A Hon, 1869. augusztus (7. évfolyam, 175-199. szám)

1869-08-07 / 180. szám

180. szám. VII. évfolyam. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7.S2. földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ....... 2 frt. 3 hónapra ..... ..6, 6 hónapra .... . . 12 „ Az esti kiadás külünküldéseért felü­lfizetés havonkint............................................30 kr. Az elő­fizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető­, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hé első­ napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Reggeli kiadás. Pest, 1869.*Szombat, augusztus 7. Szerkesztési iroda : Feremgiek­ tere 7. zz. B­eigta­táslilPi j: 7 hasábos ilyféle betű sora . . . 7 kr. Bélyegdij minden be­itatásért . . 30 „ Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvező­bb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 6 hasábos petit sorért . . 25 kr. ö.r Az előfizetési- és hirdetmény -­dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Előfizetési felhívás a következő lapokra: HON á.2 esti kiadás postai küldéséért felülfizetés l Fr. Lloyd post.AD ÜSTÖKÖS évre V. évre 1hóra­ft kr ft kr ft kr 17— 6 — 2 — külön •­­1 80— 90— 30 Buda­pesten 10— B — 1 70 11B 501 90 3 —­­ 50— — 1 1­2 1 40 Az előfizetési dij az illető lap czime alatt Pestre az a Athenaeum­ Kiadóhivatalába (Barátok tere 7-dik szám) intézendők. IGAZMONDÓ PEST, AUGUSZTUS 6. A legújabb helyzet. (Sz.) Kifordítom, befordítom, — s még mind nem tudom, h­iggjek-e szemeimnek? Ki beszél itt az én számmal? . . Valóban jobboldali lapok ezek?.. Csaknem lehe­tetlen ! Hiszen csak néhány nap előtt, midőn a kormánynak erélytelenséget vetettünk sze­mére, teli torokkal kiáltották a kígyót bé­kát reánk; midőn egyik társuk fenyegetni kezdé a katonai reactiot, hogy a kiegye­zés művét megsemmisítik jogbitorló eljá­rásokkal , a legkomolyabb monitorium alakjában fordultak ellene; s ime alig pár nap múlik, midőn egyik keményen fülébe súgja a kormánynak, hogy keményebben zörgessen ; mig a másik határozottan fe­nyegeti, hogy ha sarkára nem áll, a ki­egyezkedés legföltétlenebb barátait is el­veszti mind Bécsben, mind Pesten. Minket vádolgatnak, hogy csak azért írunk, mert a nagy melegben nincs hova legyünk, s íme ők vannak valóságos láz­ban, különben viseleteket nem lehet meg­fejteni. De mégis van két útja a megfej­tésnek ; egyik, hogy talán sehol sincs ott­hon a macska, — a másik, hogy ily forma utasítást sugalmaztak füleikbe felülről, s így hozták őket azon komikus helyzetbe, hogy keményen torzsalkodjanak oly elvek mellett, melyeket pár nap előtt lehurro­­gattak. Bizony mi nem unalmunkban, hanem valódi keserűséggel és boszankodással ir­tuk azt, a­mit irtunk, és e boszuságunkat csak növeli a magyar delegatiónak jelen­téseiből kitetsző férfiatlan hang, mely ak­ként selyeít az ország legfontosabb jogai megsértése fölött, mintha valami szalonnai kanapé processusról lenne szó a „társa­ságban.“ „Ezt vagy amazt nem helyeselhetjük, de reméljük, hogy jövőre nem lesz igy“ vagy „a bizottság ez vagy amaz miniszter eljá­rását nem helyeselheti egészen“ stb. Ilyen az az udvarias, szalonképes nyelv, mely a delegatiók körében divatozik. És ne gondolja a nyájas olvasó, hogy a porté d‘epéék színéről, vagy a nyakra­­valók magasságáról van szó. Nem, hanem egy pár millió forintocskáról, mennyivel a miniszter úrnak többet tet­szett kiadni az engedélyezett költségvetés adatainál. Ily viszonyok között még azon sem cso­dálkoznánk, ha azon harmadik eset állott elő, hogy­ oly emberek is, kikre a jobbol­dali sajtó kezelése bízva van, s kik ere­jükhöz képest eléggé igyekeznek fedezni azt a tehetlen politikát, mely mindig a vég­ső koczkavetést, a világ fölfordulását dobja követelései serpenyőjébe, végre be­látják, hogy a nevetséges positió nem lesz többé védhető a közvélemény előtt sem, még saját maguk előtt sem; — és e meg­győződéstől vezetve fülébe kiáltják a kor­mánynak, hogy „uram erősebben zörgess, különben zászlód utolsó híveit is el­veszted !“ De hát nem ez volt-e a mi kiáltásunk, a mi gyakran ismételt sürgetésünk ? Nem megmondottuk-e a kormánynak — ha ugyan amúgy is nem tudta volna, hogy egy jogbitor reactióval van dolga, mellyel, ha a kiegyezéskor nem végzett, előbb utóbb végeznie kell; mig ez meg nem történt, az egész kiegyezkedés nem egyéb önámitásnál? Nem megmondottuk, hogy veszélyez­tesse bár e kiegyezkedés a 67-ki kiegyez­kedést s általában a jelen állapotot egy időre: sokkal szerencsésebb, vagy leg­alább kevésbbé szerencsétlen megoldás­nak nézhetünk eléje, mint ha ezen treactió­­val kebelünkben, vagy inkább hátunkon, kell szembe mennünk valami nagyobb ka­tasztrófával. Ne féljen a kormány nyílt harczot in­tézni e jogbitorlás ellen. Ám próbálják meg ők, mire képesek szemben az igaz­sággal a törvényeinkre megesküdött ko­ronás királyunk és királyukkal, egy nem­zet , illetőleg a monarchia összes jogérző és őket már régtől fogva jól ismerő nem­zeteivel szemben! Hadd próbálják meg szerencséjüket még azon katonaság kebelében is, melyben ma már kétségtelenül több az alkotmányosan dobogó hazafi szív, mint a soldatesca és servilismus bérencze. Hogy semmi zavart ne idézhetnének elő, nem állítjuk, de jobb most megtudni hányadán vagyunk, mint talán a legna­gyobb megpróbáltatás perczeiben a legke­­serübben csalódni. Ez kölcsönös érdeke ö felségének a ki­rálynak és a nemzetnek. A király trónja nem lehet szilárd, mig oly hadseregre tá­maszkodik, melynek harczkedvére csak fi­zetés fölemelésekkel számíthatni; condotti­­erik hada mindig a többet ígérőnek szol­gál , de a nemzet s illetőleg nemzetek sem bízhatják védelmüket azokra, kik folyton saját alkotmányos szabadsága ellen áská­lódnak, s kiknél a szabadság elleni gyűlölet megrögzött, öröklött tulajdonság. Kell még a netalán fentartandó hadse­regnek, mint ilyennek dicsősége és jövője érdekében is, hogy a tiszta búza a kon­kolytól külön választassák , s mig a fegyveres hazafiak serege a zász­lók alatt marad a „professional soldier“­­ek jobban fizethető országokba utasittas­sanak. Ez a mi meggyőződésünk, ez az egyet­len ut, melyen a monarchia e lidércz nyo­mástól megmenekül; haderejét hazafias alapon rendezheti, s adósságai egykori törlesztésére, egyéb belügyei előmozdítá­sára gondolhat. Ezen megoldás nélkül nincs üdv a monarchiára. Azok, kik a delegatiókat oly roppant értéküeknek tüntették fel a nemzet előtt, kik folyton a közös miniszterek feleletre vonhatásáról beszéltek, — most mutatták be a delegatiók eme tényoldalát. Mutassák meg, hogy az ország integ­ritását képesek helyreállítani; mutassák meg, hogy meg tudnak büntetni egy oly minisztert, mely a neki engedélyezett ha­tás­körön túllépett. Ha ezt nem tehetik, vallják be saját maguk is az egész intézmény tehetlensé­­gét, — és jöjjenek haza, — ne fedezges­­sék a törvény szik­ével a visszaéléseket, a törvénytelenséget. Meghívás. A pesti „Népkör“ választmányának t. ez. tag­jait ezennel tisztelettel kérem, hogy aug. 9-én estel­ 7 órakor a „N. F. Lloyd“ szerkesztőségében gyűlésre megjelenni szíveskedjenek. Pest, 1869. aug. 6. Horn Ede, ideiglenes másodelnök. A „Napló“ kézműveséhez! (r.) G ... kézműves (kiben ugyan szenvedé­lyes pártember lakozhatik) „Munkások dolgoz­zanak“ czimü egyik czikkemre megjegyzése­ket tesz a Naplóban és két eredményre jut. Az egyik, hogy e nagy kérdést „negédelt pongyola könnyedséggel tárgyalom,és a másik,hogy csak pártszenvedélyből, pártérdekből írtam, e nagy kérdésből pártfegyvert akarván csinálni. úgy hiszem legloyálisabb lesz tőlem, ha né­hány kérdést intézek G. úrhoz, az ügy tisztázá­sa érdekében. Az első kérdésem: Helyesli-e G. úr Wenkheim eljárását? Ha nem, akkor ebben egy véleményben vagyunk. Akkor rögtön a má­sik kérdésem ez: Mutasson ki czikkemből egyet­len szót, vagy betűt (Wenkheim megrovásán kívül, mely a fennebbi kérdéssel fog elintéztet­­ni), mely pártállásainkra a legkisebb vonat­kozással lenne ? Mert ha nem, czikke végsza­vait, mint insinuat­ot utasítom el. És végre: Mutassa ki czikkemben azt a pas­­sust, melyben a munkáskérdés Hannibal ante portás lenne feltüntetve, és nem ellenkezőleg mindenütt a jövő,a messzi jövő hangsúlyozva, de a mire előre gondolnunk kötelességünk. Ha ezekre megfelelni szíveskedik. Akkor örömmel fogok felelni arra, hogy a tőkeképzés elegendő-e a munkás­osztály emancipatiojára ? A kérdés a vitatást megérdemli. A­mi a „negédelt pongyola könnyedséget illeti,“ ha czikkeimben „kön­nyedség“ van, an­nak örülök, ha „pongyola,“ sajnálom, de hogy „negédelt“ volna, azt tagadom. Bécs, aug. 5. (xv.) A magyar országgyűlés bizottsága ma tartotta első érdemleges ülését, miután eddig csak albizottságokra oszolva tanácskozott. A közvetlen közelség s a tárgyalásnak közelről szemlélése, mindenkit meggyőzhetett ezen insti­tute szánalmasságáról- Maguk a delegatió tag­jai átlátják, hogy oly térre sodortattak, melyen többé nem urai szabad cselekvésüknek, s nem urai az ország jogainak. Maga a delegatió in­tézménye sokkal korlátoltabb , tehetetlenebb, mintsem megfelelhetne hivatásának, s megold­hatná kielégítőleg azon feladatot, mely törvény szerint reá ruháztatott. Ha a delegatió feladatát meg akarja oldani, kell, hogy túlterjeszkedjék hatáskörén; kell hogy legislatiót gyakoroljon oly ügyekben, melyek közvetlen kapcsolatban állnak a megoldandó kérdésekkel, s melyeket mindenekelőtt ki kell egyenlíteni. Ezt a szük­ségességet már nem egyszer érezte a delegatió ; ezen nézetnek adott kifejezést gr. Zichy Nán­dor a mai ülésen, midőn sajnálattal emlité, hogy a delegatiónak hatásköre oly szűk korlátok kö­zé van szorítva, hogy feladatát kielégitőleg meg­oldani képtelen. A delegatió körében, egyes tag­jai, de különösen a közös kormány részéről nem is hiányzik a törekvés a delegatió hatáskörének kiterjesztésére nézve; s a látszat bármennyire tünteti is azt föl, mintha a delegatió csak szigo­rúan a budget megbirálására szorítkoznék, s teljességgel nem avatkozik az országos törvény­­hozás jogaiba : — a tények épen ellenkezőleg a mellett bizonyítanak, hogy a delegatió törvény­szabta hatáskörén máris túlterjeszkedett, hoz­ván oly ügyekben számtalan határozatokat, — melyek noha csekélyebb vagy nagyobb össze­függésben állnak a budgettel, — egyedül és ki­zárólag az országos törvényhozás jogköréhez tartoznak. S ime a tények igazolják, hogy a bal­oldal azon aggodalma, hogy az oly félszeg in­stitute, — minőnek törvényeinkben a delegatió körül van irva, — vagy saját tehetetlenségénél fogva képtelen lesz bármi üdvöst is keresztül­vinni, vagy túlterjeszkedésre, s az országos tör­vényhozások jogainak bitorlására van utalva, szomorúan teljesül. A delegatiók jelenlegi ülése­zéseinek szaka is tragikus küzdelem e két alter­natíva között; határozott győzelmet még egyik sem nyert a két irány között, de annyi máris világos, hogy az ország jogainak megóvására, s az ország érdekeinek érvényre emelésére a de­legatió képtelen, s hogy törvényes­­ hatáskörén máris túlterjeszkedett, határozván s határozatai által praejudicálván oly tárgyakban, melyek tulajdonkép az országos törvényhozások hatás­köréhez tartoznak. A delegatió mai ülése különben igen érdekes volt bizonyos tekintetben. Mikor még balközépi tagok is részt vettek a delegatióban, a jobbol­dalról gyakran emeltetett ellenük azon vád, hogy túlterjeszkedésre kényszerítik a delegatió­­kat, midőn eléje hoznak oly ügyeket, melyek a törvényhozás teendői közé tartoznak, számtalan­szor vádoltattak, ho y határozott s erélyesebb fellépésük által koczkáztatják a jobboldali ta­gok „mérsékelt“ s „lassú, de biztosabb“ hala­dásának sikerét. S íme most, hogy a delegatió tagjai egyszersmind ezen institutió hívei, hogy haladásukat s a munkát az ellenzék nem aka­dályozza (amivel számtalanszor vádoltak) maga ez a jámbor delegatió erélyes oppositiót fejt ki. A mai ülés folyamát más rendes tudósítás nyomán ismerik a Hon olvasói; én egyszerűen arra utalok , mert valamint az albizottsági je­lentésekből, úgy különösen a mai vitából, mely a pótkezelés felett folyt, könnyen meg­győződhetett mindenki, mily szánalmas szerepre van kárhoztatva a delegátió. Különösen Z­se­dé­n­y­i Ede beszéde igen tanulságos, jellemzi tökéletesen a helyzetet. Zsedényi van most, ily körülmények között az oppositió szerepére kár­hoztatva, s ez legszólóbb jele annak, hogy mit várhat az ország a delegatiótól. Még Zse­dényi Eduárd is szót emel a közös kormány ellen ; még ő sincs megelégedve a közös kor­mány eljárásával; még ő is többet követel, mint amennyi történt eddig; még ő is visszautasítja a közös kormány feleletét, mely minden leg­igénytelenebb követelésre is „lehetetlennel“ fe­lel, s azt mondja, hogy igen, lehet rendet hozni be az államháztartásba, „csak akarni kell, csak szakítani kell az absolutismus hagyományaival, s mindenekelőtt véget kell vetni az úgynevezett „katonai gazdálkodásnak.“ Valamennyien, kik ma szóltak, Zsedényi, Wahrmann, Bittó, gr. Zichy Nándor, kisebb-na­­gyobb mérvben kikeltek a közös kormány eljá­rása ellen. Wahrmann hangsúlyozta, hogy a je­lenlegi rendszer szerint az államköltségvetés ki­­­­merítő tárgyalása merő képtelenség; a delega­tiók azon helyzetben vannak, hogy csak 3 év múlva futhatják át a zárszámadásokat. Szigorúbb kritikát e rendszer s a delegatiók intézménye felett még alig mondott valaki, mint Bittó és Zsedényi. Bittó a többi közt azt mondá, hogy elfogadja a pénzügyi albizott­­ság jelentését, s az ott indítványozott határoza­tokhoz hozzájárul, — „noha tapasztalásból tud­ja, hogy ennek nem lesz semmi eredménye.“ Az albizottság jelentése úgy lévén fogalmazva,hogy a hozott határozatokhoz való hozzájárulásra az osztrák delegatió is fel fog szólíittatni . Zsedé­nyi gúnyosan jegyzi meg, hogy szükségesnek találták ezt azért, mert a magyar delegátió ál­tal hozott határozatokat eddig a közös kormány nem igen respectálta, reméli tehát, ha mindkét delegátió egy s ugyanazon határozatot hoz, en­nek „talán“ mégis lesz eredménye. A delegatió tagjai közt általános az elégület­­lenség. Látják, hogy eszközök, s mintha egy lát­hatatlan hatalom megzsibbasztaná erejüket, nem mernek kibontakozni a szolgaságból, melybe ma­guk döntötték magukat. „Oda adjuk a kis uj­júnkat kényszerűségből,­­­­ s más módon köve­telik a másodikat s aztán a harmadikat!“ — jegyzé meg bizalmas körben a delegatió egy be­folyásos tagja. így állván a dolgok — az ember bámulva kérdi, hogy meddig tartson e könnyelmű játék az ország jogaival, s meddig lesz a magyar de­legátió oly pulya, hogy ne bírja érvényre emel­ni azt, amit — szeretjük hinni — maga is akar? = A kormánysajtó buzdító szavai, melyeket delegátusainkhoz intézett, a kétségbeesés fel­kiáltásaként hangzottak fel, és nekünk úgy tet­szett, mintha azt mondanák : kövessetek el min­dent kedvenc­ szülöttünk megtartására, lehelje­tek belé annyi életet, hogy legalább k­a­p­á­l­ó­d­­z­é­k, és mi mentve vagyunk — ha nem is az ellenzék, de saját pártunk szemében. E hivatalos utasítás folytán tehát látni fogjuk a delegatiót kapálózni, jobbra-balra ütni, — de csak a leve­gőben. Lökést azonban, az előjelek után ítélve, nem a dolgoknak csak önmagának fog adni, és ha a kormány azt hiszi, hogy hívei e kapálózást életrevalóságnak veszik, a sikertelenség, mel­­­lyel a delegátió el fog oszolni, meg fogja nekik mutatni, hogy az csak végrángatódzás volt. Mi részünkről sehogy sem tudjuk hinni, hogy a delegatió a nemzet igényeit ki tudhassa elégí­teni, és e nézetünkben nem állunk magánosan. — A „Wanderer“, mely a dualismust őszintén elfogadta, ezen általunk sokszorosan tolmá­csolt nézetnek hosszabb czikkben szintén ad ki­fejezést és minden hitét, hogy a delegatióban valamely ügy sikeresen volna elintézhető, fel­adja. Miután több kérdést, milyen a határőrvidék végleges rendezése, a triesti Lloyd-ügy, a közös hadügyminiszter önkénykedése, felsorolt, mint melyek hosszabb vitatás tárgyai lesznek ezúttal, czikkét következőleg fejezi be : „Igen szívesen meghisszük, hogy a magyar delegátusok mindezen kérdések sikeres keresz­tülvitelével meg akarják mutatni az országnak, hogy nem hiába mentek Bécsbe, hogy nem hiá­ba vettek tevékeny részt egy rendkívül népsze­rűtlen intézményben.­­ Ennek bizonyításával azonban adósak fognak maradni, és üres kézzel fognak visszatérni Pestre. Mit Magyarország még elérni akar és elérn­i tud, egyesegyedül o­r­­szággyűlésének férfias ma­gatartása által érheti el, mit a de­­legatioban végez, többé kevésbbé a levegőben függő megfoghatlan valami lesz, mint a milye­nek a törlések, melyeket a hadügyminiszter pót­hiteleivel valódi, kielégítetlen sőt teljesen sem­mis értékre reducál. A delegationalis intézmény mind Ausztriára,mind Magyarországra nézve még nincs kipróbálva (?) talán joggal mondhatjuk el róla, hogy semmi ros­szat nem tett, de a közvé­leményt akarva kellene félreértenünk, vagy ha­misítanunk, ha azt állítanók, hogy a nép a de­legatiótól valami jót vár.“ — Titkos folyosó a prágai karmelita nők zárdájában. A „N. I.“ által előadottak következtében m. hó 30-án egy vegyes bizottság küldetett ki a zárda megvizsgálására. Hogy mit talált a bizottság, az, mint a „Narodni Lysti“ kiemeli, egy prágai lappal sem közöltetett. A „N. L.“ tehát a 25 egyénből állt bizottsághoz a következő kérdése­ket intézi: „Vajjon nem talált-e a pinczében egy vaspántos ajtót? Ha rátalált, nem kérdez­­te-e meg a zárda főnöknét, hová vezet ezen ajtó, miután a kulcslyuk nyilván mutatja, hogy ez ajtó gyakran használtatik ?“ A „N. L.“ e kér­désekre ezt válaszolja : Mi ugyan nem tudjuk, mit válaszolt a főnöknő, de azt tudjuk, hogy az ajtó létezéséről mit sem akart tudni és azt álli­­ta, hogy bár 22 éve van a kolostorban, még sem tudja hová vezet ez ajtó és hogy kulcsa senki­nél sincs. A bizottság lakatost hozatott és meg­­nyitotta az ajtót. Az ajtó egy folyosóba vezetett, melyben a bizottság egy negyed órai utat tett. A folyosóban ismét két ajtóra találtak. Egyik­re a folyosó végében, a másikra a folyosó TÁRCZA. A kőszívű ember fiai. Regény hat kötetben Jókai Mórtól. Ötödik kötet. (Folytatás.) A magányos lovag, ki előre nyargalt, az üdv­­­ rivalló tömeg diadalzaját mindenütt megelőzve, a hatvani utczán átvágtatott s azután bekanya­rodott egyik mellékutczába. Ott elkezdett lassabban léptetni, s egy ház­számot keresett. Mikor rátalált a keresett számra, leszállt lo­váról s azt bevezeté maga után a ház nyitott kapuján az udvarra. A lódobásra és sarkantyupengésre kidugta a borzas fejét egy alacsony üveges ajtón, vala­mi házmesterféle egyéniség. Csizmadia volt — valószínűleg. — Jó napot. Monda a lovag. A házmester részéről az volt rá a fogadj Is­ten, hogy ajtóstul együtt kibukott az udvarra, először megrohanta a tisztet, annak elkapta az egyik kezét, azt megcsókolta ; a tiszt visszarán­totta a kezét; akkor megcsókolta a kardbojtját; a tiszt azt sem engedte sokáig; akkor átnyalá­bolta a lova fejét s annak csókolta meg az or­rát. Azután neki iramodott, hogy majd kiszalad az utczára, s miután a tiszt által a futamodás­­ban, gallérjánál megragadtatván, tényleg aka­dályozva jön, csak az udvart lármázhatta fel e kiáltással: „itt a huszárok! itt a magyarok !“ — Ugyan polgártárs, ne ordítson oly bomlot­tul ! csititá öt a főtiszt. — De hát hogyan jött ide nagyságod! fölsé­­ged! szentséged! generalis ur! felmarschal ur ! szentmihály arkangyal ur? Hogyan jöhetett ide? — No azt majd elmesélem máskor. Hanem most elébb utasítson engem valakihez, akinek e • házban kell lakni s a kivel én még ez órában akarok beszélni. — Elébb a szentséges szent nevét mondja meg nekem az ur, hadd tudjam kit látok élő szemeimmel ? — Jól van öreg. Megmondom. Baradlay Ri­­chárdnak hinak­ Ha kedve telik benne, akár ide kvártélyozom magamat. Hanem elébb utasítson el szaporán. — Oh Istenem, milyen szép ember! Egy ilyen huszár! Azzal a nemzeti kardkötővel! Már hogy tudott a feleségem meghalni ez előtt egy héttel, hogy nem tudja ezt látni! Hogy nem hívhatom őt haza, hogy ezt látná! Nem akart addig meg­halni, míg egy huszárt nem lát ismét az utczán végig nyargalni! Richárdnak már csak végig kellett várni, hogy hadd sírja ki magát kedvére a jó ember. Végre aztán nagy zokogás közt csak rátért a házmester. — Hát mi tetszik ? — Én egy asszonyságot keresek, kinek itt van a szállása. Bizonyos Bajcsikné asszony. — Oh tudom, tudom. Itt van lsz annak a szállása. Itt van. — Ugyan , nem szabad en­nek a szép paripának egy kis kávés kalácsot adnom ? — Hagyjon fel a paripámról való gondos­kodással, édes földim. Hányadik ajtó az én asz­­szonyságé ? — A 21-ik a második emeleten szolgálatjára. Szabad lesz addig ennek a dicső paripának a kantárját tartanom ? Richard mosolygott e hazafiui extasison, s miu­tán lóháton csakugyan nem szándékozott föl­menni a második emeletre, rábízta a kantárszá­rát a házmesterre, ki is a kedvező alkalmat fel­használva, az alatt míg Richard felment a 21- dik ajtóig benyúlt a szobája ablakán, kivette on­nan félbehagyott reggelijét a kávés Bögrét és a kuglihupfot, s nagy gyönyörködéssel mártogatott falatot falat után a kávéba, s rakta egyenkint a tenyerébe, onnan meg a ló szájába, s úgy örült neki, hogy az azt kegyeskedik megenni. Egyszer aztán Richárd lekiált rá a második emelet folyosójáról. — De tán nincs itthon az asszonyság ? Senki sem jó felnyitni az ajtót. — A házmester az udvarról válaszolt. — Hja, lsz az asszonyság nincsen idehaza. — Hát valami cselédje nincs itt ? — Senki sincsen idehaza. — Ejnye polgártárs! Ezt megmondhatta volna odalenn is. Ne másztam volna fel az emeletbe. A jámbor furfangosan nevetett. Hiszen csak azt a szép lovat akarta megreggeliztetni. Mikor aztán Richard megint leszállt az ud­varra, a világért sem veszekedett a bohó öreg­gel a megjáratásért. Minden tréfát fel szokott venni és mindenkitől. Az oroszlán nem használ­ja a körmeit vakarózásra, mint a kutya. — Hát mikor jön haza ez az asszonyság? — Bizony nem tudom. — Azt sem tudja, hogy hol van ? Hol találkoz­­hatnám vele? Az exaltált hazafi ég felé emelé keserves sze­meit. — Oh bár találkozhatnék vele az excellen­­tiás úr még ma,még ez órában, bár nyithatná be, bár rúghatná be sarokkal, bár üthetné be buzo­gán­nyal azt az ajtót, a melyen belül az az as­­­szonyság most lakik. — Mi a patvar! Hát hol lakik ? — Budán. A kaszamátában. — S mért lakik ott ? — Azért, mert oda van bezárva. Egy éjjel ér­te jöttek, elfogták, azt mondták, hogy a mieink­kel czimborál,hogy azoknak szállít hadi szereket, meg tudósitásokat. Igaz, hogy sokat járt Debre­­czenbe. Aztán elfogták cselédestül együtt s átvit­ték Budára. Többször vittem oda utána holmit, de hozzá nem eresztettek soha. Ott van a Nr. I-ben a fehérvári kapu mellett. Richard bosszúsan csapott kardja végével a földre. A­miért annyira sietett, a­miért előre vágtatott az ellenségtől elhagyott város közepé­be , az nem a dicsszomj volt; nem a vágy a felszabadult város első örömriadarától megitta­­sodhatni, hanem egy szent fogadás, melyet egy kardja által lefektetett bajtársnak, egy vitéz el­lenfélnek halállal küzdő kezébe tett le. „Nem fog gyermeked sírása felkölteni ott lenn !“ E fogadás, ez ígéret sarkantyúzta lelkét mind azon nap óta; a türel­metlenség ingerült mérgé­vel vezette napról napra lovasait az ütközetbe, mely minden nap megújult Pest rónáin; hogy minden nap félbe szakadjon a sorompók előtt. Csak áldarczok voltak azok, a főhadsereg elvo­nulásának álczázására, mely az alatt Komárom felszabadítására sietett. És most, midőn azt hitte, hogy már czélhoz ért, azt kell hallania, hogy épen olyan messze van az, mint a pokol; ha akarja, oda juthat; de csak elkárhozva. A kit keres, a kitől meg kell tudnia Palvicz Ottó gyermekének hollétét, az Budán van, a vár­ban, elfogva, börtönre vetve. Ez a szerencsétlen némber bujósdit játszik a sorssal. Mikor Palvicz kereste, akkor a magyar tábor vonalán belül volt csak található, s mi­dőn Baradlay keresi , az osztrák várfogság­ban ül, mit.Kívüle pedig a gyermekről senki sem tud sem­Az ilyen lények történetét nem szokták sok embernek elbeszélni. (Folytatjuk.) Kai számunkhoz negyedik melléklet van csatolva

Next