A Hon, 1869. augusztus (7. évfolyam, 175-199. szám)

1869-08-10 / 182. szám

ni, hogy Magyarországnak egy egységes német birodalom megalakulása más feje­delem, mint az osztrák császár alatt, va­lóságos életérdeke,s azt kívánják, hogy ez életérdekünk ellen sodorjanak harczba. Azért kac­érkodnak a tuilleriákkal. Mi ilyet nem követelünk önöktől. És ennyi­ben nincs köztünk paritás. Azt mondják önök: ne kövessünk mi magyar politikát, akkor önök se követnek osztrák politikát, s kövessünk mind a ketten osztrák-magyar politikát. Önök ez alatt bizonyára azt értik, hogy le­gyünk mi árulói saját nemzetünk érdekei­nek, s kövessük az önök politikáját. Vagy pedig igyekezzünk egyesíteni mind a kettőnk gusztusát. Önök szeretik a spinátot, a­mitől mi a falnak megyünk; mi szeretjük a töltött káposztát, a­mitől önöket kileli a sárga hideg, ennélfogva keverjük össze a spinátot a káposztával. Az igaz, hogy meg nem eszi egyikünk se, de megeszi egy harmadik, a­ki szereti az ilyetén melange-t: a muszka. Galanterie-czikkek. Az ember ez idő szerint, ha írni akar, valósá­gos Herkulesnek érzi magát. Nem mintha elég erőt érezne magában annak az Augius-istálló­­nak kitisztítására, amit társadalomnak hívnak, hanem mert válaszúton áll, s nem tudja, merre menjen elébb, jobbra-e vagy balra ? Jobbra vannak a papok, balra a katonák. Me­lyiknek menjen elébb neki ? Egy csapásra nem lehet agyonütni két ily legyet Pedig bizony nem ártana. Ez a két osztály van egyedül, mely mind a mai napig szigorúan megtartotta középkori kaszt­jellegét. Arisztokrata proletárt vagy proletár arisztokratát után útfelén lát az ember, de pa­pot vagy katonát ritkábban látni jó polgárnak, mint szamarat dögölve; pedig ezt ugyancsak kevés ember látott. Elkülönözte magát a többi világtól mind a kettő, csak annyiban tartván fel vele az érintke­zést, amennyiben reászorul; önmagán kívül nem szeret senkit; megtagad családot; nem ismer nemzetet; gyűlöl embert. Azt gondolja, hogy őt extra anyagból gyúrták. E két osztály bizonyította be annak — külön­ben absurd •— állításnak kivételes lehetőségét, hogy lehet a társadalomban osztály, melynek mint eszköznek hivatása nemes, lélekemelő, magasztos, — de ha ez osztály megszűnik esz­köz lenni s ö­n­c­z­é­ll­á válik : létezése bűn. Van e valami magasztosabb, mint eszköze lenni az emberiség szellemi és erkölcsi fejlődé­sének ? Erre volt hivatva a papi osztály, s a mig és a mennyiben e hivatásának megfelelt, nem is maradt el a tisztelet, mely a felkenteket szent nimbussal vette körül, hogy áldásos mun­kálkodásukban semmi által se háborgattassanak, felmentette az anyagi gondok alól. És e magasztos hivatást követni tartozók kö­zül idő múltával támadtak sokan, kik a határ­talan befolyást, melyet az emberiségre gyako­roltak, nem szent czéljuk elérésére, hanem sa­ját érdekeikre használták fel. Fölibe tették ma­gukat az emberiségnek, én ez él lettek, elju­tottak addig a határig, a­hol a bűn birodalma kezdődik. E társadalmi kór most oly acutus jelleget öl­tött, hogy a kiben csak egy szikrája van az em­beriség iránti rokonszenvnek, kénytelen elébe állni a tévelygőknek s meginteni őket : Állj meg­­ ne tovább ! Hát a katonai kasztról mit szóljunk? Ez is olyan osztály, mely más légkörben él, mint az a nemzet, melynek részét kellene képeznie. A ka­tona mindenekelőtt katona, csak azután vala­mely nemzet tagja, valamely vallás követője, és csak azután messze messze ember — néha. Épen megfordítva, mint más ember, aki mindenekelőtt ember, azután valamely nemzet, vallás, család tagja, s csak azután csizmadia, prókátor, vagy hóhér. A katona, mig eszköze az emberiség czéljá­nak, a földi mennyországnak őre. A béke eszkö­ze. Midőn önczél lett , eszköze lett a háborúnak. Akkor azért volt katona, hogy az állam állandó lehessen. Most azért van állam, hogy a katona­ság lehessen állandó. A fentebbi aphorismák bebizonyítására példa van elég. Ecclesia praecedit. Tehát előbb a papokról beszélünk. Egy püspöknek szabadságában áll az, amiért más embert bizonyosan fölakasztanának, hogy nyíltan lázizhat állam és fejedelem ellen, s mi­kor a törvényt rá akarják olvasni, fittyet hány az osztó igazságnak; mikor elitélik, örömünne­­pet ül, s a martyrok sorában képzeli magát; mikor megkegyelmezik, dölyfösen meri vissza­lökni a kegyelmet osztó kezet s rámosolyog a bibornoki kalapra, melylyel érdemei elismeré­séül Rómából biztatják. így tett a linczi püspök. Egy másik püspök szigorú bírói ítélet daczá­ra meg meri tagadni azon okmányoknak kiadá­sát, melyek egy házasságra lépni készülő pár összekeléséhez szükségesek ; s mikor ez okmá­nyokat tőle törvényes karhatalommal akarják elvenni, azokat a küldöttség orra előtt megsem­misíti ; s miután e miatt ezer ft birságra elité­lik, az ítélet végrehajtására maga az ítélő ható­ság sem gondol, hanem engedi a dolgot elalud­ni szépen. Így történt az a brixeni püspökkel. Nem mintha a régibb magyar jog barbár jel­legű rendeleteit a mai kor szabad­ ívű keretébe kívánnók illeszteni; nem is azért, mintha a ré­gi magyar jogot az osztrák püspökökre kötele­zőnek tartanók, hanem egyszerű eszmelánczolat­­nál fogva felemlítjük, hogy már a bigottság s a papok iránti korlátlan tisztelet idejében a ma­gyar törvény azt rendelte, miszerint a hiteles helynek, conventnek vagy káptalannak oly tag­ja, a­ki egy ott őrzött okmány másolatát az azt követelő féltől megtagadná, abban az időben roppant pénz : öt­száz frt, büntetésben marasz­­taltassék, homlokára pedig Hitessék tüzes vassal bélyeg, mint a marhára. Hát arra mit mond, akinek szive van, mikor egy szerencsétlen leányt, akit egy szerencsétlen óra a kolostor falai közé vezetett, mert nem osz­totta Zeno püspöknek azon elvét, hogy a termé­szetet lábbal tiporni a legnagyobb keresztyéni erény, huszonegy évig tartanak befalazva a bű­dös csatorna mellett, hova soha be nem jut a jó Isten napja, levegője, békák, patkányok társa­ságában, ágynak még szalmát, ruhának egy czérnaszálat sem kap, s étel helyett még moso­­ga ó­léből sem adnak neki eleget, s még azt ír­ják róla, hogy gondos ápolásban ré­szesül ! Mikép bánhattak hát azzal, a­kit szigorú fogságban tartottak? De elég az utriusque generis papokból mára ennyi. Egyszerre úgy sem lehetne kimeríteni ezt a chronique scandaleuse-t. Most csak annyit, hogy kevesebb pap kell, és több néptanító. Ceterum monasteria delenda esse censeo. A magyar delegatió IV. ülése. (Vége.) Éber Nándor. T. bizottság! Én a keleti consulságokra vagyok bátor figyelmöket fölhív­ni és egyszersmind nem annyira interpellatióval mint fölvilágositás iránti kéréssel a külügymi­­niszerhez fordulni. A mellékelt közös külügyminiszeri átiratban a bukaresti consuli állomásra nézve következő szavak foglaltatnak : a­mennyiben ugyanis az ottani diplomatiai ügynek tekintve azt, hogy a galaczi cs. k. consulnak, mint az európai dunai bizottság tagjának, eddigi teendői legközelebb reá fognak ruháztatni, az e teendőkkel egybe­kötött 1,575 frtnyi pótlék élvezetébe lépend. E dunai bizottságra nézve kérnék némi felvi­lágosítást a közös külügyminiszertől, előre bo­­csátván, hogy több éven át alkalman lévén e bizottság működését figyelemmel kisérhetni, azt reánk nézve fölötte fontosnak tartom. Ezen európai dunai bizottság, mint bizonyosan emlékezni méltóztatnak az 1856-ik évi nemzetkö­zi szerződés alapján állíttatott össze és pedig a szerződő felek biztosaiból. Az 1856. évi béke megkötésében résztvett hatalmak részéről t. i. egy-egy biztos küldetett ki a Duna torkolatánál levő gátak elmozdítása czéljából. Ezen bizottság működése 1857-ben megkezdetvén tiz évre lett kiterjesztve, és valóban a bizottság által elért eredmények csak bámulatra ragadhatnak min­denkit, ki azokat ismeri és a bizottság működé­sét látta. Engedje meg a t. bizottság, hogy e tekintet­ben néhány adattal szolgáljak. Midőn e bizott­ság megalakult, az egész dunai kereskedés úgy­szólván alig létezett, mert azon hajók, melyek a duna torkolatáig érkeztek, az ott létezett nagy zátony miatt tovább nem is mehettek, és 8—9 hely volt, melyen ritkán lehetett vizet találni, minek következése az volt, hogy a hajók legna­gyobb része a Duna torkolata előtt állott hor­gonyon és ha zivatar jött, a hajók elvesztek. Az első látvány, ha oda érkezett az ember, azon ha­­jóvázak voltak, melyek a zátonyon hevertek. Hogy ez most megváltozott, csak a dunai com­­missionak köszönhetjük,mert az általa végrehaj­tott munkálatok következtében a viz a szulinai torkolatnál 15—17 lábnyi magasságra emelke­dett, úgy hogy a hajók, melyek előbb künn ra­kodtak, most bemennek, vagy épen Galaczban vagy Bukarestben veszik föl a gabonát, és min­den akadály nélkül kimennek, így p. tavai egy nagy angol gőzös ott egy 1500 tonnára terjedő rakományt vett föl. Mindezeket csak azért sorolom föl, hogy ki­mutassam, mennyire hálás volt ezen bizottság munkálkodása. De tovább megyek. Midőn a bizottság meg­kezdette működését, legnagyobb zavarban volt, mert azon tájon, hol a munkák téteztek, jurisdic­­tiók úgy­szólván nem léteztek; minden hely an­­­nyira független volt egymástól, hogy senki sem tudta, hogy ki parancsol. A hajókázási rendszer olyan volt, hogy még az sem volt meghatározva, melyik oldalon kell kitérni, mi pedig nagy fontossággal bír, különösen, ha egy folyó oly keskeny mint a Duna a Szulina torkolatánál. A bizottság e tekintetben egy codexet állított föl és a haj­ókázást úgy rendezte, hogy ott minden oly jó karban van, mint bármely civilizált ál­lamban. 1867 ben ezen bizottság mandátuma lejárván, hogy működését folytathassa, négy évre meg­­hoszabbittatott, minélfogva 1870-ben megszű­nik és akkor a szerződés értelmében egy új bi­zottság lép helyébe oly módon, hogy mindazon országok és tartományok, melyek a Duna által érintvék, egy egy tagot küldenek az úgynevezett folyam-bizottságba, nevezetesen: Würtemberg, Bajorország, az osztrák-magyar monarchia, Szer­bia egyet egyet, Moldva és Oláhország pedig kettőt, mert a szerződés megkötésekor a dunai fejedelemségek még nem voltak egyesítve. Reánk nézve a Duna — és ezt alig szükséges megjegyezni — életkérdést képez. A párisi bé­kekötésben a Duna mint szabad folyó állíttatott oda, de ez mind­addig nem lehet valóság, míg a vaskapu ott van. A Duna a vaskapu által két részre szakad, és azon hajók, melyek alól jár­nak, feljebb nem mehetnek, és azért bármily si­kerrel fejezze is be a bizottság munkálatát, ez által a torkolatot igen, de a Dunát magát még­sem szabadítja föl. Miután a bizottság oly sikeres volt működésé­ben, és még némi munka vár reá, nem volna-e czél­szerű, hogy e bizottság mely már bebizonyí­totta, hogy sikeresen jár el, egyszersmind e na­gyobb munkát is elvállalná , és e kérdés, amen­­­nyire privát tudomásom van, úgy hiszem már meg is volt pendítve. Én tehát e kérdést csak azért hozom föl, hogy a t. külügyminiszertől némi felvilágosítást nyer­jek az iránt, vajon mennyire voltak sikeresek az e tárgyban történt lépések, és vajon remélhe­­tő-e, hogy a most létező gépezet mely annyira hasznosnak mutatkozott a Duna szabályozása és a gátak elmozdításában, a további gátok elhárí­tására is alkalmaztassák ? Ez lenne az első kérdés, melyre nézve fölvilá­­gosítást kérnék. Azonban a keleti consulátusok­­kal összeköttetésben lennének még néhány meg­jegyzéseim. A külügyministerium ajánlja, hogy a consulság t. i. az alexandriai, a bukaresti és a belgrádi főconsulság fizetése javíttassák. Megvallom, hogy tökéletesen egyetértek ezen fizetési javítással, csak sajnálom, hogy nincs mó­domban ezt még nagyobb mérvben tenni, mert méltóztassanak elhinni, hogy más consulságok­­hoz képest ezek még mindig mostoha állapotban lesznek. Fölfogásom szerint legyen inkább ke­vés tisztviselőnk, csak ott alkalmazzuk, hol szük­ségesek ; nézzünk utána, hogy eléggé el legyenek foglalva, dolgozzanak felelősség mellett, de fizes­sük ezeket jól. Ez lévén fölfogásom, az a nézetem, hogy az alexandriai főconsulság a fizetés-javításból ki­­hagyassék; mert ez ugyanazon állásban van ott, mint az angol, vagy franczia consul — (Or­czy Béla br. tagadólag int) de én úgy hiszem, mind az angoloknak, mind a francziáknak van ott főconsuluk, kiknek egyszersmind diplomati­kai jelentőségük van. — Az angol consul fizeté­se pedig ott 2000 font sterling, azaz 20000 ft, az angol főconsul fizetése pedig 50,000 frank. Ezekkel szemben a mienk gyengén van fizetve. De még egy észrevételem lenne és egyszers­mind egy kérést bátorkodom intézni a t. kül­­ügyministerhez vagyis helyetteséhez. Mint tudva van a t. bizottság előtt, nekünk a capitulatio folytán a törvénykezés a keleten alattvalóinkra nézve meg van,ezen törvénykezés az hozza magával, hogy az ottani consulok egy­szersmind bírák is, a consulságok tehát mint ilyenek először némileg diplomatiai személyek, másodszor bírák, és harmadszor úgyszólván ke­reskedelmi ágensek. Ezen 3 és főképp a 2 dik és 3-dik t. i. bírói állásnak és a kereskedelmi ügynökségnek ugyanazon egy személyben való összpontosítása sokszor igen hamis állásba hoz­za az illetőket. Mint kereskedelmi ügynökök folytonosan azon kell lenniök, hogy a kereske­delmi érdekek előmozdítása végett az egyes ke­reskedőkkel folytonos összeköttetésben és jó vi­szonyban álljanak, míg más részről azok ellen, kikkel egy pillanatban ezen viszonynál fogva érintkezésbe jönek,j­övő peremben bírói ítéletet kell mondania. Ez kellemetlen viszonyba hozza az illetőket, és ennek következtében az 1856-iki béke után fölmerült az eszme, és pedig legelő­ször az angol consuloknál,­­ hogy a bírói ha­talom a consulsági hatáskörtől egészen elvonas­­sék, és hogy legalább főhelyeken, hol ezen bírói hatalom nagyobb jelentőséggel bír, azon számos alattvalók részére, kik ott megfordulnak, külön bíróságok állíttassanak fel. Ezen rendszer mind a francziáktól mind az angoloktól elfogadtatott, és nevezetesen három helyen Constantinápolyban, Alexandriában és Siynában a consul mellett ugyan, de tökélete­sen elkülönítve egy bíróság is van, mely mind­azon ügyeket bíróilag elintézi, melyek eléje ke­rülnek. Alkalmam volt ezen bíróság működésével sze­mélyesen megismerkedni, és csak is azt mond­hatom, hogy egész más állásba helyezték a con­­sulságoknak ezen a capitulatiókon alapuló ju­­risdictióját, mert mig az előtt a consulsági ju­­risdictiókba nem bíztak, mióta ezen bíróságok föl vannak állítva, még azok is, kik nem alája tartoznak , minden ürügyet felhasználnak, hogy azokhoz mint saját bíróságukhoz járul­hassanak. Én tehát ez intézményt oly üdvösnek találom, hogy az talán nálunk is be volna hozható. Igaz ugyan, hogy a kérdés most az, hogy vájjon ezen capitulatiók ne egészen szüntettessenek e meg, és ez talán némely hozzánk közelebb lévő or­szágokra nézve, melyek különben is viszonya­inkhoz inkább simulnak, lehetséges is. De méltóztassanak elhinni, hogy a­mi Tö­rökországot illeti, sajnálattal kell mondanom, hogy a törvénykezés oly állapotban van, hogy nem szeretném ottani alattvalóink érdekeit a török bíróságra bízni, legalább ezen perekben nem. Természetesen meg van mindig azon sze­rencsétlen dilemma, hogy a török kormány azt mondja, míg a ti bíróságtok nálunk lesz, jó bí­róságot nem állíthatunk föl, mi pedig kénytele­nek vagyunk mondani, míg ti jó bíróságot nem állíttok föl, nem szüntethetjük meg a mieinket. Itt tehát mindig ciculus vitiosusban mozgunk. Törökországot illetőleg tehát nem hinném, hogy ott változást lehetne tenni. Minthogy tehát ta­pasztalásból tudom, hogy ezen intézmény igen czélszerű­, nem volnék idegen azt egyébként re­ánk nézve is alkalmaztatni. Természetesen nehézséget képez e részben az, hogy ennek keresztülvitele költséggel jár, s pe­dig nálunk sajátságos közjogi viszonyainknál fogva, talán annál nagyobb költséggel, minthogy t. i. a monarchia mindkét feléből jönnek oda alattvalók, a­z egyik fél ügyeit a magyar törvé­nyek szerint, a másikéit pedig az itt érvényes törvények szerint kell elintézni. A­mennyiben azonban elvégre is az ott felmerülő s bíróilag eldöntendő kérdések legnagyobb része a keres­kedelmi jogot érinti, ez pedig többé kevésbé úgy is egy mintára fog alkottatni, e tekintetben sem lesz talán a nehézség oly nagy, mint az el­ső pillanatra mutatkozik. De mindenesetre felkéretni óhajtanám a kül­ügyminisztert, hogy e tárgyat figyelmére mél­tatván, ha czélszerűnek találja erre vonatkozó­lag talán a jövő delegátió elé oly tervezetet ter­jesszen, mely a­nélkül, hogy a pénztárt nagyon terhelné, mégis ezen külön bíróságok felállítá­sát lehetségessé tenné. Még egy harmadik tárgy is van, melyről a t. bizottság engedelmével szólnii kívánnék, s ez maga a bukaresti főconsulság. Ez reánk nézve igen fontos, mert méltóztassék felvenni, hogy nagyobb része azon kivándorlóknak, kik Er­délyből a Duna-fejedelemségek felé mennek, utoljára, is csak nem egyedül Bukarestben con­­centrálódik oly annyira, hogy itt mint hivatalos adatokból tudom, már 10 év előtt is nyolcz ki­­lencz­ezer magyar alattvaló volt, kiknek termé­szetes központjának a consulságnak kellene lenni, és úgy kellene lenni, a­mint eddig nem volt az. Az utolsó 20 év alatt e consulság nem­csak nem volt azon központja ezen elemeknek, hanem ellenkezőleg egészen elriasztotta magá­tól azokat. Méltóztatnak tudni, hogy minek vol­tak ott a körülmények, s azért nem is lehet csodálni, ha annyira ment ott a dolog, hogy arra, kit a magyar közönség egyszer kétszer meglátott a consulságnál, mint kémre mutatott rá, minek következése az volt, hogy a magyar elem a consulságtól egészen távol maradt, s minthogy itt nem oly emberekkel van dolgunk, kik újságokat olvasnak, vagy kik a dolgok poli­tikai állását megértik,ők azon változást,mely e te­kintetben nemcsak Ausztriában,hanem egyáltalá­ban a k­ülföld képviseltetésében is történt,nem fog­hatják föl. Nekik kézzel foghatót kell nyújtani, hogy megértsék, hogy azon consulok szerepe és állása most egészen más, mit őszinte meggyőző­désem szerint azáltal vélnék leginkább elérhető­nek, ha a bukaresti consulságnál magyar közeg is alkalmaztatnék, legyen az titkár, alkonsul, vagy bármi néven neveztessék is, csakhogy ott legyen mint úgyszólván edictiója annak, hogy a körül­mények megváltoztak, és hogy a consulságtól nem kell többé félni, hanem hogy az ellenkező­leg a magyar alattvalók ol­­almára van ott. (He­lyeslés.) Ezen közeg dotatióját illetőleg még kész vol­nék arra is reá állani, hogy kizárólag általunk fedeztessék, ha szükséges. (Felkiáltások : a kö­zös költségből!) Nem mondom, hogy úgy te­gyünk, de ha máskép nem lehetne, még erre is reá állanék. De még egy ezzel összeköttetés­ben levő tárgyra bátorkodom a tisztelt külügy­miniszter figyelmét felhívni, t. i. azon dijra, mely az illető alattvalóktól szedetik, midőn magukat a konsulságnál bejelentik. Igaz, hogy ezen dij csekély talán 1 és fél vagy 2 tallér — bizonyo­san nem emlékszem —de semmiesetre sem több, és ez mégis annyi, mit egy szegény család, egy kézműves munkás ember keresetéből oly kön­­­nyen rászánhatna, s azért sok inkább el sem megy a consulsághoz vagy lehetőleg halasztja, mintsem a díjat megfizetné. Egyébiránt eddig jövedelme oly csekély, hogy semmi arányban sem áll azon hátránynyal, mely a magyar alattvalókra és a magyar érdekekre azáltal há­rul, ha a bejelentés elmulasztatik s azért azon kérdést teszem, nem lehetne-e azon dijt meg­szüntetni és kimondani, hogy azok, kik ott hely­ben vannak, ezen dijt nem tartoznak fizetni. Ez esetben hiszem, hogy a magyar elem, mely ed­dig egészen el volt szigetelve, többé-kevésbé ter­mészetes oltalmazójához, a consulsághoz fog is­mét fordulni. (Helyeslés.) Orczy Béla b. osztályfőnök fentartja ma­gának, hogy a legközelebbi ülések egyikében ezen kérdésekre nézve felvilágositást adjon. A további tételek változás nélkül fogadtattak el, csupán a s­u­e­z­i consulatusra nézve, melyre az albizottság 1500 frt pótjavadalmazást ajánl, Wahrmann indítványára 4000 frt szavazta­tott meg. A rendkívüli kiadásokra való áttérés előtt Bethlen Farkas gr. kérdést intéz, hogy mért nem foglaltatnak a költségvetésben a kö­­vetségi és consulatusi személyzetnek jövedelmi adói a közös pénztár javára. Orczy Béla dr. kijelenti, hogy e kérdés fö­lött a két állam pénzügyminisztere és a közös pénzügyminiszter közt tárgyalások folynak és azon megnyugtatást adhatja már most is, hogy az említett fizetések után járó jövedelmi adó a közös pénztár activumát fogja képezni, s e végre egy év óta a közös pénztárnál félre van téve a lev­ont jövedelmi adó. Bethlen Farkas gr. semmi alkudozást sem lát itt helyén a pénzügyminiszterek közt s a kö­vetkező határozati javaslatot terjeszti elő . Miután a magyar és trák monarchiának mind közös minisztériumi személyzete, mind diploma­tiai képviselői, mind consulai fizetése valamint a követségek és consulságok útján kiszolgálta­tott nyugdíjak összege után is fizettetik jövedel­mi adó, mondja ki az országos bizottság, hogy az emlitett összegekért fizetendő jövedelmi adó a monarchia közös hasznára számittassék és ha az illető helyeken a költség-előirányzatban mint jövedelem be nem számíttatnék, úgy magukból az emlitett összegekből azoknak megszavazásá­nál előlegesen levonassék. Weninger Vincze osztályfőnök fölkéri a bizottságot, hogy e kérdést függőben hagyná, miután a pénzügyminiszerek közt nemsokára be lesznek fejezve a tárgyalások, s csak néhány alárendelt kérdés van még elintézetlen, s miu­tán bizonyos, a közös pénztár érdeke megó­­va van. Petrovay Ákos. Bethlen indítványát elfo­gadtatni ajánlja és nem kívánja bevárni a pénz­ügyminiszerek egyezményét. Tisza Lajos azon kérdést veti föl, hogy a delegatiók elébe tartozik e ezen ügy? Pulszky F. e kérdésre igennel felel, mert közös activumról van itt szó, azonban Bethlen indítványának most csak első részét lehetne el­fogadni, miután a második rész oly kérdéseket von maga után, melyek iránt inkább bevárandó a pénzügyminiszerek közti egyezmény. Bánó József i­n­dítványára a határozati javas­lat k nyomatni és napirendre tétetni határozta­­tott. A rendkívüli kiadások közt a shanghai consulatus költségeire nézve H­á­z m­á­r azon indítványt teszi, hogy az ne 18400 hanem 13000 írtban állapithassék meg. Tisza La­jos az angol, francziaországi ottani consul sokkal magasabb költségeire utal és az albi­zottság által javasolt összeget ajánlja. Házmán föltinőnek találj­a,hogy akkor, mi­kor költségszaporításról van szó,azonnal Angol­­- Francziaországra meg Amerikára hivatkoznak, s csak igen ritkán akkor, midőn megtakarítá­sokról és előrehaladásról. Számokkal bizonyít­ja, hogy azon nagy kereskedelmi és hajózási forgalomhoz képest, melyet Anglia, Oroszország Francziaország , Északamerika Shanghaival folytat, hasonlítva monarchiánk oda való for­galmával, a mi Shanghai consulunk még 13,000 frttal is aránytalanul magasabban van díjazva az említett országok Shanghaibeli konsulaihoz képest. Orczy Béla dr. Az előirányzott összeget ajánlja elfogadtatni, sokat merít a Házmán által javasolt reductio ellen épen saját adatai­ból, mely szerint egy marschal csak 100 dol­lárt kapna, pedig a marschal bírói hivatlát gyakorol, tehát függetlennek kell lenni, és még­sem kap annyit mint egy ott tartott európai kereskedő segéd, kinek 3000 dollár a fizetése. Bittó István indítványára, miután a bi­zottság türelme kifáradtab­nak mutatkozik és nem is határozatképes, már a délutáni 4 órakor eloszlott. Holnaputáni 10 órakor folytattatik a mai tár­gyalás. Sággal küzdtem a dictatúra és forradalom ellen. Ezért én mint mindazok, kik két dühöngő sereg közé vetik magukat, a mindkét részről kiinduló megtámadások és gyalázások czélpontja voltam. De mindazonáltal kitartó fogok lenni. Az a ma­roknyi közvetítő (La poignée mediatrice) sza­porodott és nem sokára egész Francziaország egyesülni fog, hogy a rend és szabadság túlzóit tehetetlenekké tegye. Az által, hogy a Vosges departement érdemes barátaimat Buffet és Dom­­martint (a 116 egyikét) a kamarába küldé, csatlakozott azon politikához, melyet nem vona­kodom egyedül nemzetinek nevezni. Legyenek önök is kitartók, és ha lágymelegséggel, béna­sággal vádolják önöket, ha azt mondják önök­nek, hogy azon jelentékeny, döntő reformok, melyeket megnyertünk, kevés vagy semmik, feleljék azt, barátaim, kik a természettel bizal­mas lábon állnak, hogy a mezőn semmit se lehet dühvel és hirtelen cselekedettel végezni. A búza nincs megérve, mihelyt az ember a magot el­veti. Napok, hetek, hónapok, esők és napfény kellenek ahoz. Ne hallgassanak tehát soha azokra, kik az érett kalászokat a földön hagy­ják elroshadni, sem azokra, ki átkozzák az Istent mert az áldott aratást nem adja ak­kor , mindjárt mihelyt a magot elvetik. — Boldog vagyok azon elismerésért melylyel nekem adóznak, de nem magam miatt, mert a j­ót önmagáért és,­minden jutalomtól függetle­nül kell keresni. Örülök önökért, mert ha az elismerés jog arra nézve, ki lelkiismeretesen dolgozik, úgy önökre néz­ve,kik azt felfogják és nyilvánítják, becsület és erény­“ — A „Rappel“ egy levelet közöl, mely sa­játságos fényt vet azon összeesküvésre melyet már hónapok óta kutatnak, és még m­a sem tud­tak ki. A levél így hangzik : „A Rapper szer­kesztőihez ! A múlt j­unius 23-án Bernier úr, nyomozó bíró (ő Gonetet helyettesité, ki a semmisitőszékhez tanácsosnak neveztetett ki és az által igyekszik kedvessé tenni magát, hogy egy összeesküvést talál, mit Gonet lehetetlen­nek tartott) megparancsolá nekem, hogy továb­bi nyomozásra a seiuei törvényszék ügyészé­nek rendelkezése alá adjam magam. Most, midőn jól laktam a várakozással, újra Bernier úrhoz mentem, hogy híreket vegyek től le a fel nem található összeesküvésben való részességemről. Ő ezt felelte: „Maradjon tovább is rendelkezé­sünkre. Mi erél­lyel folytatjuk az elkezdett nyo­mozást. Mindennap tanúk hallgattatnak ki, vá­doltak jelennek meg, szabadonbocsátások vagy új elfogatások rendeltetnek el A­mi önt szemé­lyesen illeti, még nem vizsgáltam át iratcsoma­­got (Dossier), ne változtassa hát lakását a­nél­kül hogy arról ne tudósitna, szükséges, hogy bárhol legyen is ön,uj felhivásomra haladéktala­nul megjelenjék.“ Egy kérdést szerkesztő úr ! Ha ügyeim Pekingbe hívnak és Bernier úr en­gem megidéz,ki fogják visszautazásom költségét fizetni ? Üdvözlet és köszönet előre. Gronnier, gyorsíró 22 Rue Troushet.“ Megjegyezzük, hogy Groniernál volt ugyan háznyomozás, de a legkissebb eredmény nélkül. De mégsem bocsátják szabadon, mert orleanista ügynöknek tartják. KÜLFÖLD, Francziaország. Emile Ollivier Vit­telben (Vosges) hol esti zenével lepték meg, a következő beszédet tartá: „Köszönöm, hogy jó emlékezettel viseltettek irántam. Ez annál na­gyobb örömömre szolgál, mert nem engem, ha­nem az általam képviselt ügyet illeti az. Van hazánkban két szélsőség, hatalmas pártok, melyek gyűlöletét hogy kiérdemeltem, becsü­letnek tartom. Az első párthoz tartoznak azok, kik nem akarnak előhaladni és kik örökös dik­­tátorságról álmodnak ; a másodikban vannak azok, kik igen gyorsan akarnak előhaladni és forradalom által akarják a haladást. Én e kettő közé vetem magam és 20 év óta abban állott fáradozásom, hogy egyiket sarkantyuzzam, a másikat visszatarts­m, hogy ugyanazon nyakas- h ,,Hon“ magánsürgímyd­. IGLÓ, ang. 9. Ma Ludvigh Iglóra ér­kezett, s mintegy 35 szekérrel, két ban­dériummal ünnepélyesen fogadtatott, est­ve nagyszerű magyaros vacsora lesz tisz­teletére rendezve. BECS, aug. 9. A magyar delegatió mai összes ülésében a chinai és­ japáni consul­ságok kitörültettek. A külügyminiszté­rium kiadásai 4,131,210 fttal szavaztat­tak meg. Gróf Bethlen azt indítványozza, hogy a közösügyi hivatalnokok jövedel­mi adója azonnal vonassék le a közös költségekből. Pulszky indítványára ezen jövedelmi­ adókérdés végleges elintézése a két pénzügyminiszter útján az illető par­lamentek elé leszen utasítandó. Erre — az üzenetek formulázása vé­gett, hét tagú bizottság választása hatá­­roztatik el-B. Orczy a lobogó-kérdésben a kül­ügyminiszterhez közelebbről intézett in­terpellate a magyar minisztériumhoz in­tézendő. B. Kemény és gr. Bethlen interpellá­­tióira azt feleli b. Orczy, hogy a külügy­minisztérium a külügyminisztérium a bu­karesti protestánsokat oltalmazni és Koós­­nak elégtételt szerezni fog. Az Éber in­­terpellátióra azt válaszolja Orczy, hogy azt, mi következzék a dunai bizottság után, a párisi conferentia fogja meghatá­rozni ; a Szulin­-torkolatot semmi esetre sem fogják abbanhagyni, s elromolni en­gedni. Orczy elismeri a consulatusok új­raszervezésének szükségét; a kormány Bukarestben egy oly tisztviselőt fog al­kalmazni, a­ki a magyar nyelvet bírja. BECS, aug. 9. A kir. tanács delegatió­­jának a mai összes ülésében a külügyi budget tárgyaltatott. Előadó : Van der Strass. Spiegl a vörös könyvet birálván, oda nyilatkozik, hogy a védtörvény meg­szavazása által nem czéloztatik vissza­­torlási politika; szónok is azt hiszi,hogy a ministerek nem törekszenek erre. A sza­bad kéz politikáját birálván, szónok Po­rosz- és Németországgal barátságot ajánl. A Majnán innen is elibe teszik az Austri­­ával való összeköttetést minden más com­­binatiónak. Wickenburg teljesen méltányolja Beust politikáját, mert ez Poroszország irányá­ban is barátságos, ha Poroszország eh­hez őszinte kezet fogna nyújtani. Weichs a Róma iránti békülékeny hangulatot elemezi, és nyugalmas, éber, Németor­­ország iránt lehetőleg békülékeny politi­kát ajánl. Beckbauer a prágai béke szigorú meg­valósítását kívánja; — mondván: Ar

Next