A Hon, 1866. szeptember (4. évfolyam, 201-225. szám)

1866-09-18 / 214. szám

aránytalanság még szembeszökőbbé válnék,­­ vagy végre a két milliót felülmúló adósságát kellene szaporítani. Lehetne még több esetet felsorolni, mert csak igen kevés tétel mutat a költségvetésekben apa­dást, templomépítésre, a vigadóra, a dunarak­­partra, jótékony s egyéb városi intézetekre, sze­gényeknek gyógyszerekre stb. a város jelenté­kényen többet ad ki ma mint ezelőtt s ezen több kiadást korántsem nevezhetjük könnyelmű pazarlásnak. Egy séta a város utczáiban, néhány hét annak ölében töltve, de főleg egy látogatás annak ke­vés intézeteiben meggyőződést szerez arról, hogy e kiadásokat megkettőztetni lehetne anélkül, hogy vétkes pazarlást vennénk észre. Ezen kiadások, melyek a község nagyvárosi jelleméből erednek, adják a második és fő okot, hogy miért szenved a város örökös pénzhiány­ban. Hogy ezen deficiteknek eleje vétessék, vé­leményem szerint a város pénzügyrendszerét generális revisio alá venni lenne kívánatos s lesz előbb utóbb elkerülhetetlen kényszerűség. Még egy momentumot kell itt röviden felem­lítenem, hogy Pest financzállapotának lehető hn képét adjam.­­ Egy harmadik ok, mely a város financziáin emészt­i maga az állam. A katonai nagy helyőrség úgy mint a sok átkelő katonaság szállásolása s tartásáról az állam kellőleg nem gondoskodván, azok terhét a város súlyosan vi­seli, mi reá nézve annál nyomasztóbb, mert köz­ponti hely lévén, ezen katonai rendeletek által szabályzott teher őt nem arányosan éri az or­szág egyéb vidékeivel. így 1862-ben 91,325 ft 70 kr katonai kiadások mellett a megtérítések után 50,196,537­ ft kára maradt a városnak, 1864-ben 39,059 ft 747­ kr és 1865-ben 39,286 ft 58 kr, bele nem számítva az ez által okozott hivatali eljárások költségeit. Oly években pedig mind a háború 1859 és 1866, ezen károk nem kis mérvben fenyegetik a budget egyensúlyát. Nem volna e méltányos e bajon a kormánynyal kötendő újabb szerződések által segíteni ?.Hason­­lólag veszt a város tetemes összegeket az idegen vidéki fegyenczek és tolonctek tartási és szállí­tási költségei megtérítésénél, mely iránt szinte kívánatos lenne, egy a kölcsönösséget jobban fentartó rendszer életbeléptetése. Más fővárosok az államtól subsidiumokat s legalább közvetett támogatást nyernek, a miénk subsidiumokat szolgáltatni kénytelen. Eddigi vizsgálódásom eredményét ha nem mondhatom kedvezőnek , épen ezen körül­mény fogja indokolni további okoskodásaimat. Hisz csak a­hol betegség létezik, szükséges gyógykezelés , csak hol a régi formák nem fe­lelnek meg a megújult, fejlődött és megérett tartalomnak, csak ott van indokolva a reform. Meddig a tökéletlen emberi­ társadalom létezik, azt reformálni azaz javítani leend az egyén leg­szebb és legszentebb hivatása : iparkodjék min­denki erejéhez képest járulni e czél megvaló­­sítása felé. B. Kasslver. * Bizonyításául annak, miként nőttek utóbbi években némely kiadások, nem lesz érdektelen következő kis táblázatos kimutatás. jelen hibás adatokon s ugyanazért hibás kiszá­mításon nyugszik. Állítja ugyanis a czikkiró ur, hogy a sónak mázsája Máramarosból Szolnokig 18 krajczárért szállíttatik, holott a kősó szállítási bére ugyancsak Szolnokig 31 kr ; a hordóban lévő só mázsája pedig 29‘/1 kr; tehát szinte kétszer annyi, mint amennyi czikk­iró ur kiszámításának alapját képezte. Ennek ellenében czikkiró ur a vasutoni szál­lítás bérét egy mértföld és mázsa után , sőt 1 '/2­krra teszi, tehát a mi vasutainkon jelenleg léte­ző abnormis árakat veszi zsinórmértékül, holott már csak a déli vaspályán is a köveknek, tehát a kősónak szállítása alig kerül mértföldenként ”,e rész krajczárnál többe. Németországban ha­sonló szállítmányokért átaljában sehol sem fizettetik több egy krajczárnál, bár ilynemű terhekért ezen ár is szerfölött magas. Azonban maradjunk az 1 kros bér mellett, és még ez esetben is a Szigettől Szolno­­k­i­g terjedő 36 mértföldnyi vonalon a vasúti szállítás legfeljebb 5 krral kerülne többe mért­föld és mázsánként mint a tiszai szállítás, holott ezikkiró az alter um­­antumot igyek­szik kimutatni. De ezen 5 kr. látszólagos különbség is ele­nyészik, ha figyelembe vesszük a vizeni szállítás által támadni szokott szerencsétlenségekből a kincstárra háromló károkat, midőn például 1855- ben a károsodás 15 ezer mázsát, 1864. évben pedig 10,000 mázsát meghaladott; és ha figyelembe vesszük azon több °/0 apadást, mely a vizeni szállításért a vállalkozónak engedélyez­ve van s mely például Szolnokig a kősó­ért 2747o-t tesz. Mindezen veszteségek elenyésznek a vasutoni szállítás által, s így biztosan állítható, hogy a vasutoni szállítás ha nem leend is olcsóbb a vi­zeni szállításnál, de ezzel mindenesetre kellő, az államra nézve előnyös arányban leend. Azon észrevétele ezik kiró annak, hogy a vas után a rázódás és dörzsölődés által több só fog­na elporlani, mint mennyi a vizen elpárolog, elenyészik azon igénytelen megjegyzésünk által, hogy a sóhulladék mindenesetre megmarad s összeszedhető a szállító kocsik és vasúti raktá­rakban, míg a vizen­ szállító részére biztosított apadás a legjobb esetben is minden esetre elpárolog. Azon 216 ezer ftnyi kár tehát, mely czikkiró úr szerint egy millió kétszáz ezer mázsa sónak Máramarosból Szolnokra a vasúton szállítása mellett sújtaná az állam pénztárát, nemcsak illustrius, hanem mint feljebb megmutattuk, me­rőben hibás adatokon nyugvó kiszámítás ered­ménye. Czikkiró úr azon aggódik, hogy mi történik a szolnoki nagyszerű sóraktárakkal, ha a só Szolnokra a vasúton és nem a Tiszán fogna szállíttatni ? Bennünket ezen aggodalom nem bánt, nem csak azért, mert milliók megtakarításánál s ál­lamgazdászatunk egyik legjelentékenyebb ágá­ban behozandó gyökeres javaslatoknál számba sem jöhet egy pár itt vagy amott épített raktár, de azért sem, mert mint ezt már ismételve ki­mutattuk, a vasútoni szállítás által nem lesz megszüntetve a vizeni szállítás, és így mindenik raktár eredeti rendeltetésének megtartható lesz. A czikkíró úr által, állításai támogatására felhozott sok érv között hasztalan keressük an­nak kimutatását, hogy a Tiszától távol eső he­lyekre sokkal kevesbbe kerülne a sónak elébb a Tiszán a legközelebb fekvő állomásig, azután pe­dig ezen állomásról az illető helyre tengelyen va­ló elszállítása, mintha azon hely közelében vasút vezetne keresztül, pedig ez lett volna a beigazolandók legtöbbike, mert hogy a Tiszaparton lévő állomásokra mindaddig nem szükséges a sót vasúton szállítani, a meddig és a mennyire a máramarosi erdők ereje a vizeni szállítást engedni fogja, ezt mutogatni feles­leges. Azonban a máramarosi kincstári fenyves erdők nem épen oly gazdagok, hogy czikkiró úr állí­tása szerint 1.200.000 mázsa sónak leszállítása „örök időkre“ biztosítva volna. Több ízben volt alkalmunk megmutatni, hogy azon oly nagyon híresztelt erdők a néhány év óta erősebb sótermelés és szállítás érdekéből nagyon is igénybe vétetnek s bár ezen erdők kezelése a lehető legszebb és telje­se­n szabályszerű, de arról az illető ke­zel­ők nem felelhetnek, ha a kivágatni rendelt fák mennyisége az erdők korát és erejét meg­haladja s a termelés növekedése esetében bizo­nyosan kinem­tendi. Ennek beigazolására csak egy pár adatot jegyzünk fel. Míg a magán erdőbirtokosok által a só­szállító társulat részére eladni szokott fák a legszebbek, a legvastagabbak, ésannyira, hogy úgy a múlt évben, mint az azt megelőzött évek­ben a legtöbb fa I. és II. osztályú, a IV. osztá­lyon aluli fa pedig egy sem volt, akkor a bocs­kói, tehát három erdőtisztség fáját központosító kincstári legjelentékenyebb szál­lító hivatalnál a mult évben következő fák állot­tak a sószállitó társulat rendelkezésére. Az öszves 139,492 szálfából volt 11 öles I. osztályú 109; II. oszt. 271, ellenben V. oszt. 3562, VI-oszt. 2604 ; 10 öles I. oszt. 150; II. oszt. 331, V. oszt. 1184, VI. oszt. 5008 s igy to­vább. 11 öles fa volt összesen 7857; 10 öles 10,544; 9 öles 18019; 8 öles 25,133; 7 öles 34,800 ; 6 öles 27577 ; 5 öles 35501 ; 4 öles 53 . És mig az I. és II. osztályú fák öszvege 16,062, addig a III. és IV. oszt. fák 25,326-ra az V. és VI. oszt. tehát a kereskedésben előfor­duló legvékonyabb szálfák pedig épen 98104-re rúgtak. Ezen számok nem igényelnek bővebb magya­rázatot, mert midőn három erdőtisztség legje­lentékenyebb erdőterületén 7857 darab 11 öles fából csak 106 db I. osztályú s 10,544 db 10 öles fából csak 149 I. osztályú jó szálfa telik ki, akkor mindenki előtt, ki a tárgy ösmeretével biz első pillanatra tisztán áll az, mit statistikai adatokkal a múlt évben is beigazoltunk, hogy a kincstári erdőségek egy része a legszebb és legrendesebb kezelés mellett is, a sószállítás érdekéből ko­r­á­b­b­an vágatik, mint az az erdészeti sza­bályok szerint megengedhető volna. Ebből természetesen következik, hogy a jelen­legi sótermelést vasút nélkül a legjobb akarat mellett sem lehetne növelni, mert különben a leg­szebb erdőségeket pusztulás veszélye fenyeget­né, sőt hogy a jelenlegi termelés mellett sincs „örök időkre“ a vizeni szállítás biztosít­va, az iránt mindazok meg vannak győ­ződve , kik az itteni viszonyokat bővebben tanulmányozták, vagy több ízben közlött statis­tikai adatainkat figyelemre méltatták. És itt még egy körülmény megemlítését lát­juk szükségesnek A nyári fa könnyebb lévén, több teher elszállíthatása érdekéből nyáron vá­gatnak a só alá szánt fák, melyek a sószálli­tás által meglehetősen megrongáltalak s alig tartanak 15 évig, mig a vasút létesítése ese­tében a vizen szállítás részben nélkülözhe­tő lévén a téli vágás is behozathatik, mely által 35—40 évig tartó fényit szállák adatnának át a forgalomnak. A­mi a fakereskedésre, a kincstári feny­vesek árusítására a vasút létesítése által az érdőkbeli állambevétel csökkenésére vonatkozó kérdéseket illeti, elégséges legyen ezúttal e rész­beni számos adatainkra hivatkozás mellett egy­szerűen megjegyezni, hogy a legroszabb eset­ben is megtérül az a vámon a mi ne­tána réven elveszne. De különben is megengedhető e államgazdá­szati szempontból úgy intézkedni, hogy czikkíró szerint „fél millió“ látszólagos jövedelem érdekéből tovább is gátoltassék egy oly vasút létesítése, melyen az állam fentebbi netaláni veszteségét már csupán a só által is legalább tízszeresen pótolhatja, s mely itt az ipar, keres­kedelem s közforgalom emelése által a közva­­gyonosodás egyik legnagyobb emeltyűjéül fog szolgálni. Végül azt kérdi czikkíró úr, hogy „miként lesz kipótolva azon 200,000 forintnyi bevétel, melyet a nép a „sószállításból folyólag évenként megoszt maga között?“ Sok okunk és adatunk van arra, hogy ezen 200,000 ftot kétségbe vonjuk, mert abból k­ü­­lönböző utakon igen sok elszivárog , azon­ban tegyük fel e tétel valóságát és még akkor is határozottan állítjuk s ezt állítja velünk mind­az, ki az itteni viszonyokat alaposan ismeri, hogy a sószállítás, bár igen sok pénz jön általa a nép között forgalomba, legkevésbbé sem szol­gált népünk anyagi jólétének vagy szellemi elő­­haladásának, szóval jól megértett érdekének emelésére. Tekintsünk végig azon községeken, melyek a sószállítással foglalkoznak , részint egészen elmerültek már, részint az örvény szélén ál­lanak. Több ízben volt alkalmunk ezen felötlő tény okait kimutatni, s miután ezeket mind­azok, kik a dolog mélyébe tekintettek, alaposakul ismer­ték el, ismétlésekbe bocsátkozni nem akarunk, csak azt jegyezvén meg, miszerint a vasút léte­sítése által lassanként visszatérnek műveletlen földjeikhez a különféle csábeszközök által só­­szállításra, tehát henyeségre szoktatott s pénz­­jövedelmek mellett is mindig sze­gény kormányosok, kik Szolnokból nem ritkán koldulva térnek vissza s a legjobb eset­ben is alig tudnak egy félnyár elvesztéséért családjuknak egy pár forintot fölmutatni ; nem is szólva azon roppant mérvű demoralisatióról, mely a sószállitással foglalkozó népünknél csak­nem kikerülhetlen. A magyar sóbányáknak vaspálya általi ösz­szekötése az ország többi részeivel régen el­döntött kérdés úgy fent mint alant. A szigeti vaspálya országos érdekű egyik fő feladata leendne az állam sóbányá­it mindenkinek megnyitnia a kincs­­tári erdők használását a tutajozás, különösen pedig a sószállítás nyű­geitől legalább részben megszaba­dítani. De különben is a polgárisodott világ­nak határa ott van, hol a vasút vég­ződik. Lehet-e, szabad-e ennyi nagy érdek, a hazai közügy óhajtotta ily roppant követelmények el­len bármi érdekből is, avagy csupán csak azért küzdeni, mert a vasút létesítése, mint ez rende­sen történn­i szokott, sok viszonyt megváltoztat, s a szétrombolt érdekek és hasznok helyébe újakat teremt? Mi úgy vagyunk meggyőződve, hogy ez nem lehet, nem szabad s tudjuk, hogy e meggyőződésünket a haza nagy többsége osztja. V­á­r­a­d­y Gábor: Mozgalmak Keleten. A crétai eseményekről Írják az „A. Zeitung“ - nak Konstantinápolyból : a crétaiak Ügye min­dig bonyolódottabb lesz, mióta az egyptomi al­­király szándéklataival előállt. Ő a portának a Créta fölötti fenségi jogok átengedéséért 480,000 tallérnyi adót a­jánl az első évre, 600,000 nyit a második évre, és így minden évben 5 százaléknyi fokozással tizenöt év lefolyá­sáig. Egyszersmind abba is bele­egyezik, hogy a porta által kinevezendő helytartót megerősíti. A porta ezen ajánlatot komoly megfontolás alá vette, míg az alkirály Saii pasa tábornokának visszahatásával csapatait közvetlenül Jahna pasa török parancsnok főparancsnoksága alá helyezte. A crétaiak száma, kik Apocorona mel­lett állanak, 20,000 ; jól vannak felfegyverkez­ve és néhány ágyú birtokában vannak , csak kis eredményt érjenek el és számuk kétségen kívül megkettőzve lesz. Azonban fájdalom, a mozgalom vezénylői közti meghasonlás, azt kis­sé gyöngíti ; ámbár mindnyájan egyek abban, hogy a török járműt le kell rázni, mégis talál­kozik egy bizonyos kisebbség, mely, mint már egykor, Egyiptomhoz kíván tartozni. Az al­király minden szabadalmakat és szabadságot ígért nekik, azon feltétel alatt, hogy a fölke­lés vezérei maguk kívánják a sziget átenge­dését Egyiptomnak, és ezt erőszakkal vitják ki a portától. A franczia követ, melynek meg­hitt o. egyiptomi tábornokhoz nem titok, ezen tervezetet egész nyíltan pártfogolja. A crétaiak legnagyobb többsége azonban Görög­országba való bekeblezés mellett van, honnan ők a crétai bizottság által számos fegyver- és lőszer szállítmányokat kapnak. A pasa beteg­nek mondja magát és elég időt enged a felke­lőknek felfegyverkezésre. A 30.000 főnyi egyip­tomi török hadsereg nyugodtan van e sziget három erődített helyén, hová a gyér török la­kosság is menekült.­­ Az amerikai consul ál­tal indíttatva, Créta ideiglenes kormánya John­son elnökhöz egy feliratot intézett, melyben a törökök elleni vádakat előadja és végül annak beavatkozását kéri. Egy crétai kikötő átenge­déséről még nincsen szó. Azonban úgy látszik, a crétaiak joggal reménjük az orosz amerikai beavatkozást. A legutóbbi sz.­pétervári tudósí­tások itt élénk aggodalmakat szültek. Páriából írják : A keleti események már kéz­zel fogható eredményre vezettek. Francziaor­szág egész elhatározottsággal van, a hohenzol­­lerni hg. romániai fejedelemmé való elismerése mellett. A c­andiai mozgalom kitörése és a porta oktalan magatartása a főursága alatt álló álla­mok ellenében kényszeríti a párisi cabinetet erre. Francziaország fáradozásai e tekintetben a porosz kormány intenzióival találkoztak. A „Patrie“ és a „Nord. Alig. Ztg.“ czikkei e tár­gyat illetőleg fölvilágosítást nyújtanak; mind­kettő a hohenzollerni hg. elismerését sürgeti, mint szükséges következményét a közvélemény hangos nyilvánulásának ; a párisi közlöny a magas portát azonfelül még figyelmezteti, hogy mily veszélyeknek teszi ki magát Oroszország­gal szemben határozatlansága által. Hogy Po­­rorszország a megválasztott román fejedelmet oly melegen pártolja, könnyen fölfogható ; ke­véssé nyíltak azon okok, melyek Francziaorszá­­got hasonló magatartásra határozták. Mindazon­által tökéletesen meg vannak itt arról győződve, hogy a porta a védenczet föltétlenül elismeri, Napóleon császár erről a fiatal fejedelmet távi­rati után már értesítette volna. Moustier marquis ezen ügyet — a szultán, mint ismeretes, az 1858 ki conventio által megál­lapított föltétele­ket kívánta — még elutazása előtt, Brassier de St. Simon porosz követ által támogattatva, in­tézte el. A „Nordd. A. Ztg“ czikkére visszatérve, azt mondja e lap, hogy átalános azon hit, hogy Poroszország azon aggódik, miszerint a keleti kérdés még előbb gyúlhat lángra, mielőtt Po­roszországnak még lehető lenne, annak megol­dásában teljes erővel részt venni. Azt tartják, hogy Manteuffel sz.­pétervári küldetése ezen aggodalommal összköttetésben állt, és hogy tökéletes egyetértést hozott volna létre. Igaz ugyan, hogy sem Francziaország, sem Oroszor­szág nem az egyedüli döntő hatalmak , de Ausztriának, melynek legéletbevágóbb érdekei forognak fen , előbb nagy reformokat kell életbe léptetnie mind bel, mind külpolitikájában, mielőtt a szín­téren ismét megfelelő hatalommal megjelen­hetnek. A „Journal des Débats“ egy Girardin által alájegyzett czimben a keleti kérdést tárgyalja. Válasz a sószállitás ügyében. ii. A Tiszán való olcsó s a vasúti drága szállí­ts között ezikkiró ur által vont párhuzam tel- TÁRCZA. A »Morlamu«-ról. ii. (VK.) Fölfegyverezni Magyarországot, mely­nek régi és újabb története tele van fölkelések­kel, hol még egy századnegyed előtt Rákóczi zászlói lobogtak, s hol Pozsony falai közt még csak néhány hét előtt is heves ellenzéki szó­noklatokat tartottak a királynő kívánságaival szemközt — erre a gondolatra minden bécsi ál­lamférfi elszörnyedt. A királynő mosolyogva nyugtatá meg őket. Hinni és bizni tudott — ez adá neki az erőt, s meg volt benne az az öntudat, hogy képes le­g­end egy áldozatokra kész nemzetet felvilla­nyozni. 1741. sept. 7 dikén tehát a pozsonyi királyi várba magához hivatá az ország legelőkelőbb magyarjait. Személyesen és sok ékesszólással adá elő az értekezletben a trón veszélyes hely­zetét. „A magyaroktól függ — úgymond — hogy meg legyen mentve a korona, a birodalom, az uralkodóház.“ S könyek ragyogtak szemében, s egy akkori érzékeny szivü püspök írva hagyá , hogy könyei még rábeszélőbbek voltak, mint szavai. Ez értekezlet nagyúri tagjai azonnal felajánták fiaikat és jövedelmeiket a trón oltal­mára. Negyvenezernyi magyar sereg rögtöni fel­állítását határzák el, és buzdító szónoklatokat küldtek a megyékhez. A királynőt kérték egy­szersmind, hogy vonuljon Győrbe, s fiát bízza a magyarok oltalmába. „Ezt fogom tenni — felelte a királyné — az utolsó szükségben. De most az a kötelességem, hogy ne hajtsam meg fejemet a veszély előtt, sőt saját bátorságommal erősítsem a másokét.“ Hogy átalános insurrectio legyen, mint or­szágunk törvényei a legszorongatóbb szük­ségben rendelék, s hogy a magyar sereg va­lódi lelket kapjon , ahoz az egész országgyűlés támogatása kellett. Ennélfogva a nádorispán (gr. Pálffy János) sept. 10 kén nagy díszebédet adott, meghiva rá mind a követeket. Valameny­­nyien nem valának már Pozsonyban, de a kik ott voltak, azok a legbefolyásosabb férfiak kö­zé tartoztak. E lakomán sokat beszéltek arról, hogy a királynő föl akarja fegyverezni Magyar­­országot, valamint arról is, hogy a német taná­csosok minden áron ellenzik e szándékot. Meg kell adni, hogy ez a kérdés igen ügyesen volt felállítva. Várható volt, hogy a magyar követek már csak azért is buzogni fognak a fölfegyver­­zés mellett, mivel az a német tanácsosoknak nem tetszik. A hangulat kedvező voltáról tudomást vévén, sept. Il­dikón a királyné magához hivatá mind a két tábla tagjait. Délelőtti tizenegy óra­kor már nagy mozgás volt a királyi várpalotá­ban. Midőn a rendek az elfogadó terembe lép­tek, a királynő fekete ruhában, fején Szent Ist­ván koronájával jelent meg, s a trón is, melyre ült, fekete posztóval volt bevonva. Arczát ko­molyság és elhatározottság kifejezése még job­ban megszépíté. Legelébb is a főkancellár — gróf Batt­­h­y­á­n­i Lajos tett jelentést a királyi előter­jesztésekről, anyanyelvünkön erőteljes szavak­kal festve az idegen fejedelmek jogtalan táma­dásait, a székváros veszedelmét s „édes magyar hazánk“ fenyegetett állapotát. Kinyilvánítá a királynő abbeli szándékát, hogy személy­ét, csa­ládját és koronáját a magyarok védelmére bíz­za, remélve, hogy e hű és áldozatkész nemzet el­lenáll a támadó ellenségnek, s új diadallal nö­veli ősi dicsőségét. Utána a királyné szólt szabatos latin nyel­ven. Beszéde körülbelül ez volt : „Szoronga­tott helyzetünkben az osztrák örökös tartomá­nyokba tett ellenséges becsapásokat, a Magyar­­országot is fenyegető veszélyt, valamint az ezek elleni eszközök módját írásban terjesztettük ked­velt királyságunk hű rendei elé. Magyar király­ságunk, személyünk, gyermekünk és koronánk van ezúttal szóban. Mindentől elhagyatva, ma­gunkban, egyedül menekülünk a magyarok és az ő ősi hitű vitézségük oltalma alá, kérjük a rendeket, hogy e személyünket, gyermekünket, koronánkat és birodalmunkat fenyegető nagy ve­szély elhárításáról haladék nélkül erélyesen gondoskodjanak. Mi a­mint tőlünk telik, rajta leszünk, hogy Magyarország és népének régi boldog állapota s nevének fénye helyreállittas­­sék. A hűséges rendek a mi kegyelmes hajla­munk jó eredményeit fogják tapasztalni min­denben.“ A királynő kényezett, kivált midőn gyerme­két emlité. Reszkenővel törte szemét, de majd megint összeszedte erejét, hogy szavainak kellő nyomatot adjon. Az agg prímás felállt a gyülekezet ne­vében. Megígérte, hogy az egész magyar nemzet kész áldozatul hozni vérét és vagyonát a ki­rálynő védelmére. Élénk mozgalom támadt a rendek között e szavakra. A magyar nemesi büszkeségnek tet­szett, hogy a királynő személyesen fordul hoz­zájuk oltalom végett. Méltóságos alakja és fáj­dalomtól komoly arcra is növelék a hatást. Elő­ször a nádor s aztán több száz alak kiálta föl az emlékezetes szavakat: „Moriamur pro rege nostro Maria Theresia,“ vagy a­mint mások más szavakkal, de ugyanazon értelemben föl­jegyezték: „Vitam nostram et sangvinem con­­secramus.“ De e lángnak volt füstje is. Míg sokan könybe borult szemmel élteték a királynőt, mások (a fiatalabbak és hevesebbek) fenhangon szidták a német tanácsosokat, kiknek régi törekvése, hogy válaszfalat képezzenek az uralkodó és nemzet szíve közt. Észrevették némelyek, hogy a királynő beszéde alatt egyik bécsi tanácsos arcza kicsinylést fejezett ki. Ez olajat öntött a tűzre. A királynő jelenléte ugyan meggátolá a hevesebb kitöréseket, s egy pár higgadtabb öreg úrnak sikerült az itt ott hallatszó duzzogást is elcsitítani, de már a lépcsőkön lejövet a megyei követek közül sokan olyan szitkokra fakadtak, minőket a sokkal későbbi nemzedékek teketo­­riátlan népnótákba foglaltak. Némelyik egész felebaráti készséggel kiránta akasztófára az olyan minisztert, ki azt meré mondani a „leg­jobb királynőnek,“ hogy inkább az ördögökben bizzék, mint a magyarokban. „Nem is érdemel­ne egyebet !“ volt a zajos válasz minden ol­dalról. De a királyi propositiókat rögtön vegyes ülés­ben olvasták föl. őszinte hangon volt megírva azokban, hogy a porosz király elfoglaló Siléziát, egy franczia- bajor sereg pedig Bécset és Ma­gyarországot fenyegeti. Az osztrák hadak Fri­gyes királylyal harczolván, ez utóbbiakkal szem­közt nem bírnak elég erőt állítani. Ezért fordul a királynő a vitéz magyarokhoz, meg lévén győ­ződve , hogy a bajor fejedelemnek Magyar­­országhoz formált örökösödési igényeit nem csak visszautasítják, hanem előnyomulásának is fegyveres kézzel ellenállanak. Közfelkelést (in­­surrectiót) kér tehát. Intézkedjék az országgyű­lés azonnal; intézkedésének ideje alatt a királynő maga is az országban maradván, hogy a siker elérése végett ő maga is tehetsége szerint köz­­reműködhessék. Miután P­é­c­s­y protonotárius felolvasá ez előterjesztést, a prímás és nádor nyilatkoztak. Fölmutaták az iratot, melyet a bajor fejedelem küldött hozzájuk, abban Magyarországhoz való igényeit sorolván elő. Grassalkovics kir. személynök és a két E­r­d­ő­d­y szintén buz­dítólag beszéltek. Ellenmondás nem történt, s azonnal megalakíták a választmányt, mely ha­ladék nélkül intézkedjék a fölött, hogy mint mentsék meg a királynőt és az országot. Még ugyanazon nap délutánján megvitték a királynőnek az országgyűlés válasziratát, mely szerint a királynő előterjesztéseit föltétel nélkül elfogadják, s a bajor király öröködési igényei­nek ellenmondanak. September 13-dikán pedig elhatározták, hogy 30,000 gyalogot — 13 ezredbe osztva — állí­tanak ki, s ezenkívül minden fölkelő­re köteles nemes ember lóra ül, vagy helyettest állít. Ma­gyarországból 15,000 lovasra, Erdélyből 6000- re, Horvátország és Slavoniából szintén ugyan­annyira számoltak. A bánát, jászok, kunok és hajdúk csapataival együtt összesen száz­ezerre. Azon időkben nagyszerű hadi erő. A tárgyalásnál észrevehető volt ugyan némi ellenzéki hajlam, de a „legbuzgóbb hivek“ ele­jét tudták venni minden kis zivatarnak. Sőt a lel­kesedés ez óráiban egy füst alatt azt is kivit­ték, hogy — a mi a királynőnek legkedvesebb óhajtása volt, — Magyarország rendei az ő férjét, mint segédországrót, elismerék, s az ellenzék óhajára csupán azt tették hozzá, hogy „abból az országra semmi hátrány ne háramoljék.“ a királyi palotában nagy volt az öröm. Az nap a kis trónörökös is megérkezett, s egy azon korbeli naiv író szerint : „mint egy kis halacska bámult a fél éves trónörökös dajkája karján a tolongó tömegre, mely kisérte, a mig a kikötő helyről a várpalotába kocsizott.“ A királynő bemutatá gyermekét az összegyűlt magyaroknak. Azok megéljenezték , de hogy valami rendkívüli benyomást tett volna rájuk, oly állítás, melyet csak későbbi írók gondol­tak ki. A magyar országgyűlés áldozatkészsége egy­aránt meglepett barátot és ellenséget. A Lajtántúli tartományok rég idők óta nem oly érzületet tanusítanak Magyarország iránt, hogy onnan ily lelkesedést várhattak volna. Bá­mulni kezdték tehát a lovagias nemzetet, s föl­bátorodtak példáján. Az erkölcsi hatás minden­felé igen nagy volt, s ez időtől kezdve elmúlt a csüggetegség. S Magyarország beválta ígéretét — megmentő a trónt. A magyar seregek szokatlan harczi modora, a lovasok ügyessége, a szívós kitartás megza­varták a franczia és bajor hadakat. Igaz, hogy a későbbi vereségekre sokat tön a különböző szövetséges nemzetek és német fejedelmek egy­más közti meghasonlása is ; de el nem vitázható tény, s maga a királynő is mindig hálásan isme­rő el, hogy a magyar vitézségnek köszönheti trónja megmaradását. S mi szülé e lelkesülést ? Semmi más, mint az a teljes bizalom, melyet a királynő a magyarok iránt tanusita, s az a belátás és határozottság, melylyel a német tanácsosok balga féltékenysége fölé emelkedni birt. Ennek köszönheti, hogy no­ha uralkodásának kezdete a legbaljóslatubb volt, birodalmát később a hatalom oly magas pol­czára emelte, minőn azelőtt aligha állott va­laha. Általában történeti tények igazolják, (noha igen sokan a Lajtán túl nem akarnak okulni be­lőle,) hogy a birodalom mindig csak akkor vi­rágzott fel tartósan, midőn Magyarország jogait tiszteletben kívánták tartani. Megemlítjük végül, hogy a királynő abban is fölülmúlta sok férfi elődjét, hogy a köznevelés iránt igen nagy érdekeltséget tanussza, és azon korban feltűnően szabadelvű intézkedéseket tett. Sok nagy tanintézet és falusi iskola keletkezett az ő pártfogása alatt ; a műipar terén jutalma­kat osztogatott; előmozdítni kívánta a mező­­gazdaságot, (egy emlékpénzén olyforma fölirat van, hogy a mezőgazdaság minden más mester­ség alapja,) s a magyar Urbárium is szép em­léke marad uralkodási idejének. Továbbá sok munkagátló ünnepet eltörlött, a papok jelenlé­tét végrendeletek írásánál eltiltá, az egyházak és kolostorok menedékjogát megszünteté, a je­­zsuita szerzetet eltörlé, s átalában senkinek sem engedé meg, hogy 25 éves kora előtt valamely szerzetbe léphessen. Átalában nem meglepő, hogy a királynőnek oly fölvilágosodott fia lett, mint II. József, ki­nek hibái és tévedései mindazon esetlegből erednek, hogy nagyon megelőzte korát. De abban igen különbözött anyjától, hogy a magyarokkal nem tudott bánni. Pedig a „Mo­h­amur“ jelenet is megtaníthatta volna arra, mit egy későbbi nemzeti költő ekkép fejezett ki . Természete a magyarnak, Hogy jussait nem hagyja, De ha vele bánni tudnak , Az ingét is odadja. Hanem e vers születése óta is sok idő folyt el, sok tanulsággal. Most már a magyar is job­ban meggondolja, ha várjon van e miért az ingét odadni.

Next