A Hon, 1869. október (7. évfolyam, 225-251. szám)
1869-10-18 / 239. szám, esti kiadás
Ha a comité számos esztendőkön, és kormányváltozásokon által, egy egész nemzet ellenére, az összes sajtó daczára útjában tudott állni a színház ügyei jobbra változásának, s csupán azon pillanatban hagyja oda dicstelen helyét, midőn leléptével csaknem egy órában, a szellemi károkon kívül anyagi károk is elleplezhetlenül üti fel fejőket, — már most tessék a comiténak helyt állni, nem mint comiténak, hanem mint egyes embereknek mindaddig, mígnem teljes számadást tőn a nemzet előtt. A volt comité tagjai közt érdemes emberek vannak, magának a comiténak is érdemeit emlegetik a múltban, a legnagyobb érdemük lesz, ha ezt a pillanatnyi zűrzavart önkényt elenyésztetik, mielőtt nagyobb zűrzavar lenne belőle. És az a kormány, mely hallatlanná tudta tenni, midőn egy jótékony czélú, nagy fontosságú intézet , a vakok intézete nevében nyilvánosan ki merik mondani, hogy : vizsgálatot uraim, mert ez intézet pénzeit nem jól kezelik ! — az a kormány, nemcsak mint kormány, de mint nyolcz külön egyén is álljon helyet aztán, ha az ily kezelésnek zsebben járó következéseit többé elrejteni nem lehet. Semmi oka tehát a nemzetnek, hogy a nemzeti szinház pénztárában mutatkozó hiányért aggódjék. — Különben is itt nem ez a főhiba, hanem az, hogy ilyesmi megtörténhetett Az a nyolczezer forint egy csepp azon tengerből, melyben nemzeti színházunk bukdácsol. — Az a főhiba, hogy a Rottenbillerek, Havasok, Ürményiek rendszere, a szabad szó és elv üldözése, a pajtáskodás, a legyezgetés a „haltseueh zamm,“ a nemzeti színháznál is lábra kaphatott, és leüthette lábáról a méltányosságot, az igazságot, és leüthette lábáról a nemzeti művészetet a nemzeti művészet házában. — Ez itt a valódi „deficit“, — a kezelési pénztár deficitje nem elveszett pénz. Az erdélyi koldusfaluról. Azon jelszavak közül, melyeket mai kormányunk az előtte valóktól átvett, az „elvben“ t igen súlyosan alkalmazta Erdélyre ; — azon tények közt, melyek azt bizonyitják, hogy egyálalában nem dicsekedhetünk rendezett és nemhogy a hánytorgatott boldogságnak, de a legmindennapibb szükségnek is megfelelő állapotokkal, a legkézzelfoghatóbbak közé tartozik Erdély. Erdély uniója elvben fennáll, de gyakorlatban nem létez, mert Erdély közigazgatási és törvénykezési tekintetben a magyarországi törvények és szabályoktól különböző módon igazgatódik, és míg Magyarországban legalább valamilyen társadalmi rend uralkodik, Erdély kivételes állapotot él, mint Cattaro vidéke. Bizonyítja állításainkat a többi eseten kívül legközelebb a tófalviak esete, melyben mai naptól kezdve nemcsak az embertelenséget, 300 emberrel mint rabszolgákkal való bánást, középkori durva eljárást, hanem az igazságszolgáltatásnak megbotránkoztató kijátszását is szemlélheti a nemzet. Hogy mit lát benne a kormány és a törvényhozás ? azt ma még nem tudhatjuk; kötelességünknek tartjuk mindkettőt ez esetre figyelmeztetni. Lehet, hogy az a három miniszter, kik Erdélyt legközelebb beutazták, a diadalívek lobogóitól és lombjaitól nem látták Erdély kivételes állapotát, és az alázatos szónoklatok édes utóhangjaitól nem hallják a tófalviak panaszát, — kötelességünk annálfogva figyelmüket felébreszteni. A tófalvi esetből eddig annyit tudtunk, hogy K. Apor Károly törvényszéki ítéletre támaszkodik. Most a „Magyar Polgár“ hozza azon eskü szövegét, melynek alapján ama törvényszék, itéletét hozta. Az eskü, a jezsuiták formuláinak méltó mása, a törvénykezési eljárás kézzelfogható kigúnyolása, szóról szóra ime: „Esküszöm arra, hogy az 1842-ben vagy 1843-ban azon alkalommal t. i., midőn tófalvi birtokokat tagositottam, az alperesek kezén levő birtok nekik és illetőleg birtokelődeiknek akár általam, akár megbízásomból udvari tisztem által a visszavehetés feltételeinek határozott fentartása mellett adatott használatra, szóbeli vagy írásbeli szerződés alapján. Isten engem úgy segéljen. — B. Apor Károly.“ E szöveg hitelességén nem szabad kétkedni: két törvényszéki ülnök, s Apor Károly mint elnök hitelesítette. Hiteles másolata meg van a „M. P.“ szerkesztőségében. És most lássuk az ily alapon hozott ítélet végrehajtásának módját. Lodosiáa János marosszéki hullabiztos eképen irt oct. 2-án a tófalvi bíróhoz: „Minekutána a tófalvi zsellérek folyó hó 1 sö és második napján birtokaikból holmijaikkal kirakattak, megrendeltetik a falusbirónak, miszerint a kirakott portékákat, melyek az országúton vannak mától számítva 24 órák alatt takarítassa el, mert ellenesetben az országúton található am. Báró úrhoz nem tartozó portékák el lesznek égetendők.“ Hát tatárok jöttek-e Erdélybe, vagy a rabló lovagvárak kora ismétlődik Erdélyben, hogy ott a levegőből is parancsolni akarnak? A karóba húzó török basáktól, vagy a gyárilag nyakaztató pástáktól tanulnak az erdélyi tisztviselők hivatali, társadalmi és emberiségi kötelességeket ? A társadalmi rend azt kívánja, hogy az ártatlan és a bűnös egy iránt számíthassanak a törvény oltalmára, — s íme Erdélyben a törvény végrehajtó közege rendel irtó háborút 300 szerencsétlennek vagyona ellen. Közbiztonsági közegeket kérünk a szerencsétlen erdélyiek oltalmára tisztvielőik ellen ; intézkedéseket kérünk az „igazságszolgáltatás“ tiszteséges értelmezésére Erdélyben; eltöröltetni kérjük a kivételes állapotokat Erdélyben , mert Erdély mostani állapota szégyenére válik az egész művelt világnak. A Közlöny“ és a „Pesti Napló“ a „Pester Lloyddal“,a „Pesti Napló" a „Budapesti Közlönnyel“, a „Pester Lloyd“ mindkettővel, és végre a „Pesti Napló “saját magával. A „Pester Lloyd“ vezérczikket szentel ez ügynek, s jól leszállítván Nemhivatalos úr hetvenedéssit, a dolog érdemére megjegyzi, hogy még csak az sem áll, ami eddig egyetlen argumentum volt a Brunnerék kezében, hogy az óbudai iskolaépület az egyház nevére volna telekkönyvezve. Ez az iskola a telekkönyben az iskoláé, mint erkölcsi személyé. Tehát nem csak a korszellem, nemcsak a czélszerűség, nem csak az egyetlen lehetőség, de a törvény is a községiskola mellett szól Óbudán. Azonban a „Pesti Napló“ egy szerkesztőségi czikke félreismeretlenül a Nemhivatalos mellett nyilatkozik. Az egész czikkecske szelleme helyesli az ultramontánok eljárását,sőt szó is kifejezi e helyeslést,miután a „N.“ a communiquének nem talál más nevet,mint „erélyes.“ Idézi a „Napló“ a Nemhivatalos azon tételét is, mely szerint ami az iskolatörvényben a felekezetiségnek kedvez, azt nem Eötvös tette bele, hanem mások. És íme ezen „mások“ egyike Csengery Antal ugyanezen Naplóban felhívja Nemhivatalos urat, hogy mutassa ki az iskolatörvényben azon,a felekezetiségnek kedvező szakaszokat, melyeket ő (Csengery) módosított bele. — Csengery eképen végzi czikkét: „Mindenki tudja, hogy a közoktatási törvény, eredeti alakjában, az országgyűlés egy pártjának sem kellett. Mindenki tudja, hogy e törvény keresztülvitele körül senki többet nem tett, mint én. Elismerést ezért nem vártam, de a közoktatási minisztérium félhivatalos írói már azon időben, mikor a törvényjavaslat tárgyalás alatt volt, gyanusították működésemet, s nem írhattak azóta s czikket, hogy ne gyanusítsák azon módosításimat, amelyek tették lehetővé, hogy a törvényjavaslat törvénnyé vált. E gyanúsításokat tűrtem mig nevemet meg nem nevezték. Most midőn egy félhivatalos iró minisztere szabadelvüségét azzal véli kiemelhetni, hogy engem a „felekezetiség“ színében tüntet fel, oly ügyben, mint a nemzet közoktatási ügye , úgy hiszem jogom van fölhivni a félhivatalos gyanusítót, mutassa ki számos módosításom között, melyek a képviselőház bizottsága munkálatában már nyomtatásban is megjelentek, mi az, ami az iskolai felekezetiségnek kedvezett.“ A „Budapesti Közlöny“ Nemhivatalos munkatársai számosan vannak, kiváncsiak vagyunk látni, hogyan spekulálja ki e Kis Péterek, Takácsok, Berczikek stb. tanácsa, hogy Csengery e nagyon is érthető felhívására hogyan kell — nem felelni. rendi tanár, Röck Szilárd, Csernátony Lajos, Gyulai Pál sat. mondtak felköszöntő áldomásokat. Az egész megnyitást, és lakomát az öröm derültsége jellemzé. Óhajtjuk,hogy mindjárt a legelső közvizsgálat napján magasra fokozódjék ez öröm a tanterem majdani eredményei fölött. Az óbudai kefasavargások átalakultak jobboldali pártzavargásokká. Vasárnap reggel festette ezekké. — Szemközt állt a Budapes t mozgalom Dalmátiában. A „Presse“nek távirják okt. 16-ról Triestből, hogy az nap a Hartung ezredből négyszáz ember indult Damatiába. Hírlik, hogy a fölkelők az Ernő főherczeg nevét viselő ezred őrnagyát és ennek hadsegédét megölték. Nemzeti színház. (Dória asszony, mint doria Anna.) (n.) Dória de Cau Mária asszony, ki a negyvenes évek vége felé a legbájosabb vaudevillealak volt nemzeti színpadunkon, s husz év alatt drámai énekesnőnek képezve ki magát a külföld sok nagy dalszínházában énekelt, múlt szombaton lépett föl — mint vendég — harmadszor: Mozart „Don Juan“-jának Anna szerepében. Lucrézia és Szilágyi Erzsébet, melyeket előbb énekelt, a nagy közönségre nézve hálásabb szerepek ; de Donna Anna inkább megpróbálja a művészi képességet, mert három nagy mozzanata, (a párbaj után, a kirti elbeszélés és a levélária, finom szinezést, bevet s kitartó erőt igényel. Ez utóbbival Dória asszony nem rendelkezik már eléggé, miután az érez elveszett hangjából, de e veszteségnek legalább van pótléka ; a kifejezés, mely az ő előadását máig is élvezhetővé teszi. E nő, ki annyit énekelt, ma is sok hévvel, indulattal, drámai értelemmel bír , beleéli magát szerepeibe, s egy-egy mozzanatot oly jól érvényesít, hogy az ember szintén sajnálkozva gondol rá : mily kár, ha egy alak nagyon is megtelik, míg a hang mellette megfogy. De így is Dória asszony intő példa lehet a mi fiatal, játszani, kifejezni nem igen merő, s a szerep dramatikus részével mit sem törődő énekesnőink élőt , kikről az öreg Erkel gyakran oly kedvetlenül mondja : — „hiszen primadonnák !“ Kendelényi Hollósné asszonyt kivéve, egy sincs e fiatalabb énekesnők közt, ki a játékra igazi gondot fordítna. Élő sípládák, semmi egyebek. Fogyjon meg hangjuk, s nem lesz semmijök. Abban a korban, melyben Dória asszony még tapsot, elismerést tud aratni, nyomuk sem lesz, hogy a színpadon léteztek valaha. Miért ? Mert az opera alapművészetét, a drámát vagy föl sem veszik, vagy nincs rá képességük. Don Juant Odry Lehel éneklé minden báj nélkül, s játszá minden jellemzetesség nélkül. Igen pongyola és szögletes mozgása s bensőség nélküli éneke volt. A bordal sebes időmértékével teljesen elmosódott ének volt, a csábdal hideg, s a játék oly gráciátlan, hogy ilyen Jüanról nem hisszük el azt a hosszú csábítási lajstromot, melyet Leporellója (Kőszeghy) oly kitűnő szabatossággal énekelt róla. Az opera legjobb alakja e Leporello volt, s legkedvesebb a Pauliné asszony Zerlinája, ki például Mazettájának (Bodorfi) igen kedvesen tudott hizelkedni. A nézőtér egészen megtelt, s a gyönyörű dalmű alatt bizonyosan nem egy gondolt arra, hogy a jövendő igazgatójának az operai személyzetet is újra kellene szerveznie.