A Hon, 1872. március (10. évfolyam, 50-76. szám)

1872-03-28 / 73. szám

73. szám, X. évfolyam. Reggeli kiadás. Pest, 1872. Csütörtök, mártius 28. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere 7. sz. földszíni Előfizetési dijs Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra................................1 frt 85 kr. 3 hónapra . . . . . . . 5­­ 50 „ 8 hónapra..............................11 „ — . A p esti kiadás postai kt­­önküldéséért felülfizetés havonként ... .30 far. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek-terv 7. sz. Beiktatási fi­lí­­ 9 hasábos ilyfále betű­ sora . . . 9 ks. Bélyegdij minden beiktatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktat­ás mel­lett kedvezőbb feltételek alatt vetetnek fel. Nyílttéri 5 hasáb­s petitsorért . . . 25 kr. Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési felhívás: „A H 0 N“ X-ciik évi folyamára. Előfizetési árak: Egész­ évre . . . 211 ft — kr. Félijévra . . . 11 ft — kr. Negyedévre . . . 5 ft 50 kr. Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre e postai utalványokat kérjük hasz­nálni, melyek bérmentesítése tíz írtig csak 5, 10 frton felül pedig tiz krba kerül. Az előfi­zetések a „Hon kiadó­hivatala“ czim alatt Pest, ferencziek­ tere 7. sz. alá küldendők. A HON kiadóhivatala. PEST, MÁRTIUS 27. Visszautasítás. A Tisza Kálmán indítványát, hogy a reform­törvényeket az országgyűlés ün­nepnapokon, rendkívüli ülésekben tár­gyalja — ma a jobboldali többség lesza­vazta. íme ez volt utolsó kísérletünk,hogy a szükséges reformok keresztül menjenek — alkotmányos utón, és a jobboldal ezt is meghiusitá. Valóban megáll eszünk és nem tudjuk mit gondoljunk ez eljárás felől. Sem in­dokolni, sem magyarázni nem tudjuk azt. Mert, ha a választási törvényben és 5 éves országgyűlés behozatalában nem ka­­pacitálható a többség, ezt lehet indokolni pártérdekkel, lehet magyarázni a többség hatalmának zsarnoki használatából és ha­talmi terj­eszkedéséből.De,hogy m­i­f­é­l­e ér­dek, miféle czél súgja a jobboldal­nak azt, hogy az égető törvényjavaslato­kat rendkívüli időben sem tárgyalja al­kotmányosan, azt valóban megérteni, ki­magyarázni is képtelenek vagyunk. A jobboldal valóban satyrát űz a parlamentarizmusból és ennek alapjá­ból : a többség jogaiból. — Érett, hig­gadt férfiak helyett — makacs gyer­mekek és minden szentből , szépből játékot űző politikai hazárdjátékosok le­hetnek azok csak, kik a többség jogát nemcsak a nép jogainak megszorítására használják fel, hanem czéljaik elérése miatt megakadályoznak minden szük­séges és hasznos reformot vagy legalább azok alkotmányos tárgyalását lehetetle­nítik. A jobboldal a választási és 5 éves or­szággyűlésre vonatkozó törvényjavasla­tokat annyira fontosaknak, annyi­ra szükségeseknek tartja, hogy ezeknek letárgyalását ebbe teszi a fővá­ros rendezésének, a kolozsvári egyetem­nek, a bácsi szűkölködőknek. De, hogy az ország közlelkiismerete legalább elfojtva maradjon és hangosan fel ne jajduljon — a jobboldal alkotmány­­ellenes machiavellizmusa egy új módot talált ki: megszavaztatja a szüksé­ges törvényjavaslatokat is, de azokat al­kotmányosan tárgyalni nem engedi. „Védjük a Parlamentarismus!“! Ezt kiáltja a jobboldal, midőn a jogmegszo­­rító törvényjavaslatokban engedni nem akar. „Védjük a Parlamentarismus!! Ezt ki­áltja, midőn Tisza alkotmányos indítvá­nyát minden szó és indokolás nélkül, lel­­kiismeretlen szavazással visszautasítja. „Védjük a parlamentarismust!“ Ezt kiáltja végül akkor is, mikor a Parlamen­tarismus kijátszásával, alkotmányos tár­gyalás nélkül, patens alakban hoz meg oly törvényeket, milyen a sok meg­fontolást igénylő fővárosi és kolozsvári egyetemről szóló. Valóban nevetnünk kellene, ha oly szomorú nem lenne az, hogy azok a ma­gyar emberek, kik évtizedeken­­át véd­ték az alkotmányt , ily csúful sértik m m­eg azt, mikor hatalmukba jutott. Tehát “a jobboldal szerint, a választási törvényben vagy 5 éves országgyűlésben­­ engedni, tiltja a Parlamentarismus , de nevezetes törvényeket alkotmányos tár­gyalás nélkül, patens alakban hozni meg — ez már megegyezik a parlamentaris­­mussal! Hol itt a logika? hol itt a következe­tesség ? hol vannak az alkotmányos alap­fogalmak ? Ne keressetek itt sem logikát, sem kö­vetkezetességet, sem alkotmányosságot; a legszeszélyesebb, legönkényesebb zsar­nokkal, egy meggondolatlan többséggel van itt bajunk. Ez a logikát és alkotmá­nyosságot száján hordozza, de tetteiben a római nőt követi, ki így kiáltott rabszol­gájához : „Sic volo, sic jubeo, stat pro ratione voluntas. “ Hazám, meddig tűröd e gőgös többsé­get — ez alkotmányos zsarnokságot? — A főrendiház távollevő tagjait az elnökség felhívja, hogy április 4 -én d. e. 11 órakor tartandó ülésre megjelenjenek. A negyvenes években lerándult az akkor még erőteljes, daliás s legkevésbé sem öreg ur roko­nai látogatására, N­yékhez Z. megyébe. Egy forró nyári délutánra következő alkonyatkor magához vevén a kis N-y fiukat (egyikük ma országgyűlési képviselő) s nevelőjükkel együtt elindult sétálni. Messze haladtak a falutól az or­szágúton, egy fa hídon keresztül, tágas, messze­­nyúló rónaság közepén, melyen se jobbra, se balra nem látszott sehol egy kő, egy bokor. Ko­pár szántóföld volt az, a­meddig csak a szem el­látott, s a szekérút is csak annyiban különbözött a többi földtől, hogy két oldalt kissé fel volt árkolva s az árokban pocsolya csillogott a teg­napi esőviztől. Jó messze a szekéruttól legelészett a falu csor­dája. Mikor ennek az irányába értek, jó félórá­nyi távolságra lehettek a falutól. E pillanatban valami fekete tömeg látszott kiválni a csordából s gyors futamban iramodott egyenesen a sétálók felé. A bika volt, egy bősz vad állat, mely sok embert megcsufított már a faluban. Nagy ugrá­sokban közeledett a sétálók felé s hol megállt, magasra emelt fejjel szimatolva a légben, bőr újra neki rugaszkodott s szügyébe vágott fővel, előre szegzett szarvakkal rohant egyenesen an­nak a helynek, a­hol Deák Ferencz állott a ha­lálra rémült kis­fiukkal és a nevelőkkel. Menek­vésről szó sem lehetett, a falu sokkal távolabb volt, semhogy azt futással úgy elérni reményük lehetett volna, hogy a bika utat ne érje; se fa, se épület, se más menedékhely a közelben. Megdermedve álltak meg tehát az országúton s nem tudtak egy tapodtat sem tenni, lábaik mint­ha gyökeret eresztettek volna a földbe. E közben a bősz állat mind közelebb jött, ki­tágult orrlyukaiból szuszogva lövelt ki a forró pára és nagy kerek szemei haragos vérben úsz­tak. Isten lehet itt az irgalmas egyedül. Deák Ferencz az utolsó pillanatban hátra há­­zita a gyermekeket s előre állt, hogy rohamában a vad állat őt találja legelöl. Az pedig alig volt már tiz lépésnyire a mint előre szegzett szarvai­val bőszülten rohant. Már csak épen a szekérút melletti alacsony földhányás, kis árok és a po­csolya választá el s épen neki készült, hogy eze­ken is keresztül vesse magát. A véletlen Volt-e, vagy pedig valami megma­­gyarázhatlan erő hozta úgy magával, hogy a­mint ez utolsó ugrást is meg készült tenni, s fe­jét fölemelte, vérben úszó szeme legelőször is a Deák Ferencz merev tekintetével találkozzék. A vad állat szörnyű rohamában egyszerre megállt, mintha kővé vált volna s megmaradt abban a helyzetben, a melyben akkor volt, mikor tekin­tete emberi szemmel találkozott. Borzasztó pillanat van, ez ! A küszült vadálla­tot leszögezve tartá az emberi szem delejes fo­lyama s e megmagyarázhatlan erő elég volt azt öt hat lépésnyi távolban megállítani, hogy meg ne tehesse az utolsó szökést Deák Ferencz folyvást merőn, élesen nézett a megdermedt bika mozdulatlan szemébe,mely nem tudta tekintetét másfelé forditani. Több perczig néztek igy egymásra mozdulatlanul s akkor Deák, a nélkül, hogy szemét levette volna az állat szeméről, csendesen, halkan oda szólt a ne­velőhöz, hogy induljon lassan a gyermekekkel a falu felé. Azok megindultak, de a legnagyobb fiú nem akart menni. Ott maradt s halkan jelenti báty­jának, ki folyvást a bikára nézett, hogy már jó távol vannak, már elérték a hidat, onnan már elmenekülhetnek. Ekkor Deák egy lépést kisértett meg hátra­felé, szakadatlanul a bika szemébe meresztve tekintetét. Az állat nem mozdult, így következett a második, harmadik lépés is, lassan, óvatosan. A bika még mindig mozdulatlan maradt. A hátrálás folyt csendesen, arc­c­al mindig az állat felé. Már annyira jutottak, hogy a még mindig lebűvölve álló bikának szemét nem ve­hették ki többé, de Deák még akkor is oda né­zett, a­hol a szemet sejté. De annyit még jól ki­vehettek, hogy az idomtalan állat lábai el­kez­denek csendesen, de mindig jobban reszktu­i, míg egyszerre testének többi izma rángatódzó convul­­rokba jött, mire az állat, mint valami de­lejes álomból ébredve, hirtelen felvágta fejét, egész testét hirtelen megrázta s egyet kanyarod­va, eszeveszett futással rohant vissza a csorda felé. Mindnyájan meg voltak mentve. Sebes lépé­sekkel haladtak a falu felé, de már a háznál Deák Ferenczet alig bírták lábai. Ágyba kellett feküdnie. Ki volt merülve, s úgy érezte magát, mintha minden tagját összetörték volna. * Hitte volna az öreg úr, hogy életének ezt a válságos pillanatát még egyszer átéli ? Pedig lám, a­mi most az országgyűlésen foly, az nem egyéb, mint kétségbeesett farkas­szem nézés a bősz bikával. Csak az a különb­ség, hogy most a bősz bika szerepet a Deákról nevezett párt, a Deákét pedig az ellenzék vette át. Él bennünk a hit, hogy az a delejes erő most is meg fogja állítani az eszeveszett rohamot s az ellenzék merész tekintete lebűvöli a bőszült álla­tot legalább addig, míg a gyermekek —a válasz­tó­polgárok fenyegetett jogai —­ túl lesznek azon a hídon, a melyen túl, ha csak maguk nem akar­nak vesztükbe rohanni, nincs többé mitől tartan­ok. V­e­l­ü­n­k aztán tegyen a bika a mit akar. Törs Kálmán. A „HON“ TÁHOZÁSA. Az arany ember. Regény öt kötetben, irta JÓKAI MÓR. Harmadik kötet: A senki szigete. Az alabastrom szobor menyegzője. (49. Folytatás.) Az első kihirdetéstől a menyegzőig két hetet kellett elvárni, az alatt Mihály mindennapos volt Tímeánál. A leány őszinte nyájassággal fogadta mindig. Mihály boldog volt a jövendő előérzetében. Valahányszor Tímeát látogatni jött, menyasz­­szonyát Athalie társaságában lelte. Athalie ren­desen ürügyet talált, hogy a szobát elhagyhassa, s ő helyette azután Zófia asszony jelent meg. Zófi mama aztán tartotta Mihályt válogatott magasztalásokkal, hogy milyen kedves leány az ő menyasszonya, hogy mennyit emlegeti a ked­ves jó Mihályt, a­ki­­ róla olyan jól gondosko­dott, mikor a szent Borbálán jöttek; hogy men­tette meg a hajótöréstől, a törökök általi elfoga­­tástól; hogy esett miatta a vízbe, hogy vitte ki a sülyedő hajóból, hogy ment vissza a víz alá az ottfeledt vagyonáért. Hogy tartotta tündérmese­­mondással, mikor a veszélyes helyeken jártak, s hogy keresett számára nyughelyet egy puszta szigeten ? Aztán, hogy ápolta betegségében a hajón? Nélküle bizonyosan meghalt volna. Zófi mama a legapróbb körülményekről is ér­tesülv­e volt, miket nem tudhatott más, csak Timéa, s Mihályi boldog volt, hogy Timéa azokra még emlékezik. Hitte, hogy a leány, ki ezeket Zófia asszonynak elmondja, ez által tanúsítja, hogy őt mégis szereti. — Óh ha tudná, kedves Levetinczy, meny­nyire ragaszkodik önhöz ez a leány ! S Timéa nem jött zavarba, mikor ezt hallá mondani. Nem szenvelgett szemérmetes tiltako­zással, de nem is bizonyított az állítás mellett szemérmes elpirulással. Szerény, komoly és en­gedelmes volt Mihály iránt. Engedte kezét ke­zébe venni, engedte hosszasan szemeibe nézni, s ha jött, ha távozott, megszok­ta kezét és mo­solygott rá. És Zófi asszony mindennap tudott valami új dolgot mondani Mihálynak, a­mit Timea re­gélt el neki felőle. Tímár elhitte, hogy ő az a boldog ember, a­kit e nő szeretni fog. A menyegzői nap is eljött. Messzeföldről összecsődült vendégsereg hosszú hintósora állt végig az utczán, miként ama bol­dogtalan napon , de ezúttal semmi szerencsétlen­ség nem történt. A menyasszonyt a hajdani Brazovics háztól, mely most már sajátja volt, vitte el a vőlegény a templomba,a menyegzős lakoma pedig a vőle­gény házánál volt rendezve. Zófi mama el nem engedé, hogy a lakoma rendezésére ő ügyeljen fel. Athalie pedig otthon maradt, egyedül, a haj­dani apai háznál, s ugyanabból az ablakból nézte, elrejtőzve egy függöny mögé, hogy indul meg a hintók hosszú sora a nyoszolyókkal, nász­nagyokkal, a vőfélyekkel, a menyasszonynyal, a vőlegénynyel egymás után, a mely ablakból ama végzetes napon várta saját vőlegénye megér­keztét. És azután ott várt, mig a hintók újra vissza­robogtak, el a Brazovics ház előtt, most már vő­legény és menyasszony egy kocsiban, s nézett utánuk. S ha imádkozott ez idő alatt az új párért az egész gyülekezet, os bizonyosan ő is imádko­zott valamit reájuk! Timea nem találta olyan gyönyörűségesnek az esküvőt, mint a­hogy azt Zófi mama leírta előtte. A lelkészen nem volt semmi aranyköntös, aranysüveg; nem is hozott az uj pár elé ezüst koronákat, hogy megkoronázza őket egymás urává, asszonyává; nem is énekeltek nekik semmit. — A vőlegény nemesi bársonyruhát vi­­­selt, boglárokkal, hattyuprémmel, s elég dél­­czeg alak volt, csak hogy a fejét mindig meghajt­va tartá, nem tudta azt olyan büszkén felhor­­dozni, a hogy kell a nemesi díszruha mellé. — Az a bűbájos szertartás sem következett be, mi­kor a vőlegényt ás menyasszonyt letakarják együtt egy selyem lepellel, s legelőször a szent­­séges árnyban találkoznak egyedül s a pap meg­fogja kezeiket és az oltár körül vezeti őket há­romszor. Ez is elmaradt most. El a közös pohár­ból ivás és a szent csók az oltár előtt, oltár sincs itt. Semmi sincs itt, csak egy fekete ruhás pap, a­ki beszél igen okos dolgokat, de a miknél mind igéretesebben hangzik az, hogy „gospodi pomiluj !“ —Még csak le sem térdepelnek egy­más mellé, úgy esküsznek. —­­A felizgató keleti képzelmet nagyon hidegen hagyta a szertartás nélküli protestáns esküvő. — Hiszen Tímea az egészből nem értett még egyebet, mint a szer­tartást. Talán idővel? A fényes lakodalom véget ért: a vendégek hazamentek, a menyasszony ott maradt vőlegé­nye házánál. Mikor Mihály végre egyedül maradt Tímeá­val, mikor leült melléje és kezét kezébe vette, úgy érze, hogy szive reszket s ez a remegés el­terjed egész valóján. Az a véghetetlen kincs, a mit birni úgy óhaj­tott, most már birtokában van. Csak karját kell kitárnia, hogy őt keblére vonja. — Nem meri! — Varázs alatt van. A nő, a feleség — nem tud az ő közellétéről semmit. Nem remeg és nem hevül. Ha csak egyszer lesütné szemeit ijedten, mi­dőn Mihály ujjai vállát érintik, ha egy szemér­mes elpirulás tűzárnya futna egyszer végig fehér arczán, meg volna törve a varázs, mely a kö­zeledőt megdermeszti; de ő hideg marad és nyugodt és szenvtelen, mint egy álomjáró. Mihály ugyanazt az alakot látja maga előtt, a kit ama végzetes éjszakán a halálból fölébresz­tett, a ki ott ült előtte ágya szélén, mint egy ol­tárkép, melyről a ránézőre a hideg sugárzik, a kinek arcza nem változik el sem akkor, midőn éji öltönye válláról lecsúszik, sem akkor, midőn azt mondják neki, hogy atyja meghalt. És most sem, midőn azt súgják fülébe: „ked­vesem.“ Egy alabástromszobor az. — Egy szobor mely hajlik, simul, enged, de nem él. Néz, de nem biztat és nem félt. Teheti vele, a mit akar, tűr mindent. Lebonthatja szép fényes haját s el­szórhatja vállain; megközelítheti ajkaival fehér arczát s tüzet lehelhet rá, nem gyújtja meg vele. Mihály azt hiszi, hogy ha keblére fogja vonni a jéghideg alakot, akkor meg lesz törve a va­rázs , de akkor még nagyobb reszketés fogja el. Úgy rémlik, mintha valami bűnt követne el, a­mely ellen természet, őrangyal és minden érző idegi­ fellázad. — Timéa . . . szól hozzá hízelgő suttogással; tudod-e, hogy te az én nőm vagy ? Timea szemébe néz és nyugodtan felel. — Az vagyok. — Szeretsz-e engem ? Ekkor bámulva nyitja fel reá nagy sötét­kék szemeit a hölgy, s e szemek tekintetéből annyit tanul meg a kérdező, mintha a csillagos ég minden titkaiba adatott volna meg egy pilla­natot vethetnie. Azután lezárja szemeit hosszú se­lyem szempilláival a hölgy. — Nem érzesz hozzám szerelmet ? cseng a férj epedő sóhajjal. Még egyszer e tekintet! A fehér arczú nő azt kérdezi: — „Mi az ?“ Mi az ? Mi az ? Világ minden bölcse meg nem tudja azt magyarázni annak, a­ki azt nem érti! Mi az ? Mi az ? Egy szó nem kell annak ahoz, a ki azt meg tudja magyarázni. — Óh te gyermek ! sóhaj­ta Timár, felállva neje mellől. Timéa is felállt. — Nem, uram, én nem vagyok gyermek. Én tudom, hogy mi vagyok ? Önnek neje. Önnek fogadtam azt, s Istennek megesküdtem rá. Hű­séges,­engedelmes neje leszek önnek. Ez a sor­som. Ön velem annyi jót tett, hogy egész életem önnek van lekötve. Ön nekem uram. És én min­dig tenni fogom azt, a­mit ön kiván, a­mit ön pa­rancsol. Mihály félrefordult és eltakarta arczát. Ez a minden fájdalmát eltagadó, lemondás­­teljes tekintet megfagyasztó vérének minden vá­gyát. Kinek volna bátorsága megölelni egy mar­tyrnőt , a szent kép szobrát a pálmaággal és a tövis koszorúval ? Kinek a vére forrna fel egy visszatérő halott menyasszonyért ? „Tenni fogom, a­mit ön parancsol!“ Mihály most kezdé sejteni, hogy minő rész diadalt szerzett! Nőül vett egy csodaszép alabí­strom szobrot. (Folytatása következik.) Vegyes apróságok. Tehát maradunk in statu quo. Az ellenzék megragadta a kormánypártnak azt a kezét, melylyel ez a nép jogai után nyúlt, s miután nincs ereje ellenfelét leküzdhetni, legalább igyek­szik visszatartani azt a kezet, hogy bűnös szán­­dékát végre ne hajthassa. A kínos küzdelem ki fogja meríteni az ellen­zék erejét, de legalább megmarad számára az a tudat, hogy a­hol a honpolgárok jogainak meg­védéséről volt szó, ott nem kímélte erejét és tu­dott őre lenni annak, a­minek őrévé a nemzet tette, egész a megszakadásig. * Ez az egész állapot egy vérfagyasztó jelenetre emlékeztet engem, melyet Deák Ferencz több­ször elbeszélt ismerőseinek, mint legválságosabb mozzanatát válságos mozzanatokban oly gazdag életének. Tudtomra e jelenet még nem volt leírva s mi­után önmagában is érdekes, de a mostani hely­zethez való hasonlata a reá emlékezést önkény­telen fölidézi, megkísérlem leírni, a­mint hal­lottam. Országgyűlési tudósítás. A képviselőház ülése mart. 27. Az interpellátiók­­beadása után a válasz­tási tvjavaslat tárgyalásának folytatása lévén napirenden, szót emel Körmendy Sándor. A tvjavaslat bevezetését nem fogadhatván el, áttér Madarász indítvá­nyára s azt pártolja és védelmezi. Hangsúlyozza, hogy míg a természet nem a szerint tett különb­séget az emberek közt és osztotta ki a tehetséget köztük, a­mint bíborban vagy daróczban járnak, igazságtalannak tartja, hogy a választási tvja­vaslat által mintegy 12 osztályba soroztatik a hazai jogosultak száma, tehát mintegy 12-féle kaszt állíttatik fel a honpolgárok közt; ott van mindjárt az első szakaszban a kutyabőrösök osztálya, a 2-ik szakasznak első része szól a törzsökös telkes gazdákról, az úgynevezett „kék­­beliek“-ről, ezekről a nép aristocratáiról, míg a másik része szól a bocskoroso­k osztályáról; a 3- ik szakasz a k­­­ikezdése mintegy az ország főbb részét képviseli, az úgynevezett „kékvérű­­ek“-et;a b) pont az úgynevezett nyárspolgáro­­kat, hausherreket; a c) pont a tőzséreket; a 4- ik pont a kevert népeket; a 5-ik pont a sza­tócsokat ; a 6-ik pont a philistereket; a 7-ik pont a dis minorum gentiumot; a 8-ik az úgyne­vezett fullajtárokat; a 9-ik a svájczi gárdát, mire a kormánynak oly nagy szüksége van, a­mire bizton számíthat. Ezután reflectálva azon balközépi szónokok beszédeire, kik nem fogadják el az általános szavazatjogot, mivel azt még korainak tartják, — ezeknek azt jegyzi meg szónok, hogy e tekin­tetben egy állásponton vannak a jobboldallal és az ó-conservativekkel, kik szintén e szempontból ellenzik a suffr. universelle behozatalát. Pártolja Madarász indítványát és ajánlja an­nak elfogadását, ami,ha megtörténnék, nem lenne szükséges ápril 19-ig beszélni, hogy a tvjavaslat törvényerőre ne emelkedhessék. Ezáltal elesné­nek a tvjavaslat sérelmes passusai. (Élénk he­lyeslés a szélső balon.) Salamon Lajos Körmendyvel szemben azt jegyzi meg, hogy a balközép pártban az általános szavazatjog nyílt kérdés és nem képez pártkérdést. Szónok is pártolja az általános szavazatjogot, de azért nem kárhoztatja azokat, kik annak be­hozatalát korainak tartják. Már 1848. óta ugyan­azon választó kerületnek képviselője s választói­j­nak »A» része a szegényebb osztályhoz tartozik a­z mégis ellenállottak minden vesztegetésnek, a mi arról tanúskodik, hogy a nép érett a suff. universellere. Teljes meggyőződésből pártolja Madarász indítványát. (Helyeslés balról.) Körmendy S. azt jegyzi meg, hogy csak azokra értette, hogy egy állásponton vannak a jobboldallal és a konservativekkel, kik az ált. szav. jogot még korainak tartják, de ezen meg­jegyzését nem értette az egész balközépre. Domahidy Ferencz ámbár elvben teljesen pártolja és igazságosnak tartja az általános szavazatjogot, azonban annak alkalmazását most nem tartja helyt­­ levőnek, nem mintha a népet erre éretlennek látná és hinné,mert azt érettnek tartja a suff. universellere, hanem mert ily ösz­­szetákolt,annyi sok hibát és hiányt rejtő tvjavas­­lattal, mint a jelenlegi, nem tartja összeférőnek az általános szavazat kimondását, mert ehhez épen úgy illenék, mint a mesebeli állatra az oroszlán bőre , hanem igenis kívánja azt, hogy a legközelebbi országgyűlés alkalmával készíttessék az általános szavazat elvére fektetve s a titkos szavazati jog alkalmazhatóságának érvényben hagyásával egy egészen új, minden kellékkel el­látott, világos,összefüggés a haza minden polgá­rára — természetesen Erdélyt is mint e haza kiegészítő, s alkatrészét, ide értve — egyenlően kiható választási törvény. Jelenleg Madarász József indítványát csak mint egy kitűzött zász­­­­lót üdvözli, a­mely felé mindnyájunknak töre­kedni kell. Érintve a törvjavaslatnak jogfosztó természetét és irányát, hangsúlyozza, hogy minden kormány­nak legelső kötelessége lenne, a népek nyugal­mát biztosítani még azon esetre is, hogyha az elégületlenség a nép kebelében bármely okból felidéztetnék, a kormány kötelessége azt hozza magával, hogy azokat lecsillapítsa, nem pedig hogy tettei által önmaga idézze fel. Már­pedig a kormány maga is elismeri azt, hogy a jogoktóli megfosztás elég édetlenséget szokott kelteni. A jogcsorbítás tana pillanat­lag egyeseknél phylo­­sophiai resignatiót idézhet elő, ha tartós, a tö­megnél zsibbadtságot és elfásultságot, de egyet nem eredményezhet soha: kielégítést s a mege­légedésnek azon nemét, a­mely nélkül minden politikai intézkedés csak ideiglenes, mert termé­szeténél fogva csak addig tarthat, a­meddig tart a kényszer­helyzet, s a hatalom nyomása, és igy a jogcsorbítás utana politikai elvvé alkotmányos államban nem válhat soha, mert nélkülözi azon egyetlen erkölcsi rugót, mi ennek fő kelléke, a szabadságot. Pártolja Csernátony indítványát. (Helyeslés balról.) Jankovics Miklós megjegyezvén, hogy azt az egyet senki sem tagadhatja meg tőlünk, hogy midőn mi javaslatot parlam­entáris házszabá­lyainkban gyökerező jogos cselekvénynyel meg­gátolni törekedünk, és meggátoltuk, akkor csak egy, a szabadság, a nép jogai ellen irányzott javaslatot gátoltunk meg törvénynyé tenni. (He­lyeslés balfelől.) megróvja a kormánynak ma­gatartását , hangsúlyozza, hogy a sürgős és fon­tos reform­ívja­vaslatok csak kortesfigusok, esz­közök és fegyverek akarnak lenni a kormány és pártja mellett és mi ellenünk, semmi más ko­moly férfias szándék nincs, mert ha volna, akkor hogyan utasíthatta volna vissza a jobboldal és a kormány az ellenzéknek azon indítványát, hogy ezen reform­­j­avaslatok, melyek keresztülvitele, törvénynyé való emelése,az ország nagy részének érdekében van, midőn azt javasolta az ellenzék, hogy e törvényjavaslatok parallel ülésekben tár­gyaltassanak, a választás és 5 éves mandátumról szóló 2 rendbeli és általunk jogfosztóknak ismert javaslatokkal,akkor hogy ellenezhette a kormány és pártja, miként tehette volna ezt, ha neki az volna szándéka, hogy a reformjavaslatok ez ülés­szak alatt legyenek tárgyalva és törvényerőre emelve ? Világos bizonyítéka ez annak, hogy a kor­mánynak nem az a szándéka, hogy ezek legye.

Next