A Hon, 1870. október (8. évfolyam, 237-263. szám)

1870-10-22 / 256. szám

256. szám. VIIL évfolyam. Reggeli Kiadás. Pest, 1870. Szombat, October 22. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere 7. sz. földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ..............................1 frt. 85 kr. 3 hónapra ..............................5 „ 50 , 6 hónapra ............................k­ . ) . Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés h­avonkint ... (5) kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától l'ojj..számittatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. sz. Beiktatási díj: 9 hs­ábos ilyféle betű sora . . . a kr. Pét' e 'díj minden beiktatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetés­ek többszi­ri beigtatás mel­let, kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyílt-téri 5. hasábos petit sorért. . . .25 kr. ÜV Az előfzetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza 1 r~ •«murr Előfizetési felhívás „A HON“ utolsó évnegyedére. October—decemberi */« évre . 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai kölönkü­l­déséért felülfizetés havonkint 30 „ aiS*v" Külön előfizetési iveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A „HON“ kiadóhivatala. PEST, OCTOBER 21. A helyzet Ausztriában. A Lajthán túl történők napról napra jobban magukra vonják figyelmünket, mert mindennap bonyolultabbakká vál­nak. Hogy nemzetiség dolgában mily ál­lapotok vannak, arról csak szerezhetünk magunknak fogalmat, ha a dalmát dolgo­kat és cseh viszonyokat bá­r futólag is szem­ügyre vesszük ; hogy a vallás dolgában is kuruczul állnak, bizonyítja a pápát váró Innsbrucktól kezdve a clericalis párt minden üzelme fel egész a linczi püspökig és a bécsi iskolaügyekig, melyek kiegé­szítő részét képezik Beust és Potocki alázatos kaczérkodásai e párt „pápa rab­lás“ ellen való petitióival; de most épen e régi sebek nincsenek szőnyegen, most főleg az alkotmány és a honvédelmi kér­dés éget annyira, hogy mi is érez­zük — nagy keservesen. A­mi az alkotmánykérdést illeti: míg a nemzetiségeknek van álláspontja, akár a lengyel resolutiót, akár a cseh declaratiót, akár a morva Lutz­­féle határozatot vegyük alapul, melyek közös alapvonása a tartományi önállóság, önkormányzat és birodalmi decentralisatió és az alkotmányius németségnek az 1867. december 21-iki törvény, — addig a kor­mánynak sem programmja, sem alap­ja, sem álláspontja; mert lengyel, cseh, morva autonómiáról mit sem akar tud­ni, tehát ezekkel szakított és ezekkel szemben csak egy czélja van,­­ be­húzni őket a birodalmi tanácsba. És ha a lengyelek feltételesen (a megalaku­lás és kiegyezés megkezdése kedvéért) bementek, a cseheket egyenes válasz­tás útján akarja behajtani oda, de Cseh­országból legfeljebb 15 német fog be­menni, a csehek a birodalmi gyűlésen kí­vül akarják az alkotmányt megváltoztat­ni és ha a morvákat is ez után akarja be­vonni — mint hirlik — akkor valószínű­leg ezekkel is csak is ily eredményeket fog elérni. Hátra van a németség. Csehországban volt 18 követ, kire számitni lehete, — de ezeket elveszté, mert az alkotmányt meg akarják tartani, a kormány pedig ezt sem akarja feltétlenül, bizonyítja újabb kísérlete az alkotmány­hívekkel szembe és saját commandójára hajló embereket léptetni fel, melylyel csak e párt erélyes ellen­állása folytán hagyott fel, de ered­ménynek megmaradt annyi, hogy e párt sem tart vele Csehországban, sőt a birodalom más felében sem bizonyítja ezt a journalistika összhangzó támadása és a minden oldalról érkező számtalan bi­zalmatlansági szavazat. Sőt a német­ségnek egy része már egyebet is kezd programmjába felvenni,­­ és ez a Né­metországgal való egyesülés, a­mint a neumarkti felső-ausztriai gyűlés és több szabadelvű kör ezt megelőző határozata bizonyítja. Tehát van egy alkotmány, melyhez mi szoros kötelékkel, szabadságunk és jo­gaink megszorításával vagyunk kötve, és ezt az alkotmányt a szerződő társaságok­ban a kormány meg akarja változtatni, egyetlenegy nemzetiség sem ismeri el, és maga a németség nagy része is ki akar alóla bújni — Németországba, — de azért ez alkotmány minket most jobban kötve tart, mint bármikor, ez bizonyítja tökéletességét. Ez alkotmányból foly a kölcsönös vé­delem kötelezettsége; mi adja a pénzt és újon ezot a közös seregbe, és a honvéd­ségbe,és ez utóbbi intézmény által igyek­s­z­ü­n­k belvédelmünkről gondos­kodni. Ha háború találna lenni, a közös hadsereg egyetlen katonáját sem fogjuk igénybe venni a belvédelemre,­­ az egy lábig mehet az ellenség elé, sőt segítjük, támogatjuk a honvédség által. Hát a Lajthán túl? Ott egyetlenegy honvéd sincs. Megkisérték a szentesített törvényt a bédheseknél keresztül vinni, lázadás lett eredménye, felhagy­tak vele, megkisérték a cseheknél keresz­tülvinni, lázongás lett eredménye, már eddig 5 helység tagadta meg az esküt, landwehr nincs — kivéve a főparancs­nokot. Ebből pedig az következik, hogy ha pl. a mi északi határainkra tör az ellenség, a közös hadsereg nagy része nem lesz mozgósítható egy­részt azért, mert kell a Lajthántúl a sok experimentum által se­­paratistikus tendentiákkal saturált nem­zetiségek szemmel tartására; kell, hogy megakadályozza Bécs megszökését,Dalma­tia, Csehország, Tirol, Galiczia elszaka­dását, és másrészt még a békés vidékeken is kell azon szolgálatokra,melyeket nálunk a honvédség végezne, helyőrségre, határ­­biztosításra. A kölcsönös védelem tehát nem azt teszi, hogy minket véd Austria, ha­nem azt, hogy mi védjük meg magunkat és őt is, meglehet saját fiai ellen és úgy, mint a közös ellenség ellen egy magunk, ha ugyan kedvünk lesz meghalni érte és megölni fiait, azt sem tudjuk kiért ? Ha tehát a sok áldozattal járó kiegye­zést használni is akarnók, nem ven­­nék hasznát, mert sem katonát, sem pénzt a sógortól bizony nem kapunk, azon egy­szerű okból, mert katonája nincs, a pénze meg mindig tőlünk ment Bécsbe, de soha onnan hozzánk egy fillér sem mai napig. Fizetjük a quotát Bécsnek, meghalunk Bécsért és ő ? — énekli: „Heil dir im Siegerskranz“ — már t. i. Vilmosnak. Szép concert ! Hegedűs Sándor. A Pesti Népkör helyiségében jövő szomba­ton oct. 22-én Szegfi Mór fel fogja olvasni : „A tőzsde-világból“ czimű epizódot, előadónak a „Fenn és alant“ czim alatt közelebb megjele­nendő regényéből. TARCZA: Árnyrajzok a­ Napoleon párról. i­. (y. y.) 1855-ben még azt beszélték Eugenie császárnéról, hogy magatartásában épen nem fejedelemnél, s a császárra semmi befolyása sincs, hanem igen is van a környezetében lévő urakra, kik által uralkodik. Ez természetesen megváltozott. A spanyol nő megnyerte a csá­szárnéi szabást, s nem egy esemény történt, melyben az ő befolyása nagyon is érezhető volt. Tizenöt év előtt egy az udvarban jártas úrnő felkérte a császárnét: eszközölné ki, hogy egy énekmesternő, ki valaha Hortense királynéval közeli összeköttetésben állt, a st. denisi intézet­ben egy kis állomást nyerjen. A császárné meg­ígérte, de nem teljesíté, s mikor az úrnő figyel­­meztető ígéretére, fölsóhajtott: „Igaz! igaz! Gondoltam rá,de nem igen merem előhozni,mert a császár nagyon el van foglalva.“ —­ „De hisz ez oly szerény kérés,“ — jegyzé meg az úrnő. — „Nézze ön, — felesé erre Eugenie — a császár a terem másik végén van, én majd megkérem, hogy jöjjön ide, akkor adja át neki kérvényét, s én is szólok valamit, igy tán meglesz. De magam nem merem. Én oly bátortalan, félénk vagyok.“ S azt, hogy félénk, gyakran mondo­­gatá eleintén, kivált a nagy hivatalos szertartá­sokon ; mindamellett nem egyszer nevetett föl hangosan ily ünnepélyeken, s az udvari társa­ságot több ízben ejte bámulatba és zavarba efféle őszinte felkiáltásokkal: „oh a gonosz!“ „oh a csúf,“ „istenem, milyen bolondos!“ A császár maga már tizenöt év előtt gyakran esett a legmélyebb levertségbe. Miután a száz testőrök egyike merényletet követett el ellene, bizalmatlan lett egész környezete iránt. Néha egészen visszavonult szobájának magányába. Még főhadsegédei is távol tartózkodtak tőle, mert nem szereté a hangos beszédet s minden kis zajra fölijedt. Órákig ült szivarozva és a mennyezetet nézve, mígnem egyszerre a tevé­kenységre tökélvén el magát — hirtelen fölug­rott. A császárnő szintén gyakran látszott csüg­­getegnek. Egy ily órájában udvarhölgyeinek egyike, emlékeztetvén őt férje szerelmére, fé­nyes állására, közelgő anyai örömeire, e szava­kat mondá: „Valóban felséged igen boldog s legirigylésreméltóbb a nők között.“ A császárné pedig így felelt: „Igaz, igen boldog vagyok mind­addig, mig egyszer az ablakon ki nem dobnak bennünket az utczára!“ Sajátszerűen nagy részvétet érzett mindaz iránt, a­mi valaha a Marie-Antoinette királynéé volt, s a­mit a lefejezett nő holmijai közül meg lehetett szerezni, azt mind megvette a „Musée des Souverains“ számára. Ugyanez időben a csá­­csár elvitte őt Hamba is, s megmutatá neki a szobát, melyben fogva ült. Különben pedig a Tuilleriák udvari élete a legüresb és érzékibb élvvadászatból és szórako­zási vágyból állt már akkor is. A császár sze­rette a jó asztalt s nem igen vigyázott az elégre. A császárnénak minden nap valami új mulatság kellett. „Mi a gyönyörök Ixion kerekén élünk“ — mondá egy udvarhölgye. Leward Fanny 1855-ben megjegyzé egy fes­­tész előtt, hogy a párisi nők öltözködése milyen ízléstelen lett, tarka és túlterhelt jelleget ka­pott. A festész így felelt: „Miután a trónon egy lorette ül, nem csoda, ha a társaság ízlésében is lerettség emelkedett érvényre.“ Egy idősb fes­tész megjegyzi: „Csak a hajviseleteket kell nézni, már ez magában is mily szemtelen vonást ad a nőknek; mind olyanok, mintha egy opera­bál áttombolt éjjeléből jönnének.“— S nem so­kára erkölcseinken is látható lesz, hogy ki kor­mányoz bennünket.“ — folytatá a harmadik. Az udvarból gyakran botrány-történetek híre is került ki. Hope bankár és neje londoni váló­­perében egy szolga oly vallomásokat tett, me­lyek a császárnét is nagyon kompromittálták, s egy angol gróf, ki egykor Madridban a Teba grófnő bizalmas­ köréhez tartozott, tette meg azt a szolgálatot, hogy e vallomásokat a gyors­írói közlésekből kitörülteté. Mathild herczegnő­­ről és Napoleon herczegről is sok feltűnőt be­széltek. A herczeg fösvény, s valaki azt mondta rá: „Ő egy úrrá lett szolga, a régi komédia Frontin-je; adjanak neki száz frankot, s megte­szi, a mit kívánnak.“ Egyszer, a mint bátyjától pénzt kért megint s ez megtagadó, e sértő sza­vakat vágta arczába: „Látszik, hogy önben sem­­m­i sincs a nagybátyjából!“ Napoleon hidegen felelé: „Semmi? És mégis egész családja a nyakamon van.“ A császár tudta mindig, hogy a Bonaparték nem szeretik s kevés igazi barátja van. Vén ta­nítója Vieillard egyszer a szenátus előtermében azt mondá: „Jól tudom, hogy ebben az egész gyülekezetben nincs három, a­ki szivéből mel­lette volna.“ Persigny pedig, kit az államcsíny­­ből még legkevesebb bűn terhel, egy ízben így nyilatkozott: „A császár miniszterei és környe­zői lehető esetekre már mind megcsinálták egyezségeiket az orleanistákkal és fusionisták­­kal. Fould eladná, Magnan kardot húzna elle­ne, Baroche elitélné, s mindezt valamennyien hideg vérrel tennék.“ Midőn Noailles kevéssel halála előtt (1855- ben) a kamarába lépett, s Berryer kérdé tőle, hogyan határozta el­ magát e lépésre ? azt felelte: „Gondoskodnunk kell, hogy megvessük a ki­rályság ágyát.“ Berryer pedig azt mondta rá: „Az ágy meglesz, s a szalmazsák sem fog belőle hiányzani.“ A Bonaparték, s kivált Napóleon herczeg, gyakran igen kíméletlenül beszéltek a császári párról. — „Lehet számolni önre — kérdé a herczeg egyszer egy ismeretes republikánustól — ha egyszer másként lesz a dolog.“ — „S mire nézve?“ — „Hogy köztársaság legyen, élén egy Bonapartéval.“ — „Hát a diktatúrára gon­dol?“ — „Óh nem, a valódi konzulságra, minő az egyiptomi hazatérés után volt.“ Napóleon hatalmának legnagyobb támaszát a „vörös“-ektől való félelem képezte. „Ha új forradalmunk lenne — jegyzé meg egy kitűnő franczia — a köztársaságiak bizonyára síkra lépnek, de a durva tömeg okvetlenül eltiporja őket, föltéve, hogy a legitimistáknak sikerülni fog a socialistákkal való kiegyezés. Nálunk a népet nem lehet büntetlenül eldurvítani, s kato­náinkban sem büntetlenül fejték ki a vérszom­jas ösztönöket Afrika síkjain. Rablást, pusztítást fogunk megérni sőt. Ha 48-ban nem oly nemes akaratú férfiak állottak volna a mozgalom élén, oly férfiak, kik napjában tízszer is kitették éle­tüket, a forradalom akkor sem folyt volna any­­agi mérséklettel. Gyakran mondom egy nő­nek, kit szeretek, hogy a „Hugenották“ nagy duóját, a mészárlás kettősét, jól be kell tanul­nunk, mert előbb-utóbb kénytelenek leszünk azt énekelni. Eljön az idő, midőn többé nem politi­kai nézetekről lesz szó, hanem a birtokról. Azt fogják mondani: ön frakkot hord, én zubbonyt, ön tehát az én ellenségem ! Követelni fogják, hogy adjuk át, a­mit bírunk, s ráadásul levág­ják fejünket. Hogyan is lehet másként ? Népünk tömege szellemi műveltség nélkül van, s érzéki­­esen élvvágyó a tróntól kezdve az utczaseprőig. Mi egyéb támadhat ily viszonyokból, mint az enyém és tied fölötti küzdés ? (E pontnál azon­ban észrevételt kell tennünk. Meglehet, Leward Fanny hallá e komor szavakat, de „kitűnő“ francziája igen ijedős és fekete szemüvegű úr lehetett. Ha pedig most a franczia nép nyers va­gy­onvágyának tanúbizonyságaként említi, ak­kor hozzá kell tennünk, hogy Németországban ez a ragály csak úgy megvan, s a sociál-de­­mokrata túlzások újabb időben nem a franczia, hanem a német földről származtak be mi hoz­zánk is. A mai események pedig egészen meg­­c­áfolják a fekete rémlátásokat, miután a mai köztársaságban a nép korántsem kivá­ja a más birtokát, hanem inkább tömérdeken odaadják a magukét is a haza védelmére.) A második császárság éveiben a polgári, a tu­dományos osztályok hölgyei sokat panaszkod­tak a­miatt, hogy mily nehéz nevelni fiaikat, kik a társaságba becsúszott lerettség örökös csábí­tásainak vannak kitéve. „Ki a komoly erköl­csökre gondol, ki fiából nem kíván oly játéklab­dát csinálni, melyet egyik ledér hölgy a másik karjai közé dob, ki a családi hagyományokhoz ragaszkodva, tudományos pályára akarja nevel­ni , azt pedántnak, absurdnak tartják s kineve­tik. Pénzt szerezni akárhogy, s azt a lorettek elé dobálni — ez a főezél. E nők beszédmódját egészen eltanulták fiaink, s nagy fáradságunk­ba kerül, hogy legalább leányainkat megóvjuk attól“. Még az udvarban is rész volt a hang. Egy ün­nepélyen az angol követ nejével együtt egy mel­lékterembe lépett, hol a székeket fiatal tisztek mind elfoglalók. A lady fáradt volt, de egy tiszt sem kelt föl. A követ fölkért egy tisztet, hog­y nem engedné-e át székét egy pillanatra ? „Igen egy pillanatra !“ felelé a tiszt. Midőn a követ ezt elbeszélte a császárnak, ez így felelt: „Mit kíván tőlük ? Mind ilyenek. Afrikából jöttek“. Mond­ják, hogy az elhunyt Lieven herczegnő is , ki életvidorsága folytán igen félt a haláltól, úgy, hogy nem is igen volt szabad előtte arról beszél­ni, a második császárság idejében így nyilatko­zott : „Örülök, hogy nem vagyok többé fiatal, s nem kell megérnem az időt, melyet ezek az em­berek hoznak Francziaországra. Romlott jelle­mek és desperát ficzkók mind ! Nem akarom együtt nézni velük, a­mit csinálnak és létre­hoznak“. 1855-ben már igen feltűnő volt, hogy a pártok és emberek mily kevésrebecsü­léssel szóltak egy­másról. A tehetségeket kölcsönösen elismerték,de egymás jelleméről a lehető legroszabbul gon­dolkoztak. Gyakran lehetett hallani:„Eladta ma­gát.“ Vagy ezt: „Óvakodjék tőle.“ Maradtak azonban derék férfiak, kik megőrizték jellemök méltóságát. A császár felszólíttatá P­­­a­n­c­he Gusztávot, kinek irodalmi és művészeti czikkeit igen örö­mest olvasá, hogy mily czimen és formában kí­vánna tőle tíz­ezer franknyi évi járadékot kap­ni ? Planche azt válaszola : „Semmi czimen és formában.“ S visszavonultan maradt. A szám- Űzöttek, Hugo Victor, Quinet, Michelet egy gon­dolattal sem közeledtek e kormányzáshoz, de más írók, journalisták, művészek, bankárok és világfiak oly életre adták magukat, melynek nem lehet jobb illustrációja, mint Couture képe : „Decadence romaine“, (a római sülyedés) a lu­xembourgi palotában. Nem ok nélkül mondá egykor Humboldt Sándor: „A­kinek, mint ne­kem, szerencséje volt a nagybátya alatt élni, ab­ban nem támadhat az a különös kívánság, hogy az unokaöc­csel tegyen próbát“. Ez idézettel végződnek a Leward Fanny köz­leményei, melyeket majd mind 1855-ben hallott Párisban. Hogy sok igaz lehet bennök : kétség­telen, miután ép e romlott állapotok súlya okoz­ta Francziaország jelenlegi szerencsétlenségét; de hogy a színezés, az összeállítás nem egészen tárgyilagos, az szintén könnyen kivehető. A m. lebegő adósság és a „N.fr. Lloyd.“­ ­. (M.) Egyszer már volt alkalmunk megérinteni, hogy Kerkápoly úr új pénzügyi műveletének minden hibáit és hátrányait a „N. fr. L1.“ tün­tette fel legelsőbben. Amit a „N. fr. L1.“ elmon­dott, az az „Ellenőrben ”is­­szhangra talált, s így a kincstári utalványok kibocsátása már jó előre meglehetősen népszerűtlenné van téve. Pe­dig legelőbb azon igen komoly kérdést kellene szem előtt tartanunk, hogy váljon az új pénzügyi művelet népszerűtlenné tételével a magyar ál­­­lamnak használni vagy ártani fogunk-e ? Mi e kérdés által hagytuk magunkat vezérel­tetni, midőn az előttünk álló pénzügyi művelet árny- és fény­oldalait egyaránt kiemelni igyek­ez­tünk. Fényoldala e műveletnek (ha ugyanis az valóban úgy fog keresztülvitetni, mint ahogy a hitelbank körözvénye mondja) abban áll, hogy világos bizonyságot szolgáltat az iránt, hogy pénzügyeinket Ausztriától bármely pillanatban függetlenné tehetjük. A N. fr. Ll. ennek nem tulajdonít semmi je­lentőséget, mert hiszen ő ily bizonyság nélkül is meg van győződve arról, hogy Ausztria minket meg nem akadályozhat, ha pénzügyünket függet­leníteni akarjuk, és ezen önállósítási törekvést különböző módon és alakban is keresztül vihet­jük. Mi magunk is jól tudjuk ezt, de miután egy igen tekintélyes országgyűlési pártnak több éven keresztül kitartással folytatott küzdelme állami és pénzügyi teljes önállóságunk mellett mindez ideig sikertelen maradt, azt hisszük, hogy igen­is hasznos lehet a világnak élő példá­val megmutatni, hogy ha a pénzügyekben füg­getlenséget akarunk, a lehetőség erre nézve megvan. Hiszen a függetlenségre irányuló tö­rekvéseink ez ideig épen azért maradtak siker­telenek, mivel a kormánypárt ennek lehetőségét be nem látta, kézzel nem foghatta. Azt hisszük tehát, hogy törekvéseink lehetőségének kimuta­tása magában véve ellenzéki lap részéről méltá­nyolást érdemel, de ezzel legkevésbé sem mond­juk azt, hogy a pénzügyi elvi kérdésekben meg­győződését bárki is megtagadja. Csakhogy a N. fr. Ll. nem látszik figyelembe venni, hogy mihelyt valamely papírjegynek — legyen bár ez kamatos kincstári jegy — megad­juk az adófizetési jogot, ez­által már magyar ál­lami értéket (valutát) alkottunk. Hogy ezen ál­lami érték jó-e vagy rész, az egészen más kér­dés, mely legkevésbé sem jöhet szóba akkor, midőn az a kérdés: lehetséges-e, megvan-e a magyar állami érték ? A N. fr. Lloydnak tehát ezen mondata: „A kincstári utalványok nem képeznek semmi egyebet, mint adósságlevelet egy rövid idő múlva lejáró kamatozó kölcsönről,“ nem vo­natkozhatik az oly­an lebegő államadósságra, min­t Kerkápoly a hitelbank körözvénye sze­rint létre akar hozni, mert a körözvény értel­mében a kamatos kincstári jegyekkel adót is lehet bár­mikor fizetni, ép úgy mint az osztr. nemzeti bankjegyekkel vagy osztrák államje­­gyekkel. Meglehet azonban, hogy a körözvény értelme nem egyezik meg Kerkápoly úr műve­letével, és ezen esetben, mi méltatlanul mondot­tuk, hogy a pénzügyminiszer kimutatja az or­szág pénzügyi önállóságát, s viszont a hitelbank is jogosulatlanul használta a m. pénzügyi önál­lóság nagy eszméjét. De míg a kormány hivatalosan ki nem mond­ja, hogy a kincstári kamatos jegyekkel adót fizetni nem lehet, addig mi az új lebegő adós­ságot olyannak fogjuk tekinteni, mint a­mely az önálló magyar pénzügy kezdetét fogja ké­pezni. És mivel most még ezen feltevés mellett vagyunk, kötelességünknek tartjuk a feltevés­ből merített azon meggyőződésünket előadni, hogy ha már ezen műveletet ki nem kerülhetjük, az egész országnak és minden egyes m. tőke­pénzesnek érdekében áll az, hogy a kincstári utalványok lehető kedvező fogadtatásban része­süljenek, hogy árfolyamukat ha lehet névérté­ken felül emeljük, mint az az angol exchequer­­billekkel történt és történik. Eredeti külföldi levelezés. (Saját tudósítónktól.) (Kgy.) Berlin, oct. 19. Tegnapelőtt óta is­mét magasra vernek a békeremények hullámai. Mindenféle sejtelmek terjengenek keresztfil­­kasul járó alkudozások felett, s még a Wilhelm­­strassén is titokteljes arczokat talál az ember, s ha kérdezősködik, azzal a berlini közmondással nyer választ, hogy „abwarten und Thee trinken.“ Csodálatos, vagy inkább figyelemre méltó, hogy egyszersmind, még pedig az eddig „legelhatáro­­zottabbak“ köréből, ezélzások merülnek föl, me­lyek szerint: „nem lehetlen, hogy Elsasst és Lothringennek azt a bizonyos részét még sem annectálják, ha oly combinatio feltalálható lesz, mely más után nyújt jövőre teljes biztosságot Francziaország ellenében; de épen ebben van a legnagyobb nehézség, és Strassburg és Metz le­rombolása mindenesetre alapfeltétel.“ Ezt ma igen magas körben hallottam, hol hozzátették, hogy ne higgyem, hogy a kormány Elsass leírá­sára súlyt fektetne, akár nemzetiségit, akár te­rületit , sőt ezer meg ezer aggodalma van emiatt, név: a német gyárosok és iparosok tiltakozása, kik a versenytől félnek , s végre jól tudják, hogy Elsassban egy új Lombardiát venne a birodalom a nyakára, melyről még azonfelül azt sem tudja, hogy Pandora ez ajándékát Poroszország magá­nak tartja-e vagy másnak adja, ellenben tudja, hogy a felelősség érte Berlinre sulyosodnék.­­• Mindez való és világos, de mindeddig senki sem talált kisegítő eszközt, mely jövőre biztonságot nyújtson a francziák ellen. Azonban bármi com­binatio jusson érvényre a jövő békegaranciáit illetőleg, bizonyos, hogy ily concessiót előbb nem tesznek, míg csak egy Constituante Fran­cziaország nevében ünnepélyesen ki nem jelenti, hogy „elvileg elismeri az annexio jogát.“ Mindezt nemcsak azért k­ora ily kimerítőn, mert néhány nap óta folyvást tapasztalom a nyilvánosság előtt, utczán, szobában és hírlapok­ban, hanem kivált azért, mert­ csaknem szó sze­rint az áll itt, amit legközelebb egy magas ál­lású egyénről hallottam, ki eddig hajthatlanul a „summum jus“ mellett nyilatkozott. Tegnap óta itteni lapok is foglalkoznak azon beszélgetéssel, melyet Somsich Pál egy északnémet emberrel állítólag foly­tatott. Utána járván a dolognak, mindenütt azt hallom, hogy a beszélgető Kendell úr volt. Ezt azonban meg nem foghatnám, mert a beszélge­tést úgy adják elő, mint a­mely „közelebb Karls­badban“ történt, Bismarck nevezett alteregója pedig jul. 13. 6­ a folyvást elvárhatlanul a can­­cellár mellett van. Egyébiránt az itteni lapok mint utópiának nevezik azt, mely szerintük Kos­suth „Dunai conföderatio“-ját akarja újra fel­­melegítni, és hizelgőleg hozzá­teszik : „Magyar­­ország elég erős és nagy, hogy maga alkos­son továbbá is önálló államot, még ha az oszt­rák németség Németországhoz csatolódnék is, mi azonban még nagyon távol dolog. Csakhogy az­tán Magyarország becsületes szövetségben álljon Németországgal. Németország aztán nem gon­dol vele, hogy mit csinálnak Ruménia és a Du­­nafejedelemségek. Általában Rumániát itt épen nem dicsérik. Egy másik, nem sokkal kevésbbé irányadó helyen azt mondották nekem, vagy inkább csak arra c­éloztak, hogy nem tesznek ellene kifogást, ha Oroszország a konsoli­­dálódások e pillanatát felhasználva, Török­országban magát elhelyezné; ellenkezőleg biz­tosan tudomásképen állítják, hogy Francziaor­szág ennek megengedését a szövetség árául fel­ajánlotta, minélfogva nem volna új és meg­lepő dolog, ha Németország ugyanez után haladna. — Mit mondjunk ezekre ? — Látszik, hogy ha nagy népek ilyen kétségbeesett küzde­lembe keverednek, a kicsinyek fölött úgy ren­delkeznek, mintha azok kövek volnának, me­lyekkel egymást dobálhatják.­­ Azonban a reálpolitikusnak nem feladata az ezén eszméivé foglalkozni, ő csak a tényeket s a meglevő kö­rülményeket veheti tekintetbe, azok pedig mai napság olyanok, hogy Magyarország­na­k lehető gyorsan és józanon meg kell gondolnia, hogy melyik részre álljon, míg még teljes rokonszenv van Magyarország iránt, mely valamennyi com­­binatiójánál még folyvást annak önállóságát tartja szem előtt. A „vagy, — vagy1, a közel jö­vőben csak Orosz és Németország lehet, hacsak a „Reform“ valami harmadikat föl nem fedez. Uhrich tábornokot, kinek neje már Darmstadt­­ban időz, ide várják. Ő maga szente, hogy Ber­lint meglátogatja és Németországot beutazza.­— Mac-Mahon, ki Wiesbadenben fekszik, már is­meri Berlint, hol már többször megfordult és ez­előtt mindig pompás fogadtatásban részesült. Apró dolgok a nagy világból. — Harczimuzeum. Az orvosok és természettudósok sajátságos tervvel foglalkoz­nak ez idő szerint Berlinben. Mihelyt ugyanis a

Next