A Hon, 1865. szeptember (3. évfolyam, 200-224. szám)

1865-09-26 / 220. szám

22.-ik sz. Kedd, September 26 Előfizetési díj : Pesten kü­ldtve vagy Budapesten házhoz hordva Egy hónapra . . .... 1 frt 75 kr. 8 hónapra......................................5 frt 25 kr. 6 hónapra.......................................10 frt. 50 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Minden pénzjárulék bérmentesítve kéretik beküldetni. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-dik szám 1-ső emelet. Szerkesztő lakása : Ország­ut 18 dik szám. 2-dik emelet. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Kiadóh­ivatal : Pest, Ferenciek terén, 7­ sz. földszint. Harmadik évfolyam Beiktatási dijj . 7 hasábos ilyféle petit sora ... 7 kr Bélyegdij minden beigtatásért ... 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beik­tatás mellett kedvezőbb feltételek alatt vétetnek fel. Az előfizetési díj a lap tulajdonos szerkesz­tőjéhez küldendő. A gazdasági-, ipar- kereskedelmi és közlekedési rovat szerkesztőjének lakása .­Szervita-tér, gr. Teleky-ház. E lap szellemi részét illető minden közle­mény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. PEST, SEPTEMBER £ 5. Politikai Szemle. (II.) A külföldi lapok nem nyilatkoz­nak még tüzetesen az osztrák császári nyilatkozvány felől. Előleges észrevéte­leik is azonban eléggé érdekesek, hogy azokat megismertessük. Az „A. Allgemeine Ztg“ dicséri az új fordulatot. A porosz lapok közöl leginkább dicséri azt a „Spen. Ztg.“ A belga „Ind. belge“ következőleg nyi­latkozik „politikai szemléjében“: „Tud­hatni, miként hiúsult meg Magyarország és régi kapcsolt részeinek ellenállása kö­vetkeztében Schmerling úr azon kisérlete, hogy összpontosított, s a Reichsrath által képviselt alkotmányos monarchiává ala­kítsa át Ausztriát. A császár ezen meg­hiusulást bevallja nyilatkozványában, s azért, hogy elejét vegye az ebből kelet­kezhető veszélynek s hogy véget vessen az anomal helyzetnek, határozta el új útra lépni. A császár a helyett hogy a biroda­lom minden részére tényleges egységet b oly octrogált alkotmányos intézménye­ket erőszakolna, melyek nem veszik te­kintetbe jogaikat s ellenkeznek természeti kifejlődésük törekvéseivel, elhatározta, hogy oly módosításokra sürgesse beleegye­zésüket, melyeknél fogva természetes ala­pokra lehet fektetni a birodalom egységét. Ezen politika önként vonja magával az eddig működött Reichsrath tevékenysé­gének pillanati felfüggesztését (suspen­sion momentanée). Ez okból komoly aggo­dalmak keletkeztek Ausztriában az ország alkotmányos jövőjét illetőleg. Ezen aggo­dalmakra a nyilatkozvány a népek azon jo­gainak forma szerinti proclamatiojával fe­lel, mely szerint részt vehetnek a törvények alkotásában és az adók szabályozásában. Ideiglenesen azonban s addig, míg a mo­narchia összes képviselete össze nem ül­het, a kormány fentartja magának azon jogát, hogy a monarchia pénzügyi és közgazdasági érdekei által parancsolt in­tézkedéseket eszközölje. Ez nagy színt az uj administratiora nézve, legkomolyabb azok közötl, melyeknek ki van téve. Ha ezen szerencsésen áthatolt; ha tettei össz­hangzásban lesznek ígéreteivel; ha min­den ellenőrzéstől szabadon is tiszteli és ki­fejti a közszabadságokat, nemcsak azon or­szágokban, melyekben ezen szabadságok már szervezve vannak, hanem ott a­hol azokat még meg kell alapitni , akkor s csak is akkor lehet elmondani, hogy uj korszak nyílik Ausztriára nézve, s jövője meg van mentve. Addig is — vég­zi az „Ind. berge“ — üdvözöljük, hogy oda hagyta azon vak utczát , hova Schmerling ur politikája vitte, s kíván­juk, hogy jelenleg megkísérlett munkája sikerü­ljön , hogy szabadságát és egysé­gét az őt alkotó népek jogainak tisztelet­ben tartására alapíthassa.“ Az esti „Moniteur“ nagy fontosságú okmánynak mondja a nyilatkozványt. A „Presse“ úgy véli, hogy abban a népre hivatkozás rejlik, s örvend, hogy az alaptörvény nem szüntetett meg csak felfüggesztetek. A „Constitutionnel“ fontos határozat­nak tartja ausztriai császár ő Felsége nyilatkozványát; az szerinte teljes forra­dalmat jelent Ausztria belalkotmányában. A „StOuiteur“ megczáfolta volt — mint a távirda jelentése — a franczia kor­mányzati reformokról keringő híreket. A lapok hozzászólnak ezen czáfolathoz is. A „France“ azt véli, hogy a közszabad­­ságok kifejlődésére és az épület betetőzé­sére nem szükséges a császári politika sem­mi változása, mert ezen politika lénye­gesen haladó. Csak az eddigi útra kell mennie, s nem kell másra térnie. „Presse“ kikerülhetleneknek tartja a re­­­formokat, s nem foghatja föl, miként nevezhetni azt részindulatnak, ha a la­pok azon reményt fejezik ki , hogy a kormány már közelebbről kiterjesz­­tendi a nemzet szabadságait. Hasonló értelemben nyilatkoztak a „ Temps,“ „Epoque“ stb. Az „Avenir National“ nem várt semmi engedményt, ezért őt nem illeti a „Moniteur“ jegyzéke. Az „Opinion Nationale,“ „Pays“ és „Patrie“ észrevé­tel nélkül közlik a jegyzéket. A „Gazette de France“ egyelőre úgy ítél felőle mint a „Presse.“ Egy távirdai tudósítás szerint ismét emlegetik az olasz spanyol házasságot. Az Amadeo herczeg és Donna María ös­­szekelését nehezítő akadályokat III. Na­poleon császár hárította volna el. Pest, sept. 23-án. Ki nem emlékszik a 48 előtti időkből az ellenzék tüzes szónokára a főrendek tábláján, gr. Szápáry Antalra? mi, az if­jabb nemzedék, igen is jól emlékszünk ezen egyik kedvenczünkre, ki a legkisebb alkalmat sem mulasztotta el, heves ellen­kezését hallatni. Ma is az ellenzék tábo­­rához vallja magát s a Naplóban mint ilyen hallatja szavát. Magát sok mással egye­temben sem hosszas tapasztalás, sem osz­tatlan közbizalom, sem kitűnő érdemek­nél fogva nem, hanem csak azért érzi jo­gosultnak a napi kérdéshez nyilvánosan hozzászólni, a miért egyáltalában édes mindnyájunké a szólás joga. E bevezetés után­ önkényt értetik, úgymond, hogy a kormánynak alkotmányos úton kell jár­nia, s ez nem kérdés; de főkérdés sze­rinte, hogy akarunk-e törvényeinknek, alapjogainknak, jóllétünknek, törté­netünknek megfelelő méltányos és igaz­ságos kiegyenlítést, mely a szomszéd tarto­mányok alkotmányos szabadságait bizto­sítja, az összes birodalomra pedig egész­séges, természetes jóllétet eszközöljön. Ezt akarja gr. Sz. A. s meg van győződve (méltán), hogy az ország nagy része vele egy véleményben van. Csakhogy mi azon különbséggel oszt­juk nézetét, miként mi a logicai rendet úgy értjük, a­hogy itt elmondtuk, nem pedig a­hogy a Naplóban olvastuk, a hol a méltányos, igazságos, sat. megelőzi az alapjogot s törvényeinket, történelmün­ket. S bizonyosan a czikkíró is igy vélte azt fogalmazni. Jobban meglepett bennünket azon nyi­latkozat, mely formulázza a megyéknek, a mi fogalmaink szerinti helyreállítását gátoló nehézségét; itt gr. Szapáry Antal nyilatkozata határozott alakot ölt, s a mostani kormány fenállhatását vagy le­­lépésének eshetőségét mutatja fel, azon könnyűséggel,mel­lyel csakis a jól értesül­tek bírhatnak, de egyúttal egyéni véle­ményt is fejez ki, midőn a feltüntetett al­ternatívák közt a kormány álláspontját védi és helyesli, roszalja pedig mindazok nézeteit, kik ezen adott viszonyok közt az egyéni segédkéznyújtást gáncsolják ; de még mást is láttunk nyilatkozatában : ellenkezésbe jött önmagával, mert míg kijelenti, hogy ő, s az egész haza oppo­­náland, az országgyűlés terén, ha az or­sz­ág érdekével alaptörvényeivel, alkotmá­nyával ellenkező követeltetnék, a régi el­lenzéki vér meg nem tagadja magát — másrészt , egy roszaló szót sem talált keble azon érzeményeinek kifejezéséül, melyek az alkotmányunk, alaptörvénye­ink s ennélfogva érdekeink ellenében je­len administrativ rendszabályok által ej­tett sérelmek benne méltán kelthettek. Mi gróf Szapáry Antal véleményét osztjuk — a mi logikai rendünk értelmé­ben — s azt hiszszük, hogy a méltányos­ság­i érdek kezdete abban rejlik, hogy törvényeinket tiszteljük, s annálfogva nemcsak követeljük irántuk mások tisz­teletét, hanem ezt épen igy viszonozni mindenkor első kötelességünknek ismer­jük, — azt hiszszük, hogy midőn minden­kinek jogában van felszólalni, akkor ah­hoz hozzá­szólni is szabad mindenkinek, s nem vétünk az illem szabályai ellen sem, ha azt tes­szük, azt is his­szük, hogy fél­re nem értetünk általa, midőn kijelentjük, hogy mint régi ellenzéki férfiúnak el kell ismernie azon axiómát, hogy a törvényes­séget törvénytelenné, vagy ezt azzá tenni par et simple (mert az érdek úgy kíván­ná) nem lehet; •— s nincs ok, hogy mért ne opponáljon „egy“ esetben, ha a „má­sikban“ azt tenni kötelességének ismeri, s mind a két eset rokon, p. a jelen megyei szervezés épen úgy ütközik törvényeink­be, mint a felelős kormány hozzájárulása nélkül hozatni s törvény erejére emeltetni szándékolható határozat, vagy intézkedés, akár az országgyűlés, akár a végrehajtó hatalom részéről történjék ez. A törvényes álláspont vitatását meg kell különböztetni az ellenkezési viszke­­tegtől; s a mostani viszonyok közt, midőn az állandóságnak vajmi kevés példá­ját láttuk a közel­múlt években, ott is akkor, a­hol és mikor az érdek volt több­nyire az indító ok, meg kell hajlanunk azon egy elv előtt, mely sérthetetlenül fennállt, mert nem az opportunitás sze­szélyeinek, hanem a törvényszerűség igen egyszerű szabályainak hódolt, s ez a tör­vényesség elve. Mi tehát ismételve kinyilatkoztatjuk, hogy egyesek tehetik, mit jónak látnak; roszalást bizonyosan nem fognak aratni, „azért“ , mert meggyőződésük szerint a haza érdekeit hitték előmozditni, midőn e provisoriumot szolgálják, de azt sem az alkotmányosság, sem a törvényesség, de még saját érdekünknél fogva sem tehet­jük, hogy akár az országgyűlés,akár egy hatóság, akár egyes egyén tettét, mely a törvényszerűség kellékével nem bir, tör­­vényesnek mondjuk, vagy annak tettét, a ki azt elköveti, törvényesség szempont­jából helyeseljük. S ez az a miért gróf Szapáry Antal ur felszólalását kiváló figyelemre méltat­ni kellett; mert mint feljebb emlitem, egy férfiúnak, ki mindig az alkotmányos jogok védelméről volt ismeretes, nem szabad félreértetnie, s a­mennyiben helyesen jegyzi meg ,,a tapintat mennyire szüksé­ges, túl ne becsüljük magunkat,“ éppen úgy nem volna helyes azon nyilatkozata, hogy a mostani eljárást, az alkotmány helyreállítása és megszilárdítása szem­pontjából helyesli, ha saját fentebb idé­zett szavai nem nyugtatnának meg, hogy opponálni fog — az egész ország, a­mi­dőn „olyat“ követeltetnék, a­mi elveink­kel, alaptörvényeinkkel ellenkezik. S azért meg vagyok győződve, miként a következő nézetben egészen egyet kell értenünk : vagy bír valamely tény min­den kellékével a törvényességnek, vagy nem? — ha igen, törvényes, ha nem — nem törvényes ; mihelyt nem az, akkor a törvényszerűség szempontjából nem he­lyeselhetem, s e tekintetben egyes tények nem sorozhatók fokonkint, hogy ez tör­vényes, ez törvényesebb stb. S most ama latin közmondás, bene do­­cet qui bene distinguit, igen alkalmaz­ható, miután én szabadságában hagyom mindenkinek a felett ítéletet mondani, vál­jon jól teszi-e vagy roszul, ha a mostani rendszer alatt például hivatalt vállal, másrészt mint általános elvet, és pedig meg nem dönthetőt ismerem azt, hogy alkotmányos fogalommal bíró nemzetnek, bármi viszonyok köd, sem szabad a tör­vények iránti közönyt legyezgetni , ha­nem mindenkinek joga, sőt kötelessége­ figyelmeztetni az azok iránt tartozó ke­gyeletre, s mindezeknél joga jogunk és kötelességünk , egy vagy más intéz­kedés felett alkotmányosság s törvényes­ség szempontjából vett kritikánkat ki­fejteni. A czélzott elháríthatlan főakadály azon­ban úgy látszik, hogy megszűnt „az“ lenni, miután Ő Felsége a megyebizottmá­nyok összehívását meghagyja, s tudtunk­ra, nem annyira a restaurálandó tiszti ka­rok, mint inkább az egybehívandó bi­zottmányok lehettek volna az akadály kövei; meglehet egyébiránt, hogy ebben nem mi voltunk jól értesítve. Egyébként meg vagyok győződve, hogy a közeledő országgyűlésen, daczára ezen kis csatározásnak, „egy“ táborban találkozunk) mely vállvetve fog működ­ni hazánk alkotmányos, törvényes állásá­nak, s ennélfogva mint anyagi, Ugy szel­lemi jólétének biztosításán. Keglevich Béla, mány elmélete, mely az osztrák össz-al­­kotmányt helyezi kérdésbe, kimondva, hogy a lajthántuliakra nézve sem létezhe­tett az, mint össz-alkotmány, mindaddig, mig a lajthán inneniek megtagadták an­nak elfogadását; s midőn a magyar or­szággyűlést felhívja a kezdeményezésre, midőn annak „elfogadható“ föltételeit az örökös tartományok képviseleteivel kö­zölni ígéri, ez időszakra az osztrák össz­­alkotmány jogérvényét felfüggeszti. „Sistirt.“ A „verwirkt“ egy rideg hatalomszó, mely eltöri a pálczát az elitélt feje fölött, s azt mondja: „Istennél a kegyelem!“ — a másik egy tettre ösztönző buzdítás, mely azt mondja: „segíts magadon, s az Isten is ugy segít.“ — Ez a kettő közül a nehezebbnek látszik, pedig valóban a könnyebb, mert a nemzeteket magukat ösztönzi arra, hogy olyasmit ne követel­jenek egymástól, mely a másiknak vég­romlására szolgál, s ne a közös uralkodó­tól olyat, a mi igazságtalan; különben mindaddig, míg meg nem tanulják a po­litikai őszinteséget, az ügy „sistirt.“ Politikai őszinteség ? Nem paradoxon ez ? Igen­is az, ha két diplomata alkuszik egymással. De midőn két nemzet nyújt egymásnak közös jólét, közös szabadság elérésére bajtársi kezet, ott politikai őszin­teségnek kell lenni. Nemzetek nem szed­hetik rá egymást, már csak a negociatio nyilvánossága miatt sem. Ily politikai őszinteség hiányát találjuk a bécsi centralistákban, midőn igy akar­ják felállitani a consequentiákat: ... az öszalkotmány addigi ki van füg­gesztve, míg a magyar országgyűlés által teendő elfogadható propositiók a tartomá­nyi képviselet elé terjesztetnek ; ... ha tehát a magyar országgyűlés elfogadhatlan propositiókat tesz, az osz­trák tartományok „sistált“ államjoga azonnal visszatér; . . . következőleg, — az osztrák cen­tralistáknak nem kell egyebet tenniök, mint a magyar országgyűlés határozmá­­nyaira akár olvasatlanul mind szüntelen azt mondani, hogy azok elfogadhatla­­nok, és az egyszerű tagadással a „sis­ták­“ alkotmányos jogok ismét érvénybe lépnek. Ez sajátságos ajánló külsejű sophisma. A centralisták, mig oly intézménynek voltak birtokában, a­honnan majorizál­­hatták a birodalmat, helyesnek találták volna az elmaradtak jogait cassálni, ami­dőn ez intézmény felfüggesztetik, és ők minoritásba jutnak, elégnek találják óvás­tételüket, hogy az öszalkotmánynak újra birtokába jussanak, s egy simplex nega­­tioval visszahelyezzék ma­gukat a szűkebb Reichsrathból a bővebbe. Azonban, hogy e sophismának mennyi­re hibás az alapja, az a petitio principii­­ből azonnal kitűnik. A sept. 20-ki manifestum világosan ki­mondja a corollariumot: „azok a jogok, a­miket az összalkotmány minden tarto­mánynak adott volna, minthogy azokat minden tartomány nem fogadta el, nem is voltak birtokolva, csak fictio útján.“ És így az, a­mi soha nem volt birtok­ba véve, az soha sem is lehet visszaadva. A­mi nem született, az nem halhatott meg, de nem is támadhat fel. Listálva vannak csupán azon állami jogai az örökös tartományoknak, a­mik­nek élvezését Magyarország soha sem akarta tőlük elvitatni, a­miket szíves örömmel látnánk mi is túl a Lajthán meg­szilárdulni, s saját intézményeinkkel egy közös anyagi és szellemi jóllét elérésére összeegyezkedve látni, s a miket, mint szabadelvű intézményeket lehetőkké ten­ni, mi is a legőszintébb szabadelvűséggel törekedünk, s önérzetünk legmagasabb jutalma lesz azon percz, melyben azt mondhatjuk: Ausztria szabadelvű alkot­mányos intézményei nem szünetelnek többé; íme a mi közreműködésünk nyo­mán saját alkotmányos intézményeinkkel egy czélra hatnak ismét. Ez a mi felfogásunk szerint a „sistirt“ elméletének végstádiuma. Ha azonban „ez“ a végkifejlés a cen­tralistáknak nem tetszik, az igaz, hogy ők követhetik a fentebb vázolt eljárást, vé­gezhetik képviselő­házaiknak ülés­szakát évről évre azzal a szóval, hogy a magyar országgyűlés propositiói elfogadhatlanok, hanem ebből nem az lesz a következés, mi­szerint az összbirodalmi alkotmány vis­­­sza lesz viva, hanem csak az, hogy to­­vább is „sistirt“ marad. Az el nem foga­dott propositiók újra visszakerülnek a ma­gyar országgyűléshez módosítás végett: az ismét nem fog olyan propositiókat te­hetni, melyek mellett a centralisták esz­ményképe felállhasson; mi folyvást fo­gunk egymás ellen véghetetlen sokat be­szélni és irni; és az alatt a „sistirt“ foly­vást felettünk marad; s mire magától vé­ge lesz, akkorra pro és contra irók rég porzóvá lettünk. Hanem hogy lesz e idejük a népeknek ennyi ideig várni, és különösen lesz-e tü­relmük folyvást ugyanazon embereket képviselőikül megválasztani, kik az egyik ország jó akaratú szándékát önző szeszé­lyeikkel folytonosan kijátszák s ez által tulajdon képviselteik jogait a levegőben függni kényszerítik ? — ez a legnagyobb kérdés. J. M. A bécsi lapok szemléje. (+.) Oly hosszas hallgatás után észre­vette a kormány, hogy nem helyes Bécs­­ben a közvélemény vezetését egészen az ottani centralista sajtóra bízni. A „Wien­ Abendpost“ leszállott a journalistikai tér­re, s ma már c­áfolgatni kezdi az ellen­fél által felhozott nézeteket. A félhivatalos lap legutóbbi czikkében legnevezetesebb a következő hely: „A lapok tartózkodása, a sept. 20-diki manifestum tárgyalásában épen nincs in­dokolva. Igaz, hogy ha a vitában ki van emelve, miszerint az initi­tiva egyenesen Ő Felségétől származik, az ily tartózko­dás magától értetik. Azonban a császári manifestummal egyidejűleg egy császári pátens is jelent meg, s e körülmény meg­­czáfolja azon föltevést, mintha a minisz­terek a korona tekintélyével akarnák magukat födözni. Ezen pátenst az összes minisztérium aláirta, s a kormány érezve erkölcsi felelősségét, a criticától annál kevésbbé fél, mert meggyőződve van lé­pésének törvényessége és politikai szük­ségessége fölött, ezen után bátran vél ha­ladni. “ — Az „Ost. D. Post“ megjuhá­­s­z­o­d­á­s­a. Azon izgató czikkek után, mi­ket az „Ost D. Post“ Bécs városa és a német polgári elem féltékenységének fel­­ébresztése végett egy idő óta közölgetett, sajátszerüleg hangzik e lap legújabb nyi­latkozata. Meglehet, hogy a laptulajdonos Kuranda úr lépett közbe, s mint óvatos és elővigyázatos ember nem tartá helyes eljárásnak, ha közlönyét a leghevesebb oppositió által minden oldal felé inpossi­­bilissé teszi. A nevezett lap, a többi közt írja­ : „A­midőn mi saját jogfolytonosságun­kat védjük, nem akarunk a magyarok­ azon hibájába esni, hogy lerontották a mi Reichsrathunkat. Nyíltan és leplezet­lenül kijelentjük : nem lépünk fel ellen­ségesen a magyar országgyűlés ellen, sőt munkálatait oly figyelemmel kisérendjük, minőt ezen nemzet méltán igényelhet. A szószék a Lajthán innen le van rombolva (Csak egy szószék, a Schottenthor előtt, ellenben a vidéken, sőt az alsóausztriai tartományi gyűlésen tulajdonkép csak most állították fel a valódi szószéket.) „A ház a Schottenthor előtt, melyben oly sok meleg szót hallottunk Magyaror­szág mellett, most csendes és hallgatag. (A „meleg“ beszédeket mi is olvastuk , de nem hallottuk, hogy egy újabb votum lerontotta volna azon korábbit , mely Schmerling úr alkotmány-eljátszási elmé­letét elfogadta és helyeselte.) Most, oda­át Pesten, az újonnan épülő ideiglenes parlamentházban, állítják fel a szabad­szólás emelvényét. Ott hangzanak majd fel a szavak, melyek Ausztria sorsára döntő befolyást nyernek; szóval,a Reichs­rath Pestre lesz áttéve. „Tiszteljük a szószéket, mint a parla­mentáris szabadság jelképét, legyen az Pesten vagy Bécsben felállítva. Nem tá­madhatjuk meg a szabadságot csak azért, mert Bécsből Pestre tette át szállását. Ám működjék a „Reichsrath“ Pesten, s bizo­nyítsa be, hogy Magyarország nem csak saját számára, hanem az egész birodalom javára képes üdvös dolgokat teremteni. Kívánjuk, hogy a mérséklet szelleme ural­kodjék a pesti országházban; kívánjuk, végy­e e ház méltó tekintetbe a monarchia egységének szükségét, s mi leszünk elsők, kik rászalandjuk azok eljárását, kik a tar­tósságot ígérő javaslatokat önkény­leg és makacsul visszavetik. A „verwirkt“ és a „sistirt“ 1861 óta két alkotmány van kérdésbe téve: a magyar ős alkotmány s az osztrák össz-alkotmány. A kormányférfi, ki a magyar ős-alkot­mányt kérdésbe téve, igen könnyű állás­pontot vélt elfoglalni, midőn egy tollvo­nással keresztül húzta a múlt szerződé­seit, s azt mondá: ezek nincsenek, el van­nak játszva!“ „Verwirkt!“ Azon bátor és hazafias felszólalás után, melyet egy elismert lojalitású kitűnő ál­lamférfi a „Debatte“-ban ily czím alatt közrebocsátott: „a kormány hét halálos bűne.“ (Czáfolata a mostani kormány el­leni vádaknak.) elengedhetőnek találjuk ránk nézve a 48/9-ki viszonyok bővebb mentegetését. A jog­eljátszás elmélete könnyű ugyan arra nézve, a­ki épen erősebb, de nagyon veszélyes, mert örökösen az erőt állítja a jog fölé, s kényszeríti a jogot ellen­erő gyűjtésére. Sokkal nehezebbnek látszik az új kor­

Next