A Hon, 1865. október (3. évfolyam, 225-250. szám)
1865-10-19 / 240. szám
V P 240-ik az. Csütörtök, October 19. Előfizetési díj : Postán keddve vagy Budapesten házhoz hordva Egy hónapra.................................1 frt 75 kr. 3 hónapra . ...........................5 frt 25 kr. 6 hónapra.......................................10 frt 50 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Minden pénzjárulék bérmentesítve kéretik beküldetni. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7-dik szám 1-ső emelet. Szerkesztő lakása : Ország -út 13. dik szám, 2-dik emelet. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Kiadóhivatal: Pest, Ferencziek terén, 7. sz. földszint Harmadik évfolyam 1865. Beigtatási díj ; 7 hasábos ily féle petit sora .... 7 kr Bélyegdij minden beigtatásért . . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett, kedvezőbb feltételek alatt vétetnek fel. Az előfizetési díj a lap tulajdonos szerkesztőjéhez küldendő. A gazdasági-, ipar- kereskedelmi és közlekedési rovat szerkesztőjének lakása: Szervita-tér, gr. Teleky-ház. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Rendksivüli előfizetés. Az országgyűlés közeli megnyitására vonatkozó több oldalról beérkezett kívánságoknak hogy elégtétessék , ezennel rendkívüli előfizetést nyitunk M « ^ <* ■*» »»«“ *■ — cl «'«•«' ■•H ■- i f «» ■ y Előfizetési ár e 2 hóra 3 forint 50 krajczár. Ül“ Egyébiránt teljes számú példányokkal, October I-től kézfővé, folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. .A HON“ szerk. s kiadó hivatala. PEST, OCTOBER 18. Politikai Szemle. (II.) A politikai világ sokat foglalkozik jelenleg Bismarck gróf biarritzi látogatásának eredményével. Már megjegyeztük, miként Bécsbe oly tudósítások érkeztek, melyek az eredményt egészen semmisnek mondották. Újabb tudósítások nem cáfolják meg, sőt megerősítik ezen nézetet. A távirda jelentette, hogy a félhivatalos porosz „Provinzial-Corresp.“ egy czikket közölt Bismarck gróf látogatásának eredményéről, mely következő nyilatkozattal végződik : Kétségtelen, hogy a császár továbbra is el van határozva megőrizni ép oly józan, mint becsületes, önzéstelen politikáját, amiért Európa és Németország hálával fog neki tartozni.“ A franczia hason czélú kőnyomatú lap egészen után közli porosz collegája említett czikkét, azonban nem oly illustratióval, mint Berlinben talán óhajtották. A franczia lap ugyanis ezt mondja: Vannak, kik ebből azt fogják következtetni, hogy egy franczia-porosz szövetség van alakulóban. De inkább el fogja az találni az igazságot, aki nem ad hitelt Bismarck úr szavának. Neki azért kell ily közleményeket föltálalni , mivel szükségét érzi annak , miként csak így hitetheti el a németekkel, hogy mi az ő terveit tűrni fogjuk. A játék ártalmatlan, ha tovább nem űzik. De szilárdan meg kell győződni az iránt, hogy akkor, midőn Poroszország a sulyegyenből kilép, az európai sulyegyen fenyegetése végett, a porosz félhivatalos lapok czikkecskéi, türelmünk és önzéstelenségünk iránti üres bókolataikkal, nem fognak Bismarck urnák segíteni. Mi semmi egyebet nem tűrendünk, mint azt, mi érdekeinkkel tökéletesen összevág. Ily hangon beszél a „Siécle“ is, melyet méltán mondhatni a franczia közvélemény tolmácsának. Az idézett lap ezt mondja: „Mi nem tudjuk, s nem igényeljük, mintha tudnék, hogy ezen államférfiu mit keres Francziaországban. Mint mondják, néhány darab rongyot ajánl föl egykori rajnai tartományainkból a Francziaországgal való szövetség fejében. Ha a dolog így áll, akkor Bismarck úr a leghatalmasabb legény a piaczon. Ő megvásárolja Lauenburgot Ausztriától, melynek ahoz épen nem volt joga; azt állítják, hogy Holsteint is meg fogja vásárolni, mi hozzá hasonlóképen nem tartozik. A Rajna megvásárlásánál megfordítva állna a dolog. Ő átengedné nekünk azt, mi rég hozzánk tartozik, mit a coalitiok tőlünk elraboltak , s mi jogilag most is a miénk. Önként értetődik, hogy mi porosz szövetségről beszélünk, anélkül, hogy hozzájárultunk volna. A porosz nép minden bizonnyal jeles nép, amely a szabadságot és philosophiát szereti. A szövetség ezzel érthető volna, üdvös is lehetne , de a porosz kormány oly politikát követ, mely nem a miénk. Francziaországnak lehetlen ily politikával szövetkezni. Poroszországnak előbb minden esetre meg kell kormányát változtatnia.“ Bismarck gróf tervei különben nemcsak künn, de benn is erős ellenzésre találnak, mint a berlini „Montags-Zig“ írja. Porosz jól értesült körök — írja az idézett lap — két igen különböző irányt látnak érvényesülni a porosz politikában: a személyes miniszteri czélokat és kivánatokat, és egy tisztán, világosan kimondott akaratot, Schleswig-Holsteinnak teljes épségben megtartása iránt. Minthogy az utóbbi nyilatkozatok igen jelentékeny helyen történtek, mind nagyobb valószínűséget nyer azon hír , hogy folyvást igen komoly összeütközések vannak a legmagasb vezérirányzatokban. Berlini diplomatiai körökben azt is vélik, miként a porosz királynak az osztrák porosz szövetség fentartása iránti sürgető kívánsága eléggé ismeretes Bécsben, döntő helyütt, s teljes megnyugvást szerez minden az ellen irányzott koholmányokra nézve. Megvalósul, hogy a franczia tengerészeti miniszter parancsot küldött Toulonba „Eldorado“, „Gomez“, „Mogador“ és „Labrador“ fregatteok felszerelése végett, melyek a hazatérő franczia csapatok első osztályát szállítandják el Civitavecchiából. A fregatteok nov. 10-kén egyesülendnek Civitavecchia előtt s 3700 főnyi gyalogságot és lovasságot fognak hazaszállítani. A „Eclaireur“ franczia corvette a szállítás ideje alatt Civitavecchiában marad. Párisban feltűnik a franczia hadcsapatok visszaszállításának ezen siettetése, miután még a napokban is arról volt szó, hogy az kizelhetőleg késleltetni fog. Milyen phasisai lesznek a jövő országgyűlésnek ? ni. Messze mentünk a combinatiókkal, s mily távol maradtunk még a czéltól. Föltettük, hogy a magyar nemzet képviselői, sok bölcsességgel, kölcsönös jóakarattal, minden indulat mellőzésével, végre egy forma iránt megegyeztek; s akkor ahelyett, hogy a bevégzett művön megnyugodhatnának , egy új aggodalom lép eléjök. „Váljon az ajánlott megoldás talál-e hívekre túl a Lajthán?“— Váljon, ha már itthon mindenkit meggyőztünk afelől, hogy egy közös testület, mely mégsem közös parlament, de nem is államtanács, az országgyűlés által adott instructiókban egyfelől, másfelől a Magyarországon oly nagy hatalmú közvéleményben annyi garanciáját nyújtja az alkotmányosságnak, miszerint aggódnunk nem lehet , hogy ugyanazon férfiak, kiket a nemzet emelt föl, és a nemzet ismét letehet, csak a végzett kötelesség érzetével homlokukon fognak évről évre visszatérni ugyanazon megbízó parlament színe elé; — váljon hasonló sedatus hangulat gerjeszthető lesz-e ama bizottmány másik contingense iránt, a tajthántúli megbízók keblében, ahol a nemzeti autonómia nem teremti az embereket, és ahol a közvéleménynek annyiféle tűzpontja van, ahány tartományi főváros, ahány ország, ahány nemzet ? Azt a módot, úgy hisszük, említenünk is fölösleges, hogy a magyar országgyűlés határozmánya nem mint ilyen kerülhet a lajthántúli képviselet asztalára, hanem mint „uralkodói propositio.“ Azok azt vagy elfogadják, vagy módosítják, vagy félreteszik. Meglehet, hogy az összalkotmány pártja, merev „non possumussal“ fog felelni, s a februári pátenst követeli vissza; meglehet, hogy a federalismus, és az autonóm pártok érdekeiket összecsatolva, saját tervezettel állnak elő; az sem lehetetlen, hogy az alkotmányos garanciákat, amiket mi elfogadtunk, kevesleni fogják; még az is feltehető, hogy nálunknál hajlékonyabbak lesznek; — ki láthatja mindezeket előre ? Iránytűnk teljesen elhagy bennünket ezen a tengeren. Nem tehetünk föl mást, mint hogy a kormánynak van valami előre megállapított terve az iránt, mi módon lehessen két egymástól távol eső, és egymással közvetlen soha sem érintkező képviselő testület véleményét egy bizonyos megállapodás czélpontjáig elvezetni? A siker esetén meghajtunk az államférfim bölcsesség előtt. Nagyon valószínűnek találhatja azonban a figyelmes szemlélő, hogy elvégre is, mint ezt a manifestum is kitünteti, maga a közvetítő trón lesz az, aki az elhatározás erélyével az eligazíthatatlannak látszó vitát a megállapodás stádiumába helyezendi, azon remélhető végkifejtéssel, hogy midőn egy részről az érdek, a jog és az áldozatkészség, más részről csak az ellenérdek, de semmi jog, és kevesebb áldozatkészség vitatják a nehéz álláspontot: a túlnyomó érveknek szolgáltasson igazságot. Ez nézete a legboldogabb reményben élő optimismusnak. És így, ha minden crisis a legkedvezőbb lefolyást nyeri, ha a legjobb akarat működik közre, ha trón, nemzet és kormány egy czél felé törekszenek, ha semmi zavaró véletlen közbe nem lép, akkor elérjük azt, hogy egy év múlva — ott leszünk, ahol most vagyunk: — a midőn t. i. a trón legmagasabb elhatározásának van feladatul téve a Magyarországgali kibontakozásnak határozott alakot adni, mint leendő küzdelmek esztendejének bevégeztével. Meglehet, hogy ez áldozatul vetendő év is szükséges még a lefolytakhoz. És akkor jutunk el ahoz a ponthoz, ahol az inaugurate diploma szerkesztetik. És az inaugurale diploma s annak következményei után, — akkor kezdődik még el a feladatainál fogva leghosszabb országgyűlés Magyarországon! J. M. Pest, o c t o b e r 17. A „Pesti Napló“ nagyérdemű szerkesztője ugyanazon lap opt. 17-ki számában Ghyczy Kálmán tisztelt barátomnak a „Hon“-ban közlött nyilatkozatát következő észrevételével fogja közre: „Balvélemény az, mintha Ghyczy Kálmán követjelöltségi programmja a határozati párt manifestuma volna,“ a közlött nyilatkozatnál fogva alaptalanok azon sűrűn terjesztett hírek, melyek közelebbről is egy párt magán tanácskozásaiban Ghyczy Kálmánnak élénk részvétét regélték.“ Miután, tudtomra, itt Pesten körülbelől 1861-iki augustus első napjai óta pártconferentia nem volt, elkerülhetlenül azt kell hinnem, hogy a „P. Napló“ nagyérdemű szerkesztője ama nyugtalanító párttanácskozmány alatt, melyről alaptalanul hireszteltetik, hogy Ghyczy Kálmán élénk részt vett volna benne, talán azon barátságos találkozást értette, amivel a septemberi napokban vidékről feljött barátaim szerény lakásomat szerencsésitették. Erre nézve megnyugtató felvilágosításul mondhatom, hogy az e napokban folytatott barátságos discursusnak semmi egyéb tárgya nem volt, mint azon magatartásnak megállapítása, amelyet az összehívandó ad hoc megyebizottmányokban követnünk legüdvösebbnek látszik; e kérdés fölött Ghyczy Kálmán barátunkkal is beszélgettünk, egyéb tárgyról pedig senkivel sem; s szerencsénknek nevezzük, hogy az ő nagyrabecsült véleménye is találkozott a mi elhatározásunkkal; mely hogy nem lehetett oly igen nyugtalanító, azt bizonyítják a bekövetkezett napok alkotmányos renddel és józan tapintattal vezetett eseményei. E tárgyon kívül semminemű közügyi kérdés még discursus közben sem volt köztünk előhozva, azon kinyilatkoztatott, igen helyes értelmű felfogásnál fogva,miszerint „ Deák Ferencz távollétében , anélkül, hogy vele eszmecserébe és naponkinti érintkezésbe bocsátkozhatnánk, országos érdekű jogi és alkotmányos feladványok elméleti megoldásához nyúlni nem akarunk.“ Ez volt a véleménye azon napok alatt nálam és velem találkozott azon tisztért barátaimnak, kiket a „P. N.“ szellemdús szerkesztője a „határozati párt“ czímének viselhetésével felruházni szíveskedett. Remélem, hogy ez őszinte revelatioval minden aggodalmat megszüntettem az iránt, mintha egy pért melynek egyedüli vétke az, hogy szerelemféltő a honszeretetben, valami kedély-nyugtalanitó kész tervvel járulna az országgyűlés elé. Jókai Mór, Fest, oct. 18. A „Pester Lloyd“ mai esti lapjában köszönetet szavaz nekem, a mért tegnapi II-ik czikkemben felfedeztem pártunk programmját. A köszönetét nem érdemlem meg; az előadott okoskodás nem pártnézet, sőt még csak az sincs benne kifejezve, hogy részemről melyik modalitást fogom kivihetőbbnek tartani ? Az egész csupán objectiv összeállítása az eshetőségeknek, s elemezése azon akadályoknak, amikkel vagy az egyik, vagy a másik szerinti kiindulás fog találkozni. Aziránt még nem nyilatkoztam, hogy az országgyűlés a kisebb, vagy a nagyobb akadállyal látandja, e czélszerűbbnek megküzdeni? s ha a „P. Lloyd“-nak lesz türelme próbálgatásaim harmadik részét is átolvasni, átlátandja, hogy én sem az első, sem az utolsó szó előtt az utat elzárni nem ajánlkozom, hanem figyelmessé akarom tenni a gondolkodni szeretőket az okvetlenül bekövetkezendő nehézségekre. Jókai Jór: A bécsi lapok szendéje. (f) Néhány heti félbeszakítás után, a centralista lapok újra megkezdik az izgatást Magyarország ellen. A modor, melyhez folyamodnak, egészen méltó hozzájuk. Hogy nem dúskálhatnak kényük kedvük szerint Magyarország szellemi és anyagi vagyonában, úgy állítják elő helyzetet, mintha Bécs s az egész német elem a magyarok prédájára alá volna bocsátva. Igen szomorú volna, ha a felvilágosodott német nemzet előtt az ily argumentumok hitelre találnának. Ami minket illet, ismerve az ellenié önző czéljait, s mindent felfalni akaró szándékát, nem vesztjük el reményünket a szebb jövőben. Azon ok, mely a centralisatio teljes és tartós győzelmét megtudta akadályozni, ma is fönnáll. Ez nem más, mint hogy Magyarország nagy föld fiai hívek ősi szabadságához, a centralisáló kormány pedig a leigázás eszközeinek előteremtésére pénzügyileg úgy leroncsolá magát, hogy e miatt, ahányszor csak külföldi bonyodalmakba keveredik mindig legelső szempontjának kell lenni hogy belől mindent biztosítva lásson. Az ily biztosítást azonban csak a népek megelégedése adhatja meg egyedül. --------Az „Ost D. Post“ kigúnyolja a kiegyenlítési törekvéseket, s bebizonyítani igyekszik, hogy a mostani vállalatokból nem lesz semmi. Ez okból, azon hírre, hogy Bach báró a jezsuiták közé akarna beállani, így kiált fel: ezen tett erős államférfi hihetőleg még jól meggondolja, mielőtt ily lépésre határozná magát! Mintha csak mondaná: Kedves egykori collegánk, és későbbi patrónusunk. Nem küldtelek én kolostorba, mint Ofeliát, te vagy még reményünk, csak a te boldogító rendszered juttathat minket zöld ágra, azaz, hogy addig míg mi élünk, prédáljunk és osztozkodjunk, ha mindjárt a legközelebbi nemzedék, melyet igy a végső elkeserítés által egymás kiengesztelhetlen ellenségeivé is tettünk, a birodalom szétbomlásának napját látandja. A nevezett lapban a többi közt olvassuk : „A kiegyezkedés Magyarországgal Ugyan ki oldaná meg ezen szó rejtélyét, miután a kiegyezkedés phrasisát annyi jó hazafi hordja ajkán, s annyian visszaélnek annak jelentőségével. „Azok, akik állítják, hogy Magyarország nevében szólnak, a kiegyezkedés alatt a magyar törvényeknek, ideértve az 1848- dikiakat is,teljes helyreállítását értik. Szerintük csak ez lehet a kiegyezkedés. Ha ez megtörtént, akkor jó a sor arra, hogy Ausztriát is kiegyezkedtessék. Talán Ausztria volt az , mely 1848 és 1849- ben Magyarországtól elszakitá magát , s ezért csak méltányos lehet, hogy e pillanatban Magyarország szabjon törvényt Ausztriára. „Ha tehát Magyarország visszanyerte alkotmányát és önállóságát, vagyis bírja már a „kiegyezkedést“ akkor így szóland Ausztriához: az államadóságok ránk nem tartoznak, a birodalmi kiadások födezésére ugyan adunk valamit, de nem többet, mint 1848 előtt, de a közös pénzügyi igazgatásról és a közös adórendszerről hallani sem akarunk. Azután esetről esetre, belátásunk szerint meghatározzuk, hogy vannak-e közös ügyeink, s ez tárgyában elmondjuk nézetünket saját országgyűlésünkön. A többi tartományok szintén mondják meg mit akarnak , s ha mindnyájan egyetértünk, jó, ha nem, akkor nem történik semmi. „Ha mondjuk mi, Magyarország így szólna, és ki biztosít minket az ellenkezőről? a Mailáth-Belcredi minisztérium hajlandó volna az ily kiegyezkedést is elfogadni ? Képtelenség azt gondolni,hogy a nem magyar tartományok ily megkárosítása mellett a kormány a birodalom hatalmi állásának megsemmisítéséra működhetnék!“ — Itt aztán átmegy az „Ost. D. Post“ a kiegyezkedés részleteire. Különösen a birodalmi financzia és a hadsereg ügyeire. És írja: „Tegyük fel, hogy ki lehetne számítani azon összeget, melyet a kiegyezkedés folytán Magyarország a birodalmi pénztárba fizetni fogna; kérdjük : nem fogja-e Magyarország követelni, hogy saját adórendszerrel bírjon ? s csak több évre, vagy tán örökre megajánlott évi quota fizetésére legyen kötelezve? Az ily quota-rendszer a legkárosabb aránytalanságoknak forrása volna, s fel volna azzal adva a birodalmi jog, hogy magát megadóztathassa. (Az aránytalanság alatt az „Ost D. P.“ mást nem érthet, minthogy a centralisták nem nyúlhatnának a mások zsebébe fenékig. A „birodalmi önmegadóztatási jog” pedig practice csak arra megy ki, hogy valami Centralparlament testület a tartományok vagyonát, specificus bécsi czélokra, majorizálás által folyvást megadóztathassa.) — Következik a quota-rendszernek, közgazdászai kritikája: „Az egyén, aki vagyont szerez, mint Reichsbürger, a birodalomnak köteles adót fizetni, nem pedig az országoknak és tartományoknak! Nagykülönbség van abban, ha egy tartomány egyesei a birodalom adózói, vagy pedig egy tartomány, vagy ország, mint ilyen, tributumot, vagy mint itt nevezik, quotát fizet. (Valóban nagy a különbség, és épen ezért akadnak a quota-rendszernek pártolói, azok ellenében, akik az egyéneket reichsburgereknek tekintvén, amennyi erszény van, a birodalomban mindeniknek a szíját markukba akarnák megtartani.) „A quota-rendszer behozatván, többé nincs birodalmi, hanem országos adó. Aztán az országokra kellene hagyni, mint hajtsák be ezen adót! (Hihetőleg azon búsul az „Ost D. Post“, hogy ezáltal az eddigi rendszer alatt tökéletessé abriditált adóexecutorok fölöslegessé válván, elvesztenék hivatalaikat!) „A quota-rendszer mellett, ha az adóképesség az országban növekedik, az mind az országé, nem pedig a birodalomé. (Az „Ost-D. Post“ a birodalmat máskép nem tudja képzelni, mint egy kielégíthetlen szörnyet, melynek étvágya a határtalanságig megy, s nem annyit eszik, mennyit természete kíván, hanem amit csak torkába kaphat, mind elnyeli.) — A hadsereg kiegészítése kérdésében az „Ost. D. Post“ nem foghatja meg, mint bírhatna Magyarország azon joggal, hogy maga határozza meg a katonai ujonczok számát, vagy legalább a kiegyezkedéskor legyen hosszú időre meghatározva az évenként kiállítandó ujonczok száma ? Ha ez megtörténnék, akkor — mint írja — Ausztria, oly gyenge állam volna, mint az egyesült Svéd és Norvégország. (A katona-ujoncz megajánlás jogát illetőleg az „O. D. Post“-nak meg kellene gondolni, hogy ideálja-e a febr. 26. patens, ily jogot a „Reich“-nak nem ajándékozott. Magyarország ellenben 1848 előtt is birta e jogot és gyakorolta is, és nem is fog attól önszántából elállni. Svéd- és Norvégországról pedig ne példálózzunk. Ezen országot, daczára minden „gyengeségének,“ senki se bántja, mig ellenben egynémely birodalom, melynek hatalmi állása miatt annyi szót pazarolnak, minden perczben tűrni kénytelen, ha, a sokkal apróbb szomszédai folyvást borsot törnek az orra alá.) Ács Károly válasza Ó-Buda város választóihoz. A jövő országgyűlés századokra kiható s nemzetünk életére döntő befolyással biró feladatokkal áll szemben, épen úgy mint 1861-ben állott. A viszonyok helyzete szenvedhetett azóta változást, de álláspontunk , kötelességünk ugyanaz maradt. A fonalat tehát ismét ott kell fölvennünk, ahol az 1861-ben erőszakosan elszakittatott. Ehhez képest törekvésünk tárgyai: Országunk területi épségének helyreállítása, nemzeti önállóságunk és függetlenségünk föntartása, ősi alkotmányos szabadságunk s a mai napig sajnosan nélkülözött 1848-diki törvényes állapotok visszahelyezése, az államjogi viszonyoknak I