A Hon, 1869. október (7. évfolyam, 225-251. szám)

1869-10-01 / 225. szám

225. száma. VI­I. évfolyam. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7.az. földszint . Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házbas hordva­­ reggeli de esti kiadás együtt: 1 hónapra « ... . , , , , 1 ért. 6 hónapra «"* « * » . . . Ss 6 hónapra «... . , 11 . A» esti kiadás különküaldéseért felülfizetve in Lvoakint..........................................30 kr. Az esőfisetés as év folytán minden hónapban aieg kezdhető, s ennek bármely napján történik és, laindenker a hó eled napjától fog esán­lttatni. ................................ Reggeli kiadás. POLITIKAI ES KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Pest, 18B9. Péntek, od­. i. Szerkesztési iroda : Ferencziefő-tere 7. u. Beiktatási *ftf. 1 hasábos Uyféle betű sora . . . 7 kr. Bélyegdij minden be­itatáeárt . . 30 „ Tegedelmee hirdeteeek tbttbsaóri beikumU mel­lett kedvezőbb fUtételek sósat vetetnek fiit — Nyilt-tóri 6 hasábos petit sor­án . . 'it kr. 00F"' As elSfisetóeí- ót -hirdetmány - dij a lap kiadó-hivatalába Miden dS. £ lap szellemi rimát illető minden ItS* remény a ceerkesztóség hamintáeendő. Bár mentetlen lévaiak esek ii csert k­a*kva’ fogadtatnak el. tciftfi­z­e­t í M felhívás a kanatka-fclapokra ! HON Buds­pesten 10 — postto H — 6­6 — 00 70 90 A* esti kisdia postán külön küldósen­t thliUf«»’A. , 1 80 — 80 — 80 m. un nSTÜKÖS m im &e éli’ treeiósi dij a* illet# lap crime alatt Pestre as tlá­th*uaiumu k­iadó hivatalába (Barátok (ere 7 dik szám) ntósend#­ *1 V. évre *­, évra 1 bóra ki­­ft kr ft kr lí — 6­­ * — 60 — -- 40 PEST, SZEPTEMBER 30. A pápai követválasztás előtt. Midőn e sorok Pápára érnek, akkorra Pápa város azon magasztos izgalom kö­zepette lesz már, mely a legszebb polgári jog élvezetével, a legszentebb polgári kö­telesség gyakorlásával együtt járni szo­kott. E jogot igénybe venni, e kötelességet teljesítni, nem kétkedünk, sietni fog a pá­pai választó­kerület minden választóké­­pes polgára. Sietni fog annál inkább,mert a jelen alkalommal a pápai választókerü­letnek kiválóan fontos szerep jutott. Nem minden választó­kerületnek van alkalma egy Trefort és í­gy Horn közt választani. Amaz egy nagyhatalmú párt diadalsze­kerén vonul be Pápára, mely párt soktól megfosztott bennünket, a­mi szent és be­cses volt nekünk, és sokat hozott reánk, a mit még ellenségünknek sem kivánnánk, de végre is eredményekkel kápráztatja a szemeket, csalhatlannak hirdeti magát, és hatalmára féltékeny, és kiváló férfiait min­den erejével szokta előtérbe tolni. Azon­felül Trefort Ágoston publicista, kinek a múltban nagy figyelem kisérte iro­dalmi működését, államtudós, kinek tevé­kenységétől egykor sokat vártunk, pénzember, pénzügyi kapacitás, keresz­tyén, és egy szóval — a jobboldal je­löltje. Horn azon párthoz tartozik, mely még csak most küzd az eredményekért, — ha­nem ezek az eredmények a nemzeti érzü­let legdrágább kincsei, a haza jobblété­nek, a mi szilárd meggyőződésünk sze­rint, legértékesb biztosítékai. — Horn azon faj szülötte, melyről egykor Trefort Ágoston azt mondta, hogy nincs „becsü­letérzülete,“ s melyet pár év múlva még­is Trefort pártja a nemzettestbe felvön, igaz, hogy csak félig vette fel, hanem már ezzel is ugyancsak dicsekszik. — Horn a democratia tanain végezte életis­koláját, s a szabadelvüség légkörében, a haladás eszméin nőtt nagygyá. — Míg Trefort a műveit magyar nemzetet a hazából kiűzni, s annak helyébe egy bar­­bár magyar nemzetet telepitni töreke­dett, addig Horn, a franczia tudományos­ság ítélőszéke előtt nyert pálmáját haza­hozta, mert elég műveltnek találta nem­zetét arra, hogy e pálmát annak körében növelje terebélyes fává. — Horn a jövő embere, kitől igen sokat, kinek pártjától mindent várhatunk. — Horn nem vitt sem hatalmat, sem pénzt, sem kápráztató ígé­reteket, sem parancsul szolgálható aján­latokat Pápára, csupán egy ember kar­ján ment oda, ki öt elvtársainak egysze­rűen bemutassa­ ,de az az egy ember — Jókai. Ily két egyén közt választ oct. 2-án a pápai választókerület. Mi nem ismerjük egyénenkint Pápa vá­ros választó­polgárait, de két jelből ítél­ve, azt kell hinnünk, hogy körükben mél­tán számítunk Horn választatására.Egyik jel az, hogy egy oly kitűnő egyén, mint Nagy Ignácz, ki az országgyűlés múlt ülésszakán a balközép elveit oly hatható­san és elismerésre méltón támogatta, Horn javára lemondott, és az ő megválasztatása mellett buzgólkodik; másik jel azon meg­tisztelő fogadtatás, melyben Horn, egy alább olvasható távsürgönyünk szerint Pápán részesült. — Mindamellett is, — vá­lasztási esélyekről ember előre jót nem állhat, — nem lehetlen, hogy Horn e vá­lasztásnál többséget nem nyer. Hanem ez esetben nem Horn lenne a vesztes, ki a magyar képviselőháznak úgyis mulhatla­­nul tagjává lesz, — hanem a pápai vá­lasztó kerület, mely elmulasztotta a ked­vező alkalmat, hogy Horn Ede tehetségei­vel a magyar képviselőházat megajándé­kozza. Kunsági. A határőrvidék lázas­ állapota. ~r—*-----------— Pest, sept. 30-án. Mikor minisztereink a kormányt átvet­ték, az egész ország osztatlan rokonszen­­vével találkoztak. A faj és pártviszálynak sehol sem mutatkozott nyoma. Bizalom­mal üdvözölte a minisztériumot a bel- és külföld. A határőrvidék várta megszaba­dulását a katonai zsarnok rendszer alól. Nem igényelt a nemzet mást, mint hogy a kormány az 1848-dik évi reform és nem­zeti önállás alapján haladjon, gyógyítsa a múltak sérveit és hozza helyre a 19 évi mulasztások hibáit és bűneit, miszerint országunk kultúrája elérhesse a haladás azon fokát, melyet a nyugöt nemzetei, a reánk nézve kárhozatos 19 év alatt elértek. Nem mondhatnék, hogy a miniszteri tárczaosztás napjaiban nem szállta volna meg aggály számos hazánkfiainak lelkét, de azért készek voltak a minisztériumot, lelkük egész hevével támogatni. De alig történt meg a tárczaosztály és már­is lát­ni kellett, hogy a kormány nem a jogbiz­­­tosítás, hanem a jogfeladás útjára tévedt, és hatalma feletti örömében, minden öntá­­j­­ékozás és széttekintés nélkül pártszaka­dást idézett elő. Oda vitte a dolgot,­ hogy most a határőrvidéken, lázitó proclama­­tiokban álnoksággal, ravaszsággal és vér­­boszuval vádoltatik nemzetünk, melyre a czigányfaj czimét adják. Pedig azon nép három év előtt Zágrábra és Pestre tekin­tett, hogy jöjjön meg ereá nézve is a meg­váltás országa. És nem múlik nap, hogy kormányunk tehetlenségének újabb még újabb szomo­rú eredményeit nem kellene tapasztal­nunk. Azt hitte, ha kétes bécsi barátokra szert tett és ha egy hivatal-seregre tá­­maszkodhatik, az ellenzék hazafias figyel­meztetéseit szélnek bocsáthatja. Közepet­te vagyunk a react­ónak. Terjesztik a lá­zító proclamatiókat, és megint hangzanak ellenünk a feledékenysé­gtől megőrzött Jellasich-dalok. Nincs hosszú­ vége a felizgatott határőr­vidékről jövő híreknek. Az agitatió már külföldi lapokba is átmegyen; fő refrainje az , hogy a határőrvidék sorsáról más nem intézkedhetik, mint ő maga, hogy le nem teszi a fegyvert, mel­lyel jogait és érdekeit védelmezheti. Most egy más, jel­lemzőbb hang is vegyül az izgatásba,mely elárulja, hogy nem a Száva vidékéről, ha­nem az Ens és Duna mellől jön. A legfőbb hadúrnak, mondják, egyedül áll jogában a határőrvidékről rendelkezni, mert az hódí­tás jogán jött birtokába. Máskor megint halljuk, német vér­áldozattal foglaltatott vissza a töröktől, és róla az intézkedik, kinek tényleges birtokában van, és termé­szet szerinti gyámja és kormányzó közege a határőrvidéki lakosságnak. Az izgatás ma sem más természetű, mint 1848-ban volt. Nem a birtok és elv­­czim változott, hanem csak az álarcz. Most ezen álarcz az erdőségek kérdése, amely a reactiónak egy uj fegyvere elle­nünk. H­orvát társaink elhitették volt ma­gukkal, hogy Bécsben a magyar-horvát viszályt nemzetiségi és függetlenségi érde­küknél fogva támasztották. Most is kor­mányunkkal együtt abban a tévedésben vannak, hogy a határőri katonarendszer szigora csak lassanként megszüntethető, miszerint a határőrök a kenyérkeresetre módot találhassanak és a polgári foglal­kozást megszokh­assák a­nélkül, hogy ki­csapongásokra vetemednének. Hiszen nyil­­ván állították, hogy ha a határőrök a ka­tonai fegyelem szigora alól felszabadul­nak, vagy Zágrábot, vagy a bán állítóla­gos mondata szerint Gratz városát megro­­hanják és kifosztják. Mit fognak most a proclamatióra mondani? Nagyobb vádat a katonai rendszer el­len, melynek szárnya alatt a polgári hata­lom ellen a lázitás üszkét elvetik, csak­ugyan lehetlen emelni, és a hadi kormány, midőn az őrvidéket ily fegyelmetlennek mondja, akaratlanul az önvádban czélját is elárulja, mert ha századok alatt a ha­tárőrt katonai kormányzattal polgárosíta­ni nem tudta, azt néhány év alatt még kevésbbé fogja tehetni. Maga az erdőség­­ügy izgatási és halogatási eszköz, és ha a dolgok csakugyan arra megérnek, hogy a reactiónak a határőrvidékből ki kellene vonulni, ne találjon ott mást a magyar-horvát­ kormány, mint szegénysé­get és fellázadt népet. Soha sem érjük el azon szerencsét, hogy a magyar kormány eljárásában mást látnánk mint tehetlenséget és tájékozat­lanságot. Azt mutatta leginkább a határ­őri ügyben is. Szadova napjai után a ha­tárőri ezredek feloszlatására nem kellett egyéb, mint egy horvát és magyar kor­mánybiztos kiküldése. A katonai kor­mányzat megszüntetése nem igényelt vol­na több időt, mint az erdélyi határőrség feloszlatása. A naponként támadó új nehéz­ségek egyedül a halogatás elmaradhatlan következményei, azon után pedig, melyen a kormány eddig tévedez, jövőben sem várhatunk oly eredményt, mely területünk egységét biztosítaná. Ha az való, a­mi a magyar-horvát kor­mány képviselőiből alakult vegyes bizott­ságról a határőrvidéki erdőségek eladása ügyében hallatszik, hogy a két küldött­ség, t. i. a magyar és horvát, a határőr­vidéki lakosság szempontjából követelte, miszerint egy darab fa se adassék el, mi­előtt a lakosságnak az általa élvezett és azt megillető faizási jogot egy erdőrész kihasításával nem biztosítja, és mielőtt a magyar törvényhozás az ország tőkéjé­nek hova fordítására nézve nem határoz, ily eljárását a magyar-horvát kormány küldötteinek csak helyeselni lehet; ellen­ben nem helyeselhető, hogy hallgatásuk­kal a faeladás katonai manipulátiójába beleegyezni látszanak. Az erdőeladás, községi erdőtagosítás és általában egy állami jövedelem bármely részének kezelése nem katonai, hanem tisztán polgári és államgazdászati ügy, és így még azon esetben is, ha a faeladásból bekerülendő összegek kizárólag a határ­őrvidék javára fordítandók, az államgaz­­dászat minden törvénye ellen van, hogy más kezelje mint a finánczminiszter. Első teendője a minisztériumnak a lát­­hatlan, de ismeretes bécsi kézben tartott lázadási szálakat kettémetszeni, az erdő­­ügyet a katonai kezelés alól kivenni, és egy erdörészt a határőrvidéki községek­nek faizásul kihasítani. L­u­d­v­i­g­h, Pest, sept. 30. (xg.) A lengyel mérsékelt párt kiadta programm­ját s e programúi kivonásaiban már e rovat alatt is volt ismertetve. E párt ur. Ziemialkowski köré csoportosult, Smolka és a federalistákkal szemben, a­kik a lembergi tartományi gyűlésen kisebbség­ben vannak; programmja az e párt által most alapított „D­z­i­e­n­n­i­k Polski“ czimű­ lapban jelent meg, s természetes, a federalista lapok részéről heves ostromnak van kitéve, el „Ausztria sem nem adhat, sem nem vehet tőlünk jogokat — mondja a mérsékelt párt, s roszul cselekszünk, ha idegen nemze­tekhez való tartozóságunkat hangsúlyozzuk és formulázzuk. Nem értjük tehát, miként lehetett a federatió és resolutió nagy kérdését egy nemzeti dogma magaslatára emelni azon magasz­tos elvek sorába, a­melyek mélyen be vannak vésve minden lengyel szívébe. „Mindenekelőtt számoljunk a jelennel ! — folytatja. Nem tudhatjuk, hogy a jelenlegi kor­­mányrendszer bukásával minő jut uralomra Aus­­triában. Nem látunk oly szabadelvű pártot, mely elég hatalmas volna átvenni az országlás gyeplőit a jelenlegi quasi liberális centralista kormányférfiak kezéből. Ellenben reactió és ab­­solutismus csak a jelenlegi állapotok összetdltlé­­sére lesznek, hogy ismét garázdálkodjanak épen úgy nálunk, mint egész Ausztriában széltében, hosszában. A deczemberi alkotmány fentartása annyiban érdekünkben van, a­mennyiben auto­nómiánk érdekében revisióját csak alkotmányom után kívánhatjuk, s mindent el kell kerülnünk, a­mi következményeiben az alkotmányos rend­­­szer fenállását veszélyeztetné.“ A program a következő szavakkal végződik:­­ „A birodalmi tanácsba­n választás mellett fo­gunk küzdeni és nyilatkozni; kivánni fogjuk,­­ hogy a gal’cziai tartományi delegatiónak a bi­­­­rodalmi tanácsban tökéletesen szabad kéz adas­­­­sék a decemberi alkotmány-tartományi gyülé­­­­seink programmja szerinti revisiójában, mert a­­ resolutió nem a lengyelek jogainak kifejezése, egyszerűen némely reformok elősorolása, me­lyek országos érdekein­k kifejtését czélozzák. Nemzeti jogainkért való küzdelmünkben nem ismerünk transactiót, de a­hol csak pillanatnyi segélyről van szó — nagy merészség volna kocz­káztatni azt, a­mivel már birunk, azért, a­mit azonnal még nem birhatunk. A birodalmi ta­nácsba választás megtagadása, vagy a tartomá­nyi gyűlés delegatiójának [utasítás általi meg­kötése: épen annyi mint feladni a már kezünk­ben levő előnyöket egy bizonytalan nyereségért. — De midőn a revízióban óvatosságot akarunk, nem mondunk le a kormán­nyal szemben ellen­zéki álláspontunkról, s nem mondunk le azon tö­rekvésünkről, hogy Galiczia autonómiája kiszé­lesbittessék Oly tárgyakban, melyek törvény­hozásunk jogköréhez tartoznak, a határo­zott haladás és czélszerű reform álláspont­ján leszünk. Különösen sürgetni fogjuk a vá- TARCZA. A kőszívű ember fiai. Regény hat kötetben Jókai Kórtól. Hatodik kötet. (Folytatás.) A kérő. Richard egész nyugodtan és kedélyesen lé­pett be Plankenhorsték teremébe, mint a­ki régi ismerősök közé érkezik. Nem látta meg a két Plankenhorst úrhölgy arczán a kisértetlátó elrémülést; csak azt látta, hogy Edith az öröm kétségbeesésével rohan elé­je és a túlvilágról jött önfeledés mámorával bo­rul keblére, átöleli nyakát karjaival, őrjöngő erőszakkal szorítja magához és­­ lélekvesztett felmagasztaltsággal rebegi: „Richard,[[kedves Ri­chard !“ Most már tud sírni. Idő kell hozzá, míg magához bír mindenki térni az első indulatrohamból. Míg Edith karjai lefoszlanak kedvese nyaká­ról , míg Alfonzine meggyőződik felőle, hogy ez csakugyan élő ember és nem kísértet, a­kit maga előtt lát. Hanem még azután is, hogy Edith Richard kebléről lebontakozik, ott marad mellette, s jobbját két kezébe fogva tartja, mintha el vol­na nála határozva, hogy azt soha többé el nem to­eszti. Richard mindezt olyan természetesnek ta­lálja. A leány mennyasszonya. A vőlegény halottai­ból támadt fel. Itt van ok rendkívüli örömre, az öröm szokatlan kitöréseire. Azt is hiszi kitalálhatni, hogy Alfonzine mi­ért oly sápadt? Palvicz nem terheli lelkét. Becsületes harcz volt közöttük. Aztán semmi köze annak ahoz a házhoz. Hajó és horgony elszakadtak egy­mástól. Plankenhorstné az első, ki­beszélő tehetsé­gét visszanyeri. Edithhez intézi szavát. — Edith kisasszony! Nem látom át, miért ez önfeledség az elragadtatás egy idegen férfi irá­nyában ? Mi tetszik önnek, uram ? szól aztán Richardhoz fordulva. Edith pirulva ül vissza helyére, de most már gyönyörrel nézi a varrott gyászruhát, míg Ri­chard előbbre lép s őszinte,rosszaság nélküli szi­vélyességgel fordul Alfonzine baronessehez. — Legelőször a nála kötelessége hozott ide. Én ma hajnalban halálra ítéltettem s még azon órában kegyelmet kaptam. A kormányzó, ki tel­jesen fölmentett , szabadságomat visszaadta, lelkemre köté, hogy legelső kötelességemnek tartsam e szabadulásomért nagysádnak hálámat kifejezni. Nagysád közbenjárulása nélkül leg­alább tizenöt évi fogságot kaptam volna. Fo­gadja értté hálámat! Megannyi sarokkal tapodás egy kígyó fejére! Hálát adni a megszabadulásért PlankeDhorst Alfonzinenak! Köszönet attól az embertől, a­kinek elveszté­séről álmodott, a­min töprengett, a­miért fára­dott annyi idő óta. És a­ki kulcsával bír a talánynak, melyet senki sem ért, az Alfonzine. Ő már érti egészen. Hiszen megtörténik sokszor, hogy a földből visszaüt a villám az égbe. Vak Sámson magára rántja a filiszteok karza­tait, a­kik játszani akarnak vele. És ő most látja, hogy mit cselekedett? Maniacus dühében megszabadítója lett annak az embernek, kit elveszteni akart. Ha ő hagyja azon az éjszakán fejgörcseive vesződni azt az embert; ha hírt nem visz neki az őt fenyegető fordulatról; ha engedi a dolgo­kat a maguk szomorú következetességében le­folyni, akkor Richard ott marad fogságban. Nem hal meg, de tizenöt évig el lesz temetve. Mire onnan előkerül, kész öreg ember és Edith agg hajadon. Itiis ezt ő rontotta el. Ő vetette ki sarkából annak a kriptának az *helybe Richard el volt temetve, mert nem érte be vele, hogy ott feküdjék a koporsó­ban, azt is akarta, hogy halva feküdjék ott. És ezzel szabadította ki. Nincs hátra egyéb, mint a nyájas, üdvözlő arcz előtt porrá lenni. Plankenhorstnéra került a sor, hogy helyt áll­jon. Neki hideg vére volt már — Uram. Ön félre­érthetett valamit, a­m­i önnek tán nem komolyan mondtak. Azon szolgálatot, melyet ön említ, csalá­dunk egyik tagja sem tehette önnek, azon csekély oknál fogva, mert mi ez ügybe nem avatkoztunk soba. Mi minden közélettől vissza­vonultan élünk, senkivel nem érintkezünk s országos ügyekbe nem ártják magunkat. Ter­meink zárva vannak a társaság előtt. Ezt ön előtt is kénytelen vagyok határozottan kijelen­teni. Úgy hiszem, ön elég világbeli jártasság­gal bír, azt megérteni. — Teljesen értem, bárónő, s­e mostani láto­gatásom, biztosítom önt, utolsó. — És reményiem, rövid. — Az is meglehet. Azt három szóval elvé­gezhetem. Ön tudni fogja, hogy másfél és előtt Edith kisasszonyt eljegyeztem. — Annak a következményeire most már gon­dolni sem lehet. — Miért nem ? — Azt jobb lesz, ha ön nem magyaráztatja meg magának. — De azt tudnám okvetlenül szükség. — Tehát meg is hallhatja tőlem, ha épen ön­magától nem akarja megkérdezni. Mikor ön Edith húgomat eljegyezte, akkor ön kapitány volt, ur volt és nemes ember. Most pedig egyik sem. Rangját elvesztette, vagyonát, nemessé­gét a tábornagy nem adhatta vissza, mert ahoz nem volt joga. Ő csak élet és szabadság fölött rendelkezett. Ön tehát jelenleg nem tiszt, nem ur, nem nemes ember. — De még mindig Baradlay Richard vagyok! Monda az ifjú, önbecsének egész férfi érzetével. Plankenhorstné ajkát pittyeszté megvetőleg, s félvállról nézett le rá fitymálóan. — Szabad, mint a madár. De a másik nem szabad, mint a madár. Liedenwall Edith kis­asszonynak családja van. S e családnak joga van válogatni; — joga van elutasítani, és más választani. Liedenwall Edith kisasszony még mindig a Plankenhorst család tagja, és annak fennhatósága alatt áll. — Én Liedenwall kisasszonyt kérdezem, úgy van-e ez? Edith csak némán rázta fejét, de még nem szólt. Plankenhorstné ketté akarta vágni a tárgyat. — Edith követni fogja azt, a­mit mi határo­zunk felőle.Azt megítélni, hogy jövendő sorsa miként intéztessék, a mi jogunk, és a mi köte­lességünk. Ön uram, elkésett a leánykéréssel. Nagyon is magasról akart hozzánk leszállni, s most nagyon is alacsonyul kéredzkedik fel. — Én nem kéredzkedem önökhöz! Tudok nőmnek nevet adni, és szivet és kenyeret! szólt bele Richard határozottan. Én nőt kérek, aztán megszűnünk egymással törődni. — Ön csalatkozik. Mi nem szűnhetünk meg Edithtel törődni soha. Vagy azt hiszi ön, hogy tizenöt évig hagytuk volna Edithet ön után vár­ni. Mi gondoskodtunk már róla. Ön el volt te­metve. Edithnek szerencséje akadt. Edith már el van ígérve. Richard kérdő bámulattal tekinte Edithre. A leány arcza tudatlan csodálkozással felelt kér­désére. •— Kinek van elígérve ? — Ön igen kiváncsi. Azonban nem tartok titkot. Ön emlékezni fog azon fiatal titkárra, ki­vel tavalyi estélyeinken gyakran találkozott. Az most előkelő úr. Megyefőnök. Edithre nézve az nagy szerencse. — És Edith beleegyezett ? — Ne hívja ön keresztnevén uram! Az nagy szabadság. Liedenwall kisasszony! — Lieden­wall kisasszony kezét annak fogja adni, a­kit én vezetek elé. Most aztán Edith felállt a helyéből és szólt. — Liedenwall Edith nem fogja a kezét más­nak adni, mint a­kit szeret. Plankenborstné nem jött ki önmérsékletéből. — Edith kisasszony. Semmi theatrális pro­­ductiót! Itt indulatoskodásnak nincs helye. Ön gyámleányom. Nekem jogot ad ön felett a tör­vény. Edith most már nem hagyta magát elhallgat­­ni vj. Bele fogott a harczba. Küzdött. — Én nem kívánok önnek gyámleánya lenni Elmegyek cselédnek. Az ön házánál bele tanul­tam abba. Mint cseléd, mint szolgáló annak ad­hatom a kezemet, a kinek akarom. — Gondoskodva van róla, kedvesem­, hogy ön el ne mehessen cselédnek; h­iggje el ön, hogy igen jó gondviselés alatt áll. Minden úri renddel fog egymás után következni, egész odáig, ahol az oltár előtt le kell térdepelni. Ha ön sírni fog azalatt, mig a lelkész az esketési formát fel­mondja ön előtt, az a szent czerimoniának csak kiegészitő része lesz. — De én nem fogok sírni! Szólt a leány, elő­lépve hevesen. Hanem valamit mást teszek. Ha csakugyan akadna olyan ember, aki engem szí­vem, akaratom ellen nőül akarna venni önök parancsára, annak én a menyegző előtti napon elmondom, hogy én megszöktem egyszer a zár­dából, elszöktem éjnek éjszakáján a táborba a kedvesemhez, ott töltöttem a szeretőm szobájá­ban fél éjszakát. Láttak a katonák a bivouacon, látott a singerutezai markotányosné. Tudják az apáczák mind a Brigitta kolostorban ; tudja soror Remigia, hogy megszöktem, és kedvesem­nél voltam. Itt van a vállamon most is a korbá­csok nyoma, a­hogy megvertek értte. És azzal leránta válláról az öltönyt; az élő fehér bársony haván ott látszott most is két éles korbácsltté8 rózsaszínű vonása. — Akarja ön, asszonyom, hogy e verések nyomait más is meglássa rajtam, mint a kiért megvertek ? Plankenhorstné meg volt némulva az elször­nyedéstől. Edith folytatá : — És ha akadna mégis oly nyomorult, silány ember, ki ily felfedezés után az oltárig elkísérne, én ott az egész násznép előtt azt kiáltom, mikor térdepel : „nézzétek ezt a gyávát! A ki tudja, hogy menyasszonya egy éjt a kaszárnyában töl­tött a szeretőjénél mint apáczanövendék, s mégis nőül akarja venni.“ S akkor úgy ütöm arczul az oltár előtt, hogy elmúlik a kedve örökre sze­mébe hazudni az istennek és az ő szentéinek! (Folytatjuk.)

Next