A Hon, 1869. augusztus (7. évfolyam, 175-199. szám)
1869-08-07 / 180. szám
180. szám. VII. évfolyam. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7.S2. földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ....... 2 frt. 3 hónapra ..... ..6, 6 hónapra .... . . 12 „ Az esti kiadás külünküldéseért felülfizetés havonkint............................................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hé első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Reggeli kiadás. Pest, 1869.*Szombat, augusztus 7. Szerkesztési iroda : Feremgiek tere 7. zz. BeigtatáslilPi j: 7 hasábos ilyféle betű sora . . . 7 kr. Bélyegdij minden beitatásért . . 30 „ Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 6 hasábos petit sorért . . 25 kr. ö.r Az előfizetési- és hirdetmény -dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Előfizetési felhívás a következő lapokra: HON á.2 esti kiadás postai küldéséért felülfizetés l Fr. Lloyd post.AD ÜSTÖKÖS évre V. évre 1hóraft kr ft kr ft kr 17— 6 — 2 — külön •1 80— 90— 30 Budapesten 10— B — 1 70 11B 501 90 3 — 50— — 1 12 1 40 Az előfizetési dij az illető lap czime alatt Pestre az a Athenaeum Kiadóhivatalába (Barátok tere 7-dik szám) intézendők. IGAZMONDÓ PEST, AUGUSZTUS 6. A legújabb helyzet. (Sz.) Kifordítom, befordítom, — s még mind nem tudom, higgjek-e szemeimnek? Ki beszél itt az én számmal? . . Valóban jobboldali lapok ezek?.. Csaknem lehetetlen ! Hiszen csak néhány nap előtt, midőn a kormánynak erélytelenséget vetettünk szemére, teli torokkal kiáltották a kígyót békát reánk; midőn egyik társuk fenyegetni kezdé a katonai reactiot, hogy a kiegyezés művét megsemmisítik jogbitorló eljárásokkal , a legkomolyabb monitorium alakjában fordultak ellene; s ime alig pár nap múlik, midőn egyik keményen fülébe súgja a kormánynak, hogy keményebben zörgessen ; mig a másik határozottan fenyegeti, hogy ha sarkára nem áll, a kiegyezkedés legföltétlenebb barátait is elveszti mind Bécsben, mind Pesten. Minket vádolgatnak, hogy csak azért írunk, mert a nagy melegben nincs hova legyünk, s íme ők vannak valóságos lázban, különben viseleteket nem lehet megfejteni. De mégis van két útja a megfejtésnek ; egyik, hogy talán sehol sincs otthon a macska, — a másik, hogy ily forma utasítást sugalmaztak füleikbe felülről, s így hozták őket azon komikus helyzetbe, hogy keményen torzsalkodjanak oly elvek mellett, melyeket pár nap előtt lehurrogattak. Bizony mi nem unalmunkban, hanem valódi keserűséggel és boszankodással irtuk azt, amit irtunk, és e boszuságunkat csak növeli a magyar delegatiónak jelentéseiből kitetsző férfiatlan hang, mely akként selyeít az ország legfontosabb jogai megsértése fölött, mintha valami szalonnai kanapé processusról lenne szó a „társaságban.“ „Ezt vagy amazt nem helyeselhetjük, de reméljük, hogy jövőre nem lesz igy“ vagy „a bizottság ez vagy amaz miniszter eljárását nem helyeselheti egészen“ stb. Ilyen az az udvarias, szalonképes nyelv, mely a delegatiók körében divatozik. És ne gondolja a nyájas olvasó, hogy a porté d‘epéék színéről, vagy a nyakravalók magasságáról van szó. Nem, hanem egy pár millió forintocskáról, mennyivel a miniszter úrnak többet tetszett kiadni az engedélyezett költségvetés adatainál. Ily viszonyok között még azon sem csodálkoznánk, ha azon harmadik eset állott elő, hogy oly emberek is, kikre a jobboldali sajtó kezelése bízva van, s kik erejükhöz képest eléggé igyekeznek fedezni azt a tehetlen politikát, mely mindig a végső koczkavetést, a világ fölfordulását dobja követelései serpenyőjébe, végre belátják, hogy a nevetséges positió nem lesz többé védhető a közvélemény előtt sem, még saját maguk előtt sem; — és e meggyőződéstől vezetve fülébe kiáltják a kormánynak, hogy „uram erősebben zörgess, különben zászlód utolsó híveit is elveszted !“ De hát nem ez volt-e a mi kiáltásunk, a mi gyakran ismételt sürgetésünk ? Nem megmondottuk-e a kormánynak — ha ugyan amúgy is nem tudta volna, hogy egy jogbitor reactióval van dolga, mellyel, ha a kiegyezéskor nem végzett, előbb utóbb végeznie kell; mig ez meg nem történt, az egész kiegyezkedés nem egyéb önámitásnál? Nem megmondottuk, hogy veszélyeztesse bár e kiegyezkedés a 67-ki kiegyezkedést s általában a jelen állapotot egy időre: sokkal szerencsésebb, vagy legalább kevésbbé szerencsétlen megoldásnak nézhetünk eléje, mint ha ezen treactióval kebelünkben, vagy inkább hátunkon, kell szembe mennünk valami nagyobb katasztrófával. Ne féljen a kormány nyílt harczot intézni e jogbitorlás ellen. Ám próbálják meg ők, mire képesek szemben az igazsággal a törvényeinkre megesküdött koronás királyunk és királyukkal, egy nemzet , illetőleg a monarchia összes jogérző és őket már régtől fogva jól ismerő nemzeteivel szemben! Hadd próbálják meg szerencséjüket még azon katonaság kebelében is, melyben ma már kétségtelenül több az alkotmányosan dobogó hazafi szív, mint a soldatesca és servilismus bérencze. Hogy semmi zavart ne idézhetnének elő, nem állítjuk, de jobb most megtudni hányadán vagyunk, mint talán a legnagyobb megpróbáltatás perczeiben a legkeserübben csalódni. Ez kölcsönös érdeke ö felségének a királynak és a nemzetnek. A király trónja nem lehet szilárd, mig oly hadseregre támaszkodik, melynek harczkedvére csak fizetés fölemelésekkel számíthatni; condottierik hada mindig a többet ígérőnek szolgál , de a nemzet s illetőleg nemzetek sem bízhatják védelmüket azokra, kik folyton saját alkotmányos szabadsága ellen áskálódnak, s kiknél a szabadság elleni gyűlölet megrögzött, öröklött tulajdonság. Kell még a netalán fentartandó hadseregnek, mint ilyennek dicsősége és jövője érdekében is, hogy a tiszta búza a konkolytól külön választassák , s mig a fegyveres hazafiak serege a zászlók alatt marad a „professional soldier“ek jobban fizethető országokba utasittassanak. Ez a mi meggyőződésünk, ez az egyetlen ut, melyen a monarchia e lidércz nyomástól megmenekül; haderejét hazafias alapon rendezheti, s adósságai egykori törlesztésére, egyéb belügyei előmozdítására gondolhat. Ezen megoldás nélkül nincs üdv a monarchiára. Azok, kik a delegatiókat oly roppant értéküeknek tüntették fel a nemzet előtt, kik folyton a közös miniszterek feleletre vonhatásáról beszéltek, — most mutatták be a delegatiók eme tényoldalát. Mutassák meg, hogy az ország integritását képesek helyreállítani; mutassák meg, hogy meg tudnak büntetni egy oly minisztert, mely a neki engedélyezett hatáskörön túllépett. Ha ezt nem tehetik, vallják be saját maguk is az egész intézmény tehetlenségét, — és jöjjenek haza, — ne fedezgessék a törvény szikével a visszaéléseket, a törvénytelenséget. Meghívás. A pesti „Népkör“ választmányának t. ez. tagjait ezennel tisztelettel kérem, hogy aug. 9-én estel 7 órakor a „N. F. Lloyd“ szerkesztőségében gyűlésre megjelenni szíveskedjenek. Pest, 1869. aug. 6. Horn Ede, ideiglenes másodelnök. A „Napló“ kézműveséhez! (r.) G ... kézműves (kiben ugyan szenvedélyes pártember lakozhatik) „Munkások dolgozzanak“ czimü egyik czikkemre megjegyzéseket tesz a Naplóban és két eredményre jut. Az egyik, hogy e nagy kérdést „negédelt pongyola könnyedséggel tárgyalom,és a másik,hogy csak pártszenvedélyből, pártérdekből írtam, e nagy kérdésből pártfegyvert akarván csinálni. úgy hiszem legloyálisabb lesz tőlem, ha néhány kérdést intézek G. úrhoz, az ügy tisztázása érdekében. Az első kérdésem: Helyesli-e G. úr Wenkheim eljárását? Ha nem, akkor ebben egy véleményben vagyunk. Akkor rögtön a másik kérdésem ez: Mutasson ki czikkemből egyetlen szót, vagy betűt (Wenkheim megrovásán kívül, mely a fennebbi kérdéssel fog elintéztetni), mely pártállásainkra a legkisebb vonatkozással lenne ? Mert ha nem, czikke végszavait, mint insinuatot utasítom el. És végre: Mutassa ki czikkemben azt a passust, melyben a munkáskérdés Hannibal ante portás lenne feltüntetve, és nem ellenkezőleg mindenütt a jövő,a messzi jövő hangsúlyozva, de a mire előre gondolnunk kötelességünk. Ha ezekre megfelelni szíveskedik. Akkor örömmel fogok felelni arra, hogy a tőkeképzés elegendő-e a munkásosztály emancipatiojára ? A kérdés a vitatást megérdemli. Ami a „negédelt pongyola könnyedséget illeti,“ ha czikkeimben „könnyedség“ van, annak örülök, ha „pongyola,“ sajnálom, de hogy „negédelt“ volna, azt tagadom. Bécs, aug. 5. (xv.) A magyar országgyűlés bizottsága ma tartotta első érdemleges ülését, miután eddig csak albizottságokra oszolva tanácskozott. A közvetlen közelség s a tárgyalásnak közelről szemlélése, mindenkit meggyőzhetett ezen institute szánalmasságáról- Maguk a delegatió tagjai átlátják, hogy oly térre sodortattak, melyen többé nem urai szabad cselekvésüknek, s nem urai az ország jogainak. Maga a delegatió intézménye sokkal korlátoltabb , tehetetlenebb, mintsem megfelelhetne hivatásának, s megoldhatná kielégítőleg azon feladatot, mely törvény szerint reá ruháztatott. Ha a delegatió feladatát meg akarja oldani, kell, hogy túlterjeszkedjék hatáskörén; kell hogy legislatiót gyakoroljon oly ügyekben, melyek közvetlen kapcsolatban állnak a megoldandó kérdésekkel, s melyeket mindenekelőtt ki kell egyenlíteni. Ezt a szükségességet már nem egyszer érezte a delegatió ; ezen nézetnek adott kifejezést gr. Zichy Nándor a mai ülésen, midőn sajnálattal emlité, hogy a delegatiónak hatásköre oly szűk korlátok közé van szorítva, hogy feladatát kielégitőleg megoldani képtelen. A delegatió körében, egyes tagjai, de különösen a közös kormány részéről nem is hiányzik a törekvés a delegatió hatáskörének kiterjesztésére nézve; s a látszat bármennyire tünteti is azt föl, mintha a delegatió csak szigorúan a budget megbirálására szorítkoznék, s teljességgel nem avatkozik az országos törvényhozás jogaiba : — a tények épen ellenkezőleg a mellett bizonyítanak, hogy a delegatió törvényszabta hatáskörén máris túlterjeszkedett, hozván oly ügyekben számtalan határozatokat, — melyek noha csekélyebb vagy nagyobb összefüggésben állnak a budgettel, — egyedül és kizárólag az országos törvényhozás jogköréhez tartoznak. S ime a tények igazolják, hogy a baloldal azon aggodalma, hogy az oly félszeg institute, — minőnek törvényeinkben a delegatió körül van irva, — vagy saját tehetetlenségénél fogva képtelen lesz bármi üdvöst is keresztülvinni, vagy túlterjeszkedésre, s az országos törvényhozások jogainak bitorlására van utalva, szomorúan teljesül. A delegatiók jelenlegi ülésezéseinek szaka is tragikus küzdelem e két alternatíva között; határozott győzelmet még egyik sem nyert a két irány között, de annyi máris világos, hogy az ország jogainak megóvására, s az ország érdekeinek érvényre emelésére a delegatió képtelen, s hogy törvényes hatáskörén máris túlterjeszkedett, határozván s határozatai által praejudicálván oly tárgyakban, melyek tulajdonkép az országos törvényhozások hatásköréhez tartoznak. A delegatió mai ülése különben igen érdekes volt bizonyos tekintetben. Mikor még balközépi tagok is részt vettek a delegatióban, a jobboldalról gyakran emeltetett ellenük azon vád, hogy túlterjeszkedésre kényszerítik a delegatiókat, midőn eléje hoznak oly ügyeket, melyek a törvényhozás teendői közé tartoznak, számtalanszor vádoltattak, ho y határozott s erélyesebb fellépésük által koczkáztatják a jobboldali tagok „mérsékelt“ s „lassú, de biztosabb“ haladásának sikerét. S íme most, hogy a delegatió tagjai egyszersmind ezen institutió hívei, hogy haladásukat s a munkát az ellenzék nem akadályozza (amivel számtalanszor vádoltak) maga ez a jámbor delegatió erélyes oppositiót fejt ki. A mai ülés folyamát más rendes tudósítás nyomán ismerik a Hon olvasói; én egyszerűen arra utalok , mert valamint az albizottsági jelentésekből, úgy különösen a mai vitából, mely a pótkezelés felett folyt, könnyen meggyőződhetett mindenki, mily szánalmas szerepre van kárhoztatva a delegátió. Különösen Zsedényi Ede beszéde igen tanulságos, jellemzi tökéletesen a helyzetet. Zsedényi van most, ily körülmények között az oppositió szerepére kárhoztatva, s ez legszólóbb jele annak, hogy mit várhat az ország a delegatiótól. Még Zsedényi Eduárd is szót emel a közös kormány ellen ; még ő sincs megelégedve a közös kormány eljárásával; még ő is többet követel, mint amennyi történt eddig; még ő is visszautasítja a közös kormány feleletét, mely minden legigénytelenebb követelésre is „lehetetlennel“ felel, s azt mondja, hogy igen, lehet rendet hozni be az államháztartásba, „csak akarni kell, csak szakítani kell az absolutismus hagyományaival, s mindenekelőtt véget kell vetni az úgynevezett „katonai gazdálkodásnak.“ Valamennyien, kik ma szóltak, Zsedényi, Wahrmann, Bittó, gr. Zichy Nándor, kisebb-nagyobb mérvben kikeltek a közös kormány eljárása ellen. Wahrmann hangsúlyozta, hogy a jelenlegi rendszer szerint az államköltségvetés kimerítő tárgyalása merő képtelenség; a delegatiók azon helyzetben vannak, hogy csak 3 év múlva futhatják át a zárszámadásokat. Szigorúbb kritikát e rendszer s a delegatiók intézménye felett még alig mondott valaki, mint Bittó és Zsedényi. Bittó a többi közt azt mondá, hogy elfogadja a pénzügyi albizottság jelentését, s az ott indítványozott határozatokhoz hozzájárul, — „noha tapasztalásból tudja, hogy ennek nem lesz semmi eredménye.“ Az albizottság jelentése úgy lévén fogalmazva,hogy a hozott határozatokhoz való hozzájárulásra az osztrák delegatió is fel fog szólíittatni . Zsedényi gúnyosan jegyzi meg, hogy szükségesnek találták ezt azért, mert a magyar delegátió által hozott határozatokat eddig a közös kormány nem igen respectálta, reméli tehát, ha mindkét delegátió egy s ugyanazon határozatot hoz, ennek „talán“ mégis lesz eredménye. A delegatió tagjai közt általános az elégületlenség. Látják, hogy eszközök, s mintha egy láthatatlan hatalom megzsibbasztaná erejüket, nem mernek kibontakozni a szolgaságból, melybe maguk döntötték magukat. „Oda adjuk a kis ujjúnkat kényszerűségből, s más módon követelik a másodikat s aztán a harmadikat!“ — jegyzé meg bizalmas körben a delegatió egy befolyásos tagja. így állván a dolgok — az ember bámulva kérdi, hogy meddig tartson e könnyelmű játék az ország jogaival, s meddig lesz a magyar delegátió oly pulya, hogy ne bírja érvényre emelni azt, amit — szeretjük hinni — maga is akar? = A kormánysajtó buzdító szavai, melyeket delegátusainkhoz intézett, a kétségbeesés felkiáltásaként hangzottak fel, és nekünk úgy tetszett, mintha azt mondanák : kövessetek el mindent kedvenc szülöttünk megtartására, leheljetek belé annyi életet, hogy legalább kapálódzék, és mi mentve vagyunk — ha nem is az ellenzék, de saját pártunk szemében. E hivatalos utasítás folytán tehát látni fogjuk a delegatiót kapálózni, jobbra-balra ütni, — de csak a levegőben. Lökést azonban, az előjelek után ítélve, nem a dolgoknak csak önmagának fog adni, és ha a kormány azt hiszi, hogy hívei e kapálózást életrevalóságnak veszik, a sikertelenség, mellyel a delegátió el fog oszolni, meg fogja nekik mutatni, hogy az csak végrángatódzás volt. Mi részünkről sehogy sem tudjuk hinni, hogy a delegatió a nemzet igényeit ki tudhassa elégíteni, és e nézetünkben nem állunk magánosan. — A „Wanderer“, mely a dualismust őszintén elfogadta, ezen általunk sokszorosan tolmácsolt nézetnek hosszabb czikkben szintén ad kifejezést és minden hitét, hogy a delegatióban valamely ügy sikeresen volna elintézhető, feladja. Miután több kérdést, milyen a határőrvidék végleges rendezése, a triesti Lloyd-ügy, a közös hadügyminiszter önkénykedése, felsorolt, mint melyek hosszabb vitatás tárgyai lesznek ezúttal, czikkét következőleg fejezi be : „Igen szívesen meghisszük, hogy a magyar delegátusok mindezen kérdések sikeres keresztülvitelével meg akarják mutatni az országnak, hogy nem hiába mentek Bécsbe, hogy nem hiába vettek tevékeny részt egy rendkívül népszerűtlen intézményben. Ennek bizonyításával azonban adósak fognak maradni, és üres kézzel fognak visszatérni Pestre. Mit Magyarország még elérni akar és elérni tud, egyesegyedül országgyűlésének férfias magatartása által érheti el, mit a delegatioban végez, többé kevésbbé a levegőben függő megfoghatlan valami lesz, mint a milyenek a törlések, melyeket a hadügyminiszter póthiteleivel valódi, kielégítetlen sőt teljesen semmis értékre reducál. A delegationalis intézmény mind Ausztriára,mind Magyarországra nézve még nincs kipróbálva (?) talán joggal mondhatjuk el róla, hogy semmi rosszat nem tett, de a közvéleményt akarva kellene félreértenünk, vagy hamisítanunk, ha azt állítanók, hogy a nép a delegatiótól valami jót vár.“ — Titkos folyosó a prágai karmelita nők zárdájában. A „N. I.“ által előadottak következtében m. hó 30-án egy vegyes bizottság küldetett ki a zárda megvizsgálására. Hogy mit talált a bizottság, az, mint a „Narodni Lysti“ kiemeli, egy prágai lappal sem közöltetett. A „N. L.“ tehát a 25 egyénből állt bizottsághoz a következő kérdéseket intézi: „Vajjon nem talált-e a pinczében egy vaspántos ajtót? Ha rátalált, nem kérdezte-e meg a zárda főnöknét, hová vezet ezen ajtó, miután a kulcslyuk nyilván mutatja, hogy ez ajtó gyakran használtatik ?“ A „N. L.“ e kérdésekre ezt válaszolja : Mi ugyan nem tudjuk, mit válaszolt a főnöknő, de azt tudjuk, hogy az ajtó létezéséről mit sem akart tudni és azt állita, hogy bár 22 éve van a kolostorban, még sem tudja hová vezet ez ajtó és hogy kulcsa senkinél sincs. A bizottság lakatost hozatott és megnyitotta az ajtót. Az ajtó egy folyosóba vezetett, melyben a bizottság egy negyed órai utat tett. A folyosóban ismét két ajtóra találtak. Egyikre a folyosó végében, a másikra a folyosó TÁRCZA. A kőszívű ember fiai. Regény hat kötetben Jókai Mórtól. Ötödik kötet. (Folytatás.) A magányos lovag, ki előre nyargalt, az üdv rivalló tömeg diadalzaját mindenütt megelőzve, a hatvani utczán átvágtatott s azután bekanyarodott egyik mellékutczába. Ott elkezdett lassabban léptetni, s egy házszámot keresett. Mikor rátalált a keresett számra, leszállt lováról s azt bevezeté maga után a ház nyitott kapuján az udvarra. A lódobásra és sarkantyupengésre kidugta a borzas fejét egy alacsony üveges ajtón, valami házmesterféle egyéniség. Csizmadia volt — valószínűleg. — Jó napot. Monda a lovag. A házmester részéről az volt rá a fogadj Isten, hogy ajtóstul együtt kibukott az udvarra, először megrohanta a tisztet, annak elkapta az egyik kezét, azt megcsókolta ; a tiszt visszarántotta a kezét; akkor megcsókolta a kardbojtját; a tiszt azt sem engedte sokáig; akkor átnyalábolta a lova fejét s annak csókolta meg az orrát. Azután neki iramodott, hogy majd kiszalad az utczára, s miután a tiszt által a futamodásban, gallérjánál megragadtatván, tényleg akadályozva jön, csak az udvart lármázhatta fel e kiáltással: „itt a huszárok! itt a magyarok !“ — Ugyan polgártárs, ne ordítson oly bomlottul ! csititá öt a főtiszt. — De hát hogyan jött ide nagyságod! fölséged! szentséged! generalis ur! felmarschal ur ! szentmihály arkangyal ur? Hogyan jöhetett ide? — No azt majd elmesélem máskor. Hanem most elébb utasítson engem valakihez, akinek e • házban kell lakni s a kivel én még ez órában akarok beszélni. — Elébb a szentséges szent nevét mondja meg nekem az ur, hadd tudjam kit látok élő szemeimmel ? — Jól van öreg. Megmondom. Baradlay Richárdnak hinak Ha kedve telik benne, akár ide kvártélyozom magamat. Hanem elébb utasítson el szaporán. — Oh Istenem, milyen szép ember! Egy ilyen huszár! Azzal a nemzeti kardkötővel! Már hogy tudott a feleségem meghalni ez előtt egy héttel, hogy nem tudja ezt látni! Hogy nem hívhatom őt haza, hogy ezt látná! Nem akart addig meghalni, míg egy huszárt nem lát ismét az utczán végig nyargalni! Richárdnak már csak végig kellett várni, hogy hadd sírja ki magát kedvére a jó ember. Végre aztán nagy zokogás közt csak rátért a házmester. — Hát mi tetszik ? — Én egy asszonyságot keresek, kinek itt van a szállása. Bizonyos Bajcsikné asszony. — Oh tudom, tudom. Itt van lsz annak a szállása. Itt van. — Ugyan , nem szabad ennek a szép paripának egy kis kávés kalácsot adnom ? — Hagyjon fel a paripámról való gondoskodással, édes földim. Hányadik ajtó az én aszszonyságé ? — A 21-ik a második emeleten szolgálatjára. Szabad lesz addig ennek a dicső paripának a kantárját tartanom ? Richard mosolygott e hazafiui extasison, s miután lóháton csakugyan nem szándékozott fölmenni a második emeletre, rábízta a kantárszárát a házmesterre, ki is a kedvező alkalmat felhasználva, az alatt míg Richard felment a 21- dik ajtóig benyúlt a szobája ablakán, kivette onnan félbehagyott reggelijét a kávés Bögrét és a kuglihupfot, s nagy gyönyörködéssel mártogatott falatot falat után a kávéba, s rakta egyenkint a tenyerébe, onnan meg a ló szájába, s úgy örült neki, hogy az azt kegyeskedik megenni. Egyszer aztán Richárd lekiált rá a második emelet folyosójáról. — De tán nincs itthon az asszonyság ? Senki sem jó felnyitni az ajtót. — A házmester az udvarról válaszolt. — Hja, lsz az asszonyság nincsen idehaza. — Hát valami cselédje nincs itt ? — Senki sincsen idehaza. — Ejnye polgártárs! Ezt megmondhatta volna odalenn is. Ne másztam volna fel az emeletbe. A jámbor furfangosan nevetett. Hiszen csak azt a szép lovat akarta megreggeliztetni. Mikor aztán Richard megint leszállt az udvarra, a világért sem veszekedett a bohó öreggel a megjáratásért. Minden tréfát fel szokott venni és mindenkitől. Az oroszlán nem használja a körmeit vakarózásra, mint a kutya. — Hát mikor jön haza ez az asszonyság? — Bizony nem tudom. — Azt sem tudja, hogy hol van ? Hol találkozhatnám vele? Az exaltált hazafi ég felé emelé keserves szemeit. — Oh bár találkozhatnék vele az excellentiás úr még ma,még ez órában, bár nyithatná be, bár rúghatná be sarokkal, bár üthetné be buzogánnyal azt az ajtót, a melyen belül az az asszonyság most lakik. — Mi a patvar! Hát hol lakik ? — Budán. A kaszamátában. — S mért lakik ott ? — Azért, mert oda van bezárva. Egy éjjel érte jöttek, elfogták, azt mondták, hogy a mieinkkel czimborál,hogy azoknak szállít hadi szereket, meg tudósitásokat. Igaz, hogy sokat járt Debreczenbe. Aztán elfogták cselédestül együtt s átvitték Budára. Többször vittem oda utána holmit, de hozzá nem eresztettek soha. Ott van a Nr. I-ben a fehérvári kapu mellett. Richard bosszúsan csapott kardja végével a földre. Amiért annyira sietett, amiért előre vágtatott az ellenségtől elhagyott város közepébe , az nem a dicsszomj volt; nem a vágy a felszabadult város első örömriadarától megittasodhatni, hanem egy szent fogadás, melyet egy kardja által lefektetett bajtársnak, egy vitéz ellenfélnek halállal küzdő kezébe tett le. „Nem fog gyermeked sírása felkölteni ott lenn !“ E fogadás, ez ígéret sarkantyúzta lelkét mind azon nap óta; a türelmetlenség ingerült mérgével vezette napról napra lovasait az ütközetbe, mely minden nap megújult Pest rónáin; hogy minden nap félbe szakadjon a sorompók előtt. Csak áldarczok voltak azok, a főhadsereg elvonulásának álczázására, mely az alatt Komárom felszabadítására sietett. És most, midőn azt hitte, hogy már czélhoz ért, azt kell hallania, hogy épen olyan messze van az, mint a pokol; ha akarja, oda juthat; de csak elkárhozva. A kit keres, a kitől meg kell tudnia Palvicz Ottó gyermekének hollétét, az Budán van, a várban, elfogva, börtönre vetve. Ez a szerencsétlen némber bujósdit játszik a sorssal. Mikor Palvicz kereste, akkor a magyar tábor vonalán belül volt csak található, s midőn Baradlay keresi , az osztrák várfogságban ül, mit.Kívüle pedig a gyermekről senki sem tud semAz ilyen lények történetét nem szokták sok embernek elbeszélni. (Folytatjuk.) Kai számunkhoz negyedik melléklet van csatolva