A Hon, 1866. szeptember (4. évfolyam, 201-225. szám)
1866-09-18 / 214. szám
aránytalanság még szembeszökőbbé válnék, vagy végre a két milliót felülmúló adósságát kellene szaporítani. Lehetne még több esetet felsorolni, mert csak igen kevés tétel mutat a költségvetésekben apadást, templomépítésre, a vigadóra, a dunarakpartra, jótékony s egyéb városi intézetekre, szegényeknek gyógyszerekre stb. a város jelentékényen többet ad ki ma mint ezelőtt s ezen több kiadást korántsem nevezhetjük könnyelmű pazarlásnak. Egy séta a város utczáiban, néhány hét annak ölében töltve, de főleg egy látogatás annak kevés intézeteiben meggyőződést szerez arról, hogy e kiadásokat megkettőztetni lehetne anélkül, hogy vétkes pazarlást vennénk észre. Ezen kiadások, melyek a község nagyvárosi jelleméből erednek, adják a második és fő okot, hogy miért szenved a város örökös pénzhiányban. Hogy ezen deficiteknek eleje vétessék, véleményem szerint a város pénzügyrendszerét generális revisio alá venni lenne kívánatos s lesz előbb utóbb elkerülhetetlen kényszerűség. Még egy momentumot kell itt röviden felemlítenem, hogy Pest financzállapotának lehető hn képét adjam. Egy harmadik ok, mely a város financziáin emészti maga az állam. A katonai nagy helyőrség úgy mint a sok átkelő katonaság szállásolása s tartásáról az állam kellőleg nem gondoskodván, azok terhét a város súlyosan viseli, mi reá nézve annál nyomasztóbb, mert központi hely lévén, ezen katonai rendeletek által szabályzott teher őt nem arányosan éri az ország egyéb vidékeivel. így 1862-ben 91,325 ft 70 kr katonai kiadások mellett a megtérítések után 50,196,537 ft kára maradt a városnak, 1864-ben 39,059 ft 747 kr és 1865-ben 39,286 ft 58 kr, bele nem számítva az ez által okozott hivatali eljárások költségeit. Oly években pedig mind a háború 1859 és 1866, ezen károk nem kis mérvben fenyegetik a budget egyensúlyát. Nem volna e méltányos e bajon a kormánynyal kötendő újabb szerződések által segíteni ?.Hasonlólag veszt a város tetemes összegeket az idegen vidéki fegyenczek és tolonctek tartási és szállítási költségei megtérítésénél, mely iránt szinte kívánatos lenne, egy a kölcsönösséget jobban fentartó rendszer életbeléptetése. Más fővárosok az államtól subsidiumokat s legalább közvetett támogatást nyernek, a miénk subsidiumokat szolgáltatni kénytelen. Eddigi vizsgálódásom eredményét ha nem mondhatom kedvezőnek , épen ezen körülmény fogja indokolni további okoskodásaimat. Hisz csak ahol betegség létezik, szükséges gyógykezelés , csak hol a régi formák nem felelnek meg a megújult, fejlődött és megérett tartalomnak, csak ott van indokolva a reform. Meddig a tökéletlen emberi társadalom létezik, azt reformálni azaz javítani leend az egyén legszebb és legszentebb hivatása : iparkodjék mindenki erejéhez képest járulni e czél megvalósítása felé. B. Kasslver. * Bizonyításául annak, miként nőttek utóbbi években némely kiadások, nem lesz érdektelen következő kis táblázatos kimutatás. jelen hibás adatokon s ugyanazért hibás kiszámításon nyugszik. Állítja ugyanis a czikkiró ur, hogy a sónak mázsája Máramarosból Szolnokig 18 krajczárért szállíttatik, holott a kősó szállítási bére ugyancsak Szolnokig 31 kr ; a hordóban lévő só mázsája pedig 29‘/1 kr; tehát szinte kétszer annyi, mint amennyi czikkiró ur kiszámításának alapját képezte. Ennek ellenében czikkiró ur a vasutoni szállítás bérét egy mértföld és mázsa után , sőt 1 '/2krra teszi, tehát a mi vasutainkon jelenleg létező abnormis árakat veszi zsinórmértékül, holott már csak a déli vaspályán is a köveknek, tehát a kősónak szállítása alig kerül mértföldenként ”,e rész krajczárnál többe. Németországban hasonló szállítmányokért átaljában sehol sem fizettetik több egy krajczárnál, bár ilynemű terhekért ezen ár is szerfölött magas. Azonban maradjunk az 1 kros bér mellett, és még ez esetben is a Szigettől Szolnokig terjedő 36 mértföldnyi vonalon a vasúti szállítás legfeljebb 5 krral kerülne többe mértföld és mázsánként mint a tiszai szállítás, holott ezikkiró az alter umantumot igyekszik kimutatni. De ezen 5 kr. látszólagos különbség is elenyészik, ha figyelembe vesszük a vizeni szállítás által támadni szokott szerencsétlenségekből a kincstárra háromló károkat, midőn például 1855- ben a károsodás 15 ezer mázsát, 1864. évben pedig 10,000 mázsát meghaladott; és ha figyelembe vesszük azon több °/0 apadást, mely a vizeni szállításért a vállalkozónak engedélyezve van s mely például Szolnokig a kősóért 2747o-t tesz. Mindezen veszteségek elenyésznek a vasutoni szállítás által, s így biztosan állítható, hogy a vasutoni szállítás ha nem leend is olcsóbb a vizeni szállításnál, de ezzel mindenesetre kellő, az államra nézve előnyös arányban leend. Azon észrevétele ezik kiró annak, hogy a vas után a rázódás és dörzsölődés által több só fogna elporlani, mint mennyi a vizen elpárolog, elenyészik azon igénytelen megjegyzésünk által, hogy a sóhulladék mindenesetre megmarad s összeszedhető a szállító kocsik és vasúti raktárakban, míg a vizen szállító részére biztosított apadás a legjobb esetben is minden esetre elpárolog. Azon 216 ezer ftnyi kár tehát, mely czikkiró úr szerint egy millió kétszáz ezer mázsa sónak Máramarosból Szolnokra a vasúton szállítása mellett sújtaná az állam pénztárát, nemcsak illustrius, hanem mint feljebb megmutattuk, merőben hibás adatokon nyugvó kiszámítás eredménye. Czikkiró úr azon aggódik, hogy mi történik a szolnoki nagyszerű sóraktárakkal, ha a só Szolnokra a vasúton és nem a Tiszán fogna szállíttatni ? Bennünket ezen aggodalom nem bánt, nem csak azért, mert milliók megtakarításánál s államgazdászatunk egyik legjelentékenyebb ágában behozandó gyökeres javaslatoknál számba sem jöhet egy pár itt vagy amott épített raktár, de azért sem, mert mint ezt már ismételve kimutattuk, a vasútoni szállítás által nem lesz megszüntetve a vizeni szállítás, és így mindenik raktár eredeti rendeltetésének megtartható lesz. A czikkíró úr által, állításai támogatására felhozott sok érv között hasztalan keressük annak kimutatását, hogy a Tiszától távol eső helyekre sokkal kevesbbe kerülne a sónak elébb a Tiszán a legközelebb fekvő állomásig, azután pedig ezen állomásról az illető helyre tengelyen való elszállítása, mintha azon hely közelében vasút vezetne keresztül, pedig ez lett volna a beigazolandók legtöbbike, mert hogy a Tiszaparton lévő állomásokra mindaddig nem szükséges a sót vasúton szállítani, a meddig és a mennyire a máramarosi erdők ereje a vizeni szállítást engedni fogja, ezt mutogatni felesleges. Azonban a máramarosi kincstári fenyves erdők nem épen oly gazdagok, hogy czikkiró úr állítása szerint 1.200.000 mázsa sónak leszállítása „örök időkre“ biztosítva volna. Több ízben volt alkalmunk megmutatni, hogy azon oly nagyon híresztelt erdők a néhány év óta erősebb sótermelés és szállítás érdekéből nagyon is igénybe vétetnek s bár ezen erdők kezelése a lehető legszebb és teljesen szabályszerű, de arról az illető kezelők nem felelhetnek, ha a kivágatni rendelt fák mennyisége az erdők korát és erejét meghaladja s a termelés növekedése esetében bizonyosan kinemtendi. Ennek beigazolására csak egy pár adatot jegyzünk fel. Míg a magán erdőbirtokosok által a sószállító társulat részére eladni szokott fák a legszebbek, a legvastagabbak, ésannyira, hogy úgy a múlt évben, mint az azt megelőzött években a legtöbb fa I. és II. osztályú, a IV. osztályon aluli fa pedig egy sem volt, akkor a bocskói, tehát három erdőtisztség fáját központosító kincstári legjelentékenyebb szállító hivatalnál a mult évben következő fák állottak a sószállitó társulat rendelkezésére. Az öszves 139,492 szálfából volt 11 öles I. osztályú 109; II. oszt. 271, ellenben V. oszt. 3562, VI-oszt. 2604 ; 10 öles I. oszt. 150; II. oszt. 331, V. oszt. 1184, VI. oszt. 5008 s igy tovább. 11 öles fa volt összesen 7857; 10 öles 10,544; 9 öles 18019; 8 öles 25,133; 7 öles 34,800 ; 6 öles 27577 ; 5 öles 35501 ; 4 öles 53 . És mig az I. és II. osztályú fák öszvege 16,062, addig a III. és IV. oszt. fák 25,326-ra az V. és VI. oszt. tehát a kereskedésben előforduló legvékonyabb szálfák pedig épen 98104-re rúgtak. Ezen számok nem igényelnek bővebb magyarázatot, mert midőn három erdőtisztség legjelentékenyebb erdőterületén 7857 darab 11 öles fából csak 106 db I. osztályú s 10,544 db 10 öles fából csak 149 I. osztályú jó szálfa telik ki, akkor mindenki előtt, ki a tárgy ösmeretével biz első pillanatra tisztán áll az, mit statistikai adatokkal a múlt évben is beigazoltunk, hogy a kincstári erdőségek egy része a legszebb és legrendesebb kezelés mellett is, a sószállítás érdekéből korábban vágatik, mint az az erdészeti szabályok szerint megengedhető volna. Ebből természetesen következik, hogy a jelenlegi sótermelést vasút nélkül a legjobb akarat mellett sem lehetne növelni, mert különben a legszebb erdőségeket pusztulás veszélye fenyegetné, sőt hogy a jelenlegi termelés mellett sincs „örök időkre“ a vizeni szállítás biztosítva, az iránt mindazok meg vannak győződve , kik az itteni viszonyokat bővebben tanulmányozták, vagy több ízben közlött statistikai adatainkat figyelemre méltatták. És itt még egy körülmény megemlítését látjuk szükségesnek A nyári fa könnyebb lévén, több teher elszállíthatása érdekéből nyáron vágatnak a só alá szánt fák, melyek a sószállitás által meglehetősen megrongáltalak s alig tartanak 15 évig, mig a vasút létesítése esetében a vizen szállítás részben nélkülözhető lévén a téli vágás is behozathatik, mely által 35—40 évig tartó fényit szállák adatnának át a forgalomnak. Ami a fakereskedésre, a kincstári fenyvesek árusítására a vasút létesítése által az érdőkbeli állambevétel csökkenésére vonatkozó kérdéseket illeti, elégséges legyen ezúttal e részbeni számos adatainkra hivatkozás mellett egyszerűen megjegyezni, hogy a legroszabb esetben is megtérül az a vámon a mi netána réven elveszne. De különben is megengedhető e államgazdászati szempontból úgy intézkedni, hogy czikkíró szerint „fél millió“ látszólagos jövedelem érdekéből tovább is gátoltassék egy oly vasút létesítése, melyen az állam fentebbi netaláni veszteségét már csupán a só által is legalább tízszeresen pótolhatja, s mely itt az ipar, kereskedelem s közforgalom emelése által a közvagyonosodás egyik legnagyobb emeltyűjéül fog szolgálni. Végül azt kérdi czikkíró úr, hogy „miként lesz kipótolva azon 200,000 forintnyi bevétel, melyet a nép a „sószállításból folyólag évenként megoszt maga között?“ Sok okunk és adatunk van arra, hogy ezen 200,000 ftot kétségbe vonjuk, mert abból különböző utakon igen sok elszivárog , azonban tegyük fel e tétel valóságát és még akkor is határozottan állítjuk s ezt állítja velünk mindaz, ki az itteni viszonyokat alaposan ismeri, hogy a sószállítás, bár igen sok pénz jön általa a nép között forgalomba, legkevésbbé sem szolgált népünk anyagi jólétének vagy szellemi előhaladásának, szóval jól megértett érdekének emelésére. Tekintsünk végig azon községeken, melyek a sószállítással foglalkoznak , részint egészen elmerültek már, részint az örvény szélén állanak. Több ízben volt alkalmunk ezen felötlő tény okait kimutatni, s miután ezeket mindazok, kik a dolog mélyébe tekintettek, alaposakul ismerték el, ismétlésekbe bocsátkozni nem akarunk, csak azt jegyezvén meg, miszerint a vasút létesítése által lassanként visszatérnek műveletlen földjeikhez a különféle csábeszközök által sószállításra, tehát henyeségre szoktatott s pénzjövedelmek mellett is mindig szegény kormányosok, kik Szolnokból nem ritkán koldulva térnek vissza s a legjobb esetben is alig tudnak egy félnyár elvesztéséért családjuknak egy pár forintot fölmutatni ; nem is szólva azon roppant mérvű demoralisatióról, mely a sószállitással foglalkozó népünknél csaknem kikerülhetlen. A magyar sóbányáknak vaspálya általi öszszekötése az ország többi részeivel régen eldöntött kérdés úgy fent mint alant. A szigeti vaspálya országos érdekű egyik fő feladata leendne az állam sóbányáit mindenkinek megnyitnia a kincstári erdők használását a tutajozás, különösen pedig a sószállítás nyűgeitől legalább részben megszabadítani. De különben is a polgárisodott világnak határa ott van, hol a vasút végződik. Lehet-e, szabad-e ennyi nagy érdek, a hazai közügy óhajtotta ily roppant követelmények ellen bármi érdekből is, avagy csupán csak azért küzdeni, mert a vasút létesítése, mint ez rendesen történni szokott, sok viszonyt megváltoztat, s a szétrombolt érdekek és hasznok helyébe újakat teremt? Mi úgy vagyunk meggyőződve, hogy ez nem lehet, nem szabad s tudjuk, hogy e meggyőződésünket a haza nagy többsége osztja. Várady Gábor: Mozgalmak Keleten. A crétai eseményekről Írják az „A. Zeitung“ - nak Konstantinápolyból : a crétaiak Ügye mindig bonyolódottabb lesz, mióta az egyptomi alkirály szándéklataival előállt. Ő a portának a Créta fölötti fenségi jogok átengedéséért 480,000 tallérnyi adót ajánl az első évre, 600,000 nyit a második évre, és így minden évben 5 százaléknyi fokozással tizenöt év lefolyásáig. Egyszersmind abba is beleegyezik, hogy a porta által kinevezendő helytartót megerősíti. A porta ezen ajánlatot komoly megfontolás alá vette, míg az alkirály Saii pasa tábornokának visszahatásával csapatait közvetlenül Jahna pasa török parancsnok főparancsnoksága alá helyezte. A crétaiak száma, kik Apocorona mellett állanak, 20,000 ; jól vannak felfegyverkezve és néhány ágyú birtokában vannak , csak kis eredményt érjenek el és számuk kétségen kívül megkettőzve lesz. Azonban fájdalom, a mozgalom vezénylői közti meghasonlás, azt kissé gyöngíti ; ámbár mindnyájan egyek abban, hogy a török járműt le kell rázni, mégis találkozik egy bizonyos kisebbség, mely, mint már egykor, Egyiptomhoz kíván tartozni. Az alkirály minden szabadalmakat és szabadságot ígért nekik, azon feltétel alatt, hogy a fölkelés vezérei maguk kívánják a sziget átengedését Egyiptomnak, és ezt erőszakkal vitják ki a portától. A franczia követ, melynek meghitt o. egyiptomi tábornokhoz nem titok, ezen tervezetet egész nyíltan pártfogolja. A crétaiak legnagyobb többsége azonban Görögországba való bekeblezés mellett van, honnan ők a crétai bizottság által számos fegyver- és lőszer szállítmányokat kapnak. A pasa betegnek mondja magát és elég időt enged a felkelőknek felfegyverkezésre. A 30.000 főnyi egyiptomi török hadsereg nyugodtan van e sziget három erődített helyén, hová a gyér török lakosság is menekült. Az amerikai consul által indíttatva, Créta ideiglenes kormánya Johnson elnökhöz egy feliratot intézett, melyben a törökök elleni vádakat előadja és végül annak beavatkozását kéri. Egy crétai kikötő átengedéséről még nincsen szó. Azonban úgy látszik, a crétaiak joggal reménjük az orosz amerikai beavatkozást. A legutóbbi sz.pétervári tudósítások itt élénk aggodalmakat szültek. Páriából írják : A keleti események már kézzel fogható eredményre vezettek. Francziaország egész elhatározottsággal van, a hohenzollerni hg. romániai fejedelemmé való elismerése mellett. A candiai mozgalom kitörése és a porta oktalan magatartása a főursága alatt álló államok ellenében kényszeríti a párisi cabinetet erre. Francziaország fáradozásai e tekintetben a porosz kormány intenzióival találkoztak. A „Patrie“ és a „Nord. Alig. Ztg.“ czikkei e tárgyat illetőleg fölvilágosítást nyújtanak; mindkettő a hohenzollerni hg. elismerését sürgeti, mint szükséges következményét a közvélemény hangos nyilvánulásának ; a párisi közlöny a magas portát azonfelül még figyelmezteti, hogy mily veszélyeknek teszi ki magát Oroszországgal szemben határozatlansága által. Hogy Pororszország a megválasztott román fejedelmet oly melegen pártolja, könnyen fölfogható ; kevéssé nyíltak azon okok, melyek Francziaországot hasonló magatartásra határozták. Mindazonáltal tökéletesen meg vannak itt arról győződve, hogy a porta a védenczet föltétlenül elismeri, Napóleon császár erről a fiatal fejedelmet távirati után már értesítette volna. Moustier marquis ezen ügyet — a szultán, mint ismeretes, az 1858 ki conventio által megállapított föltételeket kívánta — még elutazása előtt, Brassier de St. Simon porosz követ által támogattatva, intézte el. A „Nordd. A. Ztg“ czikkére visszatérve, azt mondja e lap, hogy átalános azon hit, hogy Poroszország azon aggódik, miszerint a keleti kérdés még előbb gyúlhat lángra, mielőtt Poroszországnak még lehető lenne, annak megoldásában teljes erővel részt venni. Azt tartják, hogy Manteuffel sz.pétervári küldetése ezen aggodalommal összköttetésben állt, és hogy tökéletes egyetértést hozott volna létre. Igaz ugyan, hogy sem Francziaország, sem Oroszország nem az egyedüli döntő hatalmak , de Ausztriának, melynek legéletbevágóbb érdekei forognak fen , előbb nagy reformokat kell életbe léptetnie mind bel, mind külpolitikájában, mielőtt a színtéren ismét megfelelő hatalommal megjelenhetnek. A „Journal des Débats“ egy Girardin által alájegyzett czimben a keleti kérdést tárgyalja. Válasz a sószállitás ügyében. ii. A Tiszán való olcsó s a vasúti drága szállíts között ezikkiró ur által vont párhuzam tel- TÁRCZA. A »Morlamu«-ról. ii. (VK.) Fölfegyverezni Magyarországot, melynek régi és újabb története tele van fölkelésekkel, hol még egy századnegyed előtt Rákóczi zászlói lobogtak, s hol Pozsony falai közt még csak néhány hét előtt is heves ellenzéki szónoklatokat tartottak a királynő kívánságaival szemközt — erre a gondolatra minden bécsi államférfi elszörnyedt. A királynő mosolyogva nyugtatá meg őket. Hinni és bizni tudott — ez adá neki az erőt, s meg volt benne az az öntudat, hogy képes legend egy áldozatokra kész nemzetet felvillanyozni. 1741. sept. 7 dikén tehát a pozsonyi királyi várba magához hivatá az ország legelőkelőbb magyarjait. Személyesen és sok ékesszólással adá elő az értekezletben a trón veszélyes helyzetét. „A magyaroktól függ — úgymond — hogy meg legyen mentve a korona, a birodalom, az uralkodóház.“ S könyek ragyogtak szemében, s egy akkori érzékeny szivü püspök írva hagyá , hogy könyei még rábeszélőbbek voltak, mint szavai. Ez értekezlet nagyúri tagjai azonnal felajánták fiaikat és jövedelmeiket a trón oltalmára. Negyvenezernyi magyar sereg rögtöni felállítását határzák el, és buzdító szónoklatokat küldtek a megyékhez. A királynőt kérték egyszersmind, hogy vonuljon Győrbe, s fiát bízza a magyarok oltalmába. „Ezt fogom tenni — felelte a királyné — az utolsó szükségben. De most az a kötelességem, hogy ne hajtsam meg fejemet a veszély előtt, sőt saját bátorságommal erősítsem a másokét.“ Hogy átalános insurrectio legyen, mint országunk törvényei a legszorongatóbb szükségben rendelék, s hogy a magyar sereg valódi lelket kapjon , ahoz az egész országgyűlés támogatása kellett. Ennélfogva a nádorispán (gr. Pálffy János) sept. 10 kén nagy díszebédet adott, meghiva rá mind a követeket. Valamenynyien nem valának már Pozsonyban, de a kik ott voltak, azok a legbefolyásosabb férfiak közé tartoztak. E lakomán sokat beszéltek arról, hogy a királynő föl akarja fegyverezni Magyarországot, valamint arról is, hogy a német tanácsosok minden áron ellenzik e szándékot. Meg kell adni, hogy ez a kérdés igen ügyesen volt felállítva. Várható volt, hogy a magyar követek már csak azért is buzogni fognak a fölfegyverzés mellett, mivel az a német tanácsosoknak nem tetszik. A hangulat kedvező voltáról tudomást vévén, sept. Ildikón a királyné magához hivatá mind a két tábla tagjait. Délelőtti tizenegy órakor már nagy mozgás volt a királyi várpalotában. Midőn a rendek az elfogadó terembe léptek, a királynő fekete ruhában, fején Szent István koronájával jelent meg, s a trón is, melyre ült, fekete posztóval volt bevonva. Arczát komolyság és elhatározottság kifejezése még jobban megszépíté. Legelébb is a főkancellár — gróf Batthyáni Lajos tett jelentést a királyi előterjesztésekről, anyanyelvünkön erőteljes szavakkal festve az idegen fejedelmek jogtalan támadásait, a székváros veszedelmét s „édes magyar hazánk“ fenyegetett állapotát. Kinyilvánítá a királynő abbeli szándékát, hogy személyét, családját és koronáját a magyarok védelmére bízza, remélve, hogy e hű és áldozatkész nemzet ellenáll a támadó ellenségnek, s új diadallal növeli ősi dicsőségét. Utána a királyné szólt szabatos latin nyelven. Beszéde körülbelül ez volt : „Szorongatott helyzetünkben az osztrák örökös tartományokba tett ellenséges becsapásokat, a Magyarországot is fenyegető veszélyt, valamint az ezek elleni eszközök módját írásban terjesztettük kedvelt királyságunk hű rendei elé. Magyar királyságunk, személyünk, gyermekünk és koronánk van ezúttal szóban. Mindentől elhagyatva, magunkban, egyedül menekülünk a magyarok és az ő ősi hitű vitézségük oltalma alá, kérjük a rendeket, hogy e személyünket, gyermekünket, koronánkat és birodalmunkat fenyegető nagy veszély elhárításáról haladék nélkül erélyesen gondoskodjanak. Mi amint tőlünk telik, rajta leszünk, hogy Magyarország és népének régi boldog állapota s nevének fénye helyreállittassék. A hűséges rendek a mi kegyelmes hajlamunk jó eredményeit fogják tapasztalni mindenben.“ A királynő kényezett, kivált midőn gyermekét emlité. Reszkenővel törte szemét, de majd megint összeszedte erejét, hogy szavainak kellő nyomatot adjon. Az agg prímás felállt a gyülekezet nevében. Megígérte, hogy az egész magyar nemzet kész áldozatul hozni vérét és vagyonát a királynő védelmére. Élénk mozgalom támadt a rendek között e szavakra. A magyar nemesi büszkeségnek tetszett, hogy a királynő személyesen fordul hozzájuk oltalom végett. Méltóságos alakja és fájdalomtól komoly arcra is növelék a hatást. Először a nádor s aztán több száz alak kiálta föl az emlékezetes szavakat: „Moriamur pro rege nostro Maria Theresia,“ vagy amint mások más szavakkal, de ugyanazon értelemben följegyezték: „Vitam nostram et sangvinem consecramus.“ De e lángnak volt füstje is. Míg sokan könybe borult szemmel élteték a királynőt, mások (a fiatalabbak és hevesebbek) fenhangon szidták a német tanácsosokat, kiknek régi törekvése, hogy válaszfalat képezzenek az uralkodó és nemzet szíve közt. Észrevették némelyek, hogy a királynő beszéde alatt egyik bécsi tanácsos arcza kicsinylést fejezett ki. Ez olajat öntött a tűzre. A királynő jelenléte ugyan meggátolá a hevesebb kitöréseket, s egy pár higgadtabb öreg úrnak sikerült az itt ott hallatszó duzzogást is elcsitítani, de már a lépcsőkön lejövet a megyei követek közül sokan olyan szitkokra fakadtak, minőket a sokkal későbbi nemzedékek teketoriátlan népnótákba foglaltak. Némelyik egész felebaráti készséggel kiránta akasztófára az olyan minisztert, ki azt meré mondani a „legjobb királynőnek,“ hogy inkább az ördögökben bizzék, mint a magyarokban. „Nem is érdemelne egyebet !“ volt a zajos válasz minden oldalról. De a királyi propositiókat rögtön vegyes ülésben olvasták föl. őszinte hangon volt megírva azokban, hogy a porosz király elfoglaló Siléziát, egy franczia- bajor sereg pedig Bécset és Magyarországot fenyegeti. Az osztrák hadak Frigyes királylyal harczolván, ez utóbbiakkal szemközt nem bírnak elég erőt állítani. Ezért fordul a királynő a vitéz magyarokhoz, meg lévén győződve , hogy a bajor fejedelemnek Magyarországhoz formált örökösödési igényeit nem csak visszautasítják, hanem előnyomulásának is fegyveres kézzel ellenállanak. Közfelkelést (insurrectiót) kér tehát. Intézkedjék az országgyűlés azonnal; intézkedésének ideje alatt a királynő maga is az országban maradván, hogy a siker elérése végett ő maga is tehetsége szerint közreműködhessék. Miután Pécsy protonotárius felolvasá ez előterjesztést, a prímás és nádor nyilatkoztak. Fölmutaták az iratot, melyet a bajor fejedelem küldött hozzájuk, abban Magyarországhoz való igényeit sorolván elő. Grassalkovics kir. személynök és a két Erdődy szintén buzdítólag beszéltek. Ellenmondás nem történt, s azonnal megalakíták a választmányt, mely haladék nélkül intézkedjék a fölött, hogy mint mentsék meg a királynőt és az országot. Még ugyanazon nap délutánján megvitték a királynőnek az országgyűlés válasziratát, mely szerint a királynő előterjesztéseit föltétel nélkül elfogadják, s a bajor király öröködési igényeinek ellenmondanak. September 13-dikán pedig elhatározták, hogy 30,000 gyalogot — 13 ezredbe osztva — állítanak ki, s ezenkívül minden fölkelőre köteles nemes ember lóra ül, vagy helyettest állít. Magyarországból 15,000 lovasra, Erdélyből 6000- re, Horvátország és Slavoniából szintén ugyanannyira számoltak. A bánát, jászok, kunok és hajdúk csapataival együtt összesen százezerre. Azon időkben nagyszerű hadi erő. A tárgyalásnál észrevehető volt ugyan némi ellenzéki hajlam, de a „legbuzgóbb hivek“ elejét tudták venni minden kis zivatarnak. Sőt a lelkesedés ez óráiban egy füst alatt azt is kivitték, hogy — a mi a királynőnek legkedvesebb óhajtása volt, — Magyarország rendei az ő férjét, mint segédországrót, elismerék, s az ellenzék óhajára csupán azt tették hozzá, hogy „abból az országra semmi hátrány ne háramoljék.“ a királyi palotában nagy volt az öröm. Az nap a kis trónörökös is megérkezett, s egy azon korbeli naiv író szerint : „mint egy kis halacska bámult a fél éves trónörökös dajkája karján a tolongó tömegre, mely kisérte, a mig a kikötő helyről a várpalotába kocsizott.“ A királynő bemutatá gyermekét az összegyűlt magyaroknak. Azok megéljenezték , de hogy valami rendkívüli benyomást tett volna rájuk, oly állítás, melyet csak későbbi írók gondoltak ki. A magyar országgyűlés áldozatkészsége egyaránt meglepett barátot és ellenséget. A Lajtántúli tartományok rég idők óta nem oly érzületet tanusítanak Magyarország iránt, hogy onnan ily lelkesedést várhattak volna. Bámulni kezdték tehát a lovagias nemzetet, s fölbátorodtak példáján. Az erkölcsi hatás mindenfelé igen nagy volt, s ez időtől kezdve elmúlt a csüggetegség. S Magyarország beválta ígéretét — megmentő a trónt. A magyar seregek szokatlan harczi modora, a lovasok ügyessége, a szívós kitartás megzavarták a franczia és bajor hadakat. Igaz, hogy a későbbi vereségekre sokat tön a különböző szövetséges nemzetek és német fejedelmek egymás közti meghasonlása is ; de el nem vitázható tény, s maga a királynő is mindig hálásan ismerő el, hogy a magyar vitézségnek köszönheti trónja megmaradását. S mi szülé e lelkesülést ? Semmi más, mint az a teljes bizalom, melyet a királynő a magyarok iránt tanusita, s az a belátás és határozottság, melylyel a német tanácsosok balga féltékenysége fölé emelkedni birt. Ennek köszönheti, hogy noha uralkodásának kezdete a legbaljóslatubb volt, birodalmát később a hatalom oly magas polczára emelte, minőn azelőtt aligha állott valaha. Általában történeti tények igazolják, (noha igen sokan a Lajtán túl nem akarnak okulni belőle,) hogy a birodalom mindig csak akkor virágzott fel tartósan, midőn Magyarország jogait tiszteletben kívánták tartani. Megemlítjük végül, hogy a királynő abban is fölülmúlta sok férfi elődjét, hogy a köznevelés iránt igen nagy érdekeltséget tanussza, és azon korban feltűnően szabadelvű intézkedéseket tett. Sok nagy tanintézet és falusi iskola keletkezett az ő pártfogása alatt ; a műipar terén jutalmakat osztogatott; előmozdítni kívánta a mezőgazdaságot, (egy emlékpénzén olyforma fölirat van, hogy a mezőgazdaság minden más mesterség alapja,) s a magyar Urbárium is szép emléke marad uralkodási idejének. Továbbá sok munkagátló ünnepet eltörlött, a papok jelenlétét végrendeletek írásánál eltiltá, az egyházak és kolostorok menedékjogát megszünteté, a jezsuita szerzetet eltörlé, s átalában senkinek sem engedé meg, hogy 25 éves kora előtt valamely szerzetbe léphessen. Átalában nem meglepő, hogy a királynőnek oly fölvilágosodott fia lett, mint II. József, kinek hibái és tévedései mindazon esetlegből erednek, hogy nagyon megelőzte korát. De abban igen különbözött anyjától, hogy a magyarokkal nem tudott bánni. Pedig a „Mohamur“ jelenet is megtaníthatta volna arra, mit egy későbbi nemzeti költő ekkép fejezett ki . Természete a magyarnak, Hogy jussait nem hagyja, De ha vele bánni tudnak , Az ingét is odadja. Hanem e vers születése óta is sok idő folyt el, sok tanulsággal. Most már a magyar is jobban meggondolja, ha várjon van e miért az ingét odadni.