A Hon, 1870. július (8. évfolyam, 147-175. szám)

1870-07-10 / 155. szám

155. szám. VIII. évfolyam. kiadás: Pest, 1870. Vasárnap, július 10. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint. Előfizetési dij: Postán keldre, r.Így Budipisteo házhoz hontra reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ..... 1 frt, 85 kr, 8 hónapra........................5 „ 50 „ 6 hónapra........................Un — » Ab esti kiadás kabin küldéséért folytfizetés havon kint..........................................80 kr. Az elő­zetes az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hé első napjától fog alá is ittatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZÁTI NAPILAP. ----------------~Ta—aa—w ma inTiiMBK^iiBBwa—mb—smbb—bwiiIHI ti mBiBmsana^i^jf^Mj^'axgxmmmaumammaaBísmaa Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. ?'• 15 e­­­gr­­­a­d­á­s­i dij: 9 hasábos ily lé­le bötél sora ... 9 kr. Bélyegdij mhutau be g tatásért . . 30 „ Terjedelű­* b hirdetések többszöri beiktatás n­el­­lett, kedvezőbb feltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-ti r. ő hasábom petit sorért . . ’bh kr. Az eigS/.etési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden kö*­­terpény »­sz­­ i U'-ezteségi) az intézendő. Benn­én tutién­­­evele­k csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. aaaotauactxa&mumssaMmmmmmmmmmmmmmmammmMBumui Előfizetési árak „A HON“ 1870. II. félévére. Julius—szeptemberi évnegyedre 5 frt 60 kr. Julius—decemberi félévre . 11 „ — „ Az esti kiadás postai különkül­­déseért felüdlfizetés havonkint 30 „ Pest, junius hóban 1870. SW Külön előfizetési iveket nem kül­dünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 6­árba kerül. A „HON“ kiadóhivatala. PEST, JULIUS 9 Országgyűlési levelek. IV. Pest, jul. 9. (lg.) Nem mondhatjuk, hogy a jobbol­dalnak, hanem a hatósági törvényjavas­lat pártolóinak ma igen rosz napjuk volt. Már Zsedényi, a régi és határozott mu­­nicipalista, nagy rést ütött — vagy mit mondok ? — föllebbentő azon gyanús jel­lemű hölgyecske álarczát, ki az autonó­mia álarcza alatt árulgatja centralisatio­­nall, vagy centripetal törekvéseit. Zsedé­nyi tüzetesen kimutatta, hogy a javaslat az autonómia két föltételét nélkülözi. Utána Csanády egészen letépett öltö­zetben mutatta azt a szép hölgyet, mely magát a komoly elnököt is oly önkivület­­be hozta, hogy a szavak és nem a jelen­tés súlyát mérve, szónokot, szerintünk jogtalanul — rendre utasitá. Most azonban felállt Hoffmann Pál s ő ugyan megőrizte a kendőzött hölgy ruhá­zatát, hogy közbotrány ne történjék, de annál inkább feltárta azon botrányos életmódot, mely miatt a javaslat, még ed­digi törvénytársai között sem foglalhat helyet. Hoffmann igen jeles és nagy hatást eszközlő beszédében három szempontból támadta meg a törvényjavaslatot. Alak-j­áért, a­mennyiben több tárgyat ölel fel, fogysem szavazás tárgyává válhatnék; aztán tárgyáért, mely határozottan hely­esen retrogra intézkedéseket foglal ma­gában. Végre és különösen szelleméért, mely a 30-as évektől 48-ig öntudatosan nyilatkozataival és tényeivel a nemzetnek homlokegyenesen ellenkezik. Végre Tóth Vilmos beszédét vette éles bonczkés alá, s különösen megjegyzé, hogy ha ennek nyilatkozata szerint, az országot csak ilyen törvényekkel tudják kormányozni, keressenek máshol hazát, mert e három halom és négy fo­lyam vidékén oly nép, mely ekként en­gedje magát kormányoztatni, nem talál­kozik Beszédét hosszas, szűnni nem akaró él­jenzés követte. Még Madarász József is annyira föllelkesült, hogy a szónokhoz sietett kezet szorítani; ez azonban a sikert nem nagyon emelte. Hoffmanntól csak azok megtámadását nem vártuk volna, kik valamit rosznak tartanak és mégis reá szavaznak; csak azért, mert épen rajta többször megtör­tént e baleset. Lön pedig, hogy Tóth Vilmos állam­titkár úr, a­mennyire tőle telhetik, elhal­ványul vala s felállott vala magát Hoff­mann ellenében támogatni. Ez azonban nagyon kevéssé sikerült, legkevésbbé pe­dig a­miatt, mert a dolgot személyeske­dés terére vitte át, hova Hoffmann egy perezre sem lépett. És akart győzni egy gyermekes ellen­vetéssel, kétszínűnek bélyegezve Hoff­­mant, mivel a házszabályok ellenére ma­gát jobboldali jegyzőnél íratta fel. Ez oly nagy indignatiót szült, hogy az elnök a zaj miatt pár perczre az ülést felfüggeszté. Még Móricz Pál talpra esett beszéde ér­demelt figyelmet,ki miután a javaslat gyön­géit kimutató, az egész minisztériumon végig zongorázott, kimutatva, hogy azok egyenként múltjukból és nyilatkozataikból következtetve e javaslatot nem pártolhat­ják; e szerint tehát együttesen sem javasol­hatják. Az ifjú Bömekes jó magyarsággal a szász­föld sajátságait fejtegeté.Csiky Sán­dor általános tételekben ostromolta a ja­vaslatot. O­rszággyűlés. A képviselőház 205. ülése júl. 9 én A köztörvényhatósági törvényjavaslat feletti vitában ma részt vettek Simay, Siskovics, Zse­dényi, Csanády, Hoffmann, Hrabár, Móricz Pál, Bömd­es Gy. és Csiky Sándor. Az első négy be­szédéről megemlékeztünk esti lapunkban, ezután szót emelt: Hoffman Pál T.­ház! Minthogy a parla­mentáris praxisunk szerint a törvényjavaslatok általánosságban való megszavazásának elvi je­lentősége van, és annak elfogadása által a tör­vényjavaslat helyeslése involváltatik, igen termé­szetes,hogy azon kérdés,vájjon valamely­­javaslat csak általánosságban is elfogadtatik-e a részletes tárgyalás alapjául, komoly megfontolást és érett elhatározást igényel. Mielőtt te­hát, a szőnyegen levő törvényjavas­latra vonatkozólag nézetemet, illetőleg indokai­mat, adandó szavazatomra nézve elmondanám, engedje meg a t. ház, hogy elvontan véve, rövi­den jelezzem azon okokat, melyek valamely tör­vényjavaslatnak immár általánosságban való el nem fogadhatását, nézetem szerint, indokolják. Mielőtt azonban ezen okokat röviden elmonda­nám, legyen szabad egy pár észrevételt tennem, melyek nem annyira a törvényjavaslatnak érde­mét, mint inkább mellékes körülményeket tár­gyalnak. Első ebel­ megjegyzésem vonatkozik a törvényjavaslatnak időszerűségére, illetőleg azon sorrendre, mely parlamentáris tárgyalásainknál nézetem szerint követendő lett volna. A t. ház épen egy éve foglalkozott azon törvényjavas­latokkal, melyek az ezen országgyűlésnek fela­datul, jutott nagy reform mű első teendőinek mondattak, értem a bírói hatalom gyakorlásá­ról szóló törvényjavaslatokat. Azoknak legna­gyobb és legfontosabb részei, melyek iránt leg­nagyobb elvi eltérés létezett a ház pártjai között, immár be vannak végezve, csak egynéhány, mondhatni, kevésbé jelentékeny részletek vannak hátra; ezen részletek már az osztályok által meghaladtattak; nézetem szerint ezen törvény­­javaslatnak bevégzése lett volna azon teendő, mely ez idő szerint a háznak jutott volna (Helyes­lés balról.) Én t. ház, tavaly ugyanazon helyről, akkor t. elvtársaimnak általam nagyra’becsült helyeslé­sével vitattam e háznak túloldala ellenében, miszerint nem volt akkor időszerűtlen e­­javas­­latokat tárgyalni, s név szerint az ellenzék ré­széről akkor felhozott azon állítással szemben, hogy a törvénykezési szervezést a megyék ren­dezése nélkül nem lehet keresztül vinni, t­­erv­barátaim helyeslése mellett, épen az ellenkezőt vitattam, állítván, hogy a megye rendezése ezen törvénynek megszavazása által könnyíttetik. (Igaz, balról.) Én nem tudom, t. hát, mi okozta a t. kormány részéről a vélemény változását. Akkor a kor­mány is méltóztatott helyeselni érvelésünket,nem tudom, mi történt, egy évnek leforgása alatt, a­mi a t. kormánynak ebbeli meggyőződését meg­változtatta volna ? Talán az, hogy az igazság­ügyünk még egy évig pangott, talán azon sok nyomorúság, melynek napjainkban mindazok, kik az igazságszolgáltatással érintkeznek, ki vannak téve, talán ez azon indok, mely e törv­­­j­a­vaslatoknak elhalasztását továbbra is indokol­ja. (Élénk helyeslés balról). T. hát! Én tudom igen jól, hogy igazságügyünknek, különösen az első folyamodású bíróságok körében oly sanya­rú helyzete, sem a kormány, sem bármely párt­nak nem bűne, és azért felelősségre vonni nem is lehet. De nyíltan kifejezem azon meggyőződése­met, hogy ezen sanyarú állapotnak további tar­tama igen­is a kormányt terheli, a kormányt te­szi felelőssé, hatalmában lett volna a jelen he­tekben a még hátralevő törvényjavaslatokat tör­vény erejére emelni, és már őszre, legfeljebb a tél első havában, az igazságszolgáltatás alapjait, az első folyamodású bíróságokat felállítani. Ez azonban, te­hát, nem vonatkozik a jelen törvja­­vaslat érdemére. A másik, a­mit előzetesen meg­jegyezni kívánok, vonatkozik a városokra. Elvá­lasztottam szándékosan a városokra vonatkozó nézeteimet az egész tervjavaslat méltánylásától, mert elvégre a törvényjavaslatok tartama a vá­rosokra is alkalmazható, nem tagadom. Azonban én is azon véleményben vagyok, melyet több előttem szólott képviselő úr és különösen most Zsedényi Ede képv. ur, a múltkor Pulszky képv. ur kifejeztek,hogy a kir.városok rendezése e tvja­­vaslat körébe nem tartozik. Ismét hivatkozhatom egy praecedensre, mely úgy hiszem t. elvtársaimra is némi hatást gya­korolt. Szintén egy év előtt egy másik­­javas­­lattal szemközt, t. i. Irányi Dánielnek a vallás­szabadságra vonatkozó tjavaslatával szemközt állottunk, és én akkor szintén ezen helyről, szin­tén elvtársaimnak helyeslése mellett azon ellen­vetést tettem, hogy ezen tjavaslat úgynevezettt „lex satura,“ azaz oly törvény, a­mely heterogén tárgyakat egyesít magában, s erre nézve hivat­koztam akkor a törvényhozás nagy mestereire a rómaiakra, a­kik úgy intézkedtek, hogy ilyen törvényeket még csak indítványozni sem szabad, oly­­javaslat, a­melyben heterogén elemek fog­laltatnak, nem indítványozandó azért, mert más­különben úgy kénytelen elvetni az ember ,azt is, a­mit elfogadni szeretne, a miatt, a­mit elfogadni nem akar, vagy kénytelen megfordítva el­fogadni azt a­mit nem akar, azzal együtt mit akar. Ugyanilyen a jelen­­javaslat is.Nem vagyunk­­­ annak tartalma iránt, ha azt a városokra al­kalmazzuk, ugyan­azon helyzetben. Nem-e fordulnak elő abban részletek, a­me­lyeket mindnyájan elfogadunk, de a városokra nézve elfogadni semmi áron nem akarunk, és nem állíttatunk-e oly kényszerűségbe ezen szer­kezet által, hogy vagy kénytelenek vagyunk el­vetni azt is a­mit jónak tartunk, vagy pedig elfo­gadni azt is a­mit más környezetben elfogadni nem akarunk. És legyen szabad itt az igen tisztelt belügymi­niszter úrnak a discussio elején tett egy nyilat­kozatára megjegyzést tennem. Ő azt mondá it­ten a városok tekintetéből tett kifogásokra vo­natkozólag, miszerint ő eredetileg külön­­j­avas­latot dolgoztatott ki a városokra nézve 23 §-ban. Azonban később elvetette ezen­­javaslatot azért, mivel meggyőződött arról, hogy az egyes városok között oly nagy különbség forog fenn, mi­nélfogva azokat egyetlenegy törvényjavaslat­ban rendezni nem lehet. Nagyon sajnálom, hogy a belügyminiszer úr nem követi azon régi példa­szót, mely szerint az első gondolatok a legjob­bak, saját maga győz meg engem annak helyes­ségéről, mert a­mennyiben a városokat egymás­közti különbségüknél fogva még külön sem le­het czélszerűen szabályozni, akkor hogy véli a t. minister úr azokat a megyékkel együtt sza­bályozhatni, a­midőn a megyék és városok kö­zött még nagyobb a különbség (Helyeslés bal­ról.) Azon erő, a­melyet belügyminister úr fel­hozott, legfeljebb arra indíthatta volna őt, mi­szerint a városok iránt külön­­javaslatban és itt is csak azt, a­mi városokra nézve közös, állapít­sa meg, a többit az egyes városok statutárius jogának tartván fenn. Ezek volnának te­hát azok, melyeket előzete­sen megjegyezni akarok. Át akarok térni most azon okok rövid előadására, a­melyek nézetem szerint a törvényjavaslat elvetését indokolhat­ják. (Helyeslés balfelé): Halljuk !) Mindazáltal bevezetésül felemlítem azt, hogy ezen indoklás­nál szemközt­e­t javaslattal állásom nehéz. Mert vannak benne részletek, a­melyeket én helyeseknek tartok, sőt vannak benne oly elvek, a­melyeket kész vagyok megvédeni a mint cse­kély erőmtől kitelik; de vannak viszont olya­nok, a­melyeket semmi áron el nem fogad­hatnék. Ezen ellentét a melybe jutottam és jutnak mindazok a­kik velem egy véleményben vannak, nem a mi hibánk, hanem hibája a törvény­­javaslatnak, a­mely egymással ellenkező elve­ken alapulván mega idézi elő mindenkiben azon meggyőződést. Legyen szabad már most röviden azon okokat előadnom, a­melyek nézetem szerint valamely törvényjavaslatnak átalánosságban el nem fo­gadását indokolják. Nézetem szerint három oka lehet ilyen elhatározásnak: először az intézke­­désnek szükségtelen volta; másodszor a törvény­­javaslatnak tartalma, harmadszor a­­j­avaslatnak szelleme. A­mi illeti az elsőt t. i. az intézkedésnek szük­ségét, arra nézve elismerem, hogy e szempontból kifogás nem tehető, sőt tovább megyek, nem csak szükségesnek, sőt sürgősnek tartom, kivált a jelen pillanatban, hol Európa politikai látha­tárán rövid idő múlva borús fellegek mu­tatkoznak ; sürgetőnek, hogy a megyei önkor­mányzat mentül előbb szerveztessék azért, hogy az országot netán környező veszély idején az önkormányzatból menthető erőre is tehessen szert. De ha elismerem is, hogy a törvényjavas­lat sürgetésen szükséges ebből nem meríthetek okot arra nézve, hogy ezért tartalma iránt is el­néző legyek. A­mi sürgetően szükséges, annak nem szabad azért gyengébbnek lenni és azért mert sürgetően szükséges abból nem szabad azon következtetést vonni, hogy az rész is lehet. (He­lyeslés) Az, hogy sürgetően szükséges, nem ment fel azon kötelezettség alól,hogy a törvényt jól ké­szítsük el.Különben ha az állana,akkor a kormány igen könnyen járhatna el a törvénykészítés dol­gában. Akkor hogy valamely törvényjavaslat el­fogadásáról bizonyos legyen, nem kellene egye­bet tennie mint azt jó későn benyújtania, és a késő beterjesztéskor azt mondania, hogy ime, készen a törvényjavaslat , mert nagyon sürgető fogadjátok el. Ez annak eljárásához hasonlít, ki midőn rósz ebédhez hívná meg vendégeit déli 12 órára estve 6 órakor találtatott azon remény­ben, hogy a hosszas várakozás által fejlődött nagy étvágy, a rész ebédet is jónak találná. (De­rültség.) Kötelességemnek ismerem azonban azon ál­lításomat, hogy a törvényjavaslat nem jó, bebi­zonyítani, s ez nem lesz oly nehéz. Azon t. kép- mai számunkhoz egy fél ív melléklet van csatolva. Vége. ETH TAUCZA. Fekete gyémántok. Regény öt kötetben. Irta Jókai Mór. ÖTÖDIK KÖTET. (Vége.) Nem! E­vita Eljött a tárnaégés eloltásának évfordulója. A vén Pál fölkereste Ivánt, ki a mióta a részvény tárna igazgatója lett, ott lakott a főte­lepen. Nem volt már ideje elzárkózni remetela­kába. Az igazgatói állás a világgal folytonos érintkezést követel. Már útban volt e napon a tárna felé s fölvet­te szekerére a vén munkást. — Ma egy éve annak a nevezetes napnak. Monda Pál. — Tudom, Pálom.­Az erényjutalmat ma fog­juk kiadni . Oda ítélte valakinek az esküdt­szék ? — Egyhangúlag egy hajadonnak, a­ki kevés­sel ma egy éve előtt állt be a tárnába. — S érdemesnek találtátok? — Minden tekintetben. A leány szorgalmas. Mindennap legelső, a ki a munkánál megjelen, s legutolsó a ki azt elhagyja. S munka közben nem látszik meg rajta a munka elleni panasz, mint sok asszony­ télén, a kinek a­ képe együtt nyikorog a talyiga-kerékkel.. Ez úgy veszi a munkát, mintha gyönyörűség volna. Mikor talyi­­gáját tetézik, még ő biztatja a lapátolót, no meg egygyel rája !*S aztán fut vele jó kedvvel, s mikor visszajön, dalol, mintha mulatságból jöne. A pihenő óra végén ő sürgeti a többit, hogy „fogjunk újra hozzá.“ — Nem hivalkodó ? — Nem, uram. Az az ünneplő ruhája van most is, a­miben egy év előtt idejött, s az most is olyan tiszta, mint akkor volt. Csak egy sor klárist sem visel a nyakán s a hajában csak egy vékony szalagot mely épen összetartja. Éjjel maga mossa ki fehér ruháit a rugó alatt. Az az egy furcsaság van nála, hogy minden nap tiszta fehér ruhát szeret venni. De hát maga mossa ki. Az ő fáradsága. — Takarékos-e ? — Segély­pénztárunkba neki van legtöbb megtakarított forintja betéve. Még több is lehet­ne , de vasárnaponkint legalább egy napi keres­ményét kiosztogatja a templom körül ácsorgó koldusoknak. Pedig azok el vannak látva községünk részéről ; de a pap azt tartja, hogy megkívántatik az Istentiszteletre, hogy a ki sánta, meg béna, ott üljön a templom küszöbén vasárnap, hogy a nép gyakorolhassa rajtuk az alamizsnaosztás erényét. — Szorgalmasan jár templomba ? — Minden vasárnap eljön velünk; de a­mi különös, nem ül be a többi leányok közé a pad­ba, hanem letérdel félre egy szögletbe a mellék­oltár elé, s ott marad, arczát eltakarva, egész mise alatt. — Jó kedélye van-e ! — Soha se bánt meg senkit, s soha sem ha­ragszik meg semmiért. Egyszer egyik asszony valami sértő szót mondott neki. Az ilyenért mi szigorúan szoktunk büntetni. A többiek feladták. És ő eltagadta, hogy bántották volna. Nem so­kára az az asszony megbetegedett. Nem volt senkije, mert özvegy, s ez a leány virrasztott mellette éjszakánkint s este munka után ment be a gyógyszertárba elhozni számára az orvos­ságot. — Nem tettető , nem alattomos ? — Sőt inkább vig kedélyű és örökké tréfás. Tudja én uram, a mi fajtánk beszéd közben paj­kos, nem válogatja a szót. Jaj volna annak mi köztünk, a ki a nyers beszéd hallatára drága­­látoskodnék. A paraszt leánynak nem szabad riva fakadni, ha durván enyelegnek vele, hanem vissza kell tromfolni az ostoba tréfálkozót s jót kell húzni a kezére, ha a keze is jár hozzá. Ez nálunk a virtus. A riva fakadó leány megsérte­né a mi paraszt együgyüségünket, de ha po­­font ad, azt mondjuk : derék leány! Inkább hir­­telenkezű legyen, mint hirtelen sí­­r­ó, „mécses cserép“. Csak olyankor látom őt kényezni, mikor vasárnap délutánonkint az epreskert udvarán karikába ül a fiatalság, s ki tudja hányadszor, elmondatják velem azt a tör­ténetet, a­mikor én uram, leszállt a tömlőt le­vinni a beomlott tárnába egyes egyedül s már azt hittük ott vesz. Asszonyok, gyermekek visz­­szatartott lélekzettel hallgatják elbeszélése­met, pedig tudják már a végét. Egyik sóhajt, másik csodálkozik. Némelyik előre örül a ké­pével, hogy már jön az a történet, a­hol az eltemetettek sírjaikból kihozatnak, másik összeborzong, mikor a tárnaégés fölfedezése jön ; csak ez az egy könyezik eleitől végig, két te­nyerébe temetve arczát. — És jó erkölcsü-e ? — Erre nézve összehivattuk az asszonyokat, hogy mondják el, mit tudnak felőle ? És, uram, nagy szó van vele mondva: egy mákszemnyi roszat sem tudott egyik is felőle mondani. Azu­tán sorba vettük a fiatalokat ? Nem jár-e va­lamelyik az ablaka alá ? Mind kitagadta belőle magát. Pedig hát mit tagadnának rajta, ha úgy volna. Parasztleány parasztlegénynek való. A­ki megszereti, majd elveheti. — Jól van, Pálom. Ez alatt megérkeztek az ős tárnához. Kiszáll­tak a szekérből s felmentek az őrlakba, mely az összekötő szárny vasút mellett épült. (Volt már szárny-vasút is a hajdan tilalmazott tereken ke­resztül az őstárnáig.) Ott már összegyűlve találta a munkások egy részét Iván s intézkedett, hogy a többieket is hívják elő, a munkát szüntessék meg mára. Asszonyok, férfiak lassan kint összeszedekez­­tek, csak még egy csoport leány maradozott el a tárnában: fogadásuk tarta, hogy addig nem hagyják abba a munkát, míg egy a tárnából most érkezett szekér tartalmát mind fel nem ta­­licskázzák arra a roppant nagy szénhalomra, mely a vasút oldalán tova­szállításra vár s bár mindig hordják, még­sem fogy el soha. A halom eltakarta a tárna nyílását az őrház­tól, a hol Iván állt. Csak a­ leányok vidám viháncsolása hallatszott a halmon túl, a­mint egymást tüzelték a gyorsí­tott dologra. Egy hang elkezdett valami népdalt énekelni. A dallam olyan busongó, melancholicus, mint a tót dallamok szoktak lenni, mintha sírva ké­szítették volna. S a hang, mely azt énekli, szép, csengő, ér­zelemteli. Szövege egyszerű: „Mikor fésültelek, Ugy­e nem téptelek ? Mikor mozsdattalak, Ugy-e nem szidtalak ?41 Iván komor tekintetet váltott. Minek éneklik még ezt a nótát ? Minek veszi más is szájára ezt a dalt ? Hogy nem hagyják azt is elmúlni, elfeledtetni ? — Most jön az a leány, uram , mondá a vén Pál. Hallom a nótáját. Most jön fel a szénhalom tetejére. Egy percz múlva megjelent a leány a fekete domb hegyén. Futvász hajtotta fel terhes talyigáját s oda érve, ruganyos gyorsasággal ülite ki annak tartalmát. Az öreg széndarabok gurultak alá. Egy fiatal, kifejlett hajadon alak volt az; kék mellénye, kurta piros rokolyája. De az a piros rokolya nem volt feltűzve az övébe, csak karcsú bokáit, domború lábfejeit engedé láttatni. Fejéről félig lecsúszott a tarka kendő, s fénylő fekete hajtekercsét feje körül csavarttan engedé láttatni. Arcza poros volt a széntől s ragyogó a jó kedvtől. Földi szenny és tülföldi gloria. S a­mit nem takarhatott el a szénpor, az a két nagy fekete szem, az a két nagy fekete gyé­mánt. Csillagokkal teljes sötétség. A leány egy perczig mozdulatlanul állt a szénhalom tetején, bámultan tekintve le az ösz­­szegyült sokaságra. A másik perezben ott állt mellette Iván. Az öröm örjöngő rémületével szökött át a vas­út mélyedésén az őrház küszöbéről s felrohant a szénhalomra. — Evelina! Kiálta , megragadva a leány kezét. A leány rá nézett s azután csendesen in­gatva fejét, viszonza: — Nem! — Evila. — Te itt vagy! Ide jöttél! A leány szelíden válaszolt. — Itt dolgozom,uram, az ön tárnájában egy év óta... S ha megengedi ön , — itt fogok dolgozni ezután is. — Óh nem! Te nem fogsz lenni! Kiálta he­vesen Iván, s kebléhez vonta a leány kezét. Láthatta, hallhatta mindenki, a­ki ott körü­i­­állt. A leány lehajtá fejét Ivánnak kezére, mit aj­kához emelt. — Nem! Nem! uram. Engedje, hogy cselédje legyek , szolgáló a házánál. Nejének szolgá­lója. Én ott is boldog leszek ! Nem akarok én többet. — De akarom én! Hozzám jöttél, hogy enyim légy. Hogy lehettél oly kegyetlen, egy évig ily közel lenni és nem szólni nekem ? — Oh uram. Ön nem emelhet föl engem ma­gához : szólt a leány fájdalomteli arc­c­al, kí­nos vonakodással. Ön nem bocsáthat meg ne­kem. Ön nem tudja, hogy én ki voltam ? — Mindent tudok ! És mindent megbocsátok. Ezzel a megbocsátó szóval tanusítá Iván, hogy semmit sem tud. Mert ha mindent tudna, akkor □em ennek a leánynak kellene az ő lábánál tér­depelni, hanem ő neki a leány lába előtt és csó­kolni annak a kezeit, melyeket meg nem fertő­zött az utálatos pézsma, s megbecsüli a szénpor! Iván keblére szok­ta a leányt. Az pedig rebegve monda. — Ön megbocsát nekem , de azt önnek nem bocsátja meg a világ soha. — Világ! kiálta Iván s urtagadó büszkeség­gel emelte föl fejét. — Az én világom itt van! – szólt mellére ütve. A világ ? — Nézz szét e­­ dombról. A ki e völgyben él, mind énnekem­­ adósom halála órájáig ! — Minden fűszál nekem­­ köszönheti, hogy tovább zöldülhet itt! — Hegy, völgy tudja, hogy Isten után én tartottam meg őt! — Egy milliót szereztem ! — És a­nélkül, hogy valakit megfosztottam volna tőle. — A­hány fillért, annyi „Isten áldjon“t kaptam hoz­­­­zá. — A herczegi palotáktól az özvegyasszony kunyhójáig én szárítottam fel a kétségbeesés könyeit. — Kiástam ellenségeimet a sírból, s árváikról, özvegyeikről elvettem az árva és öz­vegy nevet. — Magasztalva kürtölte híremet : ország, világ, s én a föld alá bújtam, hogy ne­m halljam. — A nők legszebbikét láttam rám mo­solyogni, s e mosolyban volt az egész világ! — S én csak koporsója kulcsát tartottam meg an­nak, a­kitől a világ olyan szép volt. — Az én világom itt van belül. És abban soha sem la­kott senki, és soha sem fog lakni senki, egye­dü­l te. — Szólj. Fogsz-e szeretni engem ? A leány szemei homályosultak. A menny­országot érzé fejére szakadni. Zeusz fénylő ar­cza volt az, melyből egy pillantás Szemerét megölte. — Óh uram .... rebegő, .... ha most meg nem halok, .... akkor szeretni fogom önt örök­ké . .... de én tudom,.... hogy most meg kell halnom......... Azzal Iván karjába rogyott élettelenül. Arcza, néhány percz előtt még olyan piros, sárga lett, mint a viasz: szemei, az imént oly ragyogók, merevek lettek, mint a kő . a termete, a múlt pillanatban d ruganyos, mint fakadó rózsa, lankadt lett, mint lehullt rózsalevél. Iván ott tarta ölében a leányt, a kiért annyit küzdött, annyit szenvedett, s a ki azt mondá neki, „ha most meg nem halok, szeretni fogom önt örökké v­aléltan, élettelen, szivdobba­­natlan. ” „De én tudom, hogy most meg kell hal­nom De nem halt meg, Utolsó fejezet. A­mi gyémánt volt, gyémántnak maradt. ”

Next