A Hon, 1870. július (8. évfolyam, 147-175. szám)
1870-07-10 / 155. szám
155. szám. VIII. évfolyam. kiadás: Pest, 1870. Vasárnap, július 10. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint. Előfizetési dij: Postán keldre, r.Így Budipisteo házhoz hontra reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ..... 1 frt, 85 kr, 8 hónapra........................5 „ 50 „ 6 hónapra........................Un — » Ab esti kiadás kabin küldéséért folytfizetés havon kint..........................................80 kr. Az előzetes az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hé első napjától fog alá is ittatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZÁTI NAPILAP. ----------------~Ta—aa—w ma inTiiMBK^iiBBwa—mb—smbb—bwiiIHI ti mBiBmsana^i^jf^Mj^'axgxmmmaumammaaBísmaa Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7. ?'• 15 egradási dij: 9 hasábos ily léle bötél sora ... 9 kr. Bélyegdij mhutau be g tatásért . . 30 „ Terjedelű* b hirdetések többszöri beiktatás nellett, kedvezőbb feltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-ti r. ő hasábom petit sorért . . ’bh kr. Az eigS/.etési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden kö*terpény »sz i U'-ezteségi) az intézendő. Bennén tutiénevelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. aaaotauactxa&mumssaMmmmmmmmmmmmmmmammmMBumui Előfizetési árak „A HON“ 1870. II. félévére. Julius—szeptemberi évnegyedre 5 frt 60 kr. Julius—decemberi félévre . 11 „ — „ Az esti kiadás postai különküldéseért felüdlfizetés havonkint 30 „ Pest, junius hóban 1870. SW Külön előfizetési iveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 6árba kerül. A „HON“ kiadóhivatala. PEST, JULIUS 9 Országgyűlési levelek. IV. Pest, jul. 9. (lg.) Nem mondhatjuk, hogy a jobboldalnak, hanem a hatósági törvényjavaslat pártolóinak ma igen rosz napjuk volt. Már Zsedényi, a régi és határozott municipalista, nagy rést ütött — vagy mit mondok ? — föllebbentő azon gyanús jellemű hölgyecske álarczát, ki az autonómia álarcza alatt árulgatja centralisationall, vagy centripetal törekvéseit. Zsedényi tüzetesen kimutatta, hogy a javaslat az autonómia két föltételét nélkülözi. Utána Csanády egészen letépett öltözetben mutatta azt a szép hölgyet, mely magát a komoly elnököt is oly önkivületbe hozta, hogy a szavak és nem a jelentés súlyát mérve, szónokot, szerintünk jogtalanul — rendre utasitá. Most azonban felállt Hoffmann Pál s ő ugyan megőrizte a kendőzött hölgy ruházatát, hogy közbotrány ne történjék, de annál inkább feltárta azon botrányos életmódot, mely miatt a javaslat, még eddigi törvénytársai között sem foglalhat helyet. Hoffmann igen jeles és nagy hatást eszközlő beszédében három szempontból támadta meg a törvényjavaslatot. Alak-jáért, amennyiben több tárgyat ölel fel, fogysem szavazás tárgyává válhatnék; aztán tárgyáért, mely határozottan helyesen retrogra intézkedéseket foglal magában. Végre és különösen szelleméért, mely a 30-as évektől 48-ig öntudatosan nyilatkozataival és tényeivel a nemzetnek homlokegyenesen ellenkezik. Végre Tóth Vilmos beszédét vette éles bonczkés alá, s különösen megjegyzé, hogy ha ennek nyilatkozata szerint, az országot csak ilyen törvényekkel tudják kormányozni, keressenek máshol hazát, mert e három halom és négy folyam vidékén oly nép, mely ekként engedje magát kormányoztatni, nem találkozik Beszédét hosszas, szűnni nem akaró éljenzés követte. Még Madarász József is annyira föllelkesült, hogy a szónokhoz sietett kezet szorítani; ez azonban a sikert nem nagyon emelte. Hoffmanntól csak azok megtámadását nem vártuk volna, kik valamit rosznak tartanak és mégis reá szavaznak; csak azért, mert épen rajta többször megtörtént e baleset. Lön pedig, hogy Tóth Vilmos államtitkár úr, amennyire tőle telhetik, elhalványul vala s felállott vala magát Hoffmann ellenében támogatni. Ez azonban nagyon kevéssé sikerült, legkevésbbé pedig amiatt, mert a dolgot személyeskedés terére vitte át, hova Hoffmann egy perezre sem lépett. És akart győzni egy gyermekes ellenvetéssel, kétszínűnek bélyegezve Hoffmant, mivel a házszabályok ellenére magát jobboldali jegyzőnél íratta fel. Ez oly nagy indignatiót szült, hogy az elnök a zaj miatt pár perczre az ülést felfüggeszté. Még Móricz Pál talpra esett beszéde érdemelt figyelmet,ki miután a javaslat gyöngéit kimutató, az egész minisztériumon végig zongorázott, kimutatva, hogy azok egyenként múltjukból és nyilatkozataikból következtetve e javaslatot nem pártolhatják; e szerint tehát együttesen sem javasolhatják. Az ifjú Bömekes jó magyarsággal a szászföld sajátságait fejtegeté.Csiky Sándor általános tételekben ostromolta a javaslatot. Országgyűlés. A képviselőház 205. ülése júl. 9 én A köztörvényhatósági törvényjavaslat feletti vitában ma részt vettek Simay, Siskovics, Zsedényi, Csanády, Hoffmann, Hrabár, Móricz Pál, Bömdes Gy. és Csiky Sándor. Az első négy beszédéről megemlékeztünk esti lapunkban, ezután szót emelt: Hoffman Pál T.ház! Minthogy a parlamentáris praxisunk szerint a törvényjavaslatok általánosságban való megszavazásának elvi jelentősége van, és annak elfogadása által a törvényjavaslat helyeslése involváltatik, igen természetes,hogy azon kérdés,vájjon valamelyjavaslat csak általánosságban is elfogadtatik-e a részletes tárgyalás alapjául, komoly megfontolást és érett elhatározást igényel. Mielőtt tehát, a szőnyegen levő törvényjavaslatra vonatkozólag nézetemet, illetőleg indokaimat, adandó szavazatomra nézve elmondanám, engedje meg a t. ház, hogy elvontan véve, röviden jelezzem azon okokat, melyek valamely törvényjavaslatnak immár általánosságban való el nem fogadhatását, nézetem szerint, indokolják. Mielőtt azonban ezen okokat röviden elmondanám, legyen szabad egy pár észrevételt tennem, melyek nem annyira a törvényjavaslatnak érdemét, mint inkább mellékes körülményeket tárgyalnak. Első ebel megjegyzésem vonatkozik a törvényjavaslatnak időszerűségére, illetőleg azon sorrendre, mely parlamentáris tárgyalásainknál nézetem szerint követendő lett volna. A t. ház épen egy éve foglalkozott azon törvényjavaslatokkal, melyek az ezen országgyűlésnek feladatul, jutott nagy reform mű első teendőinek mondattak, értem a bírói hatalom gyakorlásáról szóló törvényjavaslatokat. Azoknak legnagyobb és legfontosabb részei, melyek iránt legnagyobb elvi eltérés létezett a ház pártjai között, immár be vannak végezve, csak egynéhány, mondhatni, kevésbé jelentékeny részletek vannak hátra; ezen részletek már az osztályok által meghaladtattak; nézetem szerint ezen törvényjavaslatnak bevégzése lett volna azon teendő, mely ez idő szerint a háznak jutott volna (Helyeslés balról.) Én t. ház, tavaly ugyanazon helyről, akkor t. elvtársaimnak általam nagyra’becsült helyeslésével vitattam e háznak túloldala ellenében, miszerint nem volt akkor időszerűtlen ejavaslatokat tárgyalni, s név szerint az ellenzék részéről akkor felhozott azon állítással szemben, hogy a törvénykezési szervezést a megyék rendezése nélkül nem lehet keresztül vinni, tervbarátaim helyeslése mellett, épen az ellenkezőt vitattam, állítván, hogy a megye rendezése ezen törvénynek megszavazása által könnyíttetik. (Igaz, balról.) Én nem tudom, t. hát, mi okozta a t. kormány részéről a vélemény változását. Akkor a kormány is méltóztatott helyeselni érvelésünket,nem tudom, mi történt, egy évnek leforgása alatt, ami a t. kormánynak ebbeli meggyőződését megváltoztatta volna ? Talán az, hogy az igazságügyünk még egy évig pangott, talán azon sok nyomorúság, melynek napjainkban mindazok, kik az igazságszolgáltatással érintkeznek, ki vannak téve, talán ez azon indok, mely e törvjavaslatoknak elhalasztását továbbra is indokolja. (Élénk helyeslés balról). T. hát! Én tudom igen jól, hogy igazságügyünknek, különösen az első folyamodású bíróságok körében oly sanyarú helyzete, sem a kormány, sem bármely pártnak nem bűne, és azért felelősségre vonni nem is lehet. De nyíltan kifejezem azon meggyőződésemet, hogy ezen sanyarú állapotnak további tartama igenis a kormányt terheli, a kormányt teszi felelőssé, hatalmában lett volna a jelen hetekben a még hátralevő törvényjavaslatokat törvény erejére emelni, és már őszre, legfeljebb a tél első havában, az igazságszolgáltatás alapjait, az első folyamodású bíróságokat felállítani. Ez azonban, tehát, nem vonatkozik a jelen törvjavaslat érdemére. A másik, amit előzetesen megjegyezni kívánok, vonatkozik a városokra. Elválasztottam szándékosan a városokra vonatkozó nézeteimet az egész tervjavaslat méltánylásától, mert elvégre a törvényjavaslatok tartama a városokra is alkalmazható, nem tagadom. Azonban én is azon véleményben vagyok, melyet több előttem szólott képviselő úr és különösen most Zsedényi Ede képv. ur, a múltkor Pulszky képv. ur kifejeztek,hogy a kir.városok rendezése e tvjavaslat körébe nem tartozik. Ismét hivatkozhatom egy praecedensre, mely úgy hiszem t. elvtársaimra is némi hatást gyakorolt. Szintén egy év előtt egy másikjavaslattal szemközt, t. i. Irányi Dánielnek a vallásszabadságra vonatkozó tjavaslatával szemközt állottunk, és én akkor szintén ezen helyről, szintén elvtársaimnak helyeslése mellett azon ellenvetést tettem, hogy ezen tjavaslat úgynevezettt „lex satura,“ azaz oly törvény, amely heterogén tárgyakat egyesít magában, s erre nézve hivatkoztam akkor a törvényhozás nagy mestereire a rómaiakra, akik úgy intézkedtek, hogy ilyen törvényeket még csak indítványozni sem szabad, olyjavaslat, amelyben heterogén elemek foglaltatnak, nem indítványozandó azért, mert máskülönben úgy kénytelen elvetni az ember ,azt is, amit elfogadni szeretne, a miatt, amit elfogadni nem akar, vagy kénytelen megfordítva elfogadni azt amit nem akar, azzal együtt mit akar. Ugyanilyen a jelenjavaslat is.Nem vagyunk annak tartalma iránt, ha azt a városokra alkalmazzuk, ugyanazon helyzetben. Nem-e fordulnak elő abban részletek, amelyeket mindnyájan elfogadunk, de a városokra nézve elfogadni semmi áron nem akarunk, és nem állíttatunk-e oly kényszerűségbe ezen szerkezet által, hogy vagy kénytelenek vagyunk elvetni azt is amit jónak tartunk, vagy pedig elfogadni azt is amit más környezetben elfogadni nem akarunk. És legyen szabad itt az igen tisztelt belügyminiszter úrnak a discussio elején tett egy nyilatkozatára megjegyzést tennem. Ő azt mondá itten a városok tekintetéből tett kifogásokra vonatkozólag, miszerint ő eredetileg különjavaslatot dolgoztatott ki a városokra nézve 23 §-ban. Azonban később elvetette ezenjavaslatot azért, mivel meggyőződött arról, hogy az egyes városok között oly nagy különbség forog fenn, minélfogva azokat egyetlenegy törvényjavaslatban rendezni nem lehet. Nagyon sajnálom, hogy a belügyminiszer úr nem követi azon régi példaszót, mely szerint az első gondolatok a legjobbak, saját maga győz meg engem annak helyességéről, mert amennyiben a városokat egymásközti különbségüknél fogva még külön sem lehet czélszerűen szabályozni, akkor hogy véli a t. minister úr azokat a megyékkel együtt szabályozhatni, amidőn a megyék és városok között még nagyobb a különbség (Helyeslés balról.) Azon erő, amelyet belügyminister úr felhozott, legfeljebb arra indíthatta volna őt, miszerint a városok iránt különjavaslatban és itt is csak azt, ami városokra nézve közös, állapítsa meg, a többit az egyes városok statutárius jogának tartván fenn. Ezek volnának tehát azok, melyeket előzetesen megjegyezni akarok. Át akarok térni most azon okok rövid előadására, amelyek nézetem szerint a törvényjavaslat elvetését indokolhatják. (Helyeslés balfelé): Halljuk !) Mindazáltal bevezetésül felemlítem azt, hogy ezen indoklásnál szemköztet javaslattal állásom nehéz. Mert vannak benne részletek, amelyeket én helyeseknek tartok, sőt vannak benne oly elvek, amelyeket kész vagyok megvédeni a mint csekély erőmtől kitelik; de vannak viszont olyanok, amelyeket semmi áron el nem fogadhatnék. Ezen ellentét a melybe jutottam és jutnak mindazok akik velem egy véleményben vannak, nem a mi hibánk, hanem hibája a törvényjavaslatnak, amely egymással ellenkező elveken alapulván mega idézi elő mindenkiben azon meggyőződést. Legyen szabad már most röviden azon okokat előadnom, amelyek nézetem szerint valamely törvényjavaslatnak átalánosságban el nem fogadását indokolják. Nézetem szerint három oka lehet ilyen elhatározásnak: először az intézkedésnek szükségtelen volta; másodszor a törvényjavaslatnak tartalma, harmadszor ajavaslatnak szelleme. Ami illeti az elsőt t. i. az intézkedésnek szükségét, arra nézve elismerem, hogy e szempontból kifogás nem tehető, sőt tovább megyek, nem csak szükségesnek, sőt sürgősnek tartom, kivált a jelen pillanatban, hol Európa politikai láthatárán rövid idő múlva borús fellegek mutatkoznak ; sürgetőnek, hogy a megyei önkormányzat mentül előbb szerveztessék azért, hogy az országot netán környező veszély idején az önkormányzatból menthető erőre is tehessen szert. De ha elismerem is, hogy a törvényjavaslat sürgetésen szükséges ebből nem meríthetek okot arra nézve, hogy ezért tartalma iránt is elnéző legyek. Ami sürgetően szükséges, annak nem szabad azért gyengébbnek lenni és azért mert sürgetően szükséges abból nem szabad azon következtetést vonni, hogy az rész is lehet. (Helyeslés) Az, hogy sürgetően szükséges, nem ment fel azon kötelezettség alól,hogy a törvényt jól készítsük el.Különben ha az állana,akkor a kormány igen könnyen járhatna el a törvénykészítés dolgában. Akkor hogy valamely törvényjavaslat elfogadásáról bizonyos legyen, nem kellene egyebet tennie mint azt jó későn benyújtania, és a késő beterjesztéskor azt mondania, hogy ime, készen a törvényjavaslat , mert nagyon sürgető fogadjátok el. Ez annak eljárásához hasonlít, ki midőn rósz ebédhez hívná meg vendégeit déli 12 órára estve 6 órakor találtatott azon reményben, hogy a hosszas várakozás által fejlődött nagy étvágy, a rész ebédet is jónak találná. (Derültség.) Kötelességemnek ismerem azonban azon állításomat, hogy a törvényjavaslat nem jó, bebizonyítani, s ez nem lesz oly nehéz. Azon t. kép- mai számunkhoz egy fél ív melléklet van csatolva. Vége. ETH TAUCZA. Fekete gyémántok. Regény öt kötetben. Irta Jókai Mór. ÖTÖDIK KÖTET. (Vége.) Nem! Evita Eljött a tárnaégés eloltásának évfordulója. A vén Pál fölkereste Ivánt, ki a mióta a részvény tárna igazgatója lett, ott lakott a főtelepen. Nem volt már ideje elzárkózni remetelakába. Az igazgatói állás a világgal folytonos érintkezést követel. Már útban volt e napon a tárna felé s fölvette szekerére a vén munkást. — Ma egy éve annak a nevezetes napnak. Monda Pál. — Tudom, Pálom.Az erényjutalmat ma fogjuk kiadni . Oda ítélte valakinek az esküdtszék ? — Egyhangúlag egy hajadonnak, aki kevéssel ma egy éve előtt állt be a tárnába. — S érdemesnek találtátok? — Minden tekintetben. A leány szorgalmas. Mindennap legelső, a ki a munkánál megjelen, s legutolsó a ki azt elhagyja. S munka közben nem látszik meg rajta a munka elleni panasz, mint sok asszony télén, a kinek a képe együtt nyikorog a talyiga-kerékkel.. Ez úgy veszi a munkát, mintha gyönyörűség volna. Mikor talyigáját tetézik, még ő biztatja a lapátolót, no meg egygyel rája !*S aztán fut vele jó kedvvel, s mikor visszajön, dalol, mintha mulatságból jöne. A pihenő óra végén ő sürgeti a többit, hogy „fogjunk újra hozzá.“ — Nem hivalkodó ? — Nem, uram. Az az ünneplő ruhája van most is, amiben egy év előtt idejött, s az most is olyan tiszta, mint akkor volt. Csak egy sor klárist sem visel a nyakán s a hajában csak egy vékony szalagot mely épen összetartja. Éjjel maga mossa ki fehér ruháit a rugó alatt. Az az egy furcsaság van nála, hogy minden nap tiszta fehér ruhát szeret venni. De hát maga mossa ki. Az ő fáradsága. — Takarékos-e ? — Segélypénztárunkba neki van legtöbb megtakarított forintja betéve. Még több is lehetne , de vasárnaponkint legalább egy napi keresményét kiosztogatja a templom körül ácsorgó koldusoknak. Pedig azok el vannak látva községünk részéről ; de a pap azt tartja, hogy megkívántatik az Istentiszteletre, hogy a ki sánta, meg béna, ott üljön a templom küszöbén vasárnap, hogy a nép gyakorolhassa rajtuk az alamizsnaosztás erényét. — Szorgalmasan jár templomba ? — Minden vasárnap eljön velünk; de ami különös, nem ül be a többi leányok közé a padba, hanem letérdel félre egy szögletbe a mellékoltár elé, s ott marad, arczát eltakarva, egész mise alatt. — Jó kedélye van-e ! — Soha se bánt meg senkit, s soha sem haragszik meg semmiért. Egyszer egyik asszony valami sértő szót mondott neki. Az ilyenért mi szigorúan szoktunk büntetni. A többiek feladták. És ő eltagadta, hogy bántották volna. Nem sokára az az asszony megbetegedett. Nem volt senkije, mert özvegy, s ez a leány virrasztott mellette éjszakánkint s este munka után ment be a gyógyszertárba elhozni számára az orvosságot. — Nem tettető , nem alattomos ? — Sőt inkább vig kedélyű és örökké tréfás. Tudja én uram, a mi fajtánk beszéd közben pajkos, nem válogatja a szót. Jaj volna annak mi köztünk, a ki a nyers beszéd hallatára drágalátoskodnék. A paraszt leánynak nem szabad riva fakadni, ha durván enyelegnek vele, hanem vissza kell tromfolni az ostoba tréfálkozót s jót kell húzni a kezére, ha a keze is jár hozzá. Ez nálunk a virtus. A riva fakadó leány megsértené a mi paraszt együgyüségünket, de ha pofont ad, azt mondjuk : derék leány! Inkább hirtelenkezű legyen, mint hirtelen síró, „mécses cserép“. Csak olyankor látom őt kényezni, mikor vasárnap délutánonkint az epreskert udvarán karikába ül a fiatalság, s ki tudja hányadszor, elmondatják velem azt a történetet, amikor én uram, leszállt a tömlőt levinni a beomlott tárnába egyes egyedül s már azt hittük ott vesz. Asszonyok, gyermekek viszszatartott lélekzettel hallgatják elbeszélésemet, pedig tudják már a végét. Egyik sóhajt, másik csodálkozik. Némelyik előre örül a képével, hogy már jön az a történet, ahol az eltemetettek sírjaikból kihozatnak, másik összeborzong, mikor a tárnaégés fölfedezése jön ; csak ez az egy könyezik eleitől végig, két tenyerébe temetve arczát. — És jó erkölcsü-e ? — Erre nézve összehivattuk az asszonyokat, hogy mondják el, mit tudnak felőle ? És, uram, nagy szó van vele mondva: egy mákszemnyi roszat sem tudott egyik is felőle mondani. Azután sorba vettük a fiatalokat ? Nem jár-e valamelyik az ablaka alá ? Mind kitagadta belőle magát. Pedig hát mit tagadnának rajta, ha úgy volna. Parasztleány parasztlegénynek való. Aki megszereti, majd elveheti. — Jól van, Pálom. Ez alatt megérkeztek az ős tárnához. Kiszálltak a szekérből s felmentek az őrlakba, mely az összekötő szárny vasút mellett épült. (Volt már szárny-vasút is a hajdan tilalmazott tereken keresztül az őstárnáig.) Ott már összegyűlve találta a munkások egy részét Iván s intézkedett, hogy a többieket is hívják elő, a munkát szüntessék meg mára. Asszonyok, férfiak lassan kint összeszedekeztek, csak még egy csoport leány maradozott el a tárnában: fogadásuk tarta, hogy addig nem hagyják abba a munkát, míg egy a tárnából most érkezett szekér tartalmát mind fel nem talicskázzák arra a roppant nagy szénhalomra, mely a vasút oldalán tovaszállításra vár s bár mindig hordják, mégsem fogy el soha. A halom eltakarta a tárna nyílását az őrháztól, a hol Iván állt. Csak a leányok vidám viháncsolása hallatszott a halmon túl, amint egymást tüzelték a gyorsított dologra. Egy hang elkezdett valami népdalt énekelni. A dallam olyan busongó, melancholicus, mint a tót dallamok szoktak lenni, mintha sírva készítették volna. S a hang, mely azt énekli, szép, csengő, érzelemteli. Szövege egyszerű: „Mikor fésültelek, Ugye nem téptelek ? Mikor mozsdattalak, Ugy-e nem szidtalak ?41 Iván komor tekintetet váltott. Minek éneklik még ezt a nótát ? Minek veszi más is szájára ezt a dalt ? Hogy nem hagyják azt is elmúlni, elfeledtetni ? — Most jön az a leány, uram , mondá a vén Pál. Hallom a nótáját. Most jön fel a szénhalom tetejére. Egy percz múlva megjelent a leány a fekete domb hegyén. Futvász hajtotta fel terhes talyigáját s oda érve, ruganyos gyorsasággal ülite ki annak tartalmát. Az öreg széndarabok gurultak alá. Egy fiatal, kifejlett hajadon alak volt az; kék mellénye, kurta piros rokolyája. De az a piros rokolya nem volt feltűzve az övébe, csak karcsú bokáit, domború lábfejeit engedé láttatni. Fejéről félig lecsúszott a tarka kendő, s fénylő fekete hajtekercsét feje körül csavarttan engedé láttatni. Arcza poros volt a széntől s ragyogó a jó kedvtől. Földi szenny és tülföldi gloria. S amit nem takarhatott el a szénpor, az a két nagy fekete szem, az a két nagy fekete gyémánt. Csillagokkal teljes sötétség. A leány egy perczig mozdulatlanul állt a szénhalom tetején, bámultan tekintve le az öszszegyült sokaságra. A másik perezben ott állt mellette Iván. Az öröm örjöngő rémületével szökött át a vasút mélyedésén az őrház küszöbéről s felrohant a szénhalomra. — Evelina! Kiálta , megragadva a leány kezét. A leány rá nézett s azután csendesen ingatva fejét, viszonza: — Nem! — Evila. — Te itt vagy! Ide jöttél! A leány szelíden válaszolt. — Itt dolgozom,uram, az ön tárnájában egy év óta... S ha megengedi ön , — itt fogok dolgozni ezután is. — Óh nem! Te nem fogsz lenni! Kiálta hevesen Iván, s kebléhez vonta a leány kezét. Láthatta, hallhatta mindenki, aki ott körüiállt. A leány lehajtá fejét Ivánnak kezére, mit ajkához emelt. — Nem! Nem! uram. Engedje, hogy cselédje legyek , szolgáló a házánál. Nejének szolgálója. Én ott is boldog leszek ! Nem akarok én többet. — De akarom én! Hozzám jöttél, hogy enyim légy. Hogy lehettél oly kegyetlen, egy évig ily közel lenni és nem szólni nekem ? — Oh uram. Ön nem emelhet föl engem magához : szólt a leány fájdalomteli arccal, kínos vonakodással. Ön nem bocsáthat meg nekem. Ön nem tudja, hogy én ki voltam ? — Mindent tudok ! És mindent megbocsátok. Ezzel a megbocsátó szóval tanusítá Iván, hogy semmit sem tud. Mert ha mindent tudna, akkor □em ennek a leánynak kellene az ő lábánál térdepelni, hanem ő neki a leány lába előtt és csókolni annak a kezeit, melyeket meg nem fertőzött az utálatos pézsma, s megbecsüli a szénpor! Iván keblére szokta a leányt. Az pedig rebegve monda. — Ön megbocsát nekem , de azt önnek nem bocsátja meg a világ soha. — Világ! kiálta Iván s urtagadó büszkeséggel emelte föl fejét. — Az én világom itt van! – szólt mellére ütve. A világ ? — Nézz szét e dombról. A ki e völgyben él, mind énnekem adósom halála órájáig ! — Minden fűszál nekem köszönheti, hogy tovább zöldülhet itt! — Hegy, völgy tudja, hogy Isten után én tartottam meg őt! — Egy milliót szereztem ! — És anélkül, hogy valakit megfosztottam volna tőle. — Ahány fillért, annyi „Isten áldjon“t kaptam hozzá. — A herczegi palotáktól az özvegyasszony kunyhójáig én szárítottam fel a kétségbeesés könyeit. — Kiástam ellenségeimet a sírból, s árváikról, özvegyeikről elvettem az árva és özvegy nevet. — Magasztalva kürtölte híremet : ország, világ, s én a föld alá bújtam, hogy nem halljam. — A nők legszebbikét láttam rám mosolyogni, s e mosolyban volt az egész világ! — S én csak koporsója kulcsát tartottam meg annak, akitől a világ olyan szép volt. — Az én világom itt van belül. És abban soha sem lakott senki, és soha sem fog lakni senki, egyedül te. — Szólj. Fogsz-e szeretni engem ? A leány szemei homályosultak. A mennyországot érzé fejére szakadni. Zeusz fénylő arcza volt az, melyből egy pillantás Szemerét megölte. — Óh uram .... rebegő, .... ha most meg nem halok, .... akkor szeretni fogom önt örökké . .... de én tudom,.... hogy most meg kell halnom......... Azzal Iván karjába rogyott élettelenül. Arcza, néhány percz előtt még olyan piros, sárga lett, mint a viasz: szemei, az imént oly ragyogók, merevek lettek, mint a kő . a termete, a múlt pillanatban d ruganyos, mint fakadó rózsa, lankadt lett, mint lehullt rózsalevél. Iván ott tarta ölében a leányt, a kiért annyit küzdött, annyit szenvedett, s a ki azt mondá neki, „ha most meg nem halok, szeretni fogom önt örökké valéltan, élettelen, szivdobbanatlan. ” „De én tudom, hogy most meg kell halnom De nem halt meg, Utolsó fejezet. Ami gyémánt volt, gyémántnak maradt. ”