A Hon, 1866. november (4. évfolyam, 252-276. szám)
1866-11-07 / 256. szám
256-ik sz. Szerda, november ?. A., előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hé első napjától fog számíttatni. Minden pénztárunk bdrmenicsitre kitelik beküldenni. Szerkesztési Irod. : Fonkó.1, tere 7-ik etem 1-s5 emelet. Szerkesztő lakást : ing.,r-«hcza 8-dik szím 2-dik emelet. Előfizetési 41$'i Postán küldve, vagy Budapesten tyUhtm lw*~3va l hónapra .................................... 1 frt 75 kr« 11 hónapra .•»••*. 6 frt 25 kft ›› hónapra « • . « • . . 10 frt 60 kr. Rendkívüli előfizetés :A H 0 N‘ nov.decemberi folyamára. Előfizetési dij : Két hóra 3 írt 50 kr. A „Hon“ szerk. és kiadó hivatala. Kiadóhivatal : Pest, Ferencziek terén 7. síz. földszint edik évfolyam Beiktatási dij: 7 hasábos ilyfél© petit sora .... 7 kr. Bélyegdij minden beigtatásért ... 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyílt téri 5 halálos petit sorért . . 25 kr 9^“ Az előfizetési dij a lap kiadó hivatalához küldendő (Ferenicziek tere 7. sz. földszint.) E lap szellemi részét illető minden közvélemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. PEST, NOVEMBER 6 Politikai szemle. (II.) A porosz lapok — mint előre föl lehetett tenni — csipős gúnynyal szólnak Benstbárónak osztrák külügyminiszterré neveztetéséről. E helyen elég megemlitenüink a ,,Norddeutsche Alig. Ztg“-nak, Bismarck gróf lapjának és a „Neue Preuss. Ztg“-nak (Kreutzztg), a porosz feudalisták lapjának, észrevételeit; a „Nat. Ztg“-nak, a mérsékelt haladási párt egyik közlönyének nézeteit „Külföldi lapok szemléje“ rovatunk alatt találhatja az olvasó. A „Nordd. Alig. Ztg“ azzal kezdi, hogy egy félhivatalos osztrák lap elleni polémiájában sajnálatát fejezi ki Benst báró elleni előbbi támadásai miatt, s menti magát, hogy akkor, midőn ő Benst báró ellen szólott, még nem volt osztrák miniszter. „E szerint mint miniszternek nem okozhattunk semmi fájdalmat, miután nem is hittük végleges kineveztetését, valamint most is óvatosan veszszük azon híreket, melyek szerint Benst urnak még több politikai barátai szólíttatnának a minisztériumba, nevezetesen May Mózes cultusügyi, Augustenburg herczeg hadügyi és Mires pénzügyi miniszterré. Igaz ugyan, hogy ezen előttünk valószínűtlennek látszó lajstrom némi támpontot nyert az által, miként Benst mint egy mai sürgöny jelenti, valóban átvette a külügyi tárczát , de ő mindeddig nem volt egyéb előttünk, mint azon ismeretes joviális öreg úr, ki az 1866-ki szép ősz folytán, a szász vadászegylet lakomája alkalmával, kijelentette, miként ő feladatává tűzte ki a „fekete-fehérbe“ (porosz szin) lőni, és a ki ázint sok más, utólag a „fekete-sárgát“ találta. — A „Nordd. Alig. Ztg“ ezután komolyabban indokolja, hogy miért nem hitte ő Beust kineveztetését. „Egész határozottsággal — mind vissza kell utasítnunk azon gondolatot, hogy mi Ausztria iránt ellenséges érzülettel viseltettünk akkor, amidőn nem akartuk hinni Beust úr kineveztetését. Sőt ellenkező érzelmek vezettek bennünket, s azt hittük, miként Ausztria őszinte barátai mindenütt nagy sajnálattal fogják szemlélni, hogy oly férfi veszi át az osztrák külpolitica vezetését, kinek eddigi érdemei minden vállalatának chronikus bukásából állottak, és aki mint idegen, a császári államot csak mint idegen testet nézheti, rajta experimentumokat teendő. Gyakran adtuk mi az osztrákoknak azon tanácsot, legyenek osztrákokká, s azon helyzetben, melyben jelenleg a császári állam van, nézetünk szerint mindenekelőtt oly férfiút lett volna szükséges a dolgok élére állítani, ki mint osztrák gondolkozhatik és érezhet.“ Így beszél a „Nord. Alig. Ztg.“, utóbbi argumentátióját azonban megdönti idézett kollégája a „Neue Preuss. Ztg.“ azt fejtegetvén, hogy Beust úgyis régóta nem Szászország, hanem Ausztria szolgálatában állt mint miniszter. De lássuk, hogyan okoskodik a „Kreuz Zt.“ A „Kreuz Zt.“ nem akarja bírálni azon tényt, mely szerint Beust báró osztrák miniszterré neveztetett, csak azt akarja feltüntetni, hogy mit jelent ez Poroszországra nézve. „Kétségkívül nem volt ily praegnans tényre szükségünk, annak megtudása végett, hogy a bécsi kabinet érzelmei épen nem a legbarátságosabbak Poroszország irányában. Mi az ellenkezőnek oly számos bizonyítékaival bírunk a prágai béke óta, hogy Beustur e tekintetben szinte úgy tűnik fel, mint a franczia közmondás tartja : moutarde après dîner. Ezért csak a dolog anyagi része birt reánk nézve jelentőséggel. Anyagilag véve a dolgot nem becs nélküli annak pontos tudása, hogyan állunk, s hogy előre túltehessük magunkat bizonyos diplomatiai tapogatások és tekintetek fölött. Mi ismerjük Beust urat, mi ismerjük jó akaratát — de ismerjük képességét is ; még eddigelé mindent elrontott a mire kezét rátette. Önként értetődik, hogy Szászország, melynek ezen intézkedést minden áron meg kellett volna akadályoznia, a legkeményebben van sújtva általa. Beustur mint külügyminiszter Bécsben alig jelenthet egyebet Szászországban,mint azon fétre nem érthető felhivást Poroszországhoz , hogy mindenütt résen álljon s tekintet nélkül gondoskodjék az iránt, hogy a bécsi cselszövő kéz mindenütt csak porosz szuronyok hegyével találkozzék. A mi magát Beust urat illeti — folytatja a „Neue Preuss. Ztg.“ — ő már oly rég óta titkos osztrák miniszter volt, miként valóban megérdemli, hogy végre nyilván is ilyennek ismertessék. Ezen az évek óta nem űzött sem szász, sem német, — hanem szerencsére nagyobb öntetszéssel mint ügyességgel — csupán osztrák politikát. Ennélfogva csak természetes következménye és jutalma eddigi tetteinek, ha erről most kiadják Bécsben a hivatalos bizonyítványt. Mi nem helyezünk becset és súlyt az új osztrák miniszter azon félhivatalos állításaira, melyek szerint nem akar többé oly erős porosztaló lenni, mint régebb; mi szerencsére meglehetős szilárdan állunk a magunk talpán. Ami Beust urnak a belpolitika irányábani állását illeti, a „Neue Preuss. Ztg.“ a következő észrevételeket teszi : Világos, hogy állása e tekintetben is kényes. „Protestáns szolgája egy jezsuita pártnak“ — így neveziőt egy déli német lap — s már ez is nem könnyű szolgálat. De a vén osztrák aristocraţia különben sem igen volt soha hajlandó, különös tiszteletet tanúsítani bizonyos mértékben compromittált idegen bárók irányában. Eddig a „Neue Preuss. Ztg.“ A két porosz lap idézett gúnyos észrevételei után azt hisszük tisztában lehetünk Pesten, s tisztában lehetnek Bécsben : minő értelemben veszik Berlinben Beust bárónak osztrák külügyminiszterré neveztetését. Szomorú vélemények lesz ezek . . . Beust bárótól függ, hogy valahára megczáfolja ellenségei föltevéseit és ráfogásait. A franczia lapok közül csupán a „Francét", a clericalis udvari párt lapja üdvözli Beust báró miniszterségét. 31 a kérdés.*) I. (t. z.) Ha azon sürgést forgást szemügyre veszszük, mely Schmerling nemzetiségei táborában nehány hét óta mutatkozik, s mely hol a matica slovenska küldöttsége, hol akikindai s nagybecskereki meetingek, hol az orosz irodalmi társulat, hol végre Hrrbánnak patentalia superintendenssé választatása egymást érő jelenségeiben, mint megannyi mementóféle tüntetések nyilatkoznak , bizony azt kellene hinnünk, hogy mindezek a magyar kérdésnek végre kedvező fordulópontját jelezik. De minthogy ügyünk e kedvező fordulatának legkisebb mozzanatát sem vagyunk képesek észrevenni, a fentebbi. *) Jelen czikket közöljük úgy, ahogy véltük; a népszerű és köztiszteletben álló szerző azonban meg fogja nekünk bocsátani,ha megjegyzéseinkkel kisérni el nem mulaszthatjuk. Szerk. » még most ugyan inatlan tüntetésekben, legfeljebb egy újabb okadatok tanúbizonyságát (ha ugyan erre még szükség volna) találjuk azon szomorú körülménynek, miszerint az u. n. rehabilitált magyar kormány , minden egyéb csak nem önálló, csak nem független, s még csak nem is autonóm úr a maga saját házában ! A mi jó testvér nemzeteink ne vegyék nekem rész néven, hogy czikkem elején „Schmerling nemzetiségeiről“ beszélek. Meglehetnek győződve, hogy ez elnevezés alatt nem őket értem. De nem tehetek róla, (s bizony itt volna már az ideje, hogy erről végre ők maguk tegyenek, ha őket két évtized óta mindig és mindenütt nagyrészint Bach és Schmerling Beamterei, teremtményei képviselik ; azaz , hogy tulajdonképen e jó urak önönmagukat, czimeiket és jó fizetéseiket képviselik, s ezért érzem magamat feljogosítva ezeket, „Schmerling nemzetiségeinek“ nevezni. A mi jó testvér nemzeteink megolvashatnák hazánk évkönyveiből,hogy valahányszor hazánk elconfiscált jogainak visszaállításáról volt szó, mindannyiszor a Magyarország sorsát intéző titkos mostoha kéz, ő közülök szemelt ki egy alakot, mely a közjogi vihar lecsöndesedéséig a láthatáron ijesztő lidércz, vagy romboló üstökös gyanánt szerepelt, hogy aztán nyomtalanul eltűnjék ; megolvashatnák, hogy néhai Putyik aradi püspök 40,000 Ibii illyrjeinek fölajánlása 1791- ben csak arra szolgált, hogy a II. József által jogvesztettnek nyilvánított magyar alkotmány, már akkor is csak elvben, s egy gyönyörűen szerkesztett X. törvényczikk alakjában, a papíron adassák meg; tudhatnák,hogy mi történt 1848 ban, midőn az ország amaz ötven évig elvben maradt alkotmányt végre a gyakorlatban birni akarta ; tudhatnák, hogy azon két évtized alatt, mig Bach és Schmerling korlátlan uralmát sem alkalmatlankodó országgyűlés, sem mint mondani szokták , szurkálódó (wählerisch) sajtó, sem külháború meg nem zavaró ; mily üdvös rendszabályok divatoztak a hírhedt egyenjogúság életbeléptetésére ; emlékezhetnének, hogy azon időkben a most nagyon mozgékony udvari tanácsosok semmi kedvet nem éreztek bureau-ik csendjét, irodalmi társulatok, politikai paródiáik zajával váltani fel ; emlékezhetnének sok másról, de ez, mint mondom, az ő magándolguk ; s én azt hiszem, nem messze az idő, midőn ők is végre öntudati életre ébredve, lerázzák magukról a Schmerling-Beamterek épen nem díszes járszalagát, s óhajaik és kivonataik tolmácsolását saját keblükön neveli,« önálló lelkületű igaz és jó,hazafiakra bízzák, kik mindenekelőtt Magyarország alkotmányának, mindnyájunk eme közös kincsének, végre teljes visszaállítását fogják, mint saját nemzet egyéniségök legelső biztosítékát is a testvér magyar nemzettel kezet fogva követelni. *) Magyarország alkotmányának visszaállítása, úgy látszik, azon feltételhez köttetik, ha előbb az ország a közös ügyek olyan értelmezését fogadja el, mely a Lajtántúli kormány ízlésének megfelel, vagy más szóval: Magyarország alkotmánya visszaállítatik, ha azt az ország maga előbb önállásunk leglényegesb föltételeitől fosztja meg. That is the question. Annyit beszéltek, annyit írtak 6 év óta Lajtán innen és túl, alkotmányviszályról, békés kiegyenlítésről, s az utolsó évben közös ügyekről, hogy Szerk.a nem eléggé tájékozottak nem csak ott, hanem itthon is, kivált az újabb nemzedék, a legnagyobb s könnyen veszélyessé válható eszmezavarba estek. Pedig a dolog igen egyszerű s azt a közjoggal nem foglalkozó is egyszerre felfoghatja. Az egész alkotmánykérdés megoldásának sarkpontja az , hogy a bécsi kormányférfiak szűnjenek meg Magyarország dolgaiba avatkozni! Ez a százados, ez a permanens és mégis flagráns sérelem. Ebből származott a közösség, az együvé tartozás s. a. t. eszmezavara. E közösség, ez együvé tartozás apostolai a pragmatica sanctióra hivatkoznak, mint azon okmányra, mely e közösséget hivatalosan megalapította. Menjünk csak vissza történelmünk azon korszakába, midőn maguk azon tényezők, kik amaz okmány keletkezésére befolytak, s kik talán amaz okmányt maguk szerkesztők, még éltek, s kik annak értelmezésére telát kétségtelenül leghivatottabbak valónak. III. Károly meghalván, legelőször nyílt alkalom a pragm. sanctio tényleges alkalmazására. Mária Therézia mint a pragm. sanctionál fogva elfogadott trónörökösné összehíva 1741-ben az országgyűlést, hogy azzal a koronázási öklévé megállapítása iránt megegyezve, magyar királyivá koronáztatását eszközölje. Miután az országgyűlés, a trón részéről történt ama megnyugtató kijelentés után, hogy az országnak némely, az alkotmány nagyobb biztosításár a célzó javaslatai okvetlenül még az országgyűlés alatt szokásos törvénycikkbe foglalva szentesítést nyerndenek, lemondott azon eleinte kijelentett szándékáról, miszerint e törvényjavaslatok magába az inaugurale diplomába igtattassanak be : ezen javaslatok mikénti formulázása tárgyában szokás szerint a hongyülés és a király között néhány le- és felirat váltazott. Ezen feliratokban óvatos és gondos őseink, mintegy sejtve, hogy a pragm. sanctio lesz azon ürügy, mely alatt idegen tanácsosok és kormányférfiak az ország dolgaiba fognának avatkozni , határozottan biztositatni kivártak afelől, hogy : „Magyarország mind bel- mind ki-ügyei kizárólag magyarok által idéztessenek.“ Az erre keletkezett leirat finom fordulattal megadni látszván a KRek kívánságát, úgy találta mondani : ut negotia Regni externa etiam per Nungeros tradentur. De a KRek észrevették a latin fordítás elégtelenségét és sürgetve követelték az ő érzelmekbeni szövegezést, mi aztán maga a koronázás előtti napon egy rövid leiratban meg is történt ily formán : „ut negotia Regni tani interna quam externa s o 1 ii m m o d o per Hungaros tractentur.“ S igy is ment aztán be a törvényczikkbe. íme igy értelmeztetett a pragmatica sanctio akkor, midőn az nálunk legelőször lépett foganatba ! Vagyis a magyar kormány f 11 gy e 1jensége maga a pragmatica sanctio által is elfogadott alkotmányelv. Ez elvet irta bővebben és félremagyarázhatlanul az 1791. X. törv. czikk is körül. s Ez elvet kívánta végre az 1818 III. törv.czikkely is gyakorlatilag biztosítani, megalapítván a független felelős magyar minisztériumot. Ez elv körül forog ma is azon kérdés, melyet alkotmány viszálynak hívnak, s melyet kimondhatlan eszmezavarból mi magunk is „a köz és Ügyek“ kérdésének kezdünk nevezgetni. (1) A „Presse“ a legutóbbi félhivatalos nyilatkozatokból azt olvassa ki, hogy Belcredi gróf programmja, az alkotmánykérdés rendezésében valóságos vegyízéke az absolutismusnak a constitutionalismussal. Ellenben azt hiszi, hogy a hadügyminiszter terve a hadsereg szervezésért igazi alkotmányos alapokon nyugszik. A „Presse“ azonban nem tudhatja, váljon ezen szervezési tervet császári rendelet vagy parlamentáris törvényhozás útján szándékozik-e a kormány valósítani ■?“ A „Presse“ szerint Belcredi gróf a dualismust teszi az osztrák alkotmányépület alapjává, s csak annyit igényel a Reichseinheit javára, amennyit a dualisták önként átengednek. „Beuster első körlevele nem ismer osztrák polgárságot, nála a birodalom a császár személyében van megtestesítve. A hadügyminiszter terve centralista czélokat tűz ki.“ — Ezért találja a „Presse“ a munkálatot oly kiválólag alkotmányos szelleműnek. „A minisztérium írja a „Presse“ — a tizenötös bizottság munkálatának alapján szándékozik a kiegyezkedést megkísérleni. Ezen munkálatot a Deák-párt a nemzet részéről a concessiók maximumának tartja. Ez okból a kiegyezkedés sikere valószínűtlen, és öt hat hónap meddő vitákban fog letelni. És ha sikerül? mi lesz az eredmény: négy millió magyarral egyezkedett ki a kormány 29 millió más nemzet ellenében.Várjon ? csak négy millió számmal volnánk ? És nem tart velünk néhány millió nem magyar ajkú is? és a kiegyezkedés csak az összes 29 millió ellenében történhetik ?) „Legkedvezőbb esetben két külön parlamentáris testületet nyerhetünk : e kettő közöl egyik sem uralkodhatik a másikon. (Ha pedig a bécsi parlament nem hághat a pestinek nyakára, az olyan szabadság és alkotmányosság nem kell a „Pressernek.) „Ily körülmények közt a két parlament tevékenységét folyvást az illetékesség kérdései fogják kimenteni. (Ne avatkozzanak Bécsben a mi ügyeinkbe, s meglátják, hogy a pesti parlament tagjai legfölebb csak az újságból olvassák meg, mivel töltik az időt a Lajthán túl.) A kormányt folyvást vagy az egyik vagy a másik parlament fogja erejétől megfosztani, s így a főügyek vagy absolutistice intéztetnek el, vagy előkerül az „esetről esetre“-féle tárgyalás rendszere. Ez roszabb volna (a centralistákra nézve) a lengyel vétónál vagy Metternich absolutismusánál.“ *) Erre nézve nekünk magunknak is van komoly feladatunk, s ez abból áll, hogy a testvér nemzetiségek valódi szellemi és anyagi érdekeit mi magunk, mint egységes nemzet igyekezzünk előmozdítani, és azon derék független férfiakat, kik a mellett, hogy jó hazafiak, speciális nemzetiségük culturáját, vidékük anyagi jobb létét feladatul tzték ki maguknak, ne keverjük össze a reactio bizományosaival, hanem épen országos pártolás által tegyük ponsibilisekké saját körükre nézve. Emlékbeszéd Egressy Gábor fölött. Olvastatott a Kisfaludy-Társaság gyűlésen, 1860. October 31-én. (Folyt.) Egressy Budán többnyire a szerelmeseket adta. Ezen érzelgő, egyhangú szerepek kevés tá Szláv lapok szemléje. Az újvidéki „Szerbobrán“ (szerbvédő) czimet sugalmazott lap egy ír legujabbi számában : Jogos csupán az, a mi a jog fogalmának kifolyása és a természeti joggal nem ellenkezik. De a fegyver, egymás közötti szerződés vagy souverainitási hatalomból eredt viszonyok nem mindig a jogon és az igazságon alapulvak. Ezek csak intézmények és institutiók, melyeket idővel mindazok, kiknek érdekében fekszik, történeti jognak neveznek, habár az a legszentebb erkölcsi indokokat sértené és a „jure rationis“sal a legnagyobb ellentétben állana. Ezen és ilyforma intézményeknek az idő és a nemzetek fejlődése szerint kellene változniok, nem pedig a nemzeteknek azok szerint. Más nem csupán névleges jogok ép úgy veszthetők el, amint szereztettek. A történet a világ alkotása óta bizonyítja, hogy a rokonfajok gyakran egymásba olvadnak, és pedig rendesen azon fajba, mely erkölcsi vagy jobban mondva irodalmi túlsúllyal bir. A horvátok máris a mi nemzeti nyelvünket sajátsták el maguknak, nevöket és szójárásukat idővel csak a vén banyák fogják viselni és beszélni, mint azt, a híres Moll Róbert is állítja , mert ha valamely nemzet vagy faj a világ színpadáról tünedezik, a történet tanúsága szerint a kihalt nyelv utolsó maradványai rendesen a vén bányáknál találhatók még fel. A magyarok fen akarják tartani magukat és TÁRCZA. A sajtó és a censura Magyarországon. Vázlatok Jókai Mórtól. V. Ha azok, kik a 48 diki törvényeket rögtönzéseknek mondják, vissza akarnának emlékezni a megelőző évek sajtómozgalmaira, talán önmaguk előtt mégis bevallanák, hogy nincs igazuk. Amiket a 48-diki törvények a magyar corpus jurisba iktattak, azok mind évek óta sürgetve, megvitatva, minden oldalról kifejtve, ott találhatók a 48-at megelőzött évfolyamaiban a független sajtónak. Egy részét Kossuth, más részét Csengery szerkesztése alatt a „Pesti Hírlap“ tüzetesen tárgyalta már, s amely kormány e hírlapi tárgyalásokat nemcsak meghallgatta, sőt azoknak megvitatásához saját közlönyeiben hozzá is járult, az nem mondhatja, hogy véletlenül lepték meg a nemzet követelései, hogy rögtönzöttek voltak a törvények. Martins 15-dike csak a rég megvitatott, a közvéleménytől elfogadott követelések címeit sorolta elő. A vívmány, amit e nap adott, a censura fenhatóságából való kibontakozás volt. A tény élénken meg van még tartogatva a kortársak emlékezetében, s története igen rövid. Négy fiatal író kezébe vette a nemzet kívánalmainak formulázott 12 pontját, s saját felelősségére kinyomatá azokat a legelső nyomdában. A 12 pont között az is ott volt, hogy a sajtó szabad. Ez volt a legelső nyomtatott lap Magyarországon, mely censura nélkül jelent meg. A budai kormányszék nem szegült ellen, s a közvélemény kivonatára a sajtós működés miatt fogságban levő Táncsicsot szabadon bocsátá. Másnap találkoztam volt censorunkkal. A jó öreg R . - nak őszinte örömköny ragyogott szemében. Ez a derék becsületes ember in politicis csak olyan szabadelvű volt, mint akárki más, s sok olyan dolgot engedett keresztül menni, amit az osztrák szabad sajtó (!) korszakában nem lehetett volna újra kinyomatni. Petőfit különösen kegyelte, s ha verseiből lealkudott valamit, azok nem a szabadelvű eszmék voltak, hanem a helylyel közzel kitörő embergyűlölet vulkánolvadéka. ‘Ilyen embergyűlölő eszméket nem engedett meghonosulni az irodalomban az emberszerető öreg úr. Nekem is keresztül húzta irodalmi pályám első évében egy ilyen világfaló eszmékkel teljes munkámat , legyenek érte áldva becsületes hamvai. A felszabadult liberális sajtón alig lehetett észrevenni, miben különbözik elébbeni önmagától ; még azt a kis időt sem sietett felhasználni semmi nevezetes túlcsapongásra, mely a felszabadulás s az új magyar belügyminiszteri sajtótörvények kiadása közé szorult. No ezek a sajtótörvények meglehetősen elrontották a kedvét annak a litteratornak, aki a censurától megszabadultnak képzelte magát. Hiszen censura volt az is, csakhogy elölhátul censura, elöl laplefoglalással, 20.000 forint cautio letétellel, hátul nagyszerű fizetésekkel, bírságokkal, és számos esztendőkre terjedő fogságokkal körülkerítve. Belefoglalta az a bűnök előadásába mindazokat a feladatait a sajtónak, amiket teljesíteni kötelessége,sérthetlenné tette a kormány tagjaitól kezdve le az utolsó éjfélig minden tagját a közigazgatásnak s vetélkedett kifejezései határozatlanságában akármely azóta készült sajtótörvénynyel. Az a néhány hatás nélkül eltűnt röpirat, mely veszélyesebb izgatást tartalmazott, nem igazolta e szigorú törvényeket, valamint az sem, hogy a volt conservatív lapokból egyszerre ultrademokraták és radicálok lettek. Ezen változásokon csak nevetett a közönség. Az igazi liberális sajtó az maradt, ami volt. Elveit látta győzni, s meg volt vele elégedve. Hanem ezeket a sajtótörvényeket nem számíthatta elveinek győzelmi jelei közé és ezt nem is késett kijelenteni a magyar ministériumnak. Mert ha nem is számítjuk a legális protestatiok közé azt a tüntetést, melylyel a pesti közönség a sajtótörvény javaslatot a városház előtti téren megégette , de fel kell említenünk, hogy e javaslat ellen Pest megye közgyűlése és a pesti közbátorsági bizottmány küldöttségileg tiltakoztak, s a törvény csakugyan szelídített alakban került ki a király szentesítése alól. Ámde bármilyenek legyenek is 1848.ki sajtótörvényeink, ott van mellettük, a mi mindenkit, megnyugtathat , hogy azoknak magyarázása nem kormányhivatalnokokra, nem fizetett bírákra van bízva , hanem esküdtszékre. Esküdtszéki tárgyalás mellett nincs igazságtalan törvény, mert független a bíró. Egyetlen eset volt egész alkotmányi korszakunkban ily esküdtszéki tárgyalásra sajtóügyben , s a véletlen úgy hozta magával, hogy a tizenkét kihúzott név között Petőfié és az enyém is ott volt, mint olyan, melyre sem a vádló, sem a vádlott nem mondták azt, hogy „nem kell.“ Derék, értelmes iparosok voltak kollegáink, bizonyosan sok gyakorlattal bírók egyéb községi közügyekben, hanem a sajtóügy még újdonság volt rájuk nézve. A mellett a vádlott ügyvéde szinte nem jól fogta fel védencze ügyét. Az volt a vád alapja, hogy egy választópolgár egy lap hirdetményei közé azt iktatta be, hogy akik X. urat akarják megválasztani bizonyos városi hivatalra, azok menjenek elébb ő hozzá, ő majd mond nekik valamit. Ezt a közvádló hivatali becsületsértésnek vette, mert mit mondhat X úrról a vádlott a meghívottaknak ? A vádlott ügyvéde aztán mind csak azt akarta bebizonyítani, hogy amiket a vádlott X úrról beszélt, azok nem voltak olyan nagyon becsületsértő dolgok, amiről nem igen sikerült az esküdtszéket meggyőznie. Úgyhogy mikor ítélethozatal végett félrevonult az esküdtszék, tíz Votum volt kettő ellen az elmarasztalásra. Az a kettő Petőfi volt és én. Mi előadtuk az esküdteknek, hogy itt illetékességi fogalomzavar van : amit a vádlott beszélt, az nem tárgya a sajtókihágásnak; ha beszédben sértett, járjanak el ellene jegybíróságilag , de a súlyosabb sajtóügyi eljárásnak csak sajtóvétség képezheti tárgyát. Az lett belőle, hogy egyhangúlag felmentette az esküdtszék a vádlottat, aki azonban, hogy ne menjen el elégtétel nélkül, a fölmentő ítélet után ünnepélyesen bocsánatot kért a megsértettől. E kedélyes processuson kívül több nem háborította a sajtó működését. Pedig ugyan viharos idők keletkeztek. Élünk még egynehányan azok közül, akik két résztörvényszék rendszabályai között írtuk le meggyőződéseinket, harmadik volt maga a közönség, ki gyanúsított, bevádolt, elitélt, ma fölemelt, holnap eldobott. És azért mégis leírtuk meggyőződéseinket. Nehéz volt szólni, de nehezebb volt hallgatni. Véleményeinket, miket akkor elmondtunk, még most veszi censurája alá a história, s még nem tudjuk, melyikre fogja ráírni a „debatur!“-t. Egy eseményt nem hallgathatok el. Sokunk közül egyikünket, nem tartozik ide hogy kit, azzal vádolt valaki, hogy működésével a magyar katonaság, és különösen annak egyik vezére, Klapka, elégületlen. A vádlott journalista ez iránt kérdést tett az illető katonai auctorátásnál. S a katonai auctoritás azt felelte neki vissza, mivelt hangú levelében, hogy irodalmi működését üdvösnek tartja , de ha mindjárt elveivel ellenkeznék is az, amint nem, sokkal magasabb fogalommal bír a sajtó hivatása felől, sokkal jobban tiszteli annak kezelőit, semhogy az ellenkező véleményt a katonai tekintélylyel akarná elnémítani. Így vélekedett egy magyar katonai kapacitás a háború izgalmai közepett a sajtó hivatása felől. (Folytatjuk.) Jót nyújtottak búvárkodó lelkének , némely cselszövő és fiatal tragikai szerepekben, melyek alakító tehetségének és mélyebb kedélyének több tért nyitottak, sokkal nagyobb sikert aratott. Színészeink nagyobb része már akkor elhagyá ama régibb éneklő szavallatot ; de egyik sem volt annyira ment minden álpathosztól, s a mit sem jelentő üres declamatiotól, mint: Egressy. Ahol valódi érzelmet nem talált, érzést szenvelegni nem tudott , ezért vádolták néha hidegséggel az azon kori érzelgő drámákban. Magatartásában és viseletében nemesebb igyekvék ugyan lenni a pongyola köznapiságnál , de a természetesség rovására nem akart eszményíteni; inkább akart jellemző, mint csupán kecses-szép lenni. Mindazt akkor még teljes öszhangzatba hozni nem bírta ; törekvése már ekkor meg volt azon irány felé, mit „A szülészet könyvében“ ekkép ad elő : „Puszta érzelmi számítással szintoly kevéssé lehetséges élő embert művészileg létrehozni, mint puszta alanyi lelkesedéssel és érzelemmel. E két tényezőt egyensúlyozni kell. — Vannak színészek, akiknél vagy az érzelem bir túlnyomósággal, vagy az értelem. Az érzelem színészei feladatukat egészben fogják fel, s azt átalánosabb vonásaiban állítják elő, anélkül, hogy a részleteket kidolgoznák. Az ilyenek jellemfestése inkább az eszményiség felé hajlik, mint az élet valóság és természet felé. Ellenben az értelem színészei, kik feladatjoknak legparányibb részleteit is gonddal kívánják érvényesíteni , a másik egyoldalúság hibáinak vannak kitéve ; név szerint, hogy inkább részeket fognak adni, mint egészet; hogy műveikben az igazság és természet az eszményiséget el tudja nyomni, sőt majdnem kizárni ; s hogy a magasabb szárnyalatú helyeken kifejezéseikben nem lesz kellő ihlet és lelkesedés.“ Ezt bővebben magyarázván így végzi : „Hol tehát az érzelem és értelem egyensúlya tökéletes, hol az érző ember egészen átadja magát műtárgyának, mely a legmagasabb eszmélet művének látszik : ott a művészet és természet egygyé vált, s a mű tökéletesen bevégzett.“