmind vegyük figyelembe azon egésségtelen levegőt, mely az ily organisatiok és reorganisa­­tiok idejében a lefolyt másfél évtized­ben a belügyek helyzete fölött uralkod­ni szokott. „És miután Magyarországnak az oct. diploma szerint (is) kétségtelen joga van arra, hogy belügyeiben autonómiáját él­vezze ; miután az országgyűlés illetősége, hogy a koronával a közigazgatási rend­szerben behozandó változások fölött egyez­kedjék; s miután a provisoriumot behozó nov.­á ki legfelsőbb kézirat szerint ő Fel­sége a municipalis intézményeket is cson­katlanul föntartani szándékozik: az uj or­­ganisatiot csakis egy uj provisoriumnak lehetne tekinteni, melyet az országgyűlés már csak elv tekintetéből is (tudniillik, mert nem alkotmányos uton hozatott be) félrevetné. Ez esetben Magyarországban négy-öt év alatt az egész politikai és köz­­igazgatási organisatiot csaknem ugyan­annyiszor megváltozni láthatná. Szóval a „Debatte“ amellett van, hogy a kormánynak legjobb volna az organisatio terveivel nem igen foglalkozni, hanem összehívni haladéktalanul az országgyű­lést. Schmerling úr nyilatkozatá­ról a magyar országyülés ös­­­szehivatásának idejéről. A bécsi lapok szerint Schmerling ur e tárgyban interpelláltatván, azt mondá, „azt föl se tegye valaki a kormányról, hogy összehívná az országgyű­lést addig, míg Magyarország­ban azon párt, mely a febr. al­­kotmány követelményeinek megfelelni kész, többségre nem jut.“ így áll ez a bécsi lapokban. Úgy lát­szik azonban, hogy e nyilatkozatot in­kább olyan ember adta a miniszter úr szá­jába, a­ki tudtán kívül a szatírát írt. Al­kotmányos gondolkozású ember előtt ugyanis képzelhetlen oly naiv vallomás, hogy egy miniszter mondhassa: addig míg többségünk nincs, soha sem fogjuk összehívni az országgyűlést! — A­hol az „alkotmányos tevékenység megkezdésé­re“ ily paremtérius föltételek volnának ki­kötve, ott alkotmányról többé komolyan beszélni nem lehet.“ Széttekintések. Mióta meggyőződtem arról, hogy az időjósok jövendölései, még pedig mindnyá­junk nagy örömére beteljesednek, mióta sze­rencsém volt tapasztalhatni, hogy azon jelenség, melyet dr. Zsofka „Regen Ten­denz“ czim alatt sző jövendöléseibe, áldás­­dús országos esővé s valahára szemlél­­hetővé — mennyiben csak nézni lehet azt, az átgázolhatás már majdnem lehet­lenné lévén — várt sártengerré fejlődött, mióta hiszem, hogy az évek óta egyensú­lyából kiforgatott időjárás, talán ismét egyszer a régi üdvösebb kerékvágásba jut: magam is felbátorodtam s tollat ra­gadva el merem mondani, nem jövendö­léseimet ugyan, melyek megtételéhez sem erőm, sem bátorságom; de nézetemet azon eseményekről, melyek földrészünk nagy részét az utóbbi időben élénk részvétre gerjeszték, sok reményt elevenítettek s még többet eltemettek. Naponta tapasztaljuk, hogy valamely ipar vagy irodalmi vállalat jó sikere ál­tal felingerelten, mások utánozzák azt, mi társaik agyában jóval előbb megfogam­­zott, s gyakran megbuktatva elődeiket nagy nyereségnek örvendnek,míg máskor az eredeti szívósságával nem dicsekedhet­vén , csakhamar nyomtalanul eltűnnek az uj vállalatok láthatáráról. Így van ez a politikában is, a­mi ma hihetlennek lát­szik, már holnap gyakorlatilag életbe lép­­tettetik valamely szellemdús elme által, — s kevéssel azután számtalan kisebb nagyobb, ügyesebb vagy ügyetlenebb utánzóra talál, a­kik azután legtöbb­­nyire saját találmányokul hirdetik azt — mert más czimet s névjegyet nyomatnak a hirdetésre — mit másoktól tanultak, ha ugyan meg is tanulták. C­a­v­o­u­r első időben sokak által nevetségessé lett és még mostan is számtalanok által becsmérelt politiká­ja egészen e körbe vág , — mert csakugyan helyesen kigondoltnak,jól ke­resztül vittnek , sokkal állandóbbnak , mintsem a legtöbben akarták, mutatko­zott terve s rendszere. Ki tagadhatná, hogy Olaszország egységének alapja meg van vetve ? — ha Olaszország államférfiai elég erél­lyel s eszélyességgel fognak bírni, honfitársuk politikai végrendeleté­nek már majdnem keresztülvitt alapesz­méje végletesítéséhez is. Az utóbbi turini alsóházi viták némileg sejteni engedik, hogy az eszélyesség győzni fog a helyi érdekeken, s a hazaszeretet túlcsapongá­­sain. Mialatt ezek délen folynak, — észa­kon támadt Cavour első utánzója, a ki egészen ellenkező eszközökkel ugyanazt törekszik keresztül vinni; — Cavour ez utánzójának Bismarkot tartom. Cavour szabadelvű volt, s ha nem is lett volna az, nagy szelleme megsúgta volna neki , hogy Olaszország egységét csak a szabadelvűség segélyével s terén lehet kivívni. Bismark nem szabadelvű, sőt nem is alkotmányos államférfi­ - s ta­pasztalván, Németország szabadelvű ára­data mennyire az egységnek tart, tapasz­talván továbbá e szabadelvű áradat men­­nyire veszélyezteti a „Junkerthum“ állá­sát s létét — e szabadelvű áradat ellené­­­­re s annak megfékezésére fogott tervei­hez : Poroszország hatalmi állásának na­gyobbodásához a mi szerinte­m a Német­ország egysége felé való törekvéssel. Keresett s talált illő segélyt, sőt a mi több, a mai világban ingyen segélyt; fel­­éleszté Poroszország már nagyon elho­mályosodott hadi dicsőségét ; háttérbe szok­tá a német szabadelvű elemet; fellel­­kesíté a porosz hadsereget; vájjon Német­ország vagy Poroszország gyarapodott-e mind ez által? — még erre felelni nem tudunk, mert hisz még az nincsen végle- 7 ARCZA. Mire megvénülünk. Regény. Irta Jókai Mór. Az a gyűr­űi. (Folytatás.) Loránd kezdte magát megadni sorsának. Óhajtott élni. Kezdte sejteni, hogy még van bol­dogság a világon. Csendes, félrevonult, eltitkolt boldogság, a­miről csak az a két ember tud, a­ki azt egymásnak cserében adja. Sokszor látjuk az életben e tüneményt. Egy egy délezeg gavallér, a­ki a divatvilág első arsz­­lána volt, csak eltűnik a salonok illatszeres gőz­köréből s évek múlva alig ismerünk rá az elba­ny­agolt külsejű, durva kabátos falusi gazdában. Boldog családi élet alakította igy át. Nem lehet­­séges-e, hogy ugyanazon boldog érzés, mely ezt kivetkőzteté fényes gombos frakkjából, a büsz­ke jellemet is leöltse az ifjúról, s adjon fel he­lyette jó, kényelmes, tág és vízmentes hétköz­­napos zubbonyt, a világ iránti közönyt és érdek­telenséget ? Hadd kiabálja az ellenség gunyha­­hátával az ország egyik szélétől a másikig, hogy Áronffy Loránd nem gavallér, nem lovag; a feleség mosolygása kárpótol az elvetett büszke­ségért. Most csupán csak arra az egyre van még szük­ség, hogy az egyetlen ember, kinek hollétéről tudnia szabad, a testvér, örökre elhallgasson azzal. Váljon felfedezzen-e neki mindent ? a foga­dott párbajt és a házasságot s egészen kezébe adja az élete fölötti uralmat, hogy fentartsa a fenyegető rejtelmet, mel­lyel eddig távol tartotta őt és szüleit magától ? Ezt meg kell még gondolni jól. Ezt ki kell főzni jól. Loránd nagyon mélázó lett néhány nap óta. Egyszer ebéd után Czipra megfogta kezét s azt mondá neki enyelegve. — Maga nagyon eltöprenkedik valamin. Ma­ga igen halovány. Jöjön, majd én mondok ma­gának szerencsét. — Szerencsét? — No igen , majd én magának kártyát vetek. Tudja : „Czigányasszony volt az anyám, meg­tanított kártyát venni. Tolvajt rostán kipörgetni. Túlteszek vele sok banyán!“ — Jól van, Czipra húgom, hát mondj nekem szerencsét. Czipra úgy örült neki, hogy Lorándot egy­szer ismét egyedül láthatja czigányos pompájú szobájában. Leültette őt a bársony tábori székre. Maga pedig letelepedett a tigris­bőrre, s elő­vette zsebéből kártyáit. Két év óta mindig ma­gával hordta azokat. Ezek voltak egyedüli ta­nácsadói, barátjai, tudománya, hite, imádsága: a jövendőmondó kártyák. Valamit csak kell az embernek hinni. Először megkeverte a kártyákat, azután te­nyerére téve, Loránd elé nyújtá. — Itt van, emelje meg. Annak kell emelni, a­kinek jövendőt mondanak. Ne bal kézzel, az nem jó. Jobb kézzel maga felé. Loránd megtette kedvéért azt a tréfát. Czipra kirakta maga elé a kártyákat. Azután térdére nyugtatva könyökét s tenye­rébe fektetve szép naparanyozta arczát, nagy figyelemmel vizsgálta végig az ismeretes áb­rákat. A szivlovag épen középre jutott. „Magának valami utazás áll; kezdé komoly arczczal magyarázni a czigányleány. A gyá­szos asszon­nyal fog találkozni. Nagy öröm. A virágbokréta az öröm. A Szív-le­ány egy sorban áll. Jól talál össze. Hanem az Irigyleány, meg a Gyilkos közből álla­nak és elválasztják. A Kutya hűséget, a Macska ravaszságot jelent. A Búsleány a kutya mellé jutott. — Vigyázzon magára, mert magát valami nő, a­ki haragszik, meg akarja ölni. Loránd oly szánalmas mosol­lyal nézett Cziprára, hogy annak el kellett érteni az ifjú gondolatát. ő is csak úgy némán felelt meg rá. Három ujja hegyét keblére nyomta, s azután csendesen ingat­va kezét, mutató, hogy „az“ nem ő! A S­á­r­g­a ruhás nő, az irigy leány a kártyában, valaki más. Mutató ujját arra a zöldruhásra tette, — ez a Búsleány. És Loránd most vette észre, hogy Czipra régóta zöld ruhát hord, mint a Bús­leány ott a szerencsemondó kártyában. Czipra hirtelen összeseperte a kártyákat. — Vessük ki még egyszer. Emelje meg három­szor egymásután, így. Újra kirakta a kártyákat. Loránd észrevévé, hogy a mint a kártyák egymás mellé jutottak, Czipra arcza egyszerre átpirult, szemei elkezdtek szokatlan tűzben ra­gyogni. — Nézze , most a Bús-leány épen mellette van, és azontúl van a Gyilkos. Az Irigység és a Szivleány a túlsó szögletben. Másik oldalon az Öregasszony. Feje fölött az Égő ház, őrizked­jék valami nagy szerencsétlenségtől. Valaki bán­tani akarja nagyon. De valaki védelmezni fogja. Loránd nem akarta nagyon megkeseríteni a szegény leányt azzal, hogy együgyű­ségéért a szemébe nevessen. — Kelj fel már, Czipra, elég volt ebből a já­tékból. Czipra szomorúan szedte fel kártyáit. De nem fogadta el Loránd kezét, ki fel akarta őt a föld­ről segíteni. Felszökött magától, mint a zerge. — De hát mit csináljak ? mikor egyébhez nem értek. — Jöjj, játszd el nekem az én kedves nótá­mat a czimbalmon. Olyan régen nem hallot­tam már. Czipra megszokta­­ a szófogadást, rögtön hoz­­záült hangszeréhez, s elkezdte azt a pusztai áb­rándot verni rajta, a­mit annyian csodálva em­legettek már, a­kik azt mondták, hogy itten egy művész, és egy költő lelke kisért. A zenehangra előjöttek a szomszéd szobák­ból is Melanie és Topándy. Melanie Czipra mögött állt meg, Topándy széket húzott melléje, s pipázott erősen. Czipra verte az érző húrokat s az alatt vette észre, hogy Loránd folyton folyvást oda szegzi szemeit boldog elragadtatással, a­hol ő ül; csak­hogy nem az ő arczára, hanem azon túl, azon felül, a mögötte álló leányéra. Egyszer aztán kiesett kezéből a hangverő toll, eltakarta két kezével arczát és azt mondá fuldokolva : — Ah­i ez a pipafüst megöl! Arra Topándy még egy hosszú füstgomolyt fújt tréfásan a leány arczába; hadd szokjék hozzá, s inte Lorándnak, hogy menjenek innen oda, a­hol korlátlanabb szabadság uralkodik. Czipra pedig elkezdé hangoló kulcsával leaj­­zani a czimbalom húrjait. — Mine­k­eregeted le a húrokat ? Kérdé Me­lanie. —­ Nem játszom én azon többet. — Miért ne játszanál ? — Meglásd, hogy úgy lesz, nekem mindig koporsó áll a kártyában ; vagy mellette, vagy alatta, vagy fölötte, de mindig, ha nem hiszed, nézzed bár! S azzal széttöri­é ismét az asztalon kártyáit s szomorú diadallal mutatott a képletre. — Nézd, most is ott a koporsó a zöld leány alatt. — Ah, hiszen te nem az vagy, szólt Melanie, félig tréfából, félig vigasztalva, hanem emez. S a Szív-leányra mutatott kezével. Czipra pedig — valamit mást látott meg, mint a­mit mutattak neki. Hirtelen megkapta Melanie gyönge késcsuk­lóját aczélerejű jobb kezével, s baljóslatú bal keze mutató ujjával rámutatott a fehér kéz fe­hér ujján még fehérebbnek maradt üres kör­vonalra. — Hová lett innen „az a“ gyö­rű? Melanie arcza mélyen elpirult e szóra, Czipráé annál jobban elsápadott. A pokol mély sötétsége látszott a czigány leány felnyílt két szemében! A sárgaruhás a ?•­ádtyában. Loránd elodázta, a­mig lehetett az időt, hogy Dezsővel tisztába jöjjön az iránt, mihez tartsák mind­ketten magukat, ha a végzetes tíz év is letelt ? Anyja és nagyanyja bizonyosan sürgetni fog­ják, hogy ha letelt a határidő, tudassa velük fiuk hollétét. Ha pedig azok megtudják azt, s őt fölkeresik, akkor a mentő­alakoskodásnak vége van; a boldog ember, ki Tátray Bálint sze­mélyében él, kénytelen lesz helyet adni Áronffy Lorándnak, a­ki nem választhat, csak a megha­­lás és a világ csúfsága között. Mikor tíz év előtt Dezsővel megfogadtam­, hogy szüleinek az idő alatt hollétét el nem árul­ja, az a kiszámított vég­gondolata volt, hogy a napok végeztével, a­hogy fogadta, úgy meg is fogja tartani végzetes kötelezettségét. Élete végéről egyedül Dezső fog értesülni, s a két anya előtt azontúl is titkolni fogja bátyja törté­netét. Azok ez idő alatt hozzá szoktak már, hogy őt távol tudják, s a testvér haláluk órájáig fogja őket csalogatni azzal a boldog ámítással, hogy fiuk még valaha ismét bekopogtat az ajtón s mutogatni fogja a leveleket, miket a testvér irt; mikor az már régen ott lesz, a honnan nem járnak fel a napvilágra izenettel; s a jó szelíd anyák mindennap meg fogják teríteni a várt fiú számára az asztalt, mikor már az ivópohár is magától elpattant régen! E tiszta, átlátszó ábránd helyén most e chaosz! y Mit tegyen most, midőn élni, az életnek örül­ni, boldog napokat látni akar ? Akár­hol jár, utczán, mezőn, a háznál, minde­nütt e tömkelegben járva érzi magát; mindenütt e végtelen láncz csörömpöl utána, mely, a­hol elvégződnék, ott újra kezdődik ismét. Nem is veszi észre, ha mellette elmegy valaki: köszön-e, vagy nem köszön ? Megmenekülni , adott szótól életét megválta­ni, kizárni az egész világot titkából: ez a fej­törő feladat. Mit mond a büszkeség ? mit mond az apa emléke, ki hasonló esetben meghajolt önbüszkesége előtt, s életet, boldogságot mar­talékul dobott becsületének ; mit mond a két anya siralma ? s hogy küzd meg ennyi erős ellenséggel a lágykezü szerelem egy­maga ? Hogy rázhatná le magáról Tátrai Bálint azt az egész világot, mely Áronffy Lorándhoz, mint egy nyúlós iszaptenger, tapad ? A­mint elgondolkozva halad a falusi lakók sövénye mellett, kalapját mélyen lenyomva sze­mébe , észre se veszi, hogy a túlsó félről egy hölgy vág keresztül a göröngyös utczán, egye­nesen feléje tartva, s a­mint melléje érkezik, negédes vidámsággal megszólítja. — Jó napot, Loránd! Az ifjú, rettegett neve hallatára riadtan te­­kinte föl, s a megszólító arczára nézett.­­ Az pedig a kétségtelen felismerés vidor mo­solyával ragadta meg kezét. — Igen, igen! Én ráismertem önre annyi idő óta, ön pedig már nem is ismer tán többé „kedves Loránd ?“ Oh! Loránd is nagyon jól ráismert ! Ez a nő — Bátnokházyné volt. .. (Folytatása következik.)

Next