A Hon, 1866. november (4. évfolyam, 252-276. szám)

1866-11-07 / 256. szám

256-ik sz. Szerda, november ?. A.­, előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hé első napjától fog számíttatni. Minden pénztárunk bdrmenicsitre kitelik beküldenni. Szerkesztési Irod. : Fonkó.1, tere 7-ik etem 1-s5 emelet. Szerkesztő lakást : ing.,r-«hcza 8-dik szím 2-dik emelet. Előfizetési 41$'i Postán küldve, vagy Budapesten tyUhtm lw*~3va l hónapra .................................... 1 frt 75 kr« 11 hónapra .•»••*. 6 frt 25 kft ›› hónapra « • . « • . . 10 frt 60 kr. Rend­kívüli előfizetés :A H 0 N‘ nov.­decemberi folyamára. Előfizetési d­ij : Két hóra 3 írt 50 kr. A „Hon“ szerk. és kiadó hivatala. Kiadóhivatal : Pest, Ferencziek terén 7. síz. földszint edik évfolyam Beiktatási dij: 7 hasábos ilyfél© petit sora .... 7 kr. Bélyegdij minden beigtatásért ... 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyílt­ téri 5 halál­os petit sorért . . 25 kr 9^“ Az előfizetési dij a lap kiadó hivatalához küldendő (Ferenicziek tere 7. sz. földszint.) E lap szellemi részét illető minden közvé­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. PEST, NOVEMBER 6 Politikai szemle. (II.) A porosz lapok — mint előre föl lehetett tenni — csipős gúnynyal szólnak Benstbárónak osztrák külügyminiszterré neveztetéséről. E helyen elég megemlitenüink a ,,Norddeutsche Alig. Ztg“-nak, Bismarck gróf lapjának és a „Neue Preuss. Ztg“-nak (Kreutzztg), a porosz feudalisták lapjának, észrevételeit; a „Nat. Ztg“-nak, a mérsékelt haladási párt egyik köz­lönyének nézeteit „Külföldi lapok szemléje“ ro­vatunk alatt találhatja az olvasó. A „Nordd. Alig. Ztg“ azzal kezdi, hogy egy félhivatalos osztrák lap elleni polémiájában saj­nálatát fejezi ki Benst báró elleni előbbi táma­dásai miatt, s menti magát, hogy akkor, midőn ő Benst báró ellen szólott, még nem volt osztrák miniszter. „E szerint mint miniszternek nem okozhattunk semmi fájdalmat, miután nem is hittük végleges kineveztetését, valamint most is óvatosan veszszük azon híreket, melyek szerint Benst urnak még több politikai barátai szólíttat­­nának a minisztériumba, nevezetesen May Mó­zes cultusü­gyi, Augustenburg herczeg hadügyi és Mires pénzügyi miniszterré. Igaz ugyan, hogy ezen előttünk valószínűtlennek látszó lajstrom némi támpontot nyert az által, miként Benst mint egy mai sürgöny jelenti, valóban átvette a külügyi tárczát , de ő mindeddig nem volt egyéb előttünk, mint azon ismeretes joviális öreg úr, ki az 186­6-ki szép ősz folytán, a szász vadász­egylet lakomája alkalmával, kijelentette, mi­ként ő feladatává tűzte ki a „fekete-fehérbe“ (porosz szin) lőni, és a ki ázint sok más, utólag a „fekete-sárgát“ találta. — A „Nordd. Alig. Ztg“ ezután komolyabban indokolja, hogy mi­ért nem hitte ő Beust kineveztetését. „Egész határozottsággal — mind vissza kell utasít­­nunk azon gondolatot, hogy mi Ausztria iránt ellenséges érzülettel viseltettünk akkor, a­midőn nem akartuk hinni Beust úr kineveztetését. Sőt ellenkező érzelmek vezettek bennünket, s azt hittük, miként Ausztria őszinte barátai minde­nütt nagy sajnálattal fogják szemlélni, hogy oly férfi veszi át az osztrák kü­lpolitica vezetését, kinek eddigi érdemei minden vállalatának chro­nikus bukásából állottak, és a­ki mint idegen, a császári államot csak mint idegen testet nézheti, rajta experimentumokat teendő. Gyakran adtuk mi az osztrákoknak azon tanácsot, legyenek osztrákokká, s azon helyzetben, melyben jelenleg a császári állam van, nézetünk szerint mindenekelőtt oly férfiút lett volna szükséges a dolgok élér­e állítani, ki mint osztrák gondolkoz­­hatik és érezhet.“ Így beszél a „Nord. Alig. Ztg.“, utóbbi argu­­mentátióját azonban megdönti idézett kollégája a „Neue Preuss. Ztg.“ azt fejtegetvén, hogy Beust úgyis régóta nem Szászország, hanem Ausz­tria szolgálatában állt mint miniszter. De lás­suk, hogyan okoskodik a „Kreuz Zt.“ A „Kreuz Zt.“ nem akarja bírálni azon tényt, mely szerint Beust báró osztrák miniszterré ne­veztetett, csak azt akarja feltüntetni, hogy mit jelent ez Poroszországra nézve. „Kétségkívül nem volt ily praegnans tényre szükségünk, an­nak megtudá­sa végett, hogy a bécsi kabinet ér­zelmei épen nem a legbarátságosabbak Porosz­­ország irányában. Mi az ellenkezőnek oly számos bizonyítékaival bírunk a prágai béke óta, hogy Beust­ur e tekintetben szinte úgy tű­nik fel, mint a franczia közmondás tartja : mou­tarde après dîner. Ezért csak a dolog anyagi része birt reánk nézve jelentőséggel. Anyagilag véve a dolgot nem becs nélküli annak pontos tudása, hogyan állunk, s hogy előre túltehes­­sük magunkat bizonyos diplomatiai tapogatások és tekintetek fölött. Mi ismerjük Beust urat, mi ismerjük jó akaratát — de ismerjük képességét is ; még eddigelé mindent elrontott a mire kezét rá­tette. Önként értetődik, hogy Szász­or­szág, melynek ezen intézkedést minden áron meg kellett volna akadályoznia, a legkeményeb­ben van sújtva általa. Beust­ur mint külügymi­­­­niszter Bécsben alig jelenthet egyebet S­z­á­s­z­o­r­­s­z­á­gban,mint azon fétre nem érthető felhivást Po­­roszországhoz , hogy mindenütt résen álljon s tekintet nélkül gondoskodjék az iránt, hogy a bécsi cselszövő kéz mindenütt csak porosz szu­ronyok hegyével találkozzék. A mi magát Beust urat illeti — folytatja a „Neue Preuss. Ztg.“ — ő már oly rég óta tit­kos osztrák miniszter volt, miként valóban megérdemli, hogy végre nyilván is ilyennek is­mertessék. Ezen az évek óta nem űzött sem szász, sem német, — hanem szerencsére na­gyobb öntetszéssel mint ügyességgel — csu­pán osztrák politikát. Ennélfogva csak ter­mészetes következménye és jutalma eddigi tettei­nek, ha erről most kiadják Bécsben a hivatalos bizonyítványt. Mi nem helyezünk becset és súlyt az új osztrák miniszter azon félhivatalos állítá­saira, melyek szerint nem akar többé oly erős porosztaló lenni, mint régebb; mi szerencsére meglehetős szilárdan állunk a magunk talpán. A­mi Beust urnak a belpolitika irányábani állását illeti, a „Neue Preuss. Ztg.“ a következő észrevételeket teszi : Világos, hogy állása e te­kintetben is kényes. „Protestáns szolgája egy jezsuita pártnak“ — így nevezi­­őt egy déli né­met lap — s már ez is nem könnyű szolgálat. De a vén osztrák aristocraţia különben sem igen volt soha hajlandó, különös tiszteletet ta­núsítani bizonyos mértékben compromittált ide­gen bárók irányában. Eddig a „Neue Preuss. Ztg.“ A két porosz lap idézett gúnyos észrevételei után azt hisszük tisztában lehetünk Pesten, s tisztában lehetnek Bécsben : minő értelemben veszik Berlinben Beust bárónak osztrák külügy­miniszterré neveztetését. Szomorú vélemények lesz ezek . . . Beust bárótól függ, hogy valahára megczáfolja ellenségei föltevéseit és ráfogásait. A franczia lapok közül csupán a „Francét", a clericalis udvari párt lapja üdvözli Beust báró miniszterségét. 31­­ a kérdés.*) I. (t. z.) Ha azon sürgést forgást szemügyre vesz­­szük, mely Schmerling nemzetiségei táborában nehány hét óta mutatkozik, s mely hol a matica slovenska küldöttsége, hol akikindai s nagybecs­­kereki meetingek, hol az orosz irodalmi társu­lat, hol végre Hrrbánnak patentalia superinten­denssé választatása egymást érő jelenségeiben, mint megannyi mementóféle tüntetések nyilat­koznak , bizony azt kellene hinnünk, hogy mind­ezek a magyar kérdésnek végre kedve­ző forduló­pontját jelezik. De minthogy ügyünk e kedvező fordulatának legkisebb mozzanatát sem vagyunk képesek észrevenni, a fentebbi. *) Jelen czikket közöljük úgy, a­hogy véltük; a nép­szerű és köztiszteletben álló szerző azonban meg fogja nekünk bocsátani,ha megjegyzéseinkkel kisérni el nem mulaszthatjuk. Szerk. » még most ugyan inatlan tüntetésekben, legfeljebb egy újabb okadatok­ tanúbizonyságát (ha ugyan erre még szükség volna) találjuk azon szomorú körülménynek, miszerint az u. n. rehabilitált magyar kormány , minden egyéb csak nem önálló, csak nem független, s még csak nem is autonóm úr a maga saját há­zában ! A mi jó testvér nemzeteink ne vegyék nekem rész néven, hogy czikkem elején „Schmerling nemzetiségeiről“ beszélek. Meglehetnek győződ­ve, hogy ez elnevezés alatt nem őket értem. De nem tehetek róla, (s bizony itt volna már az ideje, hogy erről végre ők maguk tegyenek,­ ha őket két évtized óta mindig és mindenütt nagyrészint Bach és Schmerling Beamterei, te­remtményei képviselik ; azaz , hogy tulajdonké­pen e jó urak önönmagukat, czimeiket és jó fize­téseiket képviselik, s ezért érzem magamat fel­jogosítva ezeket, „Schmerling nemzetiségei­nek“ nevezni. A mi jó testvér nemzeteink megolvashatnák hazánk évkönyveiből,hogy valahányszor hazánk elconfiscált jogainak visszaállításáról volt szó, mindannyiszor a Magyarország sorsát intéző tit­kos mostoha kéz, ő közü­lök szemelt ki egy ala­kot, mely a közjogi vihar lecsöndesedéséig a láthatáron ijesztő lidércz, vagy romboló üstökös gyanánt szerepelt, hogy aztán nyomtalanul eltűn­jék ; megolvashatnák, hogy néhai Putyik aradi püspök 40,000 Ibii illyrjeinek fölajánlása 1791- ben csak arra szolgált, hogy a II. József által jogvesztettnek nyilvánított magyar alkotmány, már akkor is csak elvben, s egy gyönyörű­en szerkesztett X. törvényczikk alakjában, a papíron adassák meg; tudhatnák,hogy mi tör­tént 1848 ban, midőn az ország amaz ötven évig elvben maradt alkotmányt végre a gyakorlatban birni akarta ; tudhatnák, hogy azon két évtized alatt, mig Bach és Schmerling korlátlan uralmát sem alkalmatlankodó országgyűlés, sem mint mondani szokták , szurkálódó (wählerisch) sajtó, sem külháború meg nem zavaró ; mily üdvös rendszabályok divatoztak a hírhedt egyenjogú­ság életbeléptetésére ; emlékezhetnének, hogy azon időkben a most nagyon mozgékony udvari tanácsosok semmi kedvet nem éreztek bureau-ik csendjét, irodalmi társulatok, politikai paródiáik zajával váltani fel ; emlékezhetnének sok más­ról, de ez, mint mondom, az ő magán­dolguk ; s én azt hiszem, nem messze az idő, midőn ők is végre öntudati életre ébredve, lerázzák maguk­ról a Schmerling-Beamterek épen nem díszes járszalagát, s óhajaik és kivonataik tolmácsolá­sát saját keblükön neveli,« önálló lelkületű igaz és jó,hazafiakra bízzák, kik mindenekelőtt Magyar­­ország alkotmányának, mindnyájunk eme kö­zös kincsének, végre teljes visszaállítását fogják, mint saját nemzet­ egyéniségök legelső biztosí­tékát is a testvér magyar nemzettel kezet fogva követelni. *) Magyarország alkotmányának visszaállítása, úgy látszik, azon feltételhez köttetik, ha előbb az ország a közös ügyek olyan értelmezését fo­gadja el, mely a Lajtántúli kormány ízlésének megfelel, vagy más szóval: Magyarország alkot­m­ánya visszaállítatik, ha azt az ország maga előbb önállásunk leglényegesb föltételeitől foszt­ja meg. That is the question. Annyit beszéltek, annyit írtak 6 év óta Lajtán innen és túl, alkotmány­viszályról, békés kiegyen­lítésről, s az utolsó évben közös ügyekről, hogy Szerk.­a nem eléggé tájékozottak nem csak ott, hanem itthon is, kivált az újabb nemzedék, a legnagyobb s könnyen veszélyessé válható eszmezavarba estek. Pedig a dolog igen egyszerű s azt a közjoggal nem foglalkozó is egyszerre felfoghatja. Az egész alkotmány­kérdés megoldásának sarkpontja az , h­o­g­y­ a b­é­c­s­i ko­r­m­á­n­y­­f­é­r­fi­a­k s­z­ű­n­jenek m­­e­g M­a­g­y­a­r­o­r­­s­z­á­g dolgaiba avatkozni! Ez a százados, ez a permanens és­ mégis fla­­gráns sérelem. Ebből származott a közösség, az együvé tartozás s. a. t. eszmezavara.­­ E közösség, ez együvé tartozás apostolai a pragmatica sanctióra hivatkoznak, mint azon ok­mányra, mely e közösséget hivatalosan megala­pította. Menjünk csak vissza történelmünk azon kor­szakába, midőn maguk azon tényezők, kik amaz okmány keletkezésére befolytak, s kik talán amaz okmányt maguk szerkesztők, még éltek, s kik annak értelmezésére tel­át kétségtelenül leg­hivatottabbak valónak. III. Károly meghalván, legelőször nyílt alka­lom a pragm. sanctio tényleges alkalmazására. Mária Therézia mint a pragm. sanctionál fogva elfogadott trónörökösné összehíva 1741-ben az országgyűlést, hogy azzal a koronázási öklévé megállapítása iránt megegyezve, magyar ki­rályivá koronáztatását eszközölje. Miután az országgyű­lés, a trón részéről tör­tént ama megnyugtató kijelentés után, hogy az országnak némely, az alkotmány nagyobb bizto­sításár a c­élzó javaslatai okvetlenül még az országgyűlés alatt szokásos törvényc­ikkbe fog­lalva szentesítést nyer­ndenek, lemondott azon eleinte kijelentett szándékáról, miszerint e tör­vén­yjav­aslatok magába az inaugurale diplomába igtattassanak be : ezen javaslatok mikénti for­­mulázása tárgyában szokás sz­erint a hongyülés és a király között néhány le- és felirat vál­tazott. Ezen feliratokban óvatos és gondos őseink, mintegy sejtve, hogy a pragm. sanctio lesz azon ürügy, mely alatt idegen tanácsosok és kor­mányférfiak az ország dolgaiba fognának avat­kozni , határozottan biztositatni kivár­tak afelől, hogy : „Magyarország mind bel- mind k­­i­­-ü­gyei ki­zárólag magyarok által idéztessenek.“ Az erre keletkezett leirat finom fordulattal megadni látszván a KRek kívánságát, úgy ta­lálta mondani : ut negotia Regni externa eti­am per N­unge­ros trad­entur. De a KRek észrevették a latin fordítás elég­telenségét és sürgetve követelték az ő érzelmek­beni szövegezést, mi aztán maga a koronázás előtti napon egy rövid leiratban meg is tör­tént ily formán : „ut negotia Regni tani interna quam externa s o 1 ii m m o d o per Hungaros tractentur.“ S igy is ment aztán be a törvényczikkbe. íme igy értelmeztetett a pragmatica sanctio akkor, midőn az nálunk legelőször lépett foga­natba ! Vagyis a magyar kormány f 11 g­­y e 1j­e­n­s­é­g­e maga a pragmatica sanctio által is elfogadott alkotmányelv. Ez elvet irta bővebben és félremagyarázhatla­­nul az 1791. X. törv. czikk is körül. s Ez elvet kívánta végre az 18­18 III. törv.czik­­kely is gyakorlatilag biztosítani, megalapítván a független felelős magyar minisztériumot. Ez elv körül forog ma is azon kérdés, melyet alkotmány viszálynak hívnak, s melyet kimond­­hatlan eszmezavarból mi magunk is „a k­öz é­s Ügye­k“ kérdésének kezdünk nevezgetni. (1) A „Presse“ a legutóbbi félhivatalos nyi­latkozatokból azt olvassa ki, hogy Belcredi gróf programmja, az alkotmánykérdés rendezésében valóságos vegyízéke az absolutismusnak a con­­stitutionalismussal. Ellenben azt hiszi, hogy a hadügyminiszter terve a hadsereg szervezésért igazi alkotmányos alapokon nyugszik. A „Pres­se“ azonban nem tudhatja, váljon ezen szerve­zési tervet császári rendelet vagy parlamentáris törvényhozás útján szándékozik-e a kormány valósítani ■?“­­ A „Presse“ szerint Belcredi gróf a dualismust teszi az osztrák alkot­mányépület alapjává, s csak annyit igényel a­ Reichseinheit javára, a­mennyit a dualisták önként átengednek. „Beust­er első körlevele nem ismer osztrák polgársá­got, nála a birodalom a császár személyében van megtestesítve. A hadügyminiszter terve centralista czélokat tűz ki.“ — Ezért találja a „Presse“ a munkálatot oly kiválólag alkotmá­nyos szelleműnek. „A minisztérium írja a „Presse“ — a ti­­zenötös bizottság munkálatának alapján szándé­kozik a kiegyezkedést megkísérleni. Ezen mun­kálatot a Deák-párt a nemzet részéről a con­­cessiók maximumának tartja. Ez okból a ki­egyezkedés sikere valószínűtlen, és öt hat hónap meddő vitákban fog letelni. És ha sikerül? mi lesz az eredmény: négy mil­lió magyarral egyezkedett ki a kormány 29 mil­lió más nemzet ellenében.­­Várjon ? csak négy millió számmal volnánk ? És nem tart velünk néhány millió nem magyar ajkú is? és a kie­gyezkedés csak az összes 29 millió ellenében történhetik ?) „Legkedvezőbb esetben két külön parlamen­táris testületet nyerhetünk : e kettő közöl egyik sem uralkodhatik a másikon. (Ha pedig a bécsi parlament nem hághat a pestinek nyakára, az olyan szabadság és alkotmányosság nem kell a „Pressernek.) „Ily körülmények közt a két parlament tevé­kenységét folyvást az illetékesség kérdései fog­ják kimenteni. (Ne avatkozzanak Bécsben a mi ügyeinkbe, s meglátják, hogy a pesti parlament tagjai legfölebb csak az újságból olvassák meg, mivel töltik az időt a Lajthán túl.) A kormányt folyvást vagy az egyik vagy a másik parlament fogja erejétől megfosztani, s így a főügyek vagy absolutistice intéztetnek el, vagy előkerül az „esetről esetre“-féle tárgyalás rendszere. Ez roszabb volna (a centralistákra nézve) a lengyel vétónál vagy Metternich absolutismusánál.“ *) Erre nézve nekünk magunknak is van komoly fel­adatunk, s ez abból áll, hogy a testvér nemzetiségek valódi szellemi és anyagi érdekeit mi magunk, mint egységes nemzet igyekezzünk előmozdítani, és azon derék független férfiakat, kik a mellett, hogy jó haza­fiak, speciális nemzetiségük culturáját, vidékük anyagi jobb létét feladatul t­zték ki maguknak, ne keverjük össze a reactio bizományosaival, hanem épen országos pártolás által tegyük ponsibilisekké saját körükre nézve. Emlékbeszéd Egressy Gábor fölött. Olvastatott a Kisfaludy-Társaság gyű­lése­n, 1860. Octo­ber 31-é­n. (Folyt.) Egressy Budán többnyire a szerelmeseket ad­ta. Ezen érzelgő, egyhangú szerepek kevés tá Szláv lapok szemléje. Az újvidéki „Szerbobrán“ (szerbvédő) czimet sugalmazott lap egy ír legujabbi szá­mában : Jogos csupán az, a mi a jog fogalmának kifo­lyása és a természeti joggal nem ellenkezik. De a fegyver, egymás közötti szerződés vagy souve­­rainitási hatalomból eredt viszonyok nem min­dig a jogon és az igazságon alapulvak. Ezek csak intézmények és institutiók, melyeket idő­vel mindazok, kiknek érdekében fekszik, törté­neti jognak neveznek, habár az a legszentebb erkölcsi indokokat sértené és a „jure rationis“­­sal a legnagyobb ellentétben állana. Ezen és ily­­forma intézményeknek az idő és a nemzetek fej­lődése szerint kellene változniok, nem pedig a nemzeteknek azok szerint. Más nem csupán névleges jogok ép úgy veszthetők el, a­mint szereztettek. A történet a világ alkotása óta bizonyítja, hogy a rokonfajok gyakran egymásba olvadnak, és pedig rendesen azon fajba, mely erkölcsi vagy jobban mondva irodalmi túlsúl­lyal bir. A hor­vátok már­is a mi nemzeti nyelvünket sajátsták el maguknak, nevöket és szójárásukat idővel csak a vén banyák fogják viselni és beszélni, mint azt, a híres Moll Róbert is állítja , mert ha valamely nemzet vagy faj a világ színpadáról tü­nedezik, a történet tanúsága szerint a kihalt nyelv utolsó maradványai rendesen a vén bá­nyáknál találhatók még fel. A magyarok fen akarják tartani magukat és TÁRCZA. A sajtó és a censura Magyarországon. Vázlatok Jókai Mór­tól. V. Ha azok, kik a 48 diki törvényeket r­ögt­ön­zés­e­k­n­e­k mondják, vissza akarnának emlé­kezni a megelőző évek sajtó­mozgalmaira, talán önmaguk előtt mégis bevallanák, hogy nincs igazuk. A­miket a 48-diki törvények a magyar corpus jurisba iktattak, azok mind évek óta sürgetve, megvitatva, minden oldalról kifejtve, ott találha­tók a 48-at megelőzött év­folyamaiban a független sajtónak. Egy részét Kossuth, más részét Csen­­gery szerkesztése alatt a „Pesti Hírlap“ tüzete­sen tárgyalta már, s a­mely kormány e hírlapi tárgyalásokat nemcsak meghallgatta, sőt azok­nak megvitatásához saját közlönyeiben hozzá is járult, az nem mondhatja, hogy véletlenül lep­ték meg a nemzet követelései, hogy rögtönzöt­tek voltak a törvények. Martins 15-dike csak a rég megvitatott, a köz­véleménytől elfogadott követelések c­í­­­m­e­i­t so­rolta elő. A vívmány, a­mit e nap adott, a censura fen­­hatóságából való kibontakozás volt. A tény élénken meg van még tartogatva a kortársak emlékezetében, s története igen rövid. Négy fiatal író kezébe vette a nemzet kívánal­mainak formulázott 12 pontját, s saját felelős­ségére kinyomatá azokat a legelső nyomdában. A 12 pont között az is ott volt, hogy a sajtó szabad. Ez volt a legelső nyomtatott lap Magyarorszá­gon, mely censura nélkül jelent meg. A budai kormányszék nem szegült ellen, s a közvélemény kivonatára a sajtós működés miatt fogságban levő Táncsicsot szabadon bocsátá. Másnap találkoztam volt censorunkkal. A jó öreg R . - nak őszinte örömköny ragyogott sze­mében. Ez a derék becsületes ember in politicis csak olyan szabadelvű volt, mint akárki más, s sok olyan dolgot engedett keresztül menni, a­mit az osztrák szabad sajtó (!) korszakában nem lehetett volna újra kinyomatni. Petőfit kü­lönösen kegyelte, s ha verseiből lealkudott valamit, azok nem a szabadelvű eszmék voltak, hanem a helylyel közzel kitörő embergyű­lölet vulkánolvadéka. ‘Ilyen embergyűlölő eszméket nem engedett meghonosulni az irodalomban az emberszerető öreg úr. Nekem is keresztül húzta irodalmi pályám első évében egy ilyen világfaló eszmékkel teljes munkámat , legyenek érte áld­va becsületes hamvai. A felszabadult liberális sajtón alig lehetett észrevenni, miben különbözik elébbeni önmagá­tól ; még azt a kis időt sem sietett felhasználni semmi nevezetes túlcsapongásra, mely a felsza­badulás s az új magyar belügyminiszteri sajtó­­törvények kiadása közé szorult. No ezek a sajtótörvények meglehetősen elron­tották a kedvét annak a litteratornak, a­ki a censurától m­egszabadultnak képzelte magát. Hi­szen censura volt az is, csakhogy elölhátul cen­sura, elöl laplefoglalással, 20.000 forint cautio letétellel, hátul nagyszerű fizetésekkel, bírságok­kal, és számos esztendőkre terjedő fogságokkal körülkerítve. Belefoglalta az a bűnök előad­á­­sába mindazokat a feladatait a sajtónak, a­mi­ket teljesíteni kötelessége,­­sérthetlenné tette a kormány tagjaitól kezdve le az utolsó éjf­élig minden tagját a közigazgatásnak s vetélkedett kifejezései határozatlanságában akármely azóta készült sajtótörvénynyel. Az a néhány hatás nélkül eltűnt röpirat, mely veszélyesebb izgatást tartalmazott, nem igazolta e szigorú törvényeket, valamint az sem, hogy a volt conservatív lapokból egyszerre ultrademo­kraták és radicálok lettek. Ezen változásokon csak nevetett a közönség. Az igazi liberális sajtó az maradt, a­mi volt. Elveit látta győzni, s meg volt vele elégedve. Hanem ezeket a sajtó­törvényeket nem szá­míthatta elveinek győzelmi jelei közé és ezt nem is késett kijelenteni a magyar ministériumnak. Mert ha nem is számítjuk a legális protestatiok közé azt a tüntetést, melylyel a pesti közönség a sajtótörvény javaslatot a városház előtti té­ren megégette , de fel kell említenünk, hogy e javaslat ellen Pest megye közgyűlése és a pesti közbátorsági bizottmány küldöttségileg tiltakoz­tak, s a törvény csakugyan szelídített alakban került ki a király szentesítése alól. Ámde bármilyenek legyenek is 1848.ki sajtó­­törvényeink, ott van mellettük, a mi mindenkit, megnyugtathat , hogy azoknak magyarázása nem kormányhivatalnokokra, nem fizetett bírák­ra van bízva , hanem esküdtszékre. Eskü­dtszéki tárgyalás mellett nincs igazságtalan törvény, mert független a bíró. Egyetlen eset volt egész alkotmányi korsza­kunkban ily esküdtszéki tárgyalásra sajtóügy­ben , s a véletlen úgy hozta magával, hogy a tizenkét kihúzott név között Petőfié és az enyém is ott volt, mint olyan, melyre sem a vádló, sem a vádlott nem mondták azt, hogy „nem kell.“ Derék, értelmes iparosok voltak kollegáink, bizonyosan sok gyakorlattal bírók egyéb köz­ségi közügyekben, hanem a sajtóügy még új­donság volt rájuk nézve. A mellett a vádlott ügyvéde szinte nem jól fogta fel védencze ügyét. Az volt a vád alapja, hogy egy választópolgár egy lap hirdetményei közé azt iktatta be, hogy a­kik X. urat akarják megválasztani bizonyos városi hivatalra, azok menjenek elébb ő hozzá, ő majd mond nekik valamit. Ezt a közvádló hi­vatali becsületsértésnek vette, mert mit mond­hat X úrról a vádlott a meghívottaknak ? A vádlott ügyvéde aztán mind csak azt akarta be­bizonyítani, hogy a­miket a vádlott X úrról b­e­­szélt, azok nem voltak olyan nagyon becsü­letsértő dolgok, a­miről nem igen sikerült az es­küdtszéket meggyőznie. Úgy­hogy mikor ítélet­hozatal végett félrevonult az esküdtszék, tíz Vo­tum volt kettő ellen az elmarasztalásra. Az a kettő Petőfi volt és én. Mi előadtuk az esküd­teknek, hogy itt illetékességi fogalomzavar van : a­mit a vádlott b­e­s­z­é­lt, az nem tárgya a s­aj­tókihágásnak; ha beszédben sértett, jár­janak el ellene jegybíróságilag , de a súlyosabb sajtóügyi eljárásnak csak sajtóvétség képezheti tárgyát. Az lett belőle, hogy egyhangúlag fel­mentette az esküdtszék a vádlottat, a­ki azon­ban, hogy ne menjen el elégtétel nélkül, a föl­mentő ítélet után ünnepélyesen bocsánatot kért a megsértettől. E kedélyes processuson kívü­l több nem hábo­rította a sajtó működését. Pedig ugyan viharos idők keletkeztek. Élünk még egynehányan azok közül, a­kik k­ét résztörvényszék rendszabályai között írtuk le meggyőződéseinket, harmadik volt maga a közönség, ki gyanúsított, bevádolt, elitélt, ma fölemelt, holnap eldobott. És azért mégis leírtuk meggyőződéseinket. Nehéz volt szólni, de nehezebb volt hallgatni. Véleményeinket, miket akkor elmondtunk, még most veszi censurája alá a história, s még nem tudjuk, melyikre fogja rá­írni a „de­b­atur!“-t. Egy eseményt nem hallgathatok el. Sokunk közül egyikünket, nem tartozik ide hogy kit, azzal vádolt valaki, hogy működésé­vel a magyar katonaság, és különösen annak egyik vezére, Klapka, elégületlen. A vádlott journalista ez iránt kérdést tett az illető katonai auctorátásnál. S a katonai auctoritás azt felelte neki vissza, mivelt hangú levelében, hogy irodalmi műkö­dését üdvösnek tartja , de ha mindjárt elveivel ellenkeznék is az, a­mint nem, sokkal maga­sabb fogalommal bír a sajtó hivatása felől, sok­kal jobban tiszteli annak kezelőit, semhogy az ellenkező véleményt a katonai tekintélylyel akar­ná elnémítani. Így vélekedett egy magyar katonai kapacitás a háború izgalmai közepett a sajtó hivatá­sa felől. (Folytatjuk.) Jót nyújtottak búvárkodó lelkének , némely cselszövő és fiatal tragikai szerepekben, melyek alakító tehetségének és mélyebb kedélyének több tért nyitottak, sokkal nagyobb s­ikert ara­tott. Színészeink nagyobb része már akkor elha­gyá ama régibb éneklő szavallatot ; de egyik sem volt annyira ment minden álpathosztól, s a mit sem­ jelentő üres declamatiotól, mint: Eg­ressy. A­hol valódi érzelmet nem talált, érzést szen­velegni nem tudott , ezért vádolták néha hideg­séggel az azon kori érzelgő drámákban. Magatartásában és viseletében nemesebb igyekvék ugyan lenni a pongyola köznapiság­­nál , de a természetesség rovására nem akart eszményíteni; inkább akart jellemző, mint csu­pán kecses-szép lenni. Mindazt akkor még teljes öszhangzatba hozni nem bírta ; törekvése már ekkor meg volt azon irány felé, mit „A szülészet könyvében“ ekkép ad elő : „Puszta érzelmi számítással szintoly kevéssé lehetséges élő em­bert művészileg létrehozni, mint puszta alanyi lelkesedéssel és érzelemmel. E két tényezőt egyensúlyozni kell. — Vannak színészek, akik­nél vagy az érzelem bir túlnyom­ósággal, vagy az értelem.­­­ Az érzelem színészei feladatukat egészben fogják fel, s azt átalánosabb vonásai­ban állítják elő, a­nélkül, hogy a részleteket ki­dolgoznák. Az ilyenek jellemfestése inkább az eszményiség felé hajlik, mint az élet valóság és természet felé. Ellenben az értelem színészei, kik feladatjoknak legparányibb részleteit is gon­ddal kívánják érvényesíteni , a másik egy­oldalúság­ hibáinak vannak kitéve ; név szerint, hogy inkább részeket fognak adni, mint egészet; hogy műveikben az igazság és természet az esz­­ményiséget el tudja nyomni, sőt majdnem kizár­ni ; s hogy a magasabb szárnyalatú helyeken kifejezéseikben nem lesz kellő ihlet és lelke­sedés.“ Ezt bővebben magyarázván így végzi : „Hol tehát az érzelem és értelem egyensúlya tökéle­tes, hol az érző ember egészen átadja magát mű­tárgyának, mely a legmagasabb eszmélet mű­vének látszik : ott a művészet és természet egy­­gyé vált, s a mű tökéletesen bevégzett.“

Next