A Hon, 1872. március (10. évfolyam, 50-76. szám)
1872-03-28 / 73. szám
73. szám, X. évfolyam. Reggeli kiadás. Pest, 1872. Csütörtök, mártius 28. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszíni Előfizetési dijs Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra................................1 frt 85 kr. 3 hónapra . . . . . . . 5 50 „ 8 hónapra..............................11 „ — . A p esti kiadás postai ktönküldéséért felülfizetés havonként ... .30 far. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek-terv 7. sz. Beiktatási filí 9 hasábos ilyfále betű sora . . . 9 ks. Bélyegdij minden beiktatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb feltételek alatt vetetnek fel. Nyílttéri 5 hasábs petitsorért . . . 25 kr. Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési felhívás: „A H 0 N“ X-ciik évi folyamára. Előfizetési árak: Egész évre . . . 211 ft — kr. Félijévra . . . 11 ft — kr. Negyedévre . . . 5 ft 50 kr. Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre e postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése tíz írtig csak 5, 10 frton felül pedig tiz krba kerül. Az előfizetések a „Hon kiadóhivatala“ czim alatt Pest, ferencziek tere 7. sz. alá küldendők. A HON kiadóhivatala. PEST, MÁRTIUS 27. Visszautasítás. A Tisza Kálmán indítványát, hogy a reformtörvényeket az országgyűlés ünnepnapokon, rendkívüli ülésekben tárgyalja — ma a jobboldali többség leszavazta. íme ez volt utolsó kísérletünk,hogy a szükséges reformok keresztül menjenek — alkotmányos utón, és a jobboldal ezt is meghiusitá. Valóban megáll eszünk és nem tudjuk mit gondoljunk ez eljárás felől. Sem indokolni, sem magyarázni nem tudjuk azt. Mert, ha a választási törvényben és 5 éves országgyűlés behozatalában nem kapacitálható a többség, ezt lehet indokolni pártérdekkel, lehet magyarázni a többség hatalmának zsarnoki használatából és hatalmi terjeszkedéséből.De,hogy miféle érdek, miféle czél súgja a jobboldalnak azt, hogy az égető törvényjavaslatokat rendkívüli időben sem tárgyalja alkotmányosan, azt valóban megérteni, kimagyarázni is képtelenek vagyunk. A jobboldal valóban satyrát űz a parlamentarizmusból és ennek alapjából : a többség jogaiból. — Érett, higgadt férfiak helyett — makacs gyermekek és minden szentből , szépből játékot űző politikai hazárdjátékosok lehetnek azok csak, kik a többség jogát nemcsak a nép jogainak megszorítására használják fel, hanem czéljaik elérése miatt megakadályoznak minden szükséges és hasznos reformot vagy legalább azok alkotmányos tárgyalását lehetetlenítik. A jobboldal a választási és 5 éves országgyűlésre vonatkozó törvényjavaslatokat annyira fontosaknak, annyira szükségeseknek tartja, hogy ezeknek letárgyalását ebbe teszi a főváros rendezésének, a kolozsvári egyetemnek, a bácsi szűkölködőknek. De, hogy az ország közlelkiismerete legalább elfojtva maradjon és hangosan fel ne jajduljon — a jobboldal alkotmányellenes machiavellizmusa egy új módot talált ki: megszavaztatja a szükséges törvényjavaslatokat is, de azokat alkotmányosan tárgyalni nem engedi. „Védjük a Parlamentarismus!“! Ezt kiáltja a jobboldal, midőn a jogmegszorító törvényjavaslatokban engedni nem akar. „Védjük a Parlamentarismus!! Ezt kiáltja, midőn Tisza alkotmányos indítványát minden szó és indokolás nélkül, lelkiismeretlen szavazással visszautasítja. „Védjük a parlamentarismust!“ Ezt kiáltja végül akkor is, mikor a Parlamentarismus kijátszásával, alkotmányos tárgyalás nélkül, patens alakban hoz meg oly törvényeket, milyen a sok megfontolást igénylő fővárosi és kolozsvári egyetemről szóló. Valóban nevetnünk kellene, ha oly szomorú nem lenne az, hogy azok a magyar emberek, kik évtizedekenát védték az alkotmányt , ily csúful sértik m meg azt, mikor hatalmukba jutott. Tehát “a jobboldal szerint, a választási törvényben vagy 5 éves országgyűlésben engedni, tiltja a Parlamentarismus , de nevezetes törvényeket alkotmányos tárgyalás nélkül, patens alakban hozni meg — ez már megegyezik a parlamentarismussal! Hol itt a logika? hol itt a következetesség ? hol vannak az alkotmányos alapfogalmak ? Ne keressetek itt sem logikát, sem következetességet, sem alkotmányosságot; a legszeszélyesebb, legönkényesebb zsarnokkal, egy meggondolatlan többséggel van itt bajunk. Ez a logikát és alkotmányosságot száján hordozza, de tetteiben a római nőt követi, ki így kiáltott rabszolgájához : „Sic volo, sic jubeo, stat pro ratione voluntas. “ Hazám, meddig tűröd e gőgös többséget — ez alkotmányos zsarnokságot? — A főrendiház távollevő tagjait az elnökség felhívja, hogy április 4 -én d. e. 11 órakor tartandó ülésre megjelenjenek. A negyvenes években lerándult az akkor még erőteljes, daliás s legkevésbé sem öreg ur rokonai látogatására, Nyékhez Z. megyébe. Egy forró nyári délutánra következő alkonyatkor magához vevén a kis N-y fiukat (egyikük ma országgyűlési képviselő) s nevelőjükkel együtt elindult sétálni. Messze haladtak a falutól az országúton, egy fa hídon keresztül, tágas, messzenyúló rónaság közepén, melyen se jobbra, se balra nem látszott sehol egy kő, egy bokor. Kopár szántóföld volt az, ameddig csak a szem ellátott, s a szekérút is csak annyiban különbözött a többi földtől, hogy két oldalt kissé fel volt árkolva s az árokban pocsolya csillogott a tegnapi esőviztől. Jó messze a szekéruttól legelészett a falu csordája. Mikor ennek az irányába értek, jó félórányi távolságra lehettek a falutól. E pillanatban valami fekete tömeg látszott kiválni a csordából s gyors futamban iramodott egyenesen a sétálók felé. A bika volt, egy bősz vad állat, mely sok embert megcsufított már a faluban. Nagy ugrásokban közeledett a sétálók felé s hol megállt, magasra emelt fejjel szimatolva a légben, bőr újra neki rugaszkodott s szügyébe vágott fővel, előre szegzett szarvakkal rohant egyenesen annak a helynek, ahol Deák Ferencz állott a halálra rémült kisfiukkal és a nevelőkkel. Menekvésről szó sem lehetett, a falu sokkal távolabb volt, semhogy azt futással úgy elérni reményük lehetett volna, hogy a bika utat ne érje; se fa, se épület, se más menedékhely a közelben. Megdermedve álltak meg tehát az országúton s nem tudtak egy tapodtat sem tenni, lábaik mintha gyökeret eresztettek volna a földbe. E közben a bősz állat mind közelebb jött, kitágult orrlyukaiból szuszogva lövelt ki a forró pára és nagy kerek szemei haragos vérben úsztak. Isten lehet itt az irgalmas egyedül. Deák Ferencz az utolsó pillanatban hátra házita a gyermekeket s előre állt, hogy rohamában a vad állat őt találja legelöl. Az pedig alig volt már tiz lépésnyire a mint előre szegzett szarvaival bőszülten rohant. Már csak épen a szekérút melletti alacsony földhányás, kis árok és a pocsolya választá el s épen neki készült, hogy ezeken is keresztül vesse magát. A véletlen Volt-e, vagy pedig valami megmagyarázhatlan erő hozta úgy magával, hogy amint ez utolsó ugrást is meg készült tenni, s fejét fölemelte, vérben úszó szeme legelőször is a Deák Ferencz merev tekintetével találkozzék. A vad állat szörnyű rohamában egyszerre megállt, mintha kővé vált volna s megmaradt abban a helyzetben, a melyben akkor volt, mikor tekintete emberi szemmel találkozott. Borzasztó pillanat van, ez ! A küszült vadállatot leszögezve tartá az emberi szem delejes folyama s e megmagyarázhatlan erő elég volt azt öt hat lépésnyi távolban megállítani, hogy meg ne tehesse az utolsó szökést Deák Ferencz folyvást merőn, élesen nézett a megdermedt bika mozdulatlan szemébe,mely nem tudta tekintetét másfelé forditani. Több perczig néztek igy egymásra mozdulatlanul s akkor Deák, a nélkül, hogy szemét levette volna az állat szeméről, csendesen, halkan oda szólt a nevelőhöz, hogy induljon lassan a gyermekekkel a falu felé. Azok megindultak, de a legnagyobb fiú nem akart menni. Ott maradt s halkan jelenti bátyjának, ki folyvást a bikára nézett, hogy már jó távol vannak, már elérték a hidat, onnan már elmenekülhetnek. Ekkor Deák egy lépést kisértett meg hátrafelé, szakadatlanul a bika szemébe meresztve tekintetét. Az állat nem mozdult, így következett a második, harmadik lépés is, lassan, óvatosan. A bika még mindig mozdulatlan maradt. A hátrálás folyt csendesen, arccal mindig az állat felé. Már annyira jutottak, hogy a még mindig lebűvölve álló bikának szemét nem vehették ki többé, de Deák még akkor is oda nézett, ahol a szemet sejté. De annyit még jól kivehettek, hogy az idomtalan állat lábai elkezdenek csendesen, de mindig jobban reszktui, míg egyszerre testének többi izma rángatódzó convulrokba jött, mire az állat, mint valami delejes álomból ébredve, hirtelen felvágta fejét, egész testét hirtelen megrázta s egyet kanyarodva, eszeveszett futással rohant vissza a csorda felé. Mindnyájan meg voltak mentve. Sebes lépésekkel haladtak a falu felé, de már a háznál Deák Ferenczet alig bírták lábai. Ágyba kellett feküdnie. Ki volt merülve, s úgy érezte magát, mintha minden tagját összetörték volna. * Hitte volna az öreg úr, hogy életének ezt a válságos pillanatát még egyszer átéli ? Pedig lám, ami most az országgyűlésen foly, az nem egyéb, mint kétségbeesett farkasszem nézés a bősz bikával. Csak az a különbség, hogy most a bősz bika szerepet a Deákról nevezett párt, a Deákét pedig az ellenzék vette át. Él bennünk a hit, hogy az a delejes erő most is meg fogja állítani az eszeveszett rohamot s az ellenzék merész tekintete lebűvöli a bőszült állatot legalább addig, míg a gyermekek —a választópolgárok fenyegetett jogai — túl lesznek azon a hídon, a melyen túl, ha csak maguk nem akarnak vesztükbe rohanni, nincs többé mitől tartanok. Velünk aztán tegyen a bika a mit akar. Törs Kálmán. A „HON“ TÁHOZÁSA. Az arany ember. Regény öt kötetben, irta JÓKAI MÓR. Harmadik kötet: A senki szigete. Az alabastrom szobor menyegzője. (49. Folytatás.) Az első kihirdetéstől a menyegzőig két hetet kellett elvárni, az alatt Mihály mindennapos volt Tímeánál. A leány őszinte nyájassággal fogadta mindig. Mihály boldog volt a jövendő előérzetében. Valahányszor Tímeát látogatni jött, menyaszszonyát Athalie társaságában lelte. Athalie rendesen ürügyet talált, hogy a szobát elhagyhassa, s ő helyette azután Zófia asszony jelent meg. Zófi mama aztán tartotta Mihályt válogatott magasztalásokkal, hogy milyen kedves leány az ő menyasszonya, hogy mennyit emlegeti a kedves jó Mihályt, aki róla olyan jól gondoskodott, mikor a szent Borbálán jöttek; hogy mentette meg a hajótöréstől, a törökök általi elfogatástól; hogy esett miatta a vízbe, hogy vitte ki a sülyedő hajóból, hogy ment vissza a víz alá az ottfeledt vagyonáért. Hogy tartotta tündérmesemondással, mikor a veszélyes helyeken jártak, s hogy keresett számára nyughelyet egy puszta szigeten ? Aztán, hogy ápolta betegségében a hajón? Nélküle bizonyosan meghalt volna. Zófi mama a legapróbb körülményekről is értesülve volt, miket nem tudhatott más, csak Timéa, s Mihályi boldog volt, hogy Timéa azokra még emlékezik. Hitte, hogy a leány, ki ezeket Zófia asszonynak elmondja, ez által tanúsítja, hogy őt mégis szereti. — Óh ha tudná, kedves Levetinczy, menynyire ragaszkodik önhöz ez a leány ! S Timéa nem jött zavarba, mikor ezt hallá mondani. Nem szenvelgett szemérmetes tiltakozással, de nem is bizonyított az állítás mellett szemérmes elpirulással. Szerény, komoly és engedelmes volt Mihály iránt. Engedte kezét kezébe venni, engedte hosszasan szemeibe nézni, s ha jött, ha távozott, megszokta kezét és mosolygott rá. És Zófi asszony mindennap tudott valami új dolgot mondani Mihálynak, amit Timea regélt el neki felőle. Tímár elhitte, hogy ő az a boldog ember, akit e nő szeretni fog. A menyegzői nap is eljött. Messzeföldről összecsődült vendégsereg hosszú hintósora állt végig az utczán, miként ama boldogtalan napon , de ezúttal semmi szerencsétlenség nem történt. A menyasszonyt a hajdani Brazovics háztól, mely most már sajátja volt, vitte el a vőlegény a templomba,a menyegzős lakoma pedig a vőlegény házánál volt rendezve. Zófi mama el nem engedé, hogy a lakoma rendezésére ő ügyeljen fel. Athalie pedig otthon maradt, egyedül, a hajdani apai háznál, s ugyanabból az ablakból nézte, elrejtőzve egy függöny mögé, hogy indul meg a hintók hosszú sora a nyoszolyókkal, násznagyokkal, a vőfélyekkel, a menyasszonynyal, a vőlegénynyel egymás után, a mely ablakból ama végzetes napon várta saját vőlegénye megérkeztét. És azután ott várt, mig a hintók újra visszarobogtak, el a Brazovics ház előtt, most már vőlegény és menyasszony egy kocsiban, s nézett utánuk. S ha imádkozott ez idő alatt az új párért az egész gyülekezet, os bizonyosan ő is imádkozott valamit reájuk! Timea nem találta olyan gyönyörűségesnek az esküvőt, mint ahogy azt Zófi mama leírta előtte. A lelkészen nem volt semmi aranyköntös, aranysüveg; nem is hozott az uj pár elé ezüst koronákat, hogy megkoronázza őket egymás urává, asszonyává; nem is énekeltek nekik semmit. — A vőlegény nemesi bársonyruhát viselt, boglárokkal, hattyuprémmel, s elég délczeg alak volt, csak hogy a fejét mindig meghajtva tartá, nem tudta azt olyan büszkén felhordozni, a hogy kell a nemesi díszruha mellé. — Az a bűbájos szertartás sem következett be, mikor a vőlegényt ás menyasszonyt letakarják együtt egy selyem lepellel, s legelőször a szentséges árnyban találkoznak egyedül s a pap megfogja kezeiket és az oltár körül vezeti őket háromszor. Ez is elmaradt most. El a közös pohárból ivás és a szent csók az oltár előtt, oltár sincs itt. Semmi sincs itt, csak egy fekete ruhás pap, aki beszél igen okos dolgokat, de a miknél mind igéretesebben hangzik az, hogy „gospodi pomiluj !“ —Még csak le sem térdepelnek egymás mellé, úgy esküsznek. —A felizgató keleti képzelmet nagyon hidegen hagyta a szertartás nélküli protestáns esküvő. — Hiszen Tímea az egészből nem értett még egyebet, mint a szertartást. Talán idővel? A fényes lakodalom véget ért: a vendégek hazamentek, a menyasszony ott maradt vőlegénye házánál. Mikor Mihály végre egyedül maradt Tímeával, mikor leült melléje és kezét kezébe vette, úgy érze, hogy szive reszket s ez a remegés elterjed egész valóján. Az a véghetetlen kincs, a mit birni úgy óhajtott, most már birtokában van. Csak karját kell kitárnia, hogy őt keblére vonja. — Nem meri! — Varázs alatt van. A nő, a feleség — nem tud az ő közellétéről semmit. Nem remeg és nem hevül. Ha csak egyszer lesütné szemeit ijedten, midőn Mihály ujjai vállát érintik, ha egy szemérmes elpirulás tűzárnya futna egyszer végig fehér arczán, meg volna törve a varázs, mely a közeledőt megdermeszti; de ő hideg marad és nyugodt és szenvtelen, mint egy álomjáró. Mihály ugyanazt az alakot látja maga előtt, a kit ama végzetes éjszakán a halálból fölébresztett, a ki ott ült előtte ágya szélén, mint egy oltárkép, melyről a ránézőre a hideg sugárzik, a kinek arcza nem változik el sem akkor, midőn éji öltönye válláról lecsúszik, sem akkor, midőn azt mondják neki, hogy atyja meghalt. És most sem, midőn azt súgják fülébe: „kedvesem.“ Egy alabástromszobor az. — Egy szobor mely hajlik, simul, enged, de nem él. Néz, de nem biztat és nem félt. Teheti vele, a mit akar, tűr mindent. Lebonthatja szép fényes haját s elszórhatja vállain; megközelítheti ajkaival fehér arczát s tüzet lehelhet rá, nem gyújtja meg vele. Mihály azt hiszi, hogy ha keblére fogja vonni a jéghideg alakot, akkor meg lesz törve a varázs , de akkor még nagyobb reszketés fogja el. Úgy rémlik, mintha valami bűnt követne el, amely ellen természet, őrangyal és minden érző idegi fellázad. — Timéa . . . szól hozzá hízelgő suttogással; tudod-e, hogy te az én nőm vagy ? Timea szemébe néz és nyugodtan felel. — Az vagyok. — Szeretsz-e engem ? Ekkor bámulva nyitja fel reá nagy sötétkék szemeit a hölgy, s e szemek tekintetéből annyit tanul meg a kérdező, mintha a csillagos ég minden titkaiba adatott volna meg egy pillanatot vethetnie. Azután lezárja szemeit hosszú selyem szempilláival a hölgy. — Nem érzesz hozzám szerelmet ? cseng a férj epedő sóhajjal. Még egyszer e tekintet! A fehér arczú nő azt kérdezi: — „Mi az ?“ Mi az ? Mi az ? Világ minden bölcse meg nem tudja azt magyarázni annak, aki azt nem érti! Mi az ? Mi az ? Egy szó nem kell annak ahoz, a ki azt meg tudja magyarázni. — Óh te gyermek ! sóhajta Timár, felállva neje mellől. Timéa is felállt. — Nem, uram, én nem vagyok gyermek. Én tudom, hogy mi vagyok ? Önnek neje. Önnek fogadtam azt, s Istennek megesküdtem rá. Hűséges,engedelmes neje leszek önnek. Ez a sorsom. Ön velem annyi jót tett, hogy egész életem önnek van lekötve. Ön nekem uram. És én mindig tenni fogom azt, amit ön kiván, amit ön parancsol. Mihály félrefordult és eltakarta arczát. Ez a minden fájdalmát eltagadó, lemondásteljes tekintet megfagyasztó vérének minden vágyát. Kinek volna bátorsága megölelni egy martyrnőt , a szent kép szobrát a pálmaággal és a tövis koszorúval ? Kinek a vére forrna fel egy visszatérő halott menyasszonyért ? „Tenni fogom, amit ön parancsol!“ Mihály most kezdé sejteni, hogy minő rész diadalt szerzett! Nőül vett egy csodaszép alabístrom szobrot. (Folytatása következik.) Vegyes apróságok. Tehát maradunk in statu quo. Az ellenzék megragadta a kormánypártnak azt a kezét, melylyel ez a nép jogai után nyúlt, s miután nincs ereje ellenfelét leküzdhetni, legalább igyekszik visszatartani azt a kezet, hogy bűnös szándékát végre ne hajthassa. A kínos küzdelem ki fogja meríteni az ellenzék erejét, de legalább megmarad számára az a tudat, hogy ahol a honpolgárok jogainak megvédéséről volt szó, ott nem kímélte erejét és tudott őre lenni annak, aminek őrévé a nemzet tette, egész a megszakadásig. * Ez az egész állapot egy vérfagyasztó jelenetre emlékeztet engem, melyet Deák Ferencz többször elbeszélt ismerőseinek, mint legválságosabb mozzanatát válságos mozzanatokban oly gazdag életének. Tudtomra e jelenet még nem volt leírva s miután önmagában is érdekes, de a mostani helyzethez való hasonlata a reá emlékezést önkénytelen fölidézi, megkísérlem leírni, amint hallottam. Országgyűlési tudósítás. A képviselőház ülése mart. 27. Az interpellátiókbeadása után a választási tvjavaslat tárgyalásának folytatása lévén napirenden, szót emel Körmendy Sándor. A tvjavaslat bevezetését nem fogadhatván el, áttér Madarász indítványára s azt pártolja és védelmezi. Hangsúlyozza, hogy míg a természet nem a szerint tett különbséget az emberek közt és osztotta ki a tehetséget köztük, amint bíborban vagy daróczban járnak, igazságtalannak tartja, hogy a választási tvjavaslat által mintegy 12 osztályba soroztatik a hazai jogosultak száma, tehát mintegy 12-féle kaszt állíttatik fel a honpolgárok közt; ott van mindjárt az első szakaszban a kutyabőrösök osztálya, a 2-ik szakasznak első része szól a törzsökös telkes gazdákról, az úgynevezett „kékbeliek“-ről, ezekről a nép aristocratáiról, míg a másik része szól a bocskorosok osztályáról; a 3- ik szakasz a kikezdése mintegy az ország főbb részét képviseli, az úgynevezett „kékvérűek“-et;a b) pont az úgynevezett nyárspolgárokat, hausherreket; a c) pont a tőzséreket; a 4- ik pont a kevert népeket; a 5-ik pont a szatócsokat ; a 6-ik pont a philistereket; a 7-ik pont a dis minorum gentiumot; a 8-ik az úgynevezett fullajtárokat; a 9-ik a svájczi gárdát, mire a kormánynak oly nagy szüksége van, amire bizton számíthat. Ezután reflectálva azon balközépi szónokok beszédeire, kik nem fogadják el az általános szavazatjogot, mivel azt még korainak tartják, — ezeknek azt jegyzi meg szónok, hogy e tekintetben egy állásponton vannak a jobboldallal és az ó-conservativekkel, kik szintén e szempontból ellenzik a suffr. universelle behozatalát. Pártolja Madarász indítványát és ajánlja annak elfogadását, ami,ha megtörténnék, nem lenne szükséges ápril 19-ig beszélni, hogy a tvjavaslat törvényerőre ne emelkedhessék. Ezáltal elesnének a tvjavaslat sérelmes passusai. (Élénk helyeslés a szélső balon.) Salamon Lajos Körmendyvel szemben azt jegyzi meg, hogy a balközép pártban az általános szavazatjog nyílt kérdés és nem képez pártkérdést. Szónok is pártolja az általános szavazatjogot, de azért nem kárhoztatja azokat, kik annak behozatalát korainak tartják. Már 1848. óta ugyanazon választó kerületnek képviselője s választóijnak »A» része a szegényebb osztályhoz tartozik az mégis ellenállottak minden vesztegetésnek, a mi arról tanúskodik, hogy a nép érett a suff. universellere. Teljes meggyőződésből pártolja Madarász indítványát. (Helyeslés balról.) Körmendy S. azt jegyzi meg, hogy csak azokra értette, hogy egy állásponton vannak a jobboldallal és a konservativekkel, kik az ált. szav. jogot még korainak tartják, de ezen megjegyzését nem értette az egész balközépre. Domahidy Ferencz ámbár elvben teljesen pártolja és igazságosnak tartja az általános szavazatjogot, azonban annak alkalmazását most nem tartja helyt levőnek, nem mintha a népet erre éretlennek látná és hinné,mert azt érettnek tartja a suff. universellere, hanem mert ily öszszetákolt,annyi sok hibát és hiányt rejtő tvjavaslattal, mint a jelenlegi, nem tartja összeférőnek az általános szavazat kimondását, mert ehhez épen úgy illenék, mint a mesebeli állatra az oroszlán bőre , hanem igenis kívánja azt, hogy a legközelebbi országgyűlés alkalmával készíttessék az általános szavazat elvére fektetve s a titkos szavazati jog alkalmazhatóságának érvényben hagyásával egy egészen új, minden kellékkel ellátott, világos,összefüggés a haza minden polgárára — természetesen Erdélyt is mint e haza kiegészítő, s alkatrészét, ide értve — egyenlően kiható választási törvény. Jelenleg Madarász József indítványát csak mint egy kitűzött zászlót üdvözli, amely felé mindnyájunknak törekedni kell. Érintve a törvjavaslatnak jogfosztó természetét és irányát, hangsúlyozza, hogy minden kormánynak legelső kötelessége lenne, a népek nyugalmát biztosítani még azon esetre is, hogyha az elégületlenség a nép kebelében bármely okból felidéztetnék, a kormány kötelessége azt hozza magával, hogy azokat lecsillapítsa, nem pedig hogy tettei által önmaga idézze fel. Márpedig a kormány maga is elismeri azt, hogy a jogoktóli megfosztás elég édetlenséget szokott kelteni. A jogcsorbítás tana pillanatlag egyeseknél phylosophiai resignatiót idézhet elő, ha tartós, a tömegnél zsibbadtságot és elfásultságot, de egyet nem eredményezhet soha: kielégítést s a megelégedésnek azon nemét, amely nélkül minden politikai intézkedés csak ideiglenes, mert természeténél fogva csak addig tarthat, ameddig tart a kényszerhelyzet, s a hatalom nyomása, és igy a jogcsorbítás utana politikai elvvé alkotmányos államban nem válhat soha, mert nélkülözi azon egyetlen erkölcsi rugót, mi ennek fő kelléke, a szabadságot. Pártolja Csernátony indítványát. (Helyeslés balról.) Jankovics Miklós megjegyezvén, hogy azt az egyet senki sem tagadhatja meg tőlünk, hogy midőn mi javaslatot parlamentáris házszabályainkban gyökerező jogos cselekvénynyel meggátolni törekedünk, és meggátoltuk, akkor csak egy, a szabadság, a nép jogai ellen irányzott javaslatot gátoltunk meg törvénynyé tenni. (Helyeslés balfelől.) megróvja a kormánynak magatartását , hangsúlyozza, hogy a sürgős és fontos reformívjavaslatok csak kortesfigusok, eszközök és fegyverek akarnak lenni a kormány és pártja mellett és mi ellenünk, semmi más komoly férfias szándék nincs, mert ha volna, akkor hogyan utasíthatta volna vissza a jobboldal és a kormány az ellenzéknek azon indítványát, hogy ezen reformjavaslatok, melyek keresztülvitele, törvénynyé való emelése,az ország nagy részének érdekében van, midőn azt javasolta az ellenzék, hogy e törvényjavaslatok parallel ülésekben tárgyaltassanak, a választás és 5 éves mandátumról szóló 2 rendbeli és általunk jogfosztóknak ismert javaslatokkal,akkor hogy ellenezhette a kormány és pártja, miként tehette volna ezt, ha neki az volna szándéka, hogy a reformjavaslatok ez ülésszak alatt legyenek tárgyalva és törvényerőre emelve ? Világos bizonyítéka ez annak, hogy a kormánynak nem az a szándéka, hogy ezek legye.