A Hon, 1871. október (9. évfolyam, 226-251. szám)
1871-10-22 / 244. szám
244. szám. II. évfolyam. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint. Előfizetési díj: Pontin küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ..............................1 frt. 85 kr. 8 hónapra ...............................5 „ 50 , 6 hónapra ..............................11» — „ Az esti kiadás postai külünküldéseért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, ■ ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Reggeli kiadás. Pest., 1871. Vasárnap, October Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. *2. Beiktatási díj: 9 hasábos ilyféle betűt sora ... 9 kr. Bélyegdij minden beiktatásért . . 80 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . . 85 kr. Az előfizetési és hirdetményidij kiadó-hivatalába küldendő. lap E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert keséktől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak visaza. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Előfizetési felhívás „A H O N“ra. Folyó September hó végével az évnegyed letelvén, évnegyedeit. előfizetőink felkéretnek megrendelésük mielőbbi megújítására. Előfizetési árak: Egészjévre . . . 13 frt — ki Fél évre . . . 11 frt — kr Negyed évre . . 5 frt 50 kr fj)^ Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése tiz frtig csak 5, 10 frton felül pedig tiz krba kerül. Az előfizetések a „Hon kiadó hivatala“ czim alatt Pest, ferencziek tere 7. sz. alá küldendők. PEST, OCTOBER 21. Andrássy és Wenckheim mint osztrák miniszerek. A dodonai Pythia orákulumszerű szavait nem várták nagyobb feszültséggel, mint a politikusok a bécsi kormányos alkotmányválságról szóló távsürgöny őket. S Pythia szavai nem voltak ellentmondóbbak, homályosabbak, mint épen e sürgönyök. S mindennek megvan a maga oka. Az „ibis redibis“-féle mondatokra rászorulnak azok a lapok, akik a titkos fátyol-történtekről mit sem tudnak, de szeretnék olvasóikkal elhitetni, hogy többet sejtenek,mint amennyit elárulni akarnak. Az „alapos forrásából merített kacsáknak tehát nem vagyunk szűkében. A politikusra pedig végtelen érdekes tanulmány láthatni, hány fázison megy át egy ministeri tornajáték, míg krisisben tör ki,ahol az egyik fél a porondra terül,s hogy fajul a ministerkrisis lassankint alkotmányválsággá, és hogyan játszatik át súlypontja a kabinetből a törvényhozásba. Ez mindenesetre érdekes tanulmány egy diplomatára nézve, kivált még oly „noch nie dagewesen“ körülmények között, minek Ausztriában uralkodnak. S valóban, mi nagy élvezettel vehetnők politikai bonczkés alá a lajthántali események egyes rugóit, azok összejátszását, a valószínü eredményt, s ha nem tudnók, nem éreznők, hogy hiszen ez a bonczkés tulajdon húsunkba vág. Ezért nem kisérhetjük oly hideg nyugalommal, minden elfogultságtól ment figyelemmel s a kérdés érdekességéhez méltó tárgyilagossággal a tubán kifejlődő katastrófát. Hiába, Engnek fáj a Csing feje. Addig, míg a magyar kormány azt vallotta, hogy Austria belügyeibe avatkozni nem fog, amíg azok magyar érdeket nem sértenek, amíg, közlönyeinek biztosítása folytán, megnyugodhattunk abban a hitben, hogy a magyar ministérium rábízza magukra az osztrákokra, hogy seperjék maguk a házuk elejét, ha szemetes, addig csak hidegen hagyhatott bennünket a bécsi zűrzavar, ámbár így sem lehetett előttünk egészen közönyös, hogy a velünk szövetkezett Ausztriában egy ép,erőteljes,minden tagját használható emberrel bírunk-e, akire támaszkodhatunk, avagy egy beteg emberrel, akit czipelnünk szükség? Mondjuk, hogy a bécsi válság abban a stádiumában, mikor annak eldöntésére Magyarország directe nem folyt be, sokkal idegenebb lehetett ránk nézve, mint most, mikor a bécsi sürgönyökből arról értesülünk, hogy a birodalom másik felének belügyei felett folytatott ministeri tanácskozásokban a magyar kormánynak két tagja is egyenesen részt vesz. Mert azt olvassuk, hogy a ma délutáni nagy miniszertanácsban Andrássy és Wenckheim ő excellentiáik is ott voltak. Sajátságos dolog ez. Greniális miniszterelnökünk, a végzetszerű férfiú igen szeret végletek között vacillálni. Egyszer kapja magát s terebesi csigaházába vonul vissza, honnan még az a hir sem birja kicsalni, hogy a határőrvidéken felgyújtották a hazát. A „Pesti Napló“ e megfoghatlan pásztorit nyugalmat azzal mentegeti, hogy ő excellentiája a bécsi válsággal szemben még színét is el akarja kerülni annak a gyanúnak, mintha Ausztria belügyeire befolyni akarna. Mintha bizony Budán nem elkerülhetné csak úgy ezt a gyanút! ” Egyszer aztán arra a meglepő hirre virradunk, hogy Andrássy gróf benn ül az osztrák miniszterek tanácsában s ugyancsak gyakorolja azt a befolyást Ausztria belügyeire, a minek négy nappal előbb még a szinét is el akarta kerülni. „Hja, ez ő felsége egyenes kivonatára történt“ — fogja mondani valaki. Úgy tudjuk, hogy alkotmányos király, alkotmányos miniszterét soha sem szokta kényszeríteni oly cselekvényre,melyet ez, állásával meg nem egyeztethetőnek tart. S ha, minden valószínűség ellenére kényszerítené, akkor a miniszternek még egy választása marad, a lemondás. „Igen, de a bécsi válság Magyarország érdekeit is érinti.“ — Dehogy érinti ! Épen csak annyiban érinti, mint a másik két miniszterkrízis , mely 1867. óta a mostanit megelőzte. Nem emlékszünk, hogy ezek alkalmából Magyarország miniszterei az osztrák miniszterek tanácsában bent ültek volna. „A cseh követelések beleütköznek Magyarország jogaiba.“ — Ez az érv még a legelfogadhatóbb volna. Ahol Magyarország jogai fenyegetve vannak, ott a minisztereknek elő kell állani kétségkívül, mert ők e jogok legelső őrei. De nagy kérdés, fenyegetik-e Csehország postulátumai Magyarország jogait. A csehek alappontozatai, daczára, hogy azokat a decemberi alkotmány hívei elrettentésül az ultimátumok jellegével igyekeztek felruházni, korántsem olyanok, hogy azok módosítására minden kilátás elveszett volna. Sőt úgy tudjuk, hogy a cseh követelmények egynémelyikének enyhítése czéljából a cseh vezérférfiak már Bécsbe is érkeztek. Ez alkudozásokat, e módosításokat a csehek és alkotmányhívek elvégezhetik önmaguk is, oda nem volt szükség a magyar miniszterek súlyának latba vetése s olyan actióra, mely, anélkül, hogy hűbb, megbízhatóbb szövetséget teremtene az eddiginél, elidegeníti, elkeseríti ellenünk nem csak Csehországot, de lajthántuli szövetségesünk túlnyomó többségét. A cseh pontozatok nem fenyegették Magyarország érdekeit. Ha fenyegettek valamit, az legfeljebb a 67-es kiegyezés lehetett — ámbár még az is bizonyításra vár. De mi, ellenzék, határozottan tagadjuk, hogy a 67-es kiegyezés és Magyarország érdeke egy és ugyanazon fogalom volna, s mi, kik ezt tagadjuk, a magyar miniszterek ez osztrák lépését még akkor is kárhozatosnak találnák, ha a 67-es paktum csakugyan fenyegetve volna. Persze a kormány és pártja az egyedül üdvözitő 1867. XII. tczikket tartja a legfőbb érdeknek, minden betűjében. Ezt őrzi a szellőtől, a megtámadhatásnak még árnyékától is oly féltékenyen, hogy kész érte elhatározni magát a legabsurdabb lépésekre is. Ilyenkor aztán nincsen semmi tekintet s a magyar kormány minden meggondolás nélkül beül az osztrák miniszterek karszékeibe, nem gondolva meg, hogy olyan embereknek, akik sem a cseh landtagnak, sem a reichsrathnak, sem a delegátiónak nem felelősek, az ezeknek felelős minisztertanács üléseibe menni, legalább is alkotmányellenes s nem törődve, menynyire veszélyes precedenst nyújt ezzel. Mert igaz, hogy most egy pár elvakult jobboldali nagy diadallal kiálthat fel : „mégis csak derék emberek a mi Andrássynk, a mi Wenckheimünk ; ime az osztrákok még belügyeiket sem tudják elintézni nélkülük,“ — igaz, hogy sok kormánypárti büszkén gondolhat arra a befolyásra, amit a magyar kormány most Ausztriára „kivívott,“ — de azután mi se csináljunk ám görbe képet hozzá, ha, mitől isten óvjon, kiüthető nagyobb belzavaraink alkotmányszerű elintézésére odarendelik Budára — Habietineket, Jericseket. Törs Kálmán: A HON TÁRCZÁJA. Eppur ii muove! (És még is mozog a föld!) Regény hat kötetben. Irta Jókai Kór. Hatodik kötet. A pusztában! (Folytatás.) — S ez a Tóth uram háza volna ? — A bize, még azok a lovak is az én lovaim, s az a gyerek ott a szekéren, a meg az én fiam. Hát az a másik kép ? — No már azokra az emberekre csak nem ismer Tóth uram, a kik ott a szérűn alusznak. — Hátha azokra is ráismerek ? — Aztán ki pingálta ezeket a képeket ? — Az én lakóm. Hiába mondanám a nevét. Nem ismeri azt Tóth uram. Tóth Máté ravaszul hunyorított a félszemével. — Jól van hát no, én nem ismerem. Aztán mi végre vannak ezek a képek pingálva ? — Hát csak arra a végre, hogy ha valaki megvenné őket. — Teszem, hogy én is megvehetném azokat, mint akárki más ? De nézd csak, még a tarka macska is ott van a folyosón ! — Megveheti bsz ezeket Tóth uram is, ha megadja az árát. — S mi legyen az ára ? — Száz forintért vesztegetik. — Még nem is sok. Megadom érte. Hej hogy megörül neki majd az anyjuk. Cseresnyés uram nem akart hinni szemének és füleinek. Soha Tóth Máté uram hiábavalóságokra egy garast ki nem adott, s most száz forintot nem sokall két képért. De nem is százat, hanem kettőt húzott ki Tóth uram a bugyillárisból. — Én csak százat mondtam: vonakodok a mester. — No igen, egyért egy, a kettőért kettő, s én mind a kettőt viszem, már tudniillik, ha eladó. Én ugyan azt a piktort nem ismerem, hanem a házamra ráismerek: itt a pénz, a két kép az enyém. Cseresnyés uram meggyőződött róla, hogy de már ez nem tréfa. — De már most meg kell hát ismerkedni Tóth uramnak a képek festőjével is, maradjon itt nálam ebédre, akkorra az is hazajön. Tóth uramnak nem kellett több marasztás, ő besz itt marad, úgy is valami hiba van az egyik képen, amit meg kell a festőnek mondania. (íme, ez is Apelles csizmadiája!) gondola magában Cseresnyés uram. „Már ugyan mi hiba lenne ezen a képen ? — Hja azt maga nem érti mester, szólt alattomos mosolygással Tóth uram , mert maga csak csizmadia, de a piktor majd megérti. Az a hiba, hogy ezen a képen a házam ajtaja be van csukva. Azt akarom megmondani a piktornak, hogy annak a háznak az ajtaja nincsen becsukva.... Majd megérti azt az a piktor. Cseresnyés uram tehát leültette a vendégét, hogy várja meg az ebédet, s a piktor hazatértét. Hogy az idő unalmassá ne váljék s az ebédet is könnyebben várhassák, Tóth uram behozatta a szekérről a tarisznyát, meg a kulacsot. A tarisznyában volt sonka, fehér czipó, a kulacsban vörös bor. Jól esik azzal ebéd előtt az éhséget szelídíteni. Hozzá is láttak mind a ketten. E közben Tóth Máté uram mindent apróra megbámult, amit a szobában talált, a festő állványt, a palotát, a hosszúnyelű ecseteket. Cseresnyés uramnak nagy dolgába került lebeszélni, hogy a palotára kinyomott olajfestékeket meg ne kóstolja; jó lehet az kenyérre kenve, pedig úgy sem kóstolta volna meg, csak kötődött a mesterrel. — Egyszer aztán megakad a szeme egy nagy csomag nyomtatványon, ami fel volt halmozva egy szegletbe. — Hát ez mi az Isten csodája, ez a sok? — Mivelhogy az én lakóm nem csak festő, hanem író is , egy folyóiratot ad ki, a melyből bizonyára többet nyomatott, mint a mennyi elkelt, hát a többi most itt van. — S mi lesz ezekből ? — Majd talán a sajtos megveszi font számra. — S mi legyen abban a nyomtatásban ? Cseresnyés uram kapott a kérdésen: előhúzott egy csomót az ottveszett nyomtatványokból, feltette a pápaszemét s elkezdett Tóth uramnak felolvasni egyetmást belőle. Tóth Máté uramnak egyik jobban tetszett, mint a másik. Tetszett neki, hogy a versek olyan szépek, hogy mindenki megérti, s a próza meg olyan szép, mintha vers volna. Mennyi új dolog van benne, mennyi tanulság! Napestig elhallgatná az ember. Cseresnyés uram pedig kész volt napestig tartani a felolvasást. Az ebéd ideje úgy is múlt, Kálmán nem jött haza , azt pedig se gazda, se vendég, se szakácsáé a világért meg nem engedték volna,hogy az ő hazatérte előtt tálaltassék fel a leveset meg kell várni az ebéddel, ha minden étel elromlik is. S az idő csak telt. Hol a gazda szelt egy darabot a sonkából, hol a vendég. Ha az egyik letette a nyomtatványt, felvette a másik, s az olvasott belőle. Tóth uram egyre jobban belekevült a kötött és kötetlen költeményekbe. Utoljára elfogyott a sonka, kenyér, kiürült a kulacsból a bor , gazda és vendég azon vették észre, hogy beesteledett. S ők jól laktak anélkül, hogy az ebédet felhozták volna. Akkor aztán Tóth Máté uram felkerekedett. — De már tovább nem várom a maga lakóját, az bizonyosan elmaradt másutt ebéden. S nekem még ma el kell indulnom a szekerekkel , hanem hát egyet mondok. Mi az ára egy ilyen csomó nyomtatásnak ? — Biz az négy forint. — Csak ? No hát én ezt az egész határ papirost mind megveszem csomónkint négy forintjával s hazaviszem magammal. Nagyon szép dolgok vannak ebben. — Igen, de mit csinál Tóth uram negyven példány folyóirattal, a miben negyvenszer vannak meg ugyanazok a dolgok. — Nem kell miatta aggódni ! Furfangos a paraszt! — Hát tudja, mester, az én házam útban esik, megfordul nálam évenkint száz utazó úr is, aki csak beszáll hozzám, mintha vendégfogadó volnék; mikor aztán szívesen láttam, akkor elhálálkodik s szeretné tudni, hogy mivel tartozik ? Semmivel sem, az a felelet. Magyar vendégszeretetből láttuk el. Hát ezentúl minden embernek, aki hozzám beszáll, arra a kérdésre, hogy mivel tartozik , a markába nyomok egy példányt ebből a nyomtatásból: itt van uram, ezért adsz négy forintot, aztán isten áldjon meg. Mind emberére akad ez egy szálig, akit magamnak tartok meg: a leányom estenkint olvasni fogja előttem. Cseresnyés uramnak egy szó kifogása nem lehetett a praktikus felfogása ellen az előfizetővadászatnak é lesből; azért átvette Tóth Máté mámtól a kárbaveszett példányok árát tiszta lelkiismerettel, s kihordatta a csomagot a szekerére.Gondolta magában , de már vége felé közelit a világ, soha Tóth Máté uram egy ötgarasos naptárnál egyéb nyomtatásba pénzt bele nem ölt most szekérderékkel vásári be papirost. Kálmán még akkor sem jött haza. Tóth Máté uram még egyszer visszatért a mesterhez. — Mester, aztán annak a piktornak el ne felejtse megmondani, hogy hiba van a képen: az én házamnak az ajtaja nyitva van ám ! — De megálljon, még mást is mondok. A gyapjút drágábban adtam el hatszáz forinttal, mint a feleségem mondta. Ezt a pénzt itt hagyom, s megrendelek érte egy képet annál a piktornál. Én ugyan nem tudom, hogy ő ki legyen? nem is gyaníthatom, de az ilyen piktor nagy furfangos. Kitalál mindent. No hát fesse le nekem az a piktor azért a hatszáz forintért az én házamat belülről, úgy ahogy egy szobában ülünk egy asztalnál: a feleségem, meg én, meg a nagy fiam és a nagy leányom, meg a kis fiam, meg a kis leányom ; aztán magát is fesse oda a piktor, az asztal mellé, tudja. Furcsa kép lesz abból. Hanem hát csak mondja meg neki; majd megérti az azt Cseresnyés uramnak még a pápaszeme is elbámult a markába tett sok pénzre s a lelkére kötött megbízásokra. A millenium közeledik! Jön az üstökös bizonnyal. A zsíros parasztból maecenas lesz. Kálmán gondjait átveszi, a kinek soha sem volt képekre, betűkre gondja. így rendelte a mindentudó ur Isten, a kinek csodálatosak az ő utai. Csak hát jönne már Jeney úr haza. Az ebéd egészen elromlott már, a szakácsnő hiába szaladgál ki az utczaajtóba lesni, hogy jön-e már? mert az nem jön. Bujdosik a pusztában. — Milyen nagy puszta egy nagy város! Végig járja az utczákat. Mind oly puszták ! Tele emberekkel, kik őt nem ismerik többé. Elmegy a palota előtt, melyben a szép madonnakép lakott; tán most is ott lakik. Az ablakon át zongoraszó hangzik le , talán az játszik ott. Milyen pusztaság van ott , rá nézve. Végig bolyong a szép delnő háza elött, melyhez annyi szívdobogás vonzotta egykor, az ablakokból nyíló virágok hajladoznak alá. Milyen pusztaság ez! Elsompolyog a ház előtt, melyben olyan nagy úr volt egykor; hol fényes estélyeket adott, melynek kapuja, redőnyei most be vannak csukva; ott nagyanyja lakik; milyen pusztaság ez! Végig megy a kávéházak előtt, mikben a tűzvérű fiatalság egykor lelkesitő szónoklataira hallgatott. Uj nemzedék tölti azokat most be, mely a főuraknak bókol. Milyen pusztaság ez! Megkerüli a fényes színházat, mely diadalainak tanúja volt egykor, s melynek oldalán még most is ott sárgul egy régi magyar szinlap rongyos töredéke, eltakarva uj falragaszoktól. Milyen pusztaság ez! Végig ámolyog a Dunaparton, s átbámul Budára, hol egykor őt fogadta a legfensőbb ur valamennyi urak között. Milyen pusztaság az ! És e pusztaságban ő egyedül bolyong: az „egyedül idegen“ a magyar iró, a magyar művész. A késő est veti vissza a szűk utczába, melyben lakik. Nem jut eszébe, hogy délelőtt van-e, vagy délután, csak a sötétség mondja neki,hogy este van. Mai számunkhoz egy félig melléklet van csatolva. A baloldali kör vasárnap f. hó 29-én d. u. 5 órakor értekezletet tart. — Wisoczky ősz tábornoktól oct. 17. kelettel Párisból levelet vettünk, melyben tudatja, hogy a 654 frankot és 65 centimet, valamint a „Kraj“ útján hozzáküldött 200 osztrák forintot megkapta. „Nem akarom — úgymond — ismételni mindazt, mit előbbi levelemben kifejeztem,hogy mennyire áthatott a magyarok rokonszenve.“ És aztán kérdésünkre , minő állapotban van, elmondja egész nyíltsággal helyzetét és így végzi sorait: „Uram, őszinteséggel tárom fel önök előtt a dolgokat, mivel ez őszinteséggel tartozom önöknek a szíves aláírási kezdeményezés fejében, de bizalmasan mondom, és nem szeretném, hogy nyilvánosság elé kerüljön, nem akarom föltárni előtte nyomoromat, mert ez oly színben tűnhetne fel, mintha érzékenységére akarnék hivatkozni, amely reklámot nem tudnám elszívelni semmiképen. Hagyjuk a dolgok menetét úgy , mint vannak, midőn önök lapjukban az aláírást megnyitották, a magyarok rokonszenvéhez fordultak, emlékükbe idézve, hogy nekem is osztályrészül jutott a szerencse, hogy részt vegyek azon szent és nemes harczban, és ők sietve feleltek a fölhívásra. Hagyjuk tehát e rokonszenvet és emléket egyedül működni és bárminő legyen is az eredmény: önök mindig legmélyebb elismerésemre és hálás érzetemre számíthatnak. Ezzel maradok legalázatosabb szolgájom: Wisoczky. — A szives adakozók meg fognak tehát bocsátani, midőn a nemes keblű aggastyán kívánságához híven helyzete és nyomora részleteit elhallgatjuk. — A pénzügyi bizottság oct. 21-ei ülésében a pénzügyministerium költségvetésének bányászat czim feletti tárgyalását, illetőleg átvizsgálását folytatta. — A diósgyőri vasműnél kezdő, s sorba átvizsgálta a többieket. Azután a kőszén-bányák, valamint a sótermelés általános tárgyalására ment át a bizottság, melyek után az államnyomda költségeit részletesen tárgyalta. Ezen költségek 72-re 653.000 frttal vannak előirányozva, a fedezet pedig 716.000 frtra rúg. A 71-ki költségek 446.200 frt s a bevétel 486000 frt volt, s e szerint 71-ki tiszta jövedelem 40.000 frt volt, a 72-ki pedig 58.800 frtban mutatkozik. Az államnyomda szükségletének e nagymérvű emelését a nyomda teljes átalakítása és az üzlet nagy mérvben kiterjesztése okozza leginkább. A bizottság a rendes költségeket és rendes fedezetet megszavazta; a rendkívüli pedig, mely 150.000 írttal, főleg építkezésekre és új berendezésekre vétetett fel, később fogja tárgyalni.Szóba hozatott azon körülmény, vajon nem lehetne-e az államnyomdában tervezett nagyobb építkezéseket az által elkerülni, ha az államnyomda az egyetem nyomdájával egyesíttetnék. Különben ezen czélozott egyesítés a rendkívüli szükséglet tárgyalása alkalmával fog végleg eldöntetni. A bizottság jövő ülését holnap, vasárnap d. e. 11 órakor fogja tartani. Az iparjavaslat átvizsgálására kiküldött 15-ös bizottság mai ülésében a javaslat 98 és 99 §§-ainál kezdi meg tárgyalásait,melyek a czéhtársulatok ipartársulatokká való átalakítását, valamint a vagyon mikénti kezelését szabályozzák, elfogadtattak. Az 5. fejezetnél a 100-ik §., valamint mindazon §§-ok szövegezése, melyek az iparhatósággal összeköttetésben vannak, függőben hagyattak, miután a bizottság behatóbb tanácskozás után a munkaviszonyokból származó peres kérdések elintézésére, az iparbíróságok eszméjét szándékozik életbeléptetni. A jövő ülés hétfőn reg. 9 órakor fog tartatni. A bizottság ma, valamint hétfőn, több gyárat fog megszemlélni. Történelmi igazolás. A franczia-porosz háború kitörése óta sok történt arra nézve, hogy az eseményeket valódi világukban lássuk. Nem mondjuk azt, hogy egészen történelmi objectivitással ítélhetjük meg mindazon tényezőket, melyek e háborút előidézték, abban szerepeltek és azon eredményt,melyet e háború előidézett, mindazonáltal rendelkezünk már most is annyi adattal, hogy e véres drámából legalább a főbb vonásokat, az alapgondolatot hőven kivehessük. A császári kabinet titkos iratai, Stoffel jelentései , Benedetti önigazolása elég anyagot szolgáltatnak a gondolkozásra, és ezek alapján bírálat alá lehet vonni nemcsak a tényezőket, hanem azon álláspontot is, melyet az európai és a magyar sajtó a háború és annak hordereje iránt elfoglalt. És ha ezt teszszük, csak önérzettel mondhatja el a magyar ellenzéki sajtó, hogy az eddigi leleplezések folytonosan azt bizonyítják, hogy álláspontja helyes volt, hogy a háború indokaira, horderejére nézve nem csalódott, így nem csak a hazánk érdekeinek megfelelő politikai álláspontot találta el, hanem az események összekötését és összejátszását jól sejté már akkor, mikor még a kabinetek titka volt sok azon körülményekből, melyek az akkori hozzávetések feltételei voltak és később napfényre jutottak. Ez nem a magas politikában való jártasságnak, hanem az elfogulatlanság megőrzésének és kizárólag a hazai érdekek szemmel tartásának köszönhető. Ezért nem szerénytelenségből, hanem önigazolás és az ellennézetek mérsékletre intése végett szükségesnek tartunk egy pár pontot kiemelni azon konjektúráinkból, melyeket akkor sokan gúnyosan fogadtak és most a leleplezések igazoltak. Határozottan állítottuk mindig, hogy a háborút dynasztikus érdekekből indíták meg, hogy abban a nemzetek nem részesek : ellenfeleink azt hirdetők, hogy a háborút a franczia nemzet akarta. Most a prefektek jelentései és minden adat a titkos iratok közül azt bizonyítják, hogy nemcsak a nemzetet, de magát a kamarát is az Ollivier kormány csak hazugságokkal sodorta a háborúba, s hogy azok egy pár héttel azelőtt még nem is álmodoztak erről. Küzdöttünk a beavatkozás ellen rész