A Hon, 1869. október (7. évfolyam, 225-251. szám)

1869-10-10 / 233. szám

233. szám VJIL évfolyam. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint Előfizetési dij: Postán keidre, vagy Budapesten hánkon hordva reggeli és esti kiad­ón együtt: 1 hónapra...................................2 fi­t, 2 hónapra ..... . . 1 „ 6 hónapra . . . . „ . . 12 „ Az esti kiadás kü­lönküldéssárt felillfisietíí^ havonkint.......................................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. ' 1 .'11 Lili"_'...... .­.meséld­ POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. ii kiadás. Pest, 1869. Vasárnap, oct. 10. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere Beiktatási dij: 7 hasábos ilyféle betű sora ... 7 kr. Bélyegdij minden be gtatásért . . 30 . Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. |jg§T- Az előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelük csak ismert kezektől fogadtatnak el. Előfizetési felhlTfts « kSTfttkftgö lapokra i HON V, ívre V.5vra1 ft feí ft ki ft kr 12 —• — i — i Ütttfcl •­­1 89— 80 — 30 Buda­pestea post&s M An esti kiadás postás küldéséért felülettehb H. Fr. Lloyd 1ÜSTÖKÖS Az előfizetési díj az illaté Up esime alatt Pestre az­­ Athenaeum" kiadóhivatalába (Barátok taré 7-(Uk szám) i­ntésendő. 1 — -------M 10 —8 — 1 7« 11 —6 69 1 90 3­­ 1 60 PEST, OCTOBER 9. Két zsinat. Pest, okt. 9-én. A civilizált világ előtt szép látvány lesz 1869. dec. 8-án. Nem üstökös,nem északi fény, szóval nem égi jelenség, hanem a földön, mely hogy mennyországunk vagy pokolunk legyen, tőlünk függ. A mi­zet s tudomány hazájában , Olaszországban, két zsinat gyűl egybe. Egyiket összehívta IX. Pius, a római pápa, Rómába. Ös­­­szehivta szolgáit, a papokat, hogy kimon­dassa velök egy ember csalhatatlanságát, hogy kimondasson általok igazságnak képtelenségeket. A másikat egybehívta egy névtelen név: Ricciardi Nápolyba, hogy minden nemzet szabadelvűi gyűljenek egybe s til­takozzanak a legnagyobb zsarnokság, Róma lelkiismereti zsarnoksága ellen,hogy kimondják, miszerint a megváltás valódi útja: a jótékonyság és nevelés, mely meg­vált az örök szolgaságtól, a nyomortól és tudatlanságtól. Nápoly és Róma! Mekkora különbség! Az örök városban, az örök zsarnokság és örök szolgaság — az emberi érte­lem és szabadság, a civilisatio és haladás minden múlt, jelen és jövő küzdelmei,vív­mányai vakmerő ignorálásával, amaz em­ber parancsára, ki magának Istenséget, csalhatatlanságot vindi­ál, és feladva az emberi értelem minden jogát, kimondja ennek örök szolgaságát, és megállapítja, vagy legalább elhatározza az embernek állattá tételét, melynek akarata, értelme nincs, mert minden akarat és értelem egy­ben van, s ez a pápa. Nápolyban egybegyülnek azok az em­berek, kik nem hordanak uniformist, te­hát a szolgaság semminemű jelét magu­kon nem viselik; kik magokat még az Úr szolgáinak se mondják, hanem szolgái az igazság és szabadságnak: nem esküsznek senki szavára,hanem keresik az igazságot; függetlenül, munkások által szerzik ke­nyerüket, s küzdenek nem egy osztály vagy egyes ember uralmáért, hatalmáért, a többi szolgasága árán , hanem küzde­nek mindenki felszabadításáért, az igaz­ság győzelméért, az emberiség jóvoltáért. Nem követelnek ők „Credot“ senkitől és nem követik el azt a vakmerőséget, hogy kények és kedvök szerint osztogassák az üdvösséget és mennyországot,hanem min­denkit egyenlően szabaddá és boldoggá akarván tenni, keresik erre az utat, nem a lelkiismeretben, nem a hit világában: ők nem, ők nem oly vakmerők, hogy az emberi kedély e szentélyében akarjanak törvényeket hozni, hanem keresik az utat a tudás és munkásság mezején, és szabad­ság, jóság és tanítás által akarják az em­beriséget megmenteni az egyetlen pokol­tól , a nyomortól, és az egyetlen kísértet­től : a tudatlanságtól. Rómában a középkor gyűl egybe, min­den bűnével: a türelmetlenség, zsarnok­ság, értelmi és lelkiismereti szolgaság képében, erényei, költészete, hősiessége nélkül. Összegyűl, hogy még egy utolsó erőfeszítést tegyen kárhozatos czélja : az emberi haladás megállítására, hogy tör­vénybe iktatván a civilisatio megsemmisí­tését, visszavigyék azt a római véres tia­ra zsarnoksága alá; hogy az értelem és lelkiismereti szabadság kigúnyolására, az emberiség megalázására kimondják an­nak az embernek csalhatatlanságát, ki 1849-ben megmutatta, hogy milyen csal­hatatlan. Összegyűl, hogy anathemát kiált­son mindarra, mit századok küzdelme elő­állított az értelem világában, a szabadság mezején, és megtagadván az emberi hala­dás törvényét, lételét, erővel lökje vissza az emberiséget abba a börtönbe, melyet Husz, Luther, Voltaire és az emberiség többi megváltói ledöntöttek, s melynek nyomasztó légköre okozta a hátramara­dást, szolgaságot, meghasonlást az embe­riségben, s táplálta ennek minden bű­neit. Nápolyban az uj kor jelenik meg, gya­korlati felszabadító irányával és ember­­szeretetével, a solidaritás érzetével,ezzel az uj erénynyel, mely hivatva van az erköl­csi és anyagi világot egyaránt újjá te­remteni , és végrehajtani az emberi­ség megváltását, melyért meghaltak Jé­zus , Mohomed, Voltaire , s melynek igaz apostola csak az lehet, ki lel­ke­s teste egész erejéből, a solidari­­tás teljes érzetével küzd a nyomor és tudatlanság ellen, és így küzd Róma ellen is. Igen: Nápoly és Róma összeütköznek, a fegyver Nápoly kezében: értelem, sza­badság és jóllét; Rómáéban: babona, szolgaság és nyomor: a harczmező az emberiség. A küzdelem foly századok óta: csak alakja, szintere változó, de lé­nyegében megvolt mindig: mióta van ba­bona, szolgaság, nyomor, és van értelem, mely kikiáltsa a szabadságot, felvilágoso­dást, megváltást. És az eredmény? Kié a győzelem? Lehet-e kétkednünk ? Ha századokon át minden lépten nyomon veszt Róma; ha Constanz, Marburg, Ferney, Königs­berg győzelmet arattak rajta; máglyái, inquisitiója, jezsuitái és a világi zsarnok­ság minden eszközének szövetsége daczá­ra : most, midőn máglyáját eloltá az érte­lem világa, inquisitiója helyét a közvéle­mény foglalá el; jezsuitái ügyefogyottak seregévé lőnek és utolsó szövetségese, a világi zsarnokság is végvonaglásában van: most vesztene-e Nápoly Rómával szem­ben? Nem, az nem lehet. De hát mit érdekel akkor minket Ró­ma bizonyos vesztesége és­ Nápoly bizonyos győzelme ? Érdekel a ha­lottak és feltámadók száma miatt. Nápoly és Róma ütközetében meghalnak: a ba­bonáj a világi és erkölcsi zsarnokság hívei, meghalnak a lélek halálával s feltámad­nak a felvilágosodottságra, — és ezért üdvözöljük mi Nápolyt és ezért mond­juk mi azt: város és falu, kicsi és nagy, férfi és nő, írjátok zászlótokra a római­val : Adversus hostem aeterna auctoritas esto! és küzdjetek mindaddig : mig lesz vakság és szolgaság; küzdjetek miglen részen egy akol, egy pásztor, az akol az emberiség, a pásztor a­ világszabadság. Hegedűs Sándor: A szaz­adelvüség a katholikus congressusban. A sok vajúdás után létrejött kath. con­­gressus, mely hivatva volna a kath. auto­nómiát megállapítani és a szabad egyház a szabad államban elvét a valósítás felé vinni, mindenkit, ki az iránt vérmes remé­nyekkel volt eltöltve, kiábrándíthat né­hány ülése után. Mindenki tudja, hogy mily választási módozat mellett választattak meg a con­­gressus tagjai, mindenki tudja, hogy mily befolyásolás és mily izgatással állíttatott össze a jelen congressus, melynek tagjai­nak többsége legkevésbbé sem felel meg Magyarország 8 millió katholikusai néze­teinek, s így nem csuda, ha oly választási módozat fog elfogadtatni, mely az óhajtott czél elérésére nem alkalmas. De ha a congressus többsége hódol is az ultramontanismusnak, megvárhattuk volna a szabadelvű kisebbségtől, s külö­nösen annak világi tagjaitól, hogy ha nem is üzennek nyílt harczot a kapzsi hierar­­chiának, legalább mondják ki tisztán s világosan, hogy az örvény szélétől akarják megóvni a katholicismust akkor, midőn az egyházat a szabadelvűség eszméivel meg akarják barátkoztatni s összeegyeztetni, s megvártuk volna különösen az ország­gyűlési többség főembereitől, kiknek párt­ja magát mindig a szabadelvűség köpe­nyével takarja, hogy e nézetet leplezetle­nül tolmácsolják. Nem tette, s ha az alpapságnak egyik tagja nem vetkőzteti le az álszemérmet és nem bír annyi bátorsággal, hogy a szabad­elvű nézeteknek őszintén szavakat adjon, a congressus három ülésében egyáltalán nem hallottuk volna még e szót sem „sza­badel­vűség­“ még kevésbbé láttunk volna törekvést ily irányban. Kuthy Márton székes­fehérvári plébá­nosé a dicsőség, hogy a szabadelvűség a congressusban nem némult el egészen. Beszédének bő kivonatát a következők­­­­ben adjuk:­­ Főm néltóságu herczegprimás! Tisztelt gyűlés! . Miután a mélyen tisztelt gyűlés a 18-as bizott­­­­ság javaslatának tárgyalását tényleg megkez­dette, magam is bátorkodom ahhoz általános­ságban néhány szót szólani. Midőn a 18-as bi­zottság kiküldetett, a mint a mélyen tisztelt gyű­­j­tés emlékezni fog, én voltam az, ki egyrészről­­ azon alapelveket óhajtottam megállapíttatni, melyek e bizottságot munkálkodásában vezes­sék, hogy így az általa készítendő javaslat az al­kotmányosság követelményeinek megfelelvén, a katholikus országgyűlési képviselők conferen­­ciájában kifejezett óhajtásokat emelje érvényre; másrészről kívántam meghatároztatni azon idő­pontot, mely a bizottság munkálkodásának ha­táridejéül szolgáljon. A mélyen tisztelt gyűlés indítványomat elvetette és a kiküldött bizottsá­got mind a készítendő javaslat szellemére, mind az elkészítés idejére nézve feltétlen bizalommal ajándékozta meg. Őszintén szólva, én e feltétlen bizalmat nem osztottam, és hogy aggodalmaim nem voltak in­dokolatlanok, arról azonnal meggyőződtem, a­mint a 18 al bizottság javaslatát átolvastam. — Nem mondhatnám ugyan, hogy e javaslatban, szemben az első választási szabályokkal, némi haladás itt-ott nem mutatkoznék, nem vonha­tom kétségbe, — és ezt az igazság megsértése nélkül nem is tehetném, — hogy vannak egyes részei e javaslatnak, melyek a legszabadabbelvű alapra fektetett kritikát is kiállhatják; de fölöt­tébb sajnos az, hogy az egész javaslatban a sza­badelvűség részére úgy­szólván csak concessiók tétettek, hogy azon egy-két lépés mellett, me­­lyetkt a javaslatban haladást jelzenek, legalább­is ugyanannyi történik hátrafelé, és hogy ne­mes előretörő eszméi mellett nyomban régi, el­avult eszméket találunk, melyek meglehetősen elhomályosítják a javaslatnak tényoldalait. Tu­dom, hogy kemény ítélet az, melyet az előttünk fekvő javaslatról mondok, de komoly megfonto­lás, hosszabb meggondolás vezetett e meggyő­ződésre. Elég alkalmam lesz a részletes tárgya­lás folyama alatt felhozni mindazon adatokat, melyek ebbeli meggyőződésemet igazolják. Mi­előtt azonban ezt tenném, engedje meg a mélyen tisztelt gyűlés, hogy kiindulási pontul némelye­­­ket elősoroljak. A katholikus világ — mint mindnyájan tud­juk — nagy fontosságú események előestéjén áll. Ezen események alakulásától függ, váljon a katholicismus az emberiség boldogítására irány­zott vezérszerepét, me­let — valljuk meg őszin­tén —• nagy részben elvesztett, ismét visszanye­rendő ? vagy folytatva azon végzetteljes har­­czát, melyet nevében egy egyházi hatalmas párt indított a szabadelvüség, a modern eszmék ellen, mint a szabadság, egyenlőség és testvériség kér­­lelhetlen ellensége, tovább fog haladni azon uton, mely a katholicismust egy veszedelmes örvény szélére vezeti. Ne takargassuk a bajt, szóljunk nyíltan, valljuk be, mit az egész világ tud, hogy az összes kath. világ két nagy pártja, a modern állammal megalkudni kész szabadelvű pártra, és a legjózanabb szabadelvűséget is állandóan perhorrestáló ultramontán pártra oszlik. Ez, uraim, tény, melynek kifejezést kellett adni ezen gyülekezetben, mely Magyarország nyolcz millió katholikusainak küldötteit számlálja tagjainak sorában, kifejezést kellett adni most, midőn mint e gyűlés tagjainak tevékenységünk kezde­tén, a választási szabályok megalkotásánál, előre számot vetve lelkiismeretünkkel, vagy jobbra, vagy balra kell magunkat elhatároznunk, vagy ezt, vagy azt az álláspontot kell választanunk. Én azon meggyőződésben vagyok, hogy Magyaror­szág kathol. lakossága képviselőinek e gyü­lekezete, melynek tagjai mindegyikében kell, hogy a vallásos meggyőződéssel lángoló haza­­szeretet egyesüljön, melynek tevékenysége egy­házat és hazát egyaránt érdekel, és melynek működése fölött a történelem fog szigorú ítéle­tet mondani, habozás nélkül a szabadelvű ka­­tholikusok álláspontjára fog helyezkedni. Ezt kellett volna tennie már a javaslatnak is, nem félig hanem egészen, nem ingadozva, hanem ha­tározottan. Szóló ezután áttér a javaslat egyes pontjaira, s egyebek között így folytatja: Minő alapon követeljük mi egyháziak, hogy a világi katholikus képviselők választásába dön­tő befolyást gyakoroljunk? Miképen akarhat­juk, hogy a mi választásunkra a világiaknak semmi befolyásuk ne legyen, míg nekünk az ő választásuknál oly széles körű szerep tartas­­sék fenn ? Választassanak a szavazatszedő bizott­ságok szabad választás által, mert hogy miért legyen pl. egy plébános ily bizottság elnöke, azt én részemről nem látom át; de különben addig nem is lesz bizodalom az ily bizottságok iránt, mint nem volt a legközelebbi alkalommal, — míg abban a törvény által előre meghatároz­­ott tagok szerepelnek. Miért vindk­áljunk magunknak befolyást a vi­lágiak választására, midőn azok az egyháziak választásánál nem folynak be? Tagadom én azt, a­mit egyik másik részről oly előszeretettel han­goztatnak, hogy mindazon jogok, melyeket az al­lerus és a világiak egyházunk külviszonyai­­nak kérdésében nyerendnek, pusztán kegyelmi tény volna. A kegyelmi tény önkény kifolyása, mely visszaveheti holnap azt, amit ma adott. Én pedig egy pillanatra sem akarnám autonómiánk szervezetét ily alapon kezdeni meg. Nem kegyel­met akarnak, hanem jogi igényüket akarják ér­vényre emelni a világiak, akkor, midőn befo­lyást kívánnak gyakorolni az egyház kü­lviszo­­­nyaira azon alapon, melyen az első századok keresztényei állottak, mely alapról őket nem az egyház tanainak szelleme, nem isteni szervezete, hanem az egyháznak külszerkezetét időnként érintő, sokszor lényegesen meg is változtató tár­sadalmi és politikai átalakulások, különösen pe­dig a középkori feudális viszonyok szorítot­ták le. Beszéde további folyamában megtámadja a javaslat azon részét, mely a káptalanok képvi­­seltetésére vonatkozik. Én elégségesnek tartom, ha az összes katholikus választó közönséget két részre osztjuk : egyháziakra s világiakra. Elle­ne vagyok pedig a ká­ptalanok képviseltetésé­­nek, mert a káptalanok tagjai vagy az alpap­­sághoz tartoznak, vagy nem ; ha az alpapság­­hoz tartoznak, akkor képviselve vannak az al­­papság képviselői által, ha nem tartoznak ah­hoz, hanem mint püspöki tanács tekintetnek, ak­kor képviselve vannak a tanács elnöke, a me­gyei püspök által. Ellene van ezenkívül a kegyuraknak a javas­latban ajánlott külön képviseltetésének is. A szerzetesekre nézve nem helyeselheti, hogyha a tanító rendeknek megadatik a választási jog,, miért vonatik ez meg a nem tanító rendektől. Ő a szerzetest nem tekinti gépnek, kinek a szer­zetesi fogadalmak következtében gondolkod­nia nem szabad. A javaslat 18-dik pontja sze­rint választó minden 24 éves róm. k. lakos, a­ki nincs kereset vagy fenyítés alatt, vagy nem el­mebeteg. Ha már most a nem-tanító szerzetesektől meg­vonjuk a szavazás jogát, azokat vagy a fenyítés alatt állókkal, vagy az elmebetegekkel helyez­zük egy vonalba. Különben elfogadja a javasla­tot azon hitben, hogy az általa fölemlített hiá­nyok a szabadelvűség kívánalmai szerint fognak pótoltatni.­­• Beszédét következőleg fe­jezi be : Az evangélium, a katholicismus nincs ellen­­tétben a szabadelvűséggel, sőt mint az örök sze­retet forrása, a világosság kiáradó fénye , ma­ga az örök szabadelvűség. A kath autonómiai előkészítő gyűlés, úgy hiszem, ebbeli meggyőző­dését mindenütt bátran, fennen fogja hirdetni,és ezen első komolyabb lépésével, a választási sza­bályok megalkotásánál be fogja bizonyítani an­nak minden egyes tagja, hogy ezen uton kíván­ja az egyházat és a hazát boldogítani, és hogy egy pillanatra sem hajlandó azok ügyét támo­gatni, azon pártnak szolgálni, mely magát az egyházzal azonosítván, fatális törekvésében az összes ka­tholicismust mint a modern ál­lameszméknek é­l­ethalálba r­ázi a TÁRCZA. A kőszívű ember fiai. Bag4ny hat kötetben Jókai klórtól. Hatodik kötet. (Vége.) Végső menedékét a szerencsétlen nő azon ápoldában találta, melyet a „magyar gazdasszo­­nyok“ alapítottak. Nehány lelkes nő, ki, mert maga sokat szenvedett, azért úgy áll bosszút a sorson, hogy a mások szenvedéseit siet eny­híteni. Palvicz Károly anyja az ápoldába jutott. Esz­méletlenül hozták ide s lázban jött magához. Mikor eszmélni kezdett, épen akkor járta vé­gig az ápolda lakosztályait a hölgyek napi bi­zottmánya az orvos kíséretében Az orvos jelenté a két bizottmányi tagnak, hogy egy uj beteget hoztak be, ki súlyosan szenved, de baja nem olyan, mely rögtön le­folyna, évekig el fog tartani. És nincs már szá­mára az alapítványból több üres hely. Nem tud­ják mit csináljanak vele. Kénytelenek lesznek más kórháznak átadni. Az egyik urhölgy magas fenkölt­ő lak volt; halovány szép matróna arcz, mely ifjudadnak volna még mondható, ha minden ezüst nem vol­na már rajta; baj és szemöldök és szempillák. Pedig a szemek még most is oly ragyogók, tele fén­nyel, tele lélekkel. A szépség ideálja az — hatvan éve. A beteg nő arczán két tűzfolt gyuladt ki ez alak láttára. Megismerte a közeledő nőt. Barad­­lay Kazimirné’ az. — Hogy hívják a beteget ? Kérdés Baradlay­­né az orvostól. Az orvos súgva lehelli oda neki a nevet. Baradlayné bámulva tekint a kórhölgy ar­czára s aztán kétkedve ingatja fejét. Francziául mond az orvosnak: — Az nem lehet. Én ismertem azt a hölgyet nagyon közelről. Az egy ideál szépség volt. A beteg pedig ért francziául s e szóknál el­­sáppad az arcza. Tehát annyira el kellett vesztenie szépségét, hogy még csak el sem hiszik neki, hogy ki volt ? Ez legjobban fáj neki mindazon kínok között, a­mik gyötrik. A magas fehérhaj­u hölgy oda­lép hozzá, meg­fogja a kezét s angyali szelidséggel kérdi tőle: — Régóta szenved ön ? A kérdett nem felel, csak lehunyja szemeit, hogy elzárja lelkét, nehogy ez a másik lélek be­hatolhasson oda. — Legyen nyugton és ne aggódjék sorsa miatt. Azzal az orvoshoz fordul, — Orvos ur. Én a mai nagy nap emlékére egy uj ágyat alapitok az intézetben, e kívánom, hogy e szegény szenvedőt minden ápolással el­lássák az én költségemre. Az orvos kiváncsi tudni, miért nevezte az úr­nő e napot nagy napnak. Baradlayné felel rá szelíd, nyugodt, enyhült hangon. — Mai nap­ vétettem föl Jenő fiam hamvait a kerepesi temetőből, s vitettem át a családi sír­boltba. — Jenő ? Szólt bámulva az orvos. Tehát nem Ödön volt az, a­ki martyr halált halt ? — Végzetes névcsere történt. Jenő sietett Ödön helyett megjelenni, bátyja családjáért ő áldozta fel magát: — legkedvesebb fiam! És szemei nem kényeztek már e szónál. Most már boldogsággá szentesült ez érzés. — Csak egy maroknyi hamv volt már belőle, csak egy pár ismertető platina inggomb, mely bizonyitá, hogy az a hamu az övé volt, és a ha­­­mu között három ólomgolyó. Az úrnő megmutatta az egyiket. Fekete lán­­czon hordta azt keblében. És dicsőülten derengett arcza hozzá. Nem sirt. Hanem az a másik asszony ott a kórágyon a pokol minden vízióit végig szenvedte e néhány szó alatt. Tehát még a halált sem remélheti többé, mint nyugodalmat! még a túlvilágot sem, mint mene­déket: még az Isten végtelen irgalmára sem számíthat; mert ha Isten megbocsát is neki, ő maga nem bocsáthatja meg magának soha azt, a­mit tett! Az ősz úrnő tova halad a termeken ; ő pedig ott marad egyedül lelkének soha el nem alvó kisérteteivel. A mai számunkhoz is melléklet van csatolva. Végszó. Nagy idő múlt a nagy harcz óta! — Husz év. — Egy század ötöde: egy ifjúkor. Uj sarjadék képezi az emberiség tavaszkorát, mely minden találkozásnál tudatja velünk, a mit oly nehezen akarunk elhinni, hogy már meg­­vénültünk. A budai várkertben bujazölden nő a fű, — s a zöld füvön, az arany verőfényen fehér bárány­­kával játszik mosolygó arczu kis gyermek, — s kék és fehér mezővirágokból koszorút fon a fehér bárányka nyakába.... .... Jó az Isten ! — Zöld füvet ád a harcz­­áztatta földnek ; fehér bárányt a zöld fűnek ; — ártatlan szelíd angyalkát játszó társul a bárány­nak ; — feledés irját a mély sebnek; — jobb dők reményét a szegény magyar nemzetnek. Iskolák, tanítás és műveltség a mo­hamedán népeknél. írta Vámbéry Ármin. Semmi sem annyira megütköztető az iszlámi keleten, mint ha a nagyszámú iskolák mellett a kirívó tudatlanságot s a tudományos szellem hiányát észrevesszük, mely meglepő tünemén­­­nyel az utazó minden nyomon találkozik. Hogy miként állhatnak fel számos, gazdagon dotált és gyakran ugyancsak látogatott iskolák olyan országokban, a­hol a tudománynak csak sejtelmével sem bírnak; miként maradhatott el oly messze a korszellem mögött oly társaság, melynek valláskönyve ily mondatokat tartal­maz: „Keresd a tudományt a bölcsődtől a sírig1", vagy „Keresd a tudományt, még ha Khina hatá­rán volna is“ stb . az csak onnan magyarázható, hogy a moszlimok az i 1­m-, vagyis tudományért szintúgy, vagy talán még jobban tudnak ugyan lelkesedni, mint a nyugatiak, de e szó alatt ki­zárólag csakis „az isten megismerését“ azon vi­szony tudományát értik, melyben nézetük szerint az ember a teremtőhöz, a próféta az istenséghez, a hivő az igazhitűhez áll. Gyakran miután órákig voltam valamely mo­­hamedán társammal e vészthozó elv fölötti vitat­kozásba merülve, ellenfelem ily felelettel akart hallgatásra kényszeríteni: „Nézd, Effendi, mily téves az európaiak nézete a tudomány fogalmá­ról általában! Ti határozottan előtérbe állítjá­tok azon tudományt, mely a természet titkait és tüneményeit magyarázza, mely mint a múlt tükre az államok változásait, a népek történetét, egyes nagyok jellemét stb. mutatja, de elmulaszt­játok a tünemények és természeti jelenetek nagy vezetőjével, a népek sorsának hatalmas igazgatójával megismerkedni. Vájjon bölcseb­­bek vagytok e tt azért, mert a művet oly sokkal becsülitek többre a mesternél ? Ilyen és más ehhez hasonló sophismák azok, melyekkel a keleti, legyen az bármily nemzeti­ségű (avagy nemzetiségről itt talán nem is lehet szó), korú vagy állású, sőt közülök még az is, a­ki huzamosabb ideig élt Európában és felvilá­gosodásunk hasznáról meggyőződhetett, minden­kit megczáfolni igyekszik. A hasztalan vitában kifáradva, gyakran vonultam vissza a szó hála­­datlan harczteréről, de mindig azon erős meg­győződéssel, hogy a jó keletiek csak azért buz­gólkodnak annyira az istenség megismerésében, mert ez által hajlamukat a henyélésre és sem­mit­tevésre elleplezhetik. Azon sophismák, hogy az ember a sors kezé­ben csak törékeny szalmaszál, nem méltó te­­remtőjének erejét és csodáit puhatolni, és csak azon viszony szemlélésére van utalva, mely közte s az isten közt létezik, a rajongó képzelő­dés, de nem a szellem ezen kinövései, sokkal kényelmesebbek és felfogásra könnyebbek, mint mathematikai gondolkodás és folytonos búvár­kodás a reál tudományok foliánsaiban. Nem az istenért való rajongó lelkesedés tehát, hanem a szenteskedésre, az édes semmittevésre való vele született hajlam okozza, hogy a mohame­­dán tudomány alatt csak azt érti, a mire közép­kori schomantikusaink is törekedtek. S ez igy van mindenhol keleten ; ott a­hol Európával folytonos érintkezésben vannak szint­úgy, mint a­hova még a rólunk való sejtelem is csak alig hatolt el. A török fővárosban a lakos-

Next