A Hon, 1870. december (8. évfolyam, 289-313. szám)

1870-12-11 / 297. szám

f 29­7. szám. VIII. évfolyam. 4­ Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere 7.sz. földszint. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Hadiipasteu házhoz hordva reggeli 1ra esti kiadás együtt: 1 hónapra ...... 1 frt. 85 kr. 3 hónapra­ . . . . . 6 „ 50 „ 6 hónapra ..............................11 ■ „ — „ Az esti kiadás postai kü­lönküldéséért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. /- ‰+*-, \ / V- *+•‡ ■ 2^ . ?•› Bé­teti kiadás Pest, 1870. Vasárnap, december 11 Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere 7. sz. Beigtatási dij: 9 hasábos ilyféle betű sora . . . 9 kr. Bóly­gdij minden beigtatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . . 25 kr. pSp"* Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési felhívás „A HON“ December hóra.........................1 frt 85 kr. December—martiusi hóra . . . 7 frt 35 kr. Az esti kiadás postai kü­lönkü­ldé­séért felülfizetés havonkint. 30 kr. Ily­ Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A „HON“ kiadóhivatala. PEST, DECEMBER 10. Pest város költségvetése. Pest költségvetése országos érdekű , nem csak azért, mert ez az ország szíve és az egész ország adóz annak emelésére,­­mivel ez­által előmozdítja anyagi és szellemi elő­­haladását,­ de érdekes azért is, mert az állam és község közötti viszony visszatük­röződik abban a legbiztosabb tükör — az anyagi terhek által. A­mi a város anyagi állapotát illeti, az valami fényesnek nem mondható, mert a 11 milliót meghaladó (a letéti alap nincs ide véve) költségből csak 4 milliót tud fedezni, és 1.240.000 forintot a régi és 5.635.000 forintot új kölcsönökből akar pótolni. De ez főleg a múlt hiányos keze­lésének, a város elhanyagolt állapotának következménye, habár tervszerűség és kezelés tekintetében most sem áll a város minden kifogáson kívül. Hová fordíttatik ez összeg ? oly kérdés, mely minden magyar embert érde­kel, és mennyi jut ebből a nevelésnek és humanitásnak? kérdés, mely minden embert érdekel. A városi nevelésügy nem áll rész lá­bon, ha hazánk általános nevelésügyi állapotával hasonlítjuk össze, és csak ak­kor homályosul el, ha a mivelt világ va­lamely nagy városát állítjuk mellé. Pest a jövő évben az összes nevelés­ügyre 708,728 forintot akar fordítani. De ebből 471,500 ft megy építésre, és csak 237,228 forint tulajdonképeni szellemi szükségre; de ha meggondoljuk, hogy ebből­ a népoktatási külön­adó és tan­díj útján 224,900 forint fedezve van, láthatjuk, hogy a város saját pénztárából (a 20% községi adóból és más jövedel­mekből) csak 12,328 frtot fordít ez ügyre. Azonban első dolog,­­hogy a nevelésnek háza legyen, és így csak helyeselni lehet azt, hogy erre fordít egyelőre nagy gon­dot. Habár az építést csak adósságból teszi. Hát a humanitás? Jótékony czélra, le­­lenéz, árvatartásra, betegápolásra összesen fordít a város 28,150 ftot (a letéti alap nincs ide véve). És ha meggondoljuk, hogy a Ró­kus, szegény ház, dologház, a Jossinum, fi- és leány árvaház költségeinek fedezésére csak 56,785 frttal járul, sőt e­bből is 8662 ft szegényház és Jozefinum többletéből, és a lelencttáplálás megtérítéséből jött feles­leg által fedezve van, kitűnik, hogy ez ügyre Pest 48,123 forintot költ. Ez való­ban nagyon kevés, főleg ha tudjuk, hogy példa London 10 millió ftot költ rá. Az igaz, hogy Londonnak 10 akkora lakos­sága és legalább 10 annyi szegénye van — de m­ég úgy is aránytalanul csekély ez összeg. Főleg ha meggondoljuk, hogy a terézvárosi paplakra 100.000 forint van előirányozva. Volt ugyan még 100.000 forint mun­kásházakra megszavazva, de ezt­­— a vá­ros­rendezésért­­— egy évvel újra elha­­laszták. A­mit csak sajnálni lehet. Azonban az állam itt is bűnt követ el, mert a fennebbi jótékony intézeteket egy­től egyig megadóztatja és bélyegilletékek­kel terheli, a mi más mivelt országban nem létezik. Így pl. Belgium már 1815. márt. 21-én meghozta a „Pro Deo“ törvényt, melyben a jótékony intézeteket a bélyeg alól is kiveszi. De különös sziliben tűnik fel az is, hogy a szegényház és Jozefinumra a­ vá­ros nem hogy nem költ, de rajtuk éven­ként 7772 forintot nyer, a­helyett,hogy az intézetek nag­yobbítására és javítására fordítaná. Lelencz­és árvatartásra (mint fennebb láttuk) 6500 forintot fordít a város. De ez úgy, mint mindenki meggyőződhetik, aki felőle tudakozódik, a legnyomorultabb ál­lapotban van. Egy gyermek tartására egész évre ad a város 20—36 forintot. Ennek következménye, hogy azokat ro­­szul tartják, dolgoztatják, sőt a legtöbb esetben koldulni küldik. Sőt, hallomás szerint, oly kevés gond fordítódik ez ügy­re, hogy évek előtt elköltözött egyénekre bízott vagy rég elhalt gyermekek még folytonosan a régi számmal szerepelnek a lajstromokban. Jó lenne erre több gondot fordítani. A város egészségügyi állapotának javításá­ra a város fordít öntözés és tisztítás 94,150,csatorna építés és fen­tartás 300,000, parkok és faültetvényekre 39,908, vízve­zetékre és kutakra 56,400, városligeti ki­adás czím alatt 36720 forintot és így ösz­­szesen 627,178 forintot, és mégis Pest­város — e többnyire nyári költségek daczára — az egész világ, sőt Magyar­­ország népesedési mozgalmai­ban is kivételt képez, mert míg mindenütt e világon a halálo­zás télen legnagyobb, Pesten meg­fordítva épen nyáron, mert még Magyar­­országon is a halálozás 258/c-re esik a téli és 22% a nyári időre (másutt még keve­sebb), Pesten 30% esik a nyári és 21% a téli időszakra, mi világosan bizonyít­­ja egészségügyi intézkedéseink hiányos voltát. Angliában van egy törvény, mely sze­rint ha valamely helységben ezer lakóból 23-nál több hal meg egy évben, e hely­ség elveszti ez ügy feletti rendelkezés jo­gát és az átmegy a „general board of health“re. Ha nálunk ily törvény létez­nék, legelőször Pest város vesztené el e tekintetben önállóságát, és azután egész Magyarország, mert nálunk mindenütt meghaladja a halálozás a 33—34-et ezer után. A­mi a város segélyforrásait illeti, ab­ban a községi 20% adó­pótlék 839,669, a jövedékek 932,750, haszonbér 106,323, telekátírás 160,000 forinttal és az állam ál­tal törvénykezési czélokra adandó 222181 forint teszik a főbb tételeket. Pest e te­kintetben is eltér a többi nagy városok­tól, mert a szárazföldi nagy városok jö­vedelmének túlnyomó részét a fogyasztási adók és illetékek teszik, és inkább köze­ledik az angol rendszerhez, hol épen az egyenes adók szerepelnek inkább a köz­ségi adórendszerben. És megvalljuk, ezt mi előnyösnek tartjuk. De, mint láttuk, mégis csak az adósság játsza Pestnél is a legnagyobb szerepet, -­ ebben már hatá­rozottan kis Páris. Azonban tekintve a nagy hiányokat és szükségeket, az adósságcsinálást igazolt­nak tartjuk bizonyos határok közt és e határt most már Pest akkor nem fogja átlépni, ha a jövő nagyság és emelkedés nagy költségeit a megszavazott fővárosi 24 millió kölcsönből úgy tudja fedezni, hogy e nagyság alapját és egészséges pénzügyi helyzetet teremt magának e kölcsönből. Mert nagy csak úgy lesz, ha egyszersmind gazdag is, és ez, adósság mellett nem lehet. Ez kötelessége , mert az ország pénze Pest nagyságának és nem terméketlen adósságnak volt szánva. Hegedűs Sándor. A baloldali kör vasárnap f. h. Il­ikén délután öt órakor értekezletet tart sa­ját helyiségében. Az I fő osztály hétfőn december 12-én dél­előtt 10 órakor ülést tart. Tárgy­a a még hátra lévő pénzügyi és a fővárosi munkatanácsnak adandó hitel tárgyában beadott törvényjavasla­tok. — U­­­g­y­a­y Zsigmond, osztr. jegyző. A képviselőház IXI-ik osztálya holnap de­cember 11-én dél­előtt 10 órakor — az úrbéri birtokviszonyok rendezéséről szóló törvényja­vaslat tárgyában ülés tart. Pesten, 1870. évi december 10-én. Huszár Imre s. k. b. jegyző. A 6-ik osztály szokott helyiségében f. hó 12-kén hétfőn az országos ülést után ülést tart. Tárgy: az összes adó és pénzügyi törvényjavas­latok. — Radvánszky Károly osztály• jegyző. A delegátiók ez évben nem fogják teljes ülésben tárgyalni a költségvetéseket, mert f. hó 20-án elnapolják magukat s január 8-áig ünnepi szünidőt tartanak. Addig is 16-án egy nyilvános ülést tartanak, hogy a közös kormánynak meg­szavazzák január és február hónapokra az in­­demnityt az idei költségvetés tételei szerint. Felvilágosításai illetékes helyről megke­restettünk annak közlésére, miszerint a közleke­dési ministérium budgetjében, a vasútépítészeti igazgatóság számára irodai általány fejében kért 28000 forint, a­mely összeg az előbbi évekhez képest azért emeltetett fel ennyire, mert az előre nem látható térkép — műszer beszerzések,nyom­tatványok stb. az előre nem látható kiadásokra felvett 20000 ft törlése után másként nem talál­tak volna fedezetet, — a pénzügyi bizottság ál­tal nem négy­ezer ftra, hanem csak négyezer fttal, s igy 24000 ftra szállíttatott le. Az osztrák (magyar) hadi­­tengerészet. (Sz.) Tegethofflissai győzelme, — mely­nek érdeméből ugyan semmit sem akarunk levonni, de melyben a véletlennek, a vak­merőségnek és az ellenfél gyávaságának is nagy szerepe lehetett, — az osztrák tengerésztiszteket , sőt úgy látszik, a legfelsőbb katonai köröket sem hagyja alulni. Fejekbe vették, hogy az osztrák haj­óshadsereg az adriai vagy földközi ten­geren nagy aktív szerepre van hivatva. E jó urak ez egyetlen győzelem fényé­től elvakítva, feledik, hogy Velencze el­vesztése után a monarchiának csak felé­­nyi tengere van, s hogy az olasz egység nem oly múlékony tünemény, melyet Ausztriának módjában lehetne valamikor visszacsinálni. Vagy épen fordított okos­kodással élnek, akként okoskodva, hogy minél kisebbre szorult az osztrák-magyar tenger, annyival becsesebb az, és minél nagyobb Olaszország hatalma, annál félt­­hetőbb. Akármelyik útján haladtak legyen ez okoskodásnak, annyi bizonyos, hogy azon eszmével, hogy egy tetemes osztrák (mert magyarnak csak a terhek közös vi­selésére nézve mondható) marinát tartsa­nak fel, nemcsak arra alkalmazza, hogy csekély tengerpartunkat védje, s kereske­delmi érdekeinket a távol partokon szük­ség esetében támogassa,­­ hanem, hogy egyszersmind fenye­gessen is. És ezen czél elérésére a két ország de­legátusaitól 8.051.000 rendes és 3.882700 írt rendkívüli szükséglet fedezését, tehát majdnem 12 millió forintot igényel a ha­di­tengerészet. A cs. kir. tengerészet czéljait nyíltan kifejti, midőn költségvetése indokolásának 33-ik lapján, többek közt ezt mondja: „ő neki magának is érdekében fekszik, hogy az osztrák-magyar állam földrajzi fekvé­sének és politikai feladatá­nak megfelelő hajóhad elő­állítására vonatkozó tervezetei, jövőre nem a bizonytalan és előre még csak megkö­zelítőleg sem gyanítható évenkénti bud­­get-engedélyezések ingatag alapjára, ha­nem egy állandó létszámra fektethesse­nek, stb. Mi őszintén kijelentjük, hogy az osz­trák (magyar) marinának czéljaiul ma egyebet nem ismerünk, mint azon két fel­adat megoldhatását, melyet fentebb is érintünk: — az osztrák-magyar tengerpart bizto­sítását, mely szerény véleményünk sze­rint ez időkben alig lehet fenyegetve és — a monarchia tengeri kereskedésé­nek, kivált nyugat felé támogatását. Mindazon czélok , melyek ezen túl vannak, nem egyebek hiú ábrándoknál,­­ és az igazat megvallva, igen drága ábrándoknál. Ausztria - Magyarország continentális, szárazi hatalom­­ szárazi haderejére kell, ha szükségesnek látszik, súlyt fektetnie. Az Adria partjait pedig nem fenyegeti senki. Olaszországnak sokkal több tenge­re van, hogysem a trieszti, vagy fiumei kikötőkre fájjon a foga, de be­rendezke­­dése több dolgot is adnak neki, hogysem puszta partok meghódítására gondol­hasson. E szerint nem maradna más eset hátra, mint ha nekünk volna kedvünk hódí­tani. Az ily felfogást mi részünkről tisztel­jük a katonában mindenkor. Tegethoff bajtársának ez csak becsületére válik, de hogy csak egy osztrák-magyar államfér­fin is álmodozzék ilyesmiről,­­ azt nem tudjuk föltenni, még kevésbé tehetjük ezt föl csak magyar államférfimról, ki bizonyosan nehezen megy abba bele,hogy egy oly hajós sereg szaporítása által, mely a nemzetet még hajói nevében sem tisztelte meg, (egy „Niklas Zrinyi“-nek nevezett pár ágyús naszádon kivül) mely mindent inkább véd mint magyar keres­kedelmi érdekeket, s mely Trieszt, Pola, Oliva és a jó ég tudja mik mellett, Fiu­méra még egy futó tekintetet sem vet: — a közös kiadások összegét annyi mil­lióval, és valóban vízbe dobott millióval szaporítsa. A monarchiának van jelenleg 11 pánczél hajója, 7 magas és 16 alacsony párkányú fregattja és naszádja, 16 csavar galé­tje, 5 kerékgőzöse stb. A nagyobb pánczél­hajók kiállítása és fölszerelése a másfél és négymillió között váltakozik, (így a fölszerelés alatti „Lissa“ hajótest 3.450.000 forintra, fölszerelése 528.000-re van előirányozva.) Ezenkívül, mint a kimutatásból látszik, az Adrián a hajók kiszolgálási éve 10—15 év között váltakozik, miért már az 50-es években épített hajók, ez idő szerint már a „kiso­­rozandók“ között foglalnak helyet. E szerint ez oly luxus articulus, mely­nél évenként pár millió forint a szó teljes értelmében tengerbe vesz. Ezeket tekintetbe véve, könnyen felte­hetjük a kérdést: Várjon Ausztria és kü­lönösen Magyarország van-e oly szeren­csés helyzetben, fordít-e annyit nemzet­­gazdasági, közművelődési czéljaira, és szá­razföldi hadereje] kifejtésére a honvéde­lem alapjára, hogy egy valódi fictio ked­véért,­­ mert Ausztria - Magyarország a tengeri nagyhatalmakkal még a kijelölt kiadások mellett sem versenyezhet, hogy roppant és folyton növekedő államadóssá­gai mellett e pár milliót évenként mint a Doge-gyűrűt egykor, tengerbe dobhassa. Minden hadi­hajó egy mozgatható vár; belé is kerül annyiba, mint egy közép­szerű szárazföldi erőd; csakhogy e várat néhány év múlva pensionálni kell, és ilyen vár 30—40]igényeltetik a legkevésbé fenyegetett tengerparti határokra, míg a fenyegetett részekre alig tudunk pár mil­liónyi erődítési szükségletet kiizzadni. Ausztria-Magyarországnak sem termé­szeti fekvése,sem politikai missiója, melyet az indokolás hangsúlyoz, nem igényli tengeri haderejének ily nagy mérvű szaporítását. Pár jó hajó a távol vizeken kereskedelmi érdekei védelmére, ha kell tudományos s kereskedelmi missi­ókra; egy-két hajó a parti erődítések, a védelmi rendszer foganatosítására; ennyi bőven elég s a milliókba kerülő pánczél­­hajók tömeges szaporítását, kivált oly szellem mellett, mily a marinánál Magyar­­ország és alkotmánya iránt van, oly ma­ TARCZA. A Beethoven-ünnepek. (V. K.) E héten ünnepli meg a nemzeti szín­ház s a főváros műveit közönsége ama géniusz születésének százados évfordulóját, ki a zene­költészetben épp oly utólérhetlen magaslaton áll, mint a drámairodalomban Shakspeare. S mind a kettő nem csak egyes nemzetek, hanem átalában az emberiség büszkesége lévén: illő, hogy emlékezetük ünnepeit valamennyi nemzet megtartsa, mely az örökszépért, a magasztosért hővül. Nálunk mind a Shakspeare-, mind a Beetho­­ven-Ünnep többet jelent, mint az alkalmi pom­pák rendesen szoktak. Mi nem tüntetünk e nagy nevekkel, hanem megragadjuk az alkalmat, me­lyen hálánk adóját némileg leróhatják ama vi­lágszellemek iránt, kik műveik által igen sok gyönyört és vigaszt nyújtottak nekünk évtize­dek óta, mióta t. i. a magyar szellem élénkebb életre ébredt. Talán nem dicsekvés ezúttal elmondani, hogy a magyar fogékonysághoz mily hamar utat lel­nek a külföldi lángelmék költői termékei. Már irodalmi nyelvünk reformátora: Kazinczy F., Shakspearet és Moliére-t fordítá, Beethoven pe­dig e század tizenkettedik évében egyenesen Pest számára irt, egy pár nagyobb hangszeres zenekölteményt. Ő maga is több ízben volt fővá­rosiakban. Midőn az a szenvedélyes szerelem, míg öt Giuicciardi grófnőhöz kötő, szomorú öngyötrödé­­sekben s keserű lemondásban ért véget, s a lelki h­arcz ez izgalmas költő kedélyét és egés­z­­ségét földúlta. 1803-ban a budai meleg forrá­soknál keresett­­ gyógyulást. Él még nehány öreg ember, kik ismerték őt, s a nemzeti szinház veterán hegedűse, az öreg Kirchlehner, ki egyik benső barátja volt, s oly sokat tudott beszélni róla, csak pár év előtt hunyt el. Egykor Erdödy Julia grófnő is, ki Beethovent a szeretet benső­­ségével áraszta el Bécsben, szintén hazánkba, falusi jószágára hozta, hogy a meghasonlások­­kal küzdő költő kedélye a csöndes magyaror­szági falu idylljei között épüljön ki. Továbbá 1812-ben két nagy nyitányt irt ő a pesti redont-színház számára. Egyiket: az „Ist­ván királyt“ e színház megnyitására; másikat az „Athénéi romok“-at Kotzebue hasonló czímű ünnepi játékának élőzenéjéül. Hogy az elsőhöz „István királyt“ választá tárgyul,mutatja, hogy német létére is magyarabb kívánt lenni Pesten, mint azok a fényes nevű magyar mágnások, kik a­helyett, hogy a vándorló hazai színészetnek emeltek volna állandó bajnokot: egy nagy né­met színház ápolásában és igazgatásában lelték művészeti szenvedélyüket. Beethoven érthette e visszás helyzetet. O, ki Bécsben, a főrangúak és udvari összeköttetések környezetében is, mind­végig törhetlen republikánus maradt, s az „ero­­ica symphonia“ eszményi alakjának mintájául a francziák Napóleonját vette, élénk érzékkel bír­hatott a nemzeti eszmék és törekvések iránt, s a pesti német színháznak alig jósolhatott valami nevezetes művészeti missiót. Innen lehet követ­keztetni, hogy e művei, aránylag a többiekhez, nem is nagyon viselik magukon a lángelme tel­jes ihletét. „István királykát azonban bántatla­­nul hagyta, míg a másik pesti nyitányt, az „Athénéi romokat“ 1822-ben átdolgozta a Bécs- József­városi uj szinház megnyitási ünnepére s „Zur Namensfeier“ czimen vette föl ama tíz nagy nyitánya közé, melyeknek csúcsfokait a négy „Leonóra“ ketteje, „Egmont“ és „Coriolán“ ké­pezik. E hősök őt valóban ihleték s különben is Göthe és Shakspeare legkedvesebb költői vol­tak. A büszke római vezér épp oly mélyen szólt férfias jelleméhez, mint a német­alföldi szabad­sághős az ő köztársasági gondolkodásmódjához. Átalában Beethoven a mély lángelme, épp oly igazi ember volt. A­mi műveiben nyilatkozik, az a szellemnek valami csodálatos tisztaságát mutatja. Semmi salak, semmi köznapias nyűg nem volt lelkén. A természet és emberiség lel­­kesíték. Amannak a „pastorale symphonia“ élénken megragadó hangjaiban mutatá be épp oly fönséges, mint alázatos hódolatát; az em­berszeretet boldogító érzetének pedig a „kilen­­czedik symphoniá“-ban állított kolosszális em­léket. Elsorolni műveit, a három triótól kezdve, me­lyet 1795-ben Bécsben adott ki „opus I.“ fel­irattal, a kilenczedik symphoniáig, melyet Bécs­ben 1824-ben adtak először elő,­­de akkor, és azután is még sokáig nem értették meg), oly föladat volna, mely egy tárcza keretébe alig lenne szorítható. De fölösleges is lenne, miután e remek­műveket mindenki ismeri. Ama kez­det és vég között a symphoniák, dalok, orató­rium, misék, szonáták, koncertek, négyesek, ötösek egész kincstára áll, s egy hatalmas és szenvedélyes dalmű, a „Fidelio“, a női hűség és önfeláldozás e magasztos képe, melyet­— dicséretére legyen mondva a nemzeti szinház múltjának! — már 1839. végén, tehát a meg­nyitás után csakhamar fölvettek a műsorba, s czimszerepe a máig sem pótolhatott Schedelné egyik legfényesebb operai alkotását képezte. Átalában Pesten Beethoven elég korán és gyorsan lett ismeretessé s közbámulat tárgyává. Erkel és a philharmonikusok, a hangverseny­­zők, az ötvenes években színházi zenekarunkból kikerült quartettisták (Huber, Ridley, Kohne, Spiller), egymásután ismerteték meg remeknél remekebb hangszeres költeményeit, s alig volt zene-ünnepély, melyben a műsor oroszlán részét ne­m költőnek adták volna, a­ki azt valóban leg­inkább is megérdemli mind e mai napig. Ő a zeneóczeán világító tornya, oly magas ta­lapon, hogy a habok csak csókolják lábait, a­nélkül, hogy el akarnák mosni nagyságát. Nincs oly nagy zeneköltő, kinek babérjait az újabb irá­nyok vakbuzgói meg ne tépték volna már, nem véve ki Mozartot és Haydnt sem, kik a Beetho­ven mesterei és példányai valának; csak ő maga maradt illetetlen. Wagner Rikhárd, ki keserűn hadakozik a régi czopffal és az újabb zeneirók hatásvadászatával (Meyerbeer neki csak „unver­schämter Jude“), Beethovenről térdet hajtva be­szél, s a kilenczedik symphoniát „a jövendő mű­vészeti evangéliumáénak nevezi. Ő az az álta­lános géniusz, kivel szemközt nincs felekezet, nincs iskola, nincs gáncsolódás, nincs előítélet. Ő az összhangok oly na­gy mestere, hogy még a fe­jek véleményében is harmóniát bírt létrehozni. Shakspearenek még akadtak kicsinylői, (Vol­taire maga is az volt) , de a Beethoven általános elismerésében senki sem ejtett csorbát. E nagy szellem életrajza meg van írva nagy könyvekben és minden ismerettárban. Valameny­­nyi műveit ember tudja tehát, hogy mint fejlő­dött, s mily viszonyok közt élt. Ennélfogva csak az alkalmiság formalitásának hódolunk, ha meg­említjük, hogy Bonnban 1770. decz. 17-én szüle­tett és Bécsben 1827. márcz. 27-én hunyt el. Családtalan volt s egyéb szülöttje nem maradt örökéletü műveinél. Atyja a Kelemen Ágost választó fejedelem ud­vari zenésze volt, ki fiát (Lajost) is csakhamar megtanutó orgonázni és zongorázni, de nem, hogy nagy művész legyen, hanem, hogy ő is tudjon keresni valamit a háztartáshoz. Rendszeres zenei nevelésben azonban 22 éves koráig nem része­sült. Atyja szűkkeblű, de anyja szelid, nemes lélek volt. A fiú indulatos és makacs. De termé­szetét csakhamar szeliditék a Rajna vidék szép­ség­e (ő mindig nagy természetbarát volt), a bon­ni Breuning-család műveit hölgyei, a költők mű­vei, először Klopstock, ezután Göthe és Schiller. Mindezek kedélyét emelkedetté, jellemét erősen szilárddá tették. Bécsbe menvén, Haydn, Schenk és Albrechtbergertől tanulta a zeneszerzés tudo­mányát. És azután 35 évet élt Bécsben, tisztelet, bámulat, de egyszersmid sok baj között: kitűnő házak szívesen látott vendége len, s a legelőke­lőbb pártfogói támadtak: Rudolf főherczeg, Lich­­novsky Károly herczeg és neje, Lobkovicz her­­czeg, a magyar urak közt Erdödy és Brunszvick grófok, stb., kik jelentékeny évdijat biztosítottak neki, hogy költészetének élhessen. Deje Mecéná­sok közt sem vált soha bábbá, játékszerré vagy szolgává. A férfi maradt mindenben, s a szabad­ság szeretete mindig élénken lobogott lelkében. A költészeten kívül semmi sem lelkesítő úgy, mint a franczia forradalom eszméi. Voltak szerelmei Hal számunkhoz egy ív melléklet van csatolva.

Next