A Hon, 1869. november (7. évfolyam, 252-276. szám)
1869-11-08 / 257. szám
Pest, nov. 61 (xv.) Gablenz lovassági tábornok, Magyarország újonnan kinevezett katonai parancsnoka, f. hó 4-én egy napiparancsot bocsátott ki, melyben értesíti az alatta álló katonai hatóságokat, hogy helyét elfoglalta. Megemlékezünk e napiparancsról mi is, mert egyedüli és szokatlan a general Bumbumok eddigi napiparancsai között. Az eddigi osztrák generálisok napiparancsaiban az események által nem indokolt önhittségnél, fellengző, de a „militär-stylistika“ által előszabott értelmetlen frasisoknál egyebet úgy sem kereshettünk, sőt találtunk néha katonai ezopfot és Grivicsics eszméket. Gablenz napiparancsa egészen szokatlan Ausztriában, szokatlan az osztrák tábornokok részéről. S egyszerűen ezen okból registráljuk. Előrebocsátván hogy zágrábi szerencsétlen esélye folytán nem foglalhatta el mindeddig állomását — üdvözli az alatta állókat. „Megvárom a hadsereg ismert kötelességérzetétől és szolgálati készségétől — úgymond — hogy az alattam álló közegek az alkotmányos állami intézmények helyes megértése által a legfelsőbb helyen szentesített institutiók támogatására készek lesznek.“ Van még egy pont a napiparancsban, melyet ki kell emelnünk. Sajnos hogy hangoztatni kell, de a szükség megvan, hangoztatni kell az osztrák, vagy ha jobban tetszik, a közös hadserg emberei előtt, hogy az új institutiót, a honvédséget tiszteletben tartsák. E szükséget úgy látszik érezte maga Gablenz tábornok is, s e tárgyra vonatkoznak a következő sorai: „Az ő felsége által újabban életbe hivott institutiók közül különösen ki kell emelnem a honvédséget, melynek közegeivel a bajtársi bizalomban s a közös hadúr iránti hűségben a leglegálisabb módon kell versenyeznünk.“ Ezen szempontokból találtuk újnak s megemlítésre méltónak Gablenz tb. első napiparancsát , s e tekintetben a Griviccesekkel szemben kétségkívül haladást tanúsít, — noha természetesen a hadsereg egységének nem vagyunk sem oly bámulói, sem oly hívei mint a nevezett tábornok ur. — Dalmátiai állapotok. A nov. 4 diki expeditioról. Sisic és Verblaje hiresztelt megadásáról, a Budua felöl intézett támadásról mindeddig semmi távirati tudósítás. E körülmény nem minden alap nélkül azon sejtelemre késztet, hogy az olyen hangon híresztelt diadalokkal, s a győzelmes előnyomulási bulletinekkel — mégis furcsán áll a dolog. Ehez járulnak Triestből jövő újabb tudósítások. A „N. fr. Loyd“ egy levele szerint a Dalmáciából jövő hírek épen nem hangzanak kedvezőleg. A csapatok visszavonultak véres védelem után Kisanoig, ott hajókra szálltak,s a felkelők folytonos lövöldözései között elhajóztak a partról. A zivataros esős idő a csapatok között igen nagy kimerültséget okozott. Számtalan a beteg, kiket nem is annyira az ellenség golyói, mint a mostoha idő tett harczképtelenné. A csász. és kir. csapatok hadállása jelenleg következő: Auersperg tábornok személyesen vezeti a balszárnyat, amelynek hivatása Cerkvice, Lednice és Dragalj meg Risano felé operálni. Ez egyszersmind a felkelők legerősebb fészke. Dormus tábornok, Fischer és Schönhof (némely levelek szerint Schönfeld) ezredesek tüzérség és vadászokkal is ellátott dandárai Budua és a Cattaro felől operálnak a Zuppa ellen. Auersperg hadereje annyi, mint ez a három dandár összevéve. S mégis, legalább hadibalsereink szerint e dandárok operatiója sikeresebb, a míg Auersperg tb. Dragalj körüli hadmunkálatait meg sem kezdte. A Zuppa természeti alkotása bár szintén nehéz, de mégis könnyebb a hadimunkálatokra nézve, mint a Risano és Dragalj közötti majdnem megközelíthetlen terület. A „Presse“ egy levelezője még most is sürgeti a csapaterősbitéseket. „Ha hozzá nem látunk a kezdeményezéshez — úgymond akkor a harcz eltart 10 évig. A csapaterősbités azonban nem a legnagyobb baj, de a nagyobb csapatok élelmezése merő lehetetlenség ama vidéken. Montenegro magatartása — megerősítő hírek szerint,jelenleg semleges. Egy táborkari tiszt, aki azt állítja magáról, hogy ismeri a viszonyokat, a Tr. Zigban némi tájékozást nyújt Montenegro tendentiáira nézve. Montenegro a bochet úgymond sajátjának tekinti, a morlákokra mint nyelv és vallás rokonaira igényt tart. Innen van a régi, de folytonos izgatás a morlákok között, s most, hogy a morlákok felizgattakrak, sőt nyilvános ellenszegülésre bivattak , Montenegro semlegessége nem sokat ér, mert a háború elhúzódhatik sokáig, s az idő csak hoz egy alkalmas pillanatot Montenegrónak, mikor terveit valósíthatja. A „B o h e m i a“ Montenegrót illetőleg azt a félhivatalos forrásból merített hírt közli, hogy az osztrák-magyar kormány a hatalmakhoz egy jegyzéket intézett, melyben hangsúlyozza, hogy Montenegrónak a felkelésben tettleges résztvéte esetében mindenesetre visszatorló intézkedéseket tenne , mindaddig azonban míg Montenegro semleges marad, Austria a porta ajánlatából nem fog hasznot húzni, s a montenegrói határt sem fogja átlépni, sőt a török kormánynál is oda fog hatni, hogy a montenegrói területet ne lépje át. Mindenesetre oly óvatos lépés, mely egyenlő egy — diplomatiai visszavonulással. — Kapcsolatban e hírekkel megemlítjük, hogy keleten más néptörzsek is mozognak. A N. fr. Ll. egy távirata szerint Bulgáriában ismét mutatkoznak felkelő ban ■dák. Bagdadban pedig két néptörzs kelt fel — a kiknek száma 50 ezerre megy. pest területére, ki feladatának, képzettségénél, buzgalmánál s nemes törekvésénél fogva eleget tenni képes. Zichy Antalt legalább mindenki mint ilyent üdvözölte és nem is csalatkozott benne eddig senki, mert rövid tevékenysége alatt már nem egy ízben igazolta a benne helyzeti reményt, hogy Pest népiskoláit a tespedésből ki fogja emelni, és a virágzás felé vezetni. Alighogy elfoglalta hivatalát, még mint újoncz e téren, azonnal észrevette a tanítás sikerének akadályát : a tanítók közt uralkodó viszályt, mely minden igazi törekvést már csirájában volt képes elnyomni. Eltökélte magát, hogy első teendője lesz ennek véget vetni, és hogy a fő- és aitanitók közti viszonyt olykép szabályozza, mely mindkét félt kielégítse. Szándékát örömmel fogadták az aitanitók, s törekvésében kész tervezésekkel, melyekben mindkét fél kötelességei és jogai tüzetesen kijelöltettek, siettek őt támogatni. De mielőtt benyújthatták volna, a jó Zichy Antalt körülhálózva találták azon clique által, mely a múltban is annyi buzgalmat és törekvést fojtott el, és mely az új aera alatt ismét magához tudta ragadni a gyeplőt, melyen most már Zichyt is vezeti. A clique meghiúsító a jó szándékot és Zichyvel oly körrendeletet bocsáttatott ki,mely az attanitóktól a főtanitók iránt feltétlen engedelmességet követel. A ki ismeri a pesti főtanitók nagyobb részének hátramaradását, s másrészt tudja, hogy az állanítók képzettségben és szakismeretükben a kor színvonalán állnak, mindenesetre megütődéssel kénytelen fogadni az ily intézkedést, mely a kor szellemével is összeütközésbe jő, mert nem rabszolgákkal, hanem csak szabad férfiakkal nevelnek szabad népet. Szomorú következése az ily eljárásnak természetesen nem fog elmaradni. Akik oly őszinte örömmel fogadták legkivált a tanügy érdekében Zichy Antalt, azok most elidegenednek tőle, a bizalom és az egyesült erő, melynek egyedül sikerült volna a tanügyön lendíteni, megbomlott. De hogy ne az altanitókon múljék, kérelemmel járultak mintegy hatvanan hozzá, hogy venné vissza az őket mélyen megalázó rendeletet. S Zichy, mint értesülünk, nemcsak durván (?) utasítá őket vissza, hanem rászólását fejezte ki a fölött is, hogy a törvény által biztosított szabad választásnál nem választottak be az iskolaszékbe főtanítókat is, és e tettüket „éretlenségének nevezi. Tartózkodunk Zichy Antal mindenesetre hibás eljárását bővebben taglalgatni, és e helyt csak annyit jegyzünk meg, hogy a tanítók azon kérdésére, kinek indítványára bocsátotta ki ama körrendeletét, hibásan nevezte meg lapunk szerkesztőjét, Jókai Mórt, mert az nem indítványozta. Zichy Antal és a pesti tanítók. „ Ha valamely város örömmel üdvözölhette a népiskolai törvényt, mely eszközt adott az iskolának az egyháztól való elválasztására, bizonyosan Pest városának volt arra legtöbb oka. Meg is ragadta az alkalmat iskoláinak községivé átváltoztatására, s hazánkban az elsők közé tartozott e tekintetben, mi mindenesetre dicséretére vált. Határozatában még a szerencse is kedvezett neki, mert ellenállással, minől Budán, Egerben mutatkozott, nem találkozott. Szerencsés volt azonban azon körülménynél fogva is, hogy a kormány oly tanfelügyelőt nevezett ki Buda Határszabályozás Erdélyben. (A keleti határrendezésre kiküldött nemzetközi bizottság működésének eredménye.) (B.) A keleti határvillongásokból felmerült kihágások megvizsgálására és a kérdésessé vált határnak végleges megállapítására kiküldött nemzetközi bizottság október 1-én befejezte működését. De amennyire örvendünk a kérdés első felének szerencsés megoldásán, és oly mértékben kell kifejeznünk aggodalmunkat és sajnálatunkat a kérdés második felének eldöntése módján. Előttünk fekszenek az ide vonatkozó adatok, előttünk fekszik különösen Bédi Gergely kormánybiztosnak okt. 1-én Brassóban kelt amaz irata, melyben a háromszéki hatóság útján a bizottság intézkedéseiről jelentést tesz a kormánynak, és ezúttal tudatja azokat a zágoni birtokossággal is. Ezen intézkedések a kihágásokra és a határ megállapítására vonatkoznak. A zágoni kihágásokra nézve, miután a szükséges adatok hiányzottak, s Oláhország részéről panaszlók nem jelentkeztek: a bizottság csak sommás vizsgálatot, vagyis inkább kikérdezést tartott, s ehhez képest mindkét bizottság jegyzőkönyvileg abban állapodott meg, hogy e részben minden további tárgyalás szükségtelen. De nem igy történt a kérdéses határ megállapításával. A testvérhon tiszta területe mintegy tizenegyezer halddal megcsonkíttatott. A bizottság a Herczegpataka helyett, a Nagy- és Kis-Botha havasok tisztásain keresztül állapította meg a határt, Tyei sziklától kezdve a Dörgőkéig. Ez által 11 ezer holdat odaítélt hazánkból Oláhországnak. Zágonnak fenmaradt ugyan birtokjogi keresete, de mig ezen havasokra nézve azt az illető oláhországi törvényszék előtt nem igazolja, s míg azon törvényszék e részben döntő határozatot nem hoz, addig a bizottság felhívja Zágont, hogy a jelenben tettleg fennálló határt túllépni, és ezáltal zavargásokat előidézni óvakodjék. Paltiniann oláhországi szomszédbirtokos is erre van utasítva saját bizottságától. A dolog nemzetközi része tehát, el volna döntve Béldi Gergely kormánybiztos jelentése szerint , és a székelyföldből egy darab ki volna szakítva, most csak az a kérdés maradt meg, hogy váljon azon havas birtoka, mely ez érdemes bizottság által oláhországi területnek ítéltetett, Zágont illeti-e, vagy Paltinianu oláhországi birtokost ? És Béldi Gergely kormánybiztos kétségkívül önelégülten simítja végig szakását, hogy mily egyszerű sistemával fejtette ő meg az egész bonyolódott keleti határvillongást, s meglehet, hogy a kormány útján még érdemkeresztet is kap e jelesen bevégzett missiójáért, de a zágoni birtokosság , vele együtt — hisszük — az egész nemzet elítéli e sáfárkodást, ha tisztában fog állani előtte ez ügy. Tájékozásul megkíséreljük a vitás területnek helyszíni leírását. Ha az olvasó maga elé veszi Erdély térképét, látni fogja, hogy annak legdélkeletibbb ré-zén, ott ahol a Nagy és Kis-Bátha havasok emelkednek, az eddigi térképek szerint következők képezik a természetes és közjogi határvonalat Erdély és Oláhország között : 1. A Szurduk patak, mely az u. n. Dörgöke közelében fakad, s onnan keleti irányban a Biszkra vizébe szakad. 2. A Herczegpatak, mely ugyancsak a Dörgöke mellett veszi eredetét s onnan délnyugati irányban, a Bodzafolyóba omlik. A Herczegpataknak a Bodza folyóba szakadásánál van az oláh vámház. 3. Továbbá a Herczegpataknak a Bodza folyóba szakadásától ez utóbbinak azon része képezi a határvonalat, mely az oláh vámház és azon pont között fekszik, ahol a Kraszna folyó a Bodzába szakad, vagyis a bodzai szorosnál. E vonal az oláh vámháztól tekintve éjszaknyugati irányú. 4. A bodzai szorostól kezdve délnyugati irányban a Kraszna mentében húzódik a határ. Ha valaki e leírásunk után a kijelölt határokat lerajzolja, látni fogja, hogy a határvonal egy Írott N- betűt képez, melynek első szárát a Kraszna mentében fekvő határvonal, közepét a Bodza folyónak határképező része a bodzai szorostól az oláh vámházig, másik magasra elnyújtott szárát a Herczegpatak s folytatólag a Szurduk patak képezi, így állt a határvonal eddig a természeti és nemzetközi megállapítás szerint. Ha már most határszabályozásra volt szükség, okvetlenül vagy: 1. az eddigi, igen világosan maga a természet által, vizek és hegyek vonalával jelölt határokhoz kellett ragaszkodni; vagy: 2. ha minden áron egyenes határvonalt akartak létrehozni,akkor az N.betű között valahol a jogok szigorú figyelemben tartása mellett keresztben átmetszeni, s a két országot kölcsönösen kárpótolni, vagy végre 3. ha az illető bizottmány sem az eddigi jog és természet szerint fennállott határvonalhoz ragaszkodni, sem az egyenes vonalt minden áron létesítni nem akarták, hanem az egyik ország területéből, a másik országnak kihasítani megengedhetőnek vélték, az így megkárosított országot máshol valamikép okvetlenül kárpótolni. Azonban e 3 mód közül egyik sem történt. Az oláhok következőkép kivánták a határt kiigazítani: Az oláh vámháztól, vagyis a Herczegpataknak a Bodzába szakadásától bekanyarodni éjszaknyugati irányban, úgy hogy a kiindulási ponttól a Bodza folyó által képzett határvonal két azéttütő (divergens) vonalat s e két vonal közti tér egy hegyes szöget képezzen. A határvonal a megkezdett irányban vonuljon az u. n. Üveghuta felé, innen éjszakkeleti irányba kanyarodjék a Kis-Bóta s tovább a Nagy Bóta pusztáig, onnan pedig délkeleti irányban a Dörgökőig. És a hálát szabályozó magyarok e követelésbe beleegyeztek. Az uj határvonal egy szabálytalan félkört képez, hasonlót ahhoz, mint mikor az ember a lepény széléből egy darabot kiharap. —■ Természetesen itt a románok haraptak ki egy jó harapást, valami 11000 holdra terjedőt, a zágoniak lepényéből. A bizottmány által kijelölt új határ szemmelláthatólag belemarkolt a természetbe, és a jogosan birt és özök időktől fogva székely területnek ismert Nagy- és Kis-Béta havasoknak felét odaczirkalmazta Oláhországnak. És itt sajátságos az, hogy ez a kanyarulat gr. Mikesnek a birtokából csak egy kis nyelvecskét harapott le. Hiszen már egyúttal a Kis-Bóta pusztájáról egyenesen bemehetett volna a nagy érdemű bizottság a Bodzavizéig, onnan aztán e patakon a vámházakig. Ez egyenesebb lett volna. De miután a terület helyrajzi leírásából annak természeti fekvését látók, nézzük meg a jogi fekvését is. (Folytatjuk.) A dunai flottilaügy. Egyiptomi Alexandria oct. 15. A ,,Hon“ 223-ik számában „a dunai flotilla“ czim alatt egy czikk jelent meg azon hatásról, melyet olyóvizi hajózásunkra gyakorolni a felállítandó flottilra volna hivatva. A czikben a legjobb indulattól sugalt vágy ömlik el, folyóvízi hajózásunk ezer rendetlenségein segíteni. A tisztelt czikkíró ur — maga is hajós — folytonos tapasztalásból érzi a szükséget, s igy méltánylandó azon érdek is, melytől ösztönözve, e bajon segitni óhajtana. E jó indulat azonban távolról sem elég : egy positív baj orvoslására a helyes segélyt is ajánlani tudni. Egy nagy emberünk azt mondá : „amit mások jól kitaláltak, ne akarjuk mi azt újra kitalálni.“ Ez elvből indulva ki, bátor vagyok én is mint a tengerészpálya igénytelen napszámosa elmondani, nem annyira egyéni nézeteimet mint azt, mit ilynemű bajok orvoslására a hajózati pályán mások már rég kitaláltak és sikerrel használnak. Először is : félreismernek egy dunai flottilának, jelesen monitorok, ágyúnaszádok vagy úszó ütegek (Batterie galleggiarie) hivatását, szerkezetüket s szervezetüket, ha ennek vagy ezeknek a kívánt czélra befolyását oly mérvben akarnák igénybe venni, mint csikkiró úr gondolja. Ezeknek sem hivatása sem képessége erre, és semmi szín alatt nem is óhajtandó, hogy e kötelmek, melyeknek megfelelni úgy sem képesek, reájuk ruháztassanak. Ez állításom további fejtegetése helyett hivatkozom a világtengerészetben általános vagy kikötői szolgálatot tevő, vagy veszélyes folyamokon, jelesen azok torkolatánál állomásozó hadihajók részletes és locális utasításaira mi mindenkit felvilágosítana arról, hogy ilynemű hajóknak igen szép de egészen más hivatásuk van, mit itt tüzetesebben kifejteni, tért nem találhatok. Mi volna hát teendőnk a Dunán? Simán a baj létezését elismerjük. Kettő. Egyik a mi rögtön alkalmazható is, másik mit rögtön meg kellene kezdenünk, hogy pár év alatt sikerüt láthassuk. Az első, rendszeres kikötői parancsnokságok (Capitanati di porto) állítása, azon alapon és szervezettel, melyet nem kitalálni, csak alkalmazni kell. Ez gyakorolja a folyó mentén a rendőrséget; ennek közegei ellátva gözsajkák, búvárok, mentő szerek, s mindenek felett locális tapasztalatokkal tartják fel, s adnak érvényt azon rendeleteknek, melynek áthágói nemcsak a reájuk bízottak sorsát teszik ki veszélynek, de félelem s rettegésben tartják a leggyakorlottabb hajóst is, kinek képessége a mások otromba hibáin, s ügyessége a mások hanyagságán megtörik. Egy ily parancsnokságnak hivatása — szakértőkkel — általános s locális hajózati szabályokat dolgozni ki. Ez elnököl a hivatottakból alakult hajózati tribunálban, melynek egy hadi flottila értelmes s képzett tisztjei méltó ülnökei lennének. Ez intézi el mindazon ügyeket és súrlódásokat, melyek a hálózat technicumára vagy annak egyéneire vonatkoznak. Ez ad nyomatékos véleményt az avariális biztosítási pörök nyomozásában; szóval, gyakorolja nálunk is azon hatáskört, mely számára a hosszas tapasztalás után kimérve van. Meghiszem, hogy vannak nekünk szakképességgel kidolgozott hálózati rendszabályaink, van tanfolyami rendőrségünk is. De a legjobb rendszabályok is, nem szakképes, és a szükségelt hatáskörrel el nem látott egyének kezében hasztalan káros és költséges intézménnyé fajulnak jutnak, s gyakran félrevezetnek ott keresni palliativ szert, hol az bizonyára nem található. Ilyen volna a hadi flottijának a kereskedelmi hálózatba olyatén beleelegyítése, mely — mint többször tett próbák mutatják, nem hogy czélra vezető volna, de épen ártalmas. A másik mód, mely hajózásunk kinövéseit nem csak gátolná, de gyökeresen orvosolná is: szigorú eljárás azon egyének megválasztásában s alkalmazásában, kik hivatva vannak, a banán bárminemű járművet — a gőzösöktől le az utolsó dereglyéig — vezényleni. A miveltebb osztály nálunk is könnyen jut oda, hogy úgynevezett „kapitány“ legyen, míg a nép kezében levő teherszállító hajózat a legelhanyagoltabb állapotban van, primitív eszközeivel s legkisebb haladás nélkül a hajóépítészetben. Jól tudom, hogy a kormány részéről e tárgyban dicsérhető intézkedések történtek, s kiadott rendszabályai is bizonyára üdvösek , czélarányosak. Ép úgy elismerő méltánylással lehetünk egyeseknek, az e pályára lépett ifjak kiképzése körül tanúsított buzgalmukért, kik között bizonyára első helyen áll Kenessey úr. De mindez az óhajtott eredményt előidézni nem fogja, míg magát arendszert nem fektetjük szigorúbb s praktikusabb alapra. Ezt kifejteni vagy csak körvonalazni is több időt s tért igényelne. Ezúttal csak annyit említek, hogy e czélra jól berendezett kikötői parancsnokságok a legüdvösebb befolyást gyakorolják. Részt venne az ily parancsnok a hajózási vizsgák letételénél , a minisztérium csak az ő felterjesztésére adna ki vezényletre jogosító oklevelet. Ő látná el szabadalmi levéllel bárminemű vízi járművek vagy szállító eszközök vezénylőit, kalózait vagy kormányosait, a szerint a minő egyént a jármű vezetése igényel, így e felelősség terhe alatt meg fogná válogatni embereit. Tartana — a helyi viszonyokhoz képest — kipróbált kalózokat (pilóta) kiket a veszélyesebb helyeken minden hajó alkalmazni köteles, bizonyos díj mellett, mely a kikötői kapitányságok egyik jövedelmét képezné. E kalóz-rendszer nagyfontosságú intézménynyé nőhetné ki magát , bizonyára üdvös eredménynyel, mint ezt a pói — tehát a legtöbb nehézséggel járó folyóvízi hajózásnál szerzett tapasztalatból tudom ott alkalmam lévén e rendszer kidolgozása a kivitelében tettleges részt vinni — bámulnom kellett az eredményt. Ilyenformák volnának tehát azon intézkedések körvonalai, melyek nálunk is — kellő tekintettel a helyi viszonyokra, — bizonyára ép oly biztos eredményt fognának előidézni mint másutt. Maradjunk hát e már ismert s kipróbált alapon, s hagyjunk békét a monitorok s ágyunaszádoknak, s azoknak remélhetőleg értelmes s ügyes tisztjeit ne akarjuk oly kötelmekkel terhelni, melynek meg nem felelhetnek s mely miatt elhanyagolni kénytelnének másnemű és oly fontos hivatásukat. Levél keletről. Konstantinápoly, oct. 29. (Ered. levél.) A legkedvezőbb időjárás e csodaszerű város teljes élvezetét teszi lehetővé. A mai napot kitünőleg használtuk. Talán nagyon is gyors és futólagos szemlélet az,melylyel be kell érnünk , mert a látni való tömérdek, az elutazásra szánt határidő pedig, hétfő este, kissé rövid. Első utunk a régi Serail (Serai Burnu) látogatásának volt szentelve.Meg kell vallanom, némi fájdalmas érzések lepik itt meg a magyart, ki még nem feledte el fiatalkori olvasmányait, legjobb költőink ama számos verseit s elbeszéléseit, mik a Konstantinápolyba hurczolt magyar rabok itteni keserves fogságát énekelték meg, vagy ki a történetet ismervén tudja, mennyi magyar hős és diplomata küzdelme és aggálya, szóval könye és vére tapad e régi serailhoz, a hatalmas sultánok e valódi kéjlakához. Ez nem egy, hanem számos épületből, kioszkokból álló udvarok és kertek környezte óriási palota, egy félsziget csúcsán , leirhatlan bájú kilátással a márványtenger nyítására , az átelleni régi fővárosra, Szambulra. — A nevéről hires, de alakjára jelentéktelen „magas portán“ át keskeny folyosókon legelőbb is egy homályos, de gazdag terembe érünk, melynek közepén négyszögben exoticus virágoktól környezett márvány medencze, közepén vigan játszódó szökőkút.Ablakok s ajtók gyöngyház mozaikok. Lég és világítás a kéj nyugodt élvezetére hiv ki. A melléktermek dús selyem kerevettel , a kertekre nyiló, de emberi szemek elől elrejtett ablakokkal. Innen kiérünk ismét a kertekre, melyeknek körfalai folyondárokkal befedvék, s azt végtelennek tüntetik fel. A márvány kioskok megannyi apró paloták, karczu oszlopokon, arab boltivi ajtók s ablakokkal. Falaik ajtaik a legszingazdagabb s legtetszetős mozaikok. Az egyik kioszk külfalát rejtélyesen hallgatag vizmedencze, egy kis márványtó mossa, s óriási másutt hason nagyságban nem átható platánok regényes árnyat vetnek az egészre. Százszor felkiált az ember : „az ezer egy éj!“ Most e palota lakatlan, s kioszkjaiban ereklyék és drága kincsek vannak elhelyezve. E kincstárban nagy pénzérték hever; felhalmozott gyöngyök, ékkövek, fegyverek, forgók, vitézkötések , övek aranyból, elefáncsontból művészin vésve, emaillozva, sat. Lesz köztük magyar zsákmány is elég. Mindennek bővebb leírását későbbre tartom fenn magamnak. Innen átmentünk a hajdani Irene-templomba, mely most ócska fegyverek tára ; még ott látni az oltár helye felett a keresztet.Többi közt Buda városa kulcsai is őriztetnek itt, s a csarnokokban sok régi szobornak gyönyörű tartói. A legnagyobbszerü épület talán az egész világon, mindenesetre Konstantinápolyban — azóta Sophia; hajdan a keresztény Konstantinápoly székesegyháza. A Stambulban áll, mely a tulajdonképi város, s az igazi török quartier. Az Aja Sophia épülete a város egész történetét képviseli. Konstantin óta, ki 325-ik évben építeni kezdé, máig minden lázadás, háború, hódítás lerontotta, elégette, kirabolta, újra építette, mégis mai napig eredeti alakjában áll, habár százszor másítva, toldozva, foltozva. Bizarr tömege a templomnak, kupoláknak, mellékcsarnokoknak, minaretteknek. Mégis tetszetős, és mindenesetre hatalmas látmány. Belül középkupolája 180 láb magas, s azt mondják, kik Péter templomát látták, hogy ez távolról sem oly nagyszerű, mint a bizanti stylnek eme fenséges remeke. A templom természetesen Urev. Sem kép, sem oltár, sem szobor, de pad sincs benne, csak egy két szószék. Ezért is látszik tán nagyobbnak , de a márvány porfir óriás oszlopok, boltozatos csarnokok, ablakok, harmóniája a styl egyöntetűsége, párosulva a nagy dimensiókkal, diadalmas hatást tesznek. Kocsin vagy a Sultán őfelsége arab paripáin járva, ne csodáld olvasóm ! hogy egy nap annyi tömérdeket láttunk, talán többet is, mint ami csendes eldelettel egyesíthető volna. Ugyanis az Aja Sophiából a híres Seraskier toronyhoz mentünk; lóról leg a toronyba föl, honnan messze kiterjedő kilátás a Bosporusra, Scutaryra,egy Stambulra, az arany szarura, s a Dardanellák nyílására más oldalról; a márvány tengeren a regényes herczeg szigetekre; szóval e csodaváros legnagyobb részére. Ismét odább nyargalva, a Szuleimán mosóénál szállunk le, mely szüljében utánzása az Aja Sophiának, mint a többi Mosé ; kisebb is, de kimondatlanul elegáns, s kivált festett ablakai, melyeknek tarka szinpompája a legszebb szövetű keleti szőnyegekhez hasonlít, igen nevezetesek. Közel hozzá Roxhané, Solimán császár nejének síremléke, s a hatalmas hóditóé, és II. Mahmudé; a sultánok sirját egy gyémánt forgóval s tollal díszített fez jelzi, a nők s gyermekek sírjait drága selyem boríték takarja, mint a múmiák szoktak begöngyölve lenni.Nem a síremlék maga,hanem a mausoleumok igen is nevezetesek; többnyire sokféle nemes márványból mór arab szylben épülnek, melynek félhomálya annyira megfelel e rendeltetésnek. Ezután ő felsége hat, a többiek négy-négy gyönyörű fogatú udvari kocsikba ültünk, a a város cityjét, Galatát, az idegenek városrészét, hol a követségek vannak, Perát jártuk be. Ez aránylag a város legtisztább része, s Pera főutczájában a legtöbb bolt, hol európai árukat kapni; itt vannak a legelőkelőbb hotelek is. Galata a piszkos üzlettől zsibong ; utczáiban hemzsegnek a kutyák, kik nem bántanak senkit, de őket sem bántja senki. Ezek tisztítják meg e sötét utczákat mindazon ehető anyagoktól, miket az emberek con amore az utczára dobnak. Olcsó tisztasági rendőrség, melyre talán időszerű volna Pest városát figyelmeztetni. Szombat oct. 30 -án reggel a szultán istállóit néztük meg , s a lóhoz értőknek volt mibe gyönyörködniök. A szultán ő felségének négy, gróf Beustnak, gróf Andrássynak, Plener miniszternek és Bellegarde grófnak egy egy nemes mént ajándékozott. Délután a fölség s kísérete több török gőzösön átmentek Beykoszba, az ázsiai partra, hol vagy húsz ezernyi hadtest táboroz. A palota elött partra szálltunk, onnan egy kies völgybe vitt utunk, melynek közepén egy fából de igei ízletesen épült s feldíszített pavilion fogadta az úri vendégeket, a két császárt, kíséreteikkel, és a sok követség főszemélyzetét, illető nejeikkel , hölgyeikkel. Azt is, kit eféle katonai játék nem szokott érdekelni, érdekelhette ezen szemle. Előbb a gyalogság, lövész-őrsereg, rendes sorkatonaság defilírozott, végtelenül, majd másfél óráig, állandó, egyhangú zeneszó mellett. Amint elvonultak az egyes csapatok, eget rázó monoton „csoka-sáh“-val üdvözölték a császárokat , vagy félórányi távolban a hegyre kanyarodtak, hol táboruk, mi csaknem színpadi látvány volt, de nagyban ezt követé a tüzérség , majd a lovasság. Mondhatni mind a három fegyvernem kitűnőleg volt képviselve; legkevésbé azonban a lovasság. Gyönyörű erőteljes széles vállú népek , mindennemű fajból. Öltözetük nem tarkabarka papagájszerű, hanem komoly, sötét, s festői. Fegyvereik jók, lovaik kivált a tiszteké kitűnők voltak. De — nemzeti hiúság nélkül szólva — két hónapos honvédhuszáraink sokkal ügyesebben forogtak. Igaz, hogy a parádécsapatokról époly kevéssé lehet az egész hadseregre következtetni, mint a décokkrozott, s alig befátyolozott konstantinápolyi török nőről nem lehet a vidéki, vagy belső ázsiai török nőre következtetni. Ezt követi az ebéd a szultánnál a beykoszi palotában, mely csak annyiban különbözött egyéb ebédeinktől, hogy a szultán is jelen volt. Az est beálltával az egész Bosporus mindkét partján a tömérdek paloták, gőz és más hajók fényes világítása mellett gőzösön haza. „Fényes világítás“, erről nincs fogalma, ki a török illuminatiókat nem ismeri. A tűznek és lőpornak és röppentyűknek ilyen pazarlása képtelenség. De a hatás aztán nagyszerű, csaknem művészinek mondható , midőn a minarettek, a paloták minden fala, kapuja, csúcsai tisztán kivehető tűzalakot öltenek, s a röppentyűk órányi távolságra világítják meg a tengert. Késő este Galata utczáin, s a Tofana kávéházaiban bolyongunk, iszszuk a fekete kávét, sziljuk a nargilet, bámuljuk a szépeket és rudakat, balllgatjuk a török és görög zenét, s a világ végén is megtalálható cseh harfanistákat. Ilyen hajtóvadászatok után édesebb aludni, mint a hírlapoknak tudósításokat írni? nemde édes olvasóm! Hátha még hozzá adom, hogy napjában háromszor öltözünk. Civil, félgála,pleine parade. Gyöngy élet! Vasárnap, odt 31. Menvén a posta, csak röviden említem, hogy ma katholikus templomban voltunk. Fél Konstantinápoly talpon volt bámulatunkra. A misét az itteni belga püspök mondá, ki szenvedélyes franczia, mi az Ausztriához szító katholikus papokat elhangolta. Azután a követségi palotában fogadta ő felsége az ausztriai-magyar alattvalók hódolatát, kik nagy számmal jelentek meg. Péra főutczáján száz számra lengett a feketesárga és a magyar háromszinü zászló. Délután kirándulás az ázsiai partra, az édes vizekhez. Mi néhányan a hazarokban barangoltunk. Minderről későbben. Hétfőn 1. nov. este beszállás a hajókra, át a szentföldre, három kényelmetlen hadihajón. Előbb még Athénbe.