A Hon, 1866. november (4. évfolyam, 252-276. szám)
1866-11-08 / 257. szám
„A papírpénz kibocsátását a kényszerítő szükség igazolja. Ki kellett ezt adni a fenyegető háború perczében, miután a szokott segélyforrások pillanatnyira kiapadtak. (Könyveket írtak már ezen „szokott segélyforrások,“ vulgo kölcsönökre, melyek a teljes béke idejében is folyvást egymásra következtek, úgy hogy a háború kitörésekor, lehetlen volt egy „pillanatnyira“ be nem dugulniok.) „A kibocsátott papírpénz mennyiségét a szükség határozta meg : a katonaságra adott költség, s a szokott jövedelmek elmaradása , mert jogos volt kímélni a harcz által szenvedett nép adózó erejét, másutt pedig ínség uralkodott. Az aug. 25-iki törvény ellátta a kormányt a szükséges pénzalappal, de meghatározza azon maximumot is, melyen fölül biztos béke idején papírpénz nem fog kibocsáttatni. Ezen maximum szoros megtartása képezi a kormány megszeghetlen kötelességét. Tehát a valuta elértéktelenedésének gát van vetve, mihelyt meggyökerezik azon meggyőződés, hogy valami mértéktelen bankóczédula gazdálkodástól félni nem kell, s hogy a háború által előidézett szükség, nem fog kiterjedni a béke idejére, bár ez is igen sok nehézséggel és bonyodalmakkal van összekötve. További teendő lesz, a papírpénz lassanként beváltása, vagyis a függő adósságnak consolidáltá változtatása. (Népszerű nyelven : ha 400 millt. papírpénz ki lesz adva, akkor időközönként ugyanannyi új adósságot fognak csinálni, hogy a bejövő papírpénzt elégetni lehessen. Ezen operatío, a pénz vásár állása szerint megint 25—30 millióval szaporítandja az államadósságok évenként fizetendő terhét.) „Szükséges lesz továbbá az egyensúlyt helyreállítani az évi kiadások és bevételek között. Mert évek óta minden számadás deficittel végződik, s ez által az államadósságnak folyvást szaporodni kellett. „Az államhitelezőket ezután is ki kell elégíteni , de addig az államhitelt nem szabad ismét igénybe venni, míg a viszonyok kedvezőbbek nem lesznek, főleg miután az ápr. 24 és aug. 25-ki rendeletek erejénél fogva felvett kölcsönök az évi kamatterhet úgy is felszaporították. „Ennélfogva a kormány feladata lesz a jövőben a kiadásokat a valóságos bevételekhez arányosítani. A bevételek erősbítését a kormány a nép adóképességének emelésében fogja keresni. Az adóreform kérdésében nem a fiscalitás, hanem a teher helyes felosztásának elve lesz irányadó. Kevesebb lesz ezután az adós jövedelmek beszedésének költsége is. „A kormány azonban a fősúlyt ezután az államkiadások alászállítására fogja fektetni. A takarékosság elve, mely a Reichsrath erélyes közreműködésével már megkezdetett, a közigazgatás egyszerűsítése által tovább is alkalmaztatik. A hadügyi költségek annyira leszállíttatnak, amennyire csak a monarchia biztonsága megengedi. „Azonban mindenki előtt világos, hogy ezen törekvések eredménye a legközelebbi időkben még nem fog elétünni ! Az állam jövedelmei 1867- ben, a háború utófájdalmai miatt, megcsonkítva leendőek. Tartani kell a nem alkalmazandó hivatalnokokat, s miután a financzia szoros öszszeköttetésben van a politikai viszonyok rendezésével : látható, hogy sok tárgyban egyelőre még csak az előkészület stádiumáig juthatunk. Még 1867-ben is ott lesz az államszámadásban a deficit, de azért a budget oly képet fog nyújtani, hogy abból a jobbra fordulás jelei világosan kitűnni fognak.“ (Ezen czikk hétfőn a bécsi börzén, semmi legkisebb hatást sem idézett elő.)dent megnyertek, amit óhajtottak, s most már a nemzeten van a sor megmutatni életrevalóságát. Szardinia és Poroszországra mutatnak főleg a Románul és aztán a sorok között hagyják olvasni a publikumot. Divatba jött közelebbről a Romanul politikai szektájánál —• igy nevezi őket az Ordinea — Romania belügyeivel meg nem elégedve s e párt vezetői Rosetti és Bretyánó , pártjukat és lapjukat — melyet a Trompetta „Diarium impiumnak és impurumnak“ nevez, — a magyar ügyre nézve apellatorium fórumnak tekinteni s egy egész nemzetről s annak Európa miveit sajtója által tisztelettel emlegetett pártjairól olyan hangon beszélni, minőt csak a legfeketébb gyülölség és részakarat hozhat nyilvánosság elé. „Le kell mondani Ausztriának régi hagyományairól s el kell fogadni az uj elveket“. Ezt a tanácsot adjuk — folytatja tanári hangon Rosetti úr — a magyaroknak. Jó és derék hazafiak, mint magyar nemzetnek elvitázhatlan joguk van,de ha vissza akarják nyerni jogaikat, le kell hogy mondjanak régi elveikről, a többi nemzetek feletti törvénytelen absolut uralomról. Azt mondják, hogy a poroszhoni és olasz-magyar légiók feloszlattatván, sokan Görögországba akarnak menni. A magyar bajnokok megértették, miszerint ha saját szabadságukat meg akarják szerezni, előbb harczolniuk kell minden népek függetlenségéért. Jó jel , mit a bajnokok megértettek, meg fogják érteni Magyarhon politikusai is, s akkor, de csak akkor lépnek azon ösvényre, mely üdvösségre vezetend.““ Az O rd i n e a az ilyen bölcs beszédeket hallgatással öli meg, de azért a Románul politikai sectája vezérczikkeket irat magának dr. B. által Erdélyből Balázsfalváról, melyekből gyülölség és boszu tüze csapkod át a Kárpátokon egy egész haza és nemzet ellen „A magyar testvérek érzelmeiről való bizonyságtétel“ czim alatt három hosszú czikket közöl dr. B. ur. Első czikkében a magyar pártokat akarja ismertetni a legfeketébb színekkel. — Mondom fentebb, hogy a Trombita Diarium impium et impurumnak nevezte a Romanust, az Ordinea pedig óriásoknak ennek vezetőit, kik azt hiszik magukról, miszerint rajtok fordul meg a világ, de midőn kormányra vergődnek, azonnal felfordul kezükben a kormányzat. Dr. B. úr egy ily lapot választott magának, melyben egy nemzetet egy más szomszéd nemzet előtt elcsárolhasson, okosan kikerülve ezt a szót politikai nemzet, s a világ minden kincséért sem említve meg, hogy a románoknak a magyar birodalom területén hány nemzeti lapjuk és szépirodalmi társulatuk van, melyeket nem hogy elnyomna a magyar nemzet, de sokan anyagilag is pártfogolnak ennek fiai közül. Győződjék meg Dr. B. úr, hogy valamint Balázsfalváról nem minden magyarhoni románok nevében beszél, igy Romániában is nem a Románul az a lap, mely a valódi szabadság és alkotmányosság lobogóját egyesegyedül lobogtatná a Kárpátoktól a Fekete tengerig. Átlátta azt már régen Románia műveit és valódi alkotmányos része, hogy valamint Romániában csak egy constitutió és egy politikai nemzet van s több nem is létezhetik, igy nem lehet az másképen a szent István birodalmában is, a nélkül, hogy saját maga ne ássa meg szóját önhazájának, melyben annyi pietassal van a magyar nemzet a más nemzetiségek nyelve és vallása iránt, minővel bizonynyal nem találkozunk a moldvai csángók irányában Románia részéről. — Maga a brassói „Gazetta“ bevallja, hogy felesleges dolog az erdélyi és bánáti románok ügyeit Bukarestben tárgyalni. R. I. fentartani sikerült, a kormány kiirta, s a politikkai becsületérzéssel össze nem férne, újabb bizalom keltésére törekedni. Sikertelen volt minden törekvés. Áldozatok tekintetében elment a párt a Rubiconig ; az octoberi férfiak számára hidat óhajtott készíteni, melyen elszigetelt álláspontokról ismét visszatérhessenek a nemzeti követelmények táborába, de a hidat maguk az octoberi félfák égették el. Az egyik czélt, hogy a hatalom a nemzetet is meghallgassa, e párt elérte , mert a nemzet nyilatkozott két országgyűlésen, de a többi czélra nézve azon meggyőződésre kellett jutni, hogy azok elérhetlenek. A czikkíró nézete szerint nagy hiba lett volna az őszinte békülékenység ösvényén kísérletet nem tenni. E kísérletre vállalkozott a Deák-párt, s miután az megtörtént, feladata megszűntnek látszik. A párt nem akart békét minden áron, hanem csak oly békét, mely a nemzetet kielégítheti. Egy újabb kísérletre vállalkozás ártana a párt politikai belátása hitelének, s nem férne össze a politikai jellemmel sem. Nem lehet tovább alkudozni a nemzet nevében — a nemzet akarata ellen. A közeledő válságnak gyors és kedvező lefolyást eszközölni igen, de annak lefolyását újabb és újabb haszontalan közvetítő kísérletek által akadályozni, elnapolni nem áll sem hazánk, sem a birodalom érdekében. Végül kiemeli a czikk, hogy csak gyors elhatározással lehetne segíteni a bajon, de ezt nem lehet remélni. A párt időt engedett a kormánynak, de midőn várakozásában csalódva, bizalmatlanságot szavaz azoknak, a kik semmi képességet sem tanúsítottak oly mentő tényekre, melyekre a helyzet veszélyeinél fogva nekünk s a birodalomnak szüksége van : — ezt nem politikai gyávaságnak, hanem politikai előrelátásnak és őszinteségnek szokás nevezni. — A „Pesti Hírnök“ most szentel egy vezérczikket Goluchowski gróf kineveztetésének, s a czikk folyamában összehasonlítván a lengyel és magyar nemzet küzdelmeit, áttér a mi viszonyainkra is. Azt mondja, hogy „a megoldást a korona lovagias előzékenységgel kezeinkbe fele teté“ ,... továbbá hogy „a pálya szabad“, melyre vágyaink és óhajaink megvalósítása végett utalva vagyunk. (Csakhogy nem minden „pálya“ egyforma.Ha kerülőt kell is tenni,az okos ember inkább választ oly utat, mely biztosan czélhoz vezet, mint sem olyant, melynek keskény ösvényéről a mélységbe szédülhet). Eredeti külföldi levelezések. Bukarest, nov. 1. Most vonul a nemzetőrség a gyurgyevói út felé a herczeg elfogadására, ki a mult éjjet Gyurgyevóban töltötte, s ma délben fog haza érkezni. A hírlapok igen meg vannak elégedve a fogadatással, tisztán kifejezik, hogy Európától min Pesti lapok szemléje. • A „Deák-párt helyzete“ czimmel megjelent negyedik czikk a „Pesti Napló“-ban azzal kezdi, hogy a bizalmat, melyet a Deák-pártnak maga a párt és a kormány iránt támasztani és külföldi lapok szemléje. (..) Az „Avenir Nat.“-ban Horn Ede tiszt, hazánkfiától : „Ausztria és Magyarország“ czím alatt következő vezérczikk jelent meg. Egy pesti sürgöny megerősíti az országgyűlés nov. második felére leendő összehivatását. Bécsben bizonyosan észrevették, mily tesz benyomást, tett annak bizonytalan időre halogatása . Összehivatták a német és szláv tartományi országgyűlések is, de ez nem elég. Sem a sürgönyök sem a levelek nem szólnak egy magyar minisztérium alakításáról , melynek, mint pár hét előtt mindenfelé állították, meg kellene előznie az országgyűlés megnyitását. Most már szó sincs a minisztériumról. Mi távol vagyunk attól, hogy ezen csodálkoznánk : egy magyar minisztérium alakítása első kilépés volna a közeledéshez Bécs és Pest közt — holott minden onnan jövő tudósítások igazolják, hogy ezen közeledés semmivel sincs közelebb,mint volt hat hó vagy épen tíz év előtt. Az egyezkedések a sadowai események óta sem haladtak előbb s jelenleg két , „non possumus“ áll szemközt. A bécsi udvar állítja, hogy semmikép sem járulhat, önmegsemmisítése nélkül Magyarország kívánságához; ez viszont kinyilatkoztatta, hogy nem léphet bele, öngyilkosság nélkül Ausztria javaslataiba. — Az egyetértés tehát kétesebb mint valaha. És nemcsak Magyarország nyugtalankodik ; a szláv-német tartományok kétségbe vannak esve : tudják, hogy a birodalom visszaállítása és jobb jövője lehetetlenné válik Magyarország közreműködése nélkül. Kell említenünk, hogy a határszélek épen nem korlátolják a kérdés horderejét és érdekeit, melyek tulajdonkép belkérdések ? A nyár eseményei eléggé bebizonyították : mily befolyással bírhat az átalános helyzetre Ausztria ereje vagy tehetetlensége. Egész világ érzi, hogy Európára nézve fő érdek : ismerni a mozgalmak elemeit, melyek új összeütközésre adhatnak okot a Duna mentében. Az osztrák-magyar kérdés, mely a birodalom életkérdése, most már inkább európai kérdés mint volt bármikor. És igen természetes, hogy a monarchia határain kívül tudni akarjuk : mi teszi e kérdés megoldását oly nehézzé ? Semmi sem könnyebb mint a pártoknak egymást részakarattal, makacssággal stb. vádolni. A közelebbi félév eseményei elég okot adhattak a gondolkozásra mind a bécsi udvarnak, mind a magyar országgyűlésnek. A bécsi udvar nagyon érzékenyen tapasztalhatta, hova vezet azon politika, mely nem tud sem beegyezni, sem megtagadni, se elő se vissza menni s mely napról napra élteti vagy inkább szemlátomást sülyedni hagyja az országot. — Viszont Magyarország inkább megtanulhatta mint valaha, hogy a passiv ellentállás kifáraszthatja ellenét de végre kimeríti mind ennek pártját, mind az országot. — Soha nem volt kedvezőbb alkalom Magyarországra nézve , de nem tudta felhasználni : megmenthette volna Ausztriát , vagy magát felszabadítván kegyelemdöfést adhatott volna neki , Magyarország határozatlan maradt. Az utolsó hadjárat megmutatta, hogy ha Ausztria rothad, Magyarország felemészti magát, és hogy a háború előtti helyzetben maradni annyi, mint egyik s másik résznek nagy léptekkel közeledni sírjához. Kétségbe kellene esnünk az emberi értelem felett, ha az ily világos tanulságok is eredménytelenül történtek volna a bécsiekre s pestiekre nézve , ha Lajthán innen és túl semmit sem tudnának feledni s tanulni tavasz óta. Ha mindezek daczára sem lehet véget vetni azon vészes ideiglenességnek, melyben a birodalom 1849 óta sülyed — nem világos-e, hogy a kiindulási alapnak kell hibásnak lenni ? — Mindkét rész csak fóltozni akar, midőn reorganisation van szó. A bécsiek azt hiszik, hogy ők a birodalom zöme, szive ; ők maguk a német tartományokkal egyetemben a birodalom — s hogy Magyarország csatolt rész, melyet ez s ez feltételek alatt szereztek ... A pestiek ragaszkodnak nézetükhöz, miszerint: Magyarország önálló ország, mely szivesen adta magának a Habsburgokat, s melynek figyelembe kell vennie hogy a Habsburgoknak még más tartományok felett is kell uralkodniok — de — hogy Magyarország és saját tartományai közt a kötelékeknek szintoly lazáknak, a viszonyoknak oly határozatlanoknak kell lenni, mint azelőtt. A bécsi udvar rendszere azon időből származik, midőn Ausztria tényleg egy német nagyhatalom volt ; midőn Olaszországot hirta s a nemmagyar népek száma nagyon meghaladta a magyar birodalom népességét. Ezen körülmények kisebb-nagyobb mértékben megengedték, hogy Magyarország valamely járuléknak — igen becses, de mégis csak járuléknak tekintessék — mit azonban kivált az utóbbi 7 —8 év teljesen megváltoztatott. Viszont Magyarország tartózkodó , viszavonuló védelmi rendszere szintén érthető volt, midőn mégannyi hatalmas tartomány állott ellenében egy korlátlan uralkodó alatt. Magyarországnak most kevésb oka van a tartózkodásra és szerénykedésre ; kilátásai most jóval túl mehetnek egykori határain. „Róma nincs többé Rómában.“ Hisszük, hogy Ausztria nem nyugati, hanem keleti részében van a monarchiának ... És ez igy lévén —s a körülmények követelvén : nem teljesen megváltozott-e a kiegyezkedés alapja Bécs és Pest közt? ... Ha az osztrák kormánynak programmja ezen alapra téve terjesztetik a magyar országgyűlés elé — az egyetértés kétségkívül létre fog jönni. — Je-T~ (Katholikus nyilatkozás Ausztriáról.) A Münchenben megjelenő Historisch politische Blätter“, melynek alapítója Görres, s mely okvetetlen legjelentékenyebb a Németországban megjelenő ultramontan közlönyök közt, minden tekintet mellőzésével nagyon mély taglalásába bocsátkozik azon gyanítható jövőpolitikának, mely felé szoríttatva érezheti magát Ausztria, a múlt nyáron előfordult események következtében. A nevezett lap azon szempontból indul ki, hogy a viszonyoknál fogva szükségessé vált az osztrák-franczia szövetség, s hogy meg is fog az rövid idő alatt köttetni, vagy talán már csírázásnak is indultak egy ilyetén szövetkezés elhintett magvai. És azért, mivel a délnémet államok az észak-német szövetség felé gravitálnak, mivel nem mutatnak kedvet saját délnémet szövetség alkotásához, majd Francziaország szövetkezni fog Ausztriával, hogy Poroszországnak délfelé erősbülését elhárítsa. „Az imperator 1ső júniusi híres levelében — mond az idézett lap — Ausztriának Németországban nagy állása mellett nyilatkozott, — hanem akkor a régi szövetség alapján létező háromfelé osztott Németországra gondolt. Ennek azonban most már örökre vége van. Lehetetlen többé a német nemzetnek oly alakulása, mely a régi szövetséghez vagy épen a birodalomhoz hasonló volna. Ha nem lehetséges a tulajdonképeni Majna vonal, a régi szövetségnek a két nagyhatalom közötti ketté osztatása. Ezen tehetség számára szemmel láthatólag nyílt ajtót hagyott a prágai békeszerződés is. Ha Ausztria jövővel akar bírni, akkor szorosabb viszonyba kell ismét Németországgal jutnia , és ha ezen új összefűződés idegen szövetség közbejöttével történnék, ez csakis német területek bekeblezése által történhetik. Legyen ez akár a Majnán innen, ha a délnémetek a legyőzött Poroszország részén állnak , akár Siléziában, hahogy az északnémet szövetség legyőzéséhez nyújtnak segédkezet , mindig csak Ausztriának német területekkeli nagyobbodása lehet késégbevonhatlan előfeltevése egy franczia-osztrák támadó szövetségnek. Hogy az eshetőségek ezen legszomorubbika a német jövő méhében már megfogamzott, az oly tisztán látható, miszerint még a porosz diadalnak örömrivalgásán is keresztül hallatszik a nehéz aggodalmak szózata. Ezelőtt nem volt oka Poroszországnak Francziaországtól félnie , nyugodtan állhatott az Imperialismus mellett nyugati tartományaival, mivel a megtámadó okvetetlen nyakára zúdította volna Ausztriát az egész német szövetséggel együtt. De amióta megváltoztak a dolgok a cseh fővárosban, azóta reszketnie kell a megnagyobbodott Poroszországnak az ellenséges külföld terveitől. Helyesen mondják a porosz miniszterek maguk is, miszerint a győzelem s annak gyümölcsei következtében, a folytonos harczkész lábon állás Poroszországra nézve elkerülhetlen szükség lett. Hogy a boszúállás meg fog kísértetni, azt ők jól tudják, lassan és meggondolva, ha III. Napóleon még egy ideig életben marad , gyorsabban s meglehet a forgó szél rohamával, ha hirtelenében betalálná hunyni szemeit. Ezen felettébb nem kielégítő helyzetből való szabadulásra csupán csak egy út vezethet ki : Poroszországnak magának kellene rajta lennie, hogy magát s a többi Németországot újra közelebb viszonyba hozza Ausztriával. Kezdetben ez is lett volna Berlinben az úgynevezett főconservativek terve, s legközelebb még szabadelvű felszólamlások is azt tanácsolják , miszerint Poroszország ugyanezen czélból, s hogy Ausztriából a szó legvalódibb értelmében német keleti hatalom váljék, fogadja el a hajdani Gagern-féle rendszert, és az 1849-iki német birodalmi alkotmányt. (Amin különben Ausztria államférfiai Schwarzenbergig óta szakadatlanul dolgoznak. Szerk.) Ilyenforma alakulás talán lehetséges lett volna, ha Poroszország eszélyes mérsékletet követne,s győzelmének kizsákmányolásában nem ment volna tovább Schleswig-Holstein bekeblezésénél s Bismarck grófnak jun. 10-iki reformjavaslata keresztülvitelénél. Hanem TÁRCZA. Emlékbeszéd Egressy Gábor fölött. Olvastatott a Kisfaludy-Társaság gyűlésén, 1866. octóber 31-én. (Folytatása és vége.) Bartay nem csak felhasználta, de becsülte is a valódi tehetséget. Az igazgató és első rendű színészek közt a legszorosabb egyetértés volt. Egyik fél sem ragaszkodott a szerződés betűjéhez, hanem mindenik fél többet jön egymás irányában, mint kötelezve volt. Az eredmény igazolta ezen eljárás életrevalóságát: Bartay két év alatt kevesebb subventió mellett ugyanannyi nyereményt mutatott fel, mint amennyit az előbbi igazgatóság, ugyanannyi idő alatt a tőkéből elköltött. — Azonban ezen időszak, a mind anyagi, mind szellemi sülyedésből csak átmenetül volt jó; a színház valódi czéljának nem felelt meg, hogy nyerészkedés tárgya legyen, s igen helyesen történt, midőn gr. Ráday Gedeon, az országgyűlés által teljhatalmú igazgatóvá neveztetvén ki, ezen bérlő viszonyt megszüntette. Ezen időszakról Egressy egyik levelében ezt írja : „Az 1846—47-iki színházi korszakot fényesnek mondják. Igaz, fényes volt az, mert annyi erő, lelkesedés, buzgalom, tevékenység, nem találkoztak színészetünk mezején sem azelőtt, sem azután.“ Egressy tanulmányait műutazásai által megérlelvén, akkor már egész erejét kifejté. Shakspeare legfőbb s legnehezebb szerepeiben látjuk. Az eredeti szerzők is fő szerepekkel tisztelik meg, s bizalmukban nem csalódnak, mert művészetének hatalma által a gyengébb darabok érdekét is fel birja tartani. Nemes verseny támad közte és Lendvay közt ; ugyanazon szerepeket különböző színezéssel adnak, s a győztes marad meg a szerep birtokában. Ezen verseny által egyik sem vesztett. Hogy Egressy szavaival éljek : „nem fogultság, kenyér- és becsület irigylés volt az, hanem az ihlettségnek és művészi önérzetnek oly követelése, mint midőn költők, vagy más művészek ugyanazon tárgyat dolgoznak fel.“ A színház ezen aranykorának az 1848—49-i események vetettek véget, s Egressyt is ezek távoliták el hosszabb időre a színpadtól. Itt látjuk őt eredeti hivatásától elhajtani. Hazafias buzgalma a politikai térre sodorta őt, melyhez tulajdonképen képessége nem volt. Látjuk őt mint népszónokot, mint kormánybiztost, mint hadszervezőt, s mint guerilla vezért szerepelni , de úgy látszik, mindezt ő maga is, és akkor is, ideiglenesnek tekinté, mert 1849 ks júniusban már ismét a színpadon látjuk. Nem is hagyta volna azt el, ha a nagy catastropha miatt a hazát is el nem kellett volna hagynia. Ő is török földre menekült. Viddinben, Sumlán, Rustyukon, Nikápolyban, Nepotinban, Szendrőben, Belgrádban és Stambulban összesen tizenhárom hónapot töltött. Bujdosását, testi és lelki sanyaruságait leírja „Törökországi naplójában.“ De e bujdosásban nem csak a hontalanság fájdalmait érezte , de azt is, hogy menekült társai közt egyedül áll , hogy midőn mint politikus és katona szerepet vállalt, mint a művészetekben oly sokkal történik, a kedvet összetévesztette a valódi hivatással ; mert ő egyéb soha sem volt, egyébnek soha sem kellett volna lennie, mint színésznek. Ím, saját vallomása: „Üdvözöllek színész család, mely mai napiglan is Gomora ivadékának tartató], melyhez végzetem kedvezéséből én is tartozom, mely életemnek feltétele vagy !... Távol vetett a sors tőled idő és tér szerint ; de benső viszony szerint én örökké veled vagyok, s a sirig veled leendek. ..Mi vagyok én nélküled?. . . zenész és hangszer egymás nélkül , buzogány és bajnok egymás nélkül. És vándora holdfény nélkül. Szomjú föld, eső nélkül.“ Itt is színészi előadást akar rendezni a beteg honvédek javára. Midőn pedig arról volt szó, a menekültek mily alkalmazást kivonnak a fényes portától, Egressy ezt írja : „Mit kívánjak én, ki semmi egyéb nem vagyok, mint a mi vagyok. „Katonai képességet hazudjak Ahmednek , minthogy törzstiszti jogczimem van ? „Mi hasznomat vehetné nekem a fényes porta ?... „Megmondtam tehát Ahmednek, hogy én semmi más nem vagyok, mint magyar és színész. Vegye hasznomat ha tudja. „Ahmed bey azonban nem jött zavarba. Azt felelte, hogy nekik Stambulban színházuk is van, s hogy ott nyílik pálya számomra is. „Szegény ember ! „Stambulban a téli évszakban olasz opera, nyárban pedig franczia vaudeville van. „Kitelik a fényes portától, hogy rendezővé vagy épen karmesterré nevezzen ki az olasz operához.“ Szegény Egressy nem látta akkor előre , hogy itthon is ilyesmi várt reá. De ő nem csak hazáját, hanem családját is elhagyta, ki ne ismerne a családfő mély bánatára e sorokban: „Családom, nőm, gyermekim !.. foglak-e titeket a földi létben még egyszer láthatni ! „Oh jöjjetek már és keressetek fel e Golgotháján az Ínségnek. . . . „Hol vagy jó fiam, derék fiam !... Ha talán a csatamezőn kora halál vetett véget ifjú életed szép tavaszának , miért nem lehetek én is veled a nyugalom örök honában ? ! . . . és ha élsz, miért nem lehetsz velem, roskadozó életem támaszául ! ? „Szivem leánya! . .. látlak tégedet bus gyermeteg arczoddal álmatlan éjeken miként virrasztasz feszülve nyoszolyádban. „Halvány vagy, mint a bánatnak fehér angyala. Szemeid becsukvák, s lelked egy mély fohászban azt örökké való zsámolyához emelkedék.. . . „Bízzál gyermekem te meg fogsz hallgattatni. „Ki benneteket árvákká tön, az egyszersmind oltalmába is vön. „És elküldi hozzátok őrangyalait, hogy szárnyaikkal eltakarjanak minden vész elöl.“ Neje és leánya később követték száműzetésébe. Konstantinápolyba mentek , de már 1850. július 30-ról ezt írja Egressy : „Nem !... ez az égalj, elég, e nap, ez élelemszer, ez emberek, e társaság, e hon nem nekünk valók. Itt sokáig nem maradhatunk.“ Véget vet száműzetésének, augustus 23-ról ezt írván : „Ma esztendeje hagytam el a hazát. „Holnap vetek véget hontalanságomnak. „Emberiség bölcsője !... hit, remény, szeretet örök ifjú hazája, szép Kelet !el kell hagynunk virányidat. „Elérkezett az időpont, melyen túl nekünk ha- Zát hazája leendőnél.“ . . . Törökországból 1850. septemberben jött haza, mint önéletrajzában írja : „feltétlenül, azaz : az osztrák kormány engedélye nélkül. Itt a hadi törvényszék halálra ítélt ; azonban, hihetőleg némely régibb jóakaróim fölterjesztése következtében, kegyelmet nyertem. De a színpadról le voltam tiltva. . .“ Föl nem léphetvén, folyamodott az igazgatóhoz, hogy miután 1848-ban három évre szerződött, és saját akaratán kívül nem működhetik, tekintsék, mint morális beteget, s legalább felefizetését adják meg. Válaszul, mint följegyzi, az igazgató azt szente , hogy sajnálja, de mit sem adhat, mert felsőbb helyről tiltva van compromittált egyéneket fizetni, s ha fizetését megadná, veszélyeztetné az intézetet. — Mit az igazgató nem tehetett, pótolták társai , mi őt nem kis zavarba hozta. Köszönő levelében ezt írja : „Midőn tehát itthon a lehető legroszabb sorsot is önkéntesen s elkészülten fogadtam el , akkor igen is gyarló következetlenségbe kellett volna esnem, ha szegénységem fölött valaha panasz jött volna ki ajkimon. És ha mégis helyzetem nyomasztósága köztudomású dolog, s ha szegénységem arczomon olvasható, nyugodtan mondhatom, hogy ezek egészen szándékomon kívül tevék hatásukat az érző nemes szívekre. . . Őszintén mondom, hogy amily méltán hiszem igényelhetni a színháztól, mint nemzeti intézettől, hogy rólam megemlékezzék nehéz napjaimban : szintoly kevés okot tudok, s még kevesebb jogot érzek pályatársaim irányában gyámolításra még csak gondolni is. És én ha e gyámolitás tervéről jó eleve értesülhetek, ahoz megegyezésemet nem adhattam volna.“ De a segély oly kíméletesen volt ajánlva,hogy azt el nem utasítható, s ő elfogadta, de csak mint kölcsönt. — Azonban csakhamar feleslegessé vált ez is , mert e közben az igazgatóság változván, az ujonan kinevezett intendáns az operát ujonan szervezte , s nagyszerű operákat kívánván színre hozni, szüksége volt egy ügyes színpadi rendezőre. Figyelmeztetve jön Egressyre , s ime minden compromittáltsága mellett rögtön lehetségessé vált, hogy a színháztól fizetést kapjon. Ez azonban vágyainak, úgy látszik, sehogy sem felelt meg, mert 1853. oct. 1-én nyugdíjért folyamodott. Mint családja értesít, e lépésnek más indoka is volt. A színpadról le lévén tiltva, eltökélte, hogy a theologiát elvégzi, s mint hitszónok fog föllépni. De e közben sorsa fordulatot von. 1854 elején végre megengedték, hogy a színpadon is föllépjen. Azonnal lemondott mind a nyugdíjazásról, mind a theologiáról, s elfoglalta oly méltán megillető helyét a színpadon, melyről öt éven át száműzve volt. Lear királyban lépett fel először. Sokan aggódtak, hogy öt év alatt sokat feledett, kijött a gyakorlatból, s nem a régi Egressyt fogják látni. Hasztalan aggodalom vola, ő művészetében nem megfogyatkozva, hanem emberismeretben és érzelmekben meggazdagodva tért, vissza. Sokat szenvedett ezen öt év alatt, de épen ez által lelki szeme előtt eddig ismeretlen, vagy csak sejtett országok nyíltak meg a kedély világában. Menynyi jellemet, s azok változásait volt alkalma az életben tanulmányozni. Mennyi fájdalom, csüggedés, kétségbeesés, szilárdság, váratlan örömek és nagyszerű csalódások kifejezéseit látta másokon, és tapasztalta önmagán. Mily nagyszerű tragoediát játsztak el előtte, melyben ő bár csak kisebb szerepet játszott, a szenvedésekben mégis oly nagy része volt ! Ezen korszakra esik „Brankovits György“ is, ezen végzetes szerepe, mely egy korán halt derék szerzőnek utolsó bevégzetlen műve. A szerző nem írhatta meg végig, s ő később nem játszhatta végig : mindketten belehaltak ! — E művet Egressy alkalmazta színre. Mily nagy hatással adta e szerepet, tudjuk. A szerb ifjúság is megkoszorúzta. Kedves koszorúja volt ez ; meghagyd, hogy egykor vele temessék el. — De még egy más példát sem mellőzhetek. Carion, egy kitűnő műveltségű olasz énekes, egy páholyból nézte az előadást , s ámbár nyelvünkből egy szót sem értett, de az Egressy játéka annyira megható, hogy zokogva sirt. Másnap Egressyt üdvözölvén, kérdezte, hogy mi a fizetése?— Hallván az összeget, azon megjegyzést téve, hogy annyit külföldön egy estvére fizetnének ily művésznek, mint a mennyit egész éven át kap. Érezte azt ő maga is, s annál inkább bántotta, mert tudta, mennyi tanulmány és szorgalom díja , s mint leveleiből látható, fájt neki, hogy a legközépszerűbb operatagok két annyi fizetést kapnak. Ezen fájó seb évenként megújult a szerződések alkalmával , mert színházunknál, mintha még mindig csak ideiglenes lett volna, a szerződések többnyire egy évre köttettek. Sok belső forrongásnak volt ez oka, mi rendesen a hírlapokba is kiszivárgott. 1859-ben is ez történt, s Egressy harmad magával elhagyta a színházat. Önéletrajza szerint : „1859-ben véget akarván vetni a bajoknak, s helyet csinálni másoknak , a nyugdíjasok sorába léptem. Azonban a közkivánat még egyszer a cselekvés terére szólított. A hála mély érzetével hódoltam a közakarat e nyilatkozásának, melyben pályámat megdicsőitve láttam. Azóta megifjodott lélekkel teljesítem kötelességemet, és fogom teljesítni mindaddig, míg azt nem mondják onnan felülről, hogy : „Itt szolgám ! elég volt !“ Ezt 1860-ban, az általa szerkesztett „Magyar színházi lap“-ban írta, melynek feladata volt : „tanulmányozni a színművészetet, ennek körében tisztázni az ízlést, fogalmakat és nézeteket, érvényre juttatni az igazat és a nemest ; összegyűjteni s kellő világba helyezni mindazt, ami e művészet ismeretére és gyakorlatára tartozik, ami e szakban érezni, érteni, tudni és tenni való.“ Ezen szaklap egy év múlva, nem a részvétlenség miatt szűnt meg, mert mint a szerkesztő írja: „Szaklap, mely nemjövedelmezési czélból indult meg, közönségünk becsületére legyen mondva, ily pártolás mellett mindig fenállhat, csak költséges képeket adni ne akarjon. Szerkesztő visszavonulásának oka egyszerűen az,hogy erejét és idejét ilynemű vállalatnak mostanság tovább nem szentelheti.“ Aki e lapokat figyelemmel átolvassa, elismerésül szívesen aláirandja a szer-