A Hon, 1871. szeptember (9. évfolyam, 201-225. szám)

1871-09-26 / 221. szám

221. szám. IX. évfolyam. Reggeli kiadás* Pest, 1871. Kedd, szeptember 26. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere 7. sz. földszint. Előfizetési d­i­j: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ...... 1 frt. 85 kr. 3 hónapra ........................6 „ 50 „ 6 hónapra ........................11 „ — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. ii mn T~mri irrnvü' iTaiBTiriirriiliirlTiwir i lirir ttt-ht --fi^rojigtBaggr. i> JUtoÁJma. «»«gacaMga Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. sz. Beigtatdsl­lij: 9 hasábos ilyféle betű sora . . . 9 kr. Bélyegdij minden beigtatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért ... 25 kr. SW Az előfizetési és hirdetményi díj a lap kiadó­ hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. —— Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési felhívás „A H O N“ra. Folyó September hó végével az évnegyed eltelvén, évnegyedee t. előfizetőink felkéret­nek megrendelésük mielőbbi megújításira. Előfizetési árak: Egész évre . . . 23 frt — kr. Fél évre . . . l'l frt — kr Negyed évre . . . 5 frt 50 kr. JJJtp“" Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük hasz­nálni, melyek bérmentesítése tiz frtig csak 5, 10 frton felül pedig tiz krba kerül. Az előfi­zetések a „Hon kiadó­hivatala“ czím alatt Pest, ferencziek­ tere 7. sz. alá küldendők. PEST, SZEPTEMBER 25. Vívmány mindenesetre! A „Hon“-nak soha sem vethette sze­mére a kormánypárt, hogy valaha sze­met hunyt volna azon tények, azon intéz­kedések előtt, melyeket a hazára nézve üdvöseknek ismert, s melyek nagyrészt a kormány befolyásának köszönhették lét­rejöttüket. Ritka alkalma volt ugyan, de az alkal­mat, midőn a kormány valami elisme­résre méltót hozott létre, mindig megra­gadta, hogy elismerését, mely pedig a nemzet nem csekély részének elismerése, őszintén, nyíltan kifejezze. Tette pedig ré­szint azért, hogy a kormányt egyéb eljá­rásában is hasonló elismerésre méltó irányban buzdítsa, részint azért, hogy ki­mutassa, mennyivel jobb politika lenne a kormány részéről ez irányt egyéb oly intézkedéseinél is szem előtt tartani, me­lyek még eddig legkevésbé sem érdemel­tek ki a nemzet részéről sem elismerést, sem becsülést,­­ sőt méltatlankodást, el­keseredést szültek. Ily ritka alkalmak közé tartozott a honvédség megalkotása. Lett egy nemzeti haderőnk, melyről előre föltételeztük a nemzeti szellemet is, s melyben egyrészt a trón bizodalmának garantiáját láttuk, másrészt a kormány azon érzületének, hogy alkotmányos és nemzeti irányban akar haladni. Ez intézményt s ezzel együtt a hon­védelemnek nemzeti alapra fektetését ör­vendetes tényként registrálták az ellen­zéki közlönyök. S habár jogosan mond­­haták, hogy e vívmány keresztülvitelé­ben nem csekély része van az ellenzék magatartásának, mely kiváló tapintattal tudott súlyt adni a nemzeti szellem köve­telésének, a­nélkül, hogy a lojalitást föl­felé megsértené, elismerték habozás nél­kül, hogy a honvédség létrejöttének di­csőségéből az oroszlánrész a kormánynak s illetőleg elnöke személyes befolyásának tudandó be. Egy nemzet­ alkotmányos életére nem valami kedvező fényt derít ugyan, hogy a nemzet kivánatainak teljesültére a sze­mélyes befolyás súlyára is szükség van, de elvégre elfogadtuk a puszta tényt s úgy őriztük, még hiányaiban is annyira dédelgettük az új intézményt, mintha egyenesen és tisztán a nemzet akarata teremtette volna. És most már, midőn a Vácz melletti nagyszerű hadgyakorlatok szemünk előtt folynak le, joggal kérdhetik a kormány álláspontját osztó pártlapok: mit szólt volna ez­előtt úgy 15 évvel a Budán szé­kelő Albrecht főherczeg, ha valaki akkor azt mondta volna neki, hogy Magyaror­szág fővárosának közvetlen közelében még valaha egész honvéddandárok fognak táborozni, s hogy ezek hadgyakorlataikat a koronás király, sőt maga a Habsburg dynastia legconservativebb tagja, maga a fenséges herczeg szeme előtt fogják vé­gezni ? Valószínű, hogy ha nem börtönbe, de az őrültek házába elvezették volna azt az embert, a­ki Magyarország akkori hely­tartójának akkor ezeket merte volna jó­solni. De ... . Jobboldali hírlapjainknak azért még sincs elég joguk most már beleiuni a diadalharsonába. Attól még jó távol va­­­­gyünk. Elismerjük vívmánynak, a­mi csak­ugyan az, elismerjük a trón részéről a nemzetbe vetett, szilárdulni kezdő biza­lom jelének a kézzel fogható tényt, elis­merjük, hogy a megelőző zilált helyzet alapján nagy államférfiai tapintatra volt­­ szükség ennyit is kivívni, azonban attól még igen igen távol van, hogy a 67-ei egyezmény óta lefolyt időnek ezen két­­ségbevonhatlanul legnagyobb vívmányát a nemzet maga is teljesnek, igényeit ki­elégítőnek ismerje el, oly vívmánynak, mely nem is vívmány, hanem a termé­szetből kifolyó szükségesség minden oly államnál, melyet nem egyedül a papíron, de a gyakorlati életben is alkotmányos, független és önsorsa felett rendelkező ál­lamnak ismer a világ. Ettől, fájdalom, igen távol állunk. Mert tagadhatlan, hogy a mai viszonyok közt csak az a nemzet mondható saját sorsa fe­lett rendelkezőnek, mely területét megtá­madás ellen oltalmazni, jogait az erőszak­kal szemben védelmezni, souverain aka­ratának súlyt adni képes , szóval, mely saját haderővel bír. S tagadhatlan az is, hogy Magyarországnak ilyen hadereje nincs. Mert a­mi most van, az e nagy felada­tokkal szemben vajmi csekélynek tűnik fel. Maga a kormánypárt, mely a honvéd­ség megteremtését kizárólag saját érde­mének vindi­álja, maga ez a párt kitö­rölte a „honvédsereg“ elnevezést a tör­vénykönyvből, a „honvédcsapatok“ sze­rény nevét igtatván beléje s ezzel meg­fosztotta a honvédséget azon jellegtől, hogy egy önállólag is számot tevő, egé­szet képező hadereje legyen az országnak, hanem legyen kiegészítő, integráns része egy más hadseregnek, mely hadseregnek minden, még az egyéni önkény is inkább parancsolhat, mint a nemzet akarata. Jól gondoskodtak azok, a­kik a hon­védséget életbe léptették, hogy az a vív­mány a világért semmi aggodalmat ne gerjeszszen bizonyos körökben. A létre­hozásban ez az aggodalom végtelenül irányadóbb volt, mint a nemzeti akarat. S ennek köszönhetjük, hogy a kormány­nak „a kecske is jóllakjék, a káposzta is megmaradjon“ jelszavú politikája mellett — a kecske eszik ugyan, de nem la­kik jól. S valóban most úgy vagyunk a hon­védség intézményével, hogy be kell ugyan ismernünk, miszerint a magyar fiúk együtt vannak, nem pedig a többi nemzetek fiai közé széjjel szórva, hogy magyar vezény­szóra fordulnak, nagyrészt (!) magyar tisz­tek parancsolnak nekik, de azért a közös hadseregbeli katonáktól a fentebbieken, no meg tán az uniformison kivül, alig különbözteti meg őket valami. Ugyanan­nak a hadseregnek a részei ők s ugyan­azon akaratnak végrehajtó eszközei, mint amazok, s még ha szellemük más lenne is : mit ér, ha már szervezésökkor előre meg volt csinálva az akadály , mely szellemük sugallatát követniük lehetet­lenné tegye? Aztán a szellemről is ki állhat jót so­káig? A „közös“ keret megtermi a „kö­zös“ szellemet. S bár most még hajlandók vagyunk hinni mi is, hogy a honvédség nem az az eszköz, melyet a reactionarius velleitások kényök-kedvek szerint hasz­nálhatnának : ki biztosíthatja a nemzetet a felől, hogy egyszer, ha a közös hadsere­­­et a nemzet érdekei ellen fordítják, nem támad fel ez érdekei ellen az a honvédség is, mely a közös hadsereg árnyékában növekedett ? A magyar haderő szellemének meg­romlása ellen csak az biztosíthat bennün­ket, ha idebenn olyan helyzetet terem­tünk, melyért az a most jó szellemű had­sereg lelkesülni, ha kell, rajongani képes. Ez pedig csak tisztán nemzeti alapon, organikus processus útján érhető el. Te­remtsünk az országnak oly helyzetet, hogy legalább megközelítőleg feleljen meg a nemzet vágyainak, akkor biztosak lehe­tünk felőle, hogy a megpróbáltatás idejé­ben a mily készséggel hozza meg áldoza­tát a polgár, és oly elszántsággal, lelke­sedéssel ontja majd vérét a katona azon érdekekért, melyek létfeltételei, azon in­tézményekért, melyeknek megalkotásához az ő szellemének sugallata is járult, azon hazáért, melyről tudja, hogy az övé. Ez irányban kellene működni a kor­mánynak, ha azt akarja, hogy a honvéd­­csapatok egy nagy, megbízható nemzeti haderő csíráját hordozzák magukban. E nélkül minden kísérlet homokra van építve, mely homokot oda szórhatni ugyan a nemzet szeme közé, de mely szilárd épületet meg nem tart soha. S azért, habár a honvédség intézmé­nyét, mint intézményt, valamint azelőtt, úgy most is örömmel üdvözöljük, s tel­jes erőnkből védelmeznek minden­­meg­támadás ellen; tartózkodás nélkül ki kell jelentenünk , hogy a honvédség mostani hiányos alakjában nem az a haderő, melyet mi egy önálló, souve­rain Magyarországnak óhajtanánk.­­ S ha némely kormánypárti laptársunk helyén látja jelen helyzetünket a meg­előző legroszabb helyzetek egyikével, a 15 év előttivel hasonlítani össze, melynél a je­len mindenesetre előnyösebb, akkor nem veheti rész néven, ha mi meg azt kérdjük : mit szólt volna Mátyás király, ha valaki azt mondja neki, hogy 1871-ben olyan magyar katonák fognak táborozni a ma­gyar főváros közelében, a­kiket a diaeta határozata szerint még seregnek sem sza­bad nevezni, csak csapatoknak, melyek­nek se utász, se műszaki, se pattantyús osztályuk nincs, hanem ágyút, hidat, ha­ditervet úgy kell kölcsön kérniök, hogy harczjátékot rendezzenek; — oly magyar katonák, kiknek más országból adhatják ki a legmagasabb commandót s ha paran­csolnák nekik,kénytelenek volnának elfog­ni magát az országgyűlést is ; oly magyar katonák, kiknek még tábornokuk nincs s kik tudják, hogy csak más, a nemzeti be­folyás alatt nem álló hadseregnek a ré­szei : bizony, bizony az a Mátyás király, a­milyen kurucz ember volt — a botbün­tetés még eltörülve nem lévén — aligha olyan olvasatlan huszonötöt nem csapa­tott volna a szerencsétlen jósra, hogy por­­zanék bele tán még mai ivadéka is. Azért hát meg kell adni az érdemnek, a­mi az érdeme, de némi eredmény felett nem szabad oly áradozásokra ragadtatni magunkat, min­ket csak a teljesen elért czél indokolhatna. Végtelenül örülünk a váczi nagy gya­korlatokról érkező azon híreknek, melyek a magyar fiúknak ügyességét, gyakor­lottságát magasztalják .Igen szeretjük hogy így van. Melanchtonról, a tudományosság dol­gában Luthernél is magasabbra becsült nagy reformátorról mondják, hogy gyö­nyörű, kitűnő beszédeket tudott tartani a fazekaknak, a­mikre emberi szemet, ba­juszt festett. Hanem igazi emberfejek előtt szónoklatába rend­szerint belesült. Kívánjuk, hogy honvédeink bátran, vi­tézül állják meg a sarat nem csak a fes­tett fazekak előtt, de valóságos emberfe­jekkel szemben is. Későn legyen, de úgy legyen! Törs Kálmán. — A zágrábi hivatalos „Narodne Novine“ szerint a horvát ellenzéki konferentia, mely Mra­­zovicsnál tartatott meg, f. hó 22-én befejeztetett. Határoztatott: Ő felségéhez egy küldöttséget meneszteni. „Pénzszükség és a magy. hi­telbank.“ E­nzim alatt egy helybeli tekintélyes szaklap a „Pester Börsen und Handels­bericht“ egy alaposan kifejtett czikkben foglalkozik e lapok szerkesztője, Jókai Mór ál­tal a képviselőház f. hó 22-én tartott ülésében a pesti pénzpiaczon uralgó pénzzavar iránt Kerká­­poly miniszterhez intézett interpellátiójával s illetőleg a miniszternek erre adott válaszával. E czikk egész tartalma igazolja Jókainak s az el­lenzéknek e kérdésben elfoglalt álláspontját, mely szerint a miniszter válaszával nem lehetvén megelégedve, annak tárgyalására határnapot ki­­tüzetni kért. A czikket a mondottaknál fogva egész terje­delmében közöljük, a­mint következik: „A számos felszólalások, melyek a magyar általános hitelbank tapintatlan eljárása fölött felmerültek, az országgyűlésen is viszhangra ta­láltak. Terézvárosnak tisztelt képviselője, Jókai Mór úr, ki az itteni piac­ érdekében többször sorom­póba lépett, erre vonatkozólag a 22-ei ülésben interpellációt intézett a pénzügyérhez. Kerkapoly úr különféle módon kísértette meg, tisztára mosni a magyar hitelbankot, a­mi neki mindamellett legkevésbé sikerült. Egyébiránt a dolog termé­szetében fekszik, hogy a miniszter az általa an­nak idejében protegált bank érdekében síkra szállt, a­mi mindazáltal nem fogja őt gátolni ab­ban, hogy jövőre óvakodjék a magyar hitelban­kot a maga pénztár­igazgatójává tenni. Lássuk, miként akarta a miniszter a dolgok állását igazolni. Ő Így okoskodott: az nagyon természetes, hogy a bank disponibilis pénzeit, oly időben, midőn pénzszükség van, jobban el­helyezni törekszik. Azt nem lehet kívánni, hogy midőn pillanatnyi fenakadások fordulnak elő, a kamatlábat fel ne emelje. Egyébiránt pozitív tu­domása van arról, hogy a magyar hitelbank azon pénzeket, melyeket az államtól szerződésszerűleg bankkamatlábra átvennie kellett, deközönkint vesztesé­gét kezelte, a­mennyiben nem sikerült mindig e pénzeket bankkamatlábra elhelyezni. A­mi az elsőt illeti, a miniszernek tökéletesen igaza van. De senki sem is követelte, hogy a magy. hitelbank a saját kamatlábját föl ne emelje, egyszerűen csak azt követelték, hogy a nevezett bank ugyanazon elvek szerint járjon el, mint azon bankok, melyek részvénytőkéjüket szintén kamatoztatják és melyek a megváltozott időviszonyokból szintén hasznot húzni törek­szenek. A bank nem phyanthropikus intézmény, de a közönséggel való forgalomban mind a mel­lett vannak határok, melyeket egy tisztességes pénzintézet sem szokott átlépni. A kamatlábnak ama rögtöni felcsigázása a folyó­számlára hi­telezők irányában, kik a bank hitelét csak a legjobb fedezet mellett veszik igénybe, mindig méltatlanság marad, mely megérdemli a legéle­sebb megrovást s mely annál inkább éri ama bankot, melynek tudvalevőleg nagy mennyiségű kormánypénzek állanak rendelkezésére. Az osztr. hitelintézet és a többi bécsi bankok is ki­zsákmányolhatták volna a közönség kényszer­helyzetét. De mi erről mit sem hallottunk. Sőt ismert tény, hogy a nagy pénzintézetek a legna­gyobb szükségtől kényszerítve a kamatlábat a depot üzletben e­/1-ről 7­­2-re emelték és min­den lehetőt elkövettek, hogy az uralgó calami­­tásnak élét vegyék. Hogy a magyar hitelbank, mint a pénzügyőr — állítólag pozitív bizonyítékok nyomán — mondá, az állam pénzét időközönként veszteség­gel kezelte, nehezen érthető. Ha ez állítást tény­nek veszszük fel, mindenki be fogja látni, hogy ez legjobb esetben is csak 8—14 napig tartha­tott. Tényleg hónapok óta nem uralkodik pénz­bőség — ezenkívül a veszteség szorosan véve csak V« — Va0/» lehetett. Azonban e csekély vesz­teség koránsem igazolja a bank eljárását, mely, mihelyt pénzszükség van, egész erejével a közön­ségre veti magát és egy lépéssel utoléri az osztro-magyar monarchia összes bankjait. A pénzügyőr tehát, mint látni, a bank védel­mére csak theóriákat állított fel, melyek tökéle­tesen helyesek. De a magyar hitelbank mind a mellett nincs tisztára mosva. Meg nem elégedve a hivatalos becsület­men­téssel, melybe a minister a magy. hitelbank igazgatóságát részeltető, az igazgatóság úgy itt, mint Bécsben, azonnal mozgásba hozta c­áfoló gépeit. Ugyanis egy nyilatkozatot találunk az „Ung. Ll.“-ban, mely nagyon emlékeztet a „Wiener Abpst“ phraseologiájára. — E nyilatkozat azt mondja, hogy Jókai „némileg“ azon szemrehá­nyást teszi a hitelbanknak, hogy ez a kormány által neki átadott pénzekkel üzérkedik, s miu­tán az interpelláló azon tehetségének bókol, melylyel a miniszert szólásra indítható, oktatá­sokat ad neki a kereslet és kínálatról. Egyszersmind ki van fejtve a tantétel, hogy 600,000 frt 6—7%-kos napi forgalom mellett többet lehet nyerni, mint 100,000 ft 9—107°­­kal, továbbá a hálára is történik hivatkozás, mivel a bank egy letétet sem mondott fel, stb. Ezen nyilatkozattal ép oly kevéssé van tisz­tára mosva a szerecsen, mint Kerkapolyé által. Miért kelljen a banknak letéteket felmondani,­­ nem tudjuk. Új ilyen természetű üzletekbe a bank nem bocsátkozott, és a letételek, melyek hosszabb idő óta banknál vannak, neki 8%-kot jövedelmeztek, mit is később tudvalevőleg 10 le­ra emelt. Egyébiránt e nyilatkozat bizonyságot tesz a fogalomzavarról, mely a bank lényege felől a nevezett intézet vezérköreibe uralkodik. A bank feltétlenül szerzőtársulat, mint minden más válla­lat, mely nyereségre van alapítva. Ennélfogva végtelen működési tere van, és mindenütt, hol ipar és kereskedelem virágzásban vannak, szá­mos bankot ezekkel élénk viszonyban állni lá­tunk. Mindkettő érdekei ennélfogva solidárisok. A kereskedelem és ipar pillanatnyi kényszer­helyzetét minden tekintet nélkül egész erővel kizsákmányolni, ezen egészséges elvvel ellen­tétben áll. A „N. Fr. Pr.“-ben kinyilatkoztatja a m. hitelbank, hogy a kormánytól nem kír pénzt 4V6-ra, és hogy letéti üzlete nem megy többre 3 millió írtnál. Az előbbi helyes, miután újabb ér­tesítések szerint az állam pénzei neki csak bank­kamatlábra adattak át, és a nyilatkozat máso­dik része szerint annál megfoghatóbb, miért nem kezdett hozzá a bank a letét felmondásokhoz. Nyíltan szólva, mindezen nyilatkozatok ke­vés megnyugtatót tartalmaznak s mi szívesen kiállottunk volna útjokból, ha a bank és közön­ség közti viszony némi felvilágosítást nem igé­nyelne. Fájdalom, igaza volt a keresk­­világ előérzetének, midőn a m. hitelbank fusioja az osztrák hitelintézet fiókintézetével folyamatban volt, aggályainak a legélénkebb kifejezést adott. A czikk aztán igy végzi: Octóber elsején kez­di meg működését a gazdagon dotált magyar földhiteltársulat és ha nincs is okunk valamely bankért már előre rajongani, a­nélkül, hogy vérmes várakozásoknak engednék át magunkat, feltehetjük, hogy az új bank oly képviselőket fog találni, kik a bank érdekei mellett a közön­séget is megóvni tudják. A pénzválság. Azt halljuk , írja a Pesti Napló­ , hogy Kerkapoly pénzügyminiszter a pesti pénzválság enyhítésére , a nagyobb bankoknak bizonyos mennyiségű, ha jól tud­juk (170 millió) ezüstöt ajánlott fel, ezt azon­ban a bankok nem fogadták el, miután e forrás­ból — az agro-különbségek miatt, csakis 14—20­0 pénzt adhatnának a piac­nak. Tegnap azonban több kisebb bank képviselője volt a pénzügyminiszternél értekezleten, s a miniszter ezeknek, hír szerint kijelenté, hogy bizonyos fel­tétel alatt kész néhány kisebb bankintézetnek egyenként száz­ezer frtot rendelkezésre bocsáta­ni az állampénzekből. A magyar honvédségről. V­á­c­z r­ó­l. Tapasztalásból tudjuk, hogy a mi „sói disanto honvédelmi miniszterünknek gr. Andrássynak a magyar honvédség gyönge oldala, a honvé­dek elkényeztetett gyermekei, kikről, ha a par­lamentben valaki nem elragadtatással beszél, sőt mint egy izben épen rajtunk történt, ha csak a kezelésben is talál hibát, a honvédelmi minis­zer önkívületbe jő, nem képes diplomatiai mér­sékletét megtartani és sárral dobálásról, a hon­védség elleni gyűlöletről, stb. stb. beszél. Legyen neki az ő tetszése szerint, de mi ugyan ezen magas harag kedvéért, mely­hez az államtitkár úr is kontrázni szokott, egy ellenzéki lap azon jogáról és kötelességéről annál kevésbé mondunk le, mert részünkről nemcsak hogy kez­det óta pártoltuk a honvédelmi rendszer kifejté­sének eszméjét, sőt nemzetünk fenmaradhatá­­sát, lételét kötöttük ahhoz, azon föltétel mellett, ha az valóban magyar nemzeti hadsereggé válik és fejlődése által a közös hadsereg fentartá­­s­á­t, — bizonyos várőrségi és műszaki csa­patokon, vagy legfölebb egy tekintélyes gárdán kívül — fölöslegessé teendi. Helyzetünk úgy hozta magával, hogy e napo­kat az ország különböző részéből összevont hon­védség körében tölthessük is a legelső törzstiszt­től elkezdve, a legegyszerűbb közlegényig min­den fokozattal érintkezhessünk, ennélfogva,bár­mit mondjon reá gr. Andrássy,nézeteinket a hon­védségről egész nyíltsággal és őszinteséggel elő­adják. Külsejüket illetőleg, honvédeink nem tesznek igen kellemes benyomást. A Harapat­­féle vörös nadrágok roszak és rútak,és az öltözet általában ízlés tekintetében 48—49 ki­s honvéde­inkével nem versenyezhet; vörös zsinór a piros nadrágon valóságos ízléstani barbarismus; a bakkancsok szintén nehezek és otrombák. Ellenben köpeny és fölszerelés jó, a fegyver pedig nem nehéz és kitűnő, leszámítja talán a vágó szurony nehézségét, melyet nem ártott vol­na közönséges könnyű szuronynyal helyettesí­teni. A fegyelem kissé laza és ingadozó. Úgy látszik sem a tisztikar, sem a legénység nem tudta egy­könnyen a helyes középutat eltalálni. A legénységet a sorban is szivarozni, visz­­szabeszélni látja és hallja az ember , míg a tisz­tek a soron kívül is igen távol tartják magukat alsóbb fokozatú baj­társaiktól, mi hon­védségnél, hol a közlegény polgári állása tiszt­­jeinél jóval magasabb,épen fölfordult világ. Sor­ban, szolgálatban a legpontosabb szigorúbb fe­gyelemnek kell lenni, azon kivül a legbizalma­sabb polgárias egy gyédl vadásnak. Itt nincs he­lye a rangfokozati kasztszellemnek. Soron kí­­vül mindenik, tiszt mint közlegény, a l­e­g­m­a­­gasabb egyenlő rangban van: polgár és honvéd. A­mi a legénység szellemét illeti, az a többséget tekintve,elég jó és a­mennyiben nem emelkedettebb, nem az ő hibája. Csak egy-egy urficskát hallani panaszkodni az apró, kikerülhetetlen nélkülözések miatt; különben mind a kedv, mind a tanképesség annyira meg­van, mennyire, a kezdet óta katonáskodásra született magyarnak ez egyik örökölt tulajdona. Ellenben a tiszti kar nem eléggé hon­véd, s nem eléggé magyar. Ezt sem magát vádoljuk érette. A kezdet volt rész. A magyar honvédség tiszti kara keve­sebbet vett át a régi honvédségből, mint mennyi elég lett volna reá, hogy a családja köz­vetlenségét a dicsőségkoszorúzta magyar hon­védséggel nemcsak fentartsa, sőt ambitióvá emelje­ t­ö­b­b­e­t a közös hadseregből, hogy­­sem azt gyökeres magyar honvédtiszti karrá tud­ná földolgozni. A legmagyarabb tiszt a magyar honvédsereg­ben kétségkívül József főherczeg. Őt sohasem lehet másként mint magyarul beszélni hallani tisztei körében, mig e törzs- és főtiszt urak kö­zött a német beszéd nagyon is gyakori. Ugyan­csak a főparancsnok igen jól találja magát soronkívül alárendeltjei körében, míg a kis hadnagyocska és altisztjei vagy hon­védei között helytelen és roszul alkalmazott tár­sadalmi korlát kezd emelkedni. Tessék mindkét tekintetben a főparancsnok helyes példáját kö­vetni ! Mindezen még lehet segíteni. De lehet egyéb hrányokon és hibákon is. Ki hibája például az, hogy némely zászlóalj láz helyett csak négy­százig terjedő létszámban j­el­ent meg az őszi gyakorlatokra? A gonosz nyelvek azt mondják, hogy maga a kor­mány, mely a tavaly elmaradtakat elfeledte kérdőre vonni. Ki hibája, hogy az aktív szolgálatban lévő tisztek egy része el van kedvetlenedve ? Azt ál­­ltják, hogy újra a kormány, mely az általa megállapított rendszert máig sem követi a ki­nevezéseiben s bizonyos tekinteteknek és pártfor­rásoknak még mindig tért enged. Ki hibája, hogy tüzérsége a honvédségnek még máig sincs, holott gr. Andrássy szerint — a technikai akadályokon kívül — ennek semmi egyéb gátja nincsen? Újra és újra a kormány, mert hiszen ha nem voltak „technikai akadályok“ abban, hogy a sokkal bonyo­lultabb szórólövegek kezelését, a honvédség — mint ők állítják — „pompásan“ betanulja,miért ne lehetett volna az ágyuk kezelését épen úgy megtanulni ? „Erkläret mir Herr Orindur!“ Vezéri kapacitások hiányzanak? Hát miért nem tetszik Vettert,Klapkát, s a sok derék 48-ki huszártisztet alkalmazni? Vagy ezt f­ö­n­n­eb­b kell kérdeni? Apróbb megjegyzéseinket későbbre hagyjuk de egyet most és újból kijelentünk. Hogy a­mi s valószínűleg a nemzet rokonszenve is a hon­védség­­iránt, a­szerint fog

Next