A Hon, 1869. augusztus (7. évfolyam, 175-199. szám)
1869-08-10 / 182. szám
ni, hogy Magyarországnak egy egységes német birodalom megalakulása más fejedelem, mint az osztrák császár alatt, valóságos életérdeke,s azt kívánják, hogy ez életérdekünk ellen sodorjanak harczba. Azért kacérkodnak a tuilleriákkal. Mi ilyet nem követelünk önöktől. És ennyiben nincs köztünk paritás. Azt mondják önök: ne kövessünk mi magyar politikát, akkor önök se követnek osztrák politikát, s kövessünk mind a ketten osztrák-magyar politikát. Önök ez alatt bizonyára azt értik, hogy legyünk mi árulói saját nemzetünk érdekeinek, s kövessük az önök politikáját. Vagy pedig igyekezzünk egyesíteni mind a kettőnk gusztusát. Önök szeretik a spinátot, amitől mi a falnak megyünk; mi szeretjük a töltött káposztát, amitől önöket kileli a sárga hideg, ennélfogva keverjük össze a spinátot a káposztával. Az igaz, hogy meg nem eszi egyikünk se, de megeszi egy harmadik, aki szereti az ilyetén melange-t: a muszka. Galanterie-czikkek. Az ember ez idő szerint, ha írni akar, valóságos Herkulesnek érzi magát. Nem mintha elég erőt érezne magában annak az Augius-istállónak kitisztítására, amit társadalomnak hívnak, hanem mert válaszúton áll, s nem tudja, merre menjen elébb, jobbra-e vagy balra ? Jobbra vannak a papok, balra a katonák. Melyiknek menjen elébb neki ? Egy csapásra nem lehet agyonütni két ily legyet Pedig bizony nem ártana. Ez a két osztály van egyedül, mely mind a mai napig szigorúan megtartotta középkori kasztjellegét. Arisztokrata proletárt vagy proletár arisztokratát után útfelén lát az ember, de papot vagy katonát ritkábban látni jó polgárnak, mint szamarat dögölve; pedig ezt ugyancsak kevés ember látott. Elkülönözte magát a többi világtól mind a kettő, csak annyiban tartván fel vele az érintkezést, amennyiben reászorul; önmagán kívül nem szeret senkit; megtagad családot; nem ismer nemzetet; gyűlöl embert. Azt gondolja, hogy őt extra anyagból gyúrták. E két osztály bizonyította be annak — különben absurd •— állításnak kivételes lehetőségét, hogy lehet a társadalomban osztály, melynek mint eszköznek hivatása nemes, lélekemelő, magasztos, — de ha ez osztály megszűnik eszköz lenni s önczéllá válik : létezése bűn. Van e valami magasztosabb, mint eszköze lenni az emberiség szellemi és erkölcsi fejlődésének ? Erre volt hivatva a papi osztály, s a mig és a mennyiben e hivatásának megfelelt, nem is maradt el a tisztelet, mely a felkenteket szent nimbussal vette körül, hogy áldásos munkálkodásukban semmi által se háborgattassanak, felmentette az anyagi gondok alól. És e magasztos hivatást követni tartozók közül idő múltával támadtak sokan, kik a határtalan befolyást, melyet az emberiségre gyakoroltak, nem szent czéljuk elérésére, hanem saját érdekeikre használták fel. Fölibe tették magukat az emberiségnek, én ez él lettek, eljutottak addig a határig, ahol a bűn birodalma kezdődik. E társadalmi kór most oly acutus jelleget öltött, hogy a kiben csak egy szikrája van az emberiség iránti rokonszenvnek, kénytelen elébe állni a tévelygőknek s meginteni őket : Állj meg ne tovább ! Hát a katonai kasztról mit szóljunk? Ez is olyan osztály, mely más légkörben él, mint az a nemzet, melynek részét kellene képeznie. A katona mindenekelőtt katona, csak azután valamely nemzet tagja, valamely vallás követője, és csak azután messze messze ember — néha. Épen megfordítva, mint más ember, aki mindenekelőtt ember, azután valamely nemzet, vallás, család tagja, s csak azután csizmadia, prókátor, vagy hóhér. A katona, mig eszköze az emberiség czéljának, a földi mennyországnak őre. A béke eszköze. Midőn önczél lett , eszköze lett a háborúnak. Akkor azért volt katona, hogy az állam állandó lehessen. Most azért van állam, hogy a katonaság lehessen állandó. A fentebbi aphorismák bebizonyítására példa van elég. Ecclesia praecedit. Tehát előbb a papokról beszélünk. Egy püspöknek szabadságában áll az, amiért más embert bizonyosan fölakasztanának, hogy nyíltan lázizhat állam és fejedelem ellen, s mikor a törvényt rá akarják olvasni, fittyet hány az osztó igazságnak; mikor elitélik, örömünnepet ül, s a martyrok sorában képzeli magát; mikor megkegyelmezik, dölyfösen meri visszalökni a kegyelmet osztó kezet s rámosolyog a bibornoki kalapra, melylyel érdemei elismeréséül Rómából biztatják. így tett a linczi püspök. Egy másik püspök szigorú bírói ítélet daczára meg meri tagadni azon okmányoknak kiadását, melyek egy házasságra lépni készülő pár összekeléséhez szükségesek ; s mikor ez okmányokat tőle törvényes karhatalommal akarják elvenni, azokat a küldöttség orra előtt megsemmisíti ; s miután e miatt ezer ft birságra elitélik, az ítélet végrehajtására maga az ítélő hatóság sem gondol, hanem engedi a dolgot elaludni szépen. Így történt az a brixeni püspökkel. Nem mintha a régibb magyar jog barbár jellegű rendeleteit a mai kor szabad ívű keretébe kívánnók illeszteni; nem is azért, mintha a régi magyar jogot az osztrák püspökökre kötelezőnek tartanók, hanem egyszerű eszmelánczolatnál fogva felemlítjük, hogy már a bigottság s a papok iránti korlátlan tisztelet idejében a magyar törvény azt rendelte, miszerint a hiteles helynek, conventnek vagy káptalannak oly tagja, aki egy ott őrzött okmány másolatát az azt követelő féltől megtagadná, abban az időben roppant pénz : ötszáz frt, büntetésben marasztaltassék, homlokára pedig Hitessék tüzes vassal bélyeg, mint a marhára. Hát arra mit mond, akinek szive van, mikor egy szerencsétlen leányt, akit egy szerencsétlen óra a kolostor falai közé vezetett, mert nem osztotta Zeno püspöknek azon elvét, hogy a természetet lábbal tiporni a legnagyobb keresztyéni erény, huszonegy évig tartanak befalazva a bűdös csatorna mellett, hova soha be nem jut a jó Isten napja, levegője, békák, patkányok társaságában, ágynak még szalmát, ruhának egy czérnaszálat sem kap, s étel helyett még mosoga óléből sem adnak neki eleget, s még azt írják róla, hogy gondos ápolásban részesül ! Mikép bánhattak hát azzal, akit szigorú fogságban tartottak? De elég az utriusque generis papokból mára ennyi. Egyszerre úgy sem lehetne kimeríteni ezt a chronique scandaleuse-t. Most csak annyit, hogy kevesebb pap kell, és több néptanító. Ceterum monasteria delenda esse censeo. A magyar delegatió IV. ülése. (Vége.) Éber Nándor. T. bizottság! Én a keleti consulságokra vagyok bátor figyelmöket fölhívni és egyszersmind nem annyira interpellatióval mint fölvilágositás iránti kéréssel a külügyminiszerhez fordulni. A mellékelt közös külügyminiszeri átiratban a bukaresti consuli állomásra nézve következő szavak foglaltatnak : amennyiben ugyanis az ottani diplomatiai ügynek tekintve azt, hogy a galaczi cs. k. consulnak, mint az európai dunai bizottság tagjának, eddigi teendői legközelebb reá fognak ruháztatni, az e teendőkkel egybekötött 1,575 frtnyi pótlék élvezetébe lépend. E dunai bizottságra nézve kérnék némi felvilágosítást a közös külügyminiszertől, előre bocsátván, hogy több éven át alkalman lévén e bizottság működését figyelemmel kisérhetni, azt reánk nézve fölötte fontosnak tartom. Ezen európai dunai bizottság, mint bizonyosan emlékezni méltóztatnak az 1856-ik évi nemzetközi szerződés alapján állíttatott össze és pedig a szerződő felek biztosaiból. Az 1856. évi béke megkötésében résztvett hatalmak részéről t. i. egy-egy biztos küldetett ki a Duna torkolatánál levő gátak elmozdítása czéljából. Ezen bizottság működése 1857-ben megkezdetvén tiz évre lett kiterjesztve, és valóban a bizottság által elért eredmények csak bámulatra ragadhatnak mindenkit, ki azokat ismeri és a bizottság működését látta. Engedje meg a t. bizottság, hogy e tekintetben néhány adattal szolgáljak. Midőn e bizottság megalakult, az egész dunai kereskedés úgyszólván alig létezett, mert azon hajók, melyek a duna torkolatáig érkeztek, az ott létezett nagy zátony miatt tovább nem is mehettek, és 8—9 hely volt, melyen ritkán lehetett vizet találni, minek következése az volt, hogy a hajók legnagyobb része a Duna torkolata előtt állott horgonyon és ha zivatar jött, a hajók elvesztek. Az első látvány, ha oda érkezett az ember, azon hajóvázak voltak, melyek a zátonyon hevertek. Hogy ez most megváltozott, csak a dunai commissionak köszönhetjük,mert az általa végrehajtott munkálatok következtében a viz a szulinai torkolatnál 15—17 lábnyi magasságra emelkedett, úgy hogy a hajók, melyek előbb künn rakodtak, most bemennek, vagy épen Galaczban vagy Bukarestben veszik föl a gabonát, és minden akadály nélkül kimennek, így p. tavai egy nagy angol gőzös ott egy 1500 tonnára terjedő rakományt vett föl. Mindezeket csak azért sorolom föl, hogy kimutassam, mennyire hálás volt ezen bizottság munkálkodása. De tovább megyek. Midőn a bizottság megkezdette működését, legnagyobb zavarban volt, mert azon tájon, hol a munkák téteztek, jurisdictiók úgyszólván nem léteztek; minden hely annyira független volt egymástól, hogy senki sem tudta, hogy ki parancsol. A hajókázási rendszer olyan volt, hogy még az sem volt meghatározva, melyik oldalon kell kitérni, mi pedig nagy fontossággal bír, különösen, ha egy folyó oly keskeny mint a Duna a Szulina torkolatánál. A bizottság e tekintetben egy codexet állított föl és a hajókázást úgy rendezte, hogy ott minden oly jó karban van, mint bármely civilizált államban. 1867 ben ezen bizottság mandátuma lejárván, hogy működését folytathassa, négy évre meghoszabbittatott, minélfogva 1870-ben megszűnik és akkor a szerződés értelmében egy új bizottság lép helyébe oly módon, hogy mindazon országok és tartományok, melyek a Duna által érintvék, egy egy tagot küldenek az úgynevezett folyam-bizottságba, nevezetesen: Würtemberg, Bajorország, az osztrák-magyar monarchia, Szerbia egyet egyet, Moldva és Oláhország pedig kettőt, mert a szerződés megkötésekor a dunai fejedelemségek még nem voltak egyesítve. Reánk nézve a Duna — és ezt alig szükséges megjegyezni — életkérdést képez. A párisi békekötésben a Duna mint szabad folyó állíttatott oda, de ez mindaddig nem lehet valóság, míg a vaskapu ott van. A Duna a vaskapu által két részre szakad, és azon hajók, melyek alól járnak, feljebb nem mehetnek, és azért bármily sikerrel fejezze is be a bizottság munkálatát, ez által a torkolatot igen, de a Dunát magát mégsem szabadítja föl. Miután a bizottság oly sikeres volt működésében, és még némi munka vár reá, nem volna-e czélszerű, hogy e bizottság mely már bebizonyította, hogy sikeresen jár el, egyszersmind e nagyobb munkát is elvállalná , és e kérdés, amennyire privát tudomásom van, úgy hiszem már meg is volt pendítve. Én tehát e kérdést csak azért hozom föl, hogy a t. külügyminiszertől némi felvilágosítást nyerjek az iránt, vajon mennyire voltak sikeresek az e tárgyban történt lépések, és vajon remélhető-e, hogy a most létező gépezet mely annyira hasznosnak mutatkozott a Duna szabályozása és a gátak elmozdításában, a további gátok elhárítására is alkalmaztassák ? Ez lenne az első kérdés, melyre nézve fölvilágosítást kérnék. Azonban a keleti consulátusokkal összeköttetésben lennének még néhány megjegyzéseim. A külügyministerium ajánlja, hogy a consulság t. i. az alexandriai, a bukaresti és a belgrádi főconsulság fizetése javíttassák. Megvallom, hogy tökéletesen egyetértek ezen fizetési javítással, csak sajnálom, hogy nincs módomban ezt még nagyobb mérvben tenni, mert méltóztassanak elhinni, hogy más consulságokhoz képest ezek még mindig mostoha állapotban lesznek. Fölfogásom szerint legyen inkább kevés tisztviselőnk, csak ott alkalmazzuk, hol szükségesek ; nézzünk utána, hogy eléggé el legyenek foglalva, dolgozzanak felelősség mellett, de fizessük ezeket jól. Ez lévén fölfogásom, az a nézetem, hogy az alexandriai főconsulság a fizetés-javításból kihagyassék; mert ez ugyanazon állásban van ott, mint az angol, vagy franczia consul — (Orczy Béla br. tagadólag int) de én úgy hiszem, mind az angoloknak, mind a francziáknak van ott főconsuluk, kiknek egyszersmind diplomatikai jelentőségük van. — Az angol consul fizetése pedig ott 2000 font sterling, azaz 20000 ft, az angol főconsul fizetése pedig 50,000 frank. Ezekkel szemben a mienk gyengén van fizetve. De még egy észrevételem lenne és egyszersmind egy kérést bátorkodom intézni a t. külügyministerhez vagyis helyetteséhez. Mint tudva van a t. bizottság előtt, nekünk a capitulatio folytán a törvénykezés a keleten alattvalóinkra nézve meg van,ezen törvénykezés az hozza magával, hogy az ottani consulok egyszersmind bírák is, a consulságok tehát mint ilyenek először némileg diplomatiai személyek, másodszor bírák, és harmadszor úgyszólván kereskedelmi ágensek. Ezen 3 és főképp a 2 dik és 3-dik t. i. bírói állásnak és a kereskedelmi ügynökségnek ugyanazon egy személyben való összpontosítása sokszor igen hamis állásba hozza az illetőket. Mint kereskedelmi ügynökök folytonosan azon kell lenniök, hogy a kereskedelmi érdekek előmozdítása végett az egyes kereskedőkkel folytonos összeköttetésben és jó viszonyban álljanak, míg más részről azok ellen, kikkel egy pillanatban ezen viszonynál fogva érintkezésbe jönek,jövő peremben bírói ítéletet kell mondania. Ez kellemetlen viszonyba hozza az illetőket, és ennek következtében az 1856-iki béke után fölmerült az eszme, és pedig legelőször az angol consuloknál, hogy a bírói hatalom a consulsági hatáskörtől egészen elvonassék, és hogy legalább főhelyeken, hol ezen bírói hatalom nagyobb jelentőséggel bír, azon számos alattvalók részére, kik ott megfordulnak, külön bíróságok állíttassanak fel. Ezen rendszer mind a francziáktól mind az angoloktól elfogadtatott, és nevezetesen három helyen Constantinápolyban, Alexandriában és Siynában a consul mellett ugyan, de tökéletesen elkülönítve egy bíróság is van, mely mindazon ügyeket bíróilag elintézi, melyek eléje kerülnek. Alkalmam volt ezen bíróság működésével személyesen megismerkedni, és csak is azt mondhatom, hogy egész más állásba helyezték a consulságoknak ezen a capitulatiókon alapuló jurisdictióját, mert mig az előtt a consulsági jurisdictiókba nem bíztak, mióta ezen bíróságok föl vannak állítva, még azok is, kik nem alája tartoznak , minden ürügyet felhasználnak, hogy azokhoz mint saját bíróságukhoz járulhassanak. Én tehát ez intézményt oly üdvösnek találom, hogy az talán nálunk is be volna hozható. Igaz ugyan, hogy a kérdés most az, hogy vájjon ezen capitulatiók ne egészen szüntettessenek e meg, és ez talán némely hozzánk közelebb lévő országokra nézve, melyek különben is viszonyainkhoz inkább simulnak, lehetséges is. De méltóztassanak elhinni, hogy ami Törökországot illeti, sajnálattal kell mondanom, hogy a törvénykezés oly állapotban van, hogy nem szeretném ottani alattvalóink érdekeit a török bíróságra bízni, legalább ezen perekben nem. Természetesen meg van mindig azon szerencsétlen dilemma, hogy a török kormány azt mondja, míg a ti bíróságtok nálunk lesz, jó bíróságot nem állíthatunk föl, mi pedig kénytelenek vagyunk mondani, míg ti jó bíróságot nem állíttok föl, nem szüntethetjük meg a mieinket. Itt tehát mindig ciculus vitiosusban mozgunk. Törökországot illetőleg tehát nem hinném, hogy ott változást lehetne tenni. Minthogy tehát tapasztalásból tudom, hogy ezen intézmény igen czélszerű, nem volnék idegen azt egyébként reánk nézve is alkalmaztatni. Természetesen nehézséget képez e részben az, hogy ennek keresztülvitele költséggel jár, s pedig nálunk sajátságos közjogi viszonyainknál fogva, talán annál nagyobb költséggel, minthogy t. i. a monarchia mindkét feléből jönnek oda alattvalók, az egyik fél ügyeit a magyar törvények szerint, a másikéit pedig az itt érvényes törvények szerint kell elintézni. Amennyiben azonban elvégre is az ott felmerülő s bíróilag eldöntendő kérdések legnagyobb része a kereskedelmi jogot érinti, ez pedig többé kevésbé úgy is egy mintára fog alkottatni, e tekintetben sem lesz talán a nehézség oly nagy, mint az első pillanatra mutatkozik. De mindenesetre felkéretni óhajtanám a külügyminisztert, hogy e tárgyat figyelmére méltatván, ha czélszerűnek találja erre vonatkozólag talán a jövő delegátió elé oly tervezetet terjesszen, mely anélkül, hogy a pénztárt nagyon terhelné, mégis ezen külön bíróságok felállítását lehetségessé tenné. Még egy harmadik tárgy is van, melyről a t. bizottság engedelmével szólnii kívánnék, s ez maga a bukaresti főconsulság. Ez reánk nézve igen fontos, mert méltóztassék felvenni, hogy nagyobb része azon kivándorlóknak, kik Erdélyből a Duna-fejedelemségek felé mennek, utoljára, is csak nem egyedül Bukarestben concentrálódik oly annyira, hogy itt mint hivatalos adatokból tudom, már 10 év előtt is nyolcz kilenczezer magyar alattvaló volt, kiknek természetes központjának a consulságnak kellene lenni, és úgy kellene lenni, amint eddig nem volt az. Az utolsó 20 év alatt e consulság nemcsak nem volt azon központja ezen elemeknek, hanem ellenkezőleg egészen elriasztotta magától azokat. Méltóztatnak tudni, hogy minek voltak ott a körülmények, s azért nem is lehet csodálni, ha annyira ment ott a dolog, hogy arra, kit a magyar közönség egyszer kétszer meglátott a consulságnál, mint kémre mutatott rá, minek következése az volt, hogy a magyar elem a consulságtól egészen távol maradt, s minthogy itt nem oly emberekkel van dolgunk, kik újságokat olvasnak, vagy kik a dolgok politikai állását megértik,ők azon változást,mely e tekintetben nemcsak Ausztriában,hanem egyáltalában a külföld képviseltetésében is történt,nem foghatják föl. Nekik kézzel foghatót kell nyújtani, hogy megértsék, hogy azon consulok szerepe és állása most egészen más, mit őszinte meggyőződésem szerint azáltal vélnék leginkább elérhetőnek, ha a bukaresti consulságnál magyar közeg is alkalmaztatnék, legyen az titkár, alkonsul, vagy bármi néven neveztessék is, csakhogy ott legyen mint úgyszólván edictiója annak, hogy a körülmények megváltoztak, és hogy a consulságtól nem kell többé félni, hanem hogy az ellenkezőleg a magyar alattvalók olalmára van ott. (Helyeslés.) Ezen közeg dotatióját illetőleg még kész volnék arra is reá állani, hogy kizárólag általunk fedeztessék, ha szükséges. (Felkiáltások : a közös költségből!) Nem mondom, hogy úgy tegyünk, de ha máskép nem lehetne, még erre is reá állanék. De még egy ezzel összeköttetésben levő tárgyra bátorkodom a tisztelt külügyminiszter figyelmét felhívni, t. i. azon dijra, mely az illető alattvalóktól szedetik, midőn magukat a konsulságnál bejelentik. Igaz, hogy ezen dij csekély talán 1 és fél vagy 2 tallér — bizonyosan nem emlékszem —de semmiesetre sem több, és ez mégis annyi, mit egy szegény család, egy kézműves munkás ember keresetéből oly könnyen rászánhatna, s azért sok inkább el sem megy a consulsághoz vagy lehetőleg halasztja, mintsem a díjat megfizetné. Egyébiránt eddig jövedelme oly csekély, hogy semmi arányban sem áll azon hátránynyal, mely a magyar alattvalókra és a magyar érdekekre azáltal hárul, ha a bejelentés elmulasztatik s azért azon kérdést teszem, nem lehetne-e azon dijt megszüntetni és kimondani, hogy azok, kik ott helyben vannak, ezen dijt nem tartoznak fizetni. Ez esetben hiszem, hogy a magyar elem, mely eddig egészen el volt szigetelve, többé-kevésbé természetes oltalmazójához, a consulsághoz fog ismét fordulni. (Helyeslés.) Orczy Béla b. osztályfőnök fentartja magának, hogy a legközelebbi ülések egyikében ezen kérdésekre nézve felvilágositást adjon. A további tételek változás nélkül fogadtattak el, csupán a suezi consulatusra nézve, melyre az albizottság 1500 frt pótjavadalmazást ajánl, Wahrmann indítványára 4000 frt szavaztatott meg. A rendkívüli kiadásokra való áttérés előtt Bethlen Farkas gr. kérdést intéz, hogy mért nem foglaltatnak a költségvetésben a követségi és consulatusi személyzetnek jövedelmi adói a közös pénztár javára. Orczy Béla dr. kijelenti, hogy e kérdés fölött a két állam pénzügyminisztere és a közös pénzügyminiszter közt tárgyalások folynak és azon megnyugtatást adhatja már most is, hogy az említett fizetések után járó jövedelmi adó a közös pénztár activumát fogja képezni, s e végre egy év óta a közös pénztárnál félre van téve a levont jövedelmi adó. Bethlen Farkas gr. semmi alkudozást sem lát itt helyén a pénzügyminiszterek közt s a következő határozati javaslatot terjeszti elő . Miután a magyar és trák monarchiának mind közös minisztériumi személyzete, mind diplomatiai képviselői, mind consulai fizetése valamint a követségek és consulságok útján kiszolgáltatott nyugdíjak összege után is fizettetik jövedelmi adó, mondja ki az országos bizottság, hogy az emlitett összegekért fizetendő jövedelmi adó a monarchia közös hasznára számittassék és ha az illető helyeken a költség-előirányzatban mint jövedelem be nem számíttatnék, úgy magukból az emlitett összegekből azoknak megszavazásánál előlegesen levonassék. Weninger Vincze osztályfőnök fölkéri a bizottságot, hogy e kérdést függőben hagyná, miután a pénzügyminiszerek közt nemsokára be lesznek fejezve a tárgyalások, s csak néhány alárendelt kérdés van még elintézetlen, s miután bizonyos, a közös pénztár érdeke megóva van. Petrovay Ákos. Bethlen indítványát elfogadtatni ajánlja és nem kívánja bevárni a pénzügyminiszerek egyezményét. Tisza Lajos azon kérdést veti föl, hogy a delegatiók elébe tartozik e ezen ügy? Pulszky F. e kérdésre igennel felel, mert közös activumról van itt szó, azonban Bethlen indítványának most csak első részét lehetne elfogadni, miután a második rész oly kérdéseket von maga után, melyek iránt inkább bevárandó a pénzügyminiszerek közti egyezmény. Bánó József indítványára a határozati javaslat k nyomatni és napirendre tétetni határoztatott. A rendkívüli kiadások közt a shanghai consulatus költségeire nézve Ház már azon indítványt teszi, hogy az ne 18400 hanem 13000 írtban állapithassék meg. Tisza Lajos az angol, francziaországi ottani consul sokkal magasabb költségeire utal és az albizottság által javasolt összeget ajánlja. Házmán föltinőnek találja,hogy akkor, mikor költségszaporításról van szó,azonnal Angol- Francziaországra meg Amerikára hivatkoznak, s csak igen ritkán akkor, midőn megtakarításokról és előrehaladásról. Számokkal bizonyítja, hogy azon nagy kereskedelmi és hajózási forgalomhoz képest, melyet Anglia, Oroszország Francziaország , Északamerika Shanghaival folytat, hasonlítva monarchiánk oda való forgalmával, a mi Shanghai consulunk még 13,000 frttal is aránytalanul magasabban van díjazva az említett országok Shanghaibeli konsulaihoz képest. Orczy Béla dr. Az előirányzott összeget ajánlja elfogadtatni, sokat merít a Házmán által javasolt reductio ellen épen saját adataiból, mely szerint egy marschal csak 100 dollárt kapna, pedig a marschal bírói hivatlát gyakorol, tehát függetlennek kell lenni, és mégsem kap annyit mint egy ott tartott európai kereskedő segéd, kinek 3000 dollár a fizetése. Bittó István indítványára, miután a bizottság türelme kifáradtabnak mutatkozik és nem is határozatképes, már a délutáni 4 órakor eloszlott. Holnaputáni 10 órakor folytattatik a mai tárgyalás. Sággal küzdtem a dictatúra és forradalom ellen. Ezért én mint mindazok, kik két dühöngő sereg közé vetik magukat, a mindkét részről kiinduló megtámadások és gyalázások czélpontja voltam. De mindazonáltal kitartó fogok lenni. Az a maroknyi közvetítő (La poignée mediatrice) szaporodott és nem sokára egész Francziaország egyesülni fog, hogy a rend és szabadság túlzóit tehetetlenekké tegye. Az által, hogy a Vosges departement érdemes barátaimat Buffet és Dommartint (a 116 egyikét) a kamarába küldé, csatlakozott azon politikához, melyet nem vonakodom egyedül nemzetinek nevezni. Legyenek önök is kitartók, és ha lágymelegséggel, bénasággal vádolják önöket, ha azt mondják önöknek, hogy azon jelentékeny, döntő reformok, melyeket megnyertünk, kevés vagy semmik, feleljék azt, barátaim, kik a természettel bizalmas lábon állnak, hogy a mezőn semmit se lehet dühvel és hirtelen cselekedettel végezni. A búza nincs megérve, mihelyt az ember a magot elveti. Napok, hetek, hónapok, esők és napfény kellenek ahoz. Ne hallgassanak tehát soha azokra, kik az érett kalászokat a földön hagyják elroshadni, sem azokra, ki átkozzák az Istent mert az áldott aratást nem adja akkor , mindjárt mihelyt a magot elvetik. — Boldog vagyok azon elismerésért melylyel nekem adóznak, de nem magam miatt, mert a jót önmagáért és,minden jutalomtól függetlenül kell keresni. Örülök önökért, mert ha az elismerés jog arra nézve, ki lelkiismeretesen dolgozik, úgy önökre nézve,kik azt felfogják és nyilvánítják, becsület és erény“ — A „Rappel“ egy levelet közöl, mely sajátságos fényt vet azon összeesküvésre melyet már hónapok óta kutatnak, és még ma sem tudtak ki. A levél így hangzik : „A Rapper szerkesztőihez ! A múlt junius 23-án Bernier úr, nyomozó bíró (ő Gonetet helyettesité, ki a semmisitőszékhez tanácsosnak neveztetett ki és az által igyekszik kedvessé tenni magát, hogy egy összeesküvést talál, mit Gonet lehetetlennek tartott) megparancsolá nekem, hogy további nyomozásra a seiuei törvényszék ügyészének rendelkezése alá adjam magam. Most, midőn jól laktam a várakozással, újra Bernier úrhoz mentem, hogy híreket vegyek től le a fel nem található összeesküvésben való részességemről. Ő ezt felelte: „Maradjon tovább is rendelkezésünkre. Mi eréllyel folytatjuk az elkezdett nyomozást. Mindennap tanúk hallgattatnak ki, vádoltak jelennek meg, szabadonbocsátások vagy új elfogatások rendeltetnek el Ami önt személyesen illeti, még nem vizsgáltam át iratcsomagot (Dossier), ne változtassa hát lakását anélkül hogy arról ne tudósitna, szükséges, hogy bárhol legyen is ön,uj felhivásomra haladéktalanul megjelenjék.“ Egy kérdést szerkesztő úr ! Ha ügyeim Pekingbe hívnak és Bernier úr engem megidéz,ki fogják visszautazásom költségét fizetni ? Üdvözlet és köszönet előre. Gronnier, gyorsíró 22 Rue Troushet.“ Megjegyezzük, hogy Groniernál volt ugyan háznyomozás, de a legkissebb eredmény nélkül. De mégsem bocsátják szabadon, mert orleanista ügynöknek tartják. KÜLFÖLD, Francziaország. Emile Ollivier Vittelben (Vosges) hol esti zenével lepték meg, a következő beszédet tartá: „Köszönöm, hogy jó emlékezettel viseltettek irántam. Ez annál nagyobb örömömre szolgál, mert nem engem, hanem az általam képviselt ügyet illeti az. Van hazánkban két szélsőség, hatalmas pártok, melyek gyűlöletét hogy kiérdemeltem, becsületnek tartom. Az első párthoz tartoznak azok, kik nem akarnak előhaladni és kik örökös diktátorságról álmodnak ; a másodikban vannak azok, kik igen gyorsan akarnak előhaladni és forradalom által akarják a haladást. Én e kettő közé vetem magam és 20 év óta abban állott fáradozásom, hogy egyiket sarkantyuzzam, a másikat visszatartsm, hogy ugyanazon nyakas- h ,,Hon“ magánsürgímyd. IGLÓ, ang. 9. Ma Ludvigh Iglóra érkezett, s mintegy 35 szekérrel, két bandériummal ünnepélyesen fogadtatott, estve nagyszerű magyaros vacsora lesz tiszteletére rendezve. BECS, aug. 9. A magyar delegatió mai összes ülésében a chinai és japáni consulságok kitörültettek. A külügyminisztérium kiadásai 4,131,210 fttal szavaztattak meg. Gróf Bethlen azt indítványozza, hogy a közösügyi hivatalnokok jövedelmi adója azonnal vonassék le a közös költségekből. Pulszky indítványára ezen jövedelmi adókérdés végleges elintézése a két pénzügyminiszter útján az illető parlamentek elé leszen utasítandó. Erre — az üzenetek formulázása végett, hét tagú bizottság választása határoztatik el-B. Orczy a lobogó-kérdésben a külügyminiszterhez közelebbről intézett interpellate a magyar minisztériumhoz intézendő. B. Kemény és gr. Bethlen interpellátióira azt feleli b. Orczy, hogy a külügyminisztérium a külügyminisztérium a bukaresti protestánsokat oltalmazni és Koósnak elégtételt szerezni fog. Az Éber interpellátióra azt válaszolja Orczy, hogy azt, mi következzék a dunai bizottság után, a párisi conferentia fogja meghatározni ; a Szulin-torkolatot semmi esetre sem fogják abbanhagyni, s elromolni engedni. Orczy elismeri a consulatusok újraszervezésének szükségét; a kormány Bukarestben egy oly tisztviselőt fog alkalmazni, aki a magyar nyelvet bírja. BECS, aug. 9. A kir. tanács delegatiójának a mai összes ülésében a külügyi budget tárgyaltatott. Előadó : Van der Strass. Spiegl a vörös könyvet birálván, oda nyilatkozik, hogy a védtörvény megszavazása által nem czéloztatik visszatorlási politika; szónok is azt hiszi,hogy a ministerek nem törekszenek erre. A szabad kéz politikáját birálván, szónok Porosz- és Németországgal barátságot ajánl. A Majnán innen is elibe teszik az Austriával való összeköttetést minden más combinatiónak. Wickenburg teljesen méltányolja Beust politikáját, mert ez Poroszország irányában is barátságos, ha Poroszország ehhez őszinte kezet fogna nyújtani. Weichs a Róma iránti békülékeny hangulatot elemezi, és nyugalmas, éber, Németorország iránt lehetőleg békülékeny politikát ajánl. Beckbauer a prágai béke szigorú megvalósítását kívánja; — mondván: Ar