A Hon, 1872. augusztus (10. évfolyam, 176-200. szám)
1872-08-07 / 181. szám
181 szám. I. évfolyam. Reggeli kiadás. Pest, 1872. Szerda, aug 7. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bémentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza-Kiadó-hivatal:Ferencziek tere 7.sz.fülaszuit. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz horuvs reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra.................................... írt 85 kr. 8 hónapra.............................n ion 6 hónapra............................. • “n Az esti kiadás postai különkiadéséért felülfizetés havonkint . . . . 80 kr. Az előfizetés az út folytán minden hónapban megkezdhető, • ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog szállítatni. POLITIKAI ES KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. HIMNETKSztK szintű arg mint előfizetése k a ikadaliiv itallon (ferencziek tere 7. szám) küldendők. Előfizetési felhívás „A H 0 N“ -dik évi folyamara. BlSfiMtM árak: Egész évre . . • Fél évre . • • 11 ft — kr. Negyed évre . . 6 ft 50 kr. (jRägr*' Külön előfizetési iveket nem küldünk lsét. Előfizetésre s postai utalványokat kérjük hasabílni, melyek bérmentesít!*«? tíz írtig csak 6, 10 fríon felül pedig tíz krba kerül. Az előfizetései: a „Hon kiadóhivatala* ozim alatt Pert, fermaxiek-terv 7. ti. alá küldendők. A HÖM kiadóhivatala. PEST AUGUSZTUS 6. Pest, aug. 6. Gróf Lónyay Menyhért Angolországban időzik. Kéjutazásnak mondják hivatalosan e kirándulást, félhivatalosan pedig pénzügyi alkudozásokról szólnak, amikkel ő excellentiája Londonban foglalatoskodik? Áll hihetőleg mind a két feltevés. Részünkről legalább nagyon természetesnek találjuk, ha a miniszerelnök úrnak, a választási mozgalom roppant erőfeszítései után, egy kis pihenés és szórakozásra van szüksége, de ismerve hazafias buzgalmát s, fáradhatlan tevékenységét, fel nem tettetjük, hogy csak 3—4 hétig is teljességgel lemondhasson országos üzletfoglalkozásról. A haza csak köszönettel veheti, ha drága miniszerelnöke még a szünidő alatt sem feledkezik meg az ország érdekeiről; talán még növeli a haza lekötelezettségét iránta azon körülmény, hogy miniszerelnöki szünidejét épen pénzügyministeri vendégszereplésre méltóztatik szentelni. Köztudomású dolog, hogy állampénztáraink nagyon üresek, pedig üres tárczák megtöltéséhez volt pénzügyministerünk jobban ért utódjánál. Fájdalom, nincs háborítatlan öröm e nyomorúság völgyében. Az egész ország oly örömest átengedné magát a kecsegtető reménynek, hogy Lónyay atyai s önzéstelen gondoskodása majd pénzt hoz nekünk külföldről, biztos, olcsó pénzt , s íme épen e perczet választja egyik ügyetlen barátja, a Pesti Napló, arra, hogy az elhíresedett Lévay-Lónyay-féle affaire indiscret felemlítése által erőnek erejével visszapillantásra kényszeresen, akarva nem akarva, a közönség most azt kérdezi, kutatja: várjon az előzmények után ítélve, mit várhat az ország az újabb hitelműveletektől ? Visszautasítván minden mendemondát, a rosz nyelvek gyanúsításait, előveszi a közönség mint egyedüli hiteles okmányt a hivatalos jelentést, melyet a pénzügyministerium csak néhány hónappal ezelőtt terjesztetett az országgyűlés elé ama nagy vasúti kölcsönről, melynek Lónyay gróf volt az indítója, alkudozója, főkezelője. Miről tanúskodik, mire tanit ama tapasztalat? milyen reményekre vagy aggodalomra jogosít ez Lónyay újabb pénzügyi alkudozásaira nézve? Az 1867. XIII. t. sz. felhívta s felhatalmazta a kormányt olyan mivelet létesítésére, mely 60 millió ezüst forintot szerezzen meg az országnak vasutak s csatornák építésére; e czélból 50 évre 4.650.000 forintnyi évi járadékra lekötelezte magát az ország, ami a megnevezett tőkének 70 százlékját teszi. Magától értetik, és erről az országgyűlési irományok is tanúskodnak, hogy a képviselőház a tőke s a járadék összegeit Lónyay úr javaslata szerint, vagyis előleges alkudozásai alapján szavazta meg. Ennek daczára mit látunk? Ha a kölcsönmivelet úgy hajtatik végre, mint Lónyay ezt külföldi barátjaival tervezte, nagy távolságban marad az eredmény a miniszer ígérete s a törvény határozata mögött. Készíttetett ugyanis kibocsátásra 709,380 drb 300 frankra (120 ezüst forint) szóló kötvény, melynek kibocsátási ára 215 francra tétetett. Ha elkelt mind a 709,380 kötvény, a bevétel felmegy 152,516,700 francra, vagyis 61,006,680 forintra. Minthogy pedig (mint azonnal látandjuk) a kibocsátási költségek majdnem négy milliót tettek ki, 60 millió, helyett csak 57 millió folyt volna be az állampénztárba! Vagy előre nem látta ezt Lónyay, ami alkudozási s számítási képességéről igen szomorú fogalmat adna; vagy előre tudta, s ezen esetben az igazság ellenkezőjét mondta az országgyűlésnek, midőn azt hitette el vele s a törvénybe azt iktattatta, hogy a 4.650.000 forintnyi évjáradék elegendő lesz 60 millió ezüst pénz beszerzésére. Nem sikerült a kölcsönnremlet, daczára Lónyay minden erőfeszítéseinek, óriási reklámcsinálásának s a felajánlott 73/1 százléknak. Ismeretes tény, hogy a kibocsátásra szánt 709,380 kötvényből csak 226,902 íratott alá. Bármily kellemetlen érzést keltett is a fiasco az első pereben, valódi szerencse volt az országra nézve pénzügyministerének e teljes felsülése. Kettős volt az előny. Egyrészről a tőkevásárnak azóta folytonosan javult helyzete következtében sikerült, az akkor alá nem íratott 482,478 kötvényt magasabb áron elhelyezni, mint minő az aláírási ár volt; más részről meg 1869. végén, azaz két évvel a kölcsön megkötése után, a kölcsöntőkének csak egy harmada körülbelül (21,213,746 ft.) volt befektetve ; a külön czélra fel nem használt maradvány itteni s külföldi intézetek rendelkezésére bocsátatott, mik 3—4 ° -t fizettek ugyanazon pénzért, melynek kamatja minekünk 7 7° -be kerül. Ha Lónyaynak sikerül 1867. év végén, az aláirás alkalmával, elhelyezni 215 francon minden kötvényeit — mit ő akkor fényes győzelemnek nézett volna — az ország a kötvények eladásából 2—3 millió forinttal kevesebbet húz mint a mennyit az valóban eredményezett, s azonkívül 1868. évtől egészen 1871-ig a két kamatláb különbsége által évenkint 1 — 3, millió forinttal nagyobb lett volna a veszteség. Bizony, és a magyarok istene s szembeszökőkig őrködik fölöttünk. Nagy pénzügyministerünk világhirü ügyessége 7 — 8 milliónyi veszteség-többlettel fenyeget; a minister számításait s törekvéseit meghiúsítja a legpompásabb fiasco, se veszteség-többlettől meg vagyunk kimérve! De nem mindenható, úgy látszik, a magyarok istene. Nem tudta megakadályozni azon csodás tüneményt, miszerint a nem sikerült kibocsátási mivelet minekünk sokkal nagyobb költségbe került, mint más országoknak teljesen sikerült kibocsátási miveletük. Megemlítettük már, hogy az aláírás alá bocsájtott 709,380 kötvényből csak 226,902 íratott alá, ami 23,172,367 forintot adott; mi volt e szégyenletes aláírási eredménynek a költsége? Eltekintve a 85,031 forinttól, melyet az állam pénztára kötvények előállítási és szállítási költségekért fölszámít, szintúgy a 219,037 fr. 15.A krajczártól, melyet a magyar kormánybiztos költött Párisban, a hivatalos számla még a következő kiadásokat sorolja fel: Société générale-nak megtérített kibocsátási költségek s külföldi bélyegek 1,111,364 fr. 400 A kr. Haber Mór párisi bankárnak megtérített kibocsátási költségek 2,052,872 fr. 85 kr. Fabry Mór párisi bankárnak megtérített költségek és franczia bélyegek 119,890— vagy összesen 3,284,127 ft 217* kr.: az aláirott összegnek 14,17%-ja! A közönséges életben a legátkozottabb uzsorásnak szidnék a tőkepénzest, aki 14 °/s-nyi commissiót vagy provisiót felszámolna ! Igaz ugyan,hogy a kimutatás szörnyen laconicus s annál kevésbé világos, így például Fábry Mór bankár nem is létezett akkor Párisban, hanem igenis egy ilynevű tőzsdealkusz (agent de change, Börsenmackler); más részről, köztudomású dolog, hogy Francziaországban az ajáírlás a magyar vasútkölcsönre csak a Société générale-nál történt, de semmi más intézet vagy bankháznál nem. Miképen magyarázhatjuk meg akkor azt, hogy mégis Haber Mór, csupa kibocsátási költségek fejében, majdnem kétszer annyit követel s kap is, mint a Société générale kibocsátási költségek s bélyegek fejében ? Hihetőleg, a kimutatás e lakonikus rejtélyessége az, ami alkalmat adott bizonyos gyanúsításokra. De melyik józanan gondolkozó ember táplálhatna gyanút, midőn a fent idézett kimutatásból, minden rövidsége daczára, kiviláglik, hogy az egész művelet a legtisztább, a legönzéstelenebb kezekre volt bízva, hogy Lónyay ő hozzá méltó nemeslelkű munkatársakkal dolgozott? Hiszen, az egész számlában egyetlenegy krajczárnyi követelés sem fordul elő szellemi munkálkodás, közvetítés, fáradozásért; mind a Société générale, mind Haber, mind Fabry úr kizárólagosan költségeik megtérítését kívánják s kapják is! Példás nagylelkűség, mely becsületére válik nemcsak az illető bankok s bankároknak,hanem szintúgy Magyarországnak, a mely ilyen nemes érzelmeket még bankárlelkekben is fel tud kelteni! Hacsak,fel nem tolná magát ezen aggodalmas kérdés , minthogy 14%-re rúgott a kibocsátási költség a legérzéstelenebb kezelésnél, milyen provisiót kellett volna fizetnünk, ha Lónyay történetesen a kibocsátási műveletet közönséges pénzemberi kezekre bízta volna? Mennyire ment volna fel a provisio, ha ezenkívül, még a mi minisztereink névkölcsönzők (protes-noms) segítségével (ami máshol néha-néha megtörténik) akartak volna ők is nyerészkedni? Talán felderíti a magas kormány mindezen homályosságokat a kilátásba helyezett sajtópörök alkalmával. Részünkről nem akarjuk kutatni a múltat, sem meg nem ítéljük, okulni akarunk belőle s tanítást kérni tőle a mai, vagy holnapi nap érdekében. Midőn gr. Lónyay újra kölcsön alkudozásokba bocsátkozik, semmi sem természetesebb, mint az, hogy előbbi nagy kölcsönmiveletében keressük, mit várhatunk vagy mitől kell félnünk a jövőben ? A 1867. vasutkölcsön hivatalos története (a nemhivatalost figyelemre sem méltatjuk), azt mutatja mindenek előtt, hogy Lónyay urnak (kit magán érdekeinek kezelésében meglehetős ügyesnek s szerencsésnek mondanak),igen szerencsétlen keze van, mikor az ország pénzügyeihez nyúl, hiszen az 1867. kölcsön kibocsátása a legeclatánsabb fiasco, melyet évtizedek óta tapasztalt valamely európai állam : a most szokásos túljegyzések helyett alig kaptuk a kért összegnek egyharmadát. Az is kiderült az 1867. kölcsön hivatalos történetéből (a nem hivatalost figyelemre sem méltatjuk) hogy Lónyay úr vagy csalódott a kölcsön értékesítésére vonatkozó számításaiban, a mint csalódott Kerkapoly is, midőn legújabb kölcsönének törlesztési évjáradékát 1 % -on alulinak állította a házban, míg valósággal a IV* V« -ot éri el,—vagy egyenesen az igazsággal ellenkező állítást tálalt a ház ebbe, midőn a 4,650,000 forintnyi évjáradékot elégségesnek mondta 60 millió ezüst forint beszerzésére. Akár így akár úgy, mindenesetre megbizhatlan. Megtanultuk továbbá a vasutkölcsön hivatalos történetéből (a nem hivatalost figyelemre sem méltatjuk), hogy ha Lónyaynak sikerült volna, kibocsátási tervét keresztül vinni,azaz mind a 709,380 kötvényt 215 frankért darabonkint 1867. év végén elhelyezni, még néhány millióval károsította volna az országot; csak teljes felsülése kevesltté veszteségünket e néhány millióval. Megtanulhattuk végre a vasútkölcsön hivatalos történetéből (a nemhivatalost figyelemre sem méltatjuk), hogy Lónyay úr közvetítése 1400 felül emeli a mellékköltséget vagy a provisiót, még akkor is, ha a legönzéstelenebb munkatársakra akad ; ha a bankárok s más közbenjárók vetélkednek vele az önfeláldozásig menő nagylelkűségben, semmi hasznot vagy nyereményt nem kívánván, hanem csak a „költségek megtérítését.“ Szemben e tényekkel világos, hogy midőn Lónyay úrra méltóztatik magyar kölcsön felvétele iránt alkudozni külföldön, kettős a mi feladatunk: imádkozni éjjel nappal a magyarok istenéhez, őrködjék most is, s nagyobb mérvben a haza érdekei felett; — a haza polgáraihoz pedig azt a figyelmeztetést intézni, melyet épen abban az országban, ahol most a mi m. t. miniszterelnökünk időzik, az utazó minden pályaudvarban olvashat: „vigyázzanak . . . ! “ ^^^mm**1^** Horn Ede. A „HON“ TARCZáJt. Színházaink betegsége. Pár év múlva félszázada lesz, hogy Kölcsey Ferencz a játékszín dolgát a nemzet közügyének nevezte s hatalmas beszédében ugyenekkor így panaszkodott: „Mostani vándor színészeinken nem láthatunk egyebet a mélyen megromlott német szinnen, még ha lehetséges, romlottabb visszatükröződésénél. A mi hideg lelketlenségünk elzsibbasztja íróinkat, kik magyarok lévén, magyar szivekhez szólhatnának s igy színjátszóink kénytelenek a bécsi ipórnép mulatságára koholt alacsony tréfákat szedni elő s azon puha érzelgősségü darabokhoz folyamodnak, melyeket a német nagyközség visszafordult ízléssel bámul s melyek a magyar férfias lélekkel oly elhatározólag ellenkeznek.“ A baj, melyről Kölcsey panaszol, úgy látszik, öröklött betegsége színpadunknak. Kölcsey lelkes fölszólalása s napjaink közé óhajokban, küzdelmekben és tettekben gazdag korszak ezik, melynek fó elve a nemzetiség és hazafiság élesztése, ébren tartása, ápolása volt a tanácskozások zöld asztala mellett, a szószéken, az irodalomnak csaknem minden ágában hatalmas szellemek tűntek fel, kik a nemzeti érzületet új lángolásra gyújtották, sőt az irodalomban egy specialiter nemzeti génre a népszínmű született, s mégis azt kell látnunk, hogy színházaink legnagyobb részénél még ma is idegen szellem uralkodik. A nemzeti jelleget többnyire csak a színlap homlokára nyomott országos czímer képviseli, s a hazai irodalom termeléseinek háttérbe szorításával, mindenütt csak az idegennek cultusa burjánozik. Egyetlen magasabb színvonalon álló műintézetünk, a nemzeti színház sem viseltetik ugyan kellő pietással a régibb korszakok hazai termelése iránt, miként ezt minden nemzet jobb színpada teszi, de nálunk legalább a külföld klassikus művei részesülnek ápolásban, míg a vidéki színészet -- dicséret a kevés kivételnek — egyenesen a napi divatnak hódol s nemes hivatásából legtöbbször jövedelmező üzletet csinál. A vidéki színészet működését évek óta figyelemmel kísérjük, de fájdalom, kevés oly jelt találunk, mely irányát és jövőjét illetőleg megnyugtatni lenne képes bennünket. Bármerre tekintünk, ziláltsággal, iránytalansággal s a köznapinak és selejtesnek kiváló dédelgetésével találkozunk. És e tekintetben nem csupán a kisebb vándorló csapatokat vádoljuk, melyeknek létezhetésükért gyakran a nemesebb ízlés rovására kell tenni áldozatukat, de korjelenségekkel találkozunk nagyobb és rendezettebb színtársulatainknál is, melyektől már elvszerű és nemesebb irányú működést várhatnánk. — Az előbbiek nem igényelhetik a kritika figyelmét, az utóbbiak kihívják ellenőrködését. Tudjuk, hogy sokaknál szerecsent mosdatunk, de meg nem állhatják, hogy vidéki színtársulataink egyik legnagyobb betegségéről és bűnéről meg ne emlékezzünk. E betegség, a németországi s különösen a bécsi másod- és harmadrendű színházak ephemer-életű termékeinek üzérkedésből eredő kedvelése, s minden magasabb czél nélkül való átplántálása. Meg kell döbbennünk, ha vidéki színtársulataink játékrendjén végig tekintünk, s látjuk, mily elemekből álló táplálékokat kell megemészteni az egészségesmagyar gyomornak. Legtöbbnyire csakis erős idegzetünknek és szívós természetünknek köszönhetjük, ha legnagyobb részüktől meg nem betegedtünk. A bécsi helyi múzsa minden izlésrontó termelése képviselve van e játékrendeken, amint egyik vagy másik épen tiszavirág-életét éli a könnyen kielégíthető közönséggel bíró, kisebb bécsi színpadokon. Bécs nagyvárosi közönségének a színházlátogatás egyik legkedveltebb élménye. A már természeténél fogva kedélyes nép napi munkája után egy pár vidám perczet örömest szerez magának, s szeret jószót nevetni egy-egy bohóságon vagy találó ötleten. Ez ötleteknek kétszeres értékük van, ha helyi dolgok felé irányozzák, s egy-egy darabnak biztos siker jósolható, ha tárgyát oly esemény képezi, melyről a bécsi polgár, kézműves, vagy munkás krajcráros lapjaiból már értesült. Az irodalom biztos emeltyűje a színháznak, se közrehatás áldását az élelmesebb irók és színigazgatók egyaránt kizsákmányolják. Rábukkannak Krakkóban Ubryk Borbála czellájára, az élelmes bécsi iró gazdag zsákmányt talál, s van mit szenvedni a jámbor apáczáknak ; felmerül egy rejtélyes gyilkosság, részleteit rögtön színpadra vonszolják; egy pater Linzben vagy Klagenfurtban átlépi állásának szűk korlátait: az esküdtszéki tárgyalás jóformán még be sem végződött, máris készen van a négy-öt felvonásos életkép, mely hajmeresztő jelenetekben vázolja az elkövetett kihágás részleteit. És ez így megy in infinitum, mert a papír türelmes, a színpad újdonságokat kíván s a közönség örömest lát szemei előtt lefolyni oly történeteket, melyeknek részleteit már előre kiszínezte képzelődésével. E művekben, miután nem az inspiratio, hanem csupán a speculatio termékei, drámai előnyöket hiába keresnénk, de ideig óráig mégis fentartják magukat a színpadon, mivel íróik értenek ahoz, mint kelljen helyi vonatkozásokkal megfűszerezni a különben többnyire száraz anyagot. Néhány élet, csípős ötlet, legtöbb esetben coupletek nem egy silányságot cassa darabbá tesznek. Nézzük most már, mi szokott történni a mi vidéki színházainknál. X. városba bevetődikegyik vagy másik vidéki társulat. Az igazgatólegtöbb esetben adóságokat s gyöngén szervezett társaságot hoz magával. Eleinte kísérletet tesz jobb műveinkkel, sőt van olyan társulat is, melynek ambíciója egész a classiens darabokig terjed, de a kísérlet rendesen roszul üt ki, a közönség először boszankodik, majd türelmét veszti s végül lemond a színház látogatásáról. Az igazgató most hadi cselről gondolkozik, többé nem válogat az eszközökben, s reményének horgonyát a kisebb bécsi szinházak játékrendébe veti. Czifra szinlapok ingerlő czimekkel csábítják a közönséget, s lassankint a bécsi múzsa minden termelése polgári jogot nyer. A közönség csupa kíváncsiságból is megnézi a hatásos czimű férezelményeket s ez elég az igazgatónak arra, hogy Shakspearenek, Maliere-nek, Katonának, Czakónak és Csernyiknek s a „régi gárda unalmas tagjainak“ útlevelet adjon. — Egyszerre csak azon veszszük észre magunkat, hogy Berg et concortes uralkodnak a magyar színpadokon. Ez eljárás csak kisebb vándorló színtársulatoknál otthonos, de a betegség lassan mint a nagyobb városok színpadjaira is beveszi magát. A jutalomjátékok intézménye még csaknem minden színháznál divatozik, s ily alkalmakkor a jutalmazandó színész elé nem szabnak korlátokat. Választhat a honnan neki tetszik, s fájdalom ! vajmi kevés ama színészek száma, kiket ilyenkor az irodalmi és művészeti szempont vezérel. A legtöbb csak a jövedelemre tekint, s a felszínen úszó silányságok közül választ, melyeknek, ha értékök nincs is, de ujdonsági ingerök mindenesetre van. A legtöbb színész, költségkímélés tekintetéből, maga fordítja darabjait, s a színpadot e kép oly áradat lepi meg, melynek iszapjától nem egykönnyen lehet megszabadulnunk. Lehetetlen el nem szomorodnunk, ha a fordításokat figyelemmel hallgatjuk. A tiszta magyarságnak vagy ízlésnek bennök nyoma sincs. Lapos, színtelen nyelven peregnek le a darab jelenetei, miután a színmű mulattató részei: a vonatkozások érthetetlenné válnak, s az életek és színjátékok a műkedvelő fordító kezében minden élüket elveszítik. Kapunk időtlenségeket, nyakatekert magyarságot, melyek azonban mégis megragadnak a hallgatónál, mivel a mi véletlenebb rész örül a czifraságoknak s örömest adoptálja a nem hétköznapiasan hangzó kifejezéseket. A színpad e kép egyszerre ízlést ront és germanizál. Nem állunk különben ama művekkel sem, melyek „magyarítások” gyanánt szerepelnek, sőt mi ezek legnagyobb részét még veszélyesebbeknek találjuk. Az átdolgozók figyelme rendesen csak a nevek megmagyarosítására terjed ki de az idegen művekbe hazai szellemet önteni egyáltalában nem képesek. Magyar névvel biró, magyar öltönybe bujtatott alakok mozognak előttünk, de nemzeti jellegünk vonásait rajtuk hiába keressük. A bécsi színdarabok egyik érdeme az, hogy alakjaik tőrül metszett osztrákok, úgy szokásaikban mint érzelmeikben, s már most hogy lehessen elképzelni azt, hogy e biallon a magyarra is alkalmazható legyen,ha csak azt sajátságaiból teljesen ki nem forgatjuk? Az ily magyarításoknál nem teszünk eleget a nevek egyszerű lefordításával, az ily idegen művek teljes és tökéletes átdolgozást igényelnek. E rendszert nem kívánjuk mi, classicus művekre is alkalmazni, melyeknek főérdemük a szervezett művészi volta mellett részben a nemzeti jelleg hű előtüntetésében áll, de megkívánjuk a csupán napi szükségletre termelt daraboknál, ha ugyan, drámairodalmunk szegénysége miatt ezek segélyét már egyáltalában nem nélkülözhetjük. A magyar színpad régebbben sem táplálkozott csupán eredeti művekből, de a régibb magyarosítások (Egy nő ki az ablakon kiugrik, A tiszaháti libácska, Parlagi Jancsi stb.) legalább oly alakban kerültek a közönség elé, melyen a magyar néző nem volt kénytelen minduntalan megbotránkozni. E darabok fönn is tartották magukat a színpadra, de vájjon csak pár év múlva is lesz-e keletük ama műveknek, melyeket idegen talajból avatatlan kezek ültettek át éghajlatunk alá? Bizonyára nem lesz, s óhajtjuk is, hogy ne is legyen. A színpad közvetlen hatásánál fogva sokat használhat, de egyúttal ronthat is. A némmet színirodalomnak sem férfiatlan puha érzelgősségét, sem ledér kétértelműségét nem irigyeljük ; hadd maradjon ez irány magának; nekünk azon kell törekednünk, hogy a színpad is nemzeti életünk és jellegünk kinyomata legyen, hogy a színpadon is tetőtől talpig magyarok maradjunk. Egy népszínház, kivált a fővárosban elsőben. — A horvát országgyűlés igen szorgalmasan dolgozik. A pénzügyi bizottság július 31-ikén befejezte munkáját s az országgyűlésen tegnap kelle megkezdetniük a költségvetési tárgyalásoknak. Ezeket azonban igen röviden el akarják végezni, minthogy a folyó hó 25-kén leendő elnapolásig a Mazuranics által megpendített házközösségi kérdést is el akarják intézni. Az országos küldöttség, mely júl. 30-án kezdte meg működését, szintén nagy buzgalmat fejt ki, és a pénzügyi kérdésre vonatkozólag egy Mazuranics, Zsivkovics és Jakics urakból álló albizottságot választott, míg a többi kérdések teljes ülésben tárgyaltatnak. Horvátországnak a magyar országgyűlésen való képviseltetésére nézve az eddigi módozat, azaz, a teljes országgyűlésből való választás mellett nyilatkoztak volna, azon fentartás mellett, hogy a horvát országgyűlésnek minden évben bizonyos idő engedtessék, melyben kizárólag és zavartalan a tulajdonképeni országos ügyekkel foglalkozhassék. Ami a horvát országos kormány állását illeti, úgy Horvátországban a budai miniszteri állomás megszüntetését kívánják. Az országos küldöttségben azonban azon kérdés került volna szőnyegre, vájjon nem volna-e megszüntetendő a báni hivatal is, és ennek helyébe egy felelős miniszter állítandó fel. Minthogy azon