A Hon, 1871. november (9. évfolyam, 252-276. szám)
1871-11-08 / 257. szám
Melléklet a „HON“ 26/Ik 07 Amihoz. kérdések, melyekre nézve egyértelmű intézkedés szükséges, de inkább szűkebb körre vannak szorítva és igy egyértelmű intézkedések szüksége csakis ezen ügyekre nézve merülhetvén fel, miután kevesebb száma azon ügyeknek, melyekre szükséges, mint most, nem gyakoribb, hanem ritkább lenne az érintkezés. (Helyeslés balfelöl.) Ami pedig azt illeti, hogy akkor az országgyűlések fognak egymással veszekedni, arra csak egy megjegyzésem van. Ha van mindkét félnek valódi parlamentarizmusa, és vannak miniszereik, kik a parlament bizalmát bírják, akkor nem lesz arra eset, vagy legalább igen ritkán, hogy az országgyűléseknek kelljen határozni. Ha pedig az, hogy az országgyűléseknek eltérő javaslatok felett kelljen határozniok, annyit tesz hogy az országgyűlések egymásnak háborút üzenjenek, ez oly ellentétet mutat az érdekek közt, melyet én nem hiszek, de melyet a ki hisz, lehetlennek kell tartania azt, hogy együtt maradjon a fejedelem ugyanazonossága által egyesített két ország. Különben én kimondom igen szívesen, hogy mit hiszek én, és hogy a personal unió alatt mit fog érteni és mit fog kivinni akarni — hogy ki lesz nem tudom — azon practicus politicus, ki elég szerencsés lesz azon időt megérni, midőn az eszme kivihető lesz, amely idő azonban meggyőződésem szerint nem messze van, fogja érteni azt, hogy Magyarország oly helyzetbe jöjjön, miszerint minden bonyodalmat ő felsége többi országai és tartományainak érintetlenül hagyják Magyarország azon jogát és helyzetét, hogy hadügyei, pénzügyei, és mindenek felett alkotmányosan határozhasson. (Úgy van baloldalon.) Fogja akarni azt hogy Magyarország oly helyzetben legyen, hogy ne úgy számítson factorként a népek családjában, mint ma a miniszerelnök úr állítása szerint, mert ez, fájdalom, még eddig a semminél alig több, mit igazol minden okirat, igazol minden statistiai kimutatás a világon, minden kormánynyilatkozat, hol arról hogy Magyarország létezik, bizony nagyon ritkán történik említés, de nem vitatkozom a felett, csak állítom hogy akarni fogja, hogy ne úgy számítson Magyarország, hogy ha bekövetkeznének, amit Isten ne adjon, hogy bekövetkezzenek a bonyodalmaknak komoly napjai, itt álljon valódi haderő nélkül,hanem akarni fogja és akarnám én, hogy ha bekövetkeznek a bonyodalmak napjai, Magyarország azt mondhassa, bármi történjék másutt, itt vagyok én, itt van az én haderőm, a magyar trónt és Magyarországot ne merje bántani senki. (Zaj jobb felől.) De ha bekövetkezik ez ma, míg a jelenlegi közjogi állapot és ennek alapján a Magyarország rendelkezése alól elvont közös hadsereg áll, akkor Magyarországnak igen kevés lesz kezében, azt pedig,ki saját erejére kellőleg nem támaszkodhatik, nem fogja számításba venni a nagy konfliktusban senki. Tisztelem,elismerem én nagy értékét ama létező honvédségnek, de nem hiszem, hogy jelen állapotában miniszerelnök úr nézete szerint is,ama komoly percekben képes lehessen a feladatnak, melynek meg fogna felelhetni akkor,ha a magyar kormánynak és a magyar országgyűlésnek rendelkezése alatt álló magyar hadsereggel egyesült állapotban van. (Felkiáltások a balon: Igaz! ügy van!) Én tehát a personal uniót oly dolognak tartom, melynek az levén fő jellemvonása, mind a koronának, mind az országnak okvetlen érdekében van. Meg vagyok róla győződve, hogy ha ezt ma nem látják át, nincs messze az idő, mikor át fog az oly körben is láttatni, hogy kivihetővé válik. De szerintem határozottan érdekében vana monarchia másik felének is, mert csak akkor és úgy lesz úgy odaállítva a kérdés, hogyha mindazon fontos ügyeket itt a magyar parlament tárgyalhatja, s annálfogva rájuk nézve is előáll a lehetőség, hogy ők maguk tárgyalhatják és nem delegatio útján, csak akkor fog előállani azon momentum, midőn az azon rész összetartóságát biztosító és bizonyító birodalmi tanács ellen a birodalom egyetlen egy része sem fog kifogást tehetni, mert ha tenne, tisztán elszakadási vágyát árulná el. Nem tudom, meglehet, hogy sok fontos dolgot hagytam válasz nélkül, egyet azonban még fel kívánok említeni. Ez az egy az, amit az igen tisztelt miniszter úr, mint legfontosabb okot mondott. Legfontosabb — mint mondáa — az mert Magyarországnak az a feladata, ragaszkodni nem csak a közjogi alaphoz, de abban keresni biztosítékát, hogy a ma fennálló közjogi alap soha senki által meg ne támadtassék. Azt mondotta, hogy ez szükséges, mert nem lehető más olyan propositio, melyet el lehetne minden factor által fogadtatni. Én azt tudom, hogy jelen helyzetünkben több factorok beleegyezése kell minden változtatáshoz. Ezt elismerem, bizony nem előnyéül, de kifolyásául jelen helyzetünknek. Azonban azt mondani, hogyha egyszer valamely törvény, mely közjogi helyzetet szabályoz, megalkottatott, soha semmi esetben ahhoz többé remény nem lehet, hogy alkotmányos úton meg lehessen változtatni,engedje meg a t, miniszerelnök úr,ez az elégedetleneknek a forradalomra utalása. (Helyeslés balról.) Az pedig, hogy azt mondotta a t. miniszterelnök úr, hogy azon kell lenni, hogyezen közjogi alap soha senki által meg ne támadtathassék, meg ne változtathassák — utoljára ha miniszterelnök úr a közjogi alapot oly jónak tartja, mint a minőnek mondja, ha még arról is meg van győződve, hogy még majd talán századok múlva is oly jó lesz, akkor ezen kívánat tőle természetes, de természetellenes az, hogy mi tőlünk, kik azt rosznak tartjuk, szintén kívánja ezt, és arra szólít fel, hogy mi is azt tartsuk kötelességünknek, hogy ez alap meg ne támadtassék általunk és arra ügyeljünk, hogy mások se támadják meg azt, (Derültség) mert én legalább azt, hogy lehessen valaha törvény, melyet soha többé alkotmányos uton megváltoztatni nem lehet, nem szabad, határozottan tagadom Volt a mesés korszakban egy — neve nem jut eszembe — görög város, melynek törvényhozója még nagyobb önfeláldozással bírván, mint az 1867-ki kiegyezés alkotói,megeskedtette a várost, hogy míg ő vissza nem tér, meg nem változtatták a törvényt, ő elment, meghalt, és a városnak lakói várták egy darabig, kerestették is, de végre mégis megváltoztatták a törvényt, és helyesen, örök időre hozott, meg nem változtatható törvény annyi mint a halál. (Helyeslés balfelöl) azt pedig hogy meghaljunk, úgy hiszem a t. miniszterelnök úr sem kivánja. (Derültség.) T. képviselőház! bocsánatot kérek hosszas válaszomért. (Halljuk) Én csak röviden kívánok még egy pár szót szólni. A t. miniszterelnök úr azt mondotta: szükségesnek látja nyilatkozni, a personalunió irányában, mert a házszabályok , szerint a discussio lehetetlen, azt pedig nem szeretné, hogy úgy tűnjék fel, mint ha nem lett volna képes, vagy nem kívánt volna e tárgyban nyilatkozni. Bocsásson meg, a házszabályok a discussiót lehetetlenné nem teszik, sőt hogy a min Inisteriumra nézve is lehetséges legyen e discussiónak elfogadása, anélkül, hogy ez által már rászólást vont volna magára, a házszabályok illető szakaszainak megalkotásánál kimondatok, hogy a tudomásul vétel nem helyeslés és a discussio kitűzése nem helytelenítés. Semmi gátja a házszabályokban tehát annak nincs, hogy a tárgy discussio alá bocsáttassák. Különben bezárom nyilatkozatomat azzal, hogy miként elején is említettem, épen úgy mint akkor midőn interpellációmat tettem, úgy most is, nem akarok beleszólani azokba, mik Austriában történtek, sem egyik sem másik részre nem kivánok s nem akarok nyilatkozni; ragaszkodom azon elvemhez, azon nézetemhez, hogy reánk nézve a veszély a helyzetben van, mely lehetetlenné teszi azt, hogy bizonyos körülmények közt a magyar kormány ne avatkozzék be oly ügyekbe, melyek tisztán a másik állam belügyei, s épen azért ragaszkodom azon óhajtásomhoz s vágyamhoz, hogy ezen alap megváltoztattassák és a miniszerelnök úr válaszával, nem azért, hogy mily irányban avatkozott be, hanem azért, mert ez alapot megváltoztathatatlannak mondta, nem vagyok megelégedve (Helyeslés balfelől.) Andrássy Gyula gr. Tisza K. beszédére re Hedtál. Szólónak az osztrák krízisben tett lépése alkalmával az volt a kérdés, hogy váljon a birodalom két része közt megkötött szerződés, illetőleg a két rész közt megállapított törvény szentesített törvény fennáll-e vagy nem, kétségbe vonható-e vagy nem, más országgyűlés tárgyalása alá vonható-e, vagy nem? Ez volt a kérdés, ez pedig a világnak semminemű törvénye szerint nem lehetett ausztriai belügyi kérdés, hanem tisztán határozottan a birodalom két részének közös kérdése volt, olyan, milyen egyik országnak másikkal akkor is lehetne, ha köztük semmi kapcsolat nem volna. Amit szóló a német szövetségről mondott, azt csak annak felderítésére hozta fel, hogy mily nehéz megállapítani theóriában: hol kezdődik a personal, és hol a real-unio. Létezik ugyan a két helyzet közt bizonyos hasonlatosság, de ez csupán abban rejlik, hogy mind a kettőnél létezik bizonyos czél, s a fenálló szövetség e czélnak megfelel. Ez közös álláspont itt és ott, csakhogy itt állunk s maradunk, ott lehet más a czél,melynek azonban ezzel semmi összeköttetése nincs. Tisza Kálmán szavainak Andrássy által történt félreértését igazítja helyre, megjegyezvén, hogy azt, amit azon tárgyakra vonatkozólag mondott, melyek a reichsrathban kell hogy tárgyaltassanak, azt nem mondotta viszonyítva a kormány mostani eljárására, és nem mondotta reflectálva a most történt dolgokra. Ezután a többség tudomásul veszi a miniszterelnök válaszát, 15 percnyi szünet. Szünet után Hajdú Ignácz bemutatja a központi bizottság jelentését a telepitvényesek tárgyában. — Kinyomatik és szombatra napirendre tűzetik. Ürményi Miksa bemutatja a kérvényi bizottság 47. sorjegyzékét. — Ki fog nyomatni. A P. Tóth V. által kért két okmány kiadatai határoztatik. Ezután tárgyalás alá kerül a bírósági végrehajtókról szóló törvényjavaslat. A két első szakasz a közp.bizottság szövegezése szerint fogadtatott el. A 3. §-hoz Várady Gábor ezen módosítást adja be. A 3-ik alinea helyett ez tétessék : a szóbeli vizsga tárgyai, a jelen törvény s az ennek alapján kiadandó utasítás tartalmán kívül a polgári törvénykezési rendtartásnak, valamint a váltó- és csődtörvényeknek a bírói végzések és ítéletek különböző nemeire, azok tartalmára és kellékeire, továbbá a kézbesítésekre, kiküldetésekre, végrehajtásra, leltározásra vonatkozó szabályai,eddig a törvényjavaslatnak eredeti szövegezése tartatott meg, nem különben az ezen vagy hozandó törvények alapján kiadott, vagy kiadandó igazságügyminiszeri rendeletek. Az írásbeli vizsga tárgyát az illető fogalmazási képességnek megbírálása képezi, tekintettel azon számvitel és írásbeli teendőkre, melyek a bírósági végrehajtónak szolgálatához tartoznak. Halmossy Endre ugyanezen § hoz ezen módosítványt ajánlja: az uj 3 i. §. bekezdése hagyassák ki, s ez uj 3. §. végére tétessék . A szóbeli vizsga tárgyai: a jelen törvény s az annak alapján kiadandó utasítás, és egyéb törvényeknek s törvényes rendeleteknek a bírósági végrehajtók hatáskörére és eljárására vonatkozó határozatai. Az írásbeli vizsga tárgyát az illető fogalmazási képességének megbírálása képezi, tekintettel azon számviteli és írásbeli teendőkre, melyek a bírósági végrehajtónak szolgálatához tartoznak. Várady G. a saját módositványától elállván, Halmosyé fogadtatik el. E §. kiegészítéséül elfogadtatik Luksics Bódog ezen indítványa. A fentebbi vizsga letétele alól felmentetnek, kik a birói hatalomról szóló 1869. 4-dik törv.czikk 6. és 7-dik §-ban meghatározott birói képességgel birnak. Innen kezdve a szöveg a 13. § ig a közp. bizottság módosítása szerint fogadtatik el. A 13. §-nál Halmosynak ezen módositványa fogadtatik el. A 13. §-hoz a második sorban a „biróság“ szó után közbeszúrandók e szavak, és a „bírósági végrehajtó“, a harmadik sorban a „bírósági végrehajtók“ helyébe tétessék: bírósági végrehajtó, minek folytán a 13. §. igy kezdődik : A kézbestések polgári peres és peren kívüli ügyekben a bírósági végrehajtók székhelyén, kivétel nélkül bírósági végrehajtók által teljesítettek stb. A „kivétel nélkül“ szó Péchi T. indítványára kihagyatik. A II. i, a M á l y u s Aristid ezen módosítványt adja be. A birósági végrehajtó tartozik azokat, kiknek tulajdoni vagy elsőbbségi igényei a foglalás alkalmával tisztába nem hozathattak, az 1868. évi 54. t. sz. 366. §. értelmében a törvény rendes útjára utasítani. Halmosy, Horváth Döme és Hodossy József az eredeti szöveg mellett emelvén szót, Mátyás módositványa elesett. A 29-ik. és egyszersmind utolsó §-nál, mely így hangzik : „A jelen törvény végrehajtásával s életbelépésével,időpontjának meghatározásával az igazságügyi miniszter bizatik meg“,elfogadtatik a Halmossy által ajánlott ezen toldás: „aki egyúttal felhatalmaztatik, hogy az első szervezéskor a kinevezettek a 2. §. b) pontjában érintett vizsga utólagos letételét megengedhesse egy fél év lefolyása alatt.“ Ezzel a törvényjavaslat elfogadtatván, holnap harmadszor fog felolvastatni. Az igazságügyi miniszter számvevőségének szaporítása és az 1871. évi 31, 32, 33. törvényczikkek végrehajtási költségeinek fedezésére szükséges póthitelről szóló szentesitett törvényczikkek kihirdettetvén hasonló czélból a főrendekkel is közöltetni fognak. Holnap d. e. 10 órakor ülés. Tárgya : a vadászati tvjavaslat. — Ülés vége 3/42 órakor. Ifjúsági egyletek. (U. B.) Ez év első havában a sajtó heteken át foglalkozott, az ifjúsággal. Mint tudjuk, eléggé sajnos apropos adott rá alkalmat s nem tagadjuk, hogy azon hazafias aggodalom,mely a jövőt a jelen után kétségbeejtőnek látta s mely nerces gondoskodásának kifejezést nem adni vétkes mulasztásnak tartotta volna — eléggé jogosult volt. Nem ok nélkül hangsúlyoztuk e szót: eléggé, mert itt is úgy volt, hogy ami közvetlen a szívet érte és érintette fájdalmasan, az csupán a szívből nyert viszhangot ír. Nem maradt el a másik véglet sem, és mindegyikünk emlékszik még Hoffmann Pál czikkére, mely azt mutatta, hogy a tisztelt tanár úr még nem feledte el az ifjúság részéről neki hozott fáklyászenét. Oly óriásnak igyekezett czikkében feltüntetni az ifjúságot, hogy ha a dicsőítettek ezt elhitték volna, nagyon törpéknek kellene lenniök. Majdnem hihetetlen, hogy ezen, koránsem meddő s még kevésbbé kicsinylendő vitában a fa ismét csak nem engedte meglátni az erdőt. Hogy ifjúságunknak van számtalan hibája, helyesebben , hogy csekélyek az erényei — sokan elismerték,s ennek tudata ébreztett aggodalomra sokakat s ennek látása láttatta sokak által a jövőt oly sötét színben, mely ha úgy volna, lemondhatnánk a jelenről is s elfeledhetnék múltúnkat is. Most, midőn majdnem egy év választ el azon időtől, melyben ezen, kétségkívül a nemzet életébe vágó kérdés, egy, mindig kárhoztatandó lépés következtében, valljuk be, elég szenvedélyből, de tiszteletreméltó szenvedélylyel, szőnyegre hozatott s vitattatott, most tán fölszínre hozhatjuk ez ügyet a nélkül,hogy félnünk kellene bármely részről is a szenvedélytől ment okoskodásnak mellőzésétől.Az ügy a fejtegetést mindenesetre megérdemli. Mindenekelőtt azt a kérdést kell fölvetnünk: lehet e nálunk helyesen ifjúságról beszélni ? Ezen kérdésre határozott nemmel felelhetünk. Aki ismeri egyetlen egyetemünket, nem fogja félreismerni azt sem, hogy az ifjúságról, mint ilyenről, szó alig lehet. Aki tudja, hogy itt, bár az egyes részek megvannak, ami hiányzik az mégis az egész, állításunknak igazat fog adni. Hiányzik tehát a tömörlés s hogy nevén nevezzük a gyermeket,hiányzik, ami az egyetemeknek bölcsője volt, az egyleti élet. Az egyetem hallgatói nálunk alig ismerik egymást s hogy ez egyetlen tényezőt ne feledjük ki: a segélyzési egylet az, a különböző fakultásokon, mely sejteti az ifjúságot. Kétszeres örömmel értesültünk tehát, hogy az egyetemi ifjúság körében ez irányban jótékony mozgalom indult meg. Üdvözöljük az ifjúságot, mert ami körül buzgólkodnak, az érezhető hézagot fog pótolni. Üdvözöljük annyival is inkább, mert már már jogosulttá tették a vádat, hogy ami az ifjú szív nemes dobogásának helyére lépett, az a merev közöny. Az említett mozgalom egyetemi olvasókör létesítését czélozza. Ily olvasó körök a külföldi egyetemeken nem csak hogy léteznek, hanem létezésük jótékonyságának gyümölcseit is föl tudják mutatni. A társasélet üdvös volta el van általánosan ismerve, s így itt csak fölemlítenünk kell, hogy e társasélet,mely alkalmat nyújt a tehetségek jelentkezésére, tért azok fejlesztésére, csak oly üdvös eredményeket teremhet az ifjúság körében, mint a társadalom más rétegeiben. Meg lehet győződve az ifjúság, hogy törekvésében támogatni fogja mind a kormány, mind az országgyűlés, mind az országos társulatok, mind az egyesek segélyezése. Mint halljuk, a kultusminiszer máris kilátásba helyezte támogatását. Legyen azonban ez „olvasókör“ olyan, mely magába ölelje az egész fővárosi felsőbb tanodai ifjúságot, legyen az oly hely,hol a hasznos egyesítve legyen a szórakoztatóval, képezze ez folytatását az ifjúság tanulmányainak, de mégis kezdetét üres óráinak; legyen ez oly hely, hol az ifjúság közvéleménye minden befolyástól menten nyilatkozzék, képezze az a jövő képének vázlatát a jelenben. Nem szándékunk s különben is czikklink kerete nem engedi meg, hogy e kérdés részleteibe bocsátkozzunk, mindazáltal nem mulaszthatjuk el, hogy egyet-mást megérintsünk. Első helyen ezen megérintendők közt áll, hogy ez „olvasókörbe“ bevonandók volnának a különböző fakultások hallgatói. Egyesítve lenne ekként ebben a felsőbb tanodai összes ifjúság. A közfelolvasások tartása, felmerülő tudományos és társadalmi kérdések megvitatása mellett, pályadijak kitűzésével buzdíthatna ott, hol erre szükség van s fokozhatná a tettvágyat ott, hol az már megvan. Az összes fakultások felkarolása, az egyes osztályosra való oszlást teszi szükségessé, — és igy tovább . . . Szóval, e kör hivatva lenne: teremteni ifjúságot. E mellett, még egy más, tán az ifjúság által * "■» még kevesbbé felkarolt, de nem kevesbbé üdvös hatású egylet alakítására szólítjuk fel az ifjúságot. Ez egy „betegápoló és temetkezési egylet.“ Ily egylettel szintén találkozunk a külföld egyetemein s haszna ép oly szembeötlő, mint egy oly egyletnek, mely a léleknek ad tápot. Itt is felmentve érezzük magunkat ez ügynek fejtegetésétől, mert feltételezzük az ifjúságról, hogy át van hatva a humanismus érzetétől, melynek az ily és hasonló egyletek létezésüket köszönik. Törvényhozásunk nagylelkűségét kétségbe vonnunk, itt sincs okunk, a főváros kitűnő orvosainak áldozatkészségében teljesen bízunk, s azon társulatok és egyesek, melyeknek s kiknek segélyét a humanismus ez intézete igénybe venné, bizonyára szintén nem maradnának hátul. Ezeket tartottuk szükségesnek elmondani azon értesülésre, hogy az egyetemi ifjúság körében oly mozgalom keletkezett, mely elsősorban csakis magára az ifjúságra nézve teremné meg üdvös gyümölcseit. Midőn az ifjúság „elkorcsosodásáról“ volt szó, itt kellett volna feszegetni az ügyet. Ez az erdő, mit a fák elfödtek. Az ifjúság nemes törekvésében haladjon előre, abban támogatót fog találni a hazafias sajtóban is, mely örömmel üdvözli az ifjúságnak máris hosszan tartó álmából való ébredését. A magyar országos közoktatási tanács, Magyarország tanítói és államférfiai figyelme most különösen a f. évi máj. 23-kán kiadott „magyar országos közoktatási tanács szabályzati tervezete“ alapján tartott tanácskozásokon függenek. Nevelésügyünk jövője lényegesen öszszefügg e kérdéssel, mely alkotmányos szempontból is oly nagy fontosságú s ezért szükségesnek tartjuk, hogy e fontos ügyhöz részletesen és kellő alapossággal hozzá szóljunk. Jelen czikkünkben ez eszme hazai mozzanatairól és jelen állásáról akarunk szólni, a következőkben azonban a kormány tervezete alapján maga az ügy érdeméről fogunk nyilatkozni. Eötvös több eszméi közt ezzel is foglalkozott, s mint azt több ízben kinyilatkoztatta, ez irányban is a szabadelvű schweiczi intézkedést akarta alapul tenni, ahol ugyanis tisztán szakértők (s pedig a kormánytól lehetőleg független testületé intézi részben a nevelés kormányzati ügyét s a mely esetben az határozottan a kormányra bizatik, ezen szakegyének legalább nagy erkölcsi tekintélyű tanácsadói joggal birnak. Már 1868. jan. 20 -án jelent meg a „Pesti Napló”ban egy a kormány sugallata alatt készült czikk „Mit csinál a közoktatási miniszter?“ czím alatt, amelyben többek közt határozottan kimondatik, hogy legalább a tankönyvek bírálata egyedül a „törvény által testületekbe egyesített tanítók“ feladata leendő ez idő óta több ízben került az ügy nyilvánosság elé, sőt, amint azt a kormányhoz közel álló egyénektől tudom, maga Eötvös több ízben bízott meg egyeseket ily tervjavaslatok kidolgozásával, bár mindég eredmény nélkül. Múlt év ápr. 20-dikán a „Pesti Naplódban egy gyakorlati tanférfiú indítványozta a közoktatási tanácsot s ugyanezen év febr. 14-dikén a szabolcsmegyei iskolatanács ez ügyben a törvényhozáshoz és a szakministeriumhoz a megye utján indítványt is terjesztett elő. A várvavárt ministeri rendelet azonban csak ez év máj. 23-dikán jelent meg, de e tervezet már előre is lehangolta a kedélyeket. A ministeri javaslat ugyanis határozottan centralisatióra törekszik. A közoktatási tanács e szerint egy a közoktatási ministérium mellett álló félhivatalos intézmény lesz. Tagjai legnagyobb részét a minister nevezi ki szabad tetszés szerint, s a többiek is nem választás, hanem egyes, már fennálló testületek kijelölése után lépnek be. — Mindezeken kivül a ministerium illető tanácsosai eo ipso szavazatképes tagokat tekintetnek. — A testület feladata volna e szerint „a közoktatás állását és szükségleteit az országban éber szemmel kisérni, annak előmozdítása tekintetében a közoktatási miniszternek előterjesztéseket s javaslatokat tenni ; a közoktatás főkép tudományos és módszertani (!!) részére vonatkozó ügyekben a közoktatási miniszter felhívására (!) véleményt adni s általában a közoktatás terén a minisztériumnak szakismeretével és tanácsával segítségére lenni.“ Megemlítendő még, hogy e tanács ugyan munkálkodásának különböző iránya s fokozata szerint négy szakosztályra oszlik a m. a) egyetemi b) reál s kereskedelmi c) gymnasiumi és d) népoktatási szakosztályokra, azonban e négy szakosztály feladata csak az, hogy a körökbe eső tanintézetekre vonatkozó ügyeket előlegesen tanácskozás alá vegyék, míg a végeldöntés az összes tanácsban történik, azaz magyarán : a néptanító határozand az egyetem sorsa felett, a gymnasiumi tanító az ipar s kereskedelmi tanodák felett stb. Jellemző ez intézkedésben még az is, hogy az úgynevezett választott tagok közt a gymnasiumra jut a legtöbb, míg a népiskolai szakosztály számára a népnevelők pesti egylete nevez ki hármat. Hogy a vidék igényeire e szervezetben semmi tekintet sincs, az szinte magától érthető. A paedagogiai kérdésekben kevésbé jártas egyén is könnyen beláthatja e tervezet nagyszerű hiányait, a paedagogusnak azonban már e rövid ismertetés után is határozottan el kell azt ítélnie. Mi később részletesen tárgyalandjuk a tervezet lényegét, most azonban csak a történeti fejleményről akarunk még egy pár szót szólni. A szabolcs megyei tankerületi iskolatanács volt az első, mely e tervezetet határozottan elvetette s helyébe egy más indítványnyal lépett fel, amelyben ki van ugyan a közoktatás igényeinek országos képviselete decentralisticus alapon tűzve, mint elv, azonban az egyes politikai testületek jogát talán kissé erősen is hangsúlyozza a szakférfiak tanácsadása ellenében. Sokkal jelentékenyebb a budai tanitó-egylet emlékirata, melyet ez ügyben 1871. jul. 1-én tartott határozatok alapján nyújtottak be a közoktatásügyi ministeriumhoz, s a mely emlékirat több napilapban egész terjedelmében is megjelent. Ezen indítvány is határozottan kárhoztatja a merev központosítási törekvést s indítványozza, hogy az egyes kerületeknek tanítói szabadon választott képviselőket küldjenek e tanácsba s minden utasítás nélkül, hogy tovább az egyes tantestületek értekezleteiben minden évben egyes tárgyak bizonyos arány szerint vitatás alá tűzessenek ki sigy szerintük e tanács állandósága is csak feltételes lehetne. Az ügyhez több egyesek is hozzászólottak s legalább a mint mi ismerjük, kivétel nélkül kárhoztatva az alaptervezetet, melyet még a „Pester II.“, „Reform“ és „P. Napló“ is elitéltek. E tények ellenében igen könnyű feladatunk lenne a javaslatot elitélni. Azonban az olvasó méltán megvárhatja, hogy a végleges ítélet előtt még a kérdés administrativ s államjogi méltánylását is megkísértsük s ezt tesszük is legközelebbi alkalommal. György Aladár: Jules Favre és a római kérdés. A nemzeti védelem kormányának volt kül- Ügyére könyvet tesz közzé, melyben az akkori franczia kormány és a római szentszék közötti viszonyt, tehát a sept. 4-től jul. 22-ig terjedő időszak arra vonatkozó eseményeit adja elő. Jules Favre a maga viselt dolgairól azt mondja, hogy reménye, miszerint a történelem másképen fog ítélni felettök mint kortársai egy része. Senki sem előzheti meg annak ítéletét megtámadtatás nélkül, de a felvilágosítás, mely majdan az ítélethozásánál közreműködend, hatalmunkban és jogunkban áll. Ily czélból vette kezébe a tollat. A könyv egyik érdekes okmánya Harcourt gróf, franczia követ sürgönye, melyben az fogadtatását a pápánál írja le. Szent atya — így szólott a követ fogadtatása alkalmával — van szerencsém kezeibe a végrehajtó hatalom fejének leveleit letenni , ki engem önnél hitelesít. Thiers ur különösen megbízott , hogy óhajainak tolmácsa legyek, melyeket ő az egyház érdekében a szentszék jövője és szentséged személyes boldogsága iránt táplál. Azon pillanattól kezdve mióta a franczia kormány itt nagykövet által képviselve nincs, Rómában fájdalmas események történtek. Az érzet, melylyel Francziaországban fogadtattak, eléggé ismeretes, nincs szükség azt kifejezni. Ha a kötelékek, melyek bennünket a szentszékhez fűznek, szorosabbakká lettek volna fűzhetők, ezen eredményt miáltal sem lehetett volna biztosabban elérni, mint a szerencsétlenségek közössége által, melyek Francziaországot és a szent széket sújtották. Míg a szent széknek a szerencsétlenség csapásait kelle eltűrnie, Francziaország oly vereségeketszenvedett, melyek még ellenségeit is csodálkozással töltötték el. Bizonyosan tudjuk, hogy az idő segélyével újból felemelkedünk s ellenfeleink szilárdsága segélyforrásaink kimerítése körül bizonyítja, hogy ők is ugyanezt hiszik. Sajátsága az a nagy nemzetnek és nagy intézményeknek, hogy a legsúlyosabb csapásokat kiállani képesek, a nélkül, hogy buknának és a szerencsétlenséget a jobb jövőbe vetett megingathatlan bizalmuk által kifárasztani tudják. A rokonszenv egy bizonyítéka, a sajnos háború áldozatainak adott ajándék egyike sem volt értékesebb előttünk, mint az önéi. Különösen megbíztak, hogy azokért szentségednek köszönetet mondjak. E beszédre a pápa körülbelől következőleg válaszolt: „Thiers úr levelére válaszolni fogok. Azon csekélységet, mit helyzetem a háború áldozataiért tennem engedett, egész szívből tettem. Érzékeny vagyok azon óhaj iránt, melyet ön nekem átad. Az egész világnak érdekében áll, hogy a római állam ne az maradjon, ami most. Önöknek ma kellemetlenségei vannak, melyek korlátolják rétiójuk szabadságát. Nem kívánok mást, mint amit kívánhatok. Csak azt óhajtom, hogy kormánya az olasz kabinetnek okos tanácsokat adon, hogy mondja meg neki, miszerint törekedjék lassabban eljárni, elhamarkodott intézkedésektől tartózkodni, oly utakra nem lépni, melyek könnyen veszélyesekké válhatnak. Ők erőnek erejével Rómában véglegesen le akarnak telepedni s ezer ok azt akarja, hogy Róma ne lehessen fővárosuk, a jövő olyan lesz, amint istennek tetszik. A souverainitást oly időkben, minek a maiak, nem lehet újból fölkeresni; tudom ezt jobban, mint bárki más. Minden amit kívánok, kis darab föld, hol az lehetnék. Pl a azt ajánlanák nekem, hogy államaimat visszaadják, nem fogadnám el; de míg e kis darab országom nem lesz, egyházi functióimat egész teljékben nem végezhetem.“ Lehetetlen — írja Harcourt — a szent atya e válaszának olvasásakor azon mérséklet — tovább megyek — azon resignatio által, melynek kinyomatát képezi, megütődve nem lennünk. Victor Emanuel kormányával szemben a pápa sohasem fejezte ki magát ily módon : „olasz cabinet“-nek nevezi azt,eszélyes tanácsokat ad neki. Nem mondja, hogy hátráljon, hanem hogy assan menjen előre; mi őt személyesen illeti, kijelenti, talán először, hogy államait nem fogja visszavenni, ha azokat neki ajánlanák; a hatalmra melancholicus és érdektől nem sugallt pillantást vet s azt mondja, hogy a „souverainitást nem keresi föl többé.“ A lipótvárosi templom. (Ajánlva Pauler miniszternek.) A lipótvárosi templom építésének ügye évek óta figyelem tárgyát képezi a közönség úgy mint a sajtó részéről, mert érezik, hogy ezen rom Pest város egyik legszebb pontján, hol a vasúton érkező idegen előtt Pestre érkezése első perczeiben szemet kell hogy szúrjon, a magyar főváros testén szégyenfoltot, nyílt sebet képez, melyet annak erélyes felépítése által behegeszteni kötelesség. Ez ügy pangása miatt, számos felszólaás és támadás intéztetett már a papság, a kormány és Pest városa ellen, de eddig siker nélkül. Utoljára Haris Sándor városi képviselő említette fel ez ügyet Pestváros okt. 31-én tartott közgyűlésen, egy a polgármesterhez intézett interpelláció alakjában. Ez ügy mibenléte iránt tett nyomozásaink folytán a következő adatoknak sikerült birtokába jönnünk, melyek közlésével, számos érdeklődőknek szolgálatot vélünk tenni. A templom kupolájának 1868. januárban történt beomlása után Pestváros az építkezést 1867. év nyarán átvett Ybl Miklós építészt a kupola