A Hon, 1868. március (6. évfolyam, 51-75. szám)

1868-03-28 / 73. szám

73-ki sz. Szombat, mart 2., Kiadóhivatal : Pest, Parencsiek terca 7. sz. földszint. Hatodik évfolyam 1868. Előfizetési díj: f -*tin ktűdre, rag­/ Budapesten kiado* hordva ! r.ónapra........................................1 frt 76 is r. o t«a«*ps­a.................................................f. frt Síi kr. *­ űrnapra ... 10 frt 60 kr. Ar. K*.d­)apps! «gyűlt «gy hónapra 2 frt — kr 4. Eáíl'ifipp.Hl együtt negyedévre 6 frt — kr. 4« KitHuppstl együtt féfórrs . IS frt — kr. A. ar. év folyt-írt minden hónapba» mrgker.dhotsí , a eutióst b­irmok­ napján türténik ia, min­dankor a hó altS napjától fog esAmiUMm. színesjár­iláti br.m«a!«#itv8 k«rt­i& fe«*köl«t*i»' 8x*rMsztáői Iroda: F&ranazhik tere 7-ik szára 1 s3 eszel»! W*«rkea*tö lakása : Magyar-ute­*:* 8-dik t?.kxa k aik «-racist. POLITIKAI ES KÖZGAZDÁSZAT! NAPILAP. Balt tattal d IJ t T k*«áh„s n­yfél* papt sora .... T kr. Bilyogdsj minién Wgtatiaárt . . . »0 kr. 1 .rjan­alua* iiirdstáatk többaxári biihtatia mei- Utt kedTfcafíkb föltótúlik alatt vétetnek föl. — Nyílt-téri t h*«ibos petit a érért . S5 kr. BÖ" A® nl8fir.«téei dij a lap kiadó hivatalidé! küldse áS (Ferecesiek tere 7. aa. ffildiaiot.) £ Up sneHenai réseit illető mindao kőe­lemén­ & axerkesatőai£ hea intáeandS. Bímentetlen levelek e»k iámért keaaktől­­»szálltaak el. 50 Előfizetési felhívás A HON april—juiuu­si negyedévi folyamára april—júniusi negyedévre april—júniusi negyedévre Estilappal april—septeniberi félévre april—septemberi félévre Estilappal U & 6 10 12 n » HON szerkesztő és kiadó hivatala. 25 PEST, MÁRTII)® 27. Pest, mart. 27. Mondatott, hogy kormányunk politi­kájának vezetői és hívei sem akarnak egyebet mint az ellenzék : hazánk anyagi és szellemi fejlődését, nemzeti önállásunk megalapítását, Magyarország jogteljessé­gének érvényesítését, polgári egyenlősé­get az alkotmányos élet áldásainak él­­vezhetésére, szabadságot a népképviselet által hozott és hozandó törvények értel­mében, állami függetlenséget az uralkodó ház alatt. Mi ezt soha sem tagadtuk, s politikai pártelleneink főnökeit ezután sem fogjuk azzal vádolni, hogy szülőföldjüket meg­vontam, véreiket tönkre juttatni, fajunk­ból szolgát csinálni szándékoznak. S a­ki egy Deák Ferenczről, Andrássy Gyuláról s átalában véve azon próbált hazafiságú férfiakról, kik a jobboldalon vannak , mint árulókról beszél, az vagy nem tudja mit beszél, vagy pedig gonoszul beszél, nézetünk szerint is. A kormánypárt szán­dékának jó­ságát gyanúsítani eszünkbe se jutott soha; már pedig az, a­kiben jó az indok vala­mely tettre, árulással nem vádoltathatik, ha mindjárt tette által többet ártana is mint árthatott voln­a árulásával. A szándék jóságát illetőleg tehát nem követelünk több elismerést a hazafias el­lenzék részére, mint a­mennyit mindig készen vagyunk kijelenteni a hazafias kormánypárt részére. De elismervén egymásról, kölcsönösen, azt, hogy akaratunk a haza boldogí­­tására époly jó az egyik mint a másik oldal patriotikus szíveiben, utunk kétfelé ágazik mégis. Mert többet mint jó akaratot a kor­mánypártban el nem ismerhetünk s irány­vesztettnek, czélra nem vezetőnek, ká­rosnak, veszélyesnek tartjuk egész politi­kátokat. Hasonló véleménynyel vannak ők is az ellenzék politikájára. Hanem a csalódás ké­rése már nem egyenlő a két fél közt, mert nagy különb­ség van abban, hogy melyiknek politiká­ját bizonyítják csalódottnak a következ­mények : a kormányét-e, mely mindennel rendelkezik, vagy az ellenzékét, mely né­zeteinek kimondásánál többre hatalmat nem bir. S adja isten, hogy csalódjunk mi, akik rosznak tartottuk és tartjuk az alapot, melyre Deák és követői jó szándékkal vitték nemzetünk ügyét. Fájdalom, a látszat ugyancsak ellenük van, s a ki adelegátiók működésének mo­mentumait figyelemmel kisérő, bizonyára meggyőződhetett , hogy csak ott nem meddő ez alap, hol terheket és szégyent terem, ez a két áldás tenyészvén rajta elég buján. Nem szólunk most gróf Andrássy Gyu­la becses elméleteiről a hadsereg feleske­tését illetőleg ; sem a későbbi jelenetről, melyben ugyancsak a miniszterelnök úr akart szerepeim protestatiójával, mintha delegátus volna. S mellőzzük — jelen­leg — a hátultöltő fegyerek árjegyzéki pótlék millióinak históriáját s a Grivicsics scénát is. Máskor­ halasztjuk annak is­mertetését is, hogy miként válhatok tónus­­adóvá delegátiónkban, s a magyar nem­zet nevében, az ó-conservativ felekezet Erbschleicher része. Ezúttal csak egy tényre szorítkozunk. Oda jutottunk, kérem, hogy Bécs s az osztrák kormány előznek meg a szabad­­elvűségben. Sőt úgy áll a dolog, hogy kormányunk és párt­politikája csak akkor és addig mernek liberalizmust és erélyt mutatni, a­­ likor s a­meddig a Reichsrurk és minisz­tériuma példájából bátorságot nyernek egy kissé előre menni. És ez természetes is, mert a kegyelem­re támaszkodó éldegélés politikájának mindig csak arra kell fülelni, hogy mely­­ utón tehesse magát kegyeltebbé mint szomszédja. A deleg­ázióban sok történt, mi itthon méltatlankodást gerjesztett, s egyéb bajt is fog még szerezni, de semmi sem volt oly botrányos mint a szavazat, mely által e szabadelvű nemzet bizományosai a ró­mai követség pompájának fentartására ■ több pénzt határoztak megadandónak, s mint a mennyit az osztrák delegatio­­ bőven elégségesnek tartott. S hogy nem­­­­zeti jó hírnevünk még inkább szégyenl­­ő­je magát Európa előtt, a római követ fize­tésének leszállításába való bele­egyezést, alku­kérdéssé tette, s attól füg­­geszté fel a magyar delegatio, ha osz­trák társa enged a császári ménesek kér­désében. S midőn ez alku létrejött, s a bécsiek méltán büszkék lehetnek egy el­lenünkben (!) folytatott vita szabadelvű kimenetelén, a mi kedves éldegélő politi­kusaink még dicsekednek, hogy rászed­ték a németet s megkapták a lovakat az elv orrán. Mikor egy politika annyira elbutul, hogy saját szégyenét is nyeremény gya­nánt kürtöli, akkor ideje, hogy ennek kö­vetőit a nemzeti akarat alkotmányos nyi­latkozata megtanítsa az ország méltósá­gának és érdekeinek helyesebb felfogásá­ra — nyugalmaztatásuk által. A­helyett, hogy a bécsi szabadelvű­­ségnek, midőn ez, részint a delegációban, részint a minisztériumban is, mutatkozni kezdett, bátorítására, támogatására, elő­mozdítására lettek volna — mint lenni­­ök kell vala Magyarország haladhatná­nak érdekében — még a bécsi liberalis­­mussal szemben is reactionarius szavaza­tokat kerkápolyiztatott velük az úgyne­vezett loyalitás fitogtatásának morzsasze­dő alázatossága. Kormánypolitikánk ma­gatartása még a bécsiek szánalmának színvonalát, is elérte már s annyira szál­lott. Hanem hát ezek tán még abból is ér­demet csinálnak és hasznot logikáznak ki, hogy — a­mi soha eddig e nemze­ten nem történt — a magyar politika magatartását szánalomra méltatható ma­ga a bécsi nép gúnyos kedélyessége is. S tán sajnálnunk is kellene,hogy ha már benne voltunk abban a gyönyörűséges dele­gátióban, miért nem tettük közös ü­gygyé a polgári házasság kérdését is. Ott tán ta­lált volna az osztrák rész valami ménest, melyért cserében a mi reactionárius uraink sem ellenzették volna, hogy hazánk se maradjon el a civilizált világtól a gyón­tató atyák kedvéért. A­mint politikánk áll, a polgári házass­ág kérdése még meg is bukhatik a mi vallásos casinónk mág­­nási tábláján, mert hát ezek a született törvényhozók rendkívül sokat tartanak a házas élet sacramentumára és szeplemen­­ségére. S ha a bécsi Herrenhaus példája nem szolgálna némi biztatással, alig ha nem győzne meg nálunk az ördögfélő fajtalanság politikája, a nemzeti értelmi­ség nagyobb gyalázatjára. Bármi várjon is azonban a polgári há­zasság kérdésére, a bécsi illuminatió után, a delegatió római kérdése feletti vita megmutató, mit várhat ez ország egy testülettől, melyben főrendi táblánk kül­dötteitől függ a magyar érdekek és hír­név tiszteletben tartatása. A delegatio fő veszedelme nem abban áll, hogy társa osztrák, hanem áll abban, hogy a magyar felében az éldegélő poli­tika főrangú alkusszal határozhatnak ha­zánk szellemi és anyagi sorsa felett. Hála istennek, e delegationális tapasz­talatból is van haszon. Az ellenzék tagjai undorral és borza­lommal beszélnek róla. A deákpártiak pe­dig nem szeretnek róla beszélni, s né­há­nyan el is ismerik privatim, hogy szí­vesen nem mennének többé abba a kama­rába, hol — mint Milton poklának tüze — sötétséget terjeszt maga a világos­ság is. És épen ezért jó a jelszó, melyet Tisza Kálmán kimondott, s a Hon elvbarátai ez évkezdete óta hirdetnek, tán más alakban , de nem kevesebb erélylyel.­­ E jelszó mellett reményijük egyesülve­­ látni az egész ellenzéket, s az egyesült párt és jelszava bátran léphetnek aztán az átalános választások elé.­­ S ha a minisztériumra nézve sem veszett­­ hasztalanul a delegatio megpróbáltatá­­­­sa, s e mellett tán ébredez is még benne­­ a gondolat, hogy eddig követett politi­kája minden szeretetremutóságával sem képes országunk állandó jogos igényeit kielégíteni, akkor tán gróf Andrássy Gyu­la kormányelnök úr is óhajtandónak tartja az ellenzéki tömörülést és jelszót, mely — miután új alap biztossága nélkül a kor­mányra lépni nem is akar — a jelenlegi mi­nisztérium állását garantírozza minden másod és harmadrendű kérdések miatti bukástól. S ha a kormánypárt férfiai még tán en­nél is előbbre vannak a kiüdülésben — mi nem lehetetlen, bár nem is nagyon va­lószínű — akkor hagyják abba késede­lem nélkül az éldegélés politikáját, s áll­janak a nemzeti önérzet politikájának élé­re, mely nem akar zavart, sem forradal­mat, sem háborút, de nem akarja azon nyomorult tan uralmát sem, mely folyto­nos engedékenységet, meghunyászkodást és remegést hirdet e nemzetnek, s a mely a törvényhozásban, kabinetben, delega­tióban és sajtóban mindég csak azt sze­retné lelkünkre kötni, hogy ne mukkan­junk s sein mer froh, dass mer das Leben haben. Csernátony. MBHBessawBMtBakwawMeiaWwiaM^^ Qg£ A delegátió tanácskozásai alatt többször volt alkalmunk megismerni, mily hitelesek a kö­zös kormány előterjesztvényei. Annak idején fi­gyelmeztettü­k ezekre a közönséget. Egy tárgyat azonban készakarva halasztottunk egész mosta­náig, remélvén, hogy habár későn is, de okve­­tetten kapunk felvilágosítást, mielőtt a delegátiók jelen ülésszaka befejeztetnék. A delegátusok hazajöttek, és a felvilágosítás? Azt valószínűleg maguk a delegátusok is most várják Bécsből. Ez a tárgy, melyre a delegátusok ép oly ke­véssé tudnak felvilágosítást adni, mint mi, nem egyéb , mint a közös pénzügymi­niszter pénztárának jelenlegi ál­lása. Midőn a közös minisztérium a 31,686,000 ft összegre menő rendkívüli költségvetést előter­jesztette, a magyar delegációnak következő sza­vak kíséretében nyújtotta azt át : „Ha ezen ki­adások fedezésére a k­ö­z­h­i­t­e­l közös haszná­lata ismertetnék el alkalmasnak , az illetékes felelős minisztériumok által a nevezett törvény­­hozások elé törvényjavaslatok terjesztendők.“ Ekkor még szó sem volt róla, hogy a rendkí­vüli kiadásokra kért összeg a közös pénztár jelenlegi készletei és követelései által lesznek fedezhetők. Erről hallgatott a krónika. Később, midőn az alválasztmány pénzügyi osztályában megkezdődtek a tanácskozások a pénzügyi minisztérium kiadásai felett, az osztály kimutatást kért a közös pénztár miképeni állásá­ról. A kimutatás meg is történt , de ezen, Horváth Lajos előadó febr. 17 én kelt jelentésében közzé­tett kimutatás, teljesen ellenkezik azon kimuta­tással, melyet ugyanazon miniszter, ugyanazon pénztárról febr. 22-én nyújtott át Sennyey Pál­nak, az alválasztmány elnökének. Ezen két kimutatás ugyanazon egy héten kelt és­ ezrek és ezrekre menő köztük a különbség. A delegatió nem szólt hozzá semmit. A dele­gatió maga sem bírt az egész kimutatáson eliga­zodni, de azért esze ágába sem jutott, felszólítani a közös minisztériumot, hogy világos és határo­zott kimutatást adjon a pénztárról. Mennyire nem tudták és nem tudják ma sem a delegátusok a pénztár miképeni állását, mu­tatja az, hogy a delegátió márt. 14-én tartott ülésében, midőn a rendkívüli költségvetés jött nyilvános tárgyalás alá, Ghyczy Kálmán kéte­lyét fejezte ki, hogy a közös pénztár készletei és követelései által a kívánt összeg fedezhető lenne. Ghyczy Kálmán kinyilatkoztatá, hogy neki el­térő adatok jutottak tudomására s eziránt legke­­vésbbé sem találja magát megnyugtatva Mi történt erre ? Előállították talán a számo­kat, melyek e tekintetben egyedül lehetnek csak biztosak ? Világért sem. A baloldali tagok felszó­lalását ott nagyon kevésbé vették s bármiként iparkodtak ezek némi jót előidézni vagy a roszat kevésbé rosszá tenni, megtörött minden igyeke­zetük a jobboldal ellenállásán. Érkövy Adolf a kormány képviselője egyszerű­en kijelenté, hogy de bizony van annyi a pénz­tárba, a­mennyi a rendkívüli kiadásokra szük­séges. De hát csak így fog már ez aztán maradni ? Hát csak találomra számítgatják a delegátusok, mennyi van Becke pénztárába és hogy mennyi lesz abból a közös költségekre fordítható ? Meg­foghatatlan könnyelműség. Megszavazni száz milliót és még csak egy komoly kérdést sem in­tézni a miniszterekhez, hogy mennyi lesz ebből fedezve a készlet által, mennyi nem ? Azzal biztatták a miniszterek a delegációt,­­ hogy csak szavazza meg az egész összeget, az egész 31 milliót, a pénztár fedezi. De nekünk nem elég az, hogy fedezi, mi tudni akarjuk az utolsó fillérig, mennyit tesz azon készlet, mely jelenleg a pénztárban van. A kormány eddigi kimutatására semmit sem adunk. Egyik egészen különbözik a másiktól. A kivánt 31 millió helyett csak 26 milliót szavaztatott meg már most kérd­jük szépen a delegátusokat, mennyi marad még a pénztárba, ha a 26 milló fedeztetik belőle ? Nem tudnak felelni. Kinek kötelessége tehát e felett őrködni ? Az a pénz, mely ma közös pénz­tárban van, mely a volt állami pénztárból a múlt végén szállíttatott a közös minisztérium köz­ponti pénztárába, ép úgy a miénk, mint az osztrákoké, ép úgy fizettünk bele mi, mint az osztrákok , az a pénz közös. Vagy a jövő évre akarják-e halasztani a delegátusok a pénz­tár pontos megvizsgálását? Annak most volt az ideje, midőn Beeke átvette a pénzt, hogy lássuk mindnyájan, mennyit vett át az állami központi pénztárból és hogy mennyi lesz ezzel fedezhető a közös költségekre megszavazott összegből ? — Br­e­s t­el sajl­ h­án­­­ul­i pénzügymi­niszter előterjesztése a deficitre nézve. Már említettük, hogy Breszel a deficit fedezése iránt pénzügyi törvényjavaslatokat terjesztett a reichs­­váb­ elé ; márt. 24 év hosszú beszédben indokolta ezen törvényjavaslatokat A hosszú beszéd rövid tartalma az, hogy az 1868-iki évben körülbelül 52 millió forintnyi deficit lesz. De nem elegendő csupán ez évi deficitről gondoskodni, hanem hogy a gyökeres reformok megtétethessenek, arra legalább is három év szükségeltetik s igy kell, hogy az 1869 és 1870-ik év deficitjeiről is gon­doskodva legyen. Az 1869 és 1870-iki év defi­citjét átlag 50 millióra teszi a miniszter s e sze­rint a három évi deficit összesen körülbelül 150 millióra rúg. Ezután tárgyalja Brestel, mikép fedeztessék ezen 150 milliónyi deficit. Az államadósság és a papírpénz szaporításához nem nyúl, mert ezt na­gyon veszélyesnek találja és ily lépést csak vég­leges esetre, háború esetére akar feltartani. (Bizony, nem nagy vigasztalás. Épen azon törik fejüket, mikép lehetne kibontakozniok a roppant pénzzavarból s a miniszter úr már­is a háború eshetőségével ijesztgeti őket.) A deficit fedezésére tehát a következőket ajánlja: Először : minden államkötvénytől a ren­des jövedelmi adón kívül 10 perczentnyi járu­lék vezetik a kamatok után. Ez az államadósság egységesítésével(unificatio)összekötve 100tmillió­­ra olvasztja le­ a deficitet.Másodszor : némely meg­takarítások az át nem változtató kölcsönöknél új kezelés szerint és adó­reformok a még fönmaradt 100 milliót 85 millióra szállítják le. Harmadszor : kevésbé jövedelmező államtulajdonok, különösen erdők és bányák eladása által 25 millió fedez­tethetnék, mi­által az összes deficit 60 millióra olvadna le. Negyedszer végre ezen fönmaradt 60 milliót a miniszter úgy véli fedezendőnek, hogy egyszer mindenkorra­ egy oly vagyoni adó határoztassék el, mely a három évi még fenmaradt deficitet fedezni képes. Ez adó csak ezen három évre szólna s nem volna ismétlendő, hanem csak egyszer beszedendő, s csak a tisz­ta jövedelem után vettetnék ki. A kivetés adó­kulcs a következő : — 1*/a százalék a telek után, házak után 9­, 0 százalék, s ingó vagyon után 1% százalék. A miniszter több gyakorlati módokat fejteget­vén még az adó beszedése körül, annak el­fogadását ajánlja, hogy később tovább terjedő katastrófák kerültessenek el. Végül még felem­líti a miniszter a sorsjegynyeremények adójá­nak 60­ százalékról fő­re való felemeltetését, azzal zárva be okadatoló beszédét, hogy a füg­gő 20 millió adósság csak átmeneti, a­mennyi­ben az az államjavak eladásából s a vagyon­adóból közben törlesztetni fog, úgy hogy az ál­lam terhe 1870. év végével egyenlő lesz a jelen év elején létezettel. A miniszter által előterjesztett pénzügyi tör­vényjavaslatok a budget bizottmánynak adat­tak ki, kormánynak s hogy Usedom kijelenté, hogy az olasz szövetséget a német nemzet érdekeire nél­­külözhetlennek hiszik Berlinben. Napóleon hg. utazásáról szólván az érintett lap, állítja, miként annak czélja az európai, de főleg a német kér­dés megoldására szervezendő congressus­­volna, s az általános lefegyverkeztetés eszméje. A „Riforma“ közli Garibaldinak, Marsh­ az Egyesült Államok miniszteréhez intézett leve­lét, melyben kijelenti, hogy az Egyes­ Államok ügynökei sorába tartozni soha sem volt szeren­cséje, miért is kéri az említett minisztert, volna szíves nevének kitöröltetését Seward urnál ki­eszközölni. Boromeo államtitkár meghazudtolja az abbeli hírt, hogy tisztjéről lemondott volna. Ő felsége városunkban van. A bérkocsisok Milanóban is megszüntették a közszolgálatot s csak a hatóságok abbeli bizto­sítása, miként a terhes adó megszüntetését ki fogják eszközölni, bírhatta a közlekedést helyre­állítani. A „Telegrafo“ szerint a tegnapi Genuában tartott népgyűlés ezélja az őrlési adó elleni óvást a képviselőháznak felterjeszteni. Átalánosan nagy meglepetést, s az egyetemi ifjúság közt nagy elégedetlenséget okozott azon miniszteriális rendelet, melynek következtében három bolognai egyetem tanárának két havig megtiltatott a tanfolytatás, a felfüggesztés oka a „Gazzetta di Milano“ szerint az volna, hogy az érintett tanárok, egy a római köztársaság emlékének megülésére adott lakomán, a létező kormányszervezet ellen beszéltek. Eredeti külföldi leveretés: Turin, mart. 24. (M.) San­ Martino nézeteivel máris foglalatos­kodni kezdenek hírlapjaink. A kormánypártiak a tervezett belszervezési reformok által fenye­getve látják a municipális szabadalmak s füg­getlenségeket. San-Martino elveiben Piemont ön­érdekét sejtik, ezek közt a „Corriere Mercantile“ hiszi, hogy Piemont Liguria elnyerése után vágy, s vádolja San-Martinot,miként Olaszorszá­got Ausztriánál is kedvetlenebb helyzetbe törek­szik dönteni, s a „Permanentest, hogy oly ba­jokat akar Olaszországra hárítani, a­milyenek súlya alatt az amerikai Egy­ államok oly kese­rűen megszenvedtek , végre állítja, hogy a San­ Martino elvek szerint értelmezett önhatóság kor­látlanabb a svájczi kormányrendszernél. A „Ga­­zetta Piemontese, ellenben helyreigazítván a „Corriere“ tévedéseit, megjegyzi, hogy az ame­rikai csak úgy, mint a helvét köztársaság, vala­mint Anglia, Belgium s Poroszország, sőt maga az osztrák monarchia is, melyet Metternich esz­telen központosítási törekvése majdnem rég rom­ba döntött, csak az önhatóságban lelik a jólétet, a politikai szilárdságot s a szabadság biztosíté­kát, mialatt a központosított Franczia és Spa­nyolországok rendetlenségeket s forradalmakat élveznek. Hogy fogadta a kormány azonban San­ Martino nézeteit ? mint értelmezi az azok­ban tartalmazott elveket ? arról hallgatnak egy­aránt lapjaink , mindazonáltal bízvást lehet fel­tenni, miszerint ha a hajdani miniszter nyilatko­zata nem adna is egyelőre eredményt, nem fog­na sokára elhalasztatni a be­szervezési reform létrehozása. San­ Martino mindenesetre rámutatván őszin­tén Olaszország válságos helyzetének okára, melyből az csak gyors s gyökeres reformok ál­tal fog kivergődhetni, kitűnő szolgálatot tett ha­zájának. Az „Opinione Nazionale“ értesül Rómából, hogy a sokszor említett „modas vivendi”-re vo­natkozó s a franczia kormány által követelt en­gedményezéseket a pápa megtagadta. A „Gaz­­zetta Piemontese“ pedig tudatja, hogy a fran­czia egyház állami szerződés Odo Russel kivo­­natára Angliára is kiterjesztetett. Ugyanazon lap tudja, hogy Bismarck barát­ság s rokonszenv érzeteit nyilvánította az olasz Hazai belügyek. Pestmegye közgyűlése mart. 27-én. Elnök : Liptay Béla báró b. főispán. A gyű­lésen kevés számmal voltak jelen. Ráday László gróf megyei főjegyző olvassa a megyében felállítani szándékolt megyei téboly­da pénzalapjának részletes kimutatását, mely már 1863-ban 55487 frt 97 */a ki­t­tett, és azóta mindenesetre még szaporodnia kellett. Ezután előadja, hogy ezen összeg a megyének szabad rendelkezésére áll, nincs semmi feltéte­lekhez kötve. De miután a gyűlés nem határo­zatképes arra nézve, hogy egy megyei tébolyda felállítására alapszabályokat hozhasson, java­solja, hogy a rögtön felmerülő szükségek eseté­re az ily szerencsétlenek, kik most az irgalmas szerzetek s más hasonló intézetekbe helyeztet­nek el , addig is ezen alapból kellő segélyt nyerjenek. Podmaniczky Ármin báró ezen alap szabad rendelkezése felől kér felvilágosítást, melyre Ráday László gróf egy sárospataki példával fe­­jelt, hol egy 10 ezer forintos alap azon ki­kötéssel tétetett le, hogy csak akkor lehessen fe­lette rendelkezni a kitűzött czélra, midőn az 100 ezerre fog felszaporodni.Itt semmi hasonló kikö­tés nem létezik. Liptay Béla báró kijelenti, hogy különben is az országos tébolyda nemsokára létrejön, s ak­kor egy megyei egészen felesleges fog lenni. — Podmaniczky Ármin báró ezen esetre a már meg­lévő összeget, nélkülözhetlenül szükségessé vált, kényszer dologházak létesítésére kivánná fordittatni. Hosszabb vita után Ráday László gróf javas­lata fogadtatott el. És a tébolyodottaknak ezen alapból nyújtandó rögtön­segélyezés arányának megállapítására s szabályozására azonnal küldött­ség neveztetett ki.A küldöttség tagjai: két megyei fő­orvos Ráday László gr. főjegyző, Nyáry Pál, Beöthy Lajos, Podmaniczky Ármin, Halász Bol­dizsár , és Móczár Ferencz. Ez után felolvasta Ráday László gróf főjegy­ző a megyei könyomdáról szóló jelentését. Elő­adja, hogy az erre megkivántató költségeket mult év végéig a községek fedezték, a megye azon korábbi határozatánál fogva, hogy minden község fizessen 8 frt 8­ért. De miután azon ha­tározat csak a mult év végéig volt kötelező, ez évben csak a szolgabirák lelkes közreműködése következtében volt képes a nyomda fennakadás nélkül működni. Ennél fogva indítványozza, hogy addig is, míg a minisztérium elé terjesz­tett budget leérkeznék, a nyomda felügyeletével megbízott főjegyző hatalmaztassék fel, miszerint egy félévre az előbbi kulcs szerint a községek­től a 8 ft , kr. illetéket, a kőnyomda költségei­nek fedezésére szedhesse be. A főszámvevő nem tartja igazságosnak azon arányt, mely szerint egy aránylag sokkal ki­sebb község is épen úgy fizesse a 8 ft 8 krt mint egy tán 6—7-szer akkora. Ráday László gróf azzal világositá fel őt, mi­szerint egy zsemléért a leggazdagabb mágnás is csak 2 krt fizet, épen úgy, mint a legszegényebb koldus. S azért, mivel a nyomtatott irományok­ból minden község egyaránt csupán csak egy példányt kap , helyesnek tartja, hogy egyenlő összeget is fizessenek mindnyájan érte. E vita folytán még azon kérdés merült föl, hogy a közigazgatási kőnyomda választas­­sék el a törvényszéki és telekkönyvitől, mi­után ezen utóbbiakat illető tárgyak, iromá­nyok a közigazgatási nyomtatványok hátrál­tatását eszközük. Hanem mivel ez a jelen körül­mények közt kár nélkül eszközölhető nem volna, Ráday László gróf azon indítványa fogadtatott el, miszerint a közigazgatásból felmerülő nyom­tatványok legyenek mindenekelőtt kinyomandók, és aztán a törvényszéki és telekkönyviek. S va­lamint ezzel, úgy a községekbe­­ leendő félévi já­rulék beszedésével, a nyomdánál üresedésbejött állomásnak betöltésével és végre e tárgyban a jövő közgyűlés elébe terjesztendő végleges jelen­tés elkészítésével Ráday László gróf bizatott meg. Felolvastatott továbbá Szent-Endre rende­zett tanácscsal biró község bizottsági gyűlésé­nek tisztviselői fizetését tárgyazó határozata, mely szerint a tanácsosok fizetése, mely eddig 150 fr. volt, most 500 fr.-ra emeltessék. Nyáry Pál igen helyesnek találja, hogy egy

Next