A Hon, 1869. október (7. évfolyam, 225-251. szám)
1869-10-10 / 233. szám
233. szám VJIL évfolyam. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint Előfizetési dij: Postán keidre, vagy Budapesten hánkon hordva reggeli és esti kiadón együtt: 1 hónapra...................................2 fit, 2 hónapra ..... . . 1 „ 6 hónapra . . . . „ . . 12 „ Az esti kiadás különküldéssárt felillfisietíí^ havonkint.......................................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. ' 1 .'11 Lili"_'...... ..meséld POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. ii kiadás. Pest, 1869. Vasárnap, oct. 10. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere Beiktatási dij: 7 hasábos ilyféle betű sora ... 7 kr. Bélyegdij minden be gtatásért . . 30 . Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. |jg§T- Az előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelük csak ismert kezektől fogadtatnak el. Előfizetési felhlTfts « kSTfttkftgö lapokra i HON V, ívre V.5vra1 ft feí ft ki ft kr 12 —• — i — i Ütttfcl •1 89— 80 — 30 Budapestea post&s M An esti kiadás postás küldéséért felülettehb H. Fr. Lloyd 1ÜSTÖKÖS Az előfizetési díj az illaté Up esime alatt Pestre az Athenaeum" kiadóhivatalába (Barátok taré 7-(Uk szám) intésendő. 1 — -------M 10 —8 — 1 7« 11 —6 69 1 90 3 1 60 PEST, OCTOBER 9. Két zsinat. Pest, okt. 9-én. A civilizált világ előtt szép látvány lesz 1869. dec. 8-án. Nem üstökös,nem északi fény, szóval nem égi jelenség, hanem a földön, mely hogy mennyországunk vagy pokolunk legyen, tőlünk függ. A mizet s tudomány hazájában , Olaszországban, két zsinat gyűl egybe. Egyiket összehívta IX. Pius, a római pápa, Rómába. Összehivta szolgáit, a papokat, hogy kimondassa velök egy ember csalhatatlanságát, hogy kimondasson általok igazságnak képtelenségeket. A másikat egybehívta egy névtelen név: Ricciardi Nápolyba, hogy minden nemzet szabadelvűi gyűljenek egybe s tiltakozzanak a legnagyobb zsarnokság, Róma lelkiismereti zsarnoksága ellen,hogy kimondják, miszerint a megváltás valódi útja: a jótékonyság és nevelés, mely megvált az örök szolgaságtól, a nyomortól és tudatlanságtól. Nápoly és Róma! Mekkora különbség! Az örök városban, az örök zsarnokság és örök szolgaság — az emberi értelem és szabadság, a civilisatio és haladás minden múlt, jelen és jövő küzdelmei,vívmányai vakmerő ignorálásával, amaz ember parancsára, ki magának Istenséget, csalhatatlanságot vindiál, és feladva az emberi értelem minden jogát, kimondja ennek örök szolgaságát, és megállapítja, vagy legalább elhatározza az embernek állattá tételét, melynek akarata, értelme nincs, mert minden akarat és értelem egyben van, s ez a pápa. Nápolyban egybegyülnek azok az emberek, kik nem hordanak uniformist, tehát a szolgaság semminemű jelét magukon nem viselik; kik magokat még az Úr szolgáinak se mondják, hanem szolgái az igazság és szabadságnak: nem esküsznek senki szavára,hanem keresik az igazságot; függetlenül, munkások által szerzik kenyerüket, s küzdenek nem egy osztály vagy egyes ember uralmáért, hatalmáért, a többi szolgasága árán , hanem küzdenek mindenki felszabadításáért, az igazság győzelméért, az emberiség jóvoltáért. Nem követelnek ők „Credot“ senkitől és nem követik el azt a vakmerőséget, hogy kények és kedvök szerint osztogassák az üdvösséget és mennyországot,hanem mindenkit egyenlően szabaddá és boldoggá akarván tenni, keresik erre az utat, nem a lelkiismeretben, nem a hit világában: ők nem, ők nem oly vakmerők, hogy az emberi kedély e szentélyében akarjanak törvényeket hozni, hanem keresik az utat a tudás és munkásság mezején, és szabadság, jóság és tanítás által akarják az emberiséget megmenteni az egyetlen pokoltól , a nyomortól, és az egyetlen kísértettől : a tudatlanságtól. Rómában a középkor gyűl egybe, minden bűnével: a türelmetlenség, zsarnokság, értelmi és lelkiismereti szolgaság képében, erényei, költészete, hősiessége nélkül. Összegyűl, hogy még egy utolsó erőfeszítést tegyen kárhozatos czélja : az emberi haladás megállítására, hogy törvénybe iktatván a civilisatio megsemmisítését, visszavigyék azt a római véres tiara zsarnoksága alá; hogy az értelem és lelkiismereti szabadság kigúnyolására, az emberiség megalázására kimondják annak az embernek csalhatatlanságát, ki 1849-ben megmutatta, hogy milyen csalhatatlan. Összegyűl, hogy anathemát kiáltson mindarra, mit századok küzdelme előállított az értelem világában, a szabadság mezején, és megtagadván az emberi haladás törvényét, lételét, erővel lökje vissza az emberiséget abba a börtönbe, melyet Husz, Luther, Voltaire és az emberiség többi megváltói ledöntöttek, s melynek nyomasztó légköre okozta a hátramaradást, szolgaságot, meghasonlást az emberiségben, s táplálta ennek minden bűneit. Nápolyban az uj kor jelenik meg, gyakorlati felszabadító irányával és emberszeretetével, a solidaritás érzetével,ezzel az uj erénynyel, mely hivatva van az erkölcsi és anyagi világot egyaránt újjá teremteni , és végrehajtani az emberiség megváltását, melyért meghaltak Jézus , Mohomed, Voltaire , s melynek igaz apostola csak az lehet, ki lelkes teste egész erejéből, a solidaritás teljes érzetével küzd a nyomor és tudatlanság ellen, és így küzd Róma ellen is. Igen: Nápoly és Róma összeütköznek, a fegyver Nápoly kezében: értelem, szabadság és jóllét; Rómáéban: babona, szolgaság és nyomor: a harczmező az emberiség. A küzdelem foly századok óta: csak alakja, szintere változó, de lényegében megvolt mindig: mióta van babona, szolgaság, nyomor, és van értelem, mely kikiáltsa a szabadságot, felvilágosodást, megváltást. És az eredmény? Kié a győzelem? Lehet-e kétkednünk ? Ha századokon át minden lépten nyomon veszt Róma; ha Constanz, Marburg, Ferney, Königsberg győzelmet arattak rajta; máglyái, inquisitiója, jezsuitái és a világi zsarnokság minden eszközének szövetsége daczára : most, midőn máglyáját eloltá az értelem világa, inquisitiója helyét a közvélemény foglalá el; jezsuitái ügyefogyottak seregévé lőnek és utolsó szövetségese, a világi zsarnokság is végvonaglásában van: most vesztene-e Nápoly Rómával szemben? Nem, az nem lehet. De hát mit érdekel akkor minket Róma bizonyos vesztesége és Nápoly bizonyos győzelme ? Érdekel a halottak és feltámadók száma miatt. Nápoly és Róma ütközetében meghalnak: a babonáj a világi és erkölcsi zsarnokság hívei, meghalnak a lélek halálával s feltámadnak a felvilágosodottságra, — és ezért üdvözöljük mi Nápolyt és ezért mondjuk mi azt: város és falu, kicsi és nagy, férfi és nő, írjátok zászlótokra a rómaival : Adversus hostem aeterna auctoritas esto! és küzdjetek mindaddig : mig lesz vakság és szolgaság; küzdjetek miglen részen egy akol, egy pásztor, az akol az emberiség, a pásztor a világszabadság. Hegedűs Sándor: A szazadelvüség a katholikus congressusban. A sok vajúdás után létrejött kath. congressus, mely hivatva volna a kath. autonómiát megállapítani és a szabad egyház a szabad államban elvét a valósítás felé vinni, mindenkit, ki az iránt vérmes reményekkel volt eltöltve, kiábrándíthat néhány ülése után. Mindenki tudja, hogy mily választási módozat mellett választattak meg a congressus tagjai, mindenki tudja, hogy mily befolyásolás és mily izgatással állíttatott össze a jelen congressus, melynek tagjainak többsége legkevésbbé sem felel meg Magyarország 8 millió katholikusai nézeteinek, s így nem csuda, ha oly választási módozat fog elfogadtatni, mely az óhajtott czél elérésére nem alkalmas. De ha a congressus többsége hódol is az ultramontanismusnak, megvárhattuk volna a szabadelvű kisebbségtől, s különösen annak világi tagjaitól, hogy ha nem is üzennek nyílt harczot a kapzsi hierarchiának, legalább mondják ki tisztán s világosan, hogy az örvény szélétől akarják megóvni a katholicismust akkor, midőn az egyházat a szabadelvűség eszméivel meg akarják barátkoztatni s összeegyeztetni, s megvártuk volna különösen az országgyűlési többség főembereitől, kiknek pártja magát mindig a szabadelvűség köpenyével takarja, hogy e nézetet leplezetlenül tolmácsolják. Nem tette, s ha az alpapságnak egyik tagja nem vetkőzteti le az álszemérmet és nem bír annyi bátorsággal, hogy a szabadelvű nézeteknek őszintén szavakat adjon, a congressus három ülésében egyáltalán nem hallottuk volna még e szót sem „szabadelvűség“ még kevésbbé láttunk volna törekvést ily irányban. Kuthy Márton székesfehérvári plébánosé a dicsőség, hogy a szabadelvűség a congressusban nem némult el egészen. Beszédének bő kivonatát a következőkben adjuk: Főm néltóságu herczegprimás! Tisztelt gyűlés! . Miután a mélyen tisztelt gyűlés a 18-as bizottság javaslatának tárgyalását tényleg megkezdette, magam is bátorkodom ahhoz általánosságban néhány szót szólani. Midőn a 18-as bizottság kiküldetett, a mint a mélyen tisztelt gyűjtés emlékezni fog, én voltam az, ki egyrészről azon alapelveket óhajtottam megállapíttatni, melyek e bizottságot munkálkodásában vezessék, hogy így az általa készítendő javaslat az alkotmányosság követelményeinek megfelelvén, a katholikus országgyűlési képviselők conferenciájában kifejezett óhajtásokat emelje érvényre; másrészről kívántam meghatároztatni azon időpontot, mely a bizottság munkálkodásának határidejéül szolgáljon. A mélyen tisztelt gyűlés indítványomat elvetette és a kiküldött bizottságot mind a készítendő javaslat szellemére, mind az elkészítés idejére nézve feltétlen bizalommal ajándékozta meg. Őszintén szólva, én e feltétlen bizalmat nem osztottam, és hogy aggodalmaim nem voltak indokolatlanok, arról azonnal meggyőződtem, amint a 18 al bizottság javaslatát átolvastam. — Nem mondhatnám ugyan, hogy e javaslatban, szemben az első választási szabályokkal, némi haladás itt-ott nem mutatkoznék, nem vonhatom kétségbe, — és ezt az igazság megsértése nélkül nem is tehetném, — hogy vannak egyes részei e javaslatnak, melyek a legszabadabbelvű alapra fektetett kritikát is kiállhatják; de fölöttébb sajnos az, hogy az egész javaslatban a szabadelvűség részére úgyszólván csak concessiók tétettek, hogy azon egy-két lépés mellett, melyetkt a javaslatban haladást jelzenek, legalábbis ugyanannyi történik hátrafelé, és hogy nemes előretörő eszméi mellett nyomban régi, elavult eszméket találunk, melyek meglehetősen elhomályosítják a javaslatnak tényoldalait. Tudom, hogy kemény ítélet az, melyet az előttünk fekvő javaslatról mondok, de komoly megfontolás, hosszabb meggondolás vezetett e meggyőződésre. Elég alkalmam lesz a részletes tárgyalás folyama alatt felhozni mindazon adatokat, melyek ebbeli meggyőződésemet igazolják. Mielőtt azonban ezt tenném, engedje meg a mélyen tisztelt gyűlés, hogy kiindulási pontul némelyeket elősoroljak. A katholikus világ — mint mindnyájan tudjuk — nagy fontosságú események előestéjén áll. Ezen események alakulásától függ, váljon a katholicismus az emberiség boldogítására irányzott vezérszerepét, melet — valljuk meg őszintén —• nagy részben elvesztett, ismét visszanyerendő ? vagy folytatva azon végzetteljes harczát, melyet nevében egy egyházi hatalmas párt indított a szabadelvüség, a modern eszmék ellen, mint a szabadság, egyenlőség és testvériség kérlelhetlen ellensége, tovább fog haladni azon uton, mely a katholicismust egy veszedelmes örvény szélére vezeti. Ne takargassuk a bajt, szóljunk nyíltan, valljuk be, mit az egész világ tud, hogy az összes kath. világ két nagy pártja, a modern állammal megalkudni kész szabadelvű pártra, és a legjózanabb szabadelvűséget is állandóan perhorrestáló ultramontán pártra oszlik. Ez, uraim, tény, melynek kifejezést kellett adni ezen gyülekezetben, mely Magyarország nyolcz millió katholikusainak küldötteit számlálja tagjainak sorában, kifejezést kellett adni most, midőn mint e gyűlés tagjainak tevékenységünk kezdetén, a választási szabályok megalkotásánál, előre számot vetve lelkiismeretünkkel, vagy jobbra, vagy balra kell magunkat elhatároznunk, vagy ezt, vagy azt az álláspontot kell választanunk. Én azon meggyőződésben vagyok, hogy Magyarország kathol. lakossága képviselőinek e gyülekezete, melynek tagjai mindegyikében kell, hogy a vallásos meggyőződéssel lángoló hazaszeretet egyesüljön, melynek tevékenysége egyházat és hazát egyaránt érdekel, és melynek működése fölött a történelem fog szigorú ítéletet mondani, habozás nélkül a szabadelvű katholikusok álláspontjára fog helyezkedni. Ezt kellett volna tennie már a javaslatnak is, nem félig hanem egészen, nem ingadozva, hanem határozottan. Szóló ezután áttér a javaslat egyes pontjaira, s egyebek között így folytatja: Minő alapon követeljük mi egyháziak, hogy a világi katholikus képviselők választásába döntő befolyást gyakoroljunk? Miképen akarhatjuk, hogy a mi választásunkra a világiaknak semmi befolyásuk ne legyen, míg nekünk az ő választásuknál oly széles körű szerep tartassék fenn ? Választassanak a szavazatszedő bizottságok szabad választás által, mert hogy miért legyen pl. egy plébános ily bizottság elnöke, azt én részemről nem látom át; de különben addig nem is lesz bizodalom az ily bizottságok iránt, mint nem volt a legközelebbi alkalommal, — míg abban a törvény által előre meghatározott tagok szerepelnek. Miért vindkáljunk magunknak befolyást a világiak választására, midőn azok az egyháziak választásánál nem folynak be? Tagadom én azt, amit egyik másik részről oly előszeretettel hangoztatnak, hogy mindazon jogok, melyeket az allerus és a világiak egyházunk külviszonyainak kérdésében nyerendnek, pusztán kegyelmi tény volna. A kegyelmi tény önkény kifolyása, mely visszaveheti holnap azt, amit ma adott. Én pedig egy pillanatra sem akarnám autonómiánk szervezetét ily alapon kezdeni meg. Nem kegyelmet akarnak, hanem jogi igényüket akarják érvényre emelni a világiak, akkor, midőn befolyást kívánnak gyakorolni az egyház külviszonyaira azon alapon, melyen az első századok keresztényei állottak, mely alapról őket nem az egyház tanainak szelleme, nem isteni szervezete, hanem az egyháznak külszerkezetét időnként érintő, sokszor lényegesen meg is változtató társadalmi és politikai átalakulások, különösen pedig a középkori feudális viszonyok szorították le. Beszéde további folyamában megtámadja a javaslat azon részét, mely a káptalanok képviseltetésére vonatkozik. Én elégségesnek tartom, ha az összes katholikus választó közönséget két részre osztjuk : egyháziakra s világiakra. Ellene vagyok pedig a káptalanok képviseltetésének, mert a káptalanok tagjai vagy az alpapsághoz tartoznak, vagy nem ; ha az alpapsághoz tartoznak, akkor képviselve vannak az alpapság képviselői által, ha nem tartoznak ahhoz, hanem mint püspöki tanács tekintetnek, akkor képviselve vannak a tanács elnöke, a megyei püspök által. Ellene van ezenkívül a kegyuraknak a javaslatban ajánlott külön képviseltetésének is. A szerzetesekre nézve nem helyeselheti, hogyha a tanító rendeknek megadatik a választási jog,, miért vonatik ez meg a nem tanító rendektől. Ő a szerzetest nem tekinti gépnek, kinek a szerzetesi fogadalmak következtében gondolkodnia nem szabad. A javaslat 18-dik pontja szerint választó minden 24 éves róm. k. lakos, aki nincs kereset vagy fenyítés alatt, vagy nem elmebeteg. Ha már most a nem-tanító szerzetesektől megvonjuk a szavazás jogát, azokat vagy a fenyítés alatt állókkal, vagy az elmebetegekkel helyezzük egy vonalba. Különben elfogadja a javaslatot azon hitben, hogy az általa fölemlített hiányok a szabadelvűség kívánalmai szerint fognak pótoltatni.• Beszédét következőleg fejezi be : Az evangélium, a katholicismus nincs ellentétben a szabadelvűséggel, sőt mint az örök szeretet forrása, a világosság kiáradó fénye , maga az örök szabadelvűség. A kath autonómiai előkészítő gyűlés, úgy hiszem, ebbeli meggyőződését mindenütt bátran, fennen fogja hirdetni,és ezen első komolyabb lépésével, a választási szabályok megalkotásánál be fogja bizonyítani annak minden egyes tagja, hogy ezen uton kívánja az egyházat és a hazát boldogítani, és hogy egy pillanatra sem hajlandó azok ügyét támogatni, azon pártnak szolgálni, mely magát az egyházzal azonosítván, fatális törekvésében az összes katholicismust mint a modern állameszméknek élethalálba rázi a TÁRCZA. A kőszívű ember fiai. Bag4ny hat kötetben Jókai klórtól. Hatodik kötet. (Vége.) Végső menedékét a szerencsétlen nő azon ápoldában találta, melyet a „magyar gazdasszonyok“ alapítottak. Nehány lelkes nő, ki, mert maga sokat szenvedett, azért úgy áll bosszút a sorson, hogy a mások szenvedéseit siet enyhíteni. Palvicz Károly anyja az ápoldába jutott. Eszméletlenül hozták ide s lázban jött magához. Mikor eszmélni kezdett, épen akkor járta végig az ápolda lakosztályait a hölgyek napi bizottmánya az orvos kíséretében Az orvos jelenté a két bizottmányi tagnak, hogy egy uj beteget hoztak be, ki súlyosan szenved, de baja nem olyan, mely rögtön lefolyna, évekig el fog tartani. És nincs már számára az alapítványból több üres hely. Nem tudják mit csináljanak vele. Kénytelenek lesznek más kórháznak átadni. Az egyik urhölgy magas fenköltő lak volt; halovány szép matróna arcz, mely ifjudadnak volna még mondható, ha minden ezüst nem volna már rajta; baj és szemöldök és szempillák. Pedig a szemek még most is oly ragyogók, tele fénnyel, tele lélekkel. A szépség ideálja az — hatvan éve. A beteg nő arczán két tűzfolt gyuladt ki ez alak láttára. Megismerte a közeledő nőt. Baradlay Kazimirné’ az. — Hogy hívják a beteget ? Kérdés Baradlayné az orvostól. Az orvos súgva lehelli oda neki a nevet. Baradlayné bámulva tekint a kórhölgy arczára s aztán kétkedve ingatja fejét. Francziául mond az orvosnak: — Az nem lehet. Én ismertem azt a hölgyet nagyon közelről. Az egy ideál szépség volt. A beteg pedig ért francziául s e szóknál elsáppad az arcza. Tehát annyira el kellett vesztenie szépségét, hogy még csak el sem hiszik neki, hogy ki volt ? Ez legjobban fáj neki mindazon kínok között, amik gyötrik. A magas fehérhaju hölgy odalép hozzá, megfogja a kezét s angyali szelidséggel kérdi tőle: — Régóta szenved ön ? A kérdett nem felel, csak lehunyja szemeit, hogy elzárja lelkét, nehogy ez a másik lélek behatolhasson oda. — Legyen nyugton és ne aggódjék sorsa miatt. Azzal az orvoshoz fordul, — Orvos ur. Én a mai nagy nap emlékére egy uj ágyat alapitok az intézetben, e kívánom, hogy e szegény szenvedőt minden ápolással ellássák az én költségemre. Az orvos kiváncsi tudni, miért nevezte az úrnő e napot nagy napnak. Baradlayné felel rá szelíd, nyugodt, enyhült hangon. — Mai nap vétettem föl Jenő fiam hamvait a kerepesi temetőből, s vitettem át a családi sírboltba. — Jenő ? Szólt bámulva az orvos. Tehát nem Ödön volt az, aki martyr halált halt ? — Végzetes névcsere történt. Jenő sietett Ödön helyett megjelenni, bátyja családjáért ő áldozta fel magát: — legkedvesebb fiam! És szemei nem kényeztek már e szónál. Most már boldogsággá szentesült ez érzés. — Csak egy maroknyi hamv volt már belőle, csak egy pár ismertető platina inggomb, mely bizonyitá, hogy az a hamu az övé volt, és a hamu között három ólomgolyó. Az úrnő megmutatta az egyiket. Fekete lánczon hordta azt keblében. És dicsőülten derengett arcza hozzá. Nem sirt. Hanem az a másik asszony ott a kórágyon a pokol minden vízióit végig szenvedte e néhány szó alatt. Tehát még a halált sem remélheti többé, mint nyugodalmat! még a túlvilágot sem, mint menedéket: még az Isten végtelen irgalmára sem számíthat; mert ha Isten megbocsát is neki, ő maga nem bocsáthatja meg magának soha azt, amit tett! Az ősz úrnő tova halad a termeken ; ő pedig ott marad egyedül lelkének soha el nem alvó kisérteteivel. A mai számunkhoz is melléklet van csatolva. Végszó. Nagy idő múlt a nagy harcz óta! — Husz év. — Egy század ötöde: egy ifjúkor. Uj sarjadék képezi az emberiség tavaszkorát, mely minden találkozásnál tudatja velünk, a mit oly nehezen akarunk elhinni, hogy már megvénültünk. A budai várkertben bujazölden nő a fű, — s a zöld füvön, az arany verőfényen fehér báránykával játszik mosolygó arczu kis gyermek, — s kék és fehér mezővirágokból koszorút fon a fehér bárányka nyakába.... .... Jó az Isten ! — Zöld füvet ád a harczáztatta földnek ; fehér bárányt a zöld fűnek ; — ártatlan szelíd angyalkát játszó társul a báránynak ; — feledés irját a mély sebnek; — jobb dők reményét a szegény magyar nemzetnek. Iskolák, tanítás és műveltség a mohamedán népeknél. írta Vámbéry Ármin. Semmi sem annyira megütköztető az iszlámi keleten, mint ha a nagyszámú iskolák mellett a kirívó tudatlanságot s a tudományos szellem hiányát észrevesszük, mely meglepő tüneménnyel az utazó minden nyomon találkozik. Hogy miként állhatnak fel számos, gazdagon dotált és gyakran ugyancsak látogatott iskolák olyan országokban, ahol a tudománynak csak sejtelmével sem bírnak; miként maradhatott el oly messze a korszellem mögött oly társaság, melynek valláskönyve ily mondatokat tartalmaz: „Keresd a tudományt a bölcsődtől a sírig1", vagy „Keresd a tudományt, még ha Khina határán volna is“ stb . az csak onnan magyarázható, hogy a moszlimok az i 1m-, vagyis tudományért szintúgy, vagy talán még jobban tudnak ugyan lelkesedni, mint a nyugatiak, de e szó alatt kizárólag csakis „az isten megismerését“ azon viszony tudományát értik, melyben nézetük szerint az ember a teremtőhöz, a próféta az istenséghez, a hivő az igazhitűhez áll. Gyakran miután órákig voltam valamely mohamedán társammal e vészthozó elv fölötti vitatkozásba merülve, ellenfelem ily felelettel akart hallgatásra kényszeríteni: „Nézd, Effendi, mily téves az európaiak nézete a tudomány fogalmáról általában! Ti határozottan előtérbe állítjátok azon tudományt, mely a természet titkait és tüneményeit magyarázza, mely mint a múlt tükre az államok változásait, a népek történetét, egyes nagyok jellemét stb. mutatja, de elmulasztjátok a tünemények és természeti jelenetek nagy vezetőjével, a népek sorsának hatalmas igazgatójával megismerkedni. Vájjon bölcsebbek vagytok e tt azért, mert a művet oly sokkal becsülitek többre a mesternél ? Ilyen és más ehhez hasonló sophismák azok, melyekkel a keleti, legyen az bármily nemzetiségű (avagy nemzetiségről itt talán nem is lehet szó), korú vagy állású, sőt közülök még az is, aki huzamosabb ideig élt Európában és felvilágosodásunk hasznáról meggyőződhetett, mindenkit megczáfolni igyekszik. A hasztalan vitában kifáradva, gyakran vonultam vissza a szó háladatlan harczteréről, de mindig azon erős meggyőződéssel, hogy a jó keletiek csak azért buzgólkodnak annyira az istenség megismerésében, mert ez által hajlamukat a henyélésre és semmittevésre elleplezhetik. Azon sophismák, hogy az ember a sors kezében csak törékeny szalmaszál, nem méltó teremtőjének erejét és csodáit puhatolni, és csak azon viszony szemlélésére van utalva, mely közte s az isten közt létezik, a rajongó képzelődés, de nem a szellem ezen kinövései, sokkal kényelmesebbek és felfogásra könnyebbek, mint mathematikai gondolkodás és folytonos búvárkodás a reál tudományok foliánsaiban. Nem az istenért való rajongó lelkesedés tehát, hanem a szenteskedésre, az édes semmittevésre való vele született hajlam okozza, hogy a mohamedán tudomány alatt csak azt érti, a mire középkori schomantikusaink is törekedtek. S ez igy van mindenhol keleten ; ott ahol Európával folytonos érintkezésben vannak szintúgy, mint ahova még a rólunk való sejtelem is csak alig hatolt el. A török fővárosban a lakos-