A Hon, 1870. október (8. évfolyam, 237-263. szám)
1870-10-22 / 256. szám
256. szám. VIIL évfolyam. Reggeli Kiadás. Pest, 1870. Szombat, October 22. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere 7. sz. földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ..............................1 frt. 85 kr. 3 hónapra ..............................5 „ 50 , 6 hónapra ............................k . ) . Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint ... (5) kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától l'ojj..számittatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7. sz. Beiktatási díj: 9 hsábos ilyféle betű sora . . . a kr. Pét' e 'díj minden beiktatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többsziri beigtatás mellet, kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyílt-téri 5. hasábos petit sorért. . . .25 kr. ÜV Az előfzetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza 1 r~ •«murr Előfizetési felhívás „A HON“ utolsó évnegyedére. October—decemberi */« évre . 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai kölönküldéséért felülfizetés havonkint 30 „ aiS*v" Külön előfizetési iveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A „HON“ kiadóhivatala. PEST, OCTOBER 21. A helyzet Ausztriában. A Lajthán túl történők napról napra jobban magukra vonják figyelmünket, mert mindennap bonyolultabbakká válnak. Hogy nemzetiség dolgában mily állapotok vannak, arról csak szerezhetünk magunknak fogalmat, ha a dalmát dolgokat és cseh viszonyokat bár futólag is szemügyre vesszük ; hogy a vallás dolgában is kuruczul állnak, bizonyítja a pápát váró Innsbrucktól kezdve a clericalis párt minden üzelme fel egész a linczi püspökig és a bécsi iskolaügyekig, melyek kiegészítő részét képezik Beust és Potocki alázatos kaczérkodásai e párt „pápa rablás“ ellen való petitióival; de most épen e régi sebek nincsenek szőnyegen, most főleg az alkotmány és a honvédelmi kérdés éget annyira, hogy mi is érezzük — nagy keservesen. Ami az alkotmánykérdést illeti: míg a nemzetiségeknek van álláspontja, akár a lengyel resolutiót, akár a cseh declaratiót, akár a morva Lutzféle határozatot vegyük alapul, melyek közös alapvonása a tartományi önállóság, önkormányzat és birodalmi decentralisatió és az alkotmányius németségnek az 1867. december 21-iki törvény, — addig a kormánynak sem programmja, sem alapja, sem álláspontja; mert lengyel, cseh, morva autonómiáról mit sem akar tudni, tehát ezekkel szakított és ezekkel szemben csak egy czélja van, behúzni őket a birodalmi tanácsba. És ha a lengyelek feltételesen (a megalakulás és kiegyezés megkezdése kedvéért) bementek, a cseheket egyenes választás útján akarja behajtani oda, de Csehországból legfeljebb 15 német fog bemenni, a csehek a birodalmi gyűlésen kívül akarják az alkotmányt megváltoztatni és ha a morvákat is ez után akarja bevonni — mint hirlik — akkor valószínűleg ezekkel is csak is ily eredményeket fog elérni. Hátra van a németség. Csehországban volt 18 követ, kire számitni lehete, — de ezeket elveszté, mert az alkotmányt meg akarják tartani, a kormány pedig ezt sem akarja feltétlenül, bizonyítja újabb kísérlete az alkotmányhívekkel szembe és saját commandójára hajló embereket léptetni fel, melylyel csak e párt erélyes ellenállása folytán hagyott fel, de eredménynek megmaradt annyi, hogy e párt sem tart vele Csehországban, sőt a birodalom más felében sem bizonyítja ezt a journalistika összhangzó támadása és a minden oldalról érkező számtalan bizalmatlansági szavazat. Sőt a németségnek egy része már egyebet is kezd programmjába felvenni, és ez a Németországgal való egyesülés, amint a neumarkti felső-ausztriai gyűlés és több szabadelvű kör ezt megelőző határozata bizonyítja. Tehát van egy alkotmány, melyhez mi szoros kötelékkel, szabadságunk és jogaink megszorításával vagyunk kötve, és ezt az alkotmányt a szerződő társaságokban a kormány meg akarja változtatni, egyetlenegy nemzetiség sem ismeri el, és maga a németség nagy része is ki akar alóla bújni — Németországba, — de azért ez alkotmány minket most jobban kötve tart, mint bármikor, ez bizonyítja tökéletességét. Ez alkotmányból foly a kölcsönös védelem kötelezettsége; mi adja a pénzt és újon ezot a közös seregbe, és a honvédségbe,és ez utóbbi intézmény által igyekszünk belvédelmünkről gondoskodni. Ha háború találna lenni, a közös hadsereg egyetlen katonáját sem fogjuk igénybe venni a belvédelemre, az egy lábig mehet az ellenség elé, sőt segítjük, támogatjuk a honvédség által. Hát a Lajthán túl? Ott egyetlenegy honvéd sincs. Megkisérték a szentesített törvényt a bédheseknél keresztül vinni, lázadás lett eredménye, felhagytak vele, megkisérték a cseheknél keresztülvinni, lázongás lett eredménye, már eddig 5 helység tagadta meg az esküt, landwehr nincs — kivéve a főparancsnokot. Ebből pedig az következik, hogy ha pl. a mi északi határainkra tör az ellenség, a közös hadsereg nagy része nem lesz mozgósítható egyrészt azért, mert kell a Lajthántúl a sok experimentum által separatistikus tendentiákkal saturált nemzetiségek szemmel tartására; kell, hogy megakadályozza Bécs megszökését,Dalmatia, Csehország, Tirol, Galiczia elszakadását, és másrészt még a békés vidékeken is kell azon szolgálatokra,melyeket nálunk a honvédség végezne, helyőrségre, határbiztosításra. A kölcsönös védelem tehát nem azt teszi, hogy minket véd Austria, hanem azt, hogy mi védjük meg magunkat és őt is, meglehet saját fiai ellen és úgy, mint a közös ellenség ellen egy magunk, ha ugyan kedvünk lesz meghalni érte és megölni fiait, azt sem tudjuk kiért ? Ha tehát a sok áldozattal járó kiegyezést használni is akarnók, nem vennék hasznát, mert sem katonát, sem pénzt a sógortól bizony nem kapunk, azon egyszerű okból, mert katonája nincs, a pénze meg mindig tőlünk ment Bécsbe, de soha onnan hozzánk egy fillér sem mai napig. Fizetjük a quotát Bécsnek, meghalunk Bécsért és ő ? — énekli: „Heil dir im Siegerskranz“ — már t. i. Vilmosnak. Szép concert ! Hegedűs Sándor. A Pesti Népkör helyiségében jövő szombaton oct. 22-én Szegfi Mór fel fogja olvasni : „A tőzsde-világból“ czimű epizódot, előadónak a „Fenn és alant“ czim alatt közelebb megjelenendő regényéből. TARCZA: Árnyrajzok a Napoleon párról. i. (y. y.) 1855-ben még azt beszélték Eugenie császárnéról, hogy magatartásában épen nem fejedelemnél, s a császárra semmi befolyása sincs, hanem igen is van a környezetében lévő urakra, kik által uralkodik. Ez természetesen megváltozott. A spanyol nő megnyerte a császárnéi szabást, s nem egy esemény történt, melyben az ő befolyása nagyon is érezhető volt. Tizenöt év előtt egy az udvarban jártas úrnő felkérte a császárnét: eszközölné ki, hogy egy énekmesternő, ki valaha Hortense királynéval közeli összeköttetésben állt, a st. denisi intézetben egy kis állomást nyerjen. A császárné megígérte, de nem teljesíté, s mikor az úrnő figyelmeztető ígéretére, fölsóhajtott: „Igaz! igaz! Gondoltam rá,de nem igen merem előhozni,mert a császár nagyon el van foglalva.“ — „De hisz ez oly szerény kérés,“ — jegyzé meg az úrnő. — „Nézze ön, — felesé erre Eugenie — a császár a terem másik végén van, én majd megkérem, hogy jöjjön ide, akkor adja át neki kérvényét, s én is szólok valamit, igy tán meglesz. De magam nem merem. Én oly bátortalan, félénk vagyok.“ S azt, hogy félénk, gyakran mondogatá eleintén, kivált a nagy hivatalos szertartásokon ; mindamellett nem egyszer nevetett föl hangosan ily ünnepélyeken, s az udvari társaságot több ízben ejte bámulatba és zavarba efféle őszinte felkiáltásokkal: „oh a gonosz!“ „oh a csúf,“ „istenem, milyen bolondos!“ A császár maga már tizenöt év előtt gyakran esett a legmélyebb levertségbe. Miután a száz testőrök egyike merényletet követett el ellene, bizalmatlan lett egész környezete iránt. Néha egészen visszavonult szobájának magányába. Még főhadsegédei is távol tartózkodtak tőle, mert nem szereté a hangos beszédet s minden kis zajra fölijedt. Órákig ült szivarozva és a mennyezetet nézve, mígnem egyszerre a tevékenységre tökélvén el magát — hirtelen fölugrott. A császárnő szintén gyakran látszott csüggetegnek. Egy ily órájában udvarhölgyeinek egyike, emlékeztetvén őt férje szerelmére, fényes állására, közelgő anyai örömeire, e szavakat mondá: „Valóban felséged igen boldog s legirigylésreméltóbb a nők között.“ A császárné pedig így felelt: „Igaz, igen boldog vagyok mindaddig, mig egyszer az ablakon ki nem dobnak bennünket az utczára!“ Sajátszerűen nagy részvétet érzett mindaz iránt, ami valaha a Marie-Antoinette királynéé volt, s amit a lefejezett nő holmijai közül meg lehetett szerezni, azt mind megvette a „Musée des Souverains“ számára. Ugyanez időben a csácsár elvitte őt Hamba is, s megmutatá neki a szobát, melyben fogva ült. Különben pedig a Tuilleriák udvari élete a legüresb és érzékibb élvvadászatból és szórakozási vágyból állt már akkor is. A császár szerette a jó asztalt s nem igen vigyázott az elégre. A császárnénak minden nap valami új mulatság kellett. „Mi a gyönyörök Ixion kerekén élünk“ — mondá egy udvarhölgye. Leward Fanny 1855-ben megjegyzé egy festész előtt, hogy a párisi nők öltözködése milyen ízléstelen lett, tarka és túlterhelt jelleget kapott. A festész így felelt: „Miután a trónon egy lorette ül, nem csoda, ha a társaság ízlésében is lerettség emelkedett érvényre.“ Egy idősb festész megjegyzi: „Csak a hajviseleteket kell nézni, már ez magában is mily szemtelen vonást ad a nőknek; mind olyanok, mintha egy operabál áttombolt éjjeléből jönnének.“— S nem sokára erkölcseinken is látható lesz, hogy ki kormányoz bennünket.“ — folytatá a harmadik. Az udvarból gyakran botrány-történetek híre is került ki. Hope bankár és neje londoni válóperében egy szolga oly vallomásokat tett, melyek a császárnét is nagyon kompromittálták, s egy angol gróf, ki egykor Madridban a Teba grófnő bizalmas köréhez tartozott, tette meg azt a szolgálatot, hogy e vallomásokat a gyorsírói közlésekből kitörülteté. Mathild herczegnőről és Napoleon herczegről is sok feltűnőt beszéltek. A herczeg fösvény, s valaki azt mondta rá: „Ő egy úrrá lett szolga, a régi komédia Frontin-je; adjanak neki száz frankot, s megteszi, a mit kívánnak.“ Egyszer, a mint bátyjától pénzt kért megint s ez megtagadó, e sértő szavakat vágta arczába: „Látszik, hogy önben semmi sincs a nagybátyjából!“ Napoleon hidegen felelé: „Semmi? És mégis egész családja a nyakamon van.“ A császár tudta mindig, hogy a Bonaparték nem szeretik s kevés igazi barátja van. Vén tanítója Vieillard egyszer a szenátus előtermében azt mondá: „Jól tudom, hogy ebben az egész gyülekezetben nincs három, aki szivéből mellette volna.“ Persigny pedig, kit az államcsínyből még legkevesebb bűn terhel, egy ízben így nyilatkozott: „A császár miniszterei és környezői lehető esetekre már mind megcsinálták egyezségeiket az orleanistákkal és fusionistákkal. Fould eladná, Magnan kardot húzna ellene, Baroche elitélné, s mindezt valamennyien hideg vérrel tennék.“ Midőn Noailles kevéssel halála előtt (1855- ben) a kamarába lépett, s Berryer kérdé tőle, hogyan határozta el magát e lépésre ? azt felelte: „Gondoskodnunk kell, hogy megvessük a királyság ágyát.“ Berryer pedig azt mondta rá: „Az ágy meglesz, s a szalmazsák sem fog belőle hiányzani.“ A Bonaparték, s kivált Napóleon herczeg, gyakran igen kíméletlenül beszéltek a császári párról. — „Lehet számolni önre — kérdé a herczeg egyszer egy ismeretes republikánustól — ha egyszer másként lesz a dolog.“ — „S mire nézve?“ — „Hogy köztársaság legyen, élén egy Bonapartéval.“ — „Hát a diktatúrára gondol?“ — „Óh nem, a valódi konzulságra, minő az egyiptomi hazatérés után volt.“ Napóleon hatalmának legnagyobb támaszát a „vörös“-ektől való félelem képezte. „Ha új forradalmunk lenne — jegyzé meg egy kitűnő franczia — a köztársaságiak bizonyára síkra lépnek, de a durva tömeg okvetlenül eltiporja őket, föltéve, hogy a legitimistáknak sikerülni fog a socialistákkal való kiegyezés. Nálunk a népet nem lehet büntetlenül eldurvítani, s katonáinkban sem büntetlenül fejték ki a vérszomjas ösztönöket Afrika síkjain. Rablást, pusztítást fogunk megérni sőt. Ha 48-ban nem oly nemes akaratú férfiak állottak volna a mozgalom élén, oly férfiak, kik napjában tízszer is kitették életüket, a forradalom akkor sem folyt volna anyagi mérséklettel. Gyakran mondom egy nőnek, kit szeretek, hogy a „Hugenották“ nagy duóját, a mészárlás kettősét, jól be kell tanulnunk, mert előbb-utóbb kénytelenek leszünk azt énekelni. Eljön az idő, midőn többé nem politikai nézetekről lesz szó, hanem a birtokról. Azt fogják mondani: ön frakkot hord, én zubbonyt, ön tehát az én ellenségem ! Követelni fogják, hogy adjuk át, amit bírunk, s ráadásul levágják fejünket. Hogyan is lehet másként ? Népünk tömege szellemi műveltség nélkül van, s érzékiesen élvvágyó a tróntól kezdve az utczaseprőig. Mi egyéb támadhat ily viszonyokból, mint az enyém és tied fölötti küzdés ? (E pontnál azonban észrevételt kell tennünk. Meglehet, Leward Fanny hallá e komor szavakat, de „kitűnő“ francziája igen ijedős és fekete szemüvegű úr lehetett. Ha pedig most a franczia nép nyers vagyonvágyának tanúbizonyságaként említi, akkor hozzá kell tennünk, hogy Németországban ez a ragály csak úgy megvan, s a sociál-demokrata túlzások újabb időben nem a franczia, hanem a német földről származtak be mi hozzánk is. A mai események pedig egészen megcáfolják a fekete rémlátásokat, miután a mai köztársaságban a nép korántsem kivája a más birtokát, hanem inkább tömérdeken odaadják a magukét is a haza védelmére.) A második császárság éveiben a polgári, a tudományos osztályok hölgyei sokat panaszkodtak amiatt, hogy mily nehéz nevelni fiaikat, kik a társaságba becsúszott lerettség örökös csábításainak vannak kitéve. „Ki a komoly erkölcsökre gondol, ki fiából nem kíván oly játéklabdát csinálni, melyet egyik ledér hölgy a másik karjai közé dob, ki a családi hagyományokhoz ragaszkodva, tudományos pályára akarja nevelni , azt pedántnak, absurdnak tartják s kinevetik. Pénzt szerezni akárhogy, s azt a lorettek elé dobálni — ez a főezél. E nők beszédmódját egészen eltanulták fiaink, s nagy fáradságunkba kerül, hogy legalább leányainkat megóvjuk attól“. Még az udvarban is rész volt a hang. Egy ünnepélyen az angol követ nejével együtt egy mellékterembe lépett, hol a székeket fiatal tisztek mind elfoglalók. A lady fáradt volt, de egy tiszt sem kelt föl. A követ fölkért egy tisztet, hogy nem engedné-e át székét egy pillanatra ? „Igen egy pillanatra !“ felelé a tiszt. Midőn a követ ezt elbeszélte a császárnak, ez így felelt: „Mit kíván tőlük ? Mind ilyenek. Afrikából jöttek“. Mondják, hogy az elhunyt Lieven herczegnő is , ki életvidorsága folytán igen félt a haláltól, úgy, hogy nem is igen volt szabad előtte arról beszélni, a második császárság idejében így nyilatkozott : „Örülök, hogy nem vagyok többé fiatal, s nem kell megérnem az időt, melyet ezek az emberek hoznak Francziaországra. Romlott jellemek és desperát ficzkók mind ! Nem akarom együtt nézni velük, amit csinálnak és létrehoznak“. 1855-ben már igen feltűnő volt, hogy a pártok és emberek mily kevésrebecsüléssel szóltak egymásról. A tehetségeket kölcsönösen elismerték,de egymás jelleméről a lehető legroszabbul gondolkoztak. Gyakran lehetett hallani:„Eladta magát.“ Vagy ezt: „Óvakodjék tőle.“ Maradtak azonban derék férfiak, kik megőrizték jellemök méltóságát. A császár felszólíttatá Panche Gusztávot, kinek irodalmi és művészeti czikkeit igen örömest olvasá, hogy mily czimen és formában kívánna tőle tízezer franknyi évi járadékot kapni ? Planche azt válaszola : „Semmi czimen és formában.“ S visszavonultan maradt. A szám- Űzöttek, Hugo Victor, Quinet, Michelet egy gondolattal sem közeledtek e kormányzáshoz, de más írók, journalisták, művészek, bankárok és világfiak oly életre adták magukat, melynek nem lehet jobb illustrációja, mint Couture képe : „Decadence romaine“, (a római sülyedés) a luxembourgi palotában. Nem ok nélkül mondá egykor Humboldt Sándor: „Akinek, mint nekem, szerencséje volt a nagybátya alatt élni, abban nem támadhat az a különös kívánság, hogy az unokaöccsel tegyen próbát“. Ez idézettel végződnek a Leward Fanny közleményei, melyeket majd mind 1855-ben hallott Párisban. Hogy sok igaz lehet bennök : kétségtelen, miután ép e romlott állapotok súlya okozta Francziaország jelenlegi szerencsétlenségét; de hogy a színezés, az összeállítás nem egészen tárgyilagos, az szintén könnyen kivehető. A m. lebegő adósság és a „N.fr. Lloyd.“ . (M.) Egyszer már volt alkalmunk megérinteni, hogy Kerkápoly úr új pénzügyi műveletének minden hibáit és hátrányait a „N. fr. L1.“ tüntette fel legelsőbben. Amit a „N. fr. L1.“ elmondott, az az „Ellenőrben ”isszhangra talált, s így a kincstári utalványok kibocsátása már jó előre meglehetősen népszerűtlenné van téve. Pedig legelőbb azon igen komoly kérdést kellene szem előtt tartanunk, hogy váljon az új pénzügyi művelet népszerűtlenné tételével a magyar államnak használni vagy ártani fogunk-e ? Mi e kérdés által hagytuk magunkat vezéreltetni, midőn az előttünk álló pénzügyi művelet árny- és fényoldalait egyaránt kiemelni igyekeztünk. Fényoldala e műveletnek (ha ugyanis az valóban úgy fog keresztülvitetni, mint ahogy a hitelbank körözvénye mondja) abban áll, hogy világos bizonyságot szolgáltat az iránt, hogy pénzügyeinket Ausztriától bármely pillanatban függetlenné tehetjük. A N. fr. Ll. ennek nem tulajdonít semmi jelentőséget, mert hiszen ő ily bizonyság nélkül is meg van győződve arról, hogy Ausztria minket meg nem akadályozhat, ha pénzügyünket függetleníteni akarjuk, és ezen önállósítási törekvést különböző módon és alakban is keresztül vihetjük. Mi magunk is jól tudjuk ezt, de miután egy igen tekintélyes országgyűlési pártnak több éven keresztül kitartással folytatott küzdelme állami és pénzügyi teljes önállóságunk mellett mindez ideig sikertelen maradt, azt hisszük, hogy igenis hasznos lehet a világnak élő példával megmutatni, hogy ha a pénzügyekben függetlenséget akarunk, a lehetőség erre nézve megvan. Hiszen a függetlenségre irányuló törekvéseink ez ideig épen azért maradtak sikertelenek, mivel a kormánypárt ennek lehetőségét be nem látta, kézzel nem foghatta. Azt hisszük tehát, hogy törekvéseink lehetőségének kimutatása magában véve ellenzéki lap részéről méltányolást érdemel, de ezzel legkevésbé sem mondjuk azt, hogy a pénzügyi elvi kérdésekben meggyőződését bárki is megtagadja. Csakhogy a N. fr. Ll. nem látszik figyelembe venni, hogy mihelyt valamely papírjegynek — legyen bár ez kamatos kincstári jegy — megadjuk az adófizetési jogot, ezáltal már magyar állami értéket (valutát) alkottunk. Hogy ezen állami érték jó-e vagy rész, az egészen más kérdés, mely legkevésbé sem jöhet szóba akkor, midőn az a kérdés: lehetséges-e, megvan-e a magyar állami érték ? A N. fr. Lloydnak tehát ezen mondata: „A kincstári utalványok nem képeznek semmi egyebet, mint adósságlevelet egy rövid idő múlva lejáró kamatozó kölcsönről,“ nem vonatkozhatik az olyan lebegő államadósságra, mint Kerkápoly a hitelbank körözvénye szerint létre akar hozni, mert a körözvény értelmében a kamatos kincstári jegyekkel adót is lehet bármikor fizetni, ép úgy mint az osztr. nemzeti bankjegyekkel vagy osztrák államjegyekkel. Meglehet azonban, hogy a körözvény értelme nem egyezik meg Kerkápoly úr műveletével, és ezen esetben, mi méltatlanul mondottuk, hogy a pénzügyminiszer kimutatja az ország pénzügyi önállóságát, s viszont a hitelbank is jogosulatlanul használta a m. pénzügyi önállóság nagy eszméjét. De míg a kormány hivatalosan ki nem mondja, hogy a kincstári kamatos jegyekkel adót fizetni nem lehet, addig mi az új lebegő adósságot olyannak fogjuk tekinteni, mint amely az önálló magyar pénzügy kezdetét fogja képezni. És mivel most még ezen feltevés mellett vagyunk, kötelességünknek tartjuk a feltevésből merített azon meggyőződésünket előadni, hogy ha már ezen műveletet ki nem kerülhetjük, az egész országnak és minden egyes m. tőkepénzesnek érdekében áll az, hogy a kincstári utalványok lehető kedvező fogadtatásban részesüljenek, hogy árfolyamukat ha lehet névértéken felül emeljük, mint az az angol exchequerbillekkel történt és történik. Eredeti külföldi levelezés. (Saját tudósítónktól.) (Kgy.) Berlin, oct. 19. Tegnapelőtt óta ismét magasra vernek a békeremények hullámai. Mindenféle sejtelmek terjengenek keresztfilkasul járó alkudozások felett, s még a Wilhelmstrassén is titokteljes arczokat talál az ember, s ha kérdezősködik, azzal a berlini közmondással nyer választ, hogy „abwarten und Thee trinken.“ Csodálatos, vagy inkább figyelemre méltó, hogy egyszersmind, még pedig az eddig „legelhatározottabbak“ köréből, ezélzások merülnek föl, melyek szerint: „nem lehetlen, hogy Elsasst és Lothringennek azt a bizonyos részét még sem annectálják, ha oly combinatio feltalálható lesz, mely más után nyújt jövőre teljes biztosságot Francziaország ellenében; de épen ebben van a legnagyobb nehézség, és Strassburg és Metz lerombolása mindenesetre alapfeltétel.“ Ezt ma igen magas körben hallottam, hol hozzátették, hogy ne higgyem, hogy a kormány Elsass leírására súlyt fektetne, akár nemzetiségit, akár területit , sőt ezer meg ezer aggodalma van emiatt, név: a német gyárosok és iparosok tiltakozása, kik a versenytől félnek , s végre jól tudják, hogy Elsassban egy új Lombardiát venne a birodalom a nyakára, melyről még azonfelül azt sem tudja, hogy Pandora ez ajándékát Poroszország magának tartja-e vagy másnak adja, ellenben tudja, hogy a felelősség érte Berlinre sulyosodnék.• Mindez való és világos, de mindeddig senki sem talált kisegítő eszközt, mely jövőre biztonságot nyújtson a francziák ellen. Azonban bármi combinatio jusson érvényre a jövő békegaranciáit illetőleg, bizonyos, hogy ily concessiót előbb nem tesznek, míg csak egy Constituante Francziaország nevében ünnepélyesen ki nem jelenti, hogy „elvileg elismeri az annexio jogát.“ Mindezt nemcsak azért kora ily kimerítőn, mert néhány nap óta folyvást tapasztalom a nyilvánosság előtt, utczán, szobában és hírlapokban, hanem kivált azért, mert csaknem szó szerint az áll itt, amit legközelebb egy magas állású egyénről hallottam, ki eddig hajthatlanul a „summum jus“ mellett nyilatkozott. Tegnap óta itteni lapok is foglalkoznak azon beszélgetéssel, melyet Somsich Pál egy északnémet emberrel állítólag folytatott. Utána járván a dolognak, mindenütt azt hallom, hogy a beszélgető Kendell úr volt. Ezt azonban meg nem foghatnám, mert a beszélgetést úgy adják elő, mint amely „közelebb Karlsbadban“ történt, Bismarck nevezett alteregója pedig jul. 13. 6 a folyvást elvárhatlanul a cancellár mellett van. Egyébiránt az itteni lapok mint utópiának nevezik azt, mely szerintük Kossuth „Dunai conföderatio“-ját akarja újra felmelegítni, és hizelgőleg hozzáteszik : „Magyarország elég erős és nagy, hogy maga alkosson továbbá is önálló államot, még ha az osztrák németség Németországhoz csatolódnék is, mi azonban még nagyon távol dolog. Csakhogy aztán Magyarország becsületes szövetségben álljon Németországgal. Németország aztán nem gondol vele, hogy mit csinálnak Ruménia és a Dunafejedelemségek. Általában Rumániát itt épen nem dicsérik. Egy másik, nem sokkal kevésbbé irányadó helyen azt mondották nekem, vagy inkább csak arra céloztak, hogy nem tesznek ellene kifogást, ha Oroszország a konsolidálódások e pillanatát felhasználva, Törökországban magát elhelyezné; ellenkezőleg biztosan tudomásképen állítják, hogy Francziaország ennek megengedését a szövetség árául felajánlotta, minélfogva nem volna új és meglepő dolog, ha Németország ugyanez után haladna. — Mit mondjunk ezekre ? — Látszik, hogy ha nagy népek ilyen kétségbeesett küzdelembe keverednek, a kicsinyek fölött úgy rendelkeznek, mintha azok kövek volnának, melyekkel egymást dobálhatják. Azonban a reálpolitikusnak nem feladata az ezén eszméivé foglalkozni, ő csak a tényeket s a meglevő körülményeket veheti tekintetbe, azok pedig mai napság olyanok, hogy Magyarországnak lehető gyorsan és józanon meg kell gondolnia, hogy melyik részre álljon, míg még teljes rokonszenv van Magyarország iránt, mely valamennyi combinatiójánál még folyvást annak önállóságát tartja szem előtt. A „vagy, — vagy1, a közel jövőben csak Orosz és Németország lehet, hacsak a „Reform“ valami harmadikat föl nem fedez. Uhrich tábornokot, kinek neje már Darmstadtban időz, ide várják. Ő maga szente, hogy Berlint meglátogatja és Németországot beutazza.— Mac-Mahon, ki Wiesbadenben fekszik, már ismeri Berlint, hol már többször megfordult és ezelőtt mindig pompás fogadtatásban részesült. Apró dolgok a nagy világból. — Harczimuzeum. Az orvosok és természettudósok sajátságos tervvel foglalkoznak ez idő szerint Berlinben. Mihelyt ugyanis a