A Hon, 1869. augusztus (7. évfolyam, 175-199. szám)

1869-08-04 / 177. szám

fi 7. szám. VII. évfolyam. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ....... 2 frt. 3 hónapra ...........................................6 „ 6 hónapra .... . . 12 „ Az esti kiadás különküldéséért felü­lfizetés havonkint................................................30 kr. Az elő­fizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető­, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Pest, 1869. Szerda, augusztus 4. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 1. sz. Béig­tatási dij: 7 hasábos ilyféle betű sora ... 7 kr. Bélyegdij minden be­itatásért . . 30 „ Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. Az előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Rérmentet­l«a javalÍott alatt ismert kezektől Előfizetési felhívás a íidvetírező lapokra : HON Az esti kiadás postai küldéséért felülöltetés I. Fr. Lloyd 7.évre 7.évreihóra­ft kr ft kr ft kr 12— e —2— i külön 180—80—30 Buda­pesten10— 5 —170 pónteo n 116 60 160 3 160 * — 1 — 40 Az előfizetési dij az illető lap czime alatt Pestre az „Athenaeum“ kiadóhivatalába (Barátok tere 7-dik szám) intézendők. PEST, AUGUSZTUS 3. A pesti magyar népszínház ügyében. (■—k.) A főváros magyartalansága is­meretes. És ismeretes azon törekvés is, mely — helyi és egyéb viszonyokból ki­folyó közön­­nyel daczol­va — olykor kí­sérleteket tesz, hogy a nemzetiességnek otthonosságot szerezzen az ország fővá­rosában. Lát­uk legközelebb, hogy egy fölállí­tandó pesti népszínház ügye meglehetős közön­nyel találkozott, míg ugyanakkor egy német színház fölállítására teljes buz­galommal folytak az aláírások. Itt az ügynek csupán üzleti oldala tűnt ki, s ez nem látszott kecsegtetőnek. Az ügy oly szempontok alá került, mint — üzleti pél­dát hozva föl — egy szántóföld, melybe bizalommal vetik el az oly vetést, a­mi már előbb­ is jól termett, de más magot, melynek termelésére ott még nem történt kísérlet, nem örömest vetnek el. A német színház jövedelmező vállalatnak bizonyult be évek hosszú sora óta, egy új magyar színház fölállítása pedig még egészen­­ új. Midőn Pest városa elé kerül a pesti magyar színház ügye, nincs helyén azt üzleti oldalról tekinteni. De föl kell emlí­teni, hogy e színház fölépítésének másik oldala nem más, mint a népesülő főváros természetéből folyó egyenes igény és szükség. Budapest lakossága az utóbbi években nagy számmal növekedett, s a növekedés magyar elemből áll. A főváros magyar tömegével szemközt nagyon kicsi a nem­­zeti színház, s ezen kívü­l dincs hely a fővárosban, hol esténkint a magyar kö­zönség szórakozást találjon. Hasonló ese­tekben, boldogabb városokban, ilyenkor mindig a színházra irányozzák a közön­ség figyelmét, s megragadják az alkalmat hogy a művelődés egyik legkellemesbb eszközének alapját vethessék. Nálunk nem volt szükség az igényeknek irányt adni, de szükség van nálunk is meghall­gatni, támogatni, szükség van ezekre an­nál inkább, mert —mint láttuk — támo­gatás nélkül közönyösség veszi körül. Sok helyen kormányköltségen épül­nek a népszínházak, s kormányköltséggel segélyezik. Nem kívánjuk ezt, sőt hatá­rozottan kikelnénk ellene, ha úgy történ­nék. De azt kívánjuk, hogy az ország fővárosának testülete, mely évek hosszú során német színházat tartott fen, és anyagilag gyámolította, most gyámolítsa a magyar szinügyet, s adjon annak erköl­csi gyámolítást. Mi örülünk, midőn Pest város millió­kat költ a kereskedelem, közlekedés, az anyagi fölvirágzás, a nagyvárosiasság ér­dekében. De mélyen elszomorítana, ha mit sem tenne a nemzeti szellem érdeké­ben, mert a fölvirágzás ezzel együtt jár. Pesten sok beszélni való van arról, hogy a nemzeti szellem meg van szorítva, a magyar főváros minden egyéb, csak nem magyar. Szeretik mondani, hogy ez nem más, mint „magyar élhetetlenség­” gyön­­geség, mely nem tud érvényesülni. De történt-e ezek érdekében itt valami ? Ha él­hetetlenség, történt-e komoly kísérlet, a megélhetésre, ha gyöngeség, talált-e ed­dig támogatásra, mely mellett megizmo­sodjék ? Tagadnunk kell, ha nem tagadjuk az élhetetlenség és gyöngeség vádját is. Pest város képviselő testületének több­sége vagy hiszi ezt, vagy nem. Ha hiszi, a hazafiasság érzete sugalja, hogy a ma­gyar elemnek támogatást nyújtson; ha nem hiszi, alkalmat kell nyújtania, hogy az érvényesülhessen. Pestnek eddig rendes költségvetése volt a német­ szinügy gyámolitására. A ma­gyar szinügy nem kér anyagi gyámoli­tást, pedig először folyamodik hozzá, oly idők után, midőn a magyar elem, s min­den, a mi nemzeti, — a nyelv és szinügy úgy, mint a három színű kelme, — rend­szeres megszoritással,ü­ldözéssel volt megtá­madva; ily idők után és oly ügyben fo­lyamodik hozzá, (a nélkül hogy anyagi támogatását kérné,) melynek ellenében Pestnek anyagilag­­ is tevékenységet kel­lett kifejteni. A Pesten felállítandó népszínház bizott­sága semmi egyebet nem kér, csak azt, hogy a főváros pecsételje meg azon fel­hívást, melynek tartalma nem más, mint hogy Pest magyarságának szüksége van egy második magyar színházra is. Kéri, hogy támogassa erkölcsileg s a részvényjegyek aláírásának iveit Pest vá­ros hivatalos pecsétje alatt küldje a ható­ságokhoz. Nem kételkedünk, hogy Pest városa teljesiteni fogja e kérelmet, melynek meg nem pecsételése nem lenne más, mint a főváros magyar elemének kisebbítése, igé­nyeinek mellőzése, s azon kötelezettség be nem váltása, melyet az ország főváro­sa akkor tett, midőn mostohább idők, ne­héz viszonyok közt, a német szinügyet nem csak segélyezte, hanem német szín­házat is építtetett, s minden buzgalma­s jóakarata folytán sem tehetett többet a nemzeti színház érdekében, mint egy tel­ket ajándékozott számára a Dunaparton, hová azonban azt nem lehetett fölépíteni; végül pedig jegyzőkönyvileg fejezte ki sajnálatát, hogy egyebet nem tehet. Most többet tehet. Meghívás. A „ Népkör“ t. választmány­ tagjai kéretnek, szerdán, f. hó 4 én, estel­ 7 órára a „N. F. Lloyd“ szerkesztő - helyiségeiben tanácskozás végett megjelenni. Horn Ede. h. elnök. Felhívás! Azon t. polgártársak, kik a „budai balol­dali k­ör“-höz magokat bejegyezték, tisztelet­tel kéretnek, augustus hó 5-én 6 órakor estre tabánban a 7 választó­fejedelmekhez czímzett termében tartandó alakulási közgyűlésre meg­jelenni. A gyűlés tárgyai : a kör megalakulása, az alapszabályok végleges megállapítása, és az ideiglenes választmány megválasztása, bejegyzések a közgyűlés alkalmával is elfo­gadtatnak. A győri apácsa. A M. U. már általunk is­mertetett czikkének velejét, azt t. i. hogy Ale­xia apácza a győri zárdából megszökött, a Ma­gyar Állam meg akarván czáfolni, megerősíti. Ide vonatkozó sorai szorul szóra ezek .­„1866. dec. 28-án Alexia, ki az első elemi osz­tályban tanított,felszólítá egy tanoncznak anyját, hozna neki bérkocsit délután, hogy Pestről a vaspályán a négyórai vonattal megérkezendő fivérével családi ügyben értekezhessél. Az asszony azon megjegyzésére, hát szabad az apáczának a zárdából kimenni ? azt válaszolá az apácza, igen, de csak a főnöknő engedélyével, mely neki megadatott. A bérkocsi előáll s az apácza az iskolából kimenő kis gyermekek kö­zött a házból kisurrant, amaz asszonynyal a bér­kocsiba ült s az indóházba vitetett. Itt az as­­­szonyt távozásra intette, maga pedig a félöt órai vonattal Bécs felé távozott. Meddig maradt oda az apácza ? Másnap, azaz dec. 29-én a Bécsből 12 órakor Győrbe érkezett vonattal az apácza is megjött. Mit csinált Bécsben? Megérkezvén esti 10 órakor, a sz. Orsolyáról nevezett zárdához vitette magát, ott akarván meghalni, de mivel a zárdánál hiába zörgetett, kiment a lipótvá­rosi irgalmas szüzek kórházába, hol meghalt, másnap pedig kora reggel a vasúton Győrből a zárdába visszatért. Miért hagyta el a zárdát ? Azért, mert képzelte, hogy a többi apáczák ötét gyűlölik.“ A közös külü­gy­ministerium penzionátusai. Ezek nyugdíjához Magyar­­ország a szokásos 300/°-el járul.Érdekes névsor, melyben természetesen egyetlen magyar név sem fordul elő, s még érdekesb számok, melyek­ből kitűnik, hogy egy irodaszolga özvegyének száz forinttal, „egy segédi árváknak“ (?) har­­madfélszer, egy hivatalszolgának kilencz és fél­szer, a két legmagasb összegű nyugdíjasnak pedig tizenháromszor több nyugdíj jár, mint egy egy aradi vértanú özvegyének.Érdekes ez újabb kimutatás továbbá azért, hogy csak 30 egyén van név szerint felsorolva és 7-nek neve elhall­­gattatik, kiknek mindenike 4.256 frt nyugdíj­ban részesül. Ezekről, kik denuntivatio és kém­kedés által szereztek ily nagy összegű nyugdí­jazást, annyit jegyez meg a kimutatás, hogy az államrendőrség érdekében tettek szolgálatokat. Igen érdekes volna tudni nekünk magyarok­nak, hogy a felejthetlen gr. Teleky László fel­ Ma­­gxamumJdhos melléklet van ouatolva adásáért, melyik kémnek fizetjük e nagyösszegű­ vérpénzt ? Ezt az egyet legalább megnevezhette volna nekünk Beust gr., kit úgyis szükségkép személyesen ösmernie kell.­­ A k­ö­z­ö­s hadügyminiszter a delegatiók elé; újabban két előterjesztést tett. Az egyikben indemnitást kér az 1868-iki költségvetésnek 2.700.000 frtnyi túlha­­ladására; a másikban 3.700.000 frtnyi póthi­telt kér a hadsereg 1869-ki rendes költségve­téséhez. Az indemnitásra vonatkozó előterjesz­tésben arra emlékeztet a közös hadügyminiszter, hogy már 1868. nov. 27-ei előterjesztésében kö­rülményesen kifejtette az 1868-ra megszavazott rendes költségvetés elégtelenségét, és hogy a túlhaladásnak különösen következő két okát emelte ki: a­ nyugdíjasok és a rokkantak ellá­tási költségére való szükségletnek csekély mérv­­beni előirányzata, b) a különbségek, melyek a hadsereg előirányzatának alapjául vett és a ter­­mesztmények valamint az eredelbeli czikkekre nézve létezett tettleges beszerzési árak között keletkeztek. k 1868-ki részletes kezelési kimutatás sze­rinte teljesen igazolja ezen akkor tett állítását. A nyugdíjaknál előállott kiadás-többletet az elő­terjesztés azzal indokolja, hogy az 1868-ai költ­ségvetésben a szükséglet 8.436 nyugdíjas tiszt­re van kiszámítva, holott azok száma ugyanezen év márt. havában valósággal 9,247-re növeke­dett, mely létszám­emelkedés onnan eredt, hogy az 1866 ki hadjárat hatása csak 68-ban nyilvá­nult mindinkább. Hasonló oknál fogva szaporo­dott fel a hegyzsoldos rokkantak létszáma is, és pedig az előirányzott 42,154 főből álló lét­számról 43,483 főre. A „természetbeli élelmezés“ körében történt túlhaladásnál az előterjesztés a póthitel iránti előterjesztésben előadott körülményekre hivat­kozik, és különösen kiemeli, hogy az 1868-ki előirányzat szerint egy kenyéradagnak átlaga 5,78 krla , egy hóeleségi adag átlaga pedig 33.5 krra tétetett, holott az átlag­ár kenyérnél 8.42 krra, a lóeleségnél pedig 39.35 krra emel­kedett. Hasonló arány mutatkozik az eledelnél, míg az előirányzatban egy napi eledel adagnak ára átlagosan 9.8 krra vétetett, az valósággal átlagosan 12.1 krt tesz. A hadügyminiszter ezek folytán a következő határozat hozatalára kéri föl a delegatiót: „A közös hadügyministeriumnak, tekintettel az 1868 ik évi részletes kezelési kimutatásból eredményező tulhaladásra, a fennemlitett 2.700.000 ftnyi összegre nézve indemnitás ada­tik ; a fedezési kérdés fölötti határozat pedig azon időpontra halasztatik, midőn az 1868-ik évi állami zárszámla alkotmányos elintézés vé­gett előterjesztve leend, és a közös ministerium mindkét állam pénzügyministerének egyetérté­sével e tekintetben javaslatot fog tenni.“ Az 1869-re szóló póthitelre vonatkozó előterjesztésben következőleg részletezi a több­­letszükségletet: 4-ik czim, b) (csapattestületek és általános csapatköltségek.) Az 1868 ban elkésett ujonczo­­zás 17297 ember betanítási költségét 270.000 ftra emelte 1869-ben, mig a 68-ban részben el­maradt betanítás által történt megtakarítást a más czimekben való kiadási többlet elfogyasz­totta. 16-dik ezim (ellátási ügy.) Itt a szükségtöbb­let 500,000 ftra tétetik, beléfoglalva a 1848, 1849-ki események következtében igényüket vesztett tisztek nyugdíj-élvezményét. A 20 dik czimnél (természetbeli élelmezés) ismét az előirányzott és valóságos beszerzési költségek közti különbség emeltetik ki, és 1.300.000 ftra teszi a túlhaladást. A 21-dik czimnél (legénységi eledel az egész hadseregnél) szintén árkülönbségek mutattatnak ki és az utólagosan fedezendő többlet szükséglet 1.720.000 frtra tétetik. A hadügyminiszter tehát indítványozza : Ha­tározza el a delegatio : „A közös hadügyiainis­­teriumnak az 1869-ki rendes költségvetésre néz­ve a hadsereg nagyobb szükségletének fedezé­sére 3.790,000 frtnyi póthitel engedélyeztetik, mely 70 százalékkal a birodalmi tanácsban kép­viselt királyságok és or­szágoknak, 30 százalék­kal pedig a magyar koronaországnak esik ter­hére.“­­ A magyar delegatio hadügyi albizottsága hétfőn teljes ülést tartott. Miután a kiküldött alosztályok vizsgálataik eredményét nem terjesztették még be, az albizottság csupán a költségvetés számtételeinek megállapításával foglalkozott. — Már jeleztünk néhány törlési százalékot, melyek szerint a különböző budget­­számok redukáltatnak. Ezekhez képest állapít­tattak meg az összegek,bezárólag a nevelő inté­zetekig. Az ordináriumban az összes levonások mintegy 5 millióra fognak rúgni. Az egyes szá­mok többnyire összevágnak az osztrák delegátió hadügyi albizottsága által elfogadott és már a nyilvánosságra jutott tételekkel, az eltérések eddigelé sehol sem elviek. A törlési százalékok magassága a kezelés egyszerűsítése, mindenne­mű inspectoratusok feloszlatása,helyettesítése és a jelenléti szám apadása által van indokolva. A határőrvidéki kérdésben eddig sem hoza­tott határozat s a magyar minisztereknek Bécs­­be visszaérkezéséig el is halasztatott. talanoknál a kinevezett megyei bírák­nak és a szent székeknek, mint azon né­hány prelatusi és püspöki birószéknek melyet a kúriánál a föllerus alól kihúz­tak. Tudjuk, hogy a káptalanoknak és a fötisztelendő uraknak elég perük szokott lenni, s ők a világért sem akarnának egy igazságtalan pert megnyerni, és azért üdvözlik oly örömmel a törvényt, mely a megyei biróválasztások megtörésével „a kasturalom békéiból emancipálta az igaz­ságszolgáltatást“ . Hát a szent széki justitia nem a kaszt­uralom legsötétebb maradványa-e ? Mi pe­dig tudós Danielik János úrtól inkább azt vártuk volna, hogy a bírói hatalom azon fajtájáról fogna szólni, melyet legjobban ismer, t. i. a papok igazságszolgáltatásá­ról, melyről a káptalanok és a klastro­­mok annyi mindenféle példákkal szolgál­hatnának. Talán még megértük volna, hogy a czimzetes püspök és kanonok ur­ban reformátort ismerünk fel, mihez ta­­gadh­atlanul több képessége van, mint szá­mos kollegáiban találhatni. Különös mindenesetre, hogy a főtiszte­lendő ur nem a pápai decretalesekből szár­maztatta az igazságügyminiszter biróki­­nevezési jogát, hanem jobban szeretett Polybiusra, Pyrhus követeire és a római senatusra, sőt a régi kor minden köztársa­ságaira hivatkozni, hogy nem ugyan a ki­nevezett bíróságot hanem aristocratiát megdicsérje, és végre azon conclusióra jusson, hogy a bírói hatalom gyakorlásá­ról hozott törvény „hivatva van megnfjita­­ni az aristocratiát, mely már szemmel lát­hatólag tetemesebb lankadásban szen­ved. “ Polybius a rómaiak haditaktikájáról irt, és minthogy ő Scipio Emiliusnak hadá­szati taní­tója volt, egy fró sem ismerte jobban a rómaiak haderejét, de írásaiból nem annyira az aristocratia vitézségének, mint megfogyhatlan önbizalmának példáit olvassuk ki. A karthagoiak mindaddig győzelmesek voltak, mig egyszerűn éltek és aristocratiájuk úgyszólván nem is volt, de mikor a római kincsek Karthágóba vándoroltak, inkább Martius consul diplo­­matiai cseleinek mint vitézségének voltak áldozatai. Polybius elbeszéli, hogy Canneá­­nál a rómaiaknak 80,000 gyalog katoná­ja volt, és 6,000 lovas, és Hannibal ön­­kénytesei által oly csúfosan megverették, hogy Hannibal három mérő gyűrűt kül­dött Karthágóba. Maga Paulus Emilius is elesett e csatában, és mit tett a római aristocratia? inkább toborzott rabszolgá­kat össze, mint­sem életben maradt kato­náit Hannibáltól kiváltsa­. Rabszolgákból álló h­adat „Volones“ név alatt voltak is­meretesek, és rabszolgákból összeállított hadaival rontatta le Róma a fegyverfosz­tott Karthágót. Martius consul mindenféle ígéretekkel reá bírta Karthágót, hogy a fegyvert le­tegye, miután a csel sikerült, oda adhat­ták a nők hajóikat hajókötelekre, megfe­szíthette Karthágó erejét önélete védel­mére ; késő volt a megbánás. Mi Kartha­­gónak csatavesztését fel nem hoztuk vol­na, de miután Danielik úr panegyrikus th­emájának motívumait még Karthágó romjaiban is kutatta, mi is mondhatjuk, hogy a magyar minisztérium egy politikai Világosra vitte az országot, ha még nem Karthágó sorsára is. A panegyrikusok a jogélet kellékeit ott keresik, a­hol azok fel nem találhatók, és nevezik reformoknak, a­mit a reform és a szabadság védői minden országban kinö­­véseknek jeleznek. Ki képzelhet gyökeres reformot korszerű törvénykönyv nélkül ? Ki olcsó és gyors igazságszolgáltatást tör­vényszéki területek harmonikus megálla­pítása nélkül ? A franczia forradalomnak volt mind bátorsága, mind erélye a régi provincziák határait megsemmisíteni, és az igazságszolgáltatási területet a köz­­igazgatásival, az uj megyében azonosítani. Senki sem vonta az uj területi felosztás czélszerűségét kétségbe, átlátta a nép is, hogy az a jó közigazgatás és igazságszol­gáltatás érdekében történt, melynek hasz­nát leginkább maga a nép veszi. De akár a centralisatióval való elégedetlenség,akár a régi hagyomány iránti előszeretet és megszokásnál fogva, a vidéki nép még most is nem a departementek, hanem a ré­gi provincziális nevek után mondja, hol lakik, hová megyen vagy honnan jön. Az országnak minden viszonya úgy össze-vissza lesz kuszálva, hogy a mi­nisztériumok sem fognak az országra is­merni. A gyönyörű c­áosz, melyet a pos­tánál és a telegraph hivataloknál tapaszta­lunk, átalánossá lesz. Van törvényhatósá­gi felosztás megyék, kerületek, székek, járások szerint. Van katonai felosztás, tan­kerületi , postai, kereskedő-kam­­arabeli ,egy­­­ház­megyei, minden kultusz szerint, vasút­­h­álózati és finánczkerületi felosztás; az igazságügyminisztérium pedig az országot törvényszéki területekre fogja felosztani, és meg fog történni, hogy egy szegény perlekedő fél bíróságától egész napi tá­volságra fog esni, holott a másikhoz vas­úton egy óra alatt érkezhetnek. Minél jobban felzavartatnak a m­egszo­kott viszonyok területi tekintetben, annál nehezebbek lesznek maguk a bírói kine­vezések, már a nyelvismeret tekinteté­ben is. Ludvigh: Egypár kísértet*­ A „Pesti Napló“ 161 dik számának vezérczik­­kére, különösen annak végére, a melyre fekteti, — úgy látszik — a czikkező a fősulyt, nehány észrevétel talán nem fog ártani. Azt mondja a czikk : „1861-ben Nyáry Pál ur volt az, ki egy pestmegyei közgyűlésben kö­vetkezőket mondott : „Ne menésitsük meg a tisztikart oly egyének választásával, kik a meg­bukott rendszer alatt szolgáltak.“ Nem Nyáry Pál ur mellett szándékom ügy­­védkedni. Nagyon sokan emlékezünk még arra, hogy Nyáry Pál igen jeles, a jók által tisztelt és szeretett, a roszak által rettegett biró volt. Egy ily férfiú képes védeni saját ügyét­, ha szükségét látja. Egyedül annak kimondására szorítkozom, hogy nincs miért megbotránkozni Nyáry Pál úr szavain. Quod sic demonstro. Igaz-e — kérdezem — hogy a Bach kormány nemzetünket, hazánkat szabadságaitól, jogaitól szándékozott megfosztani, s egy jó időre meg is fosztotta ? Ha ez igaz, — pedig az ellenkezőnek kimutatására, talán a czikkíró ut sem merne vállalkozni, — nézzük, mi vihette arra az em­bert, különösen a magyart, hogy a Ba­ch-kor­mányt szolgálja. Vihették következő indokok : Kívánt segédkezni hazánknak jogaitól kifosz­tásában, nemzetünk megölésében. Kényszerítette a szegénység, s egyszersmind a nehezebb munkáktól, s a szűken éléstől irtó­zás, kapcsolatban az urhatnoksággal. Vagy végre felcsapott Bachhuszárnak azért, hogy egy helyet legalább jó ember és hazafi fog­laljon el, (magát ilyennek tartotta) s használ­hasson, vagy legalább enyhíthessen ott, ahol és a­mikor talán lehet. Megengedem, hogy talán használhatott és — használt is, — hanem a tapasztalás szerint első helyen, — és legtöb­bet magának. De hogy ezt tehesse, mire kellett magát okvetetten elhatároznia ? Gutgesvnntnek kellett magát mutatnia; pedig ha áll, hogy a fentebbi indok vezette, nem az volt; tettetésen kellett kezdenie, s tettetnie kellett folytonosan. Mondhatná valaki, felcsapott némely ember csupán azért is, hogy tanuljon. Nem tudom elhinni, hogy csupán ezért minden más indok nélkül szegődhetett volna magyar ember a nemzete által utált hadhoz. Hiszen ta­nulni nem csak ott lehetett, sőt ott, épen igen bajos volt jót tanulni. Ugyan nem fenéje lett volna-e az alkotmá­nyos tisztikarnak, a­kit saját szíve lelke von­zott Bachékhoz ? Lehet-e sok jót várni attól, a kit a szegény­ség és urhatnokság,— együtt vagy külön akár­melyik, — a haza ellenségei közé hajt ? Ha a szegénység salvus conductust ad, hogy lehet elitélni a szegény legényeket ? Hát ama tettetekről tudhatjuk-e biztosan, mi­kor mutatják valódi arczukat, s mikor álarczos­kodnak ? Demonstráltam-e a mit akartam ? attól függ, milyen feleletek adhatók elfogulatlanul és jó­zanon, feltett kérdéseimre ? Azt mondja továbbá a czikk : „Ugyan csak Nyáry Pál ur volt az, ki a provisorium utáni tisztujitás alkalmával egy sok oldalról ajánlott szolgabiró megválasztatását csak azért ellenezte mert a provisorium alatt szolgált, ellenzését az­zal indokolván, hogy a Bach alatt szolgáltak nem annyira bűnösök, mint azok, kik a proviso­rium alatt szolgáltak.“ Még ebben sem botrány­ozom meg, mert bi­zony nehéz classificálni a jogtipró és nemzetirtó rendszerek embereit, s azt sem tudom, nem épen azon oldalak voltak e gyanusok Nyáry Pál előtt, amelyekről ama szolgabiró ajánltatott? Mondja még a Pesti Napló czikke azt is: „Más megyékben, ha a legügyesebb s becsüle­tesebb egyének ajánltattak is hivatalra, elég volt meg nem választására az, ha egy nagyszá­jú kortes elkiáltotta magát, hogy meghalt. Ez annyit jelentett, hogy a megszűnt rendszer alatt, szolgált.“ Ügyességét nem vonom kétségbe az ilyen meghalt­ fajta embereknek , láttam , hogy né­melyik, a kinek 1000 ft évi fizetése volt, birt költeni évenként három ezret, s készpénzzel fizetett, holott hivatalán kívül semmije sem volt. *) Jelen sorokat „egy deákpárti“ egy levél kíséretében küldötte hozzánk, melyből ezeket közöljük : „Mi deák­pártiak is szólnánk néha egy két szót a Pesti Napló közleményeire. De a P. N.-ban épen nem lehet. Pró­báltam. A Századunkban, ha tán lehet is, késő’n kerül elő. Oda küldöttem minap egy czikket, s miután 2 hé­tig hallgatott, megbíztam valakit, hogy vegye vissza és vigye át a Honhoz. De a szerkesztő azt mondta, hogy a közlendők­­ közt van. Erre a czikket ott hagytam s máig is „a közlendők közt van. stb. stb. — S­z­e­r­k. Igazságügyi panegyrismus. III. Pest, aug. 3. Fötisztelendő Danielik János urban is talált a bírói b­izalomról szóló törvényczikk egy hatalmas panegyrikust. Ha nem a „rota romana“-ra, legalább a szentszékek­re megemlékezett, és csupa klerikális há­lából bókolt az igazságügyminiszter úr­nak. Látjuk, hogy több becse van a káp­

Next