A Hon, 1871. október (9. évfolyam, 226-251. szám)

1871-10-22 / 244. szám

244. szám. II. évfolyam. Kiadó­hivatal: Ferencziek­ tere 7. sz. földszint. Előfizetési díj: Pon­tin küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ..............................1 frt. 85 kr. 8 hónapra ...............................5 „ 50 , 6 hónapra ..............................11» — „ Az esti kiadás postai külünküldéseért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, ■ ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Reggeli kiadás. Pest., 1871. Vasárnap, October Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. *2. Beiktatási díj: 9 hasábos ilyféle betűt sora ... 9 kr. Bélyegdij minden beiktatásért . . 80 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . . 85 kr. Az előfizetési és hirdetményidij kiadó-hivatalába küldendő. lap E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert keséktől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak visaza. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Előfizetési felhívás „A H O N“ra. Folyó September hó végével az évnegyed letelvén, évnegyedei­t. előfizetőink felkéret­nek megrendelésük mielőbbi megújítására. Előfizetési árak: Egészjévre . . . 13 frt — ki Fél évre . . . 11 frt — kr Negyed évre . . 5 frt 50 kr fj)^ Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük hasz­nálni, melyek bérmentesítése tiz frtig csak 5, 10 frton felül pedig tiz krba kerül. Az előfi­zetések a „Hon kiadó­ hivatala“ czim alatt Pest, ferencziek­ tere 7. sz. alá küldendők. PEST, OCTOBER 21. Andrássy és Wenckheim mint­­ osztrák miniszerek. A dodonai Pythia orákulumszerű sza­vait nem várták nagyobb feszültség­gel, mint a politikusok a bécsi kormány­os alkotmányválságról szóló távsürgö­ny őket. S Pythia szavai nem voltak el­­lentmondóbbak, homályosabbak, mint épen e sürgönyök. S mind­ennek megvan a maga oka. Az „ibis redibis“-féle mondatokra rászo­rulnak azok a lapok, a­kik a titkos fá­tyol-történtekről mit sem tudnak, de sze­retnék olvasóikkal elhitetni, hogy többet sejtenek,mint a­mennyit elárulni akarnak. Az „alapos forrásából merített kacsáknak tehát nem vagyunk szűkében. A politikusra pedig végtelen érdekes tanulmány láthatni, hány fázison megy át egy ministeri tornajáték, míg krisisben tör ki,a­hol az egyik fél a porondra terül,s hogy fajul a ministerkrisis lassankint alkot­mányválsággá, és hogyan játszatik át súlypontja a kabinetből a törvényho­zásba. Ez mindenesetre érdekes tanulmány egy diplomatára nézve, kivált még oly „noch nie dagewesen“ körülmények kö­zött, minek Ausztriában uralkodnak. S valóban, mi nagy élvezettel vehetnők po­litikai bonczkés alá a lajthántali esemé­nyek egyes rugóit, azok összejátszását, a valószínü eredményt, s ha nem tud­­nók, nem éreznők, hogy hiszen ez a bonczkés tulajdon húsunkba vág. Ezért nem kisérhetjük oly hideg nyu­galommal, minden elfogultságtól ment figyelemmel s a kérdés érdekességéhez méltó tárgyilagossággal a tub­án kifejlődő katastrófát. Hiába, Engnek fáj a Csing feje. Addig, míg a magyar kormány azt vallotta, hogy Austria belügyeibe avat­kozni nem fog, a­míg azok magyar érde­ket nem sértenek, a­míg­, közlönyeinek biztosítása folytán, megnyugodhattunk abban a hitben, hogy a magyar ministé­­rium rábízza magukra az osztrákokra, hogy seperjék maguk a házuk elejét, ha szemetes, addig csak hidegen hagyhatott bennünket a bécsi zűrzavar, ámbár így sem lehetett előttünk egészen közönyös, hogy a velünk szövetkezett Ausztriában egy ép,erőteljes,minden tagját használható emberrel bírunk-e, a­kire támaszkodha­­tunk, avagy egy beteg emberrel, a­kit czipelnü­nk szükség? Mondjuk, hogy a bécsi válság abban a stádiumában, mikor annak eldöntésére Magyarország directe nem folyt be, sok­kal idegenebb lehetett ránk nézve, mint most, mikor a bécsi sürgönyökből arról értesülünk, hogy a birodalom másik fe­lének belügyei felett folytatott ministeri tanácskozásokban a magyar kormánynak két tagja is egyenesen részt vesz. Mert azt olvassuk, hogy a ma délutáni nagy miniszertanácsban Andrássy és Wenckheim ő excellentiáik is ott voltak. Sajátságos dolog ez. Greniális miniszterelnökünk, a végzet­­szerű férfiú igen szeret végletek között va­­cillálni. Egyszer kapja magát s terebesi csigaházába vonul vissza, honnan még az a hir sem birja kicsalni, hogy a határőr­vidéken felgyújtották a hazát. A „Pesti Napló“ e megfoghatlan pásztorit­ nyugalmat azzal mentegeti, hogy ő excellentiája a bécsi válsággal szemben még színét is el akarja kerülni annak a gyanúnak, mintha Ausztria belügyeire befolyni akarna. Mintha bizony Budán nem elkerülhetné csak úgy ezt a gyanút! ” Egyszer aztán arra a meglepő hirre virradunk, hogy Andrássy gróf benn ül az osztrák minisz­terek tanácsában s ugyancsak gyakorolja azt a befolyást Ausztria belügyeire, a mi­nek négy nappal előbb még a szinét is el akarta kerülni. „Hja, ez ő felsége egyenes kivonatára történt“ — fogja mondani valaki. Úgy tudjuk, hogy alkotmányos király, alkotmányos miniszterét soha sem szokta kényszeríteni oly cselekvényre,­melyet ez, állásával meg nem egyeztethetőnek tart. S ha, minden valószínűség ellenére kény­szerítené, akkor a miniszternek még egy választása marad, a lemondás. „Igen, de a bécsi válság Magyarország érdekeit is érinti.“ — Dehogy érinti ! Épen csak annyiban érinti, mint a másik két miniszterkrízis , mely 1867. óta a mostanit megelőzte. Nem emlékszünk, hogy ezek alkalmából Magyarország mi­niszterei az osztrák miniszterek tanácsá­ban bent ültek volna. „A cseh követelések beleütköznek Ma­gyarország jogaiba.“ — Ez az érv még a legelfogadhatóbb­­ volna. A­hol Ma­gyarország jogai fenyegetve vannak, ott a minisztereknek elő kell állani kétségkí­vül, mert ők e jogok legelső őrei. De nagy kérdés, fenyegetik-e Csehország postulá­­tumai Magyar­ország jogait. A csehek alap­­pontozatai, daczára, hogy azokat a de­­c­emberi alkotmány hívei elrettentésül az ultimátumok jellegével igyekeztek felru­házni, korántsem olyanok, hogy azok módosítására minden kilátás elveszett volna. Sőt úgy tudjuk, hogy a cseh köve­telmények egynémelyikének enyhítése czéljából a cseh vezérférfiak már Bécsbe is érkeztek. Ez alkudozásokat, e módosítá­­sokat a csehek és alkotmányhívek elvé­gezhetik önmaguk is, oda nem volt szük­ség a magyar miniszterek súlyának latba vetése s olyan actióra, mely, a­nélkül, hogy hűbb, megbízhatóbb szövetséget te­remtene az eddiginél, elidegeníti, elkese­ríti ellenünk nem csak Csehországot, de lajthántuli szövetségesünk túlnyomó több­ségét. A cseh pontozatok nem fenyegették Magyarország érdekeit. Ha fenyegettek valamit, az legfeljebb a 67-es kiegyezés lehetett — ámbár még az is bizonyításra vár. De mi, ellenzék, határozottan tagad­juk, hogy a 67-es kiegyezés és Magyar­­ország érdeke egy és ugyanazon fogalom volna, s mi, kik ezt tagadjuk, a magyar miniszterek ez osztrák lépését még akkor is kárhozatosnak találnák, ha a 67-es pak­tum csakugyan fenyegetve volna. Persze a kormány és pártja az egyedül üdvözitő 1867. XII. tczikket tartja a leg­főbb érdeknek, minden betűjében. Ezt őrzi a szellőtől, a megtámadhatásnak még árnyékától is oly féltékenyen, hogy kész érte elhatározni magát a legabsurdabb lé­pésekre is. Ilyenkor aztán nincsen semmi tekintet s a magyar kormány minden meggondo­lás nélkül beül az osztrák miniszterek kar­székeibe, nem gondolva meg, hogy olyan embereknek, a­kik sem a cseh landtag­­nak, sem a reichsrathnak, sem a delegá­­tiónak nem felelősek, az ezeknek felelős minisztertanács üléseibe menni, legalább is alkotmányellenes s nem törődve, meny­nyire veszélyes pr­ecedenst nyújt ezzel. Mert igaz, hogy most egy pár elvakult jobboldali nagy diadallal kiálthat fel : „mégis csak derék emberek a mi An­­drássynk, a mi Wenckheimünk ; ime az osztrákok még belügyeiket sem tudják el­intézni nélkülük,“ — igaz, hogy sok kor­mánypárti büszkén gondolhat arra a befo­lyásra, a­mit a magyar kormány most Ausztriára „kivívott,“ — de azután mi se csináljunk ám görbe képet hozzá, ha, mi­től isten óvjon, kiüthető nagyobb belza­­varaink alkotmányszerű elintézésére oda­rendelik Budára — Habietineket, Jeri­­cseket. Törs Kálmán: A HON TÁRCZÁJA. Eppur ii muove! (És még is mozog a föld!) R­egény hat kötetben. Irta Jókai Kór. Hatodik kötet. A pusztában! (Folytatás.) — S ez a Tóth uram háza volna ? — A biz­e, még azok a lovak is az én lovaim, s az a gyerek ott a szekéren, a meg az én fiam. Hát az a másik kép ? — No már azokra az emberekre csak nem ismer Tóth uram, a kik ott a szérűn alusznak. — Hátha azokra is ráismerek ? — Aztán ki pingálta ezeket a képeket ? — Az én lakóm. Hiába mondanám a nevét. Nem ismeri azt Tóth uram. Tóth Máté ravaszul hunyorított a félszemével. — Jól van hát no, én nem ismerem. Aztán mi végre vannak ezek a képek pingálva ? — Hát csak arra a végre, hogy ha valaki megvenné őket. — Teszem, hogy én is megvehetném azokat, mint akárki más ? De nézd csak, még a tarka macska is ott van a folyosón ! — Megveheti bsz ezeket Tóth uram is, ha megadja az árát. — S mi legyen az ára ? — Száz forintért vesztegetik. — Még nem is sok. Megadom érte. Hej hogy megörül neki majd az anyjuk. Cseresnyés uram nem akart hinni szemének és füleinek. Soha Tóth Máté uram hiábavalósá­gokra egy garast ki nem adott, s most száz fo­rintot nem sokall két képért. De nem is százat, hanem kettőt húzott ki Tóth uram a bugyillárisból. — Én csak százat mondtam: vonakodok a mester. — No igen, egyért egy, a kettőért kettő, s én mind a kettőt viszem, már tudniillik, ha el­adó. Én ugyan azt a piktort nem ismerem, ha­nem a házamra ráismerek: itt a pénz,­ a két kép az enyém. Cseresnyés uram meggyőződött róla, hogy de már ez nem tréfa. — De már most meg kell hát ismerkedni Tóth uramnak a képek festőjével is, maradjon itt nálam ebédre, akkorra az is hazajön. Tóth uramnak nem kellett több marasztás, ő besz itt marad, úgy is valami hiba van az egyik képen, a­mit meg kell a festőnek mondania. (íme, ez is Apelles csizmadiája!) gondola ma­gában Cseresnyés uram. „Már ugyan mi hiba lenne ezen a képen ? — Hja azt maga nem érti mester, szólt alatto­mos mosolygással Tóth uram , mert maga csak csizmadia, de a piktor majd megérti. Az a hi­ba, hogy ezen a képen a házam ajtaja be van csukva. Azt akarom megmondani a piktornak, hogy annak a háznak az ajtaja nincsen becsukva.... Majd megérti azt az a piktor. Cseresnyés uram tehát leültette a vendégét, hogy várja meg az ebédet, s a piktor hazatértét. Hogy az idő unalmassá ne váljék s az ebédet is könnyebben várhassák, Tóth uram behozatta a szekérről a tarisznyát, meg a kulacsot. A tarisz­nyában volt sonka, fehér czipó, a kulacsban vö­rös bor. Jól esik azzal ebéd előtt az éhséget sze­lídíteni. Hozzá is láttak mind a ketten. E közben Tóth Máté uram mindent apróra megbámult, a­mit a szobában talált, a festő áll­ványt, a palotát, a hosszúnyelű ecseteket. Cse­resnyés uramnak nagy dolgába került lebeszélni, hogy a palotára kinyomott olajfestékeket meg ne kóstolja; jó lehet az kenyérre kenve, pedig úgy sem kóstolta volna meg, csak kötődött a mesterrel. — Egyszer aztán megakad a szeme egy nagy csomag nyomtatványon, a­mi fel volt halmozva egy szegletbe. — Hát ez mi az Isten csodája, ez a sok? — Mivelhogy az én lakóm nem csak festő, ha­nem író is , egy folyóiratot ad ki, a melyből bi­zonyára többet nyomatott, mint a mennyi el­kelt, hát a többi most itt van. — S mi lesz ezekből ? — Majd talán a sajtos megveszi font számra. — S mi legyen abban a nyomtatásban ? Cseresnyés uram kapott a kérdésen: előhú­zott egy csomót az ottveszett nyomtatványokból, feltette a pápaszemét s elkezdett Tóth uramnak felolvasni egyetmást belőle. Tóth Máté uramnak egyik jobban tetszett, mint a másik. Tetszett neki, hogy a versek olyan szépek, hogy mindenki megérti, s a próza meg olyan szép, mintha vers volna. Mennyi új dolog van benne, mennyi tanulság! Napestig elhall­gatná az ember. Cseresnyés uram pedig kész volt napestig tar­tani a felolvasást. Az ebéd ideje úgy is múlt, Kálmán nem jött haza , azt pedig se gazda, se vendég, se sza­kácsáé a világért meg nem engedték volna,hogy az ő hazatérte előtt tálaltassék fel a leves­­­et meg kell várni az ebéddel, ha minden étel el­romlik is. S az idő csak telt. Hol a gazda szelt egy dara­bot a sonkából, hol a vendég. Ha az egyik letette a nyomtatványt, felvette a másik, s az olvasott belőle. Tóth uram egyre jobban belekevült a kö­tött és kötetlen költeményekbe. Utoljára elfogyott a sonka, kenyér, kiürült a kulacsból a bor , gazda és vendég azon vették észre, hogy beesteledett. S ők jól laktak a­nél­kül, hogy az ebédet felhozták volna. Akkor aztán Tóth Máté uram felkerekedett. — De már tovább nem várom a maga lakó­ját, az bizonyosan elmaradt másutt ebéden. S nekem még ma el kell indulnom a szekerekkel , hanem hát egyet mondok. Mi az ára egy ilyen csomó nyomtatásnak ? — Biz az négy forint. — Csak ? No hát én ezt az egész határ papi­rost mind megveszem csomónkint négy forintjá­val s hazaviszem magammal. Nagyon szép dol­gok vannak ebben. — Igen, de mit csinál Tóth uram negyven példány folyóirattal, a miben negyvenszer van­nak meg ugyanazok a dolgok. — Nem kell miatta aggódni ! Furfangos a pa­raszt! — Hát tudja, mester, az én házam útban esik, megfordul nálam évenkint száz utazó úr is, a­ki csak beszáll hozzám, mintha vendégfogadó volnék; mikor aztán szívesen láttam, akkor el­hálálkodik s szeretné tudni, hogy mivel tarto­zik ? Semmivel sem, az a felelet. Magyar ven­dégszeretetből láttuk el. Hát ezentúl minden em­bernek, a­ki hozzám beszáll, arra a kérdésre, hogy mivel tartozik , a markába nyomok egy példányt ebből a nyomtatásból: itt van uram, ezért adsz négy forintot, aztán isten áldjon meg. Mind emberére akad ez egy szálig, a­kit ma­gamnak tartok meg: a leányom estenkint olvasni fogja előttem. Cseresnyés uramnak egy szó kifogása nem lehetett a praktikus felfogása ellen az előfizető­vadászatnak é lesből; azért átvette Tóth Máté mámtól a kárbaveszett példányok árát tiszta lelkiismerettel, s kihordatta a csomagot a szeke­­rére.Gondolta magában , de már vége felé közelit a világ, soha Tóth Máté uram egy ötgarasos naptárnál egyéb nyomtatásba pénzt bele nem ölt most szekérderékkel vásári be papirost. Kálmán még akkor sem jött haza. Tóth Máté uram még egyszer visszatért a mesterhez. — Mester, aztán annak a piktornak el ne fe­lejtse megmondani, hogy hiba van a képen: az én házamnak az ajtaja nyitva van ám ! — De megálljon, még mást is mondok. A gyapjút drá­gábban adtam el hatszáz forinttal, mint a fele­ségem mondta. Ezt a pénzt itt hagyom, s meg­rendelek érte egy képet annál a piktornál. Én ugyan nem tudom, hogy ő ki legyen? nem is gyaníthatom, de az ilyen piktor nagy furfangos. Kitalál mindent. No hát fesse le nekem az a piktor azért a hatszáz forintért az én házamat belülről, úgy a­hogy egy szobában ülünk egy asztalnál: a feleségem, meg én, meg a nagy fiam és a nagy leányom, meg a kis fiam, meg a kis leányom ; aztán magát is fesse oda a piktor, az asztal mellé, tudja. Furcsa kép lesz abból. Ha­nem hát csak mondja meg neki; majd megérti az azt Cseresnyés uramnak még a pápaszeme is el­bámult a markába tett sok pénzre s a lelkére kötött megbízásokra. A millenium közeledik! Jön az üstökös bizonnyal. A zsíros parasztból maecenas lesz. Kálmán gondjait átveszi, a ki­nek soha sem volt képekre, betűkre gondja. így rendelte a mindentudó ur Isten, a kinek csodálatosak az ő utai. Csak hát jönne már Jeney úr haza. Az ebéd egészen elromlott már, a szakácsnő hiába szaladgál ki az utczaajtóba lesni, hogy jön-e már? mert az nem jön. Bujdosik a pusztában. — Milyen nagy puszta egy nagy város! Végig járja az utczákat. Mind oly puszták ! Tele emberekkel, kik őt nem ismerik többé. Elmegy a palota előtt, melyben a szép ma­donnakép lakott; tán most is ott lakik. Az abla­kon át zongoraszó hangzik le , talán az játszik ott. Milyen pusztaság van ott , rá nézve. Végig bolyong a szép delnő háza elött, mely­hez annyi szívdobogás vonzotta egykor, az abla­kokból nyíló virágok hajladoznak alá. Milyen pusztaság ez! Elsompolyog a ház előtt, melyben olyan nagy úr volt egykor; hol fényes estélyeket adott, melynek kapuja, redőnyei most be vannak csuk­va; ott nagyanyja lakik; milyen pusztaság ez! Végig megy a kávéházak előtt, mikben a tűz­­vérű fiatalság egykor lelkesitő szónoklataira hallgatott. Uj nemzedék tölti azokat most be, mely a főuraknak bókol. Milyen pusztaság ez! Megkerüli a fényes színházat, mely diadalai­nak tanúja volt egykor, s melynek oldalán még most is ott sárgul egy régi magyar szinlap ron­gyos töredéke, eltakarva uj falragaszoktól. Mi­lyen pusztaság ez! Végig ámolyog a Dunaparton, s átbámul Bu­dára, hol egykor őt fogadta a legfensőbb ur va­lamennyi urak között. Milyen pusztaság az ! És e pusztaságban ő egyedül bolyong: az „egyedül idegen­“ a magyar iró, a ma­gyar művész. A késő est veti vissza a szűk utczába, mely­ben lakik. Nem jut eszébe, hogy délelőtt van-e, vagy délután, csak a sötétség mondja neki,hogy este van. Mai számunkhoz egy félig melléklet van csatolva. A baloldali kör vasárnap f. hó 29-én d. u. 5 órakor értekezletet tart. — Wisoczky ősz tábornoktól oct. 17. kelettel Párisból levelet vettünk, mely­ben tudatja, hogy a 654 frankot és 65 centimet, valamint a „Kraj“ útján hozzáküldött 200 osz­trák forintot megkapta. „Nem akarom — úgy­mond — ismételni mindazt, mit előbbi leve­lemben kifejeztem,hogy mennyire áthatott a ma­gyarok rokonszenve.“ És aztán kérdésünkre , minő állapotban van, elmondja egész nyíltság­gal helyzetét és így végzi sorait: „Uram, őszin­teséggel tárom fel önök előtt a dolgokat, mivel ez őszinteséggel tartozom önöknek a szíves alá­írási kezdeményezés fejében, de bizalmasan mondom, és nem szeretném, hogy nyilvánosság elé kerüljön, nem akarom föltárni előtte nyo­moromat, mert ez oly színben tűnhetne fel, mint­ha érzékenységére akarnék hivatkozni, a­mely reklámot nem tudnám elszívelni semmiképen. Hagyjuk a dolgok menetét úgy , mint vannak, midőn önök lapjukban az aláírást megnyitot­ták, a magyarok rokonszenvéhez fordultak, em­lékükbe idézve, hogy nekem is osztályrészül jutott a szerencse, hogy részt vegyek azon szent és nemes harczban, és ők sietve feleltek a föl­hívásra. Hagyjuk tehát e rokonszenvet és em­léket egyedül működni és bárminő legyen is az eredmény: önök mindig legmélyebb elismeré­semre és hálás érzetemre számíthatnak. Ezzel maradok legalázatosabb szolgájom: Wisocz­ky. — A szives adakozók meg fognak tehát bo­csátani, midőn a nemes keblű aggastyán kíván­ságához híven helyzete és nyomora részleteit el­hallgatjuk. — A pénzügyi bizottság oct. 21-ei ülésében a pénzügyministerium költségvetésé­nek bányászat czim feletti tárgyalását, illetőleg átvizsgálását folytatta. — A diósgyőri vasműnél kezdő, s sorba átvizsgálta a többieket. Azután a kőszén-bányák, valamint a sótermelés általános tárgyalására ment át a bizottság, melyek után az államnyomda költségeit részletesen tárgyalta. Ezen költségek 72-re 653.000 frttal vannak elő­irányozva, a fedezet pedig 716.000 frtra rúg.­­ A 71-ki költségek 446.200 frt s a bevétel 486000 frt volt, s e szerint 71-ki tiszta jövedelem 40.000 frt volt, a 72-ki pedig 58.800 frtban mu­tatkozik. Az államnyomda szükségletének e nagymérvű emelését a nyomda teljes átalakítása és az üzlet nagy mérvben kiterjesztése okozza leginkább. A bizottság a rendes költségeket és rendes fedezetet megszavazta; a rendkívüli pe­dig, mely 150.000 írttal, főleg építkezésekre és új berendezésekre vétetett fel, később fogja tár­­gyalni.Szóba hozatott azon körülmény, vajon nem lehetne-e az államnyomdában tervezett nagyobb építkezéseket az által elkerülni, ha az állam­nyomda az egyetem nyomdájával egyesíttetnék. Különben ezen czélozott egyesítés a rendkívüli szükséglet tárgyalása alkalmával fog végleg el­döntetni. A bizottság jövő ülését holnap, vasár­nap d. e. 11 órakor fogja tartani.­­ Az iparjavaslat átvizsgálására kiküldött 15-ös bizottság mai ülésében a javaslat 98 és 99 §§-ainál kezdi meg tárgyalásait,melyek a czéhtársulatok ipar­társulatokká való átalakí­tását, valamint a vagyon mikénti kezelését sza­bályozzák, elfogadtattak. Az 5. fejezetnél a 100-ik §., valamint mind­azon §§-ok szövegezése, melyek az iparhatósággal összeköttetésben van­nak, függőben hagyattak, miután a bizottság be­hatóbb tanácskozás után a munkaviszonyokból származó peres kérdések elintézésére, az ipar­­bíróságok eszméjét szándékozik élet­beléptetni. A jövő ülés hétfőn reg. 9 órakor fog tartatni. A bizottság ma, valamint hétfőn, több gyárat fog megszemlélni. Történelmi igazolás. A franczia-porosz háború kitörése óta sok történt arra nézve, hogy az esemé­nyeket valódi világukban lássuk. Nem mondjuk azt, hogy egészen történelmi objectivitással ítélhetjük meg mindazon tényezőket, melyek e háborút előidézték, abban szerepeltek és azon eredményt,me­lyet e háború előidézett, mindazonáltal rendelkezünk már most is annyi adattal, hogy e véres drámából legalább a főbb vonásokat, az alapgondolatot hőven ki­­vehessük. A császári kabinet titkos iratai, Stoffel jelentései , Benedetti önigazolása elég anyagot szolgáltatnak a gondolkozásra, és ezek alapján bírálat alá lehet vonni nemcsak a tényezőket, hanem azon állás­pontot is, melyet az európai és a magyar sajtó a háború és annak hordereje iránt elfoglalt. És ha ezt teszszük, csak önérzettel mondhatja el a magyar ellenzéki sajtó, hogy az eddigi leleplezések folytonosan azt bizonyítják, hogy álláspontja helyes volt, hogy a háború indokaira, hord­­erejére nézve nem csalódott, így nem csak a hazánk érdekeinek megfelelő p­o­­litikai álláspontot találta el, hanem az események összekötését és összejátszá­sát jól sejté már akkor, mikor még a ka­binetek titka volt sok azon körülmények­ből, melyek az akkori hozzávetések felté­telei voltak és később napfényre ju­tottak. Ez nem a magas politikában való jár­tasságnak, hanem az elfogulatlanság meg­őrzésének és kizárólag a hazai érdekek szemmel tartásának köszönhető. Ezért nem szerénytelenségből, hanem önigazolás és az ellennézet­ek mérsékletre intése végett szükségesnek tartunk egy pár pontot kiemelni azon konjektúráink­­ból, melyeket akkor sokan gúnyosan fo­gadtak és most a leleplezések igazoltak. Határozottan állítottuk mindig, hogy a háborút dynasztikus érdekekből indíták meg, hogy abban a nemzetek nem része­sek : ellenfeleink azt hirdetők, hogy a háborút a franczia nemzet akarta. Most a pr­efektek jelentései és minden adat a titkos iratok közül azt bizonyítják, hogy nemcsak a nemzetet, de magát a kamarát is az Ollivier kormány csak hazugságok­kal sodorta a háborúba, s hogy azok egy pár héttel azelőtt még nem is álmodoztak erről. Küzdöttünk a beavatkozás ellen rész­

Next