A Hon, 1871. szeptember (9. évfolyam, 201-225. szám)
1871-09-26 / 221. szám
221. szám. IX. évfolyam. Reggeli kiadás* Pest, 1871. Kedd, szeptember 26. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ...... 1 frt. 85 kr. 3 hónapra ........................6 „ 50 „ 6 hónapra ........................11 „ — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. ii mn T~mri irrnvü' iTaiBTiriirriiliirlTiwir i lirir ttt-ht --fi^rojigtBaggr. i> JUtoÁJma. «»«gacaMga Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7. sz. Beigtatdsllij: 9 hasábos ilyféle betű sora . . . 9 kr. Bélyegdij minden beigtatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért ... 25 kr. SW Az előfizetési és hirdetményi díj a lap kiadó hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. —— Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési felhívás „A H O N“ra. Folyó September hó végével az évnegyed eltelvén, évnegyedee t. előfizetőink felkéretnek megrendelésük mielőbbi megújításira. Előfizetési árak: Egész évre . . . 23 frt — kr. Fél évre . . . l'l frt — kr Negyed évre . . . 5 frt 50 kr. JJJtp“" Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése tiz frtig csak 5, 10 frton felül pedig tiz krba kerül. Az előfizetések a „Hon kiadóhivatala“ czím alatt Pest, ferencziek tere 7. sz. alá küldendők. PEST, SZEPTEMBER 25. Vívmány mindenesetre! A „Hon“-nak soha sem vethette szemére a kormánypárt, hogy valaha szemet hunyt volna azon tények, azon intézkedések előtt, melyeket a hazára nézve üdvöseknek ismert, s melyek nagyrészt a kormány befolyásának köszönhették létrejöttüket. Ritka alkalma volt ugyan, de az alkalmat, midőn a kormány valami elismerésre méltót hozott létre, mindig megragadta, hogy elismerését, mely pedig a nemzet nem csekély részének elismerése, őszintén, nyíltan kifejezze. Tette pedig részint azért, hogy a kormányt egyéb eljárásában is hasonló elismerésre méltó irányban buzdítsa, részint azért, hogy kimutassa, mennyivel jobb politika lenne a kormány részéről ez irányt egyéb oly intézkedéseinél is szem előtt tartani, melyek még eddig legkevésbé sem érdemeltek ki a nemzet részéről sem elismerést, sem becsülést, sőt méltatlankodást, elkeseredést szültek. Ily ritka alkalmak közé tartozott a honvédség megalkotása. Lett egy nemzeti haderőnk, melyről előre föltételeztük a nemzeti szellemet is, s melyben egyrészt a trón bizodalmának garantiáját láttuk, másrészt a kormány azon érzületének, hogy alkotmányos és nemzeti irányban akar haladni. Ez intézményt s ezzel együtt a honvédelemnek nemzeti alapra fektetését örvendetes tényként registrálták az ellenzéki közlönyök. S habár jogosan mondhaták, hogy e vívmány keresztülvitelében nem csekély része van az ellenzék magatartásának, mely kiváló tapintattal tudott súlyt adni a nemzeti szellem követelésének, anélkül, hogy a lojalitást fölfelé megsértené, elismerték habozás nélkül, hogy a honvédség létrejöttének dicsőségéből az oroszlánrész a kormánynak s illetőleg elnöke személyes befolyásának tudandó be. Egy nemzet alkotmányos életére nem valami kedvező fényt derít ugyan, hogy a nemzet kivánatainak teljesültére a személyes befolyás súlyára is szükség van, de elvégre elfogadtuk a puszta tényt s úgy őriztük, még hiányaiban is annyira dédelgettük az új intézményt, mintha egyenesen és tisztán a nemzet akarata teremtette volna. És most már, midőn a Vácz melletti nagyszerű hadgyakorlatok szemünk előtt folynak le, joggal kérdhetik a kormány álláspontját osztó pártlapok: mit szólt volna ezelőtt úgy 15 évvel a Budán székelő Albrecht főherczeg, ha valaki akkor azt mondta volna neki, hogy Magyarország fővárosának közvetlen közelében még valaha egész honvéddandárok fognak táborozni, s hogy ezek hadgyakorlataikat a koronás király, sőt maga a Habsburg dynastia legconservativebb tagja, maga a fenséges herczeg szeme előtt fogják végezni ? Valószínű, hogy ha nem börtönbe, de az őrültek házába elvezették volna azt az embert, aki Magyarország akkori helytartójának akkor ezeket merte volna jósolni. De ... . Jobboldali hírlapjainknak azért még sincs elég joguk most már beleiuni a diadalharsonába. Attól még jó távol vagyünk. Elismerjük vívmánynak, ami csakugyan az, elismerjük a trón részéről a nemzetbe vetett, szilárdulni kezdő bizalom jelének a kézzel fogható tényt, elismerjük, hogy a megelőző zilált helyzet alapján nagy államférfiai tapintatra volt szükség ennyit is kivívni, azonban attól még igen igen távol van, hogy a 67-ei egyezmény óta lefolyt időnek ezen kétségbevonhatlanul legnagyobb vívmányát a nemzet maga is teljesnek, igényeit kielégítőnek ismerje el, oly vívmánynak, mely nem is vívmány, hanem a természetből kifolyó szükségesség minden oly államnál, melyet nem egyedül a papíron, de a gyakorlati életben is alkotmányos, független és önsorsa felett rendelkező államnak ismer a világ. Ettől, fájdalom, igen távol állunk. Mert tagadhatlan, hogy a mai viszonyok közt csak az a nemzet mondható saját sorsa felett rendelkezőnek, mely területét megtámadás ellen oltalmazni, jogait az erőszakkal szemben védelmezni, souverain akaratának súlyt adni képes , szóval, mely saját haderővel bír. S tagadhatlan az is, hogy Magyarországnak ilyen hadereje nincs. Mert ami most van, az e nagy feladatokkal szemben vajmi csekélynek tűnik fel. Maga a kormánypárt, mely a honvédség megteremtését kizárólag saját érdemének vindiálja, maga ez a párt kitörölte a „honvédsereg“ elnevezést a törvénykönyvből, a „honvédcsapatok“ szerény nevét igtatván beléje s ezzel megfosztotta a honvédséget azon jellegtől, hogy egy önállólag is számot tevő, egészet képező hadereje legyen az országnak, hanem legyen kiegészítő, integráns része egy más hadseregnek, mely hadseregnek minden, még az egyéni önkény is inkább parancsolhat, mint a nemzet akarata. Jól gondoskodtak azok, akik a honvédséget életbe léptették, hogy az a vívmány a világért semmi aggodalmat ne gerjeszszen bizonyos körökben. A létrehozásban ez az aggodalom végtelenül irányadóbb volt, mint a nemzeti akarat. S ennek köszönhetjük, hogy a kormánynak „a kecske is jóllakjék, a káposzta is megmaradjon“ jelszavú politikája mellett — a kecske eszik ugyan, de nem lakik jól. S valóban most úgy vagyunk a honvédség intézményével, hogy be kell ugyan ismernünk, miszerint a magyar fiúk együtt vannak, nem pedig a többi nemzetek fiai közé széjjel szórva, hogy magyar vezényszóra fordulnak, nagyrészt (!) magyar tisztek parancsolnak nekik, de azért a közös hadseregbeli katonáktól a fentebbieken, no meg tán az uniformison kivül, alig különbözteti meg őket valami. Ugyanannak a hadseregnek a részei ők s ugyanazon akaratnak végrehajtó eszközei, mint amazok, s még ha szellemük más lenne is : mit ér, ha már szervezésökkor előre meg volt csinálva az akadály , mely szellemük sugallatát követniük lehetetlenné tegye? Aztán a szellemről is ki állhat jót sokáig? A „közös“ keret megtermi a „közös“ szellemet. S bár most még hajlandók vagyunk hinni mi is, hogy a honvédség nem az az eszköz, melyet a reactionarius velleitások kényök-kedvek szerint használhatnának : ki biztosíthatja a nemzetet a felől, hogy egyszer, ha a közös hadsereet a nemzet érdekei ellen fordítják, nem támad fel ez érdekei ellen az a honvédség is, mely a közös hadsereg árnyékában növekedett ? A magyar haderő szellemének megromlása ellen csak az biztosíthat bennünket, ha idebenn olyan helyzetet teremtünk, melyért az a most jó szellemű hadsereg lelkesülni, ha kell, rajongani képes. Ez pedig csak tisztán nemzeti alapon, organikus processus útján érhető el. Teremtsünk az országnak oly helyzetet, hogy legalább megközelítőleg feleljen meg a nemzet vágyainak, akkor biztosak lehetünk felőle, hogy a megpróbáltatás idejében a mily készséggel hozza meg áldozatát a polgár, és oly elszántsággal, lelkesedéssel ontja majd vérét a katona azon érdekekért, melyek létfeltételei, azon intézményekért, melyeknek megalkotásához az ő szellemének sugallata is járult, azon hazáért, melyről tudja, hogy az övé. Ez irányban kellene működni a kormánynak, ha azt akarja, hogy a honvédcsapatok egy nagy, megbízható nemzeti haderő csíráját hordozzák magukban. E nélkül minden kísérlet homokra van építve, mely homokot oda szórhatni ugyan a nemzet szeme közé, de mely szilárd épületet meg nem tart soha. S azért, habár a honvédség intézményét, mint intézményt, valamint azelőtt, úgy most is örömmel üdvözöljük, s teljes erőnkből védelmeznek mindenmegtámadás ellen; tartózkodás nélkül ki kell jelentenünk , hogy a honvédség mostani hiányos alakjában nem az a haderő, melyet mi egy önálló, souverain Magyarországnak óhajtanánk. S ha némely kormánypárti laptársunk helyén látja jelen helyzetünket a megelőző legroszabb helyzetek egyikével, a 15 év előttivel hasonlítani össze, melynél a jelen mindenesetre előnyösebb, akkor nem veheti rész néven, ha mi meg azt kérdjük : mit szólt volna Mátyás király, ha valaki azt mondja neki, hogy 1871-ben olyan magyar katonák fognak táborozni a magyar főváros közelében, akiket a diaeta határozata szerint még seregnek sem szabad nevezni, csak csapatoknak, melyeknek se utász, se műszaki, se pattantyús osztályuk nincs, hanem ágyút, hidat, haditervet úgy kell kölcsön kérniök, hogy harczjátékot rendezzenek; — oly magyar katonák, kiknek más országból adhatják ki a legmagasabb commandót s ha parancsolnák nekik,kénytelenek volnának elfogni magát az országgyűlést is ; oly magyar katonák, kiknek még tábornokuk nincs s kik tudják, hogy csak más, a nemzeti befolyás alatt nem álló hadseregnek a részei : bizony, bizony az a Mátyás király, amilyen kurucz ember volt — a botbüntetés még eltörülve nem lévén — aligha olyan olvasatlan huszonötöt nem csapatott volna a szerencsétlen jósra, hogy porzanék bele tán még mai ivadéka is. Azért hát meg kell adni az érdemnek, ami az érdeme, de némi eredmény felett nem szabad oly áradozásokra ragadtatni magunkat, minket csak a teljesen elért czél indokolhatna. Végtelenül örülünk a váczi nagy gyakorlatokról érkező azon híreknek, melyek a magyar fiúknak ügyességét, gyakorlottságát magasztalják .Igen szeretjük hogy így van. Melanchtonról, a tudományosság dolgában Luthernél is magasabbra becsült nagy reformátorról mondják, hogy gyönyörű, kitűnő beszédeket tudott tartani a fazekaknak, amikre emberi szemet, bajuszt festett. Hanem igazi emberfejek előtt szónoklatába rendszerint belesült. Kívánjuk, hogy honvédeink bátran, vitézül állják meg a sarat nem csak a festett fazekak előtt, de valóságos emberfejekkel szemben is. Későn legyen, de úgy legyen! Törs Kálmán. — A zágrábi hivatalos „Narodne Novine“ szerint a horvát ellenzéki konferentia, mely Mrazovicsnál tartatott meg, f. hó 22-én befejeztetett. Határoztatott: Ő felségéhez egy küldöttséget meneszteni. „Pénzszükség és a magy. hitelbank.“ Enzim alatt egy helybeli tekintélyes szaklap a „Pester Börsen und Handelsbericht“ egy alaposan kifejtett czikkben foglalkozik e lapok szerkesztője, Jókai Mór által a képviselőház f. hó 22-én tartott ülésében a pesti pénzpiaczon uralgó pénzzavar iránt Kerkápoly miniszterhez intézett interpellátiójával s illetőleg a miniszternek erre adott válaszával. E czikk egész tartalma igazolja Jókainak s az ellenzéknek e kérdésben elfoglalt álláspontját, mely szerint a miniszter válaszával nem lehetvén megelégedve, annak tárgyalására határnapot kitüzetni kért. A czikket a mondottaknál fogva egész terjedelmében közöljük, amint következik: „A számos felszólalások, melyek a magyar általános hitelbank tapintatlan eljárása fölött felmerültek, az országgyűlésen is viszhangra találtak. Terézvárosnak tisztelt képviselője, Jókai Mór úr, ki az itteni piac érdekében többször sorompóba lépett, erre vonatkozólag a 22-ei ülésben interpellációt intézett a pénzügyérhez. Kerkapoly úr különféle módon kísértette meg, tisztára mosni a magyar hitelbankot, ami neki mindamellett legkevésbé sikerült. Egyébiránt a dolog természetében fekszik, hogy a miniszter az általa annak idejében protegált bank érdekében síkra szállt, ami mindazáltal nem fogja őt gátolni abban, hogy jövőre óvakodjék a magyar hitelbankot a maga pénztárigazgatójává tenni. Lássuk, miként akarta a miniszter a dolgok állását igazolni. Ő Így okoskodott: az nagyon természetes, hogy a bank disponibilis pénzeit, oly időben, midőn pénzszükség van, jobban elhelyezni törekszik. Azt nem lehet kívánni, hogy midőn pillanatnyi fenakadások fordulnak elő, a kamatlábat fel ne emelje. Egyébiránt pozitív tudomása van arról, hogy a magyar hitelbank azon pénzeket, melyeket az államtól szerződésszerűleg bankkamatlábra átvennie kellett, deközönkint veszteségét kezelte, amennyiben nem sikerült mindig e pénzeket bankkamatlábra elhelyezni. Ami az elsőt illeti, a miniszernek tökéletesen igaza van. De senki sem is követelte, hogy a magy. hitelbank a saját kamatlábját föl ne emelje, egyszerűen csak azt követelték, hogy a nevezett bank ugyanazon elvek szerint járjon el, mint azon bankok, melyek részvénytőkéjüket szintén kamatoztatják és melyek a megváltozott időviszonyokból szintén hasznot húzni törekszenek. A bank nem phyanthropikus intézmény, de a közönséggel való forgalomban mind a mellett vannak határok, melyeket egy tisztességes pénzintézet sem szokott átlépni. A kamatlábnak ama rögtöni felcsigázása a folyószámlára hitelezők irányában, kik a bank hitelét csak a legjobb fedezet mellett veszik igénybe, mindig méltatlanság marad, mely megérdemli a legélesebb megrovást s mely annál inkább éri ama bankot, melynek tudvalevőleg nagy mennyiségű kormánypénzek állanak rendelkezésére. Az osztr. hitelintézet és a többi bécsi bankok is kizsákmányolhatták volna a közönség kényszerhelyzetét. De mi erről mit sem hallottunk. Sőt ismert tény, hogy a nagy pénzintézetek a legnagyobb szükségtől kényszerítve a kamatlábat a depot üzletben e/1-ről 72-re emelték és minden lehetőt elkövettek, hogy az uralgó calamitásnak élét vegyék. Hogy a magyar hitelbank, mint a pénzügyőr — állítólag pozitív bizonyítékok nyomán — mondá, az állam pénzét időközönként veszteséggel kezelte, nehezen érthető. Ha ez állítást ténynek veszszük fel, mindenki be fogja látni, hogy ez legjobb esetben is csak 8—14 napig tarthatott. Tényleg hónapok óta nem uralkodik pénzbőség — ezenkívül a veszteség szorosan véve csak V« — Va0/» lehetett. Azonban e csekély veszteség koránsem igazolja a bank eljárását, mely, mihelyt pénzszükség van, egész erejével a közönségre veti magát és egy lépéssel utoléri az osztro-magyar monarchia összes bankjait. A pénzügyőr tehát, mint látni, a bank védelmére csak theóriákat állított fel, melyek tökéletesen helyesek. De a magyar hitelbank mind a mellett nincs tisztára mosva. Meg nem elégedve a hivatalos becsületmentéssel, melybe a minister a magy. hitelbank igazgatóságát részeltető, az igazgatóság úgy itt, mint Bécsben, azonnal mozgásba hozta cáfoló gépeit. Ugyanis egy nyilatkozatot találunk az „Ung. Ll.“-ban, mely nagyon emlékeztet a „Wiener Abpst“ phraseologiájára. — E nyilatkozat azt mondja, hogy Jókai „némileg“ azon szemrehányást teszi a hitelbanknak, hogy ez a kormány által neki átadott pénzekkel üzérkedik, s miután az interpelláló azon tehetségének bókol, melylyel a miniszert szólásra indítható, oktatásokat ad neki a kereslet és kínálatról. Egyszersmind ki van fejtve a tantétel, hogy 600,000 frt 6—7%-kos napi forgalom mellett többet lehet nyerni, mint 100,000 ft 9—107°kal, továbbá a hálára is történik hivatkozás, mivel a bank egy letétet sem mondott fel, stb. Ezen nyilatkozattal ép oly kevéssé van tisztára mosva a szerecsen, mint Kerkapolyé által. Miért kelljen a banknak letéteket felmondani, nem tudjuk. Új ilyen természetű üzletekbe a bank nem bocsátkozott, és a letételek, melyek hosszabb idő óta banknál vannak, neki 8%-kot jövedelmeztek, mit is később tudvalevőleg 10 lera emelt. Egyébiránt e nyilatkozat bizonyságot tesz a fogalomzavarról, mely a bank lényege felől a nevezett intézet vezérköreibe uralkodik. A bank feltétlenül szerzőtársulat, mint minden más vállalat, mely nyereségre van alapítva. Ennélfogva végtelen működési tere van, és mindenütt, hol ipar és kereskedelem virágzásban vannak, számos bankot ezekkel élénk viszonyban állni látunk. Mindkettő érdekei ennélfogva solidárisok. A kereskedelem és ipar pillanatnyi kényszerhelyzetét minden tekintet nélkül egész erővel kizsákmányolni, ezen egészséges elvvel ellentétben áll. A „N. Fr. Pr.“-ben kinyilatkoztatja a m. hitelbank, hogy a kormánytól nem kír pénzt 4V6-ra, és hogy letéti üzlete nem megy többre 3 millió írtnál. Az előbbi helyes, miután újabb értesítések szerint az állam pénzei neki csak bankkamatlábra adattak át, és a nyilatkozat második része szerint annál megfoghatóbb, miért nem kezdett hozzá a bank a letét felmondásokhoz. Nyíltan szólva, mindezen nyilatkozatok kevés megnyugtatót tartalmaznak s mi szívesen kiállottunk volna útjokból, ha a bank és közönség közti viszony némi felvilágosítást nem igényelne. Fájdalom, igaza volt a kereskvilág előérzetének, midőn a m. hitelbank fusioja az osztrák hitelintézet fiókintézetével folyamatban volt, aggályainak a legélénkebb kifejezést adott. A czikk aztán igy végzi: Octóber elsején kezdi meg működését a gazdagon dotált magyar földhiteltársulat és ha nincs is okunk valamely bankért már előre rajongani, anélkül, hogy vérmes várakozásoknak engednék át magunkat, feltehetjük, hogy az új bank oly képviselőket fog találni, kik a bank érdekei mellett a közönséget is megóvni tudják. A pénzválság. Azt halljuk , írja a Pesti Napló , hogy Kerkapoly pénzügyminiszter a pesti pénzválság enyhítésére , a nagyobb bankoknak bizonyos mennyiségű, ha jól tudjuk (170 millió) ezüstöt ajánlott fel, ezt azonban a bankok nem fogadták el, miután e forrásból — az agro-különbségek miatt, csakis 14—200 pénzt adhatnának a piacnak. Tegnap azonban több kisebb bank képviselője volt a pénzügyminiszternél értekezleten, s a miniszter ezeknek, hír szerint kijelenté, hogy bizonyos feltétel alatt kész néhány kisebb bankintézetnek egyenként százezer frtot rendelkezésre bocsátani az állampénzekből. A magyar honvédségről. Vácz ról. Tapasztalásból tudjuk, hogy a mi „sói disanto honvédelmi miniszterünknek gr. Andrássynak a magyar honvédség gyönge oldala, a honvédek elkényeztetett gyermekei, kikről, ha a parlamentben valaki nem elragadtatással beszél, sőt mint egy izben épen rajtunk történt, ha csak a kezelésben is talál hibát, a honvédelmi miniszer önkívületbe jő, nem képes diplomatiai mérsékletét megtartani és sárral dobálásról, a honvédség elleni gyűlöletről, stb. stb. beszél. Legyen neki az ő tetszése szerint, de mi ugyan ezen magas harag kedvéért, melyhez az államtitkár úr is kontrázni szokott, egy ellenzéki lap azon jogáról és kötelességéről annál kevésbé mondunk le, mert részünkről nemcsak hogy kezdet óta pártoltuk a honvédelmi rendszer kifejtésének eszméjét, sőt nemzetünk fenmaradhatását, lételét kötöttük ahhoz, azon föltétel mellett, ha az valóban magyar nemzeti hadsereggé válik és fejlődése által a közös hadsereg fentartását, — bizonyos várőrségi és műszaki csapatokon, vagy legfölebb egy tekintélyes gárdán kívül — fölöslegessé teendi. Helyzetünk úgy hozta magával, hogy e napokat az ország különböző részéből összevont honvédség körében tölthessük is a legelső törzstiszttől elkezdve, a legegyszerűbb közlegényig minden fokozattal érintkezhessünk, ennélfogva,bármit mondjon reá gr. Andrássy,nézeteinket a honvédségről egész nyíltsággal és őszinteséggel előadják. Külsejüket illetőleg, honvédeink nem tesznek igen kellemes benyomást. A Harapatféle vörös nadrágok roszak és rútak,és az öltözet általában ízlés tekintetében 48—49 kis honvédeinkével nem versenyezhet; vörös zsinór a piros nadrágon valóságos ízléstani barbarismus; a bakkancsok szintén nehezek és otrombák. Ellenben köpeny és fölszerelés jó, a fegyver pedig nem nehéz és kitűnő, leszámítja talán a vágó szurony nehézségét, melyet nem ártott volna közönséges könnyű szuronynyal helyettesíteni. A fegyelem kissé laza és ingadozó. Úgy látszik sem a tisztikar, sem a legénység nem tudta egykönnyen a helyes középutat eltalálni. A legénységet a sorban is szivarozni, viszszabeszélni látja és hallja az ember , míg a tisztek a soron kívül is igen távol tartják magukat alsóbb fokozatú bajtársaiktól, mi honvédségnél, hol a közlegény polgári állása tisztjeinél jóval magasabb,épen fölfordult világ. Sorban, szolgálatban a legpontosabb szigorúbb fegyelemnek kell lenni, azon kivül a legbizalmasabb polgárias egy gyédl vadásnak. Itt nincs helye a rangfokozati kasztszellemnek. Soron kívül mindenik, tiszt mint közlegény, a legmagasabb egyenlő rangban van: polgár és honvéd. Ami a legénység szellemét illeti, az a többséget tekintve,elég jó és amennyiben nem emelkedettebb, nem az ő hibája. Csak egy-egy urficskát hallani panaszkodni az apró, kikerülhetetlen nélkülözések miatt; különben mind a kedv, mind a tanképesség annyira megvan, mennyire, a kezdet óta katonáskodásra született magyarnak ez egyik örökölt tulajdona. Ellenben a tiszti kar nem eléggé honvéd, s nem eléggé magyar. Ezt sem magát vádoljuk érette. A kezdet volt rész. A magyar honvédség tiszti kara kevesebbet vett át a régi honvédségből, mint mennyi elég lett volna reá, hogy a családja közvetlenségét a dicsőségkoszorúzta magyar honvédséggel nemcsak fentartsa, sőt ambitióvá emelje többet a közös hadseregből, hogysem azt gyökeres magyar honvédtiszti karrá tudná földolgozni. A legmagyarabb tiszt a magyar honvédseregben kétségkívül József főherczeg. Őt sohasem lehet másként mint magyarul beszélni hallani tisztei körében, mig e törzs- és főtiszt urak között a német beszéd nagyon is gyakori. Ugyancsak a főparancsnok igen jól találja magát soronkívül alárendeltjei körében, míg a kis hadnagyocska és altisztjei vagy honvédei között helytelen és roszul alkalmazott társadalmi korlát kezd emelkedni. Tessék mindkét tekintetben a főparancsnok helyes példáját követni ! Mindezen még lehet segíteni. De lehet egyéb hrányokon és hibákon is. Ki hibája például az, hogy némely zászlóalj láz helyett csak négyszázig terjedő létszámban jelent meg az őszi gyakorlatokra? A gonosz nyelvek azt mondják, hogy maga a kormány, mely a tavaly elmaradtakat elfeledte kérdőre vonni. Ki hibája, hogy az aktív szolgálatban lévő tisztek egy része el van kedvetlenedve ? Azt álltják, hogy újra a kormány, mely az általa megállapított rendszert máig sem követi a kinevezéseiben s bizonyos tekinteteknek és pártforrásoknak még mindig tért enged. Ki hibája, hogy tüzérsége a honvédségnek még máig sincs, holott gr. Andrássy szerint — a technikai akadályokon kívül — ennek semmi egyéb gátja nincsen? Újra és újra a kormány, mert hiszen ha nem voltak „technikai akadályok“ abban, hogy a sokkal bonyolultabb szórólövegek kezelését, a honvédség — mint ők állítják — „pompásan“ betanulja,miért ne lehetett volna az ágyuk kezelését épen úgy megtanulni ? „Erkläret mir Herr Orindur!“ Vezéri kapacitások hiányzanak? Hát miért nem tetszik Vettert,Klapkát, s a sok derék 48-ki huszártisztet alkalmazni? Vagy ezt fönnebb kell kérdeni? Apróbb megjegyzéseinket későbbre hagyjuk de egyet most és újból kijelentünk. Hogy ami s valószínűleg a nemzet rokonszenve is a honvédségiránt, aszerint fog