A Hon, 1868. február (6. évfolyam, 26-50. szám)

1868-02-21 / 43. szám

Kisülő hivatal : Pest, Ferencziek terén 7. sz. földszint. 43-ik zz. Péntek, febr. 21. Hatodik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva 1 hónapra...............................1 frt 76 hr. 3 hónapra . 5 frt 25 hr. 6 hónapra...................... . 10 frt 50 hr. Az Estilappal együtt egy hónapra 2 frt — kr Az Estilappal együtt negyedévre 11 frt — kr. Az Estilappal együtt, félévre . 12 frt — kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni, mini«.» pén­zjárultífe berniculo.iltv« herisit britisetni Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7-ik szita 1 se emelet. Szerkesztő lakása : Magyar utcza 8-dik szám 2-dik emelet. POLITIKAI ES KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyílt-téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. BMP" Az előfizetési dij a lap kiadó hivatalához küldendő (Ferencziek tere 7. sz. földszint.) E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől Előfizetés lapjaira. A HON évnegyedre ....................6 ft 25 kr. estilapjával együtt • •­­ 6 ft — kr. az estlap külön küldésével 5 ft 90 kr. A HON ESTILAPJA IGAZMOK OSTOROS évnegyedre 1 ft 70 kr, kik a főlapot is járatják évnegyedre — 75 kr. s egész évre fél évre évnegyedre . . 4 ft . . 2 ft' • 1 ft' egész évre . . . 6 ft — kr. félévre . . . . 3 ft — kr. évnegyedre . . . 1 ft 50 kr. PEST, FEBRUÁR 20. Pest, február 20. A „Pesti Napló“ mai vezérczikke megerősít régi gyanúnkban, hogy tisztelt szomszédunk csaknem oly kevéssé szereti a minisztériumot mint mi. Soha ellenzéki lap egy kormány iránt, fontos kérdésben, annyi gyöngédséget nem tanúsított, mint tanúsított a „Hon“ a magyar pénzügyér vasúti kölcsöne tár­gyában. S ez eljárás részünkről oly­any­­nyira észlelhető volt, hogy maga Lónyay miniszter úr is csaknem nyilvánosan, egy nagy terem főrangú világa előtt nyilatko­­zik iránta elismeréssel és köszönettel. Midőn e kölcsönterv a ház asztalára té­tetett, elmondtuk mit tartunk róla, s nem titkoltuk el, hogy nem tetszik ne­künk se megjelenésének rejtelmessége, sem létesülésének drágasága, sem a sok üres ígéret, mely nemzetfenségi tényről fecsegett akkor, midőn állami önkormány­zatunk lényeges jogainak elidegenítése már törvényjavaslatban állott hazánk s Európa előtt. De nézeteink őszinte kijelentése után szerencsét kívántunk a kölcsöntervnek s aztán hallgattunk. Hallgattunk a rosz hírek érkeztekor is, s nem siettünk ezeket közleni előleges sej­telmeink és véleményezéseink igazolására. Sőt többet tettünk , mert a kormány támogatására akkor emeltük szavunkat, midőn barátai kezdtek elménczkedni fel­sülésén. Volt tehát némi jogunk megvárni, hogy a Hon ezen lovagias magatartása a minisztérium irányában, melynek pártjá­hoz nem tartozik,vétessék legalább tudomá­sul a kormány közlönyei által is, midőn a vasúti kölcsön kérdésében rólunk is szí­veskednek megemlékezni. S e várakozásunk teljesülése iránt ak­kora volt bizalmunk, hogy midőn ma a Napló czikkét olvasni kezdtük s benne némely lapok ellenséges eljárásának meg­rovása után, azon nyilatkozatot találtuk, miszerint „bizonyos tekintetben ellen­kező ezek eljárásával a „Hon“ maga­tartása , “ egész ártatlansággal kiáltot­tunk fel : lám, lám ! az öreg Napi még­is kedélyes egy ellenfél, s elismeri a szí­­vességet pártja irányában az ellenzék ré­széről is. Hanem­ ugyancsak rászedett. Úgy ne­künk fordul, mintha a kölcsön megbuk­tatására mindent elkövettünk volna. Ez aztán szép köszönet, s nagyon lekötelező a jövendőre nézve. S ha azért történt , hogy más ellenzéki la­­pok­ példát vegyenek rajtunk s okuljunk mi is esetünkön, akkor alkalmasint czélt is ér, s máskor aligha fog akadni balol­dali közlöny, mely kíméletes legyen néha a minisztérium baklövései iránt is. Annyi bizonyos, hogy a mások bátorítására — pour encourager les autres — felséges leczkét adott nekünk a „Napló.“ S épen e leczke hatályos helytelensé­génél fogva mondtuk mi e czikk kezde­tén, hogy tisztelt szomszédunk bebizonyí­­tá, miként ő sem igen szereti a miniszté­riumot. Mert hogy a minisztérium nem veszi hasznát az ilyen hálátlanságnak, az bizo­nyos , hacsak nem vágyik több megtá­­madtatásra mint a­mennyit tettei idéz­nek elő. Hanem n­át mi indítható a „Naplót“ úgy kikelni a „Hon“ ellen épen azon ügyben, melyben legszelídebben, mond­hatni barátilag viselte magát lapunk párt­ja irányában ? Hihetőleg valamely érdek, mely fél, hogy a felsült terv ellenében követelni ta­lálná az országgyűlés, hogy semmisíttes­­sék meg a kötés, melynek vállalkozói nem bírták beváltani szavukat. Mert hogy a kölcsön felsült, azt a „Napló“ hiában igyekszik leplezgetni, bár­mennyire „kiemeli“ is az „Indé­pendance Belge“-ből, hogy „Kiss ezredes és királyi biztos (que diable!) az a rögtönzött Columbus „kinek nagy­részben köszönhetni, hogy Európa Ma­gyarországot, mely eddig csak földirati fogalomnak tekintetett, ismeri.“ Aztán mondja valaki, hogy nincsenek nagy embereink ! Annyi van, hogy nem is ismerjük őket, míg fel nem találják Magyarországot — ha a puskaport nem is. Kedves Napló ! mily bizalmasan utal arra az „Independance“-ra, mintha nem tudná, hogy azon tekintély tá­mogatása mibe szokott kerülni az illetők­nek, hajdan is, most is. Hanem Kiss Miklós királyi biztos hin, és „Indépendance“ hez — ha valakinek 150 forint kell arra, hogy egy utat megtegyen s nem kap csak 75 forintot — az oly valaki elköltheti ugyan a 75 forintot is valamely kirándulásra, de czél­­ját nem éri el, s ígéretét nem válthatja be. És így okvetlenül felsült. S igy áll Lónyay pénzügyér úr vasúti kölcsöne is. Itt is csak fele jött be a kikötött összeg­nek. A vállalat tehát nem sikerült. S a kérdés most csak az, váljon hasznos-e az országra nézve elfogadni e csonka sum­mát, avagy üdvösebb lesz más után in­dulni a czél felé ? Ezen kérdésre mondatott nézet a Hon­ban, miután a kölcsön sorsa már eldöntve van, s róla a nélkül beszélhetünk, hogy felszólalásaink kárcsinálás vádját von­hatnák ránk. A Napló más nézetben van , s joga van hozzá. És hihető, hogy ő fog győzni a szavazásnál e kérdésben is , ha addig még lejebb nem olvad a félsiker. Engedje meg tehát, hogy legyen meg ne­künk is a mi nézetünk, kivált egy oly czikkíróval szemben, ki nem tudja meny­nyire compromittálja szakavatottságát , midőn azt állítja, s egész fennhéjázással, hogy „azon újoncz nemzetgazdászra mu­tató könnyelműséggel oda vetett elv ... hogy az állam mindig drágábban épít mint a magánosak .... mint már száz­szor bebizonyittatott nem áll“. De leiz áll az, kedves Napló, s meggyőződhetik róla ön is minden nagy angol közérdekű vállalatból, mert Britaniában már arról is volt szó, hogy a posta is a, magánosok közti versenyzésre hagyassák, sőt egy időben még a Wolwichi fegyvergyár is hasonló kérdés és vitatás alá jött, épen azért, mert Angliában a gyerek is tudja már, hogy legdrágábban és legrosszabbul a status épít. Lehet egyébiránt, hogy vendégszerep­lés a „Napló“ ezen czikke is. S nem is közöltetett volna általa, ha a „Magyar­­ország“ még élne. De a szegény „Nap­ló“ most maga van s igy mindent nya­kába kötnek. Persiában van, vagy volt — legalább Richardson szerint lehetett volna — egy madárfaj, melyből minden párnak csak két szárnya volt, vagy is a hím baloldala s a nyestén jobboldala szárnyatlan volt s igy magára egyik sem tudott röpülni, legfeljebb csak vergődött nevetséges fél­­szegséggel. De ha egymáshoz állottak, akkor másként ment a dolog,mert a szárny­­talan oldalak egyikén volt egy hím-kapocs, másikán pedig egy nő­gyürü s ez a kettő megtalálván egymást, a két madár azon­nal szárnyra kelhetett mint egy madár. E madár neve J u f t á k. S ilyen J u ft á k-pár volt a „Napló“ é­sf,, Magyar ország“ mig ez utóbbi meg nem halt szegényke. Együtt repültek min­dég , mihelyt annak fogantyúja ennek gyűrűjébe akadt , s mégis különnemüek maradtak. Most csak maga lutták a „Pesti Nap­ló“ s ezért vergődik oly félszegen na­ponta. Csernátony,­pon, bécsi antichambiirozás nélkül, egy kis önálló tevékenységet kifejthetne. S a magyar kormány ezen helyzete ellen fel sem szólalhat, még az ország előtt sem mentheti magát, mert ő maga készítette magának ezen közösügyi helyzetet , ő maga megkötötte kezeit s e kötelékeket ő feloldani még akkor sem volna képes, ha tőlök megszabadulni kivánna is. A közgazdasági miniszter jelentésének minden szava elárulja a bécsi járszalagot. Eltakarja a­hogy tudja, tetteti magát, mint­ha a közgazdaság s közvagyonosság min­den zsilipszegét kezében tartaná, de hiába, a közösügyi alap sisyphus-körétől megvál­ni nem tud. Jelentése sem nem előterjesz­tés, sem nem a közgazdasági állapot tük­re , melyet parlamentáris nyelven exposé de la situationnak szoktak nevezni, nem is — a miniszternek saját vallomása sze­rint — a közgazdaság jövőjére szóló pro­gramai, hanem csak is a közgazdaság terén feltűnt jelenségeknek képe, minden gyakorlati haszon nélkül. Ki hitte volna, hogy a szegény mi­niszter úr a sok dáridós ünnep után nem azon örvendett, hogy az ország közgaz­dasági fejlődésének előmozdítására fogja befolyását gyakorolhatni , hanem arról aggódott, hogy még a közösügyi jársza­­lag is neki sok szabadságot enged ; aggó­dott, mint mondja, hogy a postai és távir­­dai külön választásnak sok nehézséggel járó munkája közben nem fog-e a forga­lom érdeke e két téren némileg szenvedni, s egész őszinteséggel csodálkozik, hogy a forgalom élénkült. Nem lett volna-e itt helye inkább el­mondani, hogy már a postai s távirdai kü­lön választásnak ezen el nem maradhatott eredménye mennyire javallja a közigaz­gatás egyéb ágaiban is s különösen a kö­zösügyiekben a külön választást ? hanem bizony a miniszter úr félt, hogy az utasok s a levelek, sőt a telegrammok sem bírnak a fekete-sárga színtől megválni. A mi­niszter úr ugyan mondja, hogy a forgal­mi eszközök szaporítása magát a forgal­mat neveli, de nem mondja, hogy bizony a forgalmi anyagok szaporítását is nevel­ni kell, valamint az eszközöknek olcsósá­gát. Valamennyi országnak statistikai táblázatából kiolvashatjuk a forgalmi pro­gressz törvényét. De ezen törvénynek is vannak kivételei: hazánkra nézve oly ki­vételes év volt a múlt, de nem a közös ügyek, hanem a be­aratás folytán. Alkalmat vett a miniszter úr közgazda­­sági jelentésében Bach báró volt biro­dalmi miniszternek — hiszen ő róla is nagyban hirdették ország és világszerte, hogy a birodalmat regenerálta és Ausz­triát nagggyá tette — egy bókot tenni a Magyarország s Ausztria közti vámvonal­nak igen üdvös eltörléséért, mert a nélkül alig lett volna közös ügy s a miniszter úr nevét sem írhatta volna oly vám és ke­reskedelmi szövetség alá, mely a vámvo­nal sorompóit és hivatalnokait az ország határától a magán polgárok lakói, pin­­czéi, dohány földjei, ser­s pálinkaházaiba átszállította. Magyarországnak nagyobb érdekében van a szabad külkereskedelmi forgalom mint a vámsorompó protectiója. A veres könyv is mondja, hogy a külkereskedel­mi forgalom fejlődése csak ott várható, hol az kölcsönösségen alapszik, s hogy a honi terményeknek s ipar­gyártmányok­nak a külföldi piaczokon sikeres verse­­nyezhetése a belföldi vám leszállításától van feltételezve. — Csakhogy, akkor mi­kor a belföld piaczát a külföldi ipargyárt­mánynak megnyitjuk, nem kell a belter­­ményt s belgyártmányt a monopólium nehézségeivel s nagyobb adóval s szállí­tási tarifákkal terhelni, a mint az a kül­földön terheltetik. Nemde természetellenes állapot, hogy több nevezetes czikkre néz­ve saját tűzhelyeinknél sem bírjuk a kül­földdel a concurrentiát kiállni , holott ugyanazon czikkeinknek a külföldi pia­­czát biztosíthattuk volna? A miniszter úr több keletkezőfélben levő vállalatról is szól, a reményt már valóságk­ént escomptirozza, mely reclame­­nak is vétethetnék s mint valami nagy hazafias áldozatot adja elő még azt is, hogy p. o. a kormány a párisi világtár­latra okulás­­­égett öt fiatal iparűző egyént kiküldött. Ha idegen ilyesmit olvasna, nem kellene-e elmosolyodnia, hogy ebbe is belekeverik a hazafiságot. Maga Bel­gium, mely nem igen nagyobb Erdély­nél, kormányi költségen s aláírás utján háromszáznál is több egyént kiküldött ; de világos, hogy előre olcsó szállításról s közös lakásról s vezetőkről is gondoskodott. Brüssel, február 15. A földmivelés, ipar és kereskedelem ügyi miniszternek az ország 1867. évi közgazdasági állapotáról tett jelentésének közzétételét, mint oly igyekezetnek jelét, mely a parlamenti kormányzathoz való alkalmazkodás vágyáról elismerést ér­demlő tanúságot tesz, hazánkfiai csak he­lyesléssel fogadhatták, s mi is a minisz­tériumot inkább ezen hozzá illőbb téren üdvözöljük, mint a vöslaui egyezmény hálójának szövésénél. Mi nem is kételkedtünk a kormány jó szándékában ; tenne é­s mozogna is, ha tudna a bécsi jár­szalagtól megszabadul­ni, ha tisztán hazai s nem közösügyi ala­beismeri a miniszter úr, hogy közgaz­daságunknak még sokáig legnevezetesebb­ága a földmivelés teend­ő szól a gabona kivitelről, gazdasági egyletekről, taninté­zetekről, marhatenyésztés, s marhavész­ről, jövő vasúti közlekedésről, a kivitt fa mázsa­ számáról, törvényjavaslatok elő­terjesztéséről , de az egész jelentésben nem találunk egyetlen egy gyakorlatilag azonnal sikeresíthető eszmét, pedig akár­melyik földmivelő megmondta volna a miniszter úrnak, hogy a só drágasága leg­inkább nyomja a földmivelőt. De mintha hallanám mondani : az államjövedelmet nem lehet megcsonkítani s a só a financz­­minisztérium hatáskörébe tartozik. A vas­utak is a közlekedési minisztérium köré­be tartoznak, mégis szólt a miniszter úr vasúti vállalatokról. A só földmivelési te­kintetben legalább is oly fontos mint p. o. a kender­termesztés, a kenderiparnak pedig nem áll monopólium útjában s még is tudott műegyetemi tanárt a kenderáz­­tatás és törés jelen fejlettségi állapotának szemügyre vétele végett kiküldeni. Ezt magán vállalkozók is tehették volna, mig magán polgárok hiába fáradnának ab­ban, miként lehetne a kárba vesző tömér­dek sóhulladékot s sós vizet a földmive­lés és a hazai ipar nagy előnyére az ál­lamnak „legkisebb jövedelemvesztesége nélkül“ felhasználni. Ez pedig a köz­­gazdasági tárcza köréhez épen úgy tar­tozik , mint a kender áztatás ügye, s a jeles műtanár a párisi világkiál­lítás alkalmával a só­ipar fejlettségi állapotát is tanulmányozhatta , s a miniszter úrnak megjelenthette volna , hogy az egyedáruság mellett mily nagy hasznát veszi a földmivelő a marha s trágyasónak. Buffon mondá, hogy a sóegyedáruság a földmivelésnek ártalmasabb mint a jég­eső és a fagy ; Chaptal pedig még erőseb­ben fejezte ki ítéletét, midőn a sóadót a földmivelés átkos ostorának nevezte. De mint mondom, nincs a sóegyedáruság megszorításáról kérdés, hanem a földmi­velési érdekek s szükségekről. Midőn a miniszter úr a marhavészről szóllott, meg nem emlékezett, hogy egyik nagy oka a só s a jó vizhi­ány. Liebig, Boulay s má­sok régen mondták, hogy a só a marhá­nak még szükségesebb mint az embernek. Magyarországnak előbb utóbb több gon­dot kellene fordítani a marha stuhhizlalás­­ra mint a gyapjutermelésre, finomításra, mert ha Ausztráliában és Afrikában a Capnál a juhtenyésztés oly óriási arány­ban haladni fog, mint pár év óta haladott, a magyar juhászatnak is azon irányt kel­lene követni, melyet Angolhon követ, a­mi a jelen sógazdálkodás rendszerénél le­hetetlen. Már az ó­korban tudták, hogy a sóval a föld termékenyebbé tétetik. Plinius szerint az Assyriaiak pálmafáikat sóval trá­gyázták. Kréta szigetének lakosairól el­beszéli, hogy a sós tavakat földjeik ter­mék­enyítésére tudták felhasználni. A hin­duk és chinaiak ős­idők óta földjeiket s kertjeiket sótrágyával javítják. Minthogy a só a földnek nedvességét neveli, csak nedves földben nem találtatott sónak, mig p. o. a meszes földnek termékenységét előmozdítja. Magyarországot a gondviselés megál­dotta sóval, de a földmi­vés ország nem annyira az egyedáruság mint inkább a kezelési rendszer miatt kegyeinek s for­rásainak e kincséhez nem férhet. Mely na­pon a kormány az osztráktól öröklött rendszert változtatandja,az ország jövedel­mét milliókkal fogja szaporítani, „egyed­­áruságának sérelme nélkül.“ Vagy ebbe is fogna-e a közös ügy beavatkozni ? Hány vegyészi termelvény van, melyet az ország a külföldre ki­vihetne, de ki nem visz, hanem veszi a külföldtől, s miért ? Mert a rendszer a vegyészi termelvénye­­zést is lehetleníti. Belgiumban p. o. csak a kénsavas szik termelvényére évenként felhasznált só fogyasztási adója 20 millió frankot tenne, ha a kormány azt el nem engedné, vagyis ha a törvény,­ a vegyé­szi czélokra felhasznált sót nem adómen­­tesítené. Ezen adómentesség nélkül a belgiumi iparnak több ága nem indulhatott volna felvirágzásnak, sőt nem is létezhetne. Ezen adómentesség azért az ország jövedelmeit nem kevesbíti sőt emeli, mert ha a fo­gyasztási adó a gyárakra is kiterjesztet­nék, egy gyár sem állhatna fel, valamint Magyarországban sem állhat fel. Minden nagyobb faluban kaphatni mar­hasó s trágyasó lakhelyi engedélyt kellő kezesség mellett, s ily só mázsája alig ke­rül, sokkal többe egy váltóforintnál. A kezelés s biztosíték módjáról itt felesleges szólni. — Elég azt jelezni. Különben a sófogyasztási adó száz kilótól 18 frank. Nem felejtette a miniszter úr a fane­­müekkel való kiviteli kereskedést megem­líteni, de mig más egyesületekről, melyek még semmi gyakorlati­ eredményt fel nem mutatnak, dicsérettel szól, az erdészeti egyesületet még megemlítésre sem méltat­ja. Pedig az országnak egy fő közgazda­­sági kérdése az erdészet, s átalában a fa­ültetés. Fog az ország csatornákat ásatni, de ha fákkal nem védi, futó homokkal fognak megtelni.­­ A vasutakat is homok és hósuvatagok ellen fákkal kellene be­szegélyezni; a miniszter úr szól ugyan a vasutakról, de sehol ki nem tűnik, hogy eleve faiskolákról gondoskodott, vagy dió, gesztenye vagy csak cseresznye s szilvamag ültetésére is ösztöndíjt tűzött volna ki. A vasutakról úgy is tüzetes ja­vaslatot tett a közlekedési miniszter úr s úgy gondolom, hogy minden földmivelési s iparérdek inkább megérdemli a közgaz­dasági tárc­a miniszterének figyelmét,mint a vasúti technika. A kereskedelmi miniszter úr nekem egykor mondá — igaz más időket éltünk akkor — a belügyminiszter csak rendele­teket tud irni, de tényleg mit sem lendít, azért bátorkodtam most az ő jelentését is egy kissé megrostálni, miszerint ne higg­­je, hogy a jelentések többet lendítenek mint az egykori belügyéri rendeletek, ha gyakorlati sikeralapja nincs. L u d V i g h: Bányászati ügyek. I. Pest, febr. 7. Bármerre is tekintünk, közjogi ügyeink ked­vezőbb alakulásával egy oly pezsgő élet jelen­ségeit látjuk az ipar és közgazdászat különböző terein csaknem szokatlan tevékenységgel fej­lődni, hogy a legelfogultabb scepticus szemlélő sem vitázhatja el , miszerint a szunnyadozó erők ekkora elevensége, a megzsibbasztott tevé­kenység ily munkás kifejtése, a betermelésen és szerencsés üzleti conjuncturákon kívül nagy részben az alkotmányos élet feltámadásának, s az önkormányzat függetlenebb állásának kö­szönhetik eredetüket, é­s épen azért, midőn e kedvező tüneményt örömmel jelezzük, csaknem elcsüggedve vagyunk kénytelenek azon szomorú észlelésünket constatálni, hogy mindazon ipar­ágak közt, mik a jelen fejlődési processus stá­diumában a többivel nem versenyezve, de sőt azoktól aránytalanul elmaradva szemlélhetők, hazánk egyik legnevezetesebb iparága — a bányászat — első­sorban helyezendő. A „Hazánk“ január 26-ai 13. számában néhány bányabiztosi hivatalos kinevezést közöl­vén, ezt ezen szavak előbocsátásával teszi: „mégis„kormány-tevékenység“, való­ban ha nem akar keserű irónia lenni — a kor­mány e térem­ működésének sok tekintetben iga­zolt bírálata. De ha a helyzetet intőleg jelző ezen meg­jegyzést figyelmen kívül nem is hagyjuk, ál­lításunk alaposságának bebizonyítására uta­lunk , különösen a kereskedelmi minisz­ternek Ő felségéhez az ország 1868. évi közgazdászai állapotáról tett felterjesztésére, mely az ország anyagi fejlődésének számos ör­vendetes jelenségei mellett egyszersmind hazai bányászatunk állásának tanulságos illustratiója, s részben megismertetésének sajnos mellőzése; miután azo­ban maga a miniszteri előterjesztés végén hangsúlyoztatik, hogy „ez csak visszate­kintés akar lenni a legközelebb lefolyt időre, és nem lehetett programm, mely a jövőre e téren teendőket tűzze ki“; miután továbbá a kezdet nehézségeit mi sem kívánjuk számításon kívül hagyni, nem c­élunk a kormány tevékenységét venni éles bírálat alá vagy jövő munkálkodását kétségbe vonni,­­ egyedül a jelentésben kör­­vonalazott eredményeket óhajtjuk egyszerűen registrálni, még pedig oly szűk keretben , a­mennyire azt a jelentés ide vonatkozó szöve­gének összesen 40 — hasábos — sorai — meg­engedik. Ezen sorokból megnyugvással értesülünk, hogy a kassa-oderbergi és a hatvan-miskolcz­­gömöri vasútvonalak segítségével a felső ma­gyarországi vasipar kőszénre fogja fektetni ter­melését, s egyátalában a felsőmagyarországi vasipar érdekei a vasúti hálózat által különösen fognak előmozdíttatni , hogy továbbá a vas ol­csósága, a vasúti szükségleteknek a hazai vas általi fedezése, a vasiparnak a kőszéntelepek­kel, a nevezetesebb kereskedelmi piaczokkal, s a tiszavidék nyers terményeivel közvetlen össze­köttetésben való hozatala helyeztetnek kilátás­ba ; ezt megelőzőleg pedig az 1858 óta hanyat­lott vasiparnak a lefolyt év 2-ik negyede óta gyors és váratlan emelkedése emlittetik meg, s a felsőmagyarországi nyers vastermelésnek ez év­ben 1,200,000 mázsára remélendő növekedése, a szünetelő kohók ismét felszereltetése és újak kiépítése folytán feltételeztetik. Végül egyszerű rövid hivatkozást tartalmaz arra, hogy a bányaipart szabályozó magyar bá­nyajognak átdolgozhatása végett terjedel­mes előmunkálatok folynak, maguk­nak a bányaiparosoknak nyújtatván alkalmak kívánságaiknak és javaslataiknak előterjeszté­sére; ezen két megjegyzésben nyilvánul a fel­­terjesztésnek az összes hazai bányászatra irány­zott figyelme. Egyéb flüatnt. mi n. hiimaimiii m«TM—i«!-n

Next