A Hon, 1871. szeptember (9. évfolyam, 201-225. szám)

1871-09-12 / 209. szám

209. szám. IX. évfolyam Reggeli kiadás. Pest, 1871. Kedd, szeptember 12. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere 7. sz. földszint. 116 fizetési áll: Pesten küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ........................1 frt. 85 kr. 8 hónapra ........................B „ 60 „ 6 hónapra ........................11 „ — , Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik is, mindenkor­i hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek-terv 7. sz. Beigtatás! díj: 9 hasábos ilyféle betű sora ... 9 kr. Bélyegdij minden beigtatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért. . .25 kr. 69" Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. A lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el — Kéziratok nem adatnak vissza Előfizetési felhívás „A H­O N“ IX-ik évi folyamára. Egész évre . . . 22 frt — kt Fél évre frt — kr. Negyed évre . . . 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai különkül­déséért felülfizetés havonkint . . . 30 kr 69" Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert en­nek bérmentesítése csak fi krajczárba kerül. A HÖK krasló-hivatala. PEST, SZEPTEMBER 11. Öt év alatt. XI. „Ez a reformok országgyűlése lesz“, így szólt a megnyitó trónbeszéd. Annak az ellenkezője lett. Váljon meg van-e elégedve maga a tiszta értelemben vett kormánypárt mű­ködésének eredményével? Meg van-e elé­gedve minisztériumával ? Kérem önöket, magyar miniszter urak, ne higgjenek azoknak, a­kik önök fülét telehizelkedik, önöket hátuk mögött a sa­ját pártjuk emberei rárják legjobban. A szabadelvűek azért, mert sokallják a hát­rafelé haladást, a reactionariusok pedig azért, mert kevesellik. Önök a legheterogénebb elemekből al­kottak maguknak egy majoritást. Egybe­olvasztották a Deák neve alatt egyesült szabadelvű hazafiakat, kik a Parlamenta­rismus hívei, az óconservativekkel, a sza­badkőműveseket az ultramontánokkal, a szabadságharcz emigránsait a badeni emigránsokkal. S mind a két felekezet elégedetlen önök­kel és saját pártjával, é épen ezért az absurdus egyesülésért. A különbség csak az, hogy az önök szabadelvű párthívei nem merik önöket megbuktatni, mert félnek a szabadelvű ellenzék győzelmétől; — de a reactiona­­rius párthívei meg merik önöket buktatni, mert azok nem félnek a reactio győzel­métől. S maguk a kormánypárti szabadel­vűek is mennyi ellenmondást egyesíte­nek külön-külön személyenként maguk­ban. Az egyik a honvédelmi kérdés­ben rajongó szabadelvű, hanem a val­lásszabadság kérdésében már fanati­­cus ultramontán. A másik a kultusz ügynél tiszta fővel szabad elveket pár­tol, hanem a honvédelmi kérdésben a katonai kamarillának hódol. A harma­dik reformokat sürget a vallás és hon­védelem ügyénél is, hanem az ön­­kormányzat kérdésében illiberális. A negyedik elszánt védője az önkormány-­­ z­a t­n­a­k , hanem a maradék úrbéri viszonyok kérdésében feudális nézete­ket képvisel. Az ötödik szabadelvű az ideális kérdéseknél, de a financiális ügyben megköti a kezünket. A hatodik szabadelvű volna, de a mellett szász par­­tikularista s privilégiumokról beszél. Hogy lehet ezekkel egyöntetű politikát csinálni? S van különösen a kormány­pártban egy faj, a legkárhozatosabb, a legveszedelmesebb faj, a desperatu­­sok faja, mely a panaszokra, sürgeté­sekre azzal szokott felelni, hogy bizony roszul mennek az ügyeink , de nem lehet máskép tenni; végünk van, nincs semmi jövendőnk; egyedül igy, a­hogy élünk, húzhatjuk napjainkat; vége van Austriá­­nak is, vége van Magyarországnak is; — csak egymás lánczait szorongatva existá­­lunk még, a hogy existálunk ; s mun­kánk nem egyéb, mint bukásunknak lep­lezése. Hogy ily hittel lehet valakinek ön­gyilkossá lenni, azt értem, láttam is nagy és megdöbbentő példákat rá ; de hogy ezt a hitét valaki, a­ki szép nyu­godtan táplálja a termetét s megüli a ma­gas hivatali széket, egész hidegvérrel pré­dikálja úton-útfélen a kormánypolitika magyarázatára, az már több, mint imbe­­cilitás. A­ki azt hiszi,hogy el vagyunk veszve, az tartsa meg magának ezt a hitét és hallgasson el vele, s ne mérgezze meg vele az egész nemzedék erkölcsét. Az a párt, melynek ez a politikai crédája, vo­nuljon félre s adjon helyet azoknak, a kiknek hiszekegye azon kezdődik, hogy „hiszek egy Magyarország örök életében!“ a kik hiszik azt, hogy a magyart nem a kétséges számarány, nem a materiális erő­hatalom, nem Ausztria gráfiája, hanem saját erkölcsi fölénye tartja meg e hazában — és Európában. Ha ez erkölcsi fölényt, melynek alapja mindig a szabadelvűség volt, rontják meg önök, akkor igen­is megrontják Magyar­­ország jövendőjét, de akkor sem örökre, mert egy nemzet jobb erkölcse soha sem engedi magát végkép eltemettetni. Lehet egy nemzetnek a hibáival is kor­mányozni, mint tették a Hunyadiak utáni korban egész Mohácsig; az megboszulja magát, de a nemzet erényei élve marad­nak s győznek megtagadóik daczára. Ennek a nemzeti erkölcsnek a tanait forgatja fel a mostani vezénylő politika. Más időben Magyarországon erény volt a megtakarított fillért a haza oltárára önkényt letenni,most a kincstárt megcsalni a virtus. Más időben a vitézségnek osztották a koszorút, most az ellenségtől rettegés a tá­bori jelszó. Más időben azt nevezték becsü­letes embernek, ki szavát megtartja; most annak osztanak hivatalt, rangot, ki hon­fitársának adott szavát megszegi. — En­­­nek az eredménye aztán a léhaság, az el­­csüggedés, az olcsó áron árkodni törek­vés, de szolgálni nem akarás, a pénzügyi szédelgés, a hivatalnoki restség, a köz­­ügyekbeni elernyedés, a jövendővel nem törődés, a­mely inficiálja lassan kint ma­joritásunkat, a képviselőháztól elkezdve az utolsó bureauig. Én beszélek-e erről csupán? Nem. Be­szélnek erről az özönlő nyilatkozatok, melyek küldöttségek, petitiók alakjában önök aj­tain kopogtatnak; "— beszélnek a hivatalszobák növekedő retardátumai; beszélnek a deficitek és adóhátralékok; beszélnek az egymásután elhagyogatott ministeri székek ; beszélnek még az orszá­gos árvizek is ; de beszélnek az önök sa­ját klubjában ismétlődő heves viták; sőt beszélnek maguk a deákpárti hírlapok is, mikor egy-egy nyilalló fájdalom erőt vesz a pártfegyelmen s feljajdulásban tör ki, — és a­mi mindennél hangosabban beszél: részakaróink káröröme. És önök azt hallják nagyon jól. Miért szólalunk tehát fel mi? Önök ezt mondják: a jövő választá­sokra való korteskedésből kezdjük ezt a hangot. Távol van tőlünk. A­hol a kapacitatio használ, ott senki sem kapacitál az önök politikája ellen si­keresebben , mint önök maguk. Bort, pénzt, földet, hivatalt pedig a mi soraink nem osztanak. De felszólalunk azért, mert ime most kezdődik a jelen országgyűlés utolsó ülésszaka. Sybilla utolsó három könyve! Még most sok jót lehet tenni; nem ugyan mindent, a­mit akkor követel, mert időnk rövid , de a jó akarat és politikai bátorság a sikert hatványozhatja. Még tehetjük az országgyűlést emléke­zetessé nagy és üdvös reformok létreho­zatala által, ha azok, kik jobb és balol­dalon ily reformokat komolyan óhajta­nak, egymást megértik s összeműködni semmi párttekintet által magukat gátol­­tatni nem engedik. Ne mondják önök azt, hogy a közjogi alapfelfogás különössége választ el ben­nünket. Azt önök jól tudják, hogy a meg­hozott törvényt mi is úgy tiszteljük, mint önök, s hogy ehez a reform kérdéseknek semmi köze, mert ha volna hozzá köze, akkor a reformokban legalább is halad­nánk Ausztriával egy nyomon, s nem maradnánk el a háta mögött. A reform kérdésekben nem a mi kötelességünk pár­tunk sorait elhagyni, és önökhöz áttérni, hanem az önöké. És higgyék el önök, hogy a­ki közülünk önökhöz átmegy, az nem azért megy,hogy ott a reformokat megalkotni segítsen, ha­nem hogy önérdekét szolgálja s lesz be­lőle roszabb reactionárius, mint a minők­től önök szabadulni akarnak. Még félévünk van, hogy kötelességein­ket, miket a haza­i korszellem ránk rótt, teljesíthessük. Értsünk azokban egyet. Mindnyájunk ügyéről van szó. Közös ügyünk a szabadelvűség, a haladás ügye. Magyarországot csak a szabadelvű po­litika menti meg a jövő számára. S ha ez nem menti meg, akkor semmi sem menti meg. S végtére is, inkább tépjenek szét ben­nünket mint a szabadság oroszlánjait,mint­sem agyonverjenek, mint a reactió iga­vonó állatait. De hiszek Istenben és nemzetem szelle­mének erejében, hogy sem széttépni, sem agyonverni nem fognak bennünket. Jókai Mór: A belügyminiszter a közelebbi napokban Csongrád, Békés, Somogy, Doboka, Zemplén, Szepes, Zala, Bács, Temes megyék és Fogaras­­vidék szervezési munkálatait intézte el.­­ A miniszterelnök megérkezvén a fővárosba, ma déli 12 órakor teljes minisztertanácsot tar­tott, hová Jekelfalussy székes­fehérvári püspök is megidéztetett. Andrássy Gyula gr. itt a püs­pök előtt felolvasta ő felsége kéziratát, melyben ő felsége az emlitett püspök azon tettét, hogy az uj dogmát kihirdette, roszalja, és hogy a nus pla­­ceti-t tekinteten kívül hagyta, határozottan meg­rója. Jekelfalussy a felolvasott kézirat meghall­gatása után kijelente, hogy a királyi hatalomnak aláveti és alkalmazza magát. Az „IP Ltd.“ azt írja, hogy a királyi levél indirecte a többi püspökhez is van intézve. Ennek is örülünk. De ez nem elég. A püspökök­nek a csalhatatlan­sági dogmát határozot­tan és nyíltan vissza kell vonniok és pásztorlevelekben kijelenteni, hogy az érvénytelen és Magyarország katoli­kusait nem kötelezi. Ezt követelte az ország­gyűlés. Továbbá az eddigi kihágásért a püs­pököket és Paulert a mulasztásért jókora pénzbírságban kellene elmarasztalni a n­é­p n­e­­v­e­l é­s számára. Ha ez utóbbit a kormánytól nem is reméljük, de a visszavonalást határo­zottan követeljük.­­ A salzburgi találkozásról igen érdekes elmefuttatásokat közöl némely külföldi lap. Főleg nevezetes a berlini „Börsen Courier“-nek egy erre vonatkozó czikke, mely­ben azt mondja, hogy Ausztria és Németország Gastein és Salzburgban, habár nem akarják nyíltan kimondani, véd- és daczszövet­­s­é­g­e­t kötöttek és ezen eredmény felett nagy örömét fejezi ki. Fontos még e tekintetben a lon­doni „Cast. Bud.“, melyet osztrák orgánumnak tartanak, következő czikke : „Ez alkalommal az egyesség, mely a gastei­­ni conferentián czéloztatott, végérvényesen meg­köttetett. Igen sok lenne mondva az által, ha valaki szentesítésről akarna beszélni, mert ha­bár fontos az egyesség,­­ még távolról sem vi­seli a nemzetközi szerződés jellemét. Szerződést egy részről sem szándékoltak. Mindkét minisz­ter feladata abban állott, hogy vizsgálják meg, mennyire lehetne öszhangba hozni a Közép-Eu­­rópában uralkodó két dynastia képviselőinek személyes közeledését illető birodalmaik érde­keivel és mennyire lehetne azt az európai béke előmozdítására értékesitni. Mindkét államfér­finak becsületére válik, hogy egyenlő bölcses­séggel és erélylyel felfogták azon nagy előnyö­ A HON TARCZÁJA. Az aradi vándor­gyűlés után. (y. y.) Gondolom, Paul de Kock mondá, hogy két nő barátsága nem egyéb, mint összeeskü­vés egy harmadik ellen. Elég szellemdús mon­dat, mely azonban inkább illik a diplomatákra és doktorokra, mint a hölgyekre. A „figulus figu­­lum edit“ átalános felebaráti sajátsága ugyan mindazon osztályok és körök tagjainak, kik egy utón törekesznek hirért és kenyérért; de legkirí­vóbb vonásként domborodik ki ama tudományos faj némely egyéneinél, mely a szenvedő emberi­ség testi bajainak szenteli életét. Ha e különben oly nemes foglalkozású férfiak egynehányának megtetszik valamely eszme, terv, válalat vagy rendszer: ez már magában is elég arra, hogy rögtön kollegák egy clique-je alakuljon, mely ugyan­azt az eszmét, tervet, vállalatot vagy rend­szert halálosan gyűlölje. Ha támad az emberi­ség javára egy-egy természeti lángelme, mind­járt megindul a vak ostrom is. Hisz a szegény Priesznitzet is majd becsukatták, most meg már Dal-Cin asszonyt szeretnék megkövezni. A mely osztály fenekén ily forrongó elemek­ből áll az iszap: ott hamar kap sarat a legjobb intézmény is. Csoda-e tehát, ha a magyar termé­szetvizsgálók és orvosok vándorgyülésezésének is épp orvosi körökben elég ellensége van, mi­dőn csakugyan tény, hogy e gyűlések szerkeze­tében léteznek hibák, s eljárásai ellen szintén lehet tenni elég kifogást ? Helyén van tehát el­lenük a kritika, bármily kemény legyen is, mert hiszen valamint „errando discimus“, épp úgy „virgando crescimus.“ Botolva tanulunk és ver­ve növünk. De midőn jóakaratu kritika helyett az idétlenség fészkelődik s a szerénytelenség ágaskodik egy oly régi intézmény ellen, melynek sok jó oldala van, akkor nagyon szükséges,hogy a józan közvélemény ily en és személykedés elle­nében oltalma alá vegye magát az ügyet, s tartsa fenn, ha lényegében jó, s reformálni kívánja, ha szerkezetében hibák és hiányok vannak. Az idén nem egy értelmes embert vitt Aradra ez a józan gondolat. Miután voltak, kik e gyülé­­sezést egyátalán „nemzeti eszem iszomnak“ ne­vezték, s mások, kik a tudomány megalázását látván benne, tehetlen nagyozásukban sub rosa egy más, komolyabb, (talán pedánsabb) alakú gyűlés tervezésén törték a fejüket; míg más oldalról 14 gyűlés évkönyvei, monographiai, pályaművei s egész halmaz tudományos érteke­zése szóltak e gyülésezés hasznos ivolta mellett, mindenesetre elegendő ingerrel bírhatott, szem­től szemben megismerni egy ily nagy gyűlést, vizsgálni elemeit és eljárásait, s tárgyilagosan ítélni meg horderejét. Magunkat is ez vezetett Aradra. Útközben még jobban nőtt bennünk az inger, midőn egy doktor, ki a közegészségi ta­nácshoz, különben pedig a tudomány „Demi­­monde“-jához tartozik, nagy hangon ítélte el az egészet, mondván, hogy a­ki most Aradra megy, az már eorpso nem szakértő. S hogy állítását — tehetsége szerint igazolja, ő maga nem is jelent meg. E hiány azonban nem volt érezhető, mert szerencsére, az aradi gyűlésen annyi jeles gya­korló or­vos, ismeretes tudós s buzgó tanár gyűlt össze, hogy mind a köz-, mind a szaküléseket egészen érdekessé, s azt hisszük, hasznossá is bírták tenni. Nem szándékozunk leírni az eredményt, me­lyet e gyűlés elért. Elmondta azt röviden a „Napi közlöny,“ érintekt a hírlaptudósítók, s bőven fogja felsorolni az aradi nagygyűlés ki­adandó „Évkönyv“-e. Mi ezúttal a gyűlés szer­kezetének némely hibáit s egyszersmind az ily modorú összejövetelek jó oldalait fogjuk érinteni. Félszeg szemponton áll az, ki ily vándorgyű­lések eredményét akadémiai vagy szakegyleti mérték szerint latolgatja. A hol nincs meg a működés folyamossága, sőt a hol idő sincs elég az eszmék és uj vívmányok részleges tárgyalá­sára , ott a tudomány valami meglepő előbbvi­teléről szó sem lehet. A­mit a vándor­gyülésezés elér, az legfölebb hasznos eszmecsere, mely mindig a gyűlés keretén kívül teremheti meg üdvös gyümölcseit. Továbbá buzdítás, melynek elágazó horderejét bajos dolog volna kézzel fogható eredményekben mutatni föl. De a­ki lát ily gyűlést, meggyőződhetik róla. Összegyűl vagy ötszáz tag; azok közül szorosan véve alig van több százötven szakértőnél, s ezek közt is­­ van a ki hátrább maradt a másiknál; jön aztán egy csomó művelt ember, ki örömest szerez is­mereteket ; s végre egy másik csomó, melyet csakugyan nem egyéb hoz össze, mint a soka­ság tarka volta s a kirándulások élvezete. De e sokféle elem egyesülése mindig haszonnal jár. A szakértők kölcsönösen tanulnak egymás esz­méiből : a hátramaradtabb buzdulást kap; egy­­egy ismeretlenebb jeles képesség kiválik,­­mint most is, hogy csak egyet említsünk: Rozsnyai Mátyás zombori gyógyszerész, ki Fiuméban pá­lyadíjat nyert művével, most pedig a robbanó­anyagokról tartott szabad, folyékony előadásá­val tűnt ki;­ a művelődni vágyók némi ismere­tet visznek el magukkal a szakülésekről, me­lyeket — mint Aradon láttuk — nem-szak­értők is bőszámmal látogatnak, s végre a csu­pán szórakozni jövő is szerez valami jó tapasz­talást, ha egyebet nem, egy-egy hazai vidék is­meretét. Meglehet, szobatudás szempontjából mind­ez nem sok eredmény. De mégis sokkal több, mint ha semmi se volna. Aztán nincs gyűlés, melyen valami jó és hasz­nos eszme ne születnék. Nem is említve az orvo­si szakba vágó indítványokat, emlékiratokat, stb. csak a társadalmi szakosztály ama mostani pá­lyakérdését emeljük ki, mely a babona elhárítá­sára c­élzó könyv megi­atására vonatkozik. Ha e pályázatnak jó eredménye lesz, t. i.ha egy oly (minden nálunk szokásos népnyelvre lefordítan­dó) könyv fog napvilágot látni, mely meggyőzi a népet, vagy annak csak némely részét is, mos­tani babonái, kuruzsolásai, vakon hitt balszoká­sainak esztelenségéről és tkáros voltáról, akkor az aradi nagygyűlés ez osztálya már magában is sokat, sőt eleget tett a népügy érdekében. A nagygyűlés nyilvánosabb részének feladata: a természettudományi ismeretek népszerűsítése,­­ örvendetes, hogy a közü­léseket Aradon is mily érdekeltséggel látogatták. A színházban 7 értekezés volt, melyeket örömest hallgathatott a közönség. Nem volt ezekben valami sok új tar­talom, szakmai eredetiség, de megfeleltek a czélnak, t. i. terjesztettek egy csomó ismeretet, s bizonyára nem egy hallgatóban ébreszték föl a vágyat, e tárgyakkal bővebben is megismerked­ni. Mindenütt ily utakon terjed a komolyabb mű­veltség, s ha a „Természettudományi Közlöny“­­nek ma már nálunk is széles olvasó köre van , arra bizonyára az Aradig lefolyt tizennégy „nagy­gyűlésnek“ szintén jelentékeny befolyásuk volt. S ily nemű lassú, de hatékony eredmények után, bizony el lehet nézni e társulás árnyolda­lait. Mi is jól láttuk, hogy nem mind arany volt, a­mi fénylett; vettük észre, hogy a tudományos­ság táblabírái (vagyis az új haladásoktól elma­radt férfiak,­ sok helyet foglaltak el itt is, saj­nosan nélkülözünk számos jeles természettudóst, kikért szívesen odaadhattunk volna akár százat a tagok névsorából; de mivel sehol a világon nincs fény árnyoldal nélkül, a társulás sok jó oldaláért itt is elnézhetők lehetünk a félszegsé­­gek és hiányok iránt. Az, hogy mindenki tag lehet hat forintért, a társaságnak tarka demokratikus szint ad. Tény, hogy a szervezet a czimnek nem felel meg, mert sok tag van, ki sem orvos, sem természetvizsgáló. Jobb volna teh­át egy általános­ czim, például „A természet­barátok nagygyűlése.“ Mi­vel azonban a mai névnek már mintegy törté­nelmi jelentősége van, s mivel a nagygyűlés tényleges szerepkedését mégis csak orvosok és természetvizsgálók viszik , maradhatunk a régi névnél, melyre talán még ez intézmény feledhet­­len alapítója, dr. Bene maga keresztelő. Volt egy értekezlet Aradon is a végett, hogy nem kellene-e változtatni a szervezeten? Például, hogy lehessen-e továbbra is tag mindenki, quali­ficatió nélkül ? De mivel helyes qualificatiót ki­találni igen nehéz, másfelől pedig mivel a nagy­gyűlések fentartására minél több részvevőre van szükség: maradtak a réginél. Úgyis a dilettán­sok csak a nagygyűlés staffage-át képezik. Az­tán még állandó irodalmi és tudományos társu­latoknak is, (mint a történelmi, természettudo­mányi s Kisfaludy-Társaságnak,) lehet — ha­bár csak pártolók tagja bárki is, a­nélkül, hogy szakismereteiről vizsgát kellene letenni. Igaz, hogy a tudomány méltósága nyerne tán vele, ha e nagygyűlés mind szemenszedett tudásból állna, de semhogy e jó társulás megszűnjék , inkább nyissanak tág kaput mindenkinek, kivált miután úgy is csak tisztességes emberek lépnek be rajta. Az aradi nagygyűlés két nevezetes vádra adott kiáltó c­áfolatot- Egyik az „eszem-iszom“ állí­tása. Aradon a tagok csak a magánházak szives asztalainál ettek és ittak ingyen , de a város­nak még csak egy kitűzött zászlójába sem sé­rültek. A­mi közebéd volt, azt megfizették A­dón, Lippán és Petrozsényben egyaránt. Az... kaszinó udvaron például nagyon is drága ár mellett maradtak éhen. Ami ingyen volt, az csu­pán a kóstolóra küldött hegyaljai jó borok,m­lye­­ket néhány termelő ajándékozott. A radna - lip­­pai szívélyessége alkalmával is a lakomának (igen helyesen) ára volt, noha oly olcsó, minőt csak a vendégszeretet nyújthat. Különben sem a megye, sem a város nem verte magát költségbe, a­min maga a szívélyes aradi lakosság ütközött meg,nem pedig a nagygyűlés tagjai, kik igen elhi­báznák a dolgot, ha bárhová is igényekkel men­nének. Egyetlen nagy,mondhatni fejedelmi aján­dékban részesült a nagygyűlés: az első erdélyi vasúttársulat részéről, mely Aradtól Petrozsényig és vissza, egész nagy vonatot adott két napra a tagok rendelkezésére, a­mi körülbe­lül tízezer forinttal ér föl. E példátlan bőkezűség­re nem ok nélkül lelkesült fel egy szerzetes ta­nár, azt kiáltva az erdélyi társaságra : „vivat, crescat, floreat !“ Másik vád az volt, hogy a nagygyűlések min­dig arisztokratákat ültetnek az elnöki székbe ő ket, melyeket az osztr.-magy. monarchia és a né­met birodalom egy egységes politikából húzni fog­nak. Mindkét miniszternek be kellett látni, hogy államaik legsürgősebb és legfontosabb érdeke: a belső megerősödés és külpolitikai kérdéseket csak annyiban akartak érinteni, a­mennyi­ben szükséges , hogy mindkét részen elő le­gyenek készülve az eseményekre, melyek a lényegesen békés feladatnak útjában állaná­nak. Az egyesség tárgya kiválólag a védelem volt és ezért a gasteini programmot mindenütt, hol hasonló czélokra törekednek, csak rokon­­szenvvel fogadhatják. Nem csoda tehát, ha kö­zelebbről Olaszország hozzájárulását fejezte ki a gasteini értekezlet alapgondolatához. Másfelől Anglia , mely rendesen kezdeményező szokott lenni ott, hol a béke fentartása jó tekintetbe, as eddig hallgatott. Ha már magában csupán azon , tény, hogy két államnak erkölcsi egyessége elég arra, hogy európai kérdések egyoldalú megoldását meggátolja, itt-ott kedvetlenséggel fogadtatik, mégis vannak tárgyak, mint pl. a socialistikus mozgalom, melynek Gasteinban történt tárgyalása, ily érzelmeket ki kellene hogy zárjon. Különösen Franczia- és Oroszországnak, te­kintve a legújabb idők mozgalmaidénak ü­dvözöl­­niök kellene minden intézkedést a socialise in ellen. Ehez még hozzá lehet tenni, hogy azon hír, miszerint Bismarck bg felajánlotta volna szolgálatát a bécsi kabinetnek mint közbenjáró Ausztria és Oroszország között, a lengyeleknek Galicziában adott kedvezményekre vonatkozó­lag, csak feltevés és minden tényleges alapot nélkülöz.“ Észrevételek a lübechi határo­zatokra. Közöltük a német nemzet­gazdák lübechi con­­gressusának határozatait. Most legyen szabad egypár megjegyzést ten­nünk azokra. A lübechi congressus működését teljesen eredménytelennek nem mondhatjuk, ha szinte közölt objectív ismertetésünk alapján bi­zonynyal senki sem lesz hajlandó azt teljesen ki­elégítőnek tartani. A legérdekesebb tárgy, mely e congressus elé kitüzetett,bizonynyal a bankügy volt,s az újabban a bank­szabadság, s bankmonopolium felett éle­sen kifejlődött vita folytán kettőzött érdekkel néz­tünk a szakférfiak véleménye elé. Azonban mint láttuk, ebben" csalódnunk kellett s talán csalód­tunk volna, ha szinte az ügy bővebben tárgyal­­tatik. Igen érdekes volt azonban a pénz , illetőleg az érmekérdés tárgyalása. Igen fontos dolognak tartjuk, hogy a kettős valuta helytelensége általában elismertetett. Ha egy okból is lehetne valamire következhetnünk, úgy hajlandók volnánk, mint egy híres német jo­gász a rómaiakról megjegyzette, a franczia nem­zet jelen buktát is pénzügyi zavarainak tulajdo­nítani, s hogy e zavarok nagyrészt a kettős va­luta állandósításából is eredtek, szakértő nem fogja tagadhatni. A következtetés mindenesetre merész s igaztalan, azonban némi jogosultságot tőle elvitatnunk lehetetlen. Az új valuta, még ha Spetbeer indítványa foly­tán a kettős valutát átmeneti intézkedésként sem engednék meg, pénzügyi zavarokat nem idézhet elő.­­ A szerződésekből eredő kötelezettségnél meg lehetne hagyni az adósnak egyelőre azon jo­got, hogy a fizetési eszközt saját tetszése szerint választhassa ; ha pedig a szerződés még a valuta kimondása előtt történt, a hitelezőt kellene fel­jogosítani, hogy bizonyos határidő alatt a pénz­nemet kijelölje. Megjegyezzük azonban, hogy e nem szabadelvű intézkedést csak feltételesen .

Next