A Hon, 1871. május (9. évfolyam, 100-124. szám)

1871-05-28 / 123. szám

123. szám. IX. évfolyam. Kiadóhivatal: Ferencziek­ tere?. sz.földszint Előfizetési díj% Postán kű.Jva, v*py Buds^listan hixh^T. boriv» reggeli és astí kiadás együtt: 1 hónapra .........................1 fit. 85 kr. 3 hónapra ....................6 , 60 , 8 hónapra .........................11 „ — . Az, esti kiadás postai kalánk ítéléséért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, a ennek bármely napjáui történik is, mindenkor a hó els5 napjától fog számíttatni. Reggeli kiadás: tinisz n w­ás POLITIKAI ES KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP, Pest, 1871, Vasárnap, május 28. Szerkesztői iroda: Ferencziek-tére 1. n. 8 ti i­r 111 á­s­t ti­f j­t­t* hasábos niyféle betű sors . . . 9 kr. Sélyegdij minden tvögtatásért . . 30 kr. PafjedelDen hirdetések többszöri bsigu­lás mai e­lőtt kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. •—* Nyílt-téri 5 hasábos petit sorért . . . 25 fer. w* Az előfizetési és* hirdetmény'tílij a lap kiadó-hivatalába Utild i.rtdd­. E lap szellemi részét illető minden ton­­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bé*n*Ö ntetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak oL — Kéziratok nem adatnak vissza. ff Előfizetési felhívás A HON IX-ik évi folyamára. Egész évre......................... Fél évre............................... Negyed évre .................... Az esti kiadás postai különküldé­­seért felülfizetés havonkint. 22 frt — kr- 11 frt - kr. 6 frt 50 kr. 30 kr. PV" Kftlő» előfizetési iveket nem ftfttatnk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ftisnek bérmentesítse csak ft krajezárva kerti A „HOK“ kiadóhivatala. PEST, MÁJUS 27. Pest, máj. 27. 1871. Pária bevézetett a törvényes köztársa­sági kormány seregei által. De milyen áron! Nemcsak a vandalul lerombolt mű­kincsek, históriai épületek árán, ámbár azok is helyre pótolhatlanok, s azok is az egész müvelt világ vesztesége; — de a mi azoknál még több: a szabadság árán. Rettenetes az a templomrablás, a­mit a szabadság szentélyén az őrült fertő­zők elkövettek. Mi következik most? Tarthatja-e fenn a rendet a hatalmát visszavívott köztársaság Párisban, a­nél­kül, hogy az egyleti életet megsemmisít­se, hogy a kormányzatot centrálisává, hogy a gyilkos gyujtogatásban előljárt sajtót elnémítsa, hogy az összeesküvést tűzzel vassal elfojtsa, hogy rendőrségé­nek ujjait folytonosan a nép torkán tartsa, hogy önhazájukat gyilkoló veszett embe­reket, mint egy falka vadállatot tömege­sen összelövessen, hogy ezeréves kiseper­je Lambessába, Cayennebe azokat, a­kik olyan hazát érdemeltek meg, a­milyen a Sahara mellett van; a nélkül hogy kivételes törvényeket hirdessen ki az or­szágra ; hogy állandó hadseregével fog­ságban tartsa Párist, melynek a bátrabb fele őrült, az okosabb fele pedig gyáva. Tehát vas kormány, sajtó­elnyomás, rendőrség, kémrendszer, tömeges kivége­­zés, Cayenne, és katonauralom. S lesz-e Európában egyetlen egy hang, mely azt kívánja a franczia kormánytól, hogy­ ne így tegyen? Ők azok az eszeveszettek, a­kik a Louvret felgyújtották, nem gondolták meg, hogy annak, a­ki oltani jön, ma­gát a szabadságot is el kell e lángokkal együtt oltani. Oda vitték a dolgot, hogy Európa még az emberiség és szabadelvűség legmaga­sabb vívmányát, a politikai vétkesek me­nedékjogát is megtagadta a most levert francziáktól. Az angol és belga kormány a politikai menekülőket ki fogja adni, mint közönséges gonosztevőket. S a­ki egyszer ki van szolgáltatva, magyaráz­hatja az aztán a méltán elkeseredett tör­vényszéknek, hogy az ő rajongása, s a gyujtogatók veszettsége között mi kü­lönbségek vannak ? biz egy helyre jut az azokkal. A párisiak tehát már kényszerítettek oly országokat, melyek a szabadságban lélekzenek, a szabadságot az ő bűneikért megutálni. Mire virradnak még a többi országok ? Ha Francziaországban a respublika maga martialis törvényekkel kénytelen fentartani a rendet, a legközönségesebb rendet, a­mi az élet és vagyonbiztosságig terjed: mit várhatnak Európa többi népei e rettenetes példaadás után ? Francziaországnak nem csak a kül­ügyei, de a belügyei is mindig nagy be­folyással voltak egész Európára. Ez a mostani balvégzete pedig különö­sen egy tárgyra vonhatja a figyelmét a szárazföld minden országának : talán az újon alakult boldog Németországot kivé­ve , s ez az, hogy minden európai állam szerkezete olyan, mely a legnagyobb el­lenséget odabenn az országban neveli. Nem szólunk szomszédainkról:­­azok­nál is megvannak a balhelyzet­ek) de ös­­­szehasonlítást teszünk saját belviszonyaink és a francziáké között. Nálunk nincsenek dynasticus kérdé­sek , de van a mi azokat bőven túlnyom­ja, nemzetiségi kérdés. Az osztrák csá­­­szár s a magyar király pártja, s azután a cseh­­ király és erdélyi nagy­fejedelem pártja pontosan kiadják azt a szemközt állást, a­mit Francziaországban a repu­blikánus bonapartista, orleanista és bour­­bonista pártok felmutatnak. Ott is, itt is minden pártnak az a böl­­csesége, hogy kormányzani csak a többi pártok tökéletes elnyomásával tud. Az el­térő nézeteket egy közös eszmében, a kö­zös h­a­z­a és közös szabadság magas eszméjében egyesíteni egyik sem tudja. A­helyett, hogy mikor egy állam fárad­ságos reconstitutiójáról van szó, minden becsületes ember, minden jó hazafi és minden gyakorlott képesség egyesítet­­nék; a kormányzó párt leseper maga kö­rül mindent, a­mi nézetei keretébe nem illik, hozzá­nyúl a legkelletlenebb eszkö­zökhöz, a­mik önként ajánlkoznak, s min­den erejét az ellenmondók paralizálására fordítja. Egész szánalom elnézni, hogy küzd a Lajthán tul a német párt és cseh párt egymással, s hogy nem képes sem egyik, sem másik a közös haza eszméjéért, a kö­zös szabadság megszilárdításáért semmi összműködésre. Hát a Lajtbán innen? Van-e valami örvendetes saját pártállásainkban ? A ma­gyar kormánypárt épen úgy neveli a mameluksereget, mint nevelte a bonapar­­tista párt; egy olyan tábort, melynek minden érdeme az „ellentnemmondás“­­ban áll; épen úgy lehetetlenné tesz min­den közreműködést azoknak, kik a hazá­nak tudnának is, akarnának is szolgálni, de vakon bókolni senkinek sem. S mintha nem volna elég a politikai pártok szétvonása, most m­ég egy uj párt is alakul erőszakosan a hazában, a val­lási fanatismius alapján, melynek már nem elég az, hogy Magyarországot ide­­benn meghasonítsa, hanem épen mint Francziaországban tette, még utolsó bizo­nyos szövetségesétől, a­kire bajában szá­míthatott, Olaszországtól is meg akarja fosztani. És saját nemzetiségeink­ kifelé fordult érdekeikkel ? Hát saját köznépünk­ elhanyagolt ne­velésével, jól táplált elégedetlenségével? Nem találunk-e saját viszonyaink és a szerencsétlen franczia nemzet balsorsa kö­zött elég összemérni valót? Nem értettük-e meg más kárából, hogy ha minket a vak dics­vágy, vagy akár a vallási fanatismus, vagy akár az oktalan nemzeti ellenszenv egy olyan actioba be­levinne, mint belevitte a francziákat, ne­künk épen úgy kellene az ellenség szeme láttára a maguunk communéjét tűzzel vassal meghódítani, mint a fran­­cziáknak. Nem jobb volna-e előbb meghódíta­nunk a magunk „commune“-jét­ böl­­cseséggel, felvilágosodottsággal és a kö­zös haza iránti érdekeltséggel ? Nem csupán a kormánypártnak be­szélek ; itt minden pártnak van egy nagy és folytonos kötelessége. Arra oktatni a maga híveit, hogy „a nagy világon e kí­vül nincsen számodra hely, áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned halnod kell.“ Franczia költő nem énekelhette ezt, mert a nagy világ nemzetére nézve, ez jelszó­nak nagyon csekély; Ide nekünk minden politikánk ki van fejezve ebben­ Magyarország lakójának, legyen az bár deákpárti, balközépi, vagy 48-as, le­gyen az katholikus, protestáns, óhitü vagy héber, legyen az magyar, német, szláv vagy románajku, legyen az aristocrata, democrata vagy táblabíró; nem lehet más politikai ideálja, mint Magyarország. Neki ne legyen gondja se respublikára, se autocratiára, csak Magyarországra ; az ő politikájának ne legyen központja se Róma, se Szentpétervár, se Bécs,­­ de még Pest sem, hanem Magyarország. Az a Magyarország, mely nem egy párté, nem egy eszméé, hanem mindenkié. Ne­veljük az ősi hazaszeretet eszméjét ma­gunk között; nehogy odajussunk, a­hova Francziaország jutott, a­hol a polgárok politikai sc­ablonokért, sociális fogal­makért a késdöfésig, az önfelégetésig tud­tak harczolni kegyetlenül; — csak a kö­zös hazáért, a közös ellenféllel szemben nem tudtak harczolni jól. Jókai Mór. — A főrendiház f. évi május 31-én d. e. 11 órakor ülést tart. — Az igazolási állandó bizott­ság f. é. május 31-én d. e. 10 órakor ülést tart. — Az 5-ik osztály f. A május 31-én d. u. 4 órakor ülést tart. A delegatiók határozatainak sorsa. Valóban, az ember nem tudja, nevessen vagy borzankodjék-e a felett a szánandó helyzet felett, melyben a delegatiók, me­lyeket Schmerling, a német delegatió élén az uralkodóhoz intézett beszédében, már „törvényhozó testeknek“ nevezett — végrehajtó közegükkel, a közös kormán­­nyal szembe vannak. El lehet mondani, hogy nincs a delega­­tionak egy bármily kis mértékben fontos határozata se, melyet már eddig három­szor, négyszer ne mondott volna ki is­mételten, és melynek a közös kormány az ismételt meghagyások daczára, évek hosszú során át eleget tett volna. Vegyük elő az unalmasságig ismételt famosus „közös activákat“, melyek 1867. óta minden közös és nem közös budget­­ben szerepelnek, és melyek elválasztása már évek óta képezi a delegatiók határo­zatainak tárgyát a­nélkül, hogy ezeknek mind ez óráig a legkisebb eredménye lett volna. Becke azt mondta 1869-ben, hogy már akkor megvolt a két kormány kikül­döttei segítségével elkészített munkálat e tárgyban, és még az évben május végén, (3364. sz. a.) elküldte a két kormánynak az Ügy végleges elintézésére szükséges adatokat. Ez harmadéve történt. A dele­gatiók 1870-ben újra felszólíták a közös kormányt — miután az ügyben ő illeté­kes — hogy „elvégre még 1871- ben“ intéztessék az el. Ugyanazon sza­vakkal volt fogalmazva mindkét delega­tió határozata és Lónyay mégis csak azt feleli most, hogy a kormányokat meg­szorgalmazta, hogy ez ügyet törvény­hozási tárgyalás alá bocsássák. A válasz mindig egy — az eredmény mindig sem­mi. A pénz mindig hever, a delegátió mindig határoz. De legalább megtudjuk azt, hogy ez ügy a magyar kormánynál már három év óta hever. A közös polgári hivatalnokok nyugdí­jazási törvényét is már három év óta kö­veteli a delegátió. E helyett 1. év elején egy császári rendelet lépett életbe. Az al­kotmányos törvény még sehol nincs. Ha­bár Lónyay azt válaszolja, hogy ennek tárgyaltatását is megszorgalmazta a nem­közös kormányoknál. De Lónyaynak sem sikerül minden fe­lelősséget a más nyakába hárítani. Egy alkotmányos közös számvevőszék alakítása is már negyedik éve képezi a két delegátió határozatainak tárgyát. Becke 1869-ben azt felelte nekik, hogy azon évi június 14-én kész javas­latot küldött az illető minisztériumok­hoz, hogy hozzájárulván, terjesszék azo­kat az országgyűlések elé. A delegátiók ekkor újra meghozták a sürgető határozatot. Lónyay a múlt évi novemberben már más választ adott — azt mondta, hogy nem lehet e számvevő­séget felállítani, mert előbb szükséges, hogy az osztrák tartományoknak is külön meglegyen ez alkotmányos intézményük ép úgy mint nekünk, és csak azután lehet a „közöst“ alkotmányossá tenni. Erre még akkor megjegyeztük volt, hogy nem argumentum, mert a quota és államadós­ság kezelése egészen külön megy, külön forrásból jőnek e pénzek, és a­mint szá­molhat arról, egy nem - alkotmányos számvevőség, és úgy számolhat egy al­kotmányos is. A delegátiók újra határoztak. Lónyay most is azt mondja, mit Javai mondott, de vigaszul hozzá­teszi, hogy már megtörtént egy „előfeltétel“, „mert ő felsége a főszámvevőszék elnökét kinevezni méltóztatott.“ Ez is furcsa ! Először azt mondják, van törvényjavaslat, (tehát ezt az osztrák tartományok eddigi állapota mellett is el lehete készíteni) csak tárgyaltatni kell; azután azt mond­ják, hogy nem lehet semmit csinálni, míg az osztrák tartományok számvevősége el nem készül, és most Lónyay azt mondja, hogy a legfőbb állomás be van töltve — a törvény meghozása nélkül , tehát az alkotmányosításra az első lépés megtörtént. Azt hisszük, hogy egy kine­vezésről csak akkor lehet azt mondani, hogy alkotmányos intézkedés, ha tör­vény alapján történik és törvénynek fe­lel meg. Mert kinevezni lehetett volna a többi számvevőségi hivatalnokot is , de ez még nem lett volna „alkotmányos“ számvevőszék, így az elnök kinevezése sem „előfeltétel“ erre, mire az első lépés a­­ törvény meghozása. A külügyminisztérium válaszai is csak ily bordából vannak szőve. A magyar delegátió kívánta a törvény érvényesítését,és így azt, hogy a törvény­ben meghatározott uj lobogók a tisztelet­beli consulságoknál határozatától számítva hat hó letelte előtt foglalják el a régiek helyét. A hat hó pár nap múlva letelik. A közös kormány még eddig e határozat­nak tettleg nem tett eleget, hanem most azt a választ adja, hogy már a delega­tió határozata előtt elrendelte volt, hogy „ily lobogók a cs. kir. tengerészeti hiva­talnál“ „tartassanak készletben.“ Ez vagy gúny, vagy még ennél is ro­­szabb. Gúny akkor, ha e lobogókat azért „tartják készletben“ a­helyett, hogy azon­nal kitűznék azokat, hogy csak akkor tűzzék ki, midőn a magyar delegatió által megszabott határidő letelik, hogy így ad­dig is fitymálják annak határozatát, vagy ennél is roszabb, mert a delegatió­­val való daczolás az, ha még akkor se szándékoznak azokat kitűzni. Új czimert és pecsétet is kívánt a dele­gatió, erre nézve is csak azt mondja Beust, hogy majd adatokat gyüjtet az uj czimer és pecsét megállapítására és akkor aztán póthitelt is fog arra kérni. Valószínűleg készül már a festék. De előbb fizetnünk kell, hogy a törvény foganatosíttassák. Hogy a keleti consulságoknál a ma­gyarokra is tekintettel lesz, azt is ígéri TÁRCZA. Eopur sl iuuove! (És mégis mozog a föld !) Regény hat kötetben. Irta Jókai Mór. Harmadik kötet. A hőstett. (Folytatás.) Kálmán gondolt valamit magában, de még csak végig gondolni sem merte. Ejh! A sors egy nap kétszer még vadász-szerencsét sem ad. Már alkonyodott az idő; a nap a magas he­gyek között korán aláhanyatlik , — midőn a va­dászmenet egy völgybe érkezett le, — melynek egyik meredélyét ős fenyőerdő borítja, mig a másik hegyoldal talán valamikor végig leéghe­tett s most sürü­ boróka bozóttal van benőve ; csak itt-amott mered fel a csalitból egy-egy ma­gasabb kevés levelű­ veres-fenyő. Sivár, kietlen vadon, sem legelő állatnak, sem vadásznak nem való, a tisztásain piros és kék áfonya terem özönnel, azt nem szedi senki. Mikor a hosszan elnyúlt vadászmenet dereka a bozóton keresztül hatolt, egyszerre csúnya morgás keletkezik a vadonban; a hajtók résüle­­tes ordítása veri fel egyszerre az erdőt; néhány puskaroppanás hallatszik itt-amott, azután ki­­sértetes jajgatás, mint a halálra toposzolt vadász segély ordítása és közbe az az ádáz mormog­ás, a­miről olyan jól rá lehet a medvére ismerni. Itt jön! De hogy honnan, azt nem lehetett a sok csa­lóka viszhang miatt hirtelen kivenni.­­ Egyszer aztán kiemelkedett a fekete alakja a boróka bozót közül. Óriási állat lehetett, hat lábnál magasabb. Valami kétszáz lépésnyire volt Decséryék ko­csijától s úgy látszott, mintha egyenesen feléjük tartana. Valaki rálőtt a bozótból; mire a­ medve hirte­len felkapott egy roppant nagy követ, valóban mázsás kő lehetett s nagyot ordítva hajttá azt a vadász felé. A következő perczben­ már látszott a vadász, a mint egy veres fenyőre rémülten fel­kapaszkodott. — Jézus segíts! kiálta a vén rosznyák. Ez az ördöngös medve maga. Aszályinak sem kellett több, látott a merre medvét nem látott. A túlsó oldalon volt egy vad­rózsa bozót, azt megúszta kegyetlenül, s levetve magát a földre, úgy tett, mint a ki halott, így csak nem bántja a medve. — Hopp! itt baj lesz! monda Bálvándy. Hol a fegyverem? — Jó kézben van. Felelt rá Kálmán s elhatá­­rozottan foglalt helyet egy fenyőfa mellett, fel­húzva a puskának mind a két sárkányát. — De bajtárs, aztán jól czélozz: inte őt Bál­vándy. Korán ne löjj; közelre bevárold, és szivén találd; mert az ilyen nagy vad kemény sebeket elvisz. — De hiszen lőheted azt akárhol uram: dör­­mögé a vén rusznyák; elkapja az a golyót a markával. (A fogai összeverődtek, keresztet hányt magára) Oh nram. Holnapra mind fekete ezukor lesz belőlünk. Kálmánnak lázasan dobogott a szive. Itt van tehát az alkalom imádatának tárgyát védelmezhetni, előtte bebizonyíthatni szemé­lyes bátorságát. Ezt már csak úgy csinálta ki a sors, mintha professionáli regényíró volna. Pedig az ilyen találkozás bizony megpróbálja a fiatal sziveket. Mikor az a roppant fekete fenevad csörtetve rohan előre. A szemei sem látszanak ki a bozon­tos szőrcsombókok közül. S jön egyenesen a va­dászra. Ritka hideg vér kell hozzá, hogy az a kritikus tíz lépésre bevárja a maga ellenfelét­, a­honnan azután biztos a lövése. Kálmánnál a hidegvért pótolta az akaraterő. Nagy ösztöne volt rá, hogy bátor legyen. Olyan közelre várta be a nagy fenevadat, hogy csak az utolsó boróka bozót választotta már el tőle; a medve abból is kilátszott féltest­tel, a­mint két talpára állt. Kálmán akkor czélzott rá és lőtt. A medve nagyot mozdult és nem esett el. — Mondtam, hogy elkapja a golyót! ordita há­tul a rusznyák. A medve keresztül tört az utolsó boróka azi­­heren is s hat lépésnyire állt Kálmán előtt. Akkor legbiztosabban vette czélba a fejét az állatnak és rálőtt. A medve megrázta a fejét s fel sem vette a lövést, csak egy kicsit hátrahökölt tőle. „Fel a fára! fel a fára!“ kiáltozák Kálmán­nak a rusznyák is, a báró is. Most már csak az az egyedüli menedék a megdühödött vérszopó ellen. Hanem Kálmán a­helyett, hogy eldobta vol­na a puskát, s hirtelen felmászott volna a bór­­fenyőre, megkapta a cső végét, boldog végét fordította a puskának , egy ugrással a medve előtt teremve, olyat sózott a medve fejére, hogy az azt kiáltotta rá, hogy: „Doszta!“ „Doszta“pedig oroszul annyit tesz, hogy„elég.“ Csak a szégyen, t. düh, a kétségbeesés összes hatványainak egyesülése magyarázhatja meg, hogy a fiatal ember e merényt elkövesse. Mert ha nem ezt tette volna, hanem megfo­gadja a mit kiáltoznak hozzá, hogy kapaszkod­jék fel a fára, hát akkor az történt volna, hogy a medve utána kapaszkodott volna, a mikor utolérte,­egy bütyköst húzott volna elő a medve­bőr kebléből s megkínálta volna egy kis pálin­kával. „Nyék sza­lubi, pán vadász!“ Mert hiszen­ nem­ volt az se vérmedve, se boszorkányállat, hanem egy hosszú rusznyák legény medvebőrbe öltöztetve, s aztán nem is a regényírói végzet rendezte ezt a jelenetet, ha­nem Bálvándy úr. Össze volt arra beszélve az egész társaság, minden hajtó,minden vadász be­le volt avatva a tréfába, csak Aszályi nem. Azt is azért ijesztgették agyon, hogy közölje félel­mét Kálmánnal. Azért cserélte el Bálvándy Kál­mánnal a saját puskáját, melybe golyó helyett bodzafabél volt leverve, azért beszélte a vén rusznyák a meséket a boszorkányos medvéről. Egy kis megérdemlett lecrke akart az lenni tréfa alakjában a hetvenkedő fiatal embernek, ki minden vadásztársát megsértette azzal a nyi­latkozatával, hogy azért nem lőtt az első med­vére, mert az nő volt; jönne csak a hím ? Mint­ha a többiek nem a hímet szalasztották volna el. No hát próbálja meg, mit tesz a hím medvé­vel találkozni ? Hanem csalatkoztak a kísérletben. És a szegény risznyák fejének kellett meg­szerezni azt a psychologiai tanulmányt, még pe­dig puskaagy gy­árformáivá (szerencsére vastag feje volt, s a medvebőr enyhítette a kommantást) — miszerint egészen más ember az az úr, ki a Kordafőnél Katinka asszonyság előtt azzal pro­­ducálja magát, hogy rá sem lő a medvére,mely menekül, s fiait menti : — meg az az ur ki a Decséryék hintója előtt,a madonna arcz szeme lát­tára helyt áll annak a medvének, mely támadva jön, és Dorothea grófnőt fenyegeti. Az orosznak ettől a tudománytól perse akko­rát nőtt a feje, mint egy czipó, hanem azért má­sok okultak belőle. Katinka a kalapja mellől minden diadaljel­vényt letépett, mikor azt hírül vitték neki, s Bálvándy ki volt vetve a Bánczából. Kálmán pedig annál nagyobb zavarba jött, mikor megtudta, hogy az csak tréfa. Nagyon elkedvetlenedett rajta. Tehát az egész tár­saság mind összeesküdött ő ellene egy­maga el­len. És valamennyi között­­ egy rokonlélek sem találkozott, a­ki őt figyelmeztesse, hogy micsoda kegyetlen tréfa van ellene készülőben ? Bálvándy sietett őt kiengesztelni. — No bajtárs. Most valóban úgy viselted ma­gadat, mint valódi bátor vadász. Te azt nem tud­hatod, hogy nem igazi medvére lősz, s golyótlan puskával lősz; mondhatom neked, hogy ezer ember közül egy teszi azt meg veled, hogy a medvét, mely két jó lövést fel sem vett, még a puskaag­gyal is megfejelje. A medve­bőrt megka­pod tőlem emlékül. És egy­úttal a festett ba­jusz-viselés büntetése alól is fel vagy oldva. Hölgy festette, hölgy törülje le. Dorothea grófnő lesz olyan kegyes. Kálmánt nem kellett erre kötéllel vontatni. Dorothea grófnő elővette finom batiszt zseb­kendőjét, hogy a rehabilitáló műtétet végrehajtsa, s midőn Kálmán odalépett a kocsi azon oldalá­hoz a­hol ő ült, halkan sugá neki: — Eleget integettem önnek, de nem vette észre, hogy jöjjön erre az oldalra, én megsúgtam volna, hogy mivel akarják önt megtréfálni ? A szegény álarczos medvét sem ütötte volna ön akkor olyan nagyon fejbe. (De bár agyon csaptam volna, gazdástul együtt!) gondolta magában Kálmán, mig a grnő zsebkendője orra alatt babrált. Azonban a festett bajusz oda volt száradva, azt a száraz zsebkendő le nem vitte; a grófnő nem sokat gondolkodott mit tegyen ? a zsebkendő egyik szögletét saját legédesebb ajkaival meg­ falai számunkhoz másfélív melléklet van csatolva.

Next