A Hon, 1866. október (4. évfolyam, 226-251. szám)

1866-10-19 / 241. szám

Kiadóhivatal , Pest, Ferencziek terén 7. sz. földszint 241-ik sz. Péntek, oetoer 19. Előfizetési díj : Postán küldve vagy Budapesten házhoz hordva figy hón­apra ........................ 1 írt 76 kr 9 hónapra ....... 6 frt 25 kr, fi h­ínapra....................................10 írt 60 kr. Az előfizetés az év folytán mind hónapban­ meg­kezdhető , a ennek bármely­­ történik is, mindenkor a hó első napjától fog számittattni. I minden pánzjámlék bem­entesitv, bére­ti­­ beküldetni. Szerkesztési Iroda: rerenomek tere 7­ ik szám 1-ső emelet. 8xerke­sstő lakása : Országút 18-ik szám­ 2-dik emelet. . POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Negyedik évfolyam 1861. Beig­tatás! dij­­, 1 hasábos ilyféle petit sora ... 7 kr. Sü­yegdij minden beigtatásért ... S0 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek fel. — Myilt-téri 6 hasábos botit sorért . . 26 kr. Az előfizetési dl,­ a lap kiadó Skrafali. kéz kUM$. (Foranealelt ter® sa» földszint-Sí lap szellemi részét illető tăind«» SsS*» lent 'eg a szerkesztőnéglse» intésendő. Bár a fentetlen tavolok es*k Ismeri­k«z«'ktlSJ­­ogadtatnek el. Előfizetési felhívás IV. ‘14 éves folyamára. Mftfi­azetési dí­j : October- decemberi 3 hóra 5 forint 25 krajczár. A „HON“ szerk. és kiadó hivatala igen meggyőződhetik a felől, hogy Len­gyelország­ e tekintetben nem csekélyebb ellenállást­­fejt ki, mint minden más te­kintetben. Talán hajlékonyabb, ügyesebb, inkább veszi számba az esély érveit, meg­szokja a parlamenti formákat, de azért nem kevésbbé lengyel, s mi meg vagyunk győződve, hogy a legerélyesebben s leg­állandóbban fog tiltakozni. A németté lé­tel dicsősége : soha sem fogja a közös ha­za elárulására csábítni őt.“ Budberg báró, párisi orosz követ, visz­­szatért állomására. A krétai események­ről — mint némely párisi tudósítók tud­ni akarják — nagyon tárgyilagosan be­szél. Ezen magatartásból azt következte­tik, hogy Oroszország óvatos visszavonu­lásra határozta el magát. tőt legszebb kötelességét teljesiték, egy­szersmind atyai szivemnek, mély szomo­­rodottságában, valódi vigasztalást nyúj­tottak. Bécs, oct. 17. 1866. Ferencz József, s. k. PB8T, OCTOBER 18. Politikai Szemle. (II). Olaszország hivatalos lapja je­lenti, hogy Franzini tábornok oct. 11-kén esteli 7 órakor ment be Mantuába, négy zászlóaljjal. Ezen hadcsapatok a nemzet­őrség és önkénytesek által fogadtattak, kik a csapatok elé mentek. Ugyanaz­nap este 7 órakor ment be a 61-ik ezred két zászlóalja Peschierába, s egy más zászló­­alja Legnanoba. Egy ma érkezett távirat szerint az olasz hadcsapatok oct. 16-ikán délután mentek be Veronába, Medici fá­­tábornok vezénylete alatt. A népszavazás Velenczében oct. 21-re van kitűzve, s a szavazati szekrények két napig lesznek nyitva a „Nazione“ szerint. A velenczei felebbviteli törvényszék oct. 27-dikén rendkívüli ülésre gyűl össze s ünnepélyesen megszámítja a szavazato­kat. A királyság más tartományaiban lakó velenczeiek szavazata távirdai után kül­detik Velenczébe. Remélik, hogy a végle­ges eredmény oct. 28 -án közölhető lesz. A nép­szavazás mintája következő : „Akarjuk e Velencze egyesülését az olasz királysággal, Victor Emmanuel és utódai monarchiája alatt ? „Igen. Nem.“ A Franz. Corresp.a magán értesülések nyomán megerősíti, hogy a római kér­dés közelebbről diplomatiai alkudozások tárgya lett. Talán már Bécsben sem ma­radt érintetlen, a Menabreával folytatott békealkudozások alkalmává; Annyi bi­zonyosnak látszik, hogy a franczia kor­mány újólag s egészen önkéntesen szóba hozta azt a kath. udvaroknál. A Tuille­­riák kabinetje azt hiszi, vagy mutatja, mi­ként hiszi , hogy az olasz kormány loya­le módon hajtandja végre az 1864. sept. 15-diki szerződést, s hogy a status quo tovább fog tartani a francziáknak Rómá­ból leendő elvonulása után. Ha ez nem úgy történnék, s ha a florenczi kormány nem volna képes a Rómában levő és Ro­ma elleni forradalmi izgatást meggá­tolni , csak akkor kellene a kath. hatal­maknak a Szentszék fü­gge­lenségének védelmezésére szolgáló más eszközt szem­ügyre venni. Úgy látszik azonban, hogy Francziaország mostanáig tisztán föltéte­lesen tette az utóbbi nyilatkozatot, mely­nek fontossága szembeötlő , mert, mint mondva volt, mindig abból indulnak ki, hogy elvileg hiszik a jelenlegi helyzet tovább tartását Rómában. IX. Pius taná­csában, mint hallatszik, igen nyomott han­gulat uralkodik, s bizonyos, hogy a föl­­tétlen non possumus pártja jelentékenyül veszített befolyásából. A „Corresp. Bullier“-nek oct. 10-kéről írják Romából, miként a franczia tábor­kar utasításokat kapott, melyek Roma kiürítésének részleteit tartalmazzák. Egé­szen felhagytak azon eszmével — föltéve, hogy az valaha létezett — hogy Civita- Vecchiában figyelő hadtestet állítsanak, az események szemmel tartása végett. A „Siècle“ politikai heti szemléje, kü­lönösen Lengyelország jövőjével foglal­kozik. Emlékeztet Sándor czárnak a len­gyelekhez intézett szavaira : „mindenek előtt semmi álmodozás !“ s utal az ola­szokra, kiknek még nem rég így feleltek, ha egységről beszéltek, mi pedig most minden oldalról elismert valósággá lön. Leon Plée azon véleményben van, hogy ily előzet után nem sokára ütni fog Len­gyelország feltámadásának órája is, s helytelenség volna ezt be nem látni. „Né­metország — mondja — midőn lassan lassan végrehajtja egységét, logikátlansá­got követne el, ha idegen elemeket akar­na magánál megtartani. Azokat szükség­kép ki fogja vetni, azon törvény követ­keztében, mely a poli­tkai assimilatiokat szabályozza. Poroszország hasztalan lép­teti be a poseni nagyherczegséget az észak-németországi szövetségbe , azon ürügy adott, hogy a lengyelek minden csatában hősbátorsággal küzdöttek az osztrákok ellen. Posen soha sem lesz né­met. A lengyelek megfizetik adójukat, a véradót úgy, mint egyebet, de soha sem lesznek egységes németek, s mi meg vagyunk győződve, miként Német­ország első végrehajtandó jogos ténye abból álland, hogy emancipálandja őket. Egy egységes német szövetségnek nem szabad idegen elemeket magában tarta­nia. Másfelől, ha valaki tanulmányozta Lengyelország történetét, nagyon köny­(f). Egy legfelsőbb pátens s egy legfel­sőbb kézirat. A „Wiener Zig“ hivatalos része egy császári pátenst hoz, melynek erejénél fogva a nyugati tartományok Landtagjai f. évi nov. 19-kére összehi­­vatnak. fr — O cs. Jár. Felsége a magyar udvari kanczellárhoz a következő legfelsőbb kéz­iratot méltóztatott intézni : „Kedves üdv. kanczellár, Majláth ! „Azon áldozatok között, miket a leg­közelebb lefolyt végzetes háboruidőszak rám sulyosított, a magyar országgyűlés elnapolása volt egyike a legnehezebbek­nek, mert ez által Magyarországom alkot­mányos viszonyainak végleges megálla­pítása, s ez által összes birodalmam alkot­mányos működésének újra felelevenítése határozatlan időre elhalasztatott. „Annál élénkebb örömmel látom, a bé­kekötés után azon lehetőséget, hogy jan. 24-én a háború befejezéséig elnapolt or­szággyűlést újra összehívhassam. „Azon sajnos terjedelemnél fogva, me­lyet nagy szomorúságomra az uralkodó járvány kedvelt magyar királyságom nagy részében, s különösen annak fővárosaiban, mostanában felvett, aggodalmasnak kell Ugyan találnom, az összehívás határnap­ját már most meghatározni, de azért meg­bízom­ önt a szükséges intézkedéseket ha­ladéktalanul megtenni, hogy azon esetre, ha az egészségi viszonyok kedvező fordu­latot vennének, az országgyűlés tevékeny­sége a legrövidebb idő alatt újra kezdetét vehesse. „Megbízom önt továbbá, hogy magyar királyságom minden lakóinak, a­kik a lé­tezésében megtámadott birodalmam védel­mére önkéntesen fegyvert ragadtak, a legőszintébb köszönetemmet kijelentse. Egy­szersmind legmelegebb elismerésemet fe­jezze ki azon áldozatkész számtalan oly bi­zonyítékokért, melyek vitéz hadseregem és szövetségeseim sebes­ültjeinek szere­tetteljes ápolásában nyilvánultak. „Az illetők legyenek az iránt biztosít­va, hogy amidőn ezzel a felebaráti szere­© A bécsi „Presse“ azt táviratoztatja magá­nak Gesztről, hogy f. hó 13—14-ken Tisza Kál­mánnál párt­értekezlet lett volna, állítólag Ghy­­czy, Nyáry és Várady G. részvétele mellett. E hírt határozottan megc­áfolhatjuk. F. hó 13 kán Tisza Kálmánnak nevenapja volt, s a „Presse“ hiteles tudósítója láthatta ugyanakkor a szoká­sos névünnepi üdvözlésre érkező rokonait, szom­szédjait s legközelebbi jó barátait Tisza Kál­mánnak, de hogy azok között sem Ghyczy, sem Nyáry, sem Várady nem voltak j­e­­­e­n, s igy a családi ünnepély nem is lehetett párt-di­i­ferentia, arról a „Presse“ tudósítója ter­mészetesen nem tehet. ——— ... —».. . Ausztria és is igazi alkotmányos praxis. H. Taga­dtuk a pénz és bankügy közössé­gének hasznos voltát. A ki ismeri az em­beri szenvedélyeket s tudja, hogy amor incipit ab ego, soha sem követelheti józa­nul Magyarországtól, hogy utolsó erejét feszítse meg, hogy­­jel nappal véres verí­téket izzadjon, s netán megtakarított obo­­lusait csak azért dobja be az osztrák „közös financzia” feneketlen hordójába, hogy egy két évig, vagyis valamelyik leg­közelebbi európai bábomig, ha abban Ausztria egyenes részt nem is vesz, az állampapírok birtokosai, a kezüknél levő értéket megkétszerezzék. Névleges érte­lemben közel négy­ezer millió forintról szóló kötelezvény van a külföld s a né­met urak kezében, azért kelljen éjjel nappal dolgoznunk és keresményünket feláldoznunk, hogy az állampapír tulajdo­nosai, a­kik e pillanatban valóságos ér­tékben (kerek számmal beszélve) két­ezer millió forintot bírnak, országunk megerő­tetett áldozatai által a négyezer milliót valóságos értékben is sajátoknak nevez­hessék? A tőkepénzes az utóbbi években ötven hatvan forinton vette egyenesen az államtól, vagy egyes eladóktól a papíro­kat, s most mi, a­kik csak a kamatok fizetésére vagyunk kárhoztatva, kezünk­kel tárjuk a földet, azért hogy az állam uzsorásainak minden ötven hatvan forint­ját alparira, vagyis száz forintra felcsigáz­zuk. Minő képtelenség tehát érdekegy­séget keresni oly tervezett törvényhozási test­ben, melyben a padok egyik részét az ál­lampapírok birtokosai, a másik részét a kamatfizetők foglalnák el! Igaz, hogy ezen különböztetés a képviselők között kisebb mértékben más parlamentekben is előtűnik , azon boldog országokban azon­ban az ingó vagyon már régóta kedve­zőbb arányban van felosztva ; míg az osz­trák Reichsrathban egy egész külön oly ország foglalna helyet, mely csak rarilás­­ból mutathat fel egy-egy példányt a má­sutt rakásra halmozott értékpapírokból, s ez okból e tekintetben az érdekegységet a monarchia keleti és nyugati tartományai között hiába igyekeznénk felkeresni. Térjünk át a hadügyre. A centralisták felfogása szerint a hadügy több mint kö­zös ügy, ez már a valóságos ne nyúlj hoz­zám világ. Tudjuk, hogy igen kényes tárgy ez hírlapi vitára, de szomorú volna, ha nem szabadna megírni még azt sem, a­mit mindenki tud, mindenki lát. Az osztrák hadsereg egészen német lá­bon van szervezve. Tehát a monarchia 7 millió németre roppant befolyást biztosító privilégiummal bír, a 28 millió nemnémet népség ellenében. Az ily jogmonopólium következménye, hogy a valóságot és gya­korlatot tekintve, a német elem s azok a kik ezen elemhez csatlakoznak, képezik a tisztikart, míg más nemzetbelieknek főkö­telessége abban áll, hogy az ezrediket ujonczokkal, azaz közemberekkel kiegé­szítse. Nagyon jól tudjuk, hogy a császári hadseregben, a tiszti rang elnyerése tá­volról sincs nemzetiséghez vagy valláshoz kötve , mi csak az életben és gyakorlatban feltűnő azon körülményre utalunk, hogy a német születésűeknek, már a hadsereg német szervezése, a katonai alsóbb és fel­sőbb iskolák tannyelve folytán oly elő­nyök vannak nyújtva, melyek ellenében a más nemzetbeliek concurrentiája a legna­gyobb mértékben megnehezíttetik. Bizo­nyos, hogy meglehetős számmal v­annak az osztrák hadseregben magyarországi születésű tisztek, aránylag többen vannak horvátok, még többen csehek , de mind­ezek daczára még senkinek sem jutott eszébe kételkedni a fölött, hogy az ausz­triai hadsereg tiszti karát nagyban és egészben német szellem lengi át. Szóljunk a hadsereg alkalmazásáról. A belügyekre nézve kevés mondásunk van, a hadsereg Ausztriában és másutt is, a­mióta csak állandósítva van, a kor­mány végrehajtó eszközét képezi. És biztosítja azon helyzetet, melyet a kormá­nyok különböző idők szerint, rendnek s törvényes állapotnak neveznek. Ily bizto­sítékot nyújtott, a hadsereg egykor az ostromállapot, később a definitiv or pari­­satio, ismét később az alkotmányos , s legutóbb a siszk­ozások politikájának tiszteletben tartására. Nem terjeszkedünk ki annak vitatására, hogy az előszámlált állapotok közöl egyik vagy másik sérelmes is lehetett az összes monarchia, vagy valamelyik ország vagy királyság részére, mert meg vagyunk győ­ződve, hogy azon várva várt időkben, a midőn egykor majd közös béke és meg­elégedés fog mindnyájunk között ural­kodni, a nép képviselőinek többsgéből származó kormányzás szintoly biztosan fog számítani a hadsereg erélyére, mint TÁRCZA. Mészáros Lázár önéletiratáról. (A most mé­g kéziratban levő munka nyomán ) III. (VK.) Az önéletirat második fejezete Mészáros Lázár iskolai életét tünteti elénk. Humoros leírá­sai világot vetnek amaz idők ferde tanítási rend­szerére, midőn a gyermekek fejébe mintegy be­­verték a hitbölcseimet és a régi klassikuso­­kat, melyeknek megértésére pedig az emberi elme fejlettebb állapota szükséges. Ma már e tanítási mód is változott, de nem változott meg egészen. Többé nem verik be, hanem csak erő­szakolják e tantárgyakat, melyeket néhány év­vel később meg is kedveltethetnének növendé­keikkel. — Ennélfogva Mészáros Lázárnak az e század elejére vonatkozó bírálata némileg még ma is időszerű, s nem fölösleges elolvasni azok­nak sem, kik a köznevelés ügyére döntő befo­lyással bírnak. Továbbá e lapok egyszersmind kulcsot adnak ahoz is, hogy Mészáros Lázár a volt hadügymi­niszter, miért nem érezé magát megalázva, mi­­’ ön a becsületes ehitchel-családnál Amerikában nei ( !"«’ ödnie kellett. Azért nem , mert a gyer­mekek nevelését a legnagyobb fontosságúnak tartá a jövendőre nézve. Nem bölcselkedik ugyan e tárgyról hosszú száraz képpel, hanem a hála szavai, melyekkel legelső tanítójáról emlékezik, s a derült gúnyor, melylyel az akkori szerzete­sek tanításmódját feltünteti, jobban kifejezék az ő gondolkozását e tárgyban, mint akár egy vas­tag paedagogiai iránykönyv. De haladjunk magának az önéletiratnak fo­nalán» Árvaságra jutván, a kis Lázit beteges anyja bátyjához, Piukovics János tisztelendő plébá­noshoz, Katymárra vitték. „Ha ő — írja róla — kevésbé lett volna is oly jó és felebarát­ját szerető férfi, mint a­milyen volt, papi méltó­ságában még az is emelte, hogy a szomszéd ma­­teovicsi nemes birtokos Piukovics családhoz tar­tozott, mely akkor még vagyonban elég tekinté­lyes volt, továbbá sógorság, komaság és barát­ság utján viszonyban állt a szomszéd nemes bir­tokos Latinovicsokkal, — számos családdal Borsodon, — meg az Antunovicsokkal Almáson, és végre a leghíresebb, legbirtokosabb és legiz­mosabb Vojnicsokkal Szabadkán.“ így a pap­iakban volt vendég elég. „De legbecsesebb kincs volt a háznál — még a jó szakácsné fölött is — a kis házira nézve a káplán, a derék, a becsü­letes, a felséges, a jó, az emberszerető V­e r t­a- 1 i­c­s.“ „Az isten áldja meg őt sirjában, — fohászko­dik föl az egykori hálás növendék — s boldo­gítsa a más világon, mert, ha az egész papság ily lelkü­lettel birt, bir, vagy bizand, akkor az írott vagy nyomtatott erkölcsi szabályokra ke­vésbbé lenne szükség, mert ők maguk testesí­tett erkölcsök s ezek példányai lennének, s ak­kor a világra el lehetne mondani, a mit T a­c­i­­t­u­s a régi germánokról mondott : ibi pins va­lent boni mores, quam bonae leges.“ 1853. augustusában irá le Mészáros a hála e nemes szavait Jerseyben, a hol nem írhatott többet. Indult Amerikába Katona Miklóssal, az „Arábia“ gőzösön, melyen az arigol külügymi­nisztérium szabadjegyet adatott neki a második helyre. Mielőtt azonban félbehagyta volna mun­káját, ezt jegyezte oda : „Eddig ment vagy íra­tott a história. Itt félbeszakadt, mert Európát elveivel, elveivel, eszméivel, vágyaival s törek­véseivel, vagyis helyesebben : várakozása­i-­­­a­­ odahagytam, s pedig épen akkor, midőn csaknem szemrehányásokkal illettek, hogy fu­tok a harcz elől s kerülöm a közelgő háborút, melyből születnék, vagy melyből következnék a Haza fölszabadulása, így politikusaink, igy jó­barátaim, így ismerőseim. De Lázi bácsi, vagy máskép „az öreg úr“ — jellemének sok gyönge­­sége mellett — bir annyi önfejűséggel, hogy ki­re­ vagy mire sem hallgat, ha egyszer el­határozta magát. A török-muszka zagyva­lékot, mit „Keleti kérdésinek szeretnek nevez­ni, semmibe sem veszem, s csak annyiban tulaj­donítok neki (persze magyar szempontból) fon­tosságot, a mennyiben az háborúvá nőheti ki magát, melyből zavar keletkezhetnék; ennek következményét azonban, — minden tudóssal együttvéve — a magam tudatlansága kitalálni nem birja, stb.“ E sorok után tizenegyedfél hóra, midőn fővá­gya szerint egy kis amerikai farm és ezzel a „maga ura“ jön, kezdett írni ismét, visszatér­ve hálája tárgyához, a jó Vertalics káplánhoz. E jó „pap bácsi“ magyarázgatta neki a növé­nyek, a ház körüli tárgyak és állatok nevét és hasznait. „A kertben—úgymond — gyakran ülünk le az út mellé, s kis vesszőkkel betűket csinálunk a homokba, s azokat az apró írásbe­livel vagy nyomtatottakkal összehasonlítgat­­tuk. Ily után rövid idő alatt írástudóvá lettem, sőt homokbabró is. Mikép vezetett a jó káplán a homokból az asztalhoz, s vessző helyett mi­kép adta a tollat kis kezembe, azt ő tudná ; én csak annyira emlékszem, hogy alig múltam el négy éves, s már tudtam írni, olvasni.“ Szóval, játszva tanita, a­mint a gyermekeket mindig és mindenütt kellene. A káplán sok mulattató történetkét mondott el. Ösztönileg érezte ő, a­mit Jean Paul mondott . A gyermekeknek történetecskéket a történelemből kell beszélni, pedig nem bizonyos előre meghatározott órák­ban, hanem alkalmilag.“ „S így a kis Lázi a magyar történelem előkelőbb szereplőivel és eseményeivel annyira ismeretes jen , hogy a káplán neveltjét és kedvenezét valami csoda kis fiúnak tartották.“ De „ez édeni időszak“ (a­mint nevezi) nem tartott sokáig. A lelkész nagybátya meghalt, s a még nem egészen öt éves fiút fölvitték Pestre, mivel beteges édes­anyja is a budai fürdőkben gyógyittatá magát. Pesten a két B­ó­b­i­c­s kisasszonyhoz (Sibilla és Rozáliához) adták, a kik becsületben megöre­gedvén a roppant számú rokonok gyermekeinek nevelésével foglalkoztak, nem lehetvén oly sze­rencsések saját szülöttjeiket nevelhetni.“ Nagyon eredeti s életképies elevenséggel bir a leirás, melyet önéletb­ónk e két kisasszonyról nyújt : „A két nagynéne —­ úgymond — oly nemze­dékhez tartozott, mely a XIX-dik században már kihalt, s ha netalán még léteznék, az újabb idők átalakulása és haladása szerint módosult. Fő sajátságuk volt, hogy a régi jobb időket szeret­ték dicsérni ; magasztalták az akkor éltek áhi­­tatosságát, jóságát, udvariasságát; szerették felebarátaikat, de előbb megszólták ; kiváncsiak voltak a szomszédok tetteire, szavaira, vagy az „ismerősök közt történt eseményekre, szerettek kérdezősködni, ismertek minden családi viszony ! Sőt az apró és nagyobb botrányok nem valának előttük ismeretlenek, s igy szép aggastyánságot ért nagynéneink bő és változatos élvezetet nyer­tek a biblia, imádság s prédikációkon kívül leg­inkább azon párbeszédekben, melyek a náluk rokonokból, ismerősükből s hozzájuk hasonló korú és állapotú hölgyekből gyűlt társaságok­ban fejlődtek ki. Nem tudom, szent Basilius mondá­s, vagy más, hogy az asszonyok a szülés és gyermekágy alatti szenvedések kárpótlásául feljogosítvák a mértékletes rágalomra, megszó­­lásra ; ha ez igaz, ez esetben Sibilla és Rozália óhajadonságaik — némely más társnőik­kel együtt — bűnösek valának, a­mit igen saj­nálnék.“ A rococo kiasszonyoknál is divatban valának az akkori humánus büntetések, de „ha az eré­lyesebb Rozália által rendeltettek, a lágyabb szivü Sibilla enyhítette azokat, vagy ellenkező esetben — csupán csak ellenzékből — enyhítette a másik. Itt történt, hogy egyik nagyobb nevelt lány iránt a kis Lázi — a harmadéves normális is­kola gondjai mellett is — vonzalmat kezdett érezni, s dicsvá­ra a viszonhajlamban elégtételt is kapott. De a rococo-nének gúnyja e szerelmet csak hamar kiverték fejéből, annak tárgya pedig maga is zárdába vitetett. Egy év múlva egy másik nagynénjéhez , Ada­­movicsnéhoz Bajára vitték. Beteges jó anyja ez időben (a fiú serdülő korában) halt meg. „Lelki tünemény az — úgy mond, — hogy atyjáról, a­ki ugyan szerette gyermekeit, s természet sze­rint legjobban szerette a legkisebbiket, de ezen szeretetét a szigorral követelt s gyakori bünte­tésekkel kicsikart engedelmességgel mérsékel­te, — mondom, hogy atyja mégis mélyebben megmaradt a kis­házi emlékezetében, mint jó, szeretetteljes, s az atyai büntetéseket mindig enyhítő anyja.“ „Baján fogták be hősünket, a szegény Lázit, — folytatja ez önélet­irat, — az Alvarez jezsuita által alkotott „Quae maribus“ igájába, s az áj­­tatos szent Ferencz rendbeli szerzetesek nem annyira nevelték, mint inkább itt ütlegelték belé a tudományt, s mivel ez a tudomány magában véve elég híg volt, s mivel ezt felülről töltötték be, hogy ki ne jöjjön belőle, tehát azt alulról be­léje kellett vesszözni. Ha a tanító ideges volt, „csalán“-nal verte kis növendékeit, hogy a mechanikus szer által okozott fájdalom elmúl­tával a hátramaradt sebek gyógyítása alatt is megemlékezzenek a büntetésr­ől, annyira, hogy még vén korukban se legyen gyermekkori örö­meikre való visszaemlékezésükben élvezetük. Nem tudom, váljon a magyar sz. Ferencziek szer­zete egy , a franczia, úgynevezett „frères igno­­rantines“ szerzettel ; de hogy a bajaiak épen olyanok voltak azon időben gondolkozásmód­jukra és nevelési rendszerükre nézve, azt állít.

Next