A Hon, 1866. október (4. évfolyam, 226-251. szám)

1866-10-27 / 248. szám

248-ik sz Szomba!, October 27. Kiadóhivatal : Pest, Ferencziek terén 7. sz. földszint Előfizetési dij : Pistán hendvto vagy Budapesten házhoz hordva Egy hón­apra ...... 1 frt 76 kr 3 hWipin­............................ 6 frt 2f1 kr. (1 hónapn............................. 0) frt 6­1 kr Az elSfizetö« a* év folytán m­ind'vj hónapi‹»› Ui'SgkezdhetS , » ennek bármely (@, vitortáink i i mindenkor » hó első napjától ■«tg számittatoi Zind.i» pénzjámlék bérmentb­itv. (i.ir«tsh b­íküldetni. SKôfffe«*Bt®ai iroda : STæronoBÎeh tere 7-ik seáui l-BÍÍ emelet áaor&emstő *&kása : OrocAgn! 18-ik szám 2-dik ©mai®». POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI napilap. negyedik évfolyam !86| Lelftatás! dij : 7 hasábos ilyfél® petit non» .... 1 kr. Bályogdij minden jdeigtatásért ... 30 kp. Terjedelmeit hirdetések többszöri beikta­tás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek fal. —. Kyîlt-têrî S hasábos hetit-során' , 25 fcr ga© A* elOfixetedl­e m ® l*p kiad* ttrNtálft. kw küldendfi. (FewsswaWk tew 7. fSMsslnfc ® lap saoUemi részűi illett mindéit köz a*fi.'»y a szerkesztöséghe-B intésencB, Bérmontetlen­ lovaink -sah Ismer» kezektől fogadtatnak el. Rendkívüli előfizetés november-decemberi folyamara. Előfizetési dij a két hóra 3 forint 50 krajczár. A „HON“ szerk­. és kiadó hivatala. PIS­T, OCTOBZE 26. Politikai Szemle. (I). A „Französische Corresp.“, mely — mint már többször megjegyeztük — a párisi osztrák követség által sugalmazta­­tik, következő híreket közöl : Azt állít­ják, hogy észrevehető közeledés történt a sz.­pétervári és berlini kabinetek között, a ke­nti események és a gácsországi köz­igazgatási változások következtében. Más­felől bizonyos (?) az , hogy a nyugati hatalmak és Ausztria között tökéletes egyetértés uralkodik a keleti kérdés min­den fenforgó pontjára, nevezete­sen a du­­nafejedelemségi kérdésre nézve, mely még nehézségekkel volt összekötve. Ha a „Franz. Corresp.“ ezen közlemé­nye alapos volna , akkor a „Times“ ber­lini levelezője részul van értesülve a Po­rosz- és Oroszország közti viszonyokról, melyekre tegnapi zsemlénkben hívtük föl az olvadék figyelmét. És épen ez a tekin­tet az, mely bennünket némi tartózkodás­ra készt a „Franz. Corresp.“ közleménye iránt A­mi a nyugati hatalmak és Ausz­tria közti egyetértést illeti a keleti kér­désben, ez akkor bizonyuland be, midőn az említett kérdés a diplomatiai zöld asz­talnál vagy a csatamezőn csakugyan meg­oldásra kerül. Az olasz lapok más egyetértésről tud­nak a hatalmák között, így a „Nazione“ azt állítja, hogy a velenczei népszavazás feloldhatlan kötelékkel csatolja össze Olasz-, Franczia- és Poroszország zász­lóit, s a polgárisodás tetszései üdvözli az ily szövetséget. A „Globe“ párisi levelezője írja, hogy a franczia kormány nagy valószínűséggel köriratot bocsátott ki a római kérdésben. A tényt megcáfolják ugyan hivatalosan, de a tagadás inkább az alakra mint a lé­nyegre vonatkozik, így néhány hónap előtt azt hallotta levelezőtől egy barátja, hogy Cowley lord, Metternich herczeg, Budberg báró, Nigra lovag és a török kö­­v­et tanácskozást tartottak Drouyn de Lhuys franczia külügyminiszterrel ennek hivatalában, a dunafejedelemségi kérdés fölött. Barátja Londonba távírta, hogy értekezlet volt. Erre értésére adták, hogy nem volt az „conferencia“, s midőn e fö­lött csodálkozott, kijelentették neki, hogy az egyszerű „conversatio“ volt. A „Cras“ római levelezője írja, miként a franczia követ megígérte volna a pápá­nak, hogy a franczia hadcsapatok ez év végéig Rómában maradnak. (Erről más versiót közöltünk tegnap a „Monde“ után). Sartiges utódául Bannevillet emlí­tik, ki jelenleg a franczia külügyi minisz­tériumban hivataloskodik. Napóleon ki­jelentette volna Florenczben, hogy a fra­n­­czia hadcsapatok azonnal visszatérnek Rómába, mihelyt nyugtalanságok törné­nek ki ott. Poroszország megnyugtató nyilatkozatokat küldött volna Rómába, a pápa világi hatalmára nézve. Francziaor­­szágban egy második római légiót szer­veznek. Ezekkel kapcsolatban megemlíthetjük, hogy a francziák elvonulásuk alkalmával minden fegyvert és lőszert átengednek a pápai kormánynak. A francziák dec. 4-én hagyják el Rómát s Civitavechiában figyelő állást foglalnak (?) s ezután az Antibesben toborzott légió szállja meg az angyal várat. Victor Emmanuel Turinban fogadja a velenczei népszavazás eredményét, s azt egy küldöttség nyújtja át, melynek élén Tecchio álland. Olaszország királya nov. 4-kén vonul be a lagúnák városába. Um­berto herczeg a milánói „Secolo“ szerint Németországba utazik deczember hóbai , s minem kitűnő udvart, a bécsit is meglá­togatja. Madridi tudósítások államcsműnyel ösz­­szekötött terveket tulajdoninak Narvaez tábornagynak. Egy Madridból jövő , az ottani állapotokat ismerő személyiség ál­lítja, miként a valenciai herczeg terve : a már is nagy mérvű deportationak még bor­zasztóbb mérvet adni, s más megrettentő rendszabályokat is alkalmazni, így reméli elhárítani a kormányt fenyegető veszélyt. Valószínű, hogy ezen veszély siettetni fog, a kormány ily szándéka következtében. Azonban a saját tétele végetti gondosko­dás, — mint látszik, — nem akadályoz­za a madridi udvart abban, hogy a pápa érdekében is beavatkozni akarjon; de ezen szándékában — mint, látszik — nem megy annyira, mint kezdetben hitték. Az „Etendard“ úgy hallja Madridból, miként Spanyolország királynőjének soha sem volt szándéka hadcsap­a­tokat küldeni Ró­mába, de hajlandónak látszik azon ajánla­tot tenni a pápának, hogy ha elhagyná államait, egy hajót ad rendelkezése alá, mely őt Spanyolországba szállítja. Ezen ajánlatot nem csak IX. Pius pápának tet­te, hanem a nápolyi királyi családnak is Rómában, de egyelőre mindkét oldalról köszönettel visszautasittatott. Az orsz­­ágválasztmány művéről a közös ügyek tárgyában?. VI. Az albizottmány azon terve, mely sze­­rint a közös ügyek vezetésére egy közös minisztériumot Magyarország külön kor­mánya mellett felállítandónak vél, zárt kaput nyit a két kormány közti e­gyenet­­lenségnek, bárha a vélemény 29. és 3­1-ik pontjaiban c­élszerűnek látszó korlátok vannak is az összeütközés elhárítására alkalmazva. A tapasztalás tanúsítja, hogy a hatalom, legyen az bár­kinek kezében, túl szokott terjeszkedni a kitűzött hatá­rokon. Hogy ily czivakodások elő fog­nák-e mozdítani az ország és ő­felsége többi tartományainak nyugalmát? majd megmutatja a jövő. Ha az albizottmány véleménye az or­szággyűlés és a kormány által is elfogad­tatnék, mi az intéző körökből kiszivárgó tudósítások szerint alig várható, mi ha­szon háramlanék ez intézkedésből a biro­dalomra? Hiszi-e valaki, hogy az ország­ban ez átalakulás teljes megnyugvást ered­­ményezend? azt tartom, sokan be fogják látni, miként abban az országgyűlés csak­is a helyzet által parancsolt áldozatot hozta, hogy az ország önállása keserves sérülést szenvedett, és míg a történelem szava el nem némul, mindig lesznek kik az alakítást ki fogják zsákmányolni az elégedetlenség szítására. Ilyet pedig szük­ség nélkül felidézni mai időben épen nem tanácsos, mert az állam, mint a feltüne­dező jelekből ítélhetni, súlyos krisisek előestéjén áll, melyek annak jelen alak­­jábani fenmaradását kérdőjellel állítják elénkbe. Ily viszonyok közt nem okos politika a kísérleteket tovább folytatni. Mondottam fennebb, hogy az experi­­mentálást a szükség nem parancsolja. Itt már ezen állításom igazolására ki nem bo­csátkozhatom, mert úgy hiszem, a meg­előző tárgyalásokban e vonatkozatban eleget mondottam. A kisebbség véleményét illetőleg, — bár némely abban kijelentett elveket nem oszthatok — Tisza és Ghyczy Kálmán urak védirataiban több oly nyilatkozatra akadtam, melyek nézeteimmel egyeznek ; ezeket igazolásomra előadom a követke­zőkben : Tisza Kálmán úr a „Hon“ aug. 12-iki számában felvilágosítván a kisebbség vé­leményét, az I. fejezetben azt mondja, hogy vannak ugyan a birodalom biztonsá­ga érdekében kötelességeink, csak hogy ezek nem az örökös tartományok, hsn°m a fejedelem irányában állanak fenn, sőt még a közbiztonság érdekében sem va­gyunk kötelesek velük egy­ütt közösen ha­tározni vagy tenni ; továbbá, hogy a köz­­biztonság sikeresítésére csupán úgy in­tézkedhetünk,­­hogy önállásunk megmar­r­adjon, hogy a személyes unió kapcsa szö­vetségi viszonynyá, akár lazábbá, akár szorosabbá ne váljék, mely által orszá­gunk más országhoz csatoltatnék és füg­getlen állam helyett egy birodalom­ alkat­részévé, tartományává lenne. Iratának III. fejezetében elveti a közös ügyek elnevezését, és a fentebbiek nyo­mán el azok közös intézését, hanem csak egyértelmű intézkedést ja­vasol, de ennél kimondja, miképen ezt sem tartja kötelezettségből eredőnek, a védel­mi erőt pedig nem kívánja a többi orszá­gok által állítandó erővel egyesíteni, ha­nem a magyar sereg létezésére súlyt fek­tet ; általában állami ügyeink elhatározá­sát a magyar országgyűlés köréhez tar­tozónak vallja. A közös minisztériumra nézve kijelenti a VI-dik fejezetben, hogy az megsemmisítené Magyarország független­ségét; továbbá, hogy a delegátiók által mindenkorra kivétetnék" az ország kezé­ből minden, a közös tárgyalásnak aláve­tett államügy, s hogy" e módon idegen nemzetbeliek hoznának kötelező határo­zatokat Magyaror­ágra , kijelenti végre, hogy neki független Magyarország kell, mely az osztrák birodalommal csak a fe­jedelem ugyanazonsága által van kapcso­latban. Záradékul kimondja a VIII-ik fejezet­ben, hogy bár a szükség hatalmas szava által arra intetünk, hogy a közös érdekű viszonyokra nézve javaslat terjesztessék elő, s ez annak, mi jog és törvény szerint tőlünk kívánható, megfeleljen, de az csak oly módon alakítandó és elfogadható, mely által hazánk önállósága legkisebb részben sem veszélyeztetik. Ghyczy Kálmán úr a „Hon“ 12-ik számában megindított czikkeiben a több­ség véleményére azt jegyzi meg, miként azon körülmény, hogy a többi országok­nak ő­felsége alkotmányt adott, Ma­gyarországot alkotmányának csonkítá­sára nem kötelezheti, nem szoríthat­ja arra , hogy jogilag közös intéz­kedés alá tartozóknak ismerjen el oly állami ügyeket, melyeket törvényes jogá­nál fogva önállólag intézhet, és ha politi­kai tekintetek, nevezetesen az, hogy az ausztriai népek alkotmányossága iránt figyelemmel viseltessünk, némely javasla­tok tételét ajánlatossá teszik, ez nem is­mertethetik el a pragmatica sanctioból folyó kötelezettségnek, hogy a pragmatica sanctio keltekor, sőt még azután is több örökös tartományok bírtak rendi jogok­kal, melyek a fejedelmi hatalmat ott is több tekintetben korlátolták, s ezek mel­lett Magyarország a most közöseknek állított ügyeket mégis önállóan intézte. Kijelenti továbbá az V. fejezetben, hogy a többség tervezetének hiányai közé számítja azt, hogy abban nem látja ki­mondva, hogy a delegációk mi befolyással legyenek a külpolitika fő irányának kije­lölésére — minővel a nemzetközi szerző­dések jóváhagyásánál; hogy a közös költségek megszavazása egy évre terjed-e ki, s hogy azontúl azokat úgy fölemelni, mint leszállítani jogában álland­ó ? Hiány szerinte az is, hogy a tervben a pénzügy minden megszorítás nélkül kö­zösnek van kijelentve, holott a pragmati­ca sanctio épen nem említ közös pénz­ügyet , holott e közös pénzügynek tárgya sem leendene, miután a kül és hadügyi budgetet az illető szakminiszterek készí­tik ; a pénzt, miután az befolyt, utalvá­nyozzák czéljaikra, ez tehát egyszerű pénztári átmeneti kezelés lenne, mit a pénzügy tágértelmű elnevezésével fel­ruházni nem tanácsos. A III. fejezetben, hogy a többség véleményében tágabb értelem adatik a pragmatica sanctiónak, mint annak valósággal tulajdonítható , hogy, ha az államügyek közössége a pragmatica sanctióból folyónak elismer­tetik, e közösségnek érvényesítése is a pragmatica sanctióból folyó kötelezett­séggé válik, az érvényesítés kötelessége pedig magában foglalja azon eszmét, hogy a kezelés módozatai is közösen állapítan­­dók meg, azokhoz tehát a többi országok­nak is leend hozzászólási joga, s akkor aztán Magyarország önállása meg nem óvható, sőt a többség javaslatainak sikere is felette kétséges, hogy, habár a birodalom közbiztonsága a­­ pragmatica sanctióból eredeti kötelezettsé­ge Magyarországnak,e kötelezettséget az al­­bizottmány többsége ennél többnek, ugyan­azon forrásból származott közös és együt­tes kötelezettségnek nevezi, az eg­y­üt­tes erővel a védelmet e­gyesített erővel eszközlendő védelemnek értel­mezi, s a kötelezettség e tágabb értelme­zéséből vonja le aztán azon következte­tést, hogy a védelem eszközei a pragma­tica sanctioból kifolyólag egyesítendők, és így közös intézkedés alá tartozók, ho­lott, ha a védelem kölcsönössége jogosult is, nem következik, hogy a védelem esz­közeit a többi országokkal szervesen egyesíteni, a védelem eszközeiről együtt közösen intézkedni a pragmatica sanctio folytán kötelesek is vagyunk. Ugyanott , hogy a közös biztonság a köze­lebbi múltban feltalált uj szó, s hogy az az 1723-ki t. czikkekben nem is foglalta­tik, sőt arról sem létezik határozott kifejezésekben említés, hogy ér­el­ségének többi országait Magyar­­ország védeni tartoznék; hogy Magyarország a pragmatica san­ctio kelte után is a védelem mértékét és eszközeit esetről esetre önállólag határoz­ta meg, s azért, ha e jogát másokkal meg­fosztani fogná, a pragmatica sanctióból fo­lyó kötelezettségnek határán túlterjesz­kednék; mit szabad akaratából tehetne ugyan, de arra a pragmatica sanctióná fogva nem kötelezhető. Végre ugyanott, ha a pragmatica sanctio a közös viszo­nyok rendezésére nézve kiindulási pontok van is elfogadva , de annak értelme sze­rint is Magyarország és a többi tartomá­nyok közt csupán a személyes unió kapcsa áll fe­l, melynél fogva jo­ga van Magyarországnak, a birodalom biztonságára­ nézve, kötelezettségeit sza­batosan meghatározni, de azt tenni nem köteles s e miatt a módra és feltételekre nézve önállólag hatá­rozhat, hogy a birodalom fel nem oszthatása szempontjából kihozott következtetések az ősök fejében nem fordultak meg. A VII. fejezetben , hogy a tervezet közös minisztérium Magyarország önállá­sának veszélyére lenne. A XIV. fejezetben, hogy az alválaszt­mány többségének javaslatában kijelölt államügyeknek közös elintézése a prag­matica sanctio alapján az ország alkotmá­nyát annyira megváltoztatják, hogy an­nak visszaállítása,sőt az ez iránti követelés is lehetlenné válik. Ki az alválasztmány külön­véleményét e két aláíróinak imént idézett nyilvánítá­saival egybeveti, számos ellenmondásnak fog azok közt nyomára jöni, mert midőn Tisza Kálmán úr a pragmatica sanctióban még laza szövetséget sem lát Magyaror­szág és urunk többi országai közt, midőn kimondja, hogy neki független Magyaror­szág kell, hogy a többség véleménye fel­adja Magyarország önállását, — midőn Ghyczy úr az örökös tartományok védel­mének kötelezettségét sem ismeri el Ma­gyarországra nézve a pragmatica sanc­tióból kiolvashatnak , és mégis az első a közös viszonyok elintézését a többi or­szágokkal egyetértőleg (mely egyet­értés csak eszményi vonal által válik el a közös intézéstől !) intézendőknek javasol­ja, — az utóbbi csupán a többi országok alkotmánya iránti figyelemből hozzájárul a nevezett ügyeknek a külön vélemény­ben előadott módoni kezeléséhez , midőn a külön véleményben mindkettő oly terve­zetet pártol, mely a legfontosabb állam­­ügyeket a lajthántúli országok beleegye­zésétől teszi függővé, sőt a független Ma­gyarországot, egy, bár csak tanácskozó idegen testülethez való megjelenésre utal­­ó, ugyan hol lesz hát az a független önálló Magyarország? Én tehát, ki az ország függetlenségét legfőbb kincsnek tartom, oly kincsnek, melynek az országgyűlés csak őre lévén, csorbítását jogosan meg nem engedheti, mindkét műben majdnem hasonló körje­leket látok , azért hazafias kedélyemet egyik sem nyugtatja meg. De ha a kettő között kellene választanom kényszerű­ségből, vagy ha úgy akarjuk, a létező vi­szonyok iránti engedékenységből, mégis a kisebbség véleményéhez csatlakoznám, azon oknál fogva, mert e­zen, legalább külsőleg, megóva hiszem az állami ügyek­ben eddig gyakorlott formákat, és az or­­szág önállását, habár némi csorbítással is, inkább fentartottnak vélem. Non quis, sed quid. (1) A „Debatte“ figyelemre méltató egyik korábbi czikkünket és szokott bősz szadalmassággal, s obligát elmérézkedé­s­ekkel a határozati párt logicája ellen, azt vitatja, hogy az osztrák álamadósság mégis csak közös ügy. Részünkről érintett czikkünkben nem is annyira arról vitatkoztunk, váljon kö­zös vagy nem közös ügy-e, az osztrák államadósság, hanem azt fejtegettük, hogy akár közös ügy az, akár nem, annyi bi­zonyos, hogy e tárgyban Magyarország és az osztrák tartományok között érdek­­egység nem létezhetik . Ezen állításunkat azzal bizonyítottuk be, hogy ha az állam­adósságok ügyeit valamely közös képvi­selőtest tárgyalná, a nyugati tartomá­nyok képviselői, mint az adóslevelek bir­tokosai mindig és örökké a papír birtoko­sainak érdekeitől fognak vezettetni, míg Magyarország, mely csak annyiban van érdekelve az osztrák státusadósságok ügye által, hogy fizettetik vele a kamato­kat, minden alkalommal diametraliter el­lenkező volumot bocsátan­d ki. Ha tehát a „Debatte“ czikkírói az osztrák állam­adósságokat csakugyan meg akarnák ten­ni közös ügynek, nem csekélyebb mun­kára vállalkoznak, mintha capacitatio után örök békét, egyetértést és harmóniát próbálnak szerezni a kertész és a kecske, a here és a munkás méh, a mészáros és a bárány között. Ki ne mosolyogna a „Debatte“ azon fölkiáltásán, hogy mi történnék, ha a nyu­gati Landtagok, kiknek szintén beleegye­zésük nélkül köttettek ezen kölcsönök, ha­sonlólag tagadnák azok érvényességét? Tehát már oda jutottunk, hogy Magyar­­ország ősi országgyűlését a néhány év óta ismeretes tartományi gandtagokkal a competentia kérdésében is egymás mellé tesszük? Ausztriában a törvényhozó ha­tál­mat az utóbbi időkig kizárólag a feje­delem bírta .• a népek tehát, a­kik száza­dok befolyása alatt nem voltak képesek maguknak döntő befolyást szerezni a tör­vényhozásba, nem jöhetnek a múltra néz­ve egy kategóriába azokkal, akik tör­vényhozási jogaikat, folytonos küzdelem mellett bár, megtartották. A régi francia háborúk idején, a magyar országgyűlés a nemzet roppant megerőtetésével foly­vást megszavazgatta a subsidiumokat míg Ausztriában már akkor divatba hoz­ták a mostani rendszert, mely 1869-ben és 1866-ban is alkalmazásban volt, tud­niillik, hogy a háborút kontóra viselték. A­mi az 1848­ után kötött státusadós­ságokat illeti : ezek czélja s a bevett ösz­­segek hova fordítása nagyon is ismeretes. Évek soráig fentartották vele az ostrom­­állapottal összekötött korlátlan miniszteri absolutismust , aztán anyagi kényszerítő eszközök kellettek, a német bureaucratia, német törvénykönyvek és osztrák-német iskolai rendszer behozatalára. Az elége­detlenség folyvást oly nagy volt Ausztriá­ban, hogy a külföldi viszonyok bizonyta­lan állása és eshetőségei miatt szakadat­lanul iszonyú létszámú katonaságot kellett készen tartani. És ha valamely európai kérdés égető alakot vett fel, ha azáltal Ausztria egyenesen érdekelve sem volt, a crisis jelei mégis sehol sem tűntek fel fe­nyegetőbben, mint épen Bécs birodalmi fővárosában. Engedjen meg tehát nekünk a „Debatte“ annyi emberi gyengeséget, hogy­­ az ily c­élok és ily körülmények között felsze­dett osztrák államadósságok sorsa és jö­­­vője iránt különös nagy lelkesedettsé­­get és feláldozó készséget ne kelljen tanú­sítanunk. A „Debatte" azonban emellett még szükségesnek látta szívünk érzékenységé­­hez folyamodni, figyelmeztetvén minket, hogy ha a „Horn” pártja nem sok osztrák státuspapírt is rejteget tűz és betörés ellen bztosított pénzszekrényeiben, de azért sok árvának vagyona van jelenleg állam­­papírokba fektetve. Soha sem hittük volna, hogy árva­pénz­táraink kezelési módja egykor bizonyos oldalról még argumentumként hozathas­­sék fel az osztrák államadósságok közös­ügyi voltára nézve ! Mintha nem tudná minden ember, hogy Magyarországban többé kevésbbé világosan meg volt paran­csolva,, hogy az árvák pénzét osztrák ál-

Next