A Hon, 1869. november (7. évfolyam, 252-276. szám)

1869-11-08 / 257. szám

Pest, nov. 61 (xv.) Gablenz lovassági tábornok, Magyar­­ország újonnan kinevezett katonai parancsnoka, f. hó 4-én egy napipara­ncsot b­ocsátott ki, mely­ben értesíti az alatta álló katonai hatóságokat, hogy helyét elfoglalta. Megemlékezünk e napiparancsról mi is, mert egyedüli és szokatlan a general Bumbumok ed­digi napiparancsai között. Az eddigi osztrák ge­nerálisok napiparancsaiban az események által nem indokolt önhittségnél, fellengző, de a „mi­­litär-stylistika“ által előszabott értelmetlen fra­­sisoknál egyebet úgy sem kereshettünk, sőt találtunk néha katonai ezopfot és Grivicsics eszméket. Gablenz napiparancsa egészen szokatlan Ausztriában, szokatlan az osztrák tábornokok részéről. S egyszerűen ezen okból registráljuk. Előrebocsátván hogy zágrábi szerencsétlen esélye folytán nem foglalhatta el mindeddig ál­lomását — üdvözli az alatta állókat. „Megvárom a hadsereg ismert kötelességér­­zetétől és szolgálati készségétől — úgymond — hogy az alattam álló közegek az alkot­mányos állami intézmények helyes megértése által a legfelsőbb helyen szentesített institutiók támogatására ké­szek lesznek.“ Van még egy pont a napiparancsban, melyet ki kell emelnünk. Sajnos hogy hangoztatni kell, de a szükség megvan, hangoztatni kell az osz­trák, vagy ha jobban tetszik, a közös hadser­g emberei előtt, hogy az új institutiót, a hon­védséget tiszteletben tartsák. E szükséget úgy látszik érezte maga Gablenz tábornok is, s e tárgyra vonatkoznak a követ­kező sorai: „Az ő felsége által újabban életbe hivott in­stitutiók közül különösen ki kell emelnem a honvédséget, melynek közegeivel a bajtársi bizalomban s a közös hadúr iránti hűségben a leglegálisabb módon kell versenyeznünk.“ Ezen szempontokból találtuk újnak s megem­lítésre méltónak Gablenz tb. első napiparan­csát , s e tekintetben a Griviccesekkel szemben kétségkívül haladást tanúsít, — noha természe­tesen a hadsereg egységének nem vagyunk sem oly bámulói, sem oly hívei mint a nevezett tá­bornok ur. — Dalmátiai állapotok. A nov. 4 diki expeditioról. Sisic és Verblaje hiresztelt meg­adásáról, a Budua felöl intézett támadásról mindeddig semmi távirati tudósítás. E körül­mény nem minden alap nélkül azon sejtelemre késztet, hogy az oly­­en hangon híresztelt diada­lokkal, s a győzelmes előnyomulási bulletinek­kel — mégis furcsán áll a dolog. Ehez járulnak Triestből jövő újabb tudósítások. A „N. fr. L­­­o­y­d“ egy levele szerint a Dalmáciából jövő hírek épen nem hangzanak kedvezőleg. A csapa­tok visszavonultak véres védelem után Kisanoig, ott hajókra szálltak,s a felkelők folytonos lövöl­dözései között elhajóztak a partról. A zivataros esős idő a csapatok között igen nagy kimerültséget okozott. Számtalan a beteg, kiket nem is annyira az ellenség golyói, mint a mostoha idő tett harczképtelenné. A csász. és kir. csapatok hadállása jelenleg következő: Auersperg tábornok személyesen ve­zeti a balszárnyat, a­melynek hivatása Cerk­­vice, Lednice és Dragalj meg Risano felé operál­ni. Ez egyszersmind a felkelők legerősebb fész­ke. Dormus tábornok, Fischer és Schönhof (né­mely levelek szerint Schönfeld) ezredesek tüzér­ség és vadászokkal is ellátott dandárai Budua és a Cattaro felől operálnak a Zuppa ellen. Auersperg hadereje annyi, mint ez a három dan­dár összevéve. S mégis, legalább hadibalsereink szerint e dandárok o­peratiója sikeresebb, a míg Auersperg tb. Dragalj körüli hadmunkálatait meg sem kezdte. A Zuppa természeti alkotása bár szintén nehéz, de mégis könnyebb a hadi­munkálatokra nézve, mint a Risano és Dragalj közötti majdnem megközelíthetlen terület. A „Presse“ egy levelezője még most is sür­geti a csapat­erősbitéseket. „Ha hozzá nem lá­tunk a kezdeményezéshez — úgy­mond­­ ak­kor a harcz eltart 10 évig. A csapaterősbités azonban nem a legnagyobb baj, de a­ nagyobb csapatok élelmezése merő lehetetlenség ama vi­déken. Montenegro magatartása — megerősí­tő hírek szerint,jelenleg semleges. Egy táborkari tiszt, a­ki azt állítja magáról, hogy ismeri a vi­szonyokat, a Tr. Zigban némi tájékozást nyújt Montenegro tendentiáira nézve. Montenegro a bochet úgymond sajátjának tekinti, a morlákok­­ra mint nyelv és vallás rokonaira igényt tart. Innen van a régi, de folytonos izgatás a morlá­kok között, s most, hogy a morlákok felizgattak­rak, sőt nyilvános ellenszegülésre bivattak , Montenegro semlegessége nem sokat ér, mert a háború elhúzódhatik sokáig, s az idő csak hoz egy alkalmas pillanatot Montenegrónak, mikor terveit valósíthatja. A „B o h e m i a“ Montenegrót illetőleg azt a félhivatalos forrásból merített hírt közli, hogy az osztrák-magyar kormány a hatalmakhoz egy jegyzéket intézett, melyben hangsúlyozza, hogy Montenegrónak a felkelésben tettleges résztvéte esetében mindenesetre visszatorló intézkedése­ket tenne , mindaddig azonban míg Montenegro semleges marad, Austria a porta ajánlatából nem fog hasznot húzni, s a montenegrói határt sem fogja átlépni, sőt a török kormánynál is oda fog hatni, hogy a montenegrói területet ne lépje át.­­ Mindenesetre oly óvatos lépés, mely egyenlő egy — diplomatiai visszavonulással. — Kapcsolatban e hírekkel megemlítjük, hogy keleten más néptörzsek is m­o­z­o­g­n­a­k. A N. fr. Ll. egy távirata sze­rint Bulgáriában ismét mutatkoznak felkelő ban ■­dák. Bagdadban pedig két néptörzs kelt fel — a kiknek száma 50 ezerre megy. pest területére, ki feladatának, képzettségénél, buzgalmánál s nemes törekvésénél fogva eleget tenni képes. Zichy Antalt legalább mindenki mint ilyent üdvözölte és nem is csalatkozott benne eddig senki, mert rövid tevékenysége alatt már nem egy ízben igazolta a benne hely­zeti reményt, hogy Pest népiskoláit a tespedés­­ből ki fogja emelni, és a virágzás felé ve­zetni. Alighogy elfoglalta hivatalát, még mint újoncz e téren, azonnal észrevette a tanítás si­kerének akadályát : a tanítók közt uralkodó vi­szályt, mely minden igazi törekvést már csirá­jában volt képes elnyomni. Eltökélte magát, hogy első teendője lesz ennek véget vetni, és hogy a fő- és aitanitók közti viszonyt olykép szabályozza, mely mindkét félt kielégítse. Szán­dékát örömmel fogadták az aitanitók, s törek­vésében kész tervezésekkel, melyekben mindkét fél kötelességei és jogai tüzetesen kijelöltettek, siettek őt támogatni. De mielőtt benyújthatták volna, a jó Zichy Antalt körülhálózva találták azon clique által, mely a múltban is annyi buz­galmat és törekvést fojtott el, és mely az új aera alatt ismét magához tudta ragadni a gyeplőt, melyen most már Zichyt is vezeti. A clique meghiúsító a jó szándékot és Zichy­­vel oly körrendeletet bocsáttatott ki,mely az atta­nitóktól a főtanitók iránt feltétlen engedelmes­séget követel. A ki ismeri a pesti főtanitók nagyobb részé­nek hátramaradását, s másrészt tudja, hogy az állanítók képzettségben és szakismeretükben a kor színvonalán állnak, mindenesetre megütő­déssel kénytelen fog­adni az ily intézkedést, mely a kor szellemével is összeütközésbe jő, mert nem rabszolgákkal, hanem csak szabad férfiakkal nevelnek szabad népet. Szomorú következése az ily eljárásnak termé­szetesen nem fog elmaradni. A­kik oly őszinte örömmel fogadták legkivált a tanügy érdeké­ben Zichy Antalt, azok most elidegenednek tőle, a bizalom és az egyesült erő, melynek egyedül sikerült volna a tanügyön lendíteni, megbomlott. De hogy ne az altanitókon múljék, kérelemmel járultak mintegy hatvanan hozzá, hogy venné vissza az őket mélyen megalázó rendeletet. S Zichy, mint értesülünk, nemcsak durván (?) utasítá őket vissza, hanem rászólását fejezte ki a fölött is, hogy a törvény által biztosított szabad választásnál nem választottak be az is­kolaszékbe főtanítókat is, és e tettüket „éretlen­ségének nevezi. Tartózkodunk Zichy Antal mindenesetre hi­bás eljárását bővebben taglalgatni, és e helyt csak annyit jegyzünk meg, hogy a tanítók azon kérdésére, kinek indítványára bocsátotta ki ama körrendeletét, hibásan nevezte meg lapunk szerkesztőjét, Jókai Mórt, mert az nem indítvá­nyozta. Zichy Antal és a pesti tanítók. „ Ha valamely város örömmel üdvözölhette a népiskolai törvényt, mely eszközt adott az iskolának az egyháztól való elválasztására, bi­zonyosan Pest városának volt arra legtöbb oka. Meg is ragadta az alkalmat iskoláinak közsé­givé átváltoztatására, s hazánkban az elsők k­ö­­zé tartozott e tekintetben, mi mindenesetre di­cséretére vált. Határozatában még a szerencse is kedvezett neki, mert ellenállással, minő­l­ Budán, Eger­ben mutatkozott, nem találkozott. Szerencsés volt azonban azon körülménynél fogva is, hogy a kormány oly tanfelügyelőt nevezett ki Buda­ Határszabályozás Erdélyben. (A keleti határrendezésre kiküldött nemzetközi bizottság működésének eredménye.) (B.) A keleti határvillongásokból felmerült kihágások megvizsgálására és a kérdésessé vált határnak végleges megállapítására kiküldött nemzetközi bizottság október 1-én befejezte mű­ködését. De a­mennyire örvendünk a kérdés első felé­nek szerencsés megoldásán, és oly mértékben­ kell kifejeznünk aggodalmunkat és sajnálatun­kat a kérdés második felének eldöntése módján. Előttünk fekszenek az ide vonatkozó adatok, előttünk fekszik különösen B­é­­­d­i Ger­gely kormánybiztosnak okt. 1-én Brassóban kelt amaz irata, melyben a háromszéki hatóság útján a bizottság intézkedéseiről jelentést tesz a kormánynak, és ezúttal tudatja azokat a zágoni birtokossággal is. Ezen intézkedések a kihágá­sokra és a határ megállapítására vonatkoznak. A zágoni kihágásokra nézve, miután a szük­séges adatok hiányzottak, s Oláhország részéről panaszlók nem jelentkeztek: a bizottság csak sommás vizsgálatot, vagyis inkább kikérdezést tartott, s ehhez képest mindkét bizottság jegyző­könyvileg abban állapodott meg, hogy e részben minden további tárgyalás szükségtelen. De nem igy történt a kérdéses határ megálla­pításával. A testvérhon tiszta területe mintegy tizenegyezer halddal megcsonkíttatott. A bizottság a Herczegpataka helyett, a Nagy- és Kis-Botha havasok tisztásain keresztül állapí­totta meg a határt, Tyei sziklától kezdve a Dörgőkéig. Ez által 11 ezer holdat odaítélt ha­zánkból Oláhországnak. Zágonnak fenmaradt ugyan birtokjogi keresete, de mig ezen hava­sokra nézve azt az illető oláhországi törvény­szék előtt nem igazolja, s míg azon törvényszék e részben döntő hatá­rozatot nem hoz, addig a bizottság felhívja Zágont, hogy a jelenben tett­­leg fennálló határt túllépni, és ez­által zavar­gásokat előidézni óvakodjék. Paltiniann oláh­országi szomszédbirtokos is erre van utasítva saját bizottságától. A dolog nemzetközi része tehát, el volna dönt­ve Béldi Gergely kormánybiztos jelentése sze­rint , és a székelyföldből egy darab ki volna szakítva, most csak az a kérdés maradt meg, hogy váljon azon havas birtoka, mely ez érdemes bizottság által oláhországi területnek ítéltetett, Zágont illeti-e, vagy Paltinianu oláhországi bir­tokost ? És Béldi Gergely kormánybiztos kétségkívül önelégülten simítja végig szakását, hogy mily egyszerű sistemával fejtette ő meg az egész bo­nyolódott keleti határvillongást, s meglehet, hogy a kormány útján még érdemkeresztet is kap e jelesen bevégzett missiójáért, de a zágoni birtokosság , vele együtt — hisszük — az egész nemzet elítéli e sáfárkodást, ha tisztában fog állani előtte ez ügy. Tájékozásul megkíséreljük a vitás terület­nek helyszíni leírását. Ha az olvasó maga elé veszi Erdély térké­pét, látni fogja, hogy annak legdélkeletibbb ré-­­zén, ott a­hol a Nagy és Kis-Bátha havasok emelkednek, az eddigi térképek szerint követ­kezők képezik a természetes és közjogi határ­vonalat Erdély és Oláhország között : 1. A Szurduk patak, mely az u. n. Dörgöke közelében fakad, s onnan keleti irányban a Biszkra vizébe szakad. 2. A Herczegpatak, mely ugyancsak a Dör­göke mellett veszi eredetét s onnan délnyugati irányban, a Bodzafolyóba omlik. A Herczegpa­tak­nak a Bodza folyóba szakadásánál van az oláh vámház. 3. Továbbá a Herczegpataknak a Bodza fo­lyóba szakadásától ez utóbbinak azon része képezi a határvonalat, mely az oláh vámház és azon pont között fekszik, a­hol a Kraszna folyó a Bodzába szakad, vagyis a bodzai szo­rosnál. E vonal az oláh vámháztól tekintve éj­szaknyugati irányú. 4. A bodzai szorostól kezdve délnyugati irányban a Kraszna mentében húzódik a határ. Ha valaki e leírásunk után a kijelölt határo­kat lerajzolja, látni fogja, hogy a határvonal egy Írott N- betűt képez, melynek első szárát a Kraszna mentében fekvő határvonal, közepét a Bodza folyónak határképező része a bodzai szorostól az oláh vámházig, másik magasra elnyújtott szárát a Herczegpatak s folytatólag a Szurduk patak képezi, így állt a határvonal eddig a természeti és nemzetközi megállapítás szerint. Ha már most határszabályozásra volt szük­ség, okvetlenül vagy: 1. az eddigi, igen világo­san maga a természet által, vizek és hegyek vonalával jelölt határokhoz kellett ragaszkodni; vagy: 2. ha minden áron egyenes határvonalt akartak létrehozni,akkor az N.betű között valahol a jogok szigorú figyelemben tartása mellett ke­resztben átmetszeni, s a két országot kölcsönö­sen kárpótolni, vagy végre 3. ha az illető bizott­mány sem az eddigi jog és természet szerint fennállott határvonalhoz ragaszkodni, sem az egyenes vonalt minden áron létesítni nem akar­ták, hanem az egyik ország területéből, a má­sik országnak kihasítani megengedhetőnek vél­ték, az így megkárosított országot máshol vala­mikép okvetlenül kárpótolni. Azonban e 3 mód közül egyik sem történt. Az oláhok következőkép kivánták a határt kiigazítani: Az oláh vámháztól, vagyis a Herczegpatak­­nak a Bodzába szakadásától bekanyarodni éj­­szaknyugati irányban, úgy hogy a kiindulási ponttól a Bodza folyó által képzett határvonal két azéttütő (divergens) vonalat s e két vonal közti tér egy hegyes szöget képezzen. A határ­vonal a megkezdett irányban vonuljon az u. n. Üveghuta felé, innen éjszakkeleti irányba ka­nyarodjék a Kis-Bóta s tovább a Nagy Bóta pusztáig, onnan pedig délkeleti irányban a Dör­­gökőig. És a hálát szabályozó magyarok e követelés­be beleegyeztek. Az uj határvonal egy szabálytalan félkört ké­pez, hasonlót ahhoz, mint mikor az ember a le­pény széléből egy darabot kiharap. —■ Termé­szetesen itt a románok haraptak ki egy jó ha­rapást, valami 11000 holdra terjedőt, a zágo­­niak lepényéből. A bizottmány által kijelölt új határ szemmel­­láthatólag belemarkolt a természetbe, és a jogo­san birt és özök időktől fogva székely terület­nek ismert Nagy- és Kis-Béta havasoknak felét odaczirkalmazta Oláhországnak. És itt sajátságos az, hogy ez a kanyarulat gr. Mikesnek a birtokából csak egy kis nyelvecs­két harapott le. Hiszen már egyúttal a Kis-Bóta pusztájáról egyenesen bemehetett volna a nagy érdemű bizottság a Bodzavizéig, onnan aztán e patakon a vámházakig. Ez egyenesebb lett volna. De miután a terület helyrajzi leírásából an­nak természeti fekvését látók, nézzük meg a jogi fekvését is. (Folytatjuk.) A dunai flottilaügy. Egyiptomi Alexandria oct. 15. A ,,Hon“ 223-ik számában „a dunai flotilla“ czim alatt egy czikk jelent meg azon hatásról, melyet olyóvizi hajózásunkra gyakorolni a fel­állítandó flottilra volna hivatva. A czik­ben a legjobb indulattól sugalt vágy ömlik el, folyóvízi hajózásunk ezer rendetlensé­gein segíteni. A tisztelt czikkíró ur — maga is hajós — folytonos tapasztalásból érzi a szüksé­get, s igy méltánylandó azon érdek is, mely­től ösztönözve, e bajon segitni óhajtana. E jó indulat azonban távolról sem elég : egy positív baj orvoslására a helyes segélyt is aján­lani tudni. Egy nagy emberünk azt mondá : „amit má­sok jól kitaláltak, ne akarjuk mi azt újra kita­lálni.“ Ez elvből indulva ki, bátor vagyok én is mint a tengerész­pálya igénytelen napszámosa elmon­dani, nem annyira egyéni nézeteimet mint azt, mit ilynemű bajok orvoslására a hajózati pá­lyán mások már rég kitaláltak és sikerrel hasz­nálnak. Először is : félreismernek egy dunai flottilá­­nak, jelesen monitorok, ágyúnaszádok vagy úszó ütegek (Batterie galleggiarie) hivatását, szerke­zetüket s szervezetüket, ha ennek vagy ezeknek a kívánt czélra befolyását oly mérvben akarnák igénybe venni, mint csikkiró úr gondolja. Ezeknek sem hivatása sem képessége erre, és semmi szín alatt nem is óhajtandó, hogy e kötel­mek, melyeknek megfelelni úgy sem képesek, reájuk ruháztassanak. Ez állításom további fejtegetése helyett hi­vatkozom a világ­tengerészetben általános vagy kikötői szolgálatot tevő, vagy veszélyes folyamokon, jelesen azok torkolat­ánál állomá­sozó hadihajók részletes és locális utasítás­aira mi mindenkit felvilágosítana arról, hogy ilynemű hajóknak igen szép de egé­szen más hivatásuk van, mit itt tüzetesebben ki­fejteni, tért nem találhatok. Mi volna hát teendőnk a Dunán? Simán a baj létezését elismerjük. Kettő. Egyik a mi rögtön alkalmazható is, másik mit rögtön meg kellene kezdenünk, hogy pár év alatt sikerüt láthassuk. Az első, rendszeres kikötői pa­­rancsnokságok (Capitanati di porto) állítása, azon alapon és szervezettel, melyet nem kitalálni, csak alkalmazni kell. Ez gyakorolja a folyó mentén a rendőr­séget; ennek közegei ellátva gözsajkák, bú­várok, mentő szerek, s mindenek felett locális tapasztalatokkal tartják fel, s adnak érvényt azon rendeleteknek, melynek áthágói nemcsak a reájuk bízottak sorsát teszik ki veszélynek, de félelem s rettegésben tartják a leggyakorlot­tabb hajóst is, kinek képessége a mások otrom­ba hibáin, s ügyessége a mások hanyagságán megtörik. Egy ily parancsnokságnak hivatása — szak­értőkkel — általános s locális hajózati szabá­lyokat dolgozni ki. Ez elnököl a hivatottakból alakult hajózati tribunálban, melynek egy hadi flottila értelmes s képzett tisztjei méltó ülnökei lennének. Ez intézi el mindazon ügyeket és súr­lódásokat, melyek a hálózat technicumára vagy annak egyéneire vonatkoznak. Ez ad nyomaté­kos véleményt az avariáli­s biztosítási pörök nyomozásában; szóval, gyakorolja nálunk is azon hatáskört, mely számára a hosszas ta­pasztalás után kimérve van. Meghiszem, hogy vannak nekünk szakké­pességgel kidolgozott hálózati rendszabályaink, van tan­folyami rendőrségünk is. De a legjobb rendszabályok is, nem szakképes, és a szüksé­gelt hatáskörrel el nem látott egyének kezében hasztalan káros és költséges intézménnyé fajul­nak jutnak, s gyakran félrevezetnek ott keresni palliativ szert, hol az bizonyára nem található. Ilyen volna a hadi flottijának a kereskedelmi hálózatba olyatén beleelegyítése, mely — mint többször tett próbák mutatják, nem hogy czélra vezető volna, de épen ártalmas. A másik mód, mely hajózásunk kinövéseit nem csak gátolná, de gyökeresen orvosolná is: szigorú eljárás azon egyének megvá­lasztásában s alkalmazásában, kik hivatva vannak, a banán bárminemű járművet — a gőzösöktől le az utolsó dereglyéig — vezény­­leni. A miveltebb osztály nálunk is könnyen jut oda, hogy úgynevezett „kapitány“ legyen, míg­ a nép kezében levő teherszállító hajózat a legel­hanyagoltabb állapotban van, primitív eszközei­vel s legkisebb haladás nélkül a hajóépíté­­szetben. Jól tudom, hogy a kormány részéről e tárgy­ban dicsérhető intézkedések történtek, s kiadott rendszabályai is bizonyára üdvösek , czélará­­nyosak. Ép úgy elismerő méltánylással lehetünk egyeseknek, az e pályára lépett ifjak kiképzése körül tanúsított buzgalmukért, kik között bizo­nyára első helyen áll Kenessey úr. De mindez az óhajtott eredményt előidézni nem fogja, míg magát a­­rendszert nem fektet­jük szigorúbb s praktikusabb alapra. Ezt kifejteni vagy csak körvonalazni is több időt s tért igényelne. Ezúttal csak annyit említek, hogy e czélra jól berendezett kikötői parancsnokságok a legü­dvösebb befolyást gya­korolják. Részt venne az ily parancsnok a hajózási vizs­gák letételénél , a minisztérium csak az ő fel­­terjesztésére adna ki vezényletre jogosító okle­velet. Ő látná el szabadalmi levéllel bárminemű vízi járművek vagy szállító eszközök vezénylőit, kalózait vagy kormányosait, a szerint a minő egyént a jármű vezetése igényel, így e felelős­ség terhe alatt meg fogná válogatni embereit. Tartana — a helyi viszonyokhoz képest — ki­próbált kalózokat (pilóta) kiket a veszélyesebb helyeken minden hajó alkalmazni köteles, bizo­nyos díj mellett, mely a kikötői kapitányságok egyik jövedelmét képezné. E kalóz-rendszer nagyfontosságú intézmény­­nyé nőhetné ki magát , bizonyára üdvös ered­ménynyel, mint ezt a pói — tehát a legtöbb ne­hézséggel járó folyóvízi hajózásnál szerzett ta­pasztalatból tudom ott alkalmam lévén e ren­d­­szer kidolgozása a kivitelében tettleges részt vinni — bámulnom kellett az eredményt. Ilyenformák volnának tehát azon intézkedések körvonalai, melyek nálunk is — kellő tekintet­tel a helyi viszonyokra, — bizonyára ép oly biz­tos eredményt fognának előidézni mint másutt. Maradjunk hát e már ismert s kipróbált alapon, s hagyjunk békét a monitorok s ágyunaszádoknak, s azoknak remélhetőleg értelmes s ügyes tiszt­jeit ne akarjuk oly kötelmekkel terhelni, mely­nek meg nem felelhetnek s mely miatt elhanya­golni kénytelnének másnemű és oly fontos hi­vatásukat. Levél keletről. Konstantinápoly, oct. 29. (Ered. levél.) A legkedvezőbb időjárás e csodaszerű város teljes élvezetét teszi lehetővé. A mai napot kitünőleg használtuk. Talán na­gyon is gyors és futólagos szemlélet az,m­elylyel be kell érnünk , mert a látni való tömérdek, az elutazásra szánt határidő pedig, hétfő este, kissé rövid. Első utunk a régi Serail (Serai Burnu) látogatásának volt szentelve.Meg kell vallanom, némi fájdalmas érzések lepik­ itt meg a magyart, ki még nem feledte el fiatalkori olvasmányait, legjobb költőink ama számos verseit s elbeszélé­seit, mik a Konstantinápolyba hurczolt magyar rabok itteni keserves fogságát énekelték meg, vagy ki a történetet ismervén tudja, mennyi magyar hős és diplomata küzdelme és aggálya, szóval könye és vére tapad e régi serailhoz, a hatalmas sultánok e valódi kéjlakához. Ez nem egy, hanem számos épületből, kioszkok­ból álló udvarok és kertek környezte óriá­si palota, egy félsziget csúcsán , leirhatlan bájú kilátással a márványtenger nyításá­­ra , az átelleni régi fővárosra, Szambulra. — A nevéről hires, de alakjára jelentéktelen „magas portán“ át keskeny folyosókon leg­előbb is egy homályos, de gazdag terembe érünk, melynek közepén négyszögben exoticus virágok­tól környezett márvány medencze, közepén vi­­gan játszódó szökő­kút.Ablakok s ajtók gyöngy­ház mozaikok. Lég és világítás a kéj nyugodt élvezetére hiv ki. A melléktermek dús selyem kerevettel , a kertekre nyiló, de emberi szemek elől elrejtett ablakokkal. Innen kiérünk ismét a kertekre, melyeknek körfalai folyondárokkal befedvék, s azt végtelennek tüntetik fel. A márvány kios­­kok megannyi apró paloták, karczu oszlopokon, arab boltivi ajtók s ablakokkal. Falaik ajtaik a legszingazdagabb s legtetszetős­­ mozaikok. Az egyik kioszk külfalát rejtélyesen hallgatag vizmedencze, egy kis márványtó mossa, s óriási másutt hason nagyságban nem átható platánok regényes árnyat vetnek az egészre. Százszor felkiált az ember : „az ezer egy éj!“ Most e pa­lota lakatlan, s kioszkjaiban ereklyék és drága kincsek vannak elhelyezve. E kincstárban nagy pénzérték hever; felhalmozott gyöngyök, ék­kövek, fegyverek, forgók, vitézkötések , övek aranyból, elefáncsontból művészin vésve, email­­lozva, sat. Lesz köztük magyar zsákmány is elég. Mind­ennek bővebb leírását későbbre tar­tom fenn magamnak. Innen átmentünk a hajdani Irene-templom­ba, mely most ócska fegyverek tára ; még ott látni az oltár helye felett a keresztet.Többi közt Buda városa kulcsai is őriztetnek itt, s a csar­nokokban sok régi szobornak gyönyörű tartói. A legnagyobbszerü épület talán az egész vi­lágon, mindenesetre Konstantinápolyban — az­óta Sophia; hajdan a keresztény Konstanti­nápoly székesegyháza. A Stambulban áll, mely a tulajdonképi város, s az igazi török quartier. Az Aja Sophia épülete a város egész törté­netét képviseli. Konstantin óta, ki 325-ik évben építeni kezdé, máig minden lázadás, háború, hódítás lerontotta, elégette, kirabolta, újra épí­tette, mégis mai napig eredeti alakjában áll, habár százszor másítva, toldozva, foltozva. Bi­zarr tömege a templomnak, kupoláknak, mel­­lékcsarnokoknak, minaretteknek. Mégis tetsze­tős, és mindenesetre hatalmas látmány. Belül középkupolája 180 láb magas, s azt mondják, kik Péter templomát látták, hogy ez távolról sem oly nagyszerű, mint a bizanti stylnek eme fenséges remeke. A templom természetesen Urev. Sem kép, sem oltár, sem szobor, de pad sincs benne, csak egy két szószék. Ezért is látszik tán nagyobbnak , de a márvány porfir óriás oszlopok, boltozatos csarnokok, ablakok, harmóniája a styl egyöntetűsége, párosulva a nagy dimensiók­­kal, diadalmas hatást tesznek. Kocsin vagy a Sultán ő­felsége arab paripáin járva, ne csodáld olvasóm ! hogy egy nap annyi tömérdeket láttunk, talán többet is, mint a­mi csendes eldelettel egyesíthető volna. Ugyan­is az Aja Sophiából a híres Seraskier toronyhoz mentünk; lóról le­g a toronyba föl, honnan messze kiterjedő kilátás a Bosporusra, Scutaryra,egy Stambulra, az arany szarura, s a Dardanellák nyílására más oldalról; a márvány tengeren a regényes herczeg szigetekre; szóval e csodaváros legnagyobb részére. Ismét odább nyargalva, a Szuleimán mosóé­nál szállunk le, mely szüljében utánzása az Aja Sophiának, mint a többi Mosé ; kisebb is, de ki­­mond­atlanul elegáns, s kivált festett ablakai, melyeknek tarka szinpompája a legszebb szövetű keleti szőnyegekhez hasonlít, igen nevezetesek. Közel hozzá Roxhané, Solimán császár nejének síremléke, s a hatalmas hóditóé, és II. Mahmu­dé; a sultánok sirját egy gyémánt forgóval s tollal díszített fez jelzi, a nők s gyermekek sír­jait drága selyem boríték takarja, mint a mú­miák szoktak begöngyölve lenni.Nem a síremlék maga,hanem a mausoleum­ok igen is nevezetesek; többnyire sokféle nemes márványból mór­ arab szylben épülnek, melynek félhomálya annyira megfelel e rendeltetésnek. Ezután ő felsége hat, a többiek négy-négy gyönyörű fogatú udvari kocsikba ültünk, a a vá­ros cityj­ét, Galatát,­­ az idegenek vá­­rosrészét, hol a követségek vannak, P­e­r­á­t jártuk be. Ez aránylag a város legtisztább ré­sze, s Pera főutczájában a legtöbb bolt, hol európai árukat kapni; itt vannak a legelőke­lőbb hotelek is. Galata a piszkos üzlettől zsi­bong ; utczáiban hemzsegnek a kutyák, kik nem bántanak senkit, de őket sem bántja senki. Ezek tisztítják meg e sötét utczákat mindazon ehető anyagoktól, miket az emberek con amore az utczára dobnak. Olcsó tisztasági rendőrség, melyre talán időszerű volna Pest városát figyel­meztetni. Szombat oct. 30 -án reggel a szultán istállóit néztük meg , s a lóhoz értőknek volt mibe gyö­­nyörködniök. A szultán ő felségének négy, gróf Beustnak, gróf Andrássynak, Plener miniszter­nek és Bellegarde grófnak egy egy nemes mént ajándékozott. Délután a fölség s kísérete több török gőzö­sön átmentek Beykoszba, az ázsiai partra, hol vagy húsz ezernyi hadtest táboroz. A palota elött partra szálltunk, onnan egy kies völgybe vitt utunk, melynek közepén egy fából de igei­ ízletesen épült s feldíszített pavilion fogadta az úri vendégeket, a két császárt, kíséreteikkel, és a sok követség főszemélyzetét, illető nejeik­kel , hölgyeikkel. Azt is, kit eféle katonai játék nem szokott érdekelni, érdekelhette ezen szem­le. Előbb a gyalogság, lövész-őrsereg, rendes sorkatonaság defilírozott, végtelenül, majd más­fél óráig, állandó, egyhangú zeneszó mellett. A­mint elvonultak az egyes csapatok, eget rázó monoton „csoka-sáh“-val üdvözölték a császáro­kat , vagy félórányi távolban a hegyre kanya­rodtak, hol táboruk, mi csaknem színpadi lát­vány volt, de nagyban ezt követé a tüzérség , majd a lovasság. Mondhatni mind a három fegy­vernem kitűnőleg volt képviselve; legkevésbé azonban a lovasság. Gyönyörű erőteljes széles vállú népek , mindennemű fajból. Öltözetük nem tarkabarka papagájszerű, hanem komoly, sötét, s festői. Fegyvereik jók, lovaik kivált a tiszteké kitűnők voltak. De — nemzeti hiúság nélkül szólva — két hónapos honvédhuszáraink sok­kal ügyesebben forogtak. Igaz, hogy a parádé­csapatokról époly kevéssé lehet az egész hadse­regre következtetni, mint a décok­krozott, s alig befátyolozott konstantinápolyi török nőről nem lehet a vidéki, vagy belső ázsiai török nőre kö­vetkeztetni. Ezt követi az ebéd a szultánnál a beykoszi palotában, mely csak annyiban különbözött egyéb ebédeinktől, hogy a szultán is jelen volt. Az est beálltával az egész Bosporus mindkét partján a tömérdek paloták, gőz és más hajók fényes világítása mellett gőzösön haza. „Fényes világítás“, erről nincs fogalma, ki a török illu­­minatiókat nem ismeri. A tűznek és lőpornak és röppentyűknek ilyen pazarlása képtelenség. De a hatás aztán nagyszerű, csaknem művészinek mondható , midőn a minarettek, a paloták min­den fala, kapuja, csúcsai tisztán kivehető tűz­­alakot öltenek, s a röppentyűk órányi távolság­ra világítják meg a tengert. Késő este Galata utczáin, s a Tofana kávé­házaiban bolyongunk, iszszuk a fekete kávét, sziljuk a nargil­et, bámuljuk a szépeket és ru­dakat, b­alllgatjuk a török és görög zenét, s a világ végén is megtalálható cseh harfanistákat. Ilyen ha­jtóvadászatok után édesebb aludni, mint a hírlapoknak tudósításokat írni? nemde édes olvasóm! Hátha még hozzá adom, hogy napjában háromszor öltözünk. Civil, félgála,plei­­ne parade. Gyöngy élet! V­a­s­á­r­n­a­p, odt 31. Menvén a posta, csak röviden említem, hogy ma katholikus templom­ban voltunk. Fél Konstantinápoly talpon volt bámulatunkra. A misét az itteni belga püspök mondá, ki szenvedélyes franczia, mi az Ausz­triához szító katholikus papokat elhangolta. Az­után a követségi palotában fogadta ő felsége az ausztriai-magyar alattvalók hódolatát, kik nagy számmal jelentek meg. Péra főutczáján száz számra lengett a feketesárga és a magyar há­­romszinü zászló. Délután kirándulás az ázsiai partra, az édes vizekhez. Mi néhányan a haza­­rokban barangoltunk. Minderről későbben. Hétfőn 1. nov. este beszállás a hajókra, át a szentföldre, három kényelmetlen hadihajón. Előbb még Athénbe.

Next