A Hon, 1869. szeptember (7. évfolyam, 200-224. szám)

1869-09-11 / 208. szám

208. szám. VII. évfolyam. 1869. Szombat, szept. II Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7.sz. földszint Előfizetési díj:­­ Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ....... 2 frt. 3 hónapra ..... . . 6 „ 6 hónapra .... . . 12 „ Az esti kiadás különküldéseért felülfizetés havonkint.............................................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, a ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP.­­ Szerkesztési iroda : Ferenczisk-tere 7. sz Beiktatási dij: 1 hasábos Ilyféle betű sora ... 7 kr. Bélyegdij minden be­itatásért . . 30 . Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . 26 kr. SW“ Az előfizetési- és hirdetmény­­ díj a lap kiadó­hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Előfizetési felhívás a következő lapokra: HON Az esti kiadás postán külön küldéséért felülfizetés Buda-I. Fr. LM ÜSTÖKÖS I Az előfizetési dij az illető lap czime alatt Pestre az sA.rhenaermn“ kiadóhivatalába (Barátok tere 7-dik szám) intézendő­. 1/11évre v. nívre 1bóra ft kr ft kr ft kr 12— 6 — 2 —­1 80— 80— 30 105 ... _1 70 11& 601 90 3 — 1 50— — 2­­­40 FEST, SZEPTEMBER 10. Leesik a kormány! a lakoskodás álarcza. Pest, sept. 7. Azon delegatus uraknak, kik hitük oly kellemes csalódásában éltek, hogy a ma­gyar osztrák alku azon uj házasság kap­csa, melyen kívül nincs üdvösség, és kik a piros könyvből és gróf Beust beszédéből a ,,sola salvificának“ tanait megérthetni gondolták, ajánljuk a ,,revue contemporai­­ne“ utolsó füzetét. Ajánljuk azt gróf Andrássy urnak is, mint gróf Beust úr állítólagos politikai Pyladesének, ,,Pylades ambo.“ A magyar miniszterelnök dolga megítélni, hogy meg­jött-e már e reá nézve is a pillanat, mely vele félremagyarázhatlanul megéreztesse, hogy ötét Bécsben luddá teszik, és hogy csalódása megdönthetien bizonyítékát, gr. Beustnak diplomatiai ügynökeihez intézett utasításaiban és közléseiben az egész vi­lág előtt Calonne igen nevezetes munká­lata feltárta. Világos, hogy a mi miniszté­riumunk — ki mindenre oly fontos képet csinál, mintha maga gróf Beust az ő taná­csa és befolyása nélkül még mozogni vagy sürgönyt megírni sem bírna — azon csel­teljes levelezésekről, melyek az osztrák hagyományos politikáról újólag dönthet­ten bizonyságot tesznek, még sejtelme sincs. Keserű lesz csalódásából­ felébre­dése, de már önhiúságból és kóros vivmá­­nyoskodásból sem térend el a fótumszerű alkotmányellenes osztrák útból. A baloldalon ugyan senki sem hitt gr. Beust békeóhajainak, és azt őszintén ki is mondtuk. Meglehet, hogy a magyar mi­nisztérium is érezte a puskapor szagát, csakhogy nem tudta, hogy azt Bécsből terjesztik, mert végre a reichsrathi dele­­gátió előtt is gróf Beust nem szólt sem oraculumszerűseg, sem nem Talleyrand­­ diplomatiai hagyománya szerint, hogy az önmagát ámító vagy ámított magyar mi­nisztérium ne gyanítsa, miként ötét bi­zony másra fel nem használják, minthogy döntse meg mindazon magyar jogelődöket, melyekbe a nemzet a veszély napjaiban magát megvonhatná, és ha hazáját nem védheti, legalább tűzhelyénél ne üsse fel az önkény diadalmas táborát. De úgy lát­szik, nem a magyar miniszterek számára írták meg Magyarországnak osztráktéli szenvedéseit. Calonne a Beust és Bismarck közti egész diplomatiai levelezést dicséretes tü­relemmel kiaknázta; olvasta különösen Beustnak ügynökeihez hivatalba lépése óta intézett leveleit. Igen érdekesek azok de­­péd­ek, melyek 1867-ben Beust kabineti politikáját megismertetik. A háromszáz évi alakoskodásnak egy új változatát is­merjük fel bennök. A luxemburgi vitakérdés kezdetén Beust a franczia kormánynak nagy mohósággal hivatalos kész szolgálatát azon esetre ajánlja, ha Poroszország ellen presziót kellene alkalmazni. Nem meri ugyan a megkínált osztrák presziót háborúnak ne­vezni, hanem a szó felette ruganyos mind­a mellett, hogy Ausztria a presziót csak a béke érdekében ajánlja. „Szolgálataink úgy­mond Beust, nem volnának megve­­tendők, és mi igen szívesen megragadnók a szolgálatok alkalmát az átalános béke érdekében.“ Poroszhon pedig épen akkor, mikor Ausztria a franczia császárt szolgálatai­val megkínálta,s mint az Beustnak Metter­­nichhez intézett egyik leveléből kitetszik, Ausztriának barátságos kezet nyújtott. „Berlinből valamint Mün­chh­enből,írja Beust, barátsággal megkínálnak, udvariasan ugyan de kitérőleg feleltünk.“ April 16. a kanczellár Sz.-Pétervárra ezt irta :,Nem kellene a berlini kabinetnek Francziaor­­szág tengeri felsőbbségét sem szem elöl veszteni, mert a porosz tengerpart a leg­nagyobb veszélynek lenne kitéve. Fran­­cziaország Poroszhont hatalmas diversiók­­ra kényszerítené, miszerint magát a ten­ger felöli invasio ellen biztosítsa, pedig már ez által megakadályozná őket, hogy déli Németországot elegendő haderővel fedezhesse.“ Poroszhont tehát az aggodalmas osztrák kanczellár felriasztja, hogy ötét déli Né­metország felől megtámadás fenyegeti. Ugyan­ezen megtámadási gondolat jel­lemzi Beustnak báró Wimpfenhez inté­zett levelét: ,,E diversio t. i. Francziaor­­szág hajóhadának támadása által Porosz­­ország megakadályoztatnék abban, hogy a déli államoknak kellő időben azon véd­­segélyt nyújthassa, melyre magát szerző­dései által lekötelezte.“ Mindezen diplomatiai kétszínűség arra volt számítva, hogy a déli államok Po­roszország iránti bizalmukban megingat­­tassanak, másrészt a francziávali békés viszony iránt Némethonban aggodalom keltessék. Beust mindazonáltal nem lenne attól sem idegen Poroszhonnal szövetség­re lépni. „Nem szükséges egyébiránt ön­nek ismételni, írja Beust Wimpfennek, „hogy segélyünknek aránylagos árt is kellene szabnunk. Nem titkolom el ön előtt, hogy báró Werther értekezett ve­lem e napokban mint gróf Bismarck ön­nel is egy osztrák-német szövetség iránti óhajtásról értekezett. Saját szájából (Wer­­thernek) megértettem oly szavakat, me­lyek „azt látszottak“ jelenteni, hogy Ausz­triának Németországban elvesztett állását vissza kellene nyerni, hanem hogy felel­hettem volna arra másként, mint azon kérdéssel, ha Poroszországban arra gon­dolnának-e hogy a régi német szövetség­re vissza lehetne térni?“ Látja ezekből a magyar olvasó, meny­nyire volt lapunknak igaza, midőn a je­len osztrák kabinet politikáját jellemezte. Ott vagyunk tehát a német szövetség re­constructi­ánál. A magyar politikusok dillettáns gavallér modora a nemzeti jo­gok feladásában, mintha Homburgban vagy a kaszinóban játékasztalnál ülnének, csak felbátoríthatta a kanczellárt és le­rázván Szadova emlékezetét már meg s­em akart a háború előtti állapottal elégedni; tudni kívánja, ha Poroszhonnak­ szövetke­zése indokából Ausztria nem nyerne-e „jobb feltételeket mint a régi confoedera­­tióban?“ Ausztria tehát 1867-ben mit sem óhaj­tott inkább mint hogy a német confedera­­tióba prágai lemondása és a közös ügyes dualismus ellenére ismét betehesse lábát. Poroszhonhoz kívánt csatlakozni, feltéve hogy Bismark megadja e csatlakozásnak kellő bérét. Az alatt mig Ausztria a bér felett alkudozott, a kormány közegei itt­hon az ellenzéket a poroszszal való czim­­boráskodással vádolták, és az orosz mu­mussal ijesztgették az országot. Míg a sajtóban európaszerte hirdették a magyar politikának diadalát, az alatt itthon a ma­gyar minisztérium a jobboldallal meg nem szüntette az alkotmányos ős­erődök rom­bolását, kivül pedig az osztrák kormány folytatta a diplomatiai vakondoktátást reactionarius politikája érdekében. Ludvigh: TÁRCZA. Castelar Emil beszéde a köztársaság mellett. *) Fordította: Szilágyi Emil. Uraim! Egy tökéletesen letarolt mezőre lé­pek, a jelen discussio már minden oldalról ki­­meríttetett, és habár sem általános, sem szónoki képességem nem igen bátorít arra, hogy a ka­mara jó­indulatú figyelmét igénybe vehessem, remény­em mégis meg fognak Önök becses fi­gyelmükkel ajándékozni: véleményem őszinte­sége, indító okaim hatalma, s azon érdekeltség következtében, melyet mindnyájan hazánk, a szabadság s­zeptemberi forradalom megmentése irányában táplálunk. A monarchia reám nézve sociális igazságta­lanság, s hazámra nézve a politikai reactio ; a köztársaság reám nézve a sociális igazság s ha­zámra nézve a politikai szabadság. És mégis a köztársaság eszméje, mely áthatja Önöket, csak oly melegítő napsugárhoz hasonlít, a­mely egy vak, szomorú s örökre zárt szempilláin játszado­zik ; és daczára annak, hogy egy eszme sem­my Castella Emil, a spanyol cortes köztársa­­sági pártjának vezére s egyike a cortes legkitűnőbb szó­nokainak és államférfiainak. Már első föllépésével is két­­ségbevonhatlan jelét adó tehetségeinek,­­ a jelen cortes­­ölésekben tartott beszédei név szerint a vallásszabadság­ról, a felekezeti egyenjogúságról, a lelkiismeret szabad­ságáról, az ember elidegeníthetlen jogairól szólók a poli­tikai szónoklatban valóságos mintabeszédek. A jelen be­széd igen nagy feltűnést okozott az egész művelt világban ; minden nemzet sietett azt a saját nyelvére lefordítani s terjeszteni, úgy hogy az magában Németországban közel 600,000 példányban kering. Olvasóink annál nagyobb él­vezettel fogják olvashatni, mivel az e beszédben kifejtett elvek nálunk még nincsenek oly általánosan elterjedve, hogy sokaknál az újdonság bizony­ol, ingerével ne bírná­nak. A szabadságra ébredt nemzet szabadelvű fiainak gondolkozása is eszmejárása pedig kivétel nélkül min­denkire érdekes. Szerk. tűnt fel tisztábban s erőteljesebben mint épen a köztársaság eszméje, itt az mégis legyőzetésé­­hez közeledik. Az emberiség története folytonos harcz az eszmék és érdekek között; pillanatokra ugyan ez utóbbiak szoktak győzedelmeskedni, de ma­­radandóságra nézte mindig az eszméké a dia­dal ; és az, a­mi itt le fog győzetni, nem szűnik meg az értelem s az emberi szellem magasztos műve lenni. Önök határozatai, Uraim, ellenkez­nek századunk szellemével, de miként az égre lőtt nyilak, úgy fognak majd azok is Önökre visszahullani, s a köztársaság győzedelme előbb vagy később bár, de kimaradhatatlan. Ezért bi­zalomteljesen kezdem ez ünnepélyes vitát, s Önök határozatainak visszavonhatlansága leg­kevésbé sem csüggeszti el lelkemet. Uraim! Néhány nap előtt igen tisztelt bará­tom Orense azon nyilatkozata, hogy a „köztár­saságnak is meg­vannak a maga prophétái.“ Önök kétkedő mosolyát idézte fel, de épen ezen kétely bizonyítja, miként Önök a társadalmat, melyben élnek nem ismerik. Miként az időknek három nagy szakasza, miként a gondolatnak három alakja van, úgy a társadalomban is há­rom párt létezik, a papságé ez a hagyományok pártja, az államférfiaké, ez a conservativek pártja, s a prophéták s martyroké, mely a köz­­társasági párt. Mindenesetre amint én jogosultan nevezhe­tem magam democratának, én úgy kétkedem, hogy Önök azok lennének. A democraticus is­kola nagy áldozatokat hozott a jövendőnek, a melyért is ez reá­lizá titkát s leleplezé előtte fenséges eszményeit. A reactionáriusok ismerik a múlt kor meggyőződéseit. Önök, conservativ Uraim, ismerhetik a jelen érdekeit, de mi demo­­craták, mi ismerjük az elérhetetlen magasságo­kat, a­honnan felkerekedend a világot megren­dítő vihar, mely ki fogja tisztítani a levegőt, s termékenynyé fogja tenni a földet. A demokra­­tikus iskola hirdeté Olaszország feltámadását, s Olaszország feltámadott, az hirdeté, hogy az északamerikai harczban a köztársaság győze­delmeskedik, s a rabszolgaság lánczai le fognak hullani, és három millió ember szomorú sorsá­nak megváltozása fényes világot vet a jövendő­be ; az hirdeté, hogy a német háborúban Austria fog a legyőzött s Poroszország a győző lenni, és Ausztria elavult vas kormánypalotája megsem­­misíttetett Sadowánál; az hirdeté, hogy a fran­­cziaszuronyok nem fogják felforgatni tudni szá­zadunk nagy eseményét Amerika függetlensé­gét, és a francziák elcsüggedve,­­véres fővel hagyták el Mexikót. Uraim ! Midőn II. Isabella önkényuralma tetőpontját érte el, 22 felvilágo­sodott egyén hirdeté a padokról az önkényura­lom bukását, és 15 évvel később az meg is bu­kott ; most pedig ime fiatal szónokok oly tekin­télyes összege, a­milyen talán még egy kamará­ban sem volt együtt, hirdeti Önöknek, hogy : „A köztársaság diadalához kö­­­zeledik, s a köztársaság győz-s ni fog.“ Uraim! A legkifejlettebb európai állam egyik leghíresebb embere, Victoria királyné jelenlegi ministere John Bright, monda egykor, hogy :­­ „minden fajnak meg vannak a maga szent he­lyei ; miként a zsidók Jerusalemmel, az arabok Mekkával, úgy bírnak az angolszászok a nyu­gattal, Északamerikával, s az északamerikai államszerkezet fog Angliában, úgy mint egész Európában elfogadtatni.“ Tudják önök, miért teljesültek be a régi pró­féták jóslatai szegénységük , tudatlanságuk, csüggelmök daczára­? ama próféták jóslatai, a­kik megjövendölék Ninive­s Babylon megsem­misülését s egy megváltó eljövetelét, a mi mind be is teljesült? Azért, mert lánczaik csörgése az erős hit költészetére lelkesítette őket; mert sö­tétségük éjjeléből a nappali fényt pillantották meg, mielőtt a nap a láthatáron feltűnt volna; mert gyűlölték a hódítókat s királyokat; mert a Beltazarok zsarnoksága, a Sardanapalok érzé­kisége, s a bálványok oltárai fölött az isten esz­méjét látták feltűnni, miként mi a hatalmasok, az udvaron ezek s az ingó trónok fölé az embe­riség eszméjét s ennek jogait látjuk emelkedni, és — az emberi nem dicséretére legyen mondva — a világuralom mindig a haladási eszmék bir­tokába jut, ahoz tartozott, s ahoz is fog tartozni, mindig. Hiszem, uraim, önök azt fogják monda­ni: Castelar következetes marad önmagához ; ha tőle az alkotmány kérd­és tárgyalását várjuk, politikai hitvallásának titkát nyilatkoztatja ki. Már Uloa­ur Lamartinnal hasonlított össze, Sil­­vela úr elégedetlen ezzel, Hugo Victort is bele­keverte anélkül, hogy ez urak meggondolták volna, mily képtelenség valakit, a­ki soha egy költeményt sem irt, és semmivel sem bír egy költő tulajdonaiból, e két nagy emberrel hason­lítani össze. Uraim, hogy ha e helyen reményeim költésze­téről beszéltem volna valamit,úgy azt csak azért tevem, hogy megmutassam, miként búcsút ve­­vek azon költészettől, a­melyhez hosszú évekig tartó száműzetés és a nyilvános élettől való szint oly hosszú visszavonulás következtében ju­tottam. És most a pillanat kérdéséhez szállók alá, az alkotmányi, a politikai kérdésekhez. De ha eze­ket vonatkozással Európa jelen helyzetére, a szomszédos Portugállra, a gyarmatokra, s külö­nös figyelemmel a napi eseményekre és a jelen­legi körülményekre tekintem, lehetetlen,­­ ha azt akarjuk, miként az a hazaszeretetnek, a po­litikának s az emberszeretetnek megfeleljen, azoknak másként való megoldását még csak képzelnem is, mint a köztársaságit. Uraim, én kétkedem, hogy önök a demokratia uralmának megalapítását legalább óhajtották volna, de miután Obozaga úr erről biztosított bennünket, hiszem, hogy a­mit a bizottmány nem tehetett, azt legalább akarta. De mi a democratia? melyek annak alapté­telei ? — Első alaptétele annak a népuralom el­ve, a társadalom önhatósága, az önkormányzás joga. — Második elve : a személyi jogok, me­lyek minden alkotmány felett állanak s azokat megelőzik. —­ Harmadik alaptétele : a harmoni­kus iskola elve, melyet Romero Giron úr oly fé­nyesen fejtett ki. Törvények nemcsak az össz­társaságra s egyesekre léteznek, de a törvények egész sorával kell hogy bírjunk, melyek minde­­nike az egyes emberi képességeknek feleljen meg : az akaratnak, mely az általános szavazat jogban, — a lelkiismeretnek, mely az esküdt­székekben, — az értelemnek, mely az egyház­ban s egyetemeken találja kifejezését, — mind­ezen nagy intézményeknek a szabadság s egyen­lőség elvei szerént kell szerveztetniök, mely utóbbi elvek ismét azon fenséges, kétségtelenül az emberi közös társadalom felépítésének meg­koronázására szolgálandó elvben culminálnak, melyet az igazságosság elvének ne­vezünk ? Íme, uraim, önök elé állítottam az egész de­mocratikus iskolát, é­s valóban azt hiszik önök, miként ezen nagy elvekkel összeegyeztethető a monarchia ? A nép önkormányzatának ellenében a monar­chia egyetlen egy család kezébe adja a legfelsőbb hatalmat; az individuális jogok elle­nében ezen egy monarchikus család szente­sítve van s még csak feleletre sem vonatható ; az egyenlőség elvének, a sociális élet ezen leg­­nagyobbszerű elvének ellenében a hatalom egy dynastia birtokába jut. Röviden, az önök mo­narchiája ellentétben van a democratiával, el­lentétben van az egész újabbkori élettel, s ko­runk összes vezéreszméivel. Uraim, micsoda rendeltetése van a világnak, a társadalomnak, melyben élünk? Daczára a dühvel határos erélynek, melylyel Rodriguez ur a föderatív köztársaságot megtámadta, beismer­te mégis, hogy a világ egy nagy föderativ,­­ hogy Európa népei egy európai államegyesülés felé haladnak, és uraim, várjon találnak-e önök nagyobb irányeszmét az egész történelemben? Ha áttekintünk a történelmen, bámulattal kell, hogy eltöltsön bennünket az azon keresztül vo­nuló eszmék csekély összege. „Egyetlen eszmé­vel egy-egy egész évszázad foglalkozik.“ (Folytatása következik.) Mai számunkhoz «jet félig melléklet van csatolva. Pest, sept. 10. (xv.) A „Pesti Napló“ már rég emancipálta magát annyira, hogy tőle igen sokat számba venni sem lehet, s hogy a­ki vele szóba áll, ké­szen lehet arra, hogy tisztességes viszonzásra nem fog találni, miután egy oly had kezébe ju­tott ez a lap, mely azt hiszi, hogy b. Kemény Zsigmond nevének leple alatt — garázdálkod­­hatik kénye s kedve szerint és falba rúghat min­den tisztességet, minden hiedelmet. A journalistikában sok megbocsátható, de a ferdítés és füllentés soha. Ezek a legaljasabb fegyverek. Bepiszkolják okvetlenül azt, a­ki hoz­zájuk folyamodik. A P. N. gyakran folyamodik pedig e megve­tésre méltó eszközökhöz is. Ferdít és füllent, hogy misztifikáljon. Ily misztificatió találtatik a P. N. tegnapelőt­­ti számában, melyben valaki életelő tehetségei­nek bizonyítványát akarván adni — azt irja, hogy mennyire bámultak és haragudtak lesz a Hon munkatársai, kik minden kigon­dolható eszközzel izgattak a honvédség ellen, s teljes ere­jükből törekedtek ezen új in­­stitutió népszerűtlenitésére — midőn reggelre ébredvén egy táviratot talál­tak a Honban, a honvédségnek Kolozsvár ál­tali fényes fogadtatásáról. Hogy a „Hon“ munkatársainak tudtával-e, vagy tudta nélkül mennek be az éjjel érkező táviratok a lapba, az most csak annyiban tarto­zik ide, a­mennyiben ez a Naplónál sincs más­ként, épen olyan lévén, e tekintetben a techni­ka, mint nálunk, s holmi túlságosan lelkiisme­retes szerkesztőségről beszélni rosszul áll a „Naplónak,“ melynek munkatársai ugyancsak elbámulhatnak másnap,hogy mi minden ment be, a mindent békességesen eltűrő öreg „Naplóba“ „tudtokon kivül.“ Ide a „Naplónak“ csak azon állítása tartozik, hogy a „Hon“ munkatársai izgattak az uj hon­védség ellen. S ez — kereken kimondjuk — vagy ferdítés, vagy füllentés. Tessék azt választan , a­mely­­ inkább tetszik. A „Hon“, képviselvén munkatársait is — nem izgatott soha a honvédség institutiója ellen. Sőt a 67-diki honvédséget sem igyekezett soha nép­szerűtlenné tenni. Nem tettük ezt, noha igen sok kiálló pont van ezen institutió 67. körülírásá­ban, a­melyeket hazafias kötelesség mielőbb ki­csiszolni. Ellenkezőleg a mi álláspontunk az volt, hogy a közös hadseregnek a magyar törvényhozás ál­tali elismertetése és törvénybe igtatásakor, — a ránk rakott sok rész kénytelen elfoga­dása mellett, — fogadjuk megnyugvás­sal s jó indulattal azt a kevés jót, mely a honvédségben rejlik, s fejlesszük, támo­gassuk ezt, hogy használhatóságának bebizonyí­tásában, ne csak versenyezzen a közös hadse­reggel, de fölöslegessé is tegye amazt , s hogy vitézsége és rendületlen hűsége által az alkot­mány és a törvényes király iránt, eloszlassa azon előítéleteket, melyeket ezen intézmény iránt döntő körökben még folyton táplálnak, s melyek ez ideig meghiúsították a magyar hon­védsereg teljes felállítása által egy nemzeti ma­gyar hadsereg létesültét. A balközép ezen álláspontját fogadta el, és fejtette ki a „Hon.“ Más álláspontunk nem volt. Hanem a kormány s a szervezéssel megbízott egyének hibáit, az uj honvédségi intézmény gya­korlati életbeléptetésénél, megróttuk kötelesség­­szerű szigorral. S e megrovásunk épen a félté­keny gondból származott, melylyel az uj honvéd­ség mikénti létesítése fölött őrködtünk. Csak agyafúrt állíthat olyast, mintha ezáltal a honvéd­séget népszerűtleníteni akartuk volna Vagy talán az a mi hibánk, hogy a honvéd­tisztek sárgafekete kardbojtja ellen szót tettünk ? Hisz midőn ezen botrány ellen felszólaltunk, épen az új honvédség érdekében szólaltunk föl! Eltávolíttatni akartuk legcsekélyebb színezetét is annak a mi népszerűtlenné teszi. Nem mi, ha­nem azok törekedtek a honvédséget népszerűt­lenné tenni, a­kik sárgafekete, kétfejű sasos kardbojtot akasztottak reájuk. Mert ez a törvény világos megsértésével történt. A törvény ugyan­is világosan rendeli, hogy a honvédség az ország czimerét viseli. S ha viselheti ezt a csákót, miért nem viselhetné kardbojton is ? Minő ab­surdum az, midőn a honvédtiszt csákóján Ma­gyarország czimere díszeleg, s kardbojtján a kétfejű sas ! — A mit ellenünk felhoztak akkor hivatalos helyről, midőn kimutattuk az ily dol­gok absurd voltát, midőn a törvény azon sza­kaszával feleltek, hogy a honvédség rangjelze­tei ugyanazonosak a közös hadseregéivel — a­­ kardbojt ennélfogva itt is csak az lehet, mely s amott: ez is tökéletesen téves. Miért nem sár­gafekete tehát az altisztek kardbojtja s csákó­jukon, valamint a tisztek csákóin a megkülön­böztető szalag. A­mint itt, helyesen értelmezve a törvényt, eltértek a közös hadseregtől, ugyan­úgy kellett volna eljárni a tiszti kardbojtra nézve is. Vagy az is hibánk, hogy a honvédek vörös nadrágját csúfnak találtuk ? Akkor egyenlő hibánk van József friggel, a­ki e nadrággal szin­tén nincs megelégedve, s a­ki keresztül is vitte, hogy öltönyt cseréljenek. A Napló­­állítását tehát, mint alaptalan rágal­mat visszautasítjuk. A journalistikai harcznak is van határa, és ez az, hogy a ferdítés, s a fül­lentés bárki is használja, bárminő érdekben,min­dig megvetésre méltó. — Az osztrák tartományi gyűlések megnyíltak. Bécsi kormánykörökben avatottak remélik, hogy a tartományi gyűlések ezen ses­­siója minden nevezetesebb momentum nélkül fog lefolyni. Még­is, legtöbbet a lembergi gyű­léstől tartanak, a­hol az osztrák minisztérium­mal szemben oppositióra vállalkozott lengyelek fognak szerepelni. A félhivatalos osztrák közlönyöknek erre az egész parlamentáris játékra csak egy refrai­­­juk van:„Ha a tartományok nem tánczolnak úgy, a­hogy az osztrák minisztérium akarja, ak­kor fel kell oszlatni a renitens gyűlést és egye­nes választást kiírni a birodalmi tanács részére. Ebben kulminál az osztrák Parlamentarismus. A népek jogos autonomikus törekvései nem fog­nak így diadalra jutni egyhamar. De e rend­szer Ausztriának sem fog legkevésbé hasznára válni. Az alsó ausztriai tartomá­nyi gyűlés bizottsága egy javaslatot ter­jesztett­­elő az egyházi kerületekben levő s egy­házi kezelés alatt álló szegény intézetek vagyo­nának polgári kezelés alá adására vonatkozó­lag. E javaslat minden nagyobb nehézség nélkül határozattá fog emeltetni. — A vallás és közoktatásügy minisztérium két tervjavaslatot te­jesztett a tartományi gyű­lések elé, a népiskolák szervezésére, fentartá­­sára és látogatására, — és a néptanítók jogi viszonyainak szabályozására vonatkozólag. — Mindkettő az osztrák birodalmi tanács által hozott népiskolai törvényből foly. — A plojesti osztrák-magyar ügy­vivő felszólította az ottani román hatóságot, akadályozná meg, hogy osztrák-magyar alattva­lók között a román hatóságok előtt ne köttessék polgári házasság, az ügyvivő hivatal előleges értesítése nélkül. E felszólításnak oka az, hogy csak osztrák, de nem egyszersmind magyaror­szági polgárra nézve köthető polgári házasság. Mert fájdalom, szentszékes­ kormányunk kegyel­méből e tekintetben még Romániánál is hátrább állunk. Megjegyezzük, hogy a „Románul“ ezen esetből kiindulva, a plojesti ügyvivőtől az exe­­quatura megvonását kivánja. — A brünni püspök a­kiről újabban is­mét sokat beszélnek Ausztriában, gondoskodik arról, hogy mindig legyen botrány, melyről S­.61-­hasson a szabadelvű sajtó. Olvasóink emlékez­hetnek, hogy az osztrák kormány egy rendeletet bocsátott ki a papi deficiensekre vonatkozólag. A brünni püspök az egyházi hatóságokhoz in­tézett köriratában felszólítja az egyházi ható­ságokat, hogy ne teljesítsék a kormány azon rendeletét, mely meghagyja, hogy a papi börtö­nökben sínylődő szerencsétlenekről rendes je­lentés terjesztessék fel. Izgat továbbá az ellen, hogy a szerzetesi fogadalmat letenni akarók előtt, fogadalmuk letevésekor felolvastassék a minisztérium azon rendelete, mely szerint a szer­zeteseknek főnökjeik és a papoknak felsőbbjeik általi megbüntetésekkor az illető hatóságok nem számolhatnak a polgári hatóság támogatá­sára.

Next