A Hon, 1872. augusztus (10. évfolyam, 176-200. szám)

1872-08-07 / 181. szám

181 szám. I. évfolyam. Reggeli kiadás. Pest, 1872. Szerda, aug 7. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. A lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bém­entetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kézir­atok nem adatnak vissza-Kiadó-hivatal:Ferencziek tere 7.sz.fülaszuit. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz horuvs reggeli és esti kiadás együtt: 1 h­ónapra.................................... írt 85 kr. 8 hónapra.............................­n io­n 6 hónapra............................. • “­n Az esti kiadás postai különkiadéséért­­ felülfizetés havonkint . . . . 80 kr. Az előfizetés az út folytán minden­­ hónapban megkezdhető, • ennek bármely napján történik­ is, mindenkor a hó első napjától fog szállí­tatni. POLITIKAI ES KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. HI­MNETKSztK szintű arg mint előfizetése k a ik­ad­a­lii­v­ i­­­tallon (ferencziek­ tere 7. szám) küldendők. Előfizetési felhívás „A H 0 N“ -dik évi folyam­ara. BlSfiMtM árak: Egész évre . . •­­ Fél évre . • • 11 ft — kr. Negyed évre . . 6 ft 50 kr. (jRägr*' Külön előfizetési iveket nem küldünk lsét. Előfizetésre s postai utalványokat kérjük hasa­bílni, melyek bérmentesít!*«? tíz írtig csak 6, 1­0 fríon felül pedig tíz krba kerül. Az előfi­zetései: a „Hon kiadó­hivatala* ozim alatt Pert, ferm­axiek-terv 7. ti. alá küldendők. A HÖM kiadóhivatala. PEST AUGUSZTUS 6. Pest, aug. 6. Gróf Lónyay Menyhért Angolország­ban időzik. Kéjutazásnak mondják hiva­talosan e kirándulást, félhivatalosan pedig pénzügyi alkudozásokról szólnak, a­mik­kel ő excellentiája Londonban foglalatos­kodik? Áll hihetőleg mind a két feltevés. Részünkről legalább nagyon természetes­nek találjuk, ha a miniszerelnök úrnak, a választási mozgalom roppant erőfeszítései után, egy kis pihenés és szórakozásra van szüksége, de ismerve hazafias buzgalmát s, fáradhatlan tevékenységét, fel nem te­­ttetjük, hogy csak 3—4 hétig is teljes­séggel lemondhasson országos üzlet­foglalkozásról. A haza csak köszönettel veheti, ha drá­ga miniszerelnöke még a szünidő alatt sem feledkezik meg az ország érdekeiről; talán még növeli a haza lekötelezettségét iránta azon körülmény, hogy miniszerel­­nöki szünidejét épen pénzügyminis­­teri vendégszereplésre méltóztatik szen­telni. Köztudomású dolog, hogy állam­pénztáraink nagyon üresek, pedig üres tárczák megtöltéséhez volt pénzügyminis­­terünk jobban ért utódjánál. Fájdalom, nincs háborítatlan öröm e nyomorúság völgyében. Az egész ország oly örömest átengedné magát a kecseg­tető reménynek, hogy Lónyay atyai s önzéstelen gondoskodása majd pénzt hoz nekünk külföldről, biztos, olcsó pénzt , s íme épen e perczet választja egyik ügyet­len barátja, a Pesti Napló, arra, hogy az elhíresedett Lévay-Lónyay-féle affaire indiscret felemlítése által erőnek erejével visszapillantásra kényszeresen, akarva nem akarva, a közönség most azt kérdezi, kutatja: várjon az előzmények után ítélve, mit várhat az ország az újabb hitelműve­letektől ? Visszautasítván minden mende­mondát, a rosz nyelvek gyanúsításait, előveszi a közönség mint egyedüli hiteles okmányt a hivatalos jelentést, melyet a pénzügy­­ministerium csak néhány hónappal ezelőtt terjesztetett az országgyűlés elé ama nagy vasúti kölcsönről, melynek Lónyay gróf volt az indítója, alkudozója, főkezelője. Miről tanúskodik, mire tanit ama tapasz­talat? milyen reményekre vagy aggoda­lomra jogosít ez Lónyay újabb pénzügyi alkudozásaira nézve? Az 1867. XIII. t. sz. felhívta s felha­talmazta a kormányt olyan mivelet létesí­tésére, mely 60 millió ezüst forintot sze­rezzen meg az országnak vasutak s csator­nák építésére; e czélból 50 évre 4.650.000 forintnyi évi járadékra lekötelezte magát az ország, a­mi a megnevezett tőkének 70­ százlék­ját teszi. Magától értetik, és erről az országgyűlési irományok is ta­núskodnak, hogy a képviselőház a tőke s a járadék összegeit Lónyay úr javaslata szerint, vagyis előleges alkudozásai alap­ján szavazta meg. Ennek daczára mit lá­tunk? Ha a kölcsönmivelet úgy hajtatik végre, mint Lónyay ezt külföldi barát­­jaival tervezte, nagy távolságban marad az eredmény a miniszer ígérete s a tör­vény határozata mögött. Készíttetett ugyanis kibocsátásra 709,380 drb 300 frankra (120 ezüst forint) szóló kötvény, melynek kibocsátási ára 215 francra té­tetett. Ha elkelt mind a 709,380 kötvény, a bevétel felmegy 152,516,700 francra, vagyis 61,006,680 forintra. Minthogy pe­dig (mint azonnal látandjuk) a kibocsá­tási költségek majdnem négy milliót tet­tek ki, 60 millió, helyett csak 57 millió folyt volna be az állampénztárba! Vagy előre nem látta ezt Lónyay, a­mi alkudozási s számítási képességéről igen szomorú fogalmat adna; vagy előre tudta, s ezen esetben az igazság ellenkezőjét mondta az országgyűlésnek, midőn azt hi­tette el vele s a törvénybe azt iktattatta, hogy a 4.650.000 forintnyi évjáradék ele­gendő lesz 60 millió ezüst pénz beszer­zésére. Nem sikerült a kölcsönnremlet, daczára Lónyay minden erőfeszítéseinek, óriási reklámcsinálásának s a felajánlott 73/1 százlék­nak. Ismeretes tény, hogy a kibo­csátásra szánt 709,380 kötvényből csak 226,902 íratott alá. Bármily kellemetlen érzést keltett is a fi­asco az első pere­ben, valódi szerencse volt az országra nézve pénzügy­ministerének e teljes felsülése. Kettős volt az előny. Egy­részről a tőkevásárnak azóta folytonosan javult helyzete következtében sikerült, az akkor alá nem íratott 482,478 kötvényt magasabb áron elhelyezni, mint minő az aláírási ár volt; más részről meg 1869. végén, azaz két évvel a kölcsön megköté­se után, a kölcsön­tőkének csak egy har­mada körülbelül (21,213,746 ft.) volt be­fektetve ; a külön czélra fel nem használt maradvány itteni s külföldi intézetek ren­delkezésére bocsátatott, mik 3—4 °­­ -t fizet­tek ugyanazon pénzért, melynek kamatja minekünk 7 7° -be kerül. Ha Lónyaynak sikerül 1867. év végén, az aláirás alkal­mával, elhelyezni 215 francon minden kötvényeit — mit ő akkor fényes győze­lemnek nézett volna — az ország a kötvé­nyek eladásából 2—3 millió forinttal ke­vesebbet húz mint a mennyit az valóban eredményezett, s azonkívül 1868. évtől egészen 1871-ig a két kamatláb különb­sége által évenkint 1 — 3­­, millió forint­tal nagyobb­ lett volna a veszteség. Bizony, és a magyarok istene s szem­beszökőkig őrködik fölöttünk. Nagy pénz­­ügyministerü­nk világhirü ügyessége 7 — 8 milliónyi veszteség-többlettel fenyeget; a minister számításait s törekvéseit meg­hiúsítja a legpompásabb fiasco, se vesz­teség-többlettől meg vagyunk kimérve! De nem mindenható, úgy látszik, a magyarok istene. Nem tudta megakadá­lyozni azon csodás tüneményt, miszerint a nem sikerült kibocsátási mivelet mine­künk sokkal nagyobb költségbe került, mint más országoknak teljesen sikerült kibocsátási miveletü­k. Megemlítettük már, hogy az aláírás alá bocsájtott 709,380 kötvényből csak 226,902 íratott alá, a­mi 23,172,367 fo­rintot adott; mi volt e szégyenletes aláírá­si eredménynek a költsége? Eltekintve a 85,031 forinttól, melyet az állam pénztára kötvények előállítási és szállítási költsé­gekért fölszámít, szintúgy a 219,037 fr. 15.A krajczártól, melyet a magyar kor­mánybiztos költött Párisban, a hivatalos számla még a következő kiadásokat sorol­ja fel: Société générale-nak megtérített kibocsátási költségek s külföldi bélyegek 1,111,364 fr. 400 A kr. Haber Mór párisi bankárnak megté­­rített kibocsátási költségek 2,052,872 fr. 85 kr. Fabry Mór párisi bankárnak meg­térített költségek és franczia bélyegek 119,890— vagy összesen 3,284,127 ft 217* kr.: az aláirott összegnek 14,17%-ja! A közönséges életben a legátkozottabb uzso­rásnak szidnék a tőkepénzest, a­ki 14 °/s-nyi commissiót vagy provisiót fel­számolna ! Igaz ugyan,­­hogy a kimutatás szörnyen laconicus s annál kevésbé vilá­gos, így például Fábry Mór bankár nem is létezett akkor Párisban, hanem igenis egy ilyne­vű tőzsdealkusz (agent de change, Börsenmackler); más részről, köztudomású dolog, hogy Francziaország­­ban az ajáírlás a magyar vasútkölcsönre csak a Société générale-nál történt, de semmi más intézet vagy bankháznál nem. Miképen magyarázhatjuk meg akkor azt, hogy mégis Haber Mór, csupa kibo­csátási költségek fejében, majdnem kétszer annyit követel s kap is, mint a Société générale kibocsátási költségek s bélyegek fejében ? Hihetőleg, a kimutatás e lakonikus rej­télyessége az, a­mi alkalmat adott bizo­­nyos gyanúsításokra. De melyik józanan gondolkozó ember táplálhatna gyanút, mi­dőn a fent idézett kimutatásból, minden rövidsége daczára, kiviláglik, hogy az egész művelet a legtisztább, a legönzéste­­lenebb kezekre volt bízva, hogy Lónyay ő hozzá méltó nemeslelkű munkatársak­kal dolgozott? Hiszen, az egész számlá­ban egyetlenegy krajczárnyi követelés sem fordul elő szellemi munkálkodás, közvetítés, fáradozásért; mind a Société générale, mind Haber, mind Fabry úr kizárólagosan költségeik megtérí­tését kívánják s kapják is! Példás nagylelkűség, mely becsületére válik nemcsak az illető bankok s banká­roknak,hanem szintúgy Magyarországnak, a mely ilyen nemes érzelmeket még ban­­kárlelkekben is fel tud kelteni! Hacsak,fel nem tolná magát ezen aggodal­mas kérdés , minthogy 14%-re rúgott a kibocsátási költség a legérzéstelenebb kezelésnél, mi­lyen provisiót kellett volna fizetnünk, ha Lónyay történetesen a kibocsátási műve­­letet közönséges pénzemberi kezekre bízta volna? Mennyire ment volna fel a provi­­sio, ha ezenkívül, még a mi minisztereink névkölcsönzők (protes-noms) segítségével (a­mi máshol néha-néha megtörténik) akar­tak volna ők is nyerészkedni? Talán felderíti a magas kormány mind­ezen homályosságokat a kilátásba helye­zett sajtópörök alkalmával. Részünkről nem akarjuk kutatni a múltat, sem meg nem ítéljük, okulni akarunk belőle s ta­nítást kérni tőle a mai, vagy holnapi nap érdekében. Midőn gr. Lónyay újra köl­csön alkudozásokba bocsátkozik, semmi sem természetesebb, mint az, hogy előbbi nagy kölcsönmiveletében keress­ük, mit várhatunk vagy mitől kell félnünk a jö­vőben ? A 1867. vasutkölcsön hivatalos története (a nemhivatalost figyelemre sem méltatjuk), azt mutatja mindenek előtt, hogy Lónyay urnak (kit magán érdekei­nek kezelésében meglehetős ügyesnek s szerencsésnek mondanak),igen szerencsét­len keze van, mikor az ország pénz­ügyeihez nyúl, hiszen az 1867. kölcsön kibocsátása a legeclatánsabb fiasco, me­lyet évtizedek óta tapasztalt valamely európai állam : a most szokásos túljegy­zések helyett alig kaptuk a kért összeg­nek egyharmadát. Az is kiderült az 1867. kölcsön hiva­talos történetéből (a nem hivatalost figyelemre sem méltatjuk) hogy Lónyay úr vagy csalódott a kölcsön értékesítésé­re vonatkozó számításaiban, a mint csa­lódott Kerkapoly is, midőn legújabb köl­­csönének törlesztési évjáradékát 1 % -on alulinak állította a házban, míg valóság­gal a IV* V« -ot­ éri el,—vagy egyenesen az igazsággal ellenkező állítást tálalt a ház ebbe, midőn a 4,650,000 forintnyi évjá­radékot elégségesnek mondta 60 millió ezüst forint beszerzésére. Akár így akár úgy, mindenesetre megbizhatlan. Megtanultuk továbbá a vasutkölcsön hivatalos történetéből (a nem hi­vatalost figyelemre sem méltatjuk), hogy ha Lónyaynak sikerült volna, kibocsátási tervét keresztül vinni,azaz mind a 709,380 kötvényt 215 frankért darabonkint 1867. év végén elhelyezni, még néhány millióval károsította volna az országot; csak teljes felsülése kevesltté veszteségünket e né­hány millióval. Megtanulhattuk végre a vasútkölcsön hivatalos történetéből (a nemhivata­lost figyelemre sem méltatjuk), hogy Ló­nyay úr közvetítése 14­0­0 felül emeli a mellékköltséget vagy a provisiót, még ak­kor is, ha a legönzéstelenebb munkatár­sakra akad ; ha a bankárok s más közben­járók vetélkednek vele az önfeláldozá­sig menő nagylelkűségben, semmi hasz­not vagy nyereményt nem kívánván, ha­nem csak a „költségek megtérítését.“ Szemben e tényekkel világos, hogy midőn Lónyay úrra méltóztatik magyar kölcsön felvétele iránt alkudozni külföl­dön, kettős a mi feladatunk: imádkozni éjjel nappal a magyarok istenéhez, őr­ködjék most is, s nagyobb mérvben a haza érdekei felett; — a haza polgárai­hoz pedig azt a figyelmeztetést intézni, melyet épen abban az országban, a­hol most a mi m. t. miniszterelnökünk idő­zik, az utazó minden pályaudvarban ol­vashat: „vigyázzanak . . . ! “ ^^^mm**1^** Horn Ede. A „HON“ TARCZáJt. Színházaink betegsége. Pár év múlva félszázada lesz, hogy Kölcsey Ferencz a játékszín dolgát a nemzet közügyé­nek nevezte s hatalmas beszédében ugyenekkor így panaszkodott: „Mostani vándor színészein­ken nem láthatunk egyebet a mélyen megrom­lott német szinnen, még ha lehetséges, romlot­­tabb visszatükröződésénél. A mi hideg lelketlen­­ségünk elzsibbasztja íróinkat, kik magyarok lévén, magyar szivekhez szólhatnának s igy szín­játszóink kénytelenek a bécsi ipórnép mulatsá­gára koholt alacsony tréfákat szedni elő s azon puha érzelgősségü darabokhoz folyamodnak, melyeket a német nagy­község visszafordult ízlés­sel bámul s melyek a magyar férfias lélekkel oly elhatározólag ellenkeznek.“ A baj, melyről Kölcsey panaszol, úgy látszik, öröklött betegsége színpadunknak. Kölcsey lel­kes fölszólalása s napjaink közé óhajokban, küz­delmekben és tettekben gazdag korszak ezik, melynek fó elve a nemzetiség és hazafiság élesz­­tése, ébren tartása, ápolása volt a tanácskozá­sok zöld asztala mellett, a szószéken, az iroda­lomnak csaknem minden ágában hatalmas szel­lemek tűntek fel, kik a nemzeti érzületet új lán­golásra gyújtották, sőt az irodalomban egy spe­­cialiter nemzeti génre a népszínmű született, s mégis azt kell látnunk, hogy színházaink legna­gyobb részénél még ma is idegen szellem ural­kodik. A nemzeti jelleget többnyire csak a szín­­lap homlokára nyomott országos czímer képvise­li, s a hazai irodalom termeléseinek háttérbe szo­rításával, mindenütt csak az idegennek cultusa burjánozik. Egyetlen magasabb színvonalon álló műintézetünk, a nemzeti színház sem viseltetik ugyan kellő pietással a régibb korszakok hazai termelése iránt, miként ezt minden nemzet jobb színpada teszi, de nálunk legalább a külföld klas­sikus művei részesülnek ápolásban, míg a vidéki színészet -- dicséret a kevés kivételnek­­ — egye­nesen a napi divatnak hódol s nemes hivatásá­ból legtöbbször jövedelmező üzletet csinál. A vidéki színészet működését évek óta figye­lemmel kísérjük, de fájdalom, kevés oly jelt ta­lálunk, mely irányát és jövőjét illetőleg meg­nyugtatni lenne képes bennünket. Bármerre te­kintünk, ziláltsággal, iránytalansággal s a köz­napinak és selejtesnek kiváló dédelgetésével ta­lálkozunk. És e tekintetben nem csupán a kisebb vándorló csapatokat vádoljuk, melyeknek létez­­hetésükért gyakran a nemesebb ízlés rovásá­ra kell tenni áldozatukat, de korjelenségek­­kel találkozunk nagyobb és rendezettebb szín­társulatainknál is, melyektől már elvszerű és nemesebb irányú működést várhatnánk. — Az előbbiek nem igényelhetik a kritika fi­gyelmét, az utóbbiak kihívják ellenőrködését. Tudjuk, hogy sokaknál szerecsent mosdatunk, de meg nem állhatják, hogy vidéki színtársula­­taink egyik legnagyobb betegségéről és bűné­ről meg ne emlékezzünk. E betegség, a német­­országi s különösen a bécsi másod- és harmad­rendű színházak ephemer-életű termékeinek üzérkedésből eredő kedvelése, s minden maga­sabb czél nélkül való átplántálása. Meg kell döbbennünk, ha vidéki színtársulataink játék­rendjén végig tekintünk, s látjuk, mily elemek­ből álló táplálékokat kell megemészteni az egészséges­­magyar gyomornak. Legtöbbnyire csakis erős idegzetünknek és szívós természe­tünknek köszönhetjük, ha legnagyobb részüktől meg nem betegedtünk. A bécsi helyi múzsa min­den izlésrontó termelése képviselve van e játék­rendeken, a­mint egyik vagy másik épen tisza­virág-életét éli a könnyen kielégíthető közönség­gel bíró, kisebb bécsi színpadokon. Bécs nagy­város­i közönségének a színház­látogatás egyik legkedveltebb élménye. A már természeténél fogva kedélyes nép napi munkája után egy pár vidám perczet örömest szerez magának, s szeret jószót nevetni egy-egy bohó­ságon vagy találó ötleten. Ez ötleteknek kétsze­res értékük van, ha helyi dolgok felé irányozzák, s egy-egy darabnak biztos siker jósolható, ha tárgyát oly esemény képezi, melyről a bécsi polgár, kézműves, vagy munkás krajcráros lap­jaiból már értesült. Az irodalom biztos emeltyűje a színháznak, s­e közrehatás áldását az élelme­sebb irók és színigazgatók egyaránt kizsákmá­nyolják. Rábukkannak Krakkóban Ubryk Bor­bála czellájára, az élelmes bécsi iró gazdag zsákmányt talál, s van mit szenvedni a jámbor apáczáknak ; felmerül egy rejtélyes gyilkosság, részleteit rögtön színpadra vonszolják; egy pater Linzben vagy Klagenfurtban átlépi állá­sának szűk korlátait: az esküdtszéki tárgyalás jó­formán még be sem végződött, már­is készen van a négy-öt felvonásos életkép, mely hajme­resztő jelenetekben vázolja az elkövetett kihágás részleteit. És ez így megy in infinitum, mert a papír türelmes, a színpad újdonságokat kíván s a közönség örömest lát szemei előtt lefolyni oly történeteket, melyeknek részleteit már előre kiszínezte képzelődésével. E művekben, miután nem az inspiratio, hanem csupán a speculatio termékei, drámai előnyöket hiába keresnénk, de ideig óráig mégis fentart­­ják magukat a színpadon, mivel íróik értenek ahoz, mint kelljen helyi vonatkozásokkal meg­fűszerezni a különben többnyire száraz anyagot. Néhány élet, csípős ötlet, legtöbb esetben couplet­­ek nem egy silányságot cassa darabbá tesznek. Nézzük most már, mi szokott történni a mi vidéki színházainknál. X. városba bevetődik­­egyik vagy másik vi­­­déki társulat. Az igazgató­­legtöbb esetben adó­ságokat s gyöngén szervezett társaságot hoz ma­gával. Eleinte kísérletet tesz jobb műveinkkel, sőt van olyan társulat is, melynek ambíciója egész a classiens darabokig terjed, de a kísér­let rendesen roszul üt ki, a közönség először bo­­szankodik, majd türelmét veszti s végül lemond a színház látogatásáról. Az igazgató most hadi cselről gondolkozik, többé nem válogat az eszkö­zökben, s reményének horgonyát a kisebb bécsi szinházak játékrendébe veti. Czifra szinlapok ingerlő czimekkel csábítják a közönséget, s las­­sankint a bécsi múzsa minden termelése polgári jogot nyer. A közönség csupa kíváncsiságból is megnézi a hatásos czimű férezelményeket s ez elég az igazgatónak arra, hogy Shakspearenek, Maliere-nek, Katonának, Czakónak és Csernyik­nek s a „régi gárda unalmas tagjainak“ útleve­let adjon. — Egyszerre csak azon veszszük észre magunkat, hogy Berg et concortes ural­kodnak a magyar színpadokon. Ez eljárás csak kisebb vándorló színtársulatoknál otthonos, de a betegség lassan mint a nagyobb városok szín­padjaira is beveszi magát. A jutalomjátékok in­tézménye még csaknem minden színháznál di­vatozik, s ily alkalmakkor a jutalmazandó szí­nész elé nem szabnak korlátokat. Választhat a honnan neki tetszik, s fájdalom ! vajmi­ kevés ama színészek száma, kiket ilyenkor az irodalmi és művészeti szempont vezérel. A leg­több csak a jövedelemre tekint, s a felszínen úszó silányságok közül választ, melyeknek, ha értékök nincs is, de ujdonsági ingerök minden­esetre van. A legtöbb színész, költségkímélés te­kintetéből, maga fordítja darabjait, s a színpadot e kép oly áradat lepi meg, melynek iszapjától nem egy­könnyen lehet megszabadulnunk. Lehetetlen el nem szomorodnunk, ha a fordí­tásokat figyelemmel hallgatjuk. A tiszta magyar­ságnak vagy ízlésnek bennök nyoma sincs. La­pos, színtelen nyelven peregnek le a darab jele­netei, miután a színmű mulattató részei: a vo­natkozások érthetetlenné válnak, s az életek és színjátékok a műkedvelő fordító kezében minden élüket elveszítik. Kapunk időtlensé­geket, nyakatekert magyarságot, melyek azon­ban mégis megragadnak a hallgatónál, mi­vel a mi véletlenebb rész örül a czifraságoknak s örömest adoptálja a nem hétköznapiasan hang­zó kifejezéseket. A színpad e kép egyszerre ízlést ront és germanizál. Nem állunk különben ama művekkel sem, melyek „magyarítások” gyanánt szerepelnek, sőt mi ezek legnagyobb részét még veszélyeseb­beknek találjuk. Az átdolgo­zók figyelme rende­sen csak a nevek megmagyarosítására terjed ki de az idegen művekbe hazai szellemet önteni egyáltalában nem képesek. Magyar névvel biró, magyar öltönybe bujtatott alakok mozognak előttünk, de nemzeti jellegünk vonásait rajtuk hiába keressük. A bécsi színdarabok egyik ér­deme az, hogy alakjaik tőrül metszett osztrákok, úgy szokásaikban mint érzelmeikben, s már most hogy lehessen elképzelni azt, hogy e bia­­llon a magyarra is alkalmazható legyen,ha csak azt sajátságaiból teljesen ki nem forgatjuk? Az ily magyarításoknál nem teszünk eleget a nevek egyszerű lefordításával, az ily idegen művek teljes és tökéletes átdolgozást igényelnek. E rendszert nem kívánjuk mi, classicus művekre is alkalmazni, melyeknek főérdemü­k a szerve­zett művészi volta mellett részben a nemzeti jelleg hű előtüntetésében áll, de megkívánjuk a csupán napi szükségletre termelt daraboknál, ha ugyan, drámairodalmunk szegénysége miatt ezek segélyét már egyáltalában nem nélkülöz­hetjük. A magyar színpad régebbben sem táplál­kozott csupán eredeti művekből, de a régibb ma­­gyarosítások (Egy nő ki az ablakon kiugrik, A tiszaháti libácska, Parlagi Jancsi stb.) legalább oly alakban kerültek a közönség elé, melyen a magyar néző nem volt kénytelen minduntalan megbotránkozni. E darabok fönn is tartották magukat a színpadra, de vájjon csak pár év múlva is lesz-e keletük ama műveknek, melye­ket idegen talajból avatatlan kezek ültettek át éghajlatunk alá? Bizonyára nem lesz, s óhajtjuk is, hogy ne is legyen. A színpad közvetlen hatásánál fogva sokat használhat, de egyúttal ronthat is. A né­mmet szín­­irodalomnak sem férfiatlan puha érzelgősségét, sem ledér kétértelműségét nem irigyeljük ; hadd maradjon ez irány magának; nekünk azon kell törekednünk, hogy a színpad is nemzeti életünk és jellegünk kinyomata legyen, hogy a színpadon is tetőtől talpig magyarok marad­junk. Egy népszínház, kivált a fővárosban első­ben. — A horvát országgyűlés igen szor­­galmasan dolgozik. A pénzügyi bizottság jú­­lius 31-ikén befejezte munkáját s az ország­gyűlésen tegnap kelle megkezdetniük a költ­ségvetési tárgyalásoknak. Ezeket azonban igen röviden el akarják végezni, minthogy a fo­lyó hó 25-kén leendő elnapolásig a Mazura­­nics által megpendített házközösségi kérdést is el akarják intézni. Az országos küldött­ség, mely júl. 30-án kezdte meg működését, szintén nagy buzgalmat fejt ki, és a pénzügyi kérdésre vonatkozólag egy Mazuranics, Zsiv­­kovics és Jakics urakból álló albizottságot vá­lasztott, míg a többi kérdések teljes ülésben tár­gyaltatnak. Horvátországnak a magyar ország­gyűlésen való képviseltetésére nézve az eddigi módozat, azaz, a teljes országgyűlésből való vá­lasztás mellett nyilatkoztak volna, azon fentar­­tás mellett, hogy a horvát országgyűlésnek min­den évben bizonyos idő engedtessék, melyben kizárólag és zavartalan a tulaj­donképeni orszá­gos ügyekkel foglalkozhassék. A­mi a horvát országos kormány állását illeti, úgy Horvátor­szágban a budai miniszteri állomás megszüntetését kívánják. Az országos küldöttségben azonban azon kérdés került­ volna szőnyegre, vájjon nem volna-e megszüntetendő a báni hivatal is, és ennek helyébe egy felelős miniszter állítandó fel. Minthogy azon

Next