A Hon, 1871. november (9. évfolyam, 252-276. szám)

1871-11-08 / 257. szám

Melléklet a „HON“ 26/Ik 07 Am­ih­oz. kérdések, melyekre nézve egyértelmű intézkedés szükséges, de inkább szűkebb körre vannak szo­rítva és igy egyértelmű intézkedések szüksége csakis ezen ügyekre nézve merülhetvén fel, mi­után kevesebb száma azon ügyeknek, melyekre szükséges, mint most, nem gyakoribb, hanem ritkább lenne az érintkezés. (Helyeslés balfelöl.) A­mi pedig azt illeti, hogy akkor az ország­gyűlések fognak egymással veszekedni, arra csak egy megjegyzésem van. Ha van mindkét félnek valódi parlamentarizmusa, és vannak mi­niszereik, kik a parlament bizalmát bírják, akkor nem lesz arra eset, vagy legalább igen ritkán, hogy az országgyűléseknek kelljen határozni. Ha pedig az, hogy az országgyűléseknek eltérő javaslatok felett kelljen határozniok, annyit tesz hogy az országgyűlések egymásnak háborút üzenjenek, ez oly ellentétet mutat az érdekek közt, melyet én nem hiszek, de melyet a ki hisz, lehetlennek kell tartania azt, hogy együtt ma­radjon a fejedelem ugyanazonossága által egye­sített két ország. Különben én kimondom igen szívesen, hogy mit hiszek én, és hogy a personal unió alatt mit fog érteni és mit fog kivinni akarni — hogy ki lesz nem tudom — azon practicus politicus, ki elég szerencsés lesz azon időt megérni, midőn az eszme kivihető lesz, a­mely idő azonban meg­győződésem szerint nem messze van, fogja ér­teni azt, hogy Magyarország oly helyzetbe jöj­jön, miszerint minden bonyodalmat ő felsége többi országai és tartományainak érintetlenül hagyják Magyarország azon jogát és helyzetét, hogy hadügyei, pénzügyei, és mindenek felett alkotmányosan határozhasson. (Úgy van­ balol­dalon.) Fogja akarni azt hogy Magyarország oly helyzetben legyen, hogy ne úgy számítson factor­­ként a népek családjában, mint ma a miniszer­­elnök úr állítása szerint, mert ez, fájdalom, még eddig a semminél alig több, mit igazol minden okirat, igazol minden statisti­ai kimutatás a világon, minden kormánynyilatkozat, hol arról hogy Magyarország létezik, bizony nagyon rit­kán történik említés, de nem vitatkozom a felett, csak állítom hogy akarni fogja, hogy ne úgy számítson Magyarország, hogy ha bekövetkez­nének, a­mit Isten ne adjon, hogy bekövetkezze­nek a bonyodalmaknak komoly napjai, itt álljon valódi haderő nélkül,hanem akarni fogja és akarnám én, hogy ha bekövetkeznek a bonyodal­mak napjai, Magyarország azt mondhassa, bármi történjék másutt, itt vagyok én, itt van az én had­erőm, a magyar trónt és Magyarországot ne merje bántani senki. (Zaj jobb felől.) De ha be­­következik ez ma, míg a jelenlegi közjogi álla­pot és ennek alapján a Magyarország rendelke­zése alól elvont közös hadsereg áll, akkor Ma­gyarországnak igen kevés lesz kezében, azt pe­dig,ki saját erejére kellőleg nem támaszkodhatik, nem fogja számításba venni a nagy konfliktusban senki. Tisztelem,elismerem én nagy értékét ama létező honvédségnek, de nem hiszem, hogy jelen állapotában miniszerelnök úr nézete szerint is,ama komoly perc­ekben képes lehessen a feladatnak, melynek meg fogna felelhetni akkor,ha a magyar kormánynak és a magyar országgyűlésnek ren­delkezése alatt álló magyar hadsereggel egyesült állapotban van. (Felkiáltások a balon: Igaz! ügy van!) Én te­hát a personal uniót oly dolognak tar­tom, melynek az levén fő jellemvonása, mind a koronának, mind az országnak okvetlen érdeké­ben van. Meg vagyok róla győződve, hogy ha ezt ma nem látják át, nincs messze az idő, mi­kor át fog az oly körben is láttatni, hogy kivi­­hetővé válik. De szerintem határozottan érdeké­ben van­­a monarchia másik felének is, mert csak akkor és úgy lesz úgy odaállítva a kérdés,­­ hogy­­ha mindazon fontos ügyeket itt a ma­gyar parlament tárgyalhatja, s annálfogva rá­­juk nézve is előáll a lehetőség, hogy ők maguk tárgyalhatják és nem delegatio útján,­­ csak akkor fog előállani azon momentum, midőn az azon rész összetartóságát biztosító és bizonyító birodalmi tanács ellen a birodalom egyetlen egy része sem fog kifogást tehetni, mert ha tenne, tisztán elszakadási vágyát árulná el. Nem tudom, meglehet, hogy sok fontos dolgot hagytam válasz nélkül, egyet azonban még fel kívánok említeni. Ez az egy az, a­mit az igen tisztelt miniszter úr, mint legfontosabb okot mondott. Legfontosabb — mint mondá­a — az mert Magyarországnak az a feladata, ragasz­kodni nem csak a közjogi alaphoz, de abban ke­resni biztosítékát, hogy a ma fennálló közjogi alap soha senki által meg ne támadtassék. Azt mondotta, hogy ez szükséges, mert nem lehető más olyan propositio, melyet el lehetne minden factor által fogadtatni. Én azt tudom, hogy jelen helyzetünkben több factorok beleegyezése kell minden változtatáshoz. Ezt elismerem, bizony nem előnyéül, de kifolyásául jelen helyzetünk­nek. Azonban azt mondani, hogyha egyszer va­lamely törvény, mely közjogi helyzetet szabá­lyoz, megalkottatott, soha semmi esetben ahhoz többé remény nem lehet, hogy alkotmányos úton meg lehessen változtatni,engedje meg a t, minis­­zerelnök úr,ez az elégedetleneknek a forradalomra utalása. (Helyeslés balról.) Az pedig, hogy azt mondotta a t. miniszterel­nök úr, hogy azon kell lenni, hogy­­ezen közjogi alap soha senki által meg ne támadtathassék, meg ne változtathassák — utoljára ha minisz­terelnök úr a közjogi alapot oly jónak tartja, mint a minőnek mondja, ha még arról is meg van győződve, hogy még majd talán századok múlva is oly jó lesz, akkor ezen kívánat tőle természetes, de természetellenes az, hogy mi tőlünk, kik azt rosznak tartjuk, szintén kívánja ezt, és arra szólít fel, hogy mi is azt tart­suk kötelességünknek, hogy ez alap meg ne tá­madtassék általunk és arra ügyeljünk, hogy má­sok se támadják meg azt, (Derültség) mert én legalább azt, hogy lehessen valaha törvény, me­lyet soha többé alkotmányos uton megváltoztat­ni nem lehet, nem szabad, határozottan tagadom Volt a mesés korszakban egy — neve nem jut eszembe — görög város, melynek törvényhozója még nagyobb önfeláldozással bírván, mint az 1867-ki kiegyezés alkotói,megeskedtette a várost, ho­gy míg ő vissza nem tér, meg nem változtat­ták a törvényt, ő elment, meghalt, és a városnak lakói várták egy darabig, kerestették is, de vég­re mégis megváltoztatták a törvényt, és helye­sen, örök időre hozott, meg nem változtatható törvény annyi mint a halál. (Helyeslés balfelöl) azt pedig hogy meghaljunk, úgy hiszem a t. mi­niszterelnök úr sem kivánja. (Derültség.) T. képviselő­ház! bocsánatot kérek hosszas válaszomért. (Halljuk) Én csak röviden kívánok még egy pár szót szólni. A t. miniszterelnök úr azt mondotta: szükségesnek látja nyilatkozni, a­­ personal­unió irányában, mert a házszabályok , szerint a discussio lehetetlen, azt pedig nem sze­retné, hogy úgy tűnjék fel, mint ha nem lett vol­na képes, vagy nem kívánt volna e tárgyban nyilatkozni. Bocsásson meg, a házszabályok a discus­­siót lehetetlenné nem teszik, sőt hogy a min I­nisteriumra nézve is lehetséges legyen e discus­­siónak elfogadása, a­nélkül, hogy ez által már rászólást vont volna magára, a házszabályok illető szakaszainak megalkotásánál kimon­datok, hogy a tudomásul vétel nem helyes­lés és a discussio kitűzése nem helytelení­tés. Semmi gátja a házszabályokban tehát an­nak nincs, hogy a tárgy discussio alá bocsát­tassák. Különben bezárom nyilatkozatomat azzal, hogy miként elején is említettem, épen úgy mint akkor midőn interpellációmat tettem, úgy most is, nem akarok beleszólani azokba, mik Austriá­­ban történtek, sem egyik sem másik részre nem kivánok s nem akarok nyilatkozni; ragaszkodom azon elvemhez, azon nézetemhez, hogy reánk nézve a veszély a helyzetben van, mely lehetet­­lenné teszi azt, hogy bizonyos körülmények közt a magyar kormány ne avatkozzék be oly ügyekbe, melyek tisztán a másik állam bel­­ü­gyei, s épen azért ragaszkodom azon óhajtásom­hoz s vágyamhoz, hogy ezen alap megváltoztat­tassák és a miniszerelnök úr válaszával, nem azért, hogy mily irányban avatkozott be, hanem azért, mert ez alapot megváltoztathatatlannak mondta, nem vagyok megelégedve (Helyeslés balfelől.) Andrássy Gyula gr. Tisza K. beszédére re­ Hedtál. Szólónak az osztrák krízisben tett lépése alkalmával az volt a kérdés, hogy váljon a biroda­lom két része közt megkötött szerződés, illetőleg a két rész közt megállapított törvény szentesített törvény fennáll-e vagy nem, kétségbe vonható-e vagy nem, más országgyűlés tárgyalása alá von­ható-e, vagy nem? Ez volt a kérdés, ez pedig a vi­lágnak semminemű törvénye szerint nem lehetett ausztriai belügyi kérdés, hanem tisztán határozot­tan a birodalom két részének közös kérdése volt, olyan, milyen egyik országnak másikkal akkor is lehetne, ha köztük semmi kapcsolat nem volna. A­mit szóló a német szövetségről mondott, azt csak annak felderítésére hozta fel, hogy mily ne­héz megállapítani theóriában: hol kezdődik a personal, és hol a real-unio. Létezik ugyan a két helyzet közt bizonyos hasonlatosság, de ez csu­pán abban rejlik, hogy mind a kettőnél létezik bizonyos czél, s a fenálló szövetség e czélnak megfelel. Ez közös álláspont itt és ott, csakhogy itt állunk s maradunk, ott lehet más a czél,mely­nek azonban ezzel semmi összeköttetése nincs. Tisza Kálmán szavainak Andrássy által tör­tént félreértését igazítja­ helyre, megjegyezvén, hogy azt, a­mit azon tárgyakra vonatkozólag mondott, melyek a reichsrathban kell hogy tár­gyaltassanak, azt nem mondotta viszonyítva a kormány mostani eljárására, és nem mondotta reflectálva a most történt dolgokra. Ezután a többség tudomásul veszi a minisz­terelnök válaszát, 1­5 perc­nyi szünet. Szünet után Hajdú Ignácz bemutatja a központi bizottság jelentését a telepitvé­­nyesek tárgyában. — Kinyomatik és szom­batra napirendre tűzetik. Ü­r­m­é­n­y­i Miksa bemutatja a kérvényi bizottság 47. sorjegyzékét. — Ki fog nyomatni. A P. Tóth V. által kért két okmány kiadatai ha­­tároztatik. Ezután tárgyalás alá kerül a bírósági végrehajtókról szóló törvényjavaslat. A két első szakasz a közp.­bizottság szövegezé­se szerint fogadtatott el. A 3. §-hoz Várady Gábor ezen módosítást adja be­. A 3-ik alinea helyett ez tétessék : a szóbeli vizsga tárgyai, a jelen törvény s az ennek alapján ki­adandó utasítás tartalmán kívül a polgári tör­vénykezési rendtar­tásnak, valamint a váltó- és csődtörvényeknek a bírói végzések és ítéletek különböző nemeire, azok tartalmára és kellékei­re, továbbá a kézbesítésekre, kiküldetésekre, végrehajtásra, leltározásra vonatkozó szabályai,­­­eddig a törvényjavaslatnak eredeti szövege­zése tartatott meg, nem különben az ezen vagy hozandó törvények alapján kiadott, vagy ki­adandó igazságügyminiszeri rendeletek. Az írásbeli vizsga tárgyát az illető fogalma­zási képességnek megbírálása képezi, tekintet­tel azon számvitel és írásbeli teendőkre, melyek a bírósági végrehajtónak szolgálatához tar­toznak. Halmossy Endre ugyanezen § hoz ezen mó­­dosítványt ajánlja: az uj 3 i. §. bekezdése ha­gyassák ki, s ez uj 3. §. végére tétessék . A szóbeli vizsga tárgyai: a jelen törvény s az an­nak alapján kiadandó utasítás, és egyéb törvé­nyeknek s törvényes rendeleteknek a bírósági végrehajtók hatáskörére és eljárására vonatkozó határozatai. Az írásbeli vizsga tárgyát az illető fogalma­zási képességének megbírálása képezi, tekintet­tel azon számviteli és írásbeli teendőkre, me­lyek a bírósági végrehajtónak szolgálatához tar­toznak. Várady G. a saját módositványától elállván,­­ Halmosyé fogadtatik el. E §. kiegészítéséül elfogadtatik L­u­k­s­i­c­s Bódog ezen indítványa. A fentebbi vizsga letétele alól felmentetnek, kik a birói hatalomról szóló 1869. 4-dik törv.­­czikk 6. és 7-dik §-ban meghatározott birói ké­pességgel birnak. Innen kezdve a szöveg a 13. § ig a közp. bi­zottság módosítása szerint fogadtatik el. A 13. §-nál Halmosy­nak ezen módosit­­ványa fogadtatik el. A 13. §-hoz a második sorban a „biróság“ szó után közbeszúrandók e szavak, és a „bírósági végrehajtó“, a harmadik sorban a „bírósági végrehajtók“ helyébe tétessék: bírósági végre­hajtó, minek folytán a 13. §. igy kezdődik : A kézbest­ések polgári peres és peren kívüli ügyekben a bírósági végrehajtó­k székhelyén, ki­vétel nélkül bírósági végrehajtók által teljesí­tettek stb. A „kivétel nélkül“ szó Péchi T. indítványára kihagyatik. A II­. i, a M á l­­ y u s Aristid ezen módo­sítványt adja be. A birósági végrehajtó tartozik azokat, kiknek tulajdoni vagy elsőbbségi igényei a fogla­lás al­kalmával tisztába nem hozathattak, az 1868. évi 54. t. sz. 366. §. értelmében a törvény rendes útjára utasítani. Halmosy, Horváth Döme és Ho­­dossy József az eredeti szöveg mellett emelvén szót, Mátyás módositványa elesett. A 29-ik. és egyszersmind utolsó §-nál, mely így hangzik : „A jelen törvény végrehajtásával s életbelépésével,időpontjának meghatározásával az igazságügyi miniszter bizatik meg“,elfogadta­tik a Halmossy által ajánlott ezen toldás: „a­ki egyúttal felhatalmaztatik, hogy az első szerve­zéskor a kinevezettek a 2. §. b) pontjában érin­tett vizsga utólagos letételét megengedhesse egy fél év lefolyása alatt.“ Ezzel a törvényjavaslat elfogadtatván, holnap harmadszor fog felolvastatni. Az igazságügyi mi­niszter számvevőségének szaporítása és az 1871. évi 31, 32, 33. törvényczikkek végrehaj­tási költségeinek fedezésére szükséges póthitel­ről szóló szentesitett törvényczikkek kihirdettet­­vén hasonló czélból a főrendekkel is közöltetni fognak. Holnap d. e. 10 órakor ülés. Tárgya : a va­dászati tvjavaslat. — Ülés vége 3/42 órakor. Ifjúsági egyletek. (U. B.) Ez év első havában a sajtó heteken át foglalkozott, az ifjúsággal. Mint tudjuk, eléggé sajnos apropos adott rá alkalmat s nem tagad­juk, hogy azon hazafias aggodalom,mely a jövőt a jelen után kétségbeejtőnek látta s mely nerces gondoskodásának kifejezést nem adni vétkes mulasztásnak tartotta volna — eléggé jogo­­sult volt. Nem ok nélkül hangsúlyoztuk e szót: eléggé, mert itt is úgy volt, hogy a­mi köz­vetlen a szívet érte és érintette fájdalmasan, az csupán a szívből nyert viszhangot ír. Nem ma­radt el a másik véglet sem, és mindegyikünk emlékszik még H­o­ff­m­a­n­n Pál czikkére, mely azt mutatta, hogy a tisztelt tanár úr még nem fe­ledte el az ifjúság részéről neki hozott­­ fák­lyászenét. Oly óriásnak igyekezett czikkében feltüntetni az ifjúságot, hogy ha a dicsőítettek ezt elhitték volna, nagyon törpéknek kellene lenniök. Majdnem hihetetlen, hogy ezen, koránsem meddő s még kevésbbé kicsinylendő vitában a fa ismét csak nem engedte meglátni az­­ erdőt. Hogy ifjúságunknak van számtalan h­i­b­á­j­a, helyesebben , hogy csekélyek az erényei — sokan elismerték,s ennek tudata ébre­ztett aggodalomra sokakat s ennek látása láttatta sokak által a jövőt oly sötét színben, mely ha úgy volna, lemondhatnánk a jelenről is s elfeledhetnék múltúnkat is. Most, midőn majdnem egy év választ el azon időtől, melyben ezen, kétségkívül a nemzet éle­tébe vágó kérdés, egy, mindig kárhoztatandó lé­pés következtében, valljuk be, elég szenvedély­ből, de tiszteletreméltó szenvedélylyel, sző­nyegre hozatott s vitattatott,­­ most tán föl­­színre hozhatjuk ez ügyet a nélkül,hogy félnünk kellene bármely részről is a szenvedélytől ment okoskodásnak mellőzésétől.Az ügy a fejtegetést mindenesetre megérdemli. Mindenekelőtt azt a kérdést kell fölvetnünk: lehet e nálunk helyesen ifjúságról be­szélni ? Ezen kérdésre határozott n­e­m­mel felel­hetünk. A­ki ismeri egyetlen egyetemünket, nem fogja félreismerni azt sem, hogy az ifjúságról, mint i­l­y­e­n­r­ő­l, szó alig lehet. A­ki tudja, hogy itt, bár az egyes részek megvannak, a­mi hiányzik az mégis az egész, állítá­sunknak igazat fog adni. Hiányzik tehát a tömör­­lés s hogy nevén nevezzük a gyermeket,­­hiányzik, a­mi az egye­temeknek bölcsője volt, az egyleti é­l­e­t. Az egyetem hallgatói nálunk alig ismerik egymást s hogy ez egyetlen tényezőt ne feledjük ki: a segélyzési egylet az, a különböző fakultásokon, mely sejteti az­­ ifjúságot. Kétszeres örömmel értesültünk tehát, hogy az egyetemi ifjúság kö­rében ez irányban jótékony­ mozgalom indult meg. Üdvözöljük az ifjúságot, mert a­mi körül buzgól­kodnak, az érezhető hézagot fog pótolni. Üdvö­zöljük annyival is inkább, mert már már jogo­sulttá tették a vádat, hogy a­mi az ifjú szív nemes dobogásának helyére lépett, az a merev közöny. Az említett mozgalom egyetemi olvasó­kör létesítését czélozza. Ily olvasó körök a kül­földi egyetemeken nem csak hogy léteznek, ha­nem létezésük jótékonyságának gyümölcseit is föl tudják mutatni. A társasélet üdvös volta el van általánosan ismerve, s így itt csak fölemlíte­nünk kell, hogy e társasélet,mely alkalmat nyújt a tehetségek jelentkezésére, tért azok fejleszté­sére, csak oly üdvös eredményeket teremhet az ifjúság körében, mint a társadalom más réte­geiben. Meg lehet győződve az ifjúság, hogy törekvé­sében támogatni fogja mind a kormány, mind az országgyűlés, mind az országos társulatok, mind az egyesek segélyezése. Mint halljuk, a kultusminiszer már­is kilátásba helyezte támoga­tását. Legyen azonban ez „olvasókör“ olyan, mely magába ölelje az egész fővárosi felsőbb tanodai ifjúságot, legyen az oly hely,hol a hasznos egye­sítve legyen a szórakoztatóval, képezze ez foly­tatását az ifjúság tanulmányainak, de mégis kezdetét üres óráinak; legyen ez oly hely, hol az ifjúság közvéleménye minden befolyástól men­ten nyilatkozzék, képezze az a jövő képének vázlatát a jelenben. Nem szándékunk s különben is czikklink ke­rete nem engedi meg, hogy e kérdés részleteibe bocsátkozzunk, mindazáltal nem mulaszthatjuk el, hogy egyet-mást megérintsünk. Első helyen ezen megérintendők közt áll, hogy ez „olvasó­körbe“ bevonandók volnának a különböző fa­kultások hallgatói. Egyesítve lenne ekként eb­ben a felsőbb tanodai összes ifjúság. A köz­felolvasások tartása, felmerülő tudományos és társadalmi kérdések megvitatása mellett, pálya­dijak kitűzésével buzdíthatna ott, hol erre szük­ség van s fokozhatná a tettvágyat ott, hol az már megvan. Az összes fakultások felkarolása, az egyes osztályosra való oszlást teszi szükségessé, — és igy tovább . . . Szóv­al,­­ e kör hivatva lenne: teremteni ifjúságot.­­ E mellett, még egy más, tán az ifjúság által * "■» még kevesbbé felkarolt, de nem kevesbbé üdvös hatású egylet alakítására szólítjuk fel az ifjúsá­got. Ez egy „b­e­t­e­g­á­p­o­l­ó és temet­kezési egylet.“ Ily egylettel szintén ta­lálkozunk a külföld egyetemein s haszna ép oly szembeötlő, mint egy oly egyletnek, mely a lé­leknek ad tápot. Itt is felmentve érezzük ma­gunkat ez ügynek fejtegetésétől, mert feltételez­zük az ifjúságról, hogy át van hatva a humanis­­mus érzetétől, melynek az ily és hasonló egyletek létezésüket köszönik. Törvényhozásunk nagylel­kűségét kétségbe vonnunk, itt sincs okunk, a fő­város kitűnő orvosainak áldozatkészségében tel­jesen bízunk, s azon társulatok és egyesek, me­lyeknek s kiknek segélyét a humanismus ez intézete igénybe venné, bizonyára szintén nem maradnának hátul. Ezeket tartottuk szükségesnek elmondani azon értesülésre, hogy az egyetemi ifjúság köré­ben oly mozgalom keletkezett, mely első­sorban csakis magára az ifjúságra nézve teremné meg üdvös gyümölcseit. Midőn az ifjúság „elkorcso­­sodásáról“ volt szó, itt kellett volna feszegetni az ügyet. Ez az erdő, mit a fák elfödtek. Az ifjúság nemes törekvésében haladjon előre, abban támogatót fog találni a hazafias sajtóban is, mely örömmel üdvözli az ifjúságnak máris hosszan tartó álmából való ébredését. A magyar országos közoktatási tanács, Magyarország tanítói és államférfiai figyelme most különösen a f. évi máj. 23-kán kiadott „magyar országos közoktatási tanács szabály­zati tervezete“ alapján tartott tanácskozásokon függenek. Nevelésügyünk jövője lényegesen ösz­­szefügg e kérdéssel, mely alkotmányos szem­pontból is oly nagy fontosságú s ezért szüksé­gesnek tartjuk, hogy e fontos ügyhöz részlete­sen és kellő alapossággal hozzá szóljunk. Jelen czikkünkben ez eszme hazai mozzana­tairól és jelen állásáról akarunk szólni, a kö­vetkezőkben azonban a kormány tervezete alap­ján maga az ügy érdeméről fogunk nyilatkozni. Eötvös több eszméi közt ezzel is foglalkozott, s mint azt több ízben kinyilatkoztatta, ez irány­ban is a szabadelvű schweiczi intézkedést akar­ta alapul tenni, a­hol ugyanis tisztán szakértők (s pedig a kormánytól lehetőleg független tes­tületé intézi részben a nevelés kormányzati ügyét s a mely esetben az határozottan a kor­mányra bizatik, ezen szakegyének legalább nagy erkölcsi tekintélyű tanácsadói joggal bir­nak. Már 1868. jan. 20 -án jelent meg a „Pesti Napló”ban egy a kormány sugallata alatt ké­szült czikk „Mit csinál a közoktatási miniszter?“ czím alatt, a­melyben többek közt határozottan kimondatik, hogy legalább a tankönyvek bírá­lata egyedül a „törvény által testületekbe egye­sített tanítók“ feladata leend­ő ez idő óta több ízben került az ügy nyilvánosság elé, sőt, a­mint azt a kormányhoz közel álló egyénektől tudom, maga Eötvös több ízben bízott meg egyeseket ily tervjavaslatok kidolgozásával, bár mindég eredmény nélkül. Múlt év ápr. 20-dikán a „Pesti Naplódban egy gyakorlati tanférfiú indítványozta a közokta­tási tanácsot s ugyanezen év febr. 14-dikén a szabolcsmegyei iskolatanács ez ügyben a tör­vényhozáshoz és a szakministeriumhoz a megye utján indítványt is terjesztett elő. A várvavárt ministeri rendelet azonban csak ez év máj. 23-dikán jelent meg, de e tervezet már előre is lehangolta a kedélyeket. A ministe­ri javaslat ugyanis határozottan centralisatióra törekszik. A közoktatási tanács e szerint egy a közoktatási ministérium mellett álló félhivatalos intézmény lesz. Tagjai legnagyobb részét a mi­nister nevezi ki szabad tetszés szerint, s a többi­ek is nem választás, hanem egyes, már fennálló testületek kijelölése után lépnek be. — Mind­ezeken kivül a ministerium illető tanácsosai eo ipso szavazatképes tagokat tekintetnek. — A testület feladata volna e szerint „a köz­oktatás állását és szükségleteit az ország­ban éber szemmel kisérni, annak előmozdítása tekintetében a közoktatási miniszternek előter­jesztéseket s javaslatokat tenni ; a közoktatás főkép tudományos és módszer­tani (!!) részére vonatkozó ügyekben a köz­oktatási miniszter felhívására (!) véle­ményt adni s általában a közoktatás terén a minisztériumnak szakismeretével és tanácsával segítségére lenni.“ Megemlítendő még, hogy e ta­nács ugyan munkálkodásának különböző iránya s fokozata szerint négy szakosztályra oszlik a m. a) egyetemi b) reál s kereskedelmi c) gymnasiu­­mi és d) népoktatási szakosztályokra,­­ azon­ban e négy szakosztály feladata csak az, hogy a körökbe eső tanintézetekre vonatkozó ügyeket előlegesen tanácskozás alá vegyék, míg a vég­eldöntés az összes tanácsban történik, azaz ma­gyarán : a néptanító határozand az egyetem sorsa felett, a gymnasiumi tanító az ipar s keres­kedelmi tanodák felett stb. Jellemző ez intézke­désben még az is, hogy az úgynevezett válasz­tott tagok közt a gymnasiumra jut a legtöbb, míg a népiskolai szakosztály számára a népne­velők pesti egylete neve­z ki hármat. Hogy a vi­dék igényeire e szervezetben semmi tekintet sincs, az szinte magától érthető. A paedagogiai kérdésekben kevésbé jártas egyén is könnyen beláthatja e tervezet nagysze­rű hiányait, a paedagogusnak azonban már e rö­vid ismertetés után is határozottan el kell azt ítélnie. Mi később részletesen tárgyalandjuk a terveze­t lényegét, most azonban csak a történeti fejleményről akarunk még egy pár szót szólni. A szabolcs megyei tankerületi iskolatanács volt az első, mely e tervezetet határozottan elve­tette s helyébe egy más indítványnyal lépett fel, a­melyben ki van ugyan a közoktatás igényei­nek országos képviselete decentralisticus alapon tűzve, mint elv, azonban az egyes politikai tes­tületek jogát talán kissé erősen is hangsúlyozza a szakférfiak tanácsadása ellenében. Sokkal jelentékenyebb a budai tanitó-egylet emlékirata, melyet ez ügyben 1871. jul. 1-én tar­tott határozatok alapján nyújtottak be a közok­tatásügyi ministeriumhoz, s a mely emlékirat több napi­lapban egész terjedelmében is meg­jelent. Ezen indítvány is határozottan kárhoz­tatja a merev központosítási törekvést s indít­ványozza, hogy az egyes kerületeknek tanítói szabadon választott képviselőket küldjenek e tanácsba s minden utasítás nélkül, hogy tovább az egyes tantestületek értekezleteiben minden évben egyes­ tárgyak bizonyos arány szerint vita­tás alá tűzessenek ki s­­igy szerintük e tanács állandósága is csak feltételes lehetne. Az ügyhez több egyesek is hozzászólottak s legalább a mint mi ismerjük, kivétel nélkül kár­hoztatva az alaptervezetet, melyet még a „Pes­ter II.“, „Reform“ és „P. Napló“ is elitéltek. E té­nyek ellenében igen könnyű feladatunk lenne a javaslatot elitélni. Azonban az olvasó méltán megvárhatja, hogy a végleges ítélet előtt még a kérdés administrativ s államjogi méltánylását is megkísértsük s ezt tesszük is legközelebbi al­kalommal. György Aladár: Jules Favre és a római kérdés. A nemzeti védelem kormányának volt kül- Ügyére könyvet tesz közzé, melyben az akkori franczia kormány és a római szentszék közötti viszonyt, tehát a sept. 4-től jul. 22-ig terjedő időszak arra vonatkozó eseményeit adja elő. Ju­les Favre a maga viselt dolgairól azt mondja, hogy reménye, miszerint a történelem másképen fog ítélni felettök mint kortársai egy része. Senki sem előzheti meg annak ítéletét meg­támadtatás nélkül, de a felvilágosítás, mely maj­dan az ítélethozásánál közreműködend, hatal­munkban és jogunkban áll. Ily czélból vette ke­zébe a tollat. A könyv egyik érdekes okmánya Harcourt gróf, franczia követ sürgönye, melyben az fo­gadtatását a pápánál írja le. Szent atya­­ — így szólott a követ foga­d­­tatása alkalmával — van szerencsém kezei­be a végrehajtó hatalom fejének leveleit le­tenni , ki engem önnél hitelesít. Thiers ur különösen megbízott , hogy óhajainak tolmá­csa legyek, melyeket ő az egyház érdeké­ben a szent­szék jövője és szentséged személyes boldogsága iránt táplál. Azon pillanattól kezdve mióta a franczia kormány itt nagykövet által képviselve nincs, Rómában fájdalmas esemé­nyek történtek. Az érzet, melylyel Francziaor­­szágban fogadtattak, eléggé ismeretes, nincs szük­ség azt kifejezni. Ha a kötelékek, melyek bennünket a szent­székhez fűznek, szorosabbakká lettek volna fűzhetők, ezen eredményt mi­által sem lehetett volna biztosabban elérni, mint a szerencsétlen­ségek közössége által, melyek Francziaországot és a szent széket sújtották. Míg a szent széknek a szerencsétlenség csapásait kelle eltűrnie, Fran­­cziaország oly vereségeket­­szenvedett, melyek még ellenségeit is csodálkozással töltötték el. Bizonyosan tudjuk, hogy az idő segélyével új­ból felemelkedünk s ellenfeleink szilárdsága segélyforrásaink kimerítése körül bizonyítja, hogy ők is ugyanezt hiszik. Sajátsága az a nagy nemzetnek és nagy intéz­ményeknek, hogy a legsúlyosabb csapásokat kiállani képesek, a nélkül, hogy buknának és a szerencsétlenséget a jobb jövőbe vetett megin­­gathatlan bizalmuk által kifárasztani tudják. A rokonszenv egy bizonyítéka, a sajnos háború áldozatainak adott ajándék egyike sem volt ér­tékesebb előttünk, mint az önéi. Különösen meg­bíztak, hogy azokért szentségednek köszönetet mondjak. E beszédre a pápa körülbelől következőleg válaszolt: „Thiers úr levelére válaszolni fogok. Azon csekélységet, mit helyzetem a háború áldozataiért tennem engedett, egész szívből tettem. Érzékeny vagyok azon óhaj iránt, melyet ön nekem átad. Az egész világnak érdekében áll, hogy a római állam ne az maradjon, a­mi most. Önöknek ma kellemetlenségei vannak, melyek korlátolják rétiójuk szabadságát. Nem kívánok mást, mint a­mit kívánhatok. Csak azt óhajtom, hogy kor­mánya az olasz kabinetnek okos tanácsokat ad­on, hogy mondja meg neki, miszerint töreked­jék lassabban eljárni, elhamarkodott intézkedé­sektől tartózkodni, oly utakra nem lépni, melyek kö­nnyen veszélyesekké válhatnak. Ők erőnek erejével Rómában véglegesen le akarnak telepedni s ezer ok azt akarja, hogy Róma ne lehessen fővárosuk, a jövő olyan lesz, a­mint istennek tetszik. A souverainitást oly időkben, minek a maiak, nem lehet újból fölke­resni; tudom ezt jobban, mint bárki más. Min­den a­mit kívánok, kis darab föld, hol az lehet­nék. Pl a azt ajánlanák nekem, hogy államaimat visszaadják, nem fogadnám el; de míg e kis darab országom nem lesz, egy­házi functióimat egész teljék­ben nem végezhetem.“ Lehetetlen — írja Harcourt — a szent atya e válaszának olvasásakor azon mérséklet — to­vább megyek — azon resignatio által, melynek kinyomatát képezi, megütődve nem lennünk. Victor Emanuel kormányával szemben a pápa sohasem fejezte ki magát ily módon : „olasz cabinet“-nek nevezi azt,­eszélyes tanácsokat ad neki. Nem mondja, hogy hátráljon, hanem hogy assan menjen előre; mi őt személyesen illeti, kijelenti, talán először, hogy államait nem fogja visszavenni, ha azokat neki ajánlanák; a hata­­lmra melancholicus és érdektől nem sugallt pillantást vet s azt mondja, hogy a „souveraini­­tást nem keresi föl többé.“ A lipótvárosi templom. (Ajánlva Pauler miniszternek.) A lipótvárosi templom építésének ügye évek óta figyelem tárgyát képezi a közönség úgy mint a sajtó részéről, mert érezik, hogy ezen rom Pest város egyik legszebb pontján, hol a vasúton érkező idegen előtt Pestre érkezése első perczei­­ben szemet kell hogy szúrjon, a magyar főváros testén szégyenfoltot, nyílt sebet képez, melyet annak erélyes felépítése által behegeszteni kö­telesség. Ez ügy pangása miatt, számos felszóla­­ás és támadás intéztetett már a papság, a kor­mány és Pest városa ellen, de eddig siker nél­kül. Utoljára Haris Sándor városi képviselő említette fel ez ügyet Pestváros okt. 31-én tar­tott közgyűlésen, egy a polgármesterhez intézett interpelláció alakjában. Ez ügy mibenléte iránt tett nyomozásaink folytán a következő adatoknak sikerült birtoká­ba jönnünk, melyek közlésével, számos érdeklő­dőknek szolgálatot vélünk tenni. A templom kupolájának 1868. januárban tör­tént beomlása után Pestváros az építkezést 1867. év nyarán átvett Ybl Miklós építészt a kupola

Next