A Hon, 1869. augusztus (7. évfolyam, 175-199. szám)

1869-08-01 / 175. szám

175. szám. VII. évfolyam. Reggeli kiadás: Pest, 1869. Vasárnap, augusztus Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ....... 2 frt. 3 hónapra ..... . . 8 „ 6 hónapra .... . . 12 „ Az esti kiadás külünküldéséért felü­lfizetés havonkint.............................................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP.­­I. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. sz. Beiktatási díj: 7 hasábos ilyféle betű sora . . . 7 kr. Bélyegdij minden be­itatásért . . 30 „ Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. 3P8T" Az előfizetési- és hirdetmény -­dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Előfizetési felhívás a következő lapokra: HON Az esti kiadás postát küldéséért felülfizetés N. Fr. Lloyd ÜSTÖKÖS I — 10 Az előfizetési dij az illető lap czime alatt Pestre az „Athenaeumu kiadóhivatalába (Barátok tere 7-dik szám) Intézendők. évre V.évre idóra­ft kr ft kr ft kr 12 —6 — 2 — 1 külön • 1 80— 90 30 Buda­pesten 10 —6 — 1 70 post&n XI —6 501 90 1 66 PEST, JULIUS 31. Igazságügyi panegyrismus. II. Pest, jul. 3. Szeretn­é tudni, ha az igazságügymi­­niszter úr a jövő magyar törvénykönyvbe kronológiai rendben fogja-e a polgári jog fejezeteit beírni ? Eredeti egy mű­ lenne, a dolgot hátul kezdeni, pedig épen ily ere­deti munkán tál időzik a jövő magyar co­dex alkotója. Annyit tudunk, hogy sem Lycurg, sem Solon, sem Mózes, de még Justinianus és I­sö Napoleon, vagy­is in­kább a Constituante és a consulatus sem kezdték törvénykönyvük alapvonalait úgy megállapítani, hogy fejjel lefelé járjanak; ily szaktudományi eredetiséggel csak mi fogunk dicsekedhetni, azért a kormány­­párti panegyrikusok már előre dicsérik , a jövő“ jogélet már­is kielégítő állapotát, „az atyának a fiú után megszületését.“ Midőn az igazság­ügyminisztérium meg­kezdte a tanácskozásokat a kidolgozandó magyar polgári törvénykönyv tárgyában, már e ténye által bevallotta, hogy a tör­­vénykönyv megalkotását nem de potestate judiciaria, hanem de personis et retus részével kell megkezdeni, és hogy annál fogva a bírói hatalomról megvoksolt czikk korán sem volt oly sietős, hogy miatta az újkor jogi fogalmait egy absolut kormány­­hatalom bírókinevezési legkorszerűtlenebb tanának már magának a törvénykönyv­nek kidolgozása előtt fel kellett volna ál­dozni. Még maga Werbőczi is tripartitumát az egyéni és az anyagi jog részével kezdte, és nem is járt el a világon egy codificator vagy a szokásos törvények egy compila­­tora sem másként. Törvényalkotóink, ha akármelyik német tudósnak jogtheoriá­­ját figyelmükre méltatták, vagy bármely kornak és nemzetnek törvénykönyvét ke­zébe veszik vala, láthatták, hogy nem a perrendtartáson, nem a bírón, különösen pedig nem a szentszékeken kezdték a tör­vényeket megírni, és logikailag nem is kezdhették. Az osztrák Reichsrath hozott ugyan a bíróhatalomról a törvénykönyvtől függet­lenül álló törvényt, de neki meg volt a Bach­-Hye­codex, és a reichsrathi törvény „politikai alaptörvény“, míg nálunk a bí­rósági törvén­nyel az országnak politikai alapjogait nem biztosították, hanem felfor­gatták ; amaz egy munkát kiegészít, míg a miénk a jövőnek csak akadályt vet, megköti a nemzet kezét, mielőtt magához a munkához hozzálátott volna. Abban, hogy a codificale bizottság min­denek előtt a polgári törvénykönyv kidol­gozásánál a követendő alapelveket fogja megállapítani, és a magyar törvényjavas­lat minden szakasza mellé a legelismer­tebb európai kódexek rendeleteit magya­rázó jegyzetekkel csatolni, semmi új sincs, mert csak a magyar miniszterek vették fel azon szokást, hogy törvényjavaslato­kat minden okadatolás, vezérnézet és elvi irány nélkül terjesztenek a törvényhozás eleibe. Azt egyébiránt mindenki átlátja, hogy ha az igazságügyminiszter úrnak a bírói hatalomról szóló törvényjavaslatát egy előterjesztésben indokolnia kellett volna, valószínűn soha sem vált volna törvén­­­nyé, mert nincs oly indokolás, mely azt igazolni képes legyen. Ha a polgári jog históriáját figyelem­mel követjük, azt látjuk, hogy a jog is, mint a szabadság, az egyenlőség színvo­nala felé irányul; látjuk, hogy p. o. a váltójog az egész világon előbb utóbb az elvek egyenlősége által általánossá lesz, hogy továbbá a kötelmi jog maholnap Európában legfőbb elveiben ugyanaz lesz, mint Amerikában. Ezen átalánosság már­­már a vagyonjog és családjogra is ki­terjed. Az örökségi jog a Napóleon codex óta a feudalismusból mindenütt kibontakozott, úgy hogy egy anyagi új törvény, akár­ki­től is kölcsönözzük azt, feltéve, hogy nem a szentszékeknél vagy a Vatikánban keres­sük, hanem a legelőhaladottabb nemzetek­nél, és a legtekintélyesebb jogtudósoknál, a­kik t. i. a bíróban mást is látnak, mint a Cesarismus szolgáját, korán sem fog annyi nehézségbe ütközni, mint a birói hatalomróli filius ante patrem. Erdélyben a Bach törvény divik és azért senki sem panaszkodik, hanem van elég panasz a bírák ellen. Törvé­nyeink és szokásaink sok részben eltér­nek más országok törvényeitől, és igen természetes, hogy a kivételeket bizonyos időszakhoz kellene kötni. Volt erre ha­zánkban már elég példa a­nélkül, hogy a jogélet rendje valaha szenvedett volna. Nem a régi magyar jog és törvényszéki gyakorlat, sem az országbírói értekezlet valamint az osztrák törvény és az­ ideigle­nes törvénykezés­­ szabályaira sem kívá­nunk hivatkozni, hanem olyan tényre, melyből a miniszteri codifi­áló bizottság is gyakorlati példát meríthet. A szepesi városoknak a magyar tör­vénytől sok tekintetben eltérő törvényeik, vagy ha úgy tetszik ősi statútumaik vol­tak. Legnevezetesebb volt az örökösödési statútum. A­kik e statútumot alkották, egyszerű emberek lehettek, de tudták mi czélból hozzák a statútumot, és jobban fogták fel a törvényhozó kötelességét és feladását, mint sok korunkbeli codifikátor. Világos és rövid volt a törvény és czélja a perlekedési nyavalya meggátlása. Ezen örökségi törvény alapja a házas­sági viszonyból származtatott, mely a há­zasok közt egyszerűen a vagyon közössé­gét megállapította. Nem volt soha sem kérdés hozomány­ról, vagy a házas feleknek bármi néven nevezendő ősi jogairól. A vagyon fele il­lette a férjt, a másik fele a nőt, és minden örökségnek ez volt az alapja. Ha a felek elváltak, mindegyik elvitte a maga felét, bárhonnan került is. Mikor a városok 360 év után Magyar­országhoz visszakapcsoltattak, e törvény egyszerűn eltörültetett, de nehogy magyar törvénynek visszaható ereje le­­­gyen, kimondatott, hogy régi örökségi ese­tekben nem a magyar törvény, hanem a régi statútum szerint lesz az osztály elin­tézendő. Az átmenet egyik törvényről a másikra rögtön történt, és abban nem volt legkisebb nehézség, elenben meg kellett minden városnak saját autonómiáját és különösen kiróhatóságát meghagyni, és könnyen fogja azt mindenki megérteni, hogy már a XVI-dik század kezdetén ren­des telekkönyvekkel bírtak,mikor az egész országban a telekkönyvek még nevükről sem ismertettek. A városoknak tehát más bíróság nem kellett, mint helybeli, és bi­zony át kellett látni, hogy ott hol a hely­hatóság annyira ki volt fejtve, az más­képen nem is lehetett. A bírói kar nem áll még azért a jogtu­domány színvonalán, mert a kormány ki­nevezi, ha nem áll akkor, ha elavult jogin­tézményeinken és az uj perrendtartás con­­fususabbnál confususabb szavain kívül mást is tanult. Elavult jogpraxisba bele­­rögzött bíróból soha sem lesz az előhala­­dott jogtudomány apostola. Azért az uj törvénykönyv kidolgozása előtti birókine­­vezések csak a czopfok és prokatori ra­­bulák előmozdításául fognak szolgálni. Ludvigh: „A munkások dolgozzanak.“ -—ur-----------------­ Pest, jul. 30. (r.) Mi most politikai válságon me­gyünk át, mely tartani fog mindaddig, míg a nemzet saját geniusának és a kor követelményeinek megfelelő alakulatot nem nyer. A „közös ügy“ ez átalakulás­ban nagyon másod­rangú szerepre fog sü­­lyedni, ha figyelmünket a nemzet azon belső alkotó elemeire fordítjuk, melyektől várhatja jövőjét. S ezek közt a munkás osztálynak kiváló helye van, főleg ha e szót azon nagy horderejű értelmében vesz­­szük, melyet korunk neki tulajdonit. A castok kora lejárt, s a nemzetek po­litikai szervezeteket oly hasisra kell, hogy fektessék, mely elég erős legyen a hala­dás és civilisatió óriási épületének fentar­­tására, de m­ég democraticus is arra, hogy az öntudatra ébredt nép jogos igényeinek megfeleljen. Már pedig minden társada­lomban a legdemocratikusabb (ha nem egyedül democraticus) elem a munkás osz­tály, és így ennek a jövő átalakulásaiban nem csak nemzetgazdaságilag jut első fontosságú szerep, hanem politikailag is részesülnie kell, a biztos haladás érdeké­ben részesü­lnie kell annyi jogban és befo­lyásban, melyet productiv er­ején­él fogva méltán igénybe vehet. Ez oly feladat, melyet a jövő van hivatva megoldani, s ennek szerencsés megoldásá­tól függ egyfelől nem csak az állam biz­tonsága és ereje, hanem másfelől fejlődése és haladása is. De h­a ez így van, s pedig úgy his­szük ezen senki sem kételkedik, akkor ez osz­tályt nem jelen állapotában és magatartá­sában kell felfognia a józan politikusnak, t­án úgy, mint a jövő átalakulás hatalmas tényezőjét, — szóval mint nagy hatalmas­ságot. Pedig midőn Wenkheim báró ezt mondá: „A munkások dolgozzanak,“ ak­kor tudatlanságon kivül megvetést is ta­núsított ez osztály iránt, akkor bebizonyi­­tá, hogy nem érzi azt a nagy fontosságot, melyre ez osztály hivatva van. Igen, úgy van, a munkások dolgozza­nak, de épen az a kérdés, hogy csak dolgozzanak-e ? A politikai szervezet előbb utóbb minden államban ez osztály­ra lesz fektetve. Már most kérdjük: le­het-e civilisatiót, vagy csak egy nemzet jövőjét is bízni oly osztályra, mely csak dolgozik ? Hisz épen ez tartja most Euró­pát és Amerikát remegésben. Érzi, tudja az óriási néptömeg, követeléseinek jogos voltát, tudja azt a nagy hatalmat, mely benne van; de jogérzetét elfojtja az a fé­lelem, hogy mivé lesz a civilisatió e kezek közt ? Hol a mentő eszköz, a menedék ? A nevelésben, civilizálásban. És mi volt a pozsonyi küldöttség ? Az „Előre“ egylet ez irányban haladó tagjai. Tehát a nagy kérdésnek parányi munkásai.Ezek­­nek mondta a magyar miniszter: „A munkások dolgozzanak.“ így állítva ös­­­sze a tényeket, így világítva meg, a ha­bár magasan szárnyaló, de igaz theoria fényénél, nem el kell-e szorulni keblünk­nek, ha meggondoljuk, hogy e szavak megtagadják a munkás osztálytól a mi­­velődésre való jogosultságot és igy elzár­ják előle azt az egyetlen utat, melyen a messze jövőben még elérhetőnek látszik, amaz anti­itesisek egyesítése, melyek pol­­gárisodásunk hullámzását okozák s most is végveszéllyel fenyegetik ; az erőé, és jogé, a munkáé és vagyoné, a tömegé és a civilisatióé. Meglehet, mosolyra fog némely olva­sóm ajka húzódni, ha ily nagy dolgokat, ily messziható és későre valósítandó esz­méket, ily­enhemer dologgal lát kapcso­latba hozva, úgy van, elismerjük, Wenk­­heim báró esete és emez eszmék közt nagy távolság van, és egy kis udvariatlanság­nak a nevetségességig nagy fontosságot tulajdonitnánk, ha mind­ezt közvetlen, szoros összefüggésben lévőnek állítanék. Nem, ezt nem tesszük. De szűnjünk meg már politikánkban egy napról a másra él­ni, hagyjunk fel keleti vérünkben levő ama fatalismussal, mely mindent tenni vél akkor, midőn a ma szoros kötelességeit teljesíti. Gondoljuk meg, hogy a világot nagy eszmék foglalkoztatják , hogy ezek gyors alakító hatással vannak min­den nemzet társadalmi és politikai fej­lődésére , és észrevétlenül bár , min­­denik hatása alatt áll, csak azzal a különbséggel, hogy az van megmentve a jövő számára, a­mely rugót csinál haladá­sa számára amaz eszmékből és az van el­veszve örökre, a­mely elszigetelni akarja magát, sőt dac­olni akar azokkal, mert akkor azok meg fogják semmisíteni. Ez eszmék egyike a munkáskérdés, mel­lyel most már egy társadalmi és po­litikai átalakulás van összeköttetésbe hoz­va. A kérdés az, akarunk-e élni és halad­ni ? Ha igen, akkor korán kell megismer­kednünk azon eszmékkel, melyek a jövő haladásának feltételei; a maga idején kell felismerni, méltányolni, igényeinek meg­felelő jogokban, szellemi és anyagi javak­ban részesíteni azon osztályt, melyről mint a vagyon élő forrásáról, el van ismerve, hogy a jövőnek nevezetes alkotó eleme­ Az fáj nekünk, hogy Wenckheim báró ezt nem ismeré fel, midőn mondá: „A munkások dolgozzanak!“ Nem, soha sem! Dolgozzanak a­mennyit anyagi és szel­lemi fentartásukra szükségesnek vélnek, dolgozzanak a maguk javára , a ma­guk hasznára, de többet egy perczet se. — Hanem tanuljanak , nevelődje­nek. Ezáltal nem csak igényük lesz, mert az már most is van, hanem képesek is lesznek elfoglalni politikai és társadal­mi életünkben azt az állást, mely megille­ti őket, mint embereket, mint munkásokat és mint azon erő birtokosait, mely termel, véd, adózik — szóval a civilisatiót és ha­zánkat fen­tartja sok áldozattal, irtóztató erőfeszítéssel, de mindeddig kevés kedvez­mén­nyel. A munkások dolgozzanak! Dolgozza­nak azon, hogy anyagilag, szellemileg emelkedjenek; dolgozzanak jövőjük bizto­sításán , mert mi is dolgozunk azon, hogy e jövő reájuk nézve mennél szebb és men­nél igazságosabb legyen. A munkások dol­gozzanak! „De leginkább dolgozzanak azon, hogy egy Wenckheimnak se legyen joga, sem bátorsága (a kineveztetés ve­szélye nélkül) ezt mondani: „A munkások dolgozzaanak!“ . A­z osztrák delegatio költ­ségvetési bizottsága a hadügyminisztérium elő­irányzatát tegnap folytatólag tárgyalá. A 2-dik czímnél, mely az udvarnál alkalmazásban levő törzs és főtisztek fizetéseit foglalja magában, Fignly előadó azon indítványt téve, hogy e czim töröltessék ki és hogy az udvartartási budgetbe igtattassék. A bizottság elfogadá ezen indít­ványt. — A felsőbb parancsnokságok téte­lét 1.605,000 forintról előadó 1,300,000-re kívánná leszállittatni, mi szintén elfogadta­tott. A hadcsapatokra előirányzott 22.984.825 forintnyi összeget előadó az élelmezési s ru­házati czimmel együtt kívánná tárgyaltatni, és ezen összefoglalt czimekre összesen 47 mil­liót kíván megajánltatni. Eszerint 3.334.720 frt törlését indítványozza, mi mellett a Skene czég­­gel kötött ruházatszállítási szerződésre utal. Jablonovszky hg a törlés ellen szól, mert ez­által a hadsereg létszáma csökkentetnék, mihez semmikép nem járulhat. Miután többen pártolják az előadó indítvá­nyát, K­u­h­n hadügyminiszter késznek nyilatko­zik a Skenevel kötött szerződést megtekintésre előterjeszteni. Továbbá megjegyzi, hogy a ma­gyar delegatio határozatot hozott volt, hogy a ruházat szállítása consortiumra bizassék,és hogy ennek folytán bizottság alakíttatott össze, mely ezen határozatot szintén jóváhagyta. E határozat következtében köttetett meg a szerződés. A mi­niszter erre kiemeli azon előnyöket, melyek ab­ból származnak, ha a hadsereg a ruházatot ké­szen szállítva kapja, míg ellenben mily hátrá­nyos az, ha a nyersanyagok különböző szállítók­tól vétetnek, és csak a hadtesteknél készíttetnek ruházattá. Rechbauer az ajánlott törlések szükséges­­ségét indokolva, kiemeli, hogy, ha a 4 millió fedezetlen deficitet valahogy el akarja kerülni az állam, ez csak törlésekkel eszközölhető, hacsak a deficitet nem akarják megörökíteni. Végül Beust gr. szólalt fel, hogy a vita fo­lyamában a háború eshetőségét érintő nyilatko­zatra válaszoljon. Kötelességének tartja kije­lenteni, hogy ő meggondolva mondana ilyet ki, nem csupán azért, hogy félne a nyugtalanítás­­tól, hanem mert meg van győződve hogy jelen­leg a béke nincs fenyegetve. Egyszersmind azonban meg van győződve arról is, hogy a veszélyek, melyek az általános helyzet követ­keztében a jövőben a békét fenyegethetnék, el lesznek háríthatók. A tavai alkotott védelmi törvénynél fő tényező volt, hogy egy harczké­­pes, derék osztrák hadsereg létesittessék, és ez oknál fogva ezen előnyt nem kellene feladni. Aggasztó tehát, ha “oly határozatok hozatnak, melyek a hadsereg állapotát csökkentik és an­nak szervezését kérdésessé teszik. Az ebből származó hátrány legnagyobb mér­tékben akkor keletkeznék, ha, mint nem *­­mé­lt, valóságos bonyodalmak állnának elő, nK­t TARCZA. A kőszívű ember fiai. Regény hat kötetben Jókai Mórtól. Negyedik kötet. (Folytatás.) Egy napi meggondolásra való időt kért magá­nak e tárgyban Zebuion. S egy napi meggondo­lás után arra a végeredményre jutott, hogy ha a között kell választani, hogy vagy a nyakat vagy a bajuszt, mégis csak inkább a bajuszt kell a késnek adni, mert az megint csak kinő, de a nyak, úgysegélyen nem nő ki többet. Hát csak a bajuszt is el kellett tenni a mel­lény­zsebbe. Mikor az­­tán így megkoppasztva, megalázva megállt a tükör előtt Zebulon, magának is el kellett ismerni, hogy soha szelidebb, jámborabb, supplicánsabb protestáns pappal még nem ta­lálkozott, mint a­milyent most lát maga előtt. Hát még mikor a pap tógáját fölvette. Nevet­ni nem volt ám szabad senkinek, mert komoly dolog ez nagyon. Ez a játék emberfejbe megy. Schneiderius Bálint betanította neki, hogy mit feleljen, ha kérdezik ? el ne felejtse a fia nevét, meg különösen a saját nevét, a­hova utazni akar­t és a falut, a­hol lakik, azt Puk­­kersdorfnak iriják.Ezt mind jól emlékében tartsa. Zebulon még egy napot kért magának, hogy magát veszedelmes szen­jébe beletanulja. A kö­vetkező napon aztán útra kelt Eperjes felé, ma­gával vivén a derék Schneiderius Bálint áldását, reverendáját és fiának lamentabile nuntiumát. Eperjes tele volt császári seregekkel, mikor Zebulon behajtatott. A sorompónál nem bántották, látták, hogy pap, hanem adtak neki egy Gelellscheint, hogy vissza is térhessen. Egyenesen a főkormánybiztos szállása elé hajtatott. A szive majd kiugrott féltében, mikor annak lépcsőin felballagott.Az egész után mond­ta magában a neveket: Valentinus Schneiderius, Theophilles Schneiderius, Göttinga, Pukkers­­dorf. Szentül félte, hogy mégis, mikor a biztos előtt fog állani, mind valamennyit el fogja fe­lejteni. De már benne volt: előre kellett menni. Egyik szobából a másikba küldték, mindenik­­ben ismeretlen fancsali pofák írtak, dolgoztak valamit, végre bebocsáták a hatalmas császári biztos elé. Zebulonnak a félelem is segített, magát töké­letes meghunyászkodott lelkipásztorrá maszkí­rozni , lehúzta a fejét a nyaka közé, midőn a biztos az ajtaján belépett, a két kezét keblére­­ tette ájtatosan : az egyikben volt egy nagy ci­linderkalap, a másikban a filius prodigus epi­­stolája, s minthogy Schneiderius termete vala­mivel alacsonyabb volt Zebulonénál, meghajlita térdeit, hogy a reverenda lábáig leérjen. .S a vi­lágért föl nem emelte volna szemeit, midőn nagy ajtatosan elrebegé : — Bonum mane praecor, domine perillus­­trissime ! De alig ejtette ki ezt az öt szót, a­midőn a kormánybiztos úr hangos hahotára fakadva, ki­­álta fel. — Servus Zebulon ! — A villámcsapás nem lett volna oly rettenetes, mint ez a szó „servus Zebulon !* Hőslink valóban úgy megrettent, hogy ha a reverendába nem támaszkodik, összeroskad. — Hát téged mi az ördög hord itt ebben a pa­pi ruhában ? Zebulon csak most bámult rá a megszólító kormánybiztosra. Rideghváry Bencze volt az. A főur azonban nem vette észre Zebulon bá­mulását, eléje sietett, megölelte, megrázta kezeit és megdicsérte. — No csak hogy valahára mégis eljutottál hozzám. Derék ember vagy Zebulon. Megkap­tam Szalmástól küldött leveledet. Azóta mindig vártalak. Dicső, hogy eljöttél. Ez az álruha mu­tatja,milyen veszedelmeken keresztül kellett idá­ig eljutnod.Nem marad el hűséges ragaszkodásod­­ jutalma. Az ígért helyet fentartottam számodra. Azonkívül egy magas küldetésben fogsz részt venni. Nagy emberré foglak tenni Zebulon! Nagy emberré ! Zebulon még mindig úgy érezte magát, mint akit a vízből húztak ki. Nem talált rá a fe­jére. — És most legelébb is jer ide, írd alá ezt az ivet. Ne kéred, mi az ? Csak írdd alá. Láthatod, hogy a legelőkelőbb férfiak nevei vannak már ott előtted aláírva. Zebulon engedte a tollát menni a papiroson, mint mikor az álmos kocsist viszi a lova tudta nélkül a jól ismert utón. Az a papir pedig, amelyre akkor felirta a ne­vét, az volt ama históriai okirat, melyben ma­gyar előkelő urak esedeznek a minden oroszok czárjának, hogy kegyeskedjék hazájuk négy fe­hér folyamának vizét hatalmas seregeivel piros­ra festetni. Most azután Zebulon azt az első grácziát kér­te ki magának, hogy hadd menjen aludni. És aludt másnap reggelig, mintha ópiumot szitt volna. S mikor aztán kialudta magát és fölébredt, akkor kezdte észrevenni, hogy milyen furcsát álmodik ő most ébren. Hogy került ő most ide ? ahova semmi szán­déka nem volt jönni; hogy szökött el a másik oldalról, ahol teljes szándéka volt megmaradni­ .11. M J I (J. Ili II !>.'■ ...... ' pedig hiszen nem kapták meg Szalmásnál semmi levelét, mert az Rideghvárynak rég átadatott. És hogy mindez milyen furcsa komédia a sorstól. Még pro superabundant! mikor felöltözött s elment Rideghváryt meglátogatni, már ott talál­ta nála Sza­mást. A furfangos férfiú természete­sen megszökött még első éjjel Boksa Gergő ket­­reczéből s elhordta vésztörvényszék elöl az irhá­ját. Épen azzal mulatta rá a méltóságos urat, hogy Zebulonnal való találkozását mesélte el neki. Rideghváry ur kaczagott azon nagyon. Tökéletes tréfának tartotta a dolgot. Még azt kivánta Zebulontól,hogy azt a vidám történetet majd mondja el az ebéd fölött, ho­gyan ugratták ők meg egymást Szalmással ? Hanem Zebulon nagyon komoly maradt e fel­szólításra, és csak úgy magában mondá a „Ba­­byloni vizek mellett ültünk a zsoltár 6-dik versét. „Inkább ragadjon az én nyelvem az ínyemhez!“ És attól a gondolattól nagyon komoly ember lett Zebulon. Amiért aztán még többet nevettek rajta a főurak. Akkor épen nagyon nevetni való idők jártak. Vége a 4-dik kötetnek. Hal számunkhoz eszv­év melléklet van csatolva te«

Next