A Hon, 1870. szeptember (8. évfolyam, 207-236. szám)
1870-09-11 / 217. szám
21. szám Vill. évfolyam. Reggeli kiadás: Pest, 1870. Vasárnap, September 11. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7.sz. földszint. Előfizetési díj: Pestin kiudva, vagy Budapesten hihot hordva reggeli és asti kiadás együtt: 1 hónapra...........................1 frt. 36 kr. 8 hónapra............................ „ 50 , 6 hónapra.........................11 , . . Az esti kiadás postai kalönküldéséért felülfizetés havonkint .......................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7. sz. Beiktatási dij: 9 hasábos ilyféle betű sora . . . 9 kr. Bélyegdij minden beitatásért . . 30 „ Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. ÍJG& Az előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési árak : „A HON“ 1870. II. félévére. September hóra .....................1 frt 85 kr. September—decemberre (4 hóra) 7 „ SS „ Az ceti kiadás postai különküldéseért felülfizetés havonkint 30 „ Pest, junius hóban 1870. A .HONT kiadóhivatala. PEST, SEPTEMBER 10. Pest, sept. 10. Néhány nap előtt egy felhívást koczkáztattam minden nemzetiség íróihoz, melyben arra kérem pályatársaimat,hogy bárminél viszontagságokat hozzon is ránk a sors, mi irók, költők, journalisták ne szitsuk a különajku nemzetek között a fajgyűlöletet. E felhívással nem becsültem túl saját csekélységemet, de azt viszont jól adtam, hogy a magyar lapok véleménye felől —jelenben — tudomást szoktak szerezni Párisban úgy, mint Berlinben, mint Szentpétervárott. Arról is tudomásom van, hogy a németországi körökben nem vették jó néven felszólalásomat, s azt a magyar írók barátságfelmondásának tekintik a német irodalom irányában. Felszólalásomnak pedig tisztán speciális magyar politikai indokai voltak. Tudom jól, hogy a háború levegőjében van az a miasma, mely még a legnemesebb kedényű emberek költői vénáját is megmérgezi, s kíséri a hadjáratot, mint a cholera és a typhus. Sokszor volt szerencséje Magyarországnak a nagy európai hadjáratokból területileg kimaradhatni, hanem a cholerája, a typhusa a háborúnak mindig meglátogatta Magyarországot is, így ragad ránk a nemzetiségi gyűlölet kór fogékonysága a Német-Franczia példa után már is. Magyarországnak is vannak minden rész időjárást megőrző sebhelyei s vannak itt is tollak, mik e sebeket érintve, kelevényt támaszthatnak azokból. Midőn a berlini ponyvairodalomról szólt egy munkatársam, ugyanakkor minden munkatársa a Honnak, velem együtt, száz- és százszor megrótta a franczia magas irodalmat, notórius ámításaiért, kiméletlen, saloppe nyelvéért, s feljajdultunk mindannyian a morál ijesztő sülyedése ellen, midőn a franczia journalistica irtó harczot, kutmérgezést hirdetett népének. — Tehát igazságos mértékkel mértünk. Kölcsönös kíméletre felhívásunk nem egy nemzetnek szólt: — az emberi ész sublimátumának,az általános költői szellemnek szólt az. Az irók szóltak irótársaikhoz. Azok kiáltották azt, hogy a becsületet nem nyállal, hanem vérrel szokás tisztára mosni. Mint nemzet nemzetről mindig tisztelettel szólt a magyar a nagy Németország népéről. Egyesülési törekvésüket üdvözöltük, védelmi harczukba elegyedéstől a monarchiát visszatartóztatni törekedtünk, győzelmeiket a zsarnokság ellen az igazügy győzelmének elismertük. Sőt tovább megyek: még a jövendőre nézve is teszek egy nyilt vallomást. Ha Németország túl menne is azon a határon, mely ügyének igazságos voltát körvonalazza, s mely e körön belül annyi igaz rokonszenvet biztosított számára; — fájna lelkemnek, hogy a német nemzetet nem szerethetném többé; de tollamat egy perczig sem engedném azon üdvtelen munkába fogni, hogy a német nemzet ellen Magyarországon gyűlöletet szítson; mert az szerencsétlenség volna — önhazámra nézve. S ha a balvégzet azt mérné ránk, hogy egykor mint ellenségek álljunk szemközt, amit nem hiszek: hajigálnánk egymást tűzzel, de sárral soha, mert ennek a sebei gyógyíthatlanok. A magyar írók megrovásai nem a német nemzetet illették, hanem azt a salakot, melyet a nemzet úgy is önmagából kivet, midőn uj bora kiforr; de ha ki nem veti azt, bizony ott marad az benne eczetágynak. Mi nem avatkoztunk a németek és francziák harczainak etnicájába, de tiltakoztunk az irók közt kitörő nemzetiségi harcz ellen. Ez minden keresztény és olympi istenek ellen való zendülés. Ez kárhozatra ítélése Guttenbergnek a paradicsomban. Ez gyújtogatás a genie lángjaival. Ez a megfordított teremtés! Legyen az író nemzete barczában a csaták „hegedősne, „barde“ja, de ne a piaczi szenvedélyek kofája. Egy Körner, Bürger, Rouget de Mile előtt kalapot emelek , de Pasquino szobrától elfordulok. De elég a bombasztokból! Az egész felfohászkodásomat kiki úgy veheti, amennyit rá nézve ér az. Egy ilyen szegény magyar írót, ha nem tetszett, amit beszélt, egy hatalmas világnemzetnek agyon sem kell ütni, csak agyon hallgatni — s nincsen ránézve többé. Hanem én azért a magam kötelességét meg fogom tenni. S teszem idehaza is. Meglátom a szálkát a magunk szemében is s igyekezem azt eltávolítani. Mondok rá egy példát. Volt nekünk egy nagy költőnk, s nekem kedves barátom: Petőfi. Most ennek az eddig kiadatlan munkáit bocsátja közre az Athenaeum. A bizottmánynak, mely a költeményeket kiadás alá rendezi, én is tagja vagyok. Vannak e költemények között olyanok, melyek tündökölnek a nemzeti gyűlölettől! Arsenicum mely oxygen között lángol! Némelyik olyan, hogy mikor Leviathant ledobták az égből, a pokolig leérve, nem énekelhetett nagyszerűbbet. Egy-egy kincs a költészet Ambroser Sammlungjában. És én azt mondtam: ássuk el ezeket a mi kincseinket, hiszen ezeknek a fénye gyújtani képes! S a nemzeti gyűlölettől ragyogó költemények nem lesznek fölvéve ez idő szerint Petőfi hagyományai közé. — Az oltárról loptam le ezt a lángot én magam, hogy fel ne gyújtsa magát a templomot. Valóságos vandalismus volt: a Niebelungen kincsei a Rajnába dobva. Gyilkos voltam; többi: Censor voltam!— De nem ! Fajgyűlöletet hirdetni még egy Petőfinek sem szabad. Legyenek a német költők, de a francziák is annyi szigorral saját napi irodalmuk nemzeti gyűlöletet hirdető termékei iránt, miknek eltépett rongyából még a meggyilkolt genie fájdalma sem kiált utánuk. Az orosz kormány azt indítványozta nemrég, hogy a háborúban ne lőjjünk egymásra" szétrobbanó lövegekkel, mert azok egyszerre sok embert megsebesítenek. — Megbukott indítványával. Én még egyszer indítványozom, ne lőjjünk egymásra — piszokkal, mert az milliókat talál, s millióknak fáj. Óhajtom, hogy ne bukjam meg vele. Békesség a szellemek között........... Jókai Mór. TARCIZA. A porosz „Tugendbund.“ (y. y.) Hatvanhárom év előtt nem volt megalázottabb ország Poroszországnál. A jénai csatában legyőzve s a tilsiti békében megcsonkítva, I. Napóleon, e hadóriás vas lábai alatt hevert, ki elvette tőle mindazt, amit csak elvehetett, roppant hadi sarckot rótt rá, várait saját őrségével rakta meg,kereskedését megszokta ■ a porosz királynak nem engedett 42.000-nél több katonát tartani. Lujza királyné (Vilmos anyja,) annyira szívére vette e megaláztatást, hogy folyvást sírt és bánatában halt meg. Vilmos király, ki most hatvan év múlva visszaadá e rettenetes kölcsönt, kisgyermek korában eleget látta e nemeslelkű anyakirályné könnyeit. Épp a zsarnoki nyomás fejte ki azonban a porosz nép erejét. Szerencsére, voltak kitűnő államférfiai: K. Stein miniszter, ki a jobbágyságot fölmenté nagy terhétől s a polgári rendet életre kelté, aztán b. Hardenberg, államkanczellár, ki a védkötelezettség elvét s a kiváltságok eltörlését érvényesité, Scharbornst, ki a landwehrrendszert teremté, és többen. Ezek erélyes kézzel munkáltak azon, hogy a minden izében vérző nemzetet fölemeljék s a szellemi és anyagi romlástól megóvják. Midőn ma Poroszország oly diadalt ünnepel, minörül két hó előtt aligha álmodott, bizonyára nagy kegyelettel emlékezhetik e férfiakra, kik mai virágzásának alapjait a legkomorabb időkben, úgyszólván a nemzeti rabság éveiben veték meg. S munkájuk mily roppant nehéz volt! A kipusztított népet kishitűség fogta el, nem is remélve jobb jövőt. Minek harczolnánk a végzettel, — mondá a többség — hajoljunk meg a franczia császár diadalszekere előtt, különben agyongázoltat robogó kerekeivel! Báró Stein és társai belátták, hogy ily körül- Imények közt a népszellem emelése az első feladat. Nagy nyitásokat hoztak be e czélra: a paraszt telkek fölszabadítását,vezédkényszer eltörlését, a keresztyén felekezetek egyenjogosítását, minden polgár államhivatali képesítését, korszerűbb közigazgatást s városi törvényt és ezzel a polgári önkormányzatot. Ez úton kívánták az osztályok villongását eltörleni, a nemzet erkölcsi és anyagi erejét kifejteni, s — mint Stein brá —„a nép szeretetét oly mértékben ébreszteni föl a király és haza iránt, hogy életét és vagyonát is örömest hozza áldozatai.“ A kormány e törekvései mellett — ugyane czélra t. i. a megtört nép fölemelésére — társadalmi uton is történt egy szövetkezés : az úgynevezett „Tagendbund.“ Komoly férfiak, nagyobbára az előkelőbb osztályokból álltak össze oly társulattá, mely a politikát kizárván köréből, csupán a nép erkölcsi erősbítését tűzte ki feladatául. E társulat eszméje Mosqua Königsberg ügyvédben támadt, ki szomorúan látta a polgári és állami élet elerőtlenedését. A férfiak közül, kikkel ez eszmét közlé Lehmann tanár a keletkező szövetség „czélzatát is törvényét“ azonnal írásba foglalta. „A tagok — ha többi közt — szóval és írásban, a hatalmukban álló minden eszközzel oda működnek, hogy egyre gyarapodjék köztünk a hazaszeretet, német önállóság, egyenesség, a család természetes kötelékeinek szeretete, ragaszkodásunk a király és alkotmányhoz, a törvény és felsőbbség tisztelete, vallásosság, a szigorú törekvés minden erkölcstelenség, bűn és hamisság ellen, a tudomány és művészet szeretete, emberiség és testvériesség, a fényűzés gyűlölete, mint a mely mérge a hűségnek, a természetességnek és nyilvános egyszerűségnek, s ápolója az álkodásnak, önhaszonlesésnek és hamis erkölcsöknek ; s gyarapodjék továbbá a szabadselküség és testi erőtelj, s végre gyűlöletünk a hízelgés csúszás mászás, elpuhultság és embertelenség ellen. Általában a valódi emberiség legyen ez egyesület lelke, s a bűn pedig gyűlöletét képezze.“ Ki volt mondva továbbá, hogy „semminemű“ politikába, alkotmányozásba s polgári hatóság dolgaiba nem elegyedik. Nem képezi az országnagyok fenyitószékét, sem azok hatáskörébe nyúlni nem kíván.“ Mindamellett félremagyarázták törekvéseit. Még B. Stein is válasz nélkül hagyta az elnökség két levelét, melyben támogatását kérték. A királyhoz fordultak tehát, ki egy 1808. jun. 30- án kelt kabinet-iratban dicsérőleg nyilatkozott az egylet törekvéseiről, amennyiben az erkölcsösséget, vallásosságot, komoly ízlést és közérzületet kívánja éleszteni; de egyszersmind inté az elöljáróságot, hogy „a társulat óvakodjék minden oly túlterjeszkedéstől, mely az azonnal való feloszlatást vonná maga után.“ Az erény-szövetséget 1808. ápr. 16-án Königsbergben alakiták meg, s onnan is került legtöbb tagja, lassan-lassan 244 re emelkedne. A főelnökség mindig is e helyen maradt, s innen törekedtek azt mindenfelé terjeszteni fiókegyletek által, melyeket kamaráknak neveztek. A siker azonban gyér volt, még pedig azért, mert a nép sülyedt vala. A szabadság nélküli állapotok mindig erkölcstelenítik s erőtlenné teszik a népeket. Első Napóleon zsarnoksága megbéníta Poroszországot is, hol nem uralkodott ugyan valami durva zsarnokság, hanem az a kicsinyes bizalmatlan, nagyképű firkáló és rendőrrendszer, mely a népet erkölcsileg igen elcsenevészíti. Szolgalelkek voltak divatban , a meghunyászkodás nagyrabecsült erény volt. A nagy tömeg, nem csupán a műveletlen rész, veszedelmesnek találta, hogy egy szövetség oly dolgokba elegyedik, melyekről gondoskodni a hatóság dolga, a közérzületet és közjóstet akarja emelni s arról beszél, hogy feddhetlen férfiak vállvetett működése folytán a rommá lett haza újjászülessen. Valóban, az erényszövetség nem is igen való volt oly államrendszerbe,mely minden közdolgot a hatóságok nehézkes tevékenységére utalt a nem hivatalnokokat pedig igen is szűk hatáskörre szabtá, melynek határaiból kilépni vajmi kevésnek volt kedve, nehogy nyugtalan fejűnek vagy rész alattvalónak tartsák. Ez egyletet főleg a rendőrség, a katonák és junkerek nézték rosz szemmel, szemére hányván, hogy államot akar az államban képezni, s ártatlan álcrája mögött valami titkos czélt rejteget. Az első tagok közt főbb tisztviselők, tanárok és lelkészek voltak legnagyobb számmal képviselve; tisztek is elegen, de a földbirtokosok közül alig néhány lépett be, a néptanítók közül még kevesebben, a kézművesek közül pedig alig valaki. Reichenbergben huszonkét kézműves tag volt, Boroszlóban három, Kolbergben és Königsbergben pedig csak kettő kettő. Egyébiránt ennek maga az egylet is oka volt, mert mindenek előt a műveltebb osztályok férfiait akarta megnyerni, kik a szövetkezés eszméjét jól megértsék és ki tudják vinni, ők terjesztvén azt el azután a nép alsóbb rétegeiben. Königsbergben indítványozák, hogy a „sajátképenn polgárok“ számára külön kamrát létesítsenek, de ezt az egylet nem fogadá el. Sléziában, melyből elég sok tag jelentkezett, Bardeleben — a „Tugendbund“ utazó ügynöke — terjesztő el. Pommernben a tagok száma soha sem emelkedett százra, főleg azért, mert a kolbergi parancsnok, Ebra nagy ellensége volt a „Tugendbundnak.“ — „Egy babám, mondá egy alkalommal tisztjeinek, — hogy a várósban valami erénytársulat alakul , gyakran tart gyűlést. Szeretem remélni, hogy egy katona sem lép bele.“ Brandenburgban csak nyolc tag volt, s ebből Berlinre mindössze is négy esett. Pedig Bardeleben itt többet remélt a kocsmákban toborzva, „mivel — úgymond— ezt a népet a méhser és burnót mellett lehet megcsípni és megdolgozni.“ De a méhser és burnót ezúttal megtagadták a szolgálatot. Hiába, az akkori Berlin egészen más volt,mint a mai. Minden fényét csupán az udvartól kölcsönző. Szerencsésnek érezé magát, ki egy komornyikkal vagy ezüst mosónővel atyafi lehetett, s boldogtalan volt, kit egy udvari hivatalnok kedvetlen pillantásáért. Még a hazafias körök is tele voltak aggódással, töprengéssel, és pedig méltán, mert sok idegen kémkedett s a francziák minden hazafias mozgalmat rendesen a királyon bosszultak meg. Ekkér mindazok a férfiak, kiknek politikai befolyásukat ismerők a francziák , az erénytársulattól távol maradtak, így Greisenau és Scharnhornst sem voltak tagok. Egy-egy nevezetes egyén nevét megtalálhatni ugyan a névsorban, de legtöbbször kitörülve. Schill, e merész porosz hazafi és bátor katona, ki a francziák ellen a kormány tudta nélkül indult meg katonáival,de e merész vállalatának áldozatául esett, — ismerte és becsülte az Eredeti külföldi levelezés. (Saját tudósítónktól.) I. (Kgy) Berlin, sept. 7. Az itteni különböző szinezda hírlapok ma a franczia ideiglenes kormánynyal foglalkoznak. Garnier-Pages-t tartják egyedül higgadt eszünek a kormányférfiak közt, de erélytelennek mondják, Leflót derék jellemnek ismerik el. Trochu előbbi, különben jelen műveiben bebizonyította már, hogy nagyon csügg a frásisokon, s habár oreanspárti, a gloiretól egészen el van kábálva, míg Jules Simon inkább mint szabadelvű doctrinár tűnik ki, mintsem mint államférfi. Ellenben Jules Favret, Cremieux és Gambettát a kitört bábomnak egyenes erkölcsi szerzőiként tüntetik fel, kikkel szemközt nincs remény, hogy az események súlya alatt eszélyesebbekké és higgadtabbakká váltak volna, annál kevésbé, mivel az események egész horderejét sem ismerik, a még most is hadseregről beszélnek, mely már nem is existál. Mert Bazaviere alig lehet már számítani, Vincy pedig, ki úgy látszik szerencsésen kicsúszott, Párisba érkezett — ha ugyan e bbr is nem a franczia lapok gyógyulatlan hazudozásának szülötte — már csak töredékével bir seregének. S hogy az ideiglenes kormány sem hagy fel a régi rendszerrel, s nem mondja meg neki végre a való tényállást nyíltan, ez itt majdnem sajnálkozást szül már a franczia nemzet iránt. Azt, hiszszük ugyanis,hogy a hihetetlen vereségeknek legaább egyharmada a közvélemény e félrevezetésének tulajdonítható, s hogy a porosz győzelmek sokkal drágábba kerültek volna, ha a népet és hadsereget nem hódították volna elhamarkodott diadalhírekkel. Ellenben valamennyi itteni újság hangosabban vagy halkabban azon aggodalmat fejezi ki, hogy talán az elfogott császárral fognak alkudozni, vagy hogy pláne vissza fogják őt helyezni. Ez egyhangú kárhoztatással találkozik, mert a történet nem ismer szerencsétlenebb eszmét, mint a Bourbonok 1815 ki visszahelyezése volt. Mindenki egyetért abban, hogy a franczia nemzetre magára kell bízni saját belügyei rendezését, s hogy még a köztársaságot is el kell ismerni, ha külpolitikájára nézve biztosítékot nyújt. De abban is egyhangú a vélemény, hogy a császár, amíg fogoly, souverainnek tekintendő, s igy kell vele bánni, miután a francziák nem tették őt le, mikor még szabad volt, s most mint fogoly, nem tehet elhatározásából semmit, s igy le sem mondhat. E kérdést itt államjogi szempontból fejtegetik. E kérdés elvben sok hasonlatot tanusit azon vitákkal, melyek V. Ferdinánd király 1848 ki egyoldalú lemondása fölött folytak Magyarországon 1861 ben. A demokrata lapok mind javaslatokkal állnak elő, hogy miután a császárnak 200 milliónyi magánvagyona van, csak az összeg lefizetése után bocsáttassék szabadon. Ez összeg azonban ne a porosz, ne is az összes német kormányoknak jusson, hanem — miután 1866-ban Bismarck, Moltke, Boon, Herwarth és Steinmetz összesen 2 millió dotatiót kaptak, s fordítsák e 200 milliót az e háborúban résztvett egész német sereg számára szolgálandó nyugdíjalapra, s így évenként osztassék ki 10 millió az özvegyek és árvák között is. Ha az egész német sereget egy millióra tesszük, minden emberre 10 tallér esnék, ami bizony nem sok. A császár fogságát bizonyosan privát vagyona is meg fogja érezni, ily áldozat nélkül meg nem szabadul. De amennyire én ismerem, nem hiszem, hogy ő ily roppant vagyont takarított volna meg, miután eleitől fogva végig roppant hajlama volt a pazarlásra, kevés érzéke a kicsinyes takarékosságra, és tagadhatlan nagy a hálára olyanok iránt, kik neki szolgálatot tőnek. Bizonyára jobban el lesz látva, mint közönséges magánemberek , de egy negyedrész milliárdról mégis alig lehet szó. Míg a legtöbb hírlap azt tanácsolja, hogy a nemzet a fogoly iránt teljes komolyságot, sőt megvetést tanúsítson, és tartózkodjék hozzá közel tolakodni sőt bámulni, — mire egyébiránt gondja lesz a hatóságoknak, — a jó berliniek máskép tekintik a dolgot, és nincs vége hossza a Kasselbe járó vasutvonatoknak,mlyeken kíván Csiak százai kivált börzeemberek utaznak oda. Nagy meglepetést okozott mai nap a41-ik hiv. tavs’irgöny megjelenése, mely csak most hozza Podbielsky jelentését sept. 4-ről, mely tehát már 4 napja, hogy Varennesből útnak eresztetett, tudatván hogy Sedannál 14 gyalog és 5 k 1 lovas hadosztály rakta le a fegyvert. A számok helyességén senki sem kétkedik, mert a porosz távsürgönyök még egyszer sem hazudtak, de azt hiszszük, hogy a létszámok nem teljesek. Mert egy hadosztály két dandárból, egy dandár két ezredből, 8 egy ezred 3000 emberből áll, tehát minden divisio teljes létszáma 12000 ember. E számnak a csatákban erősen meg kellett ritkulni. Az összes szám mindenesetre túl van a 40000-en, bár mint állítják is a párisi lépők unisono, hogy nem több 40,000-nél. Valamennyi főtiszt ezredestől hadnagyig, ha reversalist írt alá, hogy a mostani háborúban Németország ellen nem harczol, teljes fegyverzetben haza bocsáttatott. A capitulatiónak belga lapok közölte sövegét azonban itt máig is apocryphnek tartják, miután itt még közzé nem tétetett, s maguk a belgák is azt tették hozzá, hogy: „állítólag.“ Treitschke Henriktől a német írótól,aki még a Pesten jól ismert „kis Kiliánnál“ is siketebb — egy röpirat jelent meg, vagyis egy füzet alakú külön lenyomat a N. Pr. Jahrbücherből. Az irat czíme: „Mit követelünk Francziaországtól?“ Megérdemli a figyelmet, miután Treitschke a Bismarck tolla, s a jelen irat annálfogva kormányprogrammal tekinthető. Ismertetésül álljon itt néhány sor belőle.] „Mérsékelt igényeink — mondja — Francziaország német tartományai és annyi franczia terület, mely ezek biztosítására nélkülözhetlen; tehát körülbelül: Haut-Rhin és Bas-Rhin departementek egészen, Moselle departement nagy részben, Meurthe departement csekély részben. Metz vára czimeréről le kell csapni a szűz leányt jó fegyverünkkel, és a német Lothringia fővárosává kell azt tenni. A vén püspöki várost évek múlva ismét németté kell tenni.“ „És ki képes ezen megnyert tartományok felett uralkodni és üdvös fegyelmezés által azokat a német életnek megnyerni ?“ kérdi tovább, kész felelete ez: Poroszország s csak Poroszország ! Északnémetországon ugyan vannak, kik elég meggondolatlanul azt mondják : Megajándékozzuk vele a délieket hűségükért. E nyilatkozat azonban csak kedély dolga lehet, mely nem gondolja meg, hogy ez még veszélyessé is válhatnék. Bajorországnak és Badennek nem kellenek a meghódított tartományok, már azért sem, mert maguk is érzik, hogy missiójukat nem tudnák betölteni. Csak Poroszország fogja tudni Elsast a franczia hivatalnokoktól megtisztítani és az ellenséges erőt hazaiakkal pótolni. És aztán kárpótlást is kell nyújtani az elsassiaknak. De mily kárpótlás volna az, ha a hatalmas tricolor helyébe fehér kék vagy veres sárga zászlót kapnának. Nem, ők csak poroszokká lehetnek, ha megszűntek francziák lenni. Porosz polgárokká lenni megtanulhatnak, de nevetséges volna előttük, ha egy müncheni királynak kellene engedelmeskedniök, ki fölött egy főkirály uralkodik Berlinben.“ „Az elsassiak megvetnék a zilált Németországot, de szeretni fogják, ha Poroszország erős keze fogja őket nevelni. Józan, igazságos alapelvekkel fogjuk azt végbevinni. Rövid átmeneti szigorú dictatúra után belépnek a porosz-német alkotmányos jogok teljes élvezetébe. Ha egyszer a hivatalnoksereg tömeges nyugdíjazás által meg lesz tisztítva,irgalmatlan szigor fogja üldözni az árulási kísérletet. Nyelvükön nem teszünk erőszakot. De a német állam csak németül beszélhet. Mindazonáltal szelid rendszabályok fogják a nyelv használatát szabályozni. Egész reménységünket abba helyezzük, hogy a szabad német szellem e tartományokban fel fog éledni. Fel fognak gyógyulni, ha egyszer a tiszta német nyelv fog tanodáikban taníttatni. Mire a most összetört Francziaország torlóháborút bír ellenünk intézni, az elsassiak ki lesznek velünk engesztelve. A legújabb witz egy harczból visszatért katona következő elbeszélése: „16-án Metz várának rohanunk. Egyszer csak azon vesszük észre, hogy ott vagyunk. Hanem a gotó úgy hullott, hogy vissza kellett mennünk, És egy árokba estem, és a mieink ott hagytak. Meglátom a 3 ik compániát, hozzá csatlakozom, s együtt megyünk hátrafelé. Hát egyszer csak oldalba lőnek. Milyen boszuság! az a golyó a 3 ik compániának volt szánva, s én az elsőhöz tartozom/1 — Méltó társa ez annak a bécsi nemzetőrnek, ki 1809 ben rákiáltotta franczia tüzérekre: „Ti marhák! Mit lövöldöztök ide! Nem látjátok, hogy itt emberek vannak ?“ II.(Ogy) Nápoly, sept.7.Cadorna tegnap esti 6 óráig még nem lépte át a határt, a tegnapi nap a Passo Corese körül félkörben fölállítva volt seregek összpontosítására fordíthatván.Mondják, hogy az átlépésnek tegnap éjféltájban több ponton egyszerre kellendett megtörténni : innét ugyanis Pontecorvo, S. Giovanni Incarico, s Isolettánál, tuo del Torni, Orte, s Passo Corese nál. Ez utóbbi helyen 20,000 ember van összpontosítva. Az olasz kormány e közben alkudozásokba lépett a franczia köztársasággal, a septemberi conventio érvényen kívül helyezése iránt. Tegnap, mondják, kedvező válasz is érkezett már Favretől, s Bixio az ///elő jegyzőkönyv aláírása végett Párisba küldetett. Annyit bizonyosan mondhatok, hogy akár jó akár részeredménye legyen az alkudozásoknak, az olasz kormány mindenesetre elfoglalja Rómát, s Cadorna az eziránti parancsot s utasításokat hétfőn este személyesen vette át Flórenczben. A vérontást elkerülendő, Viktor Emánuel egy Rómában kedvesen látott egyéniséget Sclepis grófot küldötte a pápához, hogy a hasztalan ellentállásról lebeszélje. Az olasz kormány mindennemű biztosítékokat nyújt a pápának, egyházi hatalmának korlátlan gyakorolhatása iránt a e biztosítékokat egy memorandumban fogja Európa hatalmaival is közölni. Mára a királynak egy kiáltványa váratik az olasz néphez. Itt az a hir, hogy az összes működő sereg fővezényletét Humbert koronaherczeg vállalná át, a pápai katonák vezéreiül pedig Bourbon Ferenczit s fivérét Girgenti grófot említik, kiknek egyike egy csapat pápai zuárval kiszállót eszközölne Gaeta közelében. (Csak próbálja meg!) A pánczélos hajók tegnap mind kiindultak az itteni kikötőből a pápai partok felé, a „Terribile“ s „Formidable“ Civitavecchia elé küldettek. A nápolyi szabadelvű párt óriási tüntetést készített elő tegnapra, ez azonban a jobb hírek érkeztével szükségtelennek tartatott. Mai számunkhoz egy fél ív melléklet van csatolva.