A Hon, 1866. szeptember (4. évfolyam, 201-225. szám)

1866-09-11 / 208. szám

nyesnek tartom a nagybirtok szétdarabo­­lását. Ezek lehetnek téves nézetek, de mindenkor ezeket vallottam. Ha felszólaltam a vasutak és ínséges munka tárgyában, azért történt, mert ká­rosnak vélem az intézkedést úgy , mint mondva van, s ha egyszer megtörtént, ne­héz visszavenni. Azután nem látom át, hogy mi akadályozhatja még most is a kormányhatalom kezelőit, a törvényesség terére lépni utógondolat nélkül. „Alkotmányos jogainknak egyik lelkes őre­ is vagyok. Igen. Kötelességből. A képviselőház tagja lévén, — mely nincs feloszlatva, csak elnapolva ■— jogom van kérdeni , hogy lehet az , hogy tisz­tán a törvényhozás elé tartozó tárgyak, melyeknek elhalasztása az államot lété­ben nem veszélyezteti, absolut modorban intézteinek el , s e tekintetben mentségre nem találok. Azt mondom : nem helyes, hogy Oder­berg csatlakozó pontja (csokra) a felvi­déki vasútnak , és ezt mondom azért, mert közel esik a védtelen határhoz. Én Prerau vagy Hradisch vidékét czélszerűbbnek vélem, mert nem tartom leh­etlenségnek a porosz vagy az orosz háborút, s ha Oder­berget elfoglalja az ellenség, tetemesen csökkentve látom stratégiai becsét az egész vasútnak, migyen túlnyomó keres­kedelmi előnyöket nem vagyok képes fel­találni e csatlakozási pontban. S habár nem vagyok oly elbizakodott, magamban Napóleoni tehetséget tenni fel, de annyit én is értek legalább is a hadászathoz, mint a „Magyar Világ“ vezérczikke­­zője. S ha a magyar kormány élén álló férfiak ö­felségének az őszszel azt a tanácsot adták volna, hogy nevezze ki a magyar minisztériumot az ország­gyűlés többségéből , (lám ! már itt önér­dek nem szólhat belőlem, mert a kisebb­séghez tartozom) meglehet, hogy nem jutottunk volna Königgrätz alá; vagy ha mégis háborúra kerül a dolog, magam is oda állok a harcrosok sorába, és velem sok magyar ember, a­kik, habár velem együtt a győzelmet óhajtottuk volna el­nyerni, még egyikünk sem élt volna azon nézetben, hogy saját becses személye nél­kül már „Magyarország elveszett.“ Az erdélyi vasútra nézve. Hiszi-e ko­molyan a „Magyar Világ“ vezérczikke­­zője, hogy ha Aradról Alvinczre lesz már vasút, oly kevéssé népes vidékre fog ta­lálkozni tőkepénzes, aki Nagy-Váradról Kolozsvárra párhuzamos vonalat építsen? vagy — ha igen — hogy e két párhuza­mos vasút ne­m igen nagy áldozatot fog kívánni kamatbiztosításban ? Folytassa a vezérczikkező Alvinczrel a vasutat Ko­lozsvár és Brassó felé, és találkozni fog azon vasúti iránynyal, melyet az ország kilenc- tizedrésze nem akar. És mégis : nem az ország fogja-e fizetni a kamatbiz­­tosítást ? Ha hibát követett el a Schmer­­ling-Nádasdy-Zichy kormány, nem követ­kezés, hogy e hibát öregbíteni kell a Bel­­­redi-Majláth-Sennyey kormánynak. Ha több milliót eltékozlottak itt, nem követ­kezés, hogy még többet kell ahoz rakni. A „Sárközben“ és Pest megye alsó vidé­kén birtokom : csekélység, haszonbérem nincsen. A viszonyokat— igenis — isme­­rem, és tudom, hogy kevés vidéke van az országnak, melyet a fagy és aszály oly nagy mérvben sújtott volna, mint épen e vidéket. Ha tehát azt is megemlítem, hogy itt közmunka kell, a Sárközvidék lakóinak, még­pedig két kezebeli munkával kenye­ret kereső lakosainak érdekében szólalok fel, s ez kettős kötelességem, mert e vi­dék egyik kerülete választott meg képvi­selőnek, s az országos érdek után, első kö­telességem : választó­kerületem érdekét pártolni. Ha a losonczi pálya segélyezése nem azon összeg rovására történik, a­melyet a kormányon álló férfiak az ínséges munká­ra vetettek ki, csak örvendeni fogok an­nak kiépítésén, mert én is kívánom, hogy e vasút ne pusztuljon — ott — szégyen szemre , de még többet mondok : érdekel­ve vagyok anyagilag e vasút kiépíté­sénél. Nem rovom én azt bű­nül a kormány­nak, hogy három hazai pályának létreho­zásán fáradozik. Nem. Hanem azt , hogy még most sem tehetjük ezt a törvényes formákban. Ivánka Imre, tudósítás korai, vagy nem egészen alapos, két dolog már kétségen kívül áll ma . Az éjszak­amerikai unió az angol politikával a földközi tengeren is szembe áll, és Oroszországot ebben maga részére nyeri. Nincs oly pont, melyen az éjszak-amerikai unió és Oroszország tervei ma összeütközésben lennének , ellenben mindkettejök solidáris érde­ke kívánja, hogy Anglia uralmát Kelet-Indiában megtörjék. A közös irányzat a washingtoni és szt­pétervári kabinetet természetes szövetsége­sekké teszi. Nem kételkedünk, hogy Oroszország az unió törekvését, egy állomásozási hely el­nyerése miatt az archipelagusban, támogatni fogja, mert Sz. Pétervárott igen jól tudják, hogy az unió a földközi tengerben nem azért kíván lábra kapni, hogy az ottomán birodalom egy részét magához ragadja, hanem egyedül, hogy onnan Oroszország törökországi és angol indiai politikáját támogassa. Az­által, hogy az unió érdekeit az orosz ér­dekkel Keleten a fenebbi módon köti össze ; a keleti kérdés megoldásához jóval közelebb vi­zetett, és már most oly tényezők is megkezdik működésüket, melyekről rövidlátó politikusok nem is álmodtak, melyek fölmerülését azonban távolabbra látók már évek előtt előre meg­mondták. A szlávok csak örülhetnek annak , hogy az angol politika, mely a legújabb időkig a ke­leti keresztyénség török iga alóli fölmentése legnagyobb ellenségének bizonyodott be, az unióban Keleten egy hatalmas elemnel többet bír. Ausztria a fenebbiekben intést találhat, hogy eddigi keleti politikájával hagyjon fel és hogy benső átalakítási munkáját siettesse, miszerint a világtörténeti események által ne lepettessék meg ismét. A Triestben megjelenő görög lap „Iméra“ egy eredeti candiai levelet tesz közzé, mely ar­ról tudósít, hogy a fölkelők a hegyeken tá­boroznak és a törökök nem merészelik, az álta­luk alakított vonalat átlépni. A forradalom ezen körülményt szervezkedésre használja fel. A por­ta a fölkelőknek különböző ígéreteket tett, többi közt : a kormányzót visszahívja, több évre az adót elengedi — azon föltétellel, hogy a fegy­vereket lerakják. Továbbá megkísértette volna a török kormány, a fölkelés néhány felét arany­nyal megvesztegetni — de hiában , a candiaiak harczi jelszava: „Egyesülés Görögországgal vagy halál.“ Igen kétséges, hogy a candiaiak a dolgokat ennyire élére állítanák, ha bizonyos oldalról nem buzdíttatnának fel. A keleti válság alig vonható már kétségbe, és csak azon kérdés merül fel immár : miként fognak a nagyhatal­mak csoportosulni ? Ismételten jeleztetett már, hogy a keleti kérdésben egy új tényező fog föl­merülni — és pedig Éjszak-Amerika. Az éjszak­amerikai naszád „Ticonderoga“ már egy idő előtt a rajta parancsnokoló és politikai külde­téssel megbízott hajónagygyal a levantei tenger­re indult ki. Mozgalmak Keleten. A „Patrie“ nak jelentik, hogy azon értekez­letben, mely egy franczia fregatté fedélzetén augustus vége felé Candia küldöttei és az otto­mán hatóság közt folyt, egy egyezmény alapjai fogadtattak el, mely a közbenjáró hatalmak ál­tal mint mindkét félre tisztességes elismertetett. A „France“ a hozzá beérkező tudósítások sze­rint szintén reményli, hogy Candián nem fog vérengzésre kerülni. A török és egyptomi csa­patok parancsnokai kiengesztelőleg működnek. A „Zukunst“ Oroszország, Éjszak-Amerika és a keleti kérdés czím alatt írja : Már jóval ezelőtt azon helyzetben voltunk, olvasóinknak jelezhetni, hogy az észak-amerikai unió a középtengeren lábra szándékozik kapni, miszerint onnan a keleti kérdésbe hathatósab­ban beleszóljon. Tegnap a többi lapok emlékez­tek meg ez ügyről, mely már annyira fejlődött volna, hogy az unió Melos görög szigetnek egy részét vétel útján megszerezte. Legyen bár ezen Hivatalos közlemények. tt . cs. k. Apostoli Felsége f. évi aug. 2- tól kelt legfelsőbb határozatával, a kalocsai érseki káptalannál Klassanovich Márián éneklő­kanonoknak olvasókanonokká, Kovács Jó­zsef őr­kanonoknak éneklőkanonokká, Bara­­k­o­v­i­c­s Antal bácsi prépostnak őr-kanonokká, Antonovich János székesegyházi főesperes­nek bácsi préposttá, Kubinszky Mihály bá­csi főesperesnek székesegyházi főesperessé, Lichtensteiger Ferencz tiszai főesperesnek bácsi főesperessé, S­c­h­v­e­r­e­r János Magis­ter canonicus seniornak tiszai főespe­ressé, és Schuster Konstantin Magister canonicus juniornak Magister ca­nonicus senior­rá történt fokozatos elő­léptetését legkegyelmesebben helybenhagyni méltóztatott. A császári s Apostoli királyi Felsége folyó évi augustus hó 19 én 12361. szám alatt kelt kegy. udv. rendelet szerint Rzehanek Sándor budai műegyetemi hallgató vezetéknevének „S­al­in égi“ re kért átváltoztatását legkegyelmeseb­ben megengedte. Kelt Budán, 1866. évi augustus hó 29 én. —'—----------0 cs. k. Apost. Felsége folyó évi aug. 19-én 12362. szám alatt kelt kegy. udv. rendelet sze­rint Braun Mihály pesti czipészmester vezeték­nevének „B­a r n­a“-ra kért átváltoztatását leg­kegyelmesebben megengedte. Kelt Budán, aug. 29. 1866.­­ cs. kir. Apostoli Felsége f. évi aug. 24-től kelt legfelsőbb határoz­atával, Hartl János vá­rosi csendbiztost, három emberéletnek a bizo­nyos elégési haláltól, saját élte veszélyeztetésével eszközlött megmentése el­ismeréséül, ezüst ér­dem - kereszttel legkegyelmesebben földisziini méltóztatott. Ö cs. kir. Apostoli Felsége f. évi sept. 1 -töl kelt legfelsőbb határozatával kőröspataki gróf Kálnoky Sándor alezredest az 1. sz. gr. Grünne dzsidásezrednél, az 1866. junius 27 k én történt oswiecimi ü­tközetbeni kitűnő ma­gaviseletéért, a hadidiszitménynyel­ harmad­osztályú vas­korona-renddel díjmentesen legke­­gyelmesebben fölruházni méltóztatott. 6 csász. és Apostoli kir. Felsége f. évi augusz­tus hó 24-én 12632. sz. alatt kelt kegyelmes ud­vari rendelet szerint Spitzer Bernát pesti la­kos és könyvvezető vezetéknevének „S­z­eré­ny­i“-re kért átváltoztatását legkegyelmeseb­ben megengedte. Budán, 1866 i. évi September hó 1-én. A magyar kir. udvari kanczellária L­i­n­k­e­s­s Miksát, a rozsnyói egyházmegye világi papját s helyettes-tanárt a lőcsei kir. főgymnasiumnál, ugyanott valóságos tanárrá nevezte ki. Folyó évi augustus 1- én 10915. szám alatt kelt kegy. udv. rendelettel legkegyelmesebben megengedtetett, hogy az 1849. évig fenállott podolini algymnasium ismét visszaállittassék és annak első osztálya folyó 1866 ik év october 1-je napján megnyittassék , mi ezennel köztu­domásra hozatik. Kelt Budán, 1866. évi aug. hó 31-én. A m. k. helytartótanácstól. Külföld. Németország. Berlin, sept. 5. (A békés politika egy újabb biztosítéka:ve­g­y­e­s.) A „Köln. Zig“-nak egyik berlini tudósí­tója írja,hogy azon nézet,miszerint Berlinben mint Párában nagyobbrészt békés politikához fordu­lásra magyarázzák a franczia külügyminisztéri­umban történt változást, csak megerősíttetik a császárnak Lavalette miniszterhez a lapok irá­nyára vonatkozó levele által. Úgy hallani, hogy e tevélben defavoyáltatnának a franczia háború­k és terjeszkedési vágyak, melyeknek hite Németországban közelebb annyira felingerelte a kedélyeket. Felötlő, hogy a franczia lapok még nem tesznek említést ezen levélről. A lipcsei an­gol főconsul értesülvén e levél létezéséről tudó­sította felőle kormányát, s annyi bizonyos, hogy itt több jelentékeny egyén már látta azt diplo­­matiai körökben. Hogy ezáltal meg lenne erő­­síttetve azon nézet, miszerint Drouin visszalépé­se békés programm jeléül tekinthető, az nem szenved kétséget; de nem lehet egészen mel­lőzni a párisi magán­leveleket is, melyek sze­rint De Moustier minisztersége csak átmeneti leend­ő legfölebb két—három hónapig fog tartani, é­s a császárnak Németország irá­ny­ábani nézetei csak később fognak nyilvánulni. Hogy Poroszországnak minden franczia rész­­rőli béketüntetés mellett résen kell állnia, az kezdettől fogva megállapított nézete volt minden elfogulatlan politikusnak. Említésre méltó az is, hogy Benedettinek kilátása van a konstantiná­polyi követségre. — Cowley lord, ki Palmers­ton halála óta egyre készül visszalépni, hallo­más szerint végre elhatározta magát lemondása benyújtására, s utóda valószínűleg Malmesbu­ry leend. Olaszország, Róma. (Hirek czáfolata; föltevések.) A „Monde“ Rómából tudósításo­kat vesz, melyek szerint a Róma és Olaszország közt megkezdendő tárgyalásokról, a septemberi conventio végrehajtásának elhalasztásáról stb. szóló hírek alaptalanok. A pápánál tökéletes csend uralkodik, III. Napóleonnál absolut hall­gatás. Ha néhány külföldi diplomatának hinni tehet, azon valószínű­ség tételezhető fel, hogy a Tuilleriák kormánya csapatainak visszavonása előtt azt fogja még megkísérteni, hogy a pápát rá­vegye,miszerint alattvalóinak azon reformokat nyújtsa, melyekről a kormány annyit beszélt, a nélkül, hogy egyenesen kimondotta volna, mit akar. — Ugyanazon levél meghazudtolja azon hírt, hogy Sarolta császárné Rómába váratik, hogy a szó­szék és Mexico közt kötendő concor­­datum iránt értekezzék. Francziaország. (A „W­e­s e­r Zeitung“ levelezője Drouyn­ de Lhuys visz­­szaléptéről) ezeket írja : Mindenki tudja, hogy Francziaország bír ugyan alkotmánynyal, hanem a szó szokott ér­telmében nem constitutionális állam ; e szerint a miniszter visszalépése kevésbé birna jelentőség­gel, minthogy Drouyn de Lhuys igen simuló jellemű és a császárnak vagy hivatalának „sze­mélyesen“ hódolt. De ép a visszalépett jellemé­nél fogva nem kellene figyelem nélkül hagyni, hogy miért történt volna e változás fontos okok híjában. Drouyn megrögzött osztrák, ő minden időben egész az utolsó napig, Napóleon leggel ellentétesen, mindig benső szövetséget ajánlt a bécsi udvarral. A „France“ ismeretes czikkei általa sugalmaztattak, általa utasíttatott Bene­detti, hogy Poroszországtól „kárpótlást“ köve­teljen a figyelmes semlegességért. Valamint a császár Thouvenelnek megengedte, hogy kísé­relje meg megküldeni a pápai udvar részére az ultimátumot, mi Lavalette marquis követnek ál­lomásába került, így Drouynnak megengedtetett a határszabályozás iránti követelést Bismarck gr. elé terjeszteni. Ez a miniszternek személyes, nem az államfőtől kiinduló politikája volt, melynek sikerülése jóváhagyatott volna, balsikere az ajánlattevőt tehetlenné tette. Thouvenel valamint Drouin saját veszélyeztetésükkel cselekedtek , és elvesztek. Az utóbbi bukását sokban előmoz­dította­­ Roucer, kinek szemében Drouin már rég szálka volt,különnemű erem volt ő e csoport­ban, mint : Roucher-Fould Lavalette. Talán Lava­­lette vette volna át a külügyi tárczát, ha a tör­vényhozó testületbe való utóválasztások sikerei nem tüntették volna őt ki, mint használható belügy­minisztert , azonban hogy ez és nem más bízatott meg az ideiglen kitöltésével, ez intés a Vatikánnak, mely a septemberi conventio végre­hajtásának halasztását reménybte. Benedetti ma­ga részére a nagy keresztet érdemelte ki, mert ő — miután Drouin kárpótlást illető parancsát teljesítette — személyesen ment a császárhoz és meggyőző okokkal eli­­ttanácsolta azon út kö­vetését, mely nyilván háborúra vezetendne Po­roszországgal, s igy egész Németországgal. Az „Independance“ nak írják Párából sept. 3-ról . Itt még mindig Drouin visszalépésének okai képezik a beszéd tárgyát. Kétségtelennek látszik lenni, hogy visszalépésnek egyik oka a berlini kabinet magatartásában keresendő azon nyilat­kozatok ellenében, melyeket ezen államférfiú az alkudozások alkalmával tett, melyek Franczia­ország részére teendő területi kárpótlásokra ve­zettek volna. Világos, hogy a visszalépett mi­niszter ilynemű hajótörés által kínos helyzetbe jutott, melyből csak lemondása által vergődhe­tett ki.­­ Azonfelül most azt állítják, hogy Drouyn a római kérdésben egész ellenkező értelemben működött, mint Thouvenel , és hogy ugyanazon ok, mely a császárt arra vette, hogy a septemberi conventiót ne bizza Thouvenelre, kinek politikája pedig azt előké­szíteni látszott, szintén mérvadó tett volna, hogy ne Drouynra ruházza ezen nagy mű valósítása feletti felügyeletet. Ugyan e lap egy másik tudósítója írja : Drouyn de Lhuys visszalépése a politikai kö­rökben és az üzleti világban jó benyomást tesz. Mindazok, kik ezen esemény horderejét fölfog­ják, érzik, hogy ez új kezesség a béke fentartá­­sára és hogy a haladás és szabadság elvei azon bonyodalmainak megfelelő megoldása, melye­ket a háborút szitó fokig akartak hatványozni. (Drouin de Lhuys elbocsáttatásá­­nak indokai az „A. A. Ztg.“ tudósító­jának felfogása szerint.) Az „A. A. Ztg.“ párisi levelezője a külügyminisztériumban történt változásra vonatkozólag így ír : Megjegy­zésre méltó, hogy Drouin de Lhuys az­nap kap­ta meg elbocsáttatását, midőn a császárné Pá­­risból távozott. Ezen fontos változás hordereje még be nem látható, hanem annyiban tisztán áll, amennyiben a Franczia é­s Poroszország köz­ti viszonyra vonatkozik. A császár véget kívánt vetni azon munkásságnak, mely Ausztriának Poroszország ellenébeni hivatalos pártolásában fejtetett ki. Az utóbbi időben már elviselhetlen­­né vált Drouin de Lhuys állása, úgy reá, mint hivataltársaira nézve, kik a legfontosabb kérdé­sekben nem voltak vele egyértelemben. A csá­szár se csinált belőle titkot, hogy milyen kelle­metlenül érinte­tt ezen meghasonlás, s néhány nap óta a bizalmas levelezések vezetésével La­­vallettet bízta meg, melyekről ezelőtt Roucher gondoskodott. Csupán az iránt nem volt Napóle­on császár elhatározva, hogy kire bízza a külügyi tárczát,s noha emlegettetett De Moustier neve, azt még­sem igen hitte senki, hogy ezen választás ko­moly leend. Ha Thouvenel nem volna beteg, s Be­nedetti Berlinben létele nem lenne oly feltétlenül szükséges, bizonyára egyik a kettő közöl nevez­tetett volna ki külügyminiszterré. Mint hajdan II. Fülöp szerette, úgy III. Napóleon is örömest lát­ja, ha miniszterei egymás irányában féltékeny­­kedők,s nincsenek szoros barátsági összeköttetés­ben. Nem is tűrne maga mellett soha olyan ka­binetet, vagy inkább olyan emberek csoportula­­tát, kik szervezett össztestületnek tekintik ma­gukat, melyet az elvek ugyanazonossága s az érzület közössége forraszt össze. Nem akar ő azon helyzetbe jutni, hogy egy éjjel egész mi­nisztériumát meg kelljen változtatnia, vagy oly ellenszegüléssel találkozzék, melyet nem oly könnyen lehet elhárítani az útból, mint egyes sze­mélynek az engedetlenségét, makacsságát vagy ügyetlenségét. Annak az egynek kívánatos vol­táról mindazáltal meggyőződött III. Napóleon, hogy kabinetjében legyen bizonyos nézet­egy­ség, mely anélkül, hogy egy kabinet összetartó nyakasságát előidézné, idézze elő azt az egyen­lőséget a politikai intézkedésekben, melynek nem létezése a császárság idejében már több ízben igen érzékenyen nyilvánult. Legközelebbi bete­geskedése alatt kiváltképen érezte a császár ezen hiányt, naponta tapasztalván, hogy az ő egyenes beavatkozása nélkül majd egyben, majd másban felakadás fordult elő, s hogy a miniszterek kölcsö­nösen akadályozták egymást működésükben. De Moustier kineveztetése tehát első­sorban annak jeléül tekinthető, hogy a barátságos viszony Né­metországgal fen fog tartatni. De váljon nem je­lent-e az még mást is ? Különös véletlennek te­kintendő mindenesetre, hogy a választás épen azon férfiúra esett, ki arról ismeretes, hogy se Törökországnak, sem Ausztriának nem barátja, sem Oroszországhoz nem bir vonzalommal. Mi­dőn De Moustier az osztrák udvarnál volt követ, nagyon megkedveltette magát a császárral az osztrák kabinet­politikáról küldözgetett kedé­lyes közleményei által. Úgy hallani, hogy azon csípős közleményei is, melyeket előbb Berlinből küldözött, nagy mértékben megnyerték a császár tetszését. Ezen diplomata jelentései a politika kimerítő mélyebben behatoló előadásából s az udvar társas életének tollrajzaiból álló egyvele­get képeznek ; de még az udvari chronique scan­daleuse-t könnyen odavetett vonásokkal is sze­reti helylyel közzel ecsetelni. A Portának épen nem fog örömet okozni ezen változás, bizonyára fájdalommal fog megválni azon férfiútól, a­ki annyi kellemetlenséget okozott neki Konstanti­nápolyban, hanem még nagyobb kellemetlensé­get okozhat a Szajna melletti fényes palotában. Az sem valószínűtlen, hogy Drouin de Lhuys­­nak túlságosan barátságos magatartása Török­ország iránt, melyet a dunafejedelemségi kér­désben tanúsított, szintén elősegítő elmozdíta­­tását. Károly fejedelem több ízben keserű pana­szokat terjesztetett elő a franczia külügyminisz­ter ellenséges részrehajlására vonatkozólag, s De Moustier ezen panaszok folytán egyenes paran­csokat kapott az utóbbi időben a császár kabi­netjéből, melyekről Drouin de Lhuysnak még csak gyanítása sem volt.­­ Azt is beszélik, hogy De Monstier annak idejében kényte­lennek érzé magát figyelmeztetni a csá­szárt azon körülményre, miszerint a fran­­cziák császárának befolyása keleten lényege­sen veszélyeztetve van a Drouyn által követett politika folytán. Az is betudatott Drouyn de Lhuynak, s az általa követett politikának tulaj­­doníttatott, hogy Manteuffel küldetésének Orosz­országban, oly minden várakozást túlhaladó si­kere tett. Tudni vélik ugyanis, hogy a két ha­talom között támadó és védszövetség jött volna létre azon esetre, ha Poroszország Francziaor­szág által megtámadtatnék. De Moustier legfö­­lebb hétfőn megérkezik Párába , meg volt neki hagyva, hogy Konstantinápolyból elutazása előtt birja rá a Portát Hohenzollern Károly bg elis­merésére Úgy hallani, hogy Konstantinápolyba Turgot marquis fog követül küldetni, ki jelenleg Párában van. P­á­r­i­s, sept. 2. (V­i­l­b­o­r­t a p­o­r­o­sz had­sereg elemeiről.) A „Siécle“-ben Vilbort, támaszkodva Cseh és Morvaországban tett sa­ját tapasztalásaira, ezeket mondja : „A porosz katonák, kik a cseh földeken az osztrákokra oly hatalmas csapásokat mértek, értelmes, tanult, minden osztályhoz tartozó polgárok voltak. Ha­zájukba visszatérve, ismét a toll­hoz, könyvhöz, vagy műszereikhez nyúlnak. Hogy oly szép fegyelmet tanúsítottak , s nem raboltak , ez onnét származik , hogy az egyenruha alatt is megőrizték a házias szokásokat. Ezen kí­vül soknak neje , gyermekei vannak otthon. Ha a háborúnak vége, Poroszországnak nem szükséges 600,000 embert tartani fegyver alatt. Álló hadserege alig egy harmadrésznyire oly erős és fiatal emberekből áll, kik nem csupán a szegények és tudatlanok, hanem a gazdagok és műveitek közül vézetnek. Hogy háborút visel­hessen, Poroszországnak egész népességét úgy­szólván ki kell emelnie sarkaiból, s mielőtt ezt tenné, gondolkozni fog még a legabsolutabb kormány is.“ Wilbort a német viszonyok jobb ismerete által elismerésre méltó érdemeket szerez. (A „Siècle“ a határkérdésről.) Wilbert a „Siécle“-ben újabban ismét arra figyelmeztet, hogy a határkérdés, mely egy ideig pihent, a külföldi sajtó által legújabban ismét felvétetett, nevezetesen az „Ind.­beige“ által, mely azt bé­kés értelemben értelmezi,és az „International“ és „Europe“ által, melyek a harczi trombitába fúj­nak. A „Siècle“ a maga részéről megkísérti,a­mint ígéri, némi világosságot hozni a helyzetbe, és a problémát a mennyire tehet legegyszerűbb alak­jára visszavezetni. „Berlin és Páris között az illető határvonalra nézve értekezésekbe bocsát­koztak, és ez értekezések eddig nem vezettek ha­tározó eredményre. Minden egyéb, a­mint állíthat­ni hisszük, csak találgatás. Wilbert erre a követ­kezőleg folytatja: „Augusztus első napjaiban,azaz azon pillanatban, midőn a franczia határkövete­lésekről szóló hír, mint egy bomba robbant szét, egy a politikai titkokba beavatott államférfi Berlinben ezeket mondotta nekem: „Nem hi­szem, hogy Bismarck gróf Biarritzban kötele­zettségekbe bocsátkozott volna , és ép oly ke­véssé, hogy vele szemben a francziák császára ilyeket elfogadott volna Francziaország sem a háború előtt sem a háború alatt nem küldött hadsereget a Rajnához, mivel az ily politikát­­lan tény két igen hátrányos következménynyel bírt volna. Először Németország katonai egysé­gét egyszerre Francziaország elleni nemzeti há­borúvá változtatta volna át, s Francziaország ezen háborúban rosz szerepet játszott volna, miután saját elvét, a nemzetiségi elvet vérbe kellett volna fulasztania. És azután Ausztriával szövetkezve nem csak saját műve, Olaszország ellen, hanem az általános szavazatjog alapján alakuló új Németország ellen is küzdenie kel­lett volna. Arról van szó, váljon örök szövetsé­get akarnak-e kötni két nagy néppel vagy az előbbi politikát akarják e követni. Az utóbbi esetben csak az az egy marad hátra, hogy Francziaország 500,000 embert küldjön a Raj­nához.“ Páris, sept. 4. (A franczia diploma­ták összegyülekezése.) A „Köln. Zig“­­nak írják : Berlinben is, mint Párában, a Fran­czia- és Poroszország közötti jó viszony fenma­radására magyarázzák Drouyn de Lhuys elbo­­csáttatását. Egy Bécsből érkezett ű­rsürgöny szintén azt mondja, hogy ott sincsenek tévedés­ben ezen miniszterváltozás fontosságát illetőleg. Hogy az itteni udvarnál lévő porosz követnek Berlinbe utazását itt összefüggésbe hozzák a két kabinet között Luxenburg átengedése felett fo­lyó alkudozásokkal, az már nem mai fölfedezés. Mindazáltal Tres­­utonit, hogy a porosz követ Berlinbe utazásának oka az, hogy szóbeli fel­világosításokat adjon a helyz­etről. Úgy látszik, hogy Bismarck óhajtott a franczia udvarnál meghatalmazott porosz követtel személyesen ér­tekezni. Hasonló okoknak tulajdonítják az itte­ni udvar részéről azt, hogy Benedetti meg Pá­riába fog jönni. De találkoznak politikai körök is, melyekben azt hiszik, hogy Benedettinek Pá­riába szólíttatása összefüggésben van Latour d' Auvergne hg (londoni követ) és Targot marquis (svájczi követ) urak Párában lételével, s azt hi­szik, hogy a császár a mostani igen fontos pil­lanatban Francziaország legkitűnőbb diploma­­tiai ügynökeit maga körül óhajtja gyűjteni oly kimerítő szóbeli közlemények s pontosabb elő­terjesztések végett, a minőket írott tudósítások útján lehetetlen nyerni. Továbbá az is óhajtása volna a császárnak, hogy a legkitűnőbb missiók főnökei a jövő hét elején személyesen érintkez­zenek a külügyek jövendőbeli új vezetőjével. —■ Ha megvalósulna a Benedetti és Latour d’Au­vergne jelenlétének czélja felöli nézet, akkor számítani tehetne rá, hogy Grammont­hy és Tal­­leirand b. is elő fognak hivatni , mert épen azon föltevésekkel szemben, melyek szerint a fran­cziák császára a keleti kérdés szőnyegre hoza­talával foglalkoznék, kiváltképen kívánatos te­het épen az osztrák és orosz udvarnál tartózko­dó követek jelenléte. Páris, sept. 5. (Lapnyilatkozás a külügyminiszteri változásról) A „France“ mai számában azt mondja, hogy arra nem is lehet gondolni, mintha De Moustier mar­quis Olaszországra és Rómára vonatkozólag más politikát fogna követni mint előde követett, s arról is meg van győződve a „France,“ hogy a szent atya részére stipulált területi és erkölcsi biztosítékok tiszteltetni és föntartatni fognak, mert ily fontos, az ország becsületét és méltósá­gát oly nagy mértékben érdeklő kérdésben, a császár tanácsát képező államférfiakat mind egy gondolat és egyenlő érzület vezérli, t. i. a pápaság fentartása oly viszonylatok között, me­lyek annak teljes függetlenséget biztosítanak.“ Angol­ország, London, sept. 2. (L­ap­­vélekedés a jövendőbeli német par- l­a m­e n t­r­ő­l.) A „Saturday Review“ a jövendő­beli német parlamentről elmélkedvén azt mondja, hogy az a mostani porosz országgyűlés, s hogy ennek mi az állása, az legjobban kivehető az országgyűlés feliratára adott királyi feleletből. A continensen azon eszme kezd tért nyerni, hogy legyen erős és szabadelvű a kormányzat, mely a külü­gyekben az ultramontanismus és mindennemű reaetio ellen legyen fordítva, benn pedig az átalános mivelődést, szabad kereskedést mozdítsa elő, s a szegények túlsá­gos nyomorának megszüntetésére törekedjék, te­gyen az olyan kormányzat, mely az egész népet az öntisztelés érzetére lelkesíti s bírjon elég erő­vel hatalommal annak végrehajtására , amit végrehajtva látni kiván. Egészben s­ltalános­ságban és egy szegényes franczia minta szerint megvalósítá ezen eszmét a franczia császárság, s épen azért tarthatja magát fönn Francziaor­­szágban, mivel ezt tette. A német parlament az eszmét vélegesen s határozottan életbe fogja léptetni, és hihetőleg jobban s az egyéni szabad­ságnak nagyobb tiszteletben tartásával, s ama megvetésre méltó szemfényvesztés nélkül, mely­nek használására oly gyakran rászorul a fran­czia kormány, valóságos működésének elpalás­tolása végett. Azonban mégis mindig az az eszme és nem a mostani angol parlament esz­méje leen, az, melynek megvalósítására töre­kedni fog a német parlament, s föltehető, mi­szerint jövendőre többet fog Angolország a continenstől mint ez Angolországtól átvenni. Amerika, Newyork, aug. 21. (Válasz­tási előzetes mozgalmak.) A „Kölner Ztg.“ írja: A congressus elnapoltatása óta leg­jelentékenyebb politikai eseménye a múlt hét­nek az elnök barátai által Philadelphiában aug. 14 — 16 án tartott összejövetel. Nem hiányoz­tak abból a conservatív párt mindenféle ár­nyalataihoz tartozó befolyásos férfiak, valamint szintén képviselve volt benne minden állam, úgy a leyálisak mint a forradalmi szelleműek , de a tanácskozások eredménye egészben véve elentéktelen volt. A helyett hogy, — mint ele­inte beszélték — oly új párt alakíttatott volna meg, mely a két régi párt legjobb elemeit ma­gához szerezze s a jövő ősszel bekövetkezendő választáskor mindent legyőznek — a vezérsze­­replők megelégedtek azzal, hogy az egy­begy­ült 3000 főnyi gyülekezetnek egy Raymond által Newyorkban szerkesztett s az egyesült államok népéhez intézett szózatot s több határozato­­terjeszszenek eléje , melyek vita nélkül egyt hangúlag el is fogadtattak, és meglehetős sze­rencsével keresztül csúsztak a déli és északi kö­vetelések között. E tekintetben csodálatra méltó dolgot vittek végbe a conventio rendezői. Meg­jelentek e conventión democraták, whigek, kur­­zonothingek, megjuhászított rebillések, copper­­headok, szökött republicánusok és ugyanazon fajbeli hivatalvadászok. Fernando Wood New­­yorkból és Vallandigham Ohióból szintén meg­jelentek, hanem barátaik rábeszélték hogy távozzanak a gyülekezetből, miután az ő je­­­lenlétek annak jellemét a nép előtt kissé na­gyon is kétértelműtlen színben tüntetné fel. S igy aztán meglehetős színtelen minőségben lett képviselve a Johnsonféle politika , hanem a ré­gi pártvezérek nem igen bizván az uj kezdemé­nyezés életrevalóságához, nem hagytak fel előb­bi összeköttetéseikkel s tartózkodának uj pártot alakítani. A látszatnak eleget teendők neveztek ugyan ki nemzeti végrehajtó bizottmányt, azon­ban előre is látható, hogy „Johnson-nemzeti“ és „unio-conservativ“ párt csak puszta elnevezés marad. Az egészről az írtuik ki, hogy szeretnék

Next