A Hon, 1873. szeptember (11. évfolyam, 200-224. szám)

1873-09-26 / 221. szám

221. szám. XI. árfolyam. Esd Madás, Budapest, 1873. Péntek, sep®. 26. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli es­sti kiadás együtt: 3 hónapra . . . ■ . . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . . . . » . . . 12 » — » Az esti kiadás postai kü­lünküldéséért felülfizetés negyedévenkint . . .­­ » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó­ első­ napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI­­NAPILAP. HIRDETÉSEM szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, September 26, Budapest, sept. 26. A fővárosi választási mozgalmak legkö­zelebb befejeztetésüket érik, a­mennyiben a képviselőtestület megalakítására vonatkoz­nak. Azután fog következni a személy kérdé­sek nem kevésbé fontos momentuma. A város főpolgármestere iránt a közvélemény nyilat­kozását lehetetlenné tette ugyan a famosus törvény, mely ez állást merőben a kormány akaratától teszi függővé, ennek daczára is megindult azonban már a mozgalom azon egyének megnevezése iránt is, kik — ha a kormány által kijelöltetnének — a választók bizalmára állítólag számot tarthatnak. Ma két ilynemű „jelöléssel“ is találkozunk, egyik a „Napló“-é, nyílt, a másik elburkolt, s in­kább a hangulat iránt tapogatózó. A „Napló" Ráth Károlyt, a főtörvényszék egyik bíróját jelöli ki s ajánlja, a másik­­két lapban is fog­lalt) közlemény egy ma is a főváros egyik részében első rangú hivatalt viselő egyén mellett látszik írva lenni. Őszintén kimondjuk, hogy egyik jelö­léssel sem értünk egyet. Ha a kormánykije­lölés megszok­ta a választás szabadságát, kell hogy azok közül, a­kik kijelölésre számot tart­hatnak, eleve olyant jelöljön meg a közvéle­mény, kikhez pártkülönbség nélkül c­atlakozhassék a fővárosi lakosság. Hogy a föntebbi két egyén, ki mindkettő mint merev pártember ismereted épen fővárosi körökben (mindkettő fővárosi képviselőjelölt is volt) alkalmas lenne ily csoportosulhatás lehetővé tételére, tagadjuk. A fővárosi szereplő egyének közt van­nak független meggyőződésűek, bár egy párt fnvei, de nem exponált hívei, kik mellé, ha kijelöltetések megtörténnek, nem egy közügy iránti érdem, buzgalom s odaadás emléke cso­portosíthatná a választókat. Ezek közt kell keresni, nem pedig elmozdítani bírói széké­ről egy embert, ki ott, mint hiszszük, jól be­tölti helyét, vagy pedig előtérbe helyezni oly egyént, ki eddigi, sokkal kisebb költi, hely­zetében sem tudta betölteni a hozzá kötött várakozásokat. A távirda meghozta annak hírét Livor­­noból, hogy Guerazzi, a veterán republi­kánus meghalt. Kevés név szerepelt annyira Olaszország hosszú bel­küzdelmében, mint épen az övé. A toscanai születésű volt. Mint politikai fogoly többször volt elzárva hazája börtöneiben, így 1830, 1834 és 1848-ban politikai sajtó vétségekért volt fogva Elbában, míg 1848 októberében a börtönből a toscanai cabinet élére hivatott. Midőn toscanai Lipót elhagyta országait, Guerazzi az ideiglenes kormány tagja volt s nem sokára ezután Tos­cana diktátorává választatott. Ez állásában separatisticus magatartást tanúsított. Ugyan­­is egyaránt óvakodott a római köztársa­sággal közös actióra lépni, mint másfelől Piemont politikájának sem akarta útját állani. 1853-ban ellenforradalom tört ki, mely az ő bebörtönöztetésére vezetett, mi­ből hosszas per fejlődött ki. Végre Guerazzi 15 évi fegyházi büntetésre ítéltetett, de ez ítélet kegyelem útján élethossziglani számű­zetésre változtattatott. Ő megérte erős pró­bákra tett hazájának újra ébredését. Azon kí­vül, hogy politikai publicista volt a történelmi regény terén is rendkívül termékeny író volt s mint ilyen Olaszországban igen nagy és lelkes közönséggel birt. A spanyol socialista mozgalomról ezeket írják sept. 19-én Port Vendresből : „Miután Malagában két kisérlet létetett a Vi­toria templomnak és a capucinus-negyednek petroleum általi felgyújtására, Pavia tábornok figyelme a socialisták nyakas magatartására van irányulva. Ennélfogva egy hadsegédét oly megbízással küldi Madridba, hogy jelentse be az ő (a tábornok) lemondását azon esetre, ha a kormány nem küldene neki segédcsapatokat.­­ Az Internazionalenak Spanyolországban 454 munkásegylete van, melyek 162 foederatióra oszolva, 50,000 ta­got számlálnak. A cataloniai separatisták két követet küldöttek Madridba a kormányhoz: Rosellt és Abellát, hogy a kormányt arra bírják, miszerint rögtön hozzálásson Barcel­ona Canton szervezéséhez. Cadix tartomány­­gyűlése oly municipális hatóságot választott, mely — socialistikus törekvései miatt — min­den conservativet nyugtalanít.“ Mint olvasóink is tudják, Cartagenában még mindig tartja magát az intransigens­­mozgalom. Most már úgy látszik, csakugyan vége felé közérg e fejetlenség. Legalább ezt írja a „Daily News“ odavaló levelezője. E szerint a kormány előnyös feltételekkel kí­nálta meg a fölkelőket s e mellett a mozgalom vezetői között nagy szakadás állott be. Szí­vesen capitulálnának, de félnek ezt kimon­dani. Valószínűleg nem sokára el fognak tűnni. Ha Contreras tábornok úgy fogja ta­lálni, hogy minden elveszett, kétségkívül ő is menekülni fog — néhány desperatus főczin­­kost és ezek híveit hátrahagyva. A junta leg­tekintélyesebb tagjai azon aggályuknak adnak kifejezést egy barátságos értekezleten, hogy alig lesz elkerülhető a mészárlás és vé­­vérengzés, miután az összes fegyencnek, köz­tök a legsilányabb jelleműek is fel vannak fegyverkezve. Victor Emanuel bécsi és berlini útjának jelentőségére vonatkozólag egy érde­kes közleményt hoz a „Daily Tel.“,mely sze­rint a most nevezett lap bécsi tudósítója az olasz király kíséretében levő egyik tekintélyes diplomatával — kinek neve bizonyos okok­ból el van hallgatva — a király urázásának c­­­­élj­ár­ól s horderejéről beszélgetett, mely al­kalommal az olasz államférfi többi közt így nyilatkozott: „Mi olaszok, habár most nem fenyegeti veszély kívülről egységünket, e pillanatban inkább, mint va­laha érezzük annak szükségét, hogy magunkat min­den veszélyes eshetőségek ellen, melyek pillanatról pillanatra támadhatnak, biztosítsuk. Egyik leghatal­masabb szomszédunk zilált helyzete, kinek irántunk való elkeseredése napról napra mind türhetlenebbé válik, elég ok az óvatosságr­a. Mi nem vagyunk ellenségei az egyház szabadságá­nak, de igenis ellenségei vagyunk a papi féktelenségnek és midőn azt látjuk, hogy minden ponton azok által vagyunk fe­­nyegetve, kik egész Közép-Európában az alkotmá­nyos hatalmat aláásni törekednek és kik nem átal­­ják a communismussal és socie-­l-demokratiával szö­vetkezni, csakhogy czéljaikat elérhessék, szövet­ség és támogatás végett természetesen azokhoz fordulunk, kiknek békéje és jogai nem ke­vésbé vannak veszélyeztetve, mint a mieink. A mi népünk otthon mind haragosabb és ha­ragosabb lesz és a király elhatározta, hogy azt meg­mentse. Mi olaszok békülékeny és háládatos, mond­hatnám szeretetreméltó nép vagyunk. Örökre meg­emlékezünk a jótéteményekről és könnyen feledjük a sérelmeket. De mi azt hiszszük, hogy nagy nép vagyunk, és el vagyunk határozva, hogy magunkat ilyennek tekintessük. Inkább mindnyájan halálig akarunk küzdeni, mintsem zsarnokságot, vagy bár­mi nyomást akar belülről, akár kívülről eltörjünk. Victor Emanuel berlini tartózkodá­sával kapcsolatosan írják Berlinből, hogy sept. 23-án a városban azon hír terjedt el, hogy Bismarck hg megérkezett, de nem sokára a hír valótlannak bizonyult. A császár maga sürgönyözött volna neki, de a hig még sem jött. Hírlik még az is, hogy vissza fog lépni. Az olasz szövetség és Victor Emanuel mostani látogatása — mint számba vehető körökben állítják — nincs összekötte­tő­ben Bismarck elmaradásával.­­ Említett napon 5 órakor a fehér teremben 200 terítékű diszlakoma volt. A trónmennyezet felől a császár és mellette jobbról az olasz király foglalt helyet; az utóbbi mellett jobbra a ko­­ronaherczegnő, a császár mellett Károly bgnő és a koronaörökös; továbbá rendre követ­keztek a portugál és olasz követ,­­ Ming­­hetti és Visconti-Venosta miniszterek, Moltke és Manteuffel tanagyok stb. Az olasz király egyik ételből sem evett, sőt még a serviettet sem vette le tányéráról. A német birodalmi gyűlésnek porosz­­országi conservativ tagjai közelebb egy választási felhívást tettek közre, mely igen jellemző a conservativek program­jára nézve, miért is egész terjedelmében közöljük alább. A felhivás, melyet Moltke gróf irt alá legelőbb, igy hangzik : „A birodalmi gyűlés alólírt tagjai a császár és királyhoz való rendithetlen hűséggel állanak a né­met birodalmi alkotmány monarchikus elveinek alap­ján a következő irányelvektől vezéreltetve. 1. Mi a mostani kormányt híven támogatni akarjuk az állam és birodalom biztosítására egy erős hadsereg által, úgy­szintén a belső rendre és jogra vonatkozó intézmények és törvények által. 2. Az új kerület­rendezést (Krais­ordnung) praktikussá és az önkormányzatot szabály­zóvá tenni akarjuk. 3. Arra törekszünk, hogy az ipar­szabadságba a rendet és a munka védelmét hozzuk be , a mun­kások és családjaik sorsát javítsuk és biztosítsuk a rendet a szerződésszegések ellen ; 4. Az egyházat szabad, önálló és belső szervezettel az állam felügyelete és a törvény alatt állónak akarjuk. 5. Akarjuk a földmivelés előmozdítását és a túlterhelt földbirtok tekintetbe vételét. 6. Az iskolák ápolását és a munkás osztályok művelését kívánjuk keresztényi nevelés által. 7. Végre ellenmű­ködést akarunk minden oly törekvések jéb­en, melyek öntudatosan, vagy öntudatlanul a demokratikus socialismus kezére játszanak és ezáltal a családra, erkölcsi életre, — morálra és jog-öntudatra — káros befolyással vannak. Ledochovszky újabban a követke­ző tiltakozást intézte a tartományi elnök ke­zéhez : E hó 21-én uraságod arról értesített, hogy a cultusminiszter rendeletére az itteni papi seminarium bezáratik, s hogy a hatóságnak gondja lesz rá, e rendelet végrehajtását ellenőrizni. Az említett rendelet uraságod szavai szerint azért vált szükségessé, mert én az állami hatósá­gok úgynevezett egyházpolitikai törvényeken ala­puló rendeleteit — a­mennyiben azok a fentebb nevezett intézetekre vonatkoznak — nem vettem figyelembe. Már egynéhányszor volt alkalmam, megvilá­­gítni az okokat, melyek nem engedték meg nekem a fentebbi törvények végrehajtására kezemet nyújta­nom, s nem látom szükségét, ez okokat ismételni, mert eljárásom az isteni s egyházi törvény alapjára van fektetve, mely nem változik, a mint nem is szár­mazik abból, az idők mulékony szelleméből s ezért ma engem ép úgy kötelez, mint tegnap és holnap. — Ezért csak ünnepélyes tiltakozásom benyújtására szorítkozom a kath. egyház, két megyém, nyájam s önmagam ellen elkövetett ezen újabb erőszakosság­gal szemben s fenntartom magamnak és nyájamnak a rajtunk elkövetett igaztalanság orvoslását köve­telni. Minthogy azonban keresztényeknek nincs meg­engedve, erőszakot használni kormányrendeletek el­len még akkor sem, ha azok által legszentebb jo­­ g „HON“ TÁRCZAJA. A Franklin társulat naptárai.­ Nem kevesebb, mint 17 naptárt kaptunk most e­gyszerre, melyek mind a Franklin-társulat kiadóhi­­atalából kerültek ki. A naptárak, melyek, irodal­munkban még külön szakot nem képezhetnek, te­tán legtöbbnyire elv nélkül vannak összeollózva a­zerkesztők keze alá legkönnyebben jutó folyóira­­okból, oly különfélék, hogy általában alig lehet zólnunk felőlük. — A Franklin-társulat — előbb leckenast — naptárai már rég idő óta a legelter­­jdtebbek közé tartoznak s mig egy pár régi jó ne­­ét teljesen fenntartotta, több közülök valóságos anyvairodalmi termék, melynek irodalmunkból ki­küszöbölése igen hasznos feladat lenne. E sorok írója szintén s tartalék nélkül akarja e naptárak felett nézeteit elmondani azon reményben, hogy a Frank­­in-társulat jelenlegi választmánya ezen különösen népünk miveltsége érdekében oly fontos ügyet nem­ogja figyelmen kívül hagyni s jövőben e te­kintetben is kriticailag fogja kiadványait megválogatni, ha­zinte azáltal némi csekély anya­gi vesztesége lehetne. Egy pár van ezen naptárak között, melyet még egyszerűen felemlítenünk, minthogy tisztán gyakorlati czélra szánvák. Egyik :a Határidő­­ a p­­­á­r (Ára 1 frt 20 kr), mely néhány, külö­­nösen ügyvédeknek szükséges megjegyzésen s ada­­on kívül csakis kemény kötésbe fogott s czélszerüen asin­álható jegyzéklapokat tartalmaz. Másik egy a 1­i naptár (Ára 20 kr) melyet czélszerü lett dlna keményebb papírra nyomatni. Ezután következik a gazdászati nap­tárak csoportja, mely naptárak a Heeke­­nast czégnek eleitől fogva dicséretére váltak s jelen­leg is a legjobbak közé tartoznak, habár nem mind egyenlő becsű. István bácsi naptára (50 kr), mely hajdan a legjobb naptárak közé tar­­tott, ma ponyvairodlmi lazasággal s rideg ultramontan színezettel szerkesztett naptárrá lett, melyben a babona s elő­ítélet terjeszt­ése mellett ma már csak egyetlen lap jut a gazdák számára. Ezen naptár megszüntetése egyátalában nem volna felesleges. Különben a kiál­lítás a jobbak közé tartozik s a naptár ultramontan szempontból tekintve eléggé változatos. A n­a­p­t­á­r­i jegyzék könyvecske gazdák szá­mára (1 frt) veres borítékba kötve nagyon kis tartalommal bir s jegyzéklapjai is czélszerűtlenül vannak beosztva. Különben bérlők s nagyobb falusi gazdák, mint zsebnaptárt, eléggé használhatják. A „Falusi gazda naptára“ (80 kr) meg­tartotta régi jó hírnevét, azonban a falusiaknak igen drága. Ezen kívül nem ártott volna egy kis törté­nelmet vagy más általánosabb ismeretterjesztő czik­­ket is közleni benne. A kiállítás középszerű, a czim­­kóp színezése „Unter aller kritik.“ De miért is szí­­nezni? E csoport közé tartozik még Dr. Nyári Ferencz „Borászati naptára“ (80 kr) mely a földművelési minisztérium megbízásából első évi folyamként jelent meg. Tiszta szakközlöny. Lesz-e vásárlója, nem tudjuk. A czimképre vonatkozó megjegyzésünk itt is áll, valamint e társulat legtöbb naptáránál. Egy pár mintaszellészet leírása többet használt volna, mint a szabályok. Igen unalmas do­log, hogy e naptár mullattató részében is csak bor­dalok stb. fordulnak elő. Egy másik nagy csoportot képeznek a p­o­l­i­­tikai naptárak. E gem­eből van öt darab. Mi szükség ennyire ? A pártpolitika már­is oly ve­szedelmes áramlatot vett hazánkban, hogy ezen a köznépre oly nagy befolyású naptárak által az izga­tottságot elősegíteni valóban hazafiatlan tett. S e­mellett e naptárak összeállítása a legnagyobb ízléstelenségét tanú­sít­j­a. A „K­o­s­s­u­t­h n­a­p­t­á­r“ (40 kr.) Lo­vasai Ferencz, Ormai Norbert s Castellar arczképén kívül kizárólag Kossuthtal foglalkozik. Hazánk ezen nagy fiát senki sem tiszteli jobban, mint mi, de nem hiszszük, hogy az ily ízléstelen hódolatot ő maga is szivesen fogadná. Ő is azt akarja, hogy a nép tanul­jon is valamit s bizonnyal tudni fogja azon szomorú helyzetünket, hogy igen sok falusi családban nem olvasnak mást, mint az ily naptárokat. Kossuth na­gyobb lesz, ha eszméit s működését ismertetjük, mint ha apróbb körülményeivel bibelődünk. — A „Hon­vád naptár“ (60 kr.), mely kiállításra nézve rosszaságban versenyezik az előbbivel, sőt felül is múlja azt, sokkal változatosabb tartalmú, azonban közleményeinek nagy része csaknem szándékosan a silányabbakból van kiválogatva. A hadügyminiszté­rium személyzetét közli, de mást nem. Rajzai való­színűleg a lomtárból szedettek elő, oly komiszak.­­ A „N­é­p z­á­s­z­l­ó­j­a“ naptára (40 kr.) vetekedik vele a rajzok roszaságában, tartalma nagyon con­­glomerát s nincs oktató elve. Még arczképeit s élet­rajzait sem tudta megválogatni, hogy a népnek való­di jóltevőit ismertette volna meg. A „balpárti népnaptár“ (50 kr.) Vasgyuró Tamástól össze­állítva szintén ezen hiányokban szenved, sőt mind­két naptár szövege sok részben megegyezik. Mind­kettő oly silányság, hogy pénzt adni valóban kár érettük. A „kis nemzeti naptár“ (20 kr) ponyvairodalmi terméknek is rész, a­mennyiben egy pár igen régi s jól ismert adomán kívül két nagyon pórias nyelven — nem Tatár Péter csinálta-e ? — itt elbeszélés van. Ezen politikai naptárak után jönnek a mulat­tató tartalmúak: „A magyar nép naptára“ (25 kr), melynek aránylag csinos kiállítását s egy pár a „Vasárnapi Ujság“-ból kimetszett jó képét egészen elrútítja Tatár Péter pár siralmas s rettene­­t­­es „vagy“-os versezete s a pórias nyelven irt egy­­ levélnyi tárcza Paprika Jancsitól. „Nevessünk“­­ (40 kr) új humoristikus naptár, nem mond ugyan­­­uj viczeket, de ezen adomákon kívül semmit sem tartalmaz. „Lidércz naptár“ a l­egször­­nyebb valamennyi közt s ha mást nem, a F­r­a­n­k-­­­lin társulatnak jó hírneve érde-­­kében ezt az egyet múlhatatlanul meg kellene semmisítenie. Tájéko­zásul felemlítjük a legelső czikkek czimeit: Az avondabi titok. A tánczoló halott. Isten nagyobb dicsőségére. — Egy kép a jezuitizmus történetéből — s továbbá azt, hogy egyik — különben komisz — képe a bécsi katakombák meztelen halottcso­portját tünteti elő. Aránylag véve e naptár is jobb, mint a múlt években, midőn valóban erkölcstelen dolgok voltak benne, de most sem méltó arra, hogy megmaradjon. Három naptárhoz értünk végül, melyek két­ségkívül a legjobbak (s a gazdaságiak mellett) a leg­több ízlést is árulnak el. E három közt ismét a leg­gyengébb a Benitzky Irma által szerkesztett „M­a­­gyar nők naptára“ (60 kr), melyben egyetlen egy érdekes czikken kívül a többi egyáta­­ban nem vonatkozik a nőkre vagy a családi életre. Elbeszélései silányok, vers (hallatlan dolog) egy sincs benne, de azért legalább nincs is benne olyan, mit elitélni kellene. A képnélküli naptár igen drága s alakja is rész, de kiállítása elég jó.­­ „A pro­testáns új képes naptár“ (50 kr) ez évi folyama némileg gyengébb a múlt évn­él, de még mindig a jobb naptárak közé számítható, a­mennyi­ben nemcsak jó czikkek, de időszerű arczképek is­­ vannak benne. Kár hogy a felnőttek oktatásán kí­vül nincs több ismeretterjesztő czikk benne. Legér­tékesebb valamennyi között a „N­e­m­z­e­t­i nagy képes naptár”* (1 frt), melynek képei, pa­pírja sokkal csinosabbak s tartalma is elléggé gaz ■ dag. E naptárt, valóban ajánlhatjuk s csak azt saj­náljuk, hogy Áldor Imre a politikai naptárak szer­kesztésénél nem járt el ily gonddal. Ennyit tehet­ röviden ezen naptárakról. Olva­sóink meggyőződhetnek róla egyszerű bepillantás után ezen férezművekbe, hogy legnagyobb részök még ennyit sem érdemelt meg, mert a szó szoros értel­mében nincs annyi belbecsök, mint a­mennyi nyom­dafestéket pazaroltak reájok. S még elitélőbben is írhatnánk felőlök, ha mutatványokat akarnánk köz­­leni az egyes czikkekből s elbeszélésekből, melyek a párias ízlés és a bornirt tudatlanság valódi minta­képei. S mi következik ebből ? E naptárak képezik népünk nagy részének egyedüli szellemi táplálékait, e naptárakból alkotja a szegény földmives világnézetét s e naptárakból szívja be az ártatlan gyermek, a fogékony ifjú a leg­maradandóbb eszméit. Minden ily rész naptár tartós sebet okozó métely, melynek gyümölcseit hosszas nevelés is alig képes kiirtani. A Franklin társulat becsülete s jó hírneve függ attól, vájjon e szellemi gyomok nagy részét tovább is fenn fogja tartani. A jelenleg megjelent naptárak Heckenast pénzsóvárságának vagy tapintathiányá­nak tulajdoníthatók egyedül, jövőben megjelenve, a Franklin-társulat egy rangba helyezi magát ama jellemtelen Bucsánszky, Sártori féle üzérkedésekkel s ezen esetben méltó teend, hogy a közvélemény megvetéssel forduljon el tőlök. György Aladár á­ gaikban éreznék magukat sújtva s elnyomva, kije­lentem, hogy a poseni kath. papnöveldét a szünna­pok letelte után nem nyitom meg azon reményben, a hhogy isten, ki az egyházat mindenható segélyével elnyomott napjaiban bizonyára ismét támogatandja, nagy könyörületességében a mi megpróbáltatásaink s szenvedéseink idejét is megrövidíti. A jövő isten kezében van, az egyház ügye isten ügye; bizalommal helyezem tehát papnövel­dém jövendő szolgáit képző ezen intézet ügyét leg­hatalmasabb kezeibe. Posen, sept. 17. 1873. Posen és Gneren érseke, Mied­olaus. Egy protestáns nyilatkozata a protestáns zuggymnasiumokról. A középtanodák kérdése ajtónkon kopogtat. Akarva nem akarva, be kell eresztenünk. Nem sán­­czolhatjuk el magunkat többé sem a helyi érdekek és előítéletek, sem az autonómia bástyái mögé. Ten­nünk kell —a közművelődés érdekében — korunk igényeinek megfelelőleg. Tudjuk, hogy középtanodáinknak az ötvenes években gombamódra felszaporodása (kiválólag prot. tanodákról szólok) a nemzeti visszahatás ered­ménye az idegen, nemzetörő törekvés ellen. Több­nyire nemzetiségünk vadbástyáiul rakta le azokat a hazafias buzgóság. Ha azért az anyagi erő nem felelt is meg min­denütt a buzgóságnak, ha tanodáink hiányait takar­gattuk is az idegen szemek előtt (mert számtalan példa van rá, hogy a szeipen körül írott hivatalos je­lentésektől kissé nagyon is messze talált esni a való) csakhogy azoknak lételét biztosítsuk : ez azon idő­ben megbocsátható volt. De önmagunk közt és önmagunk előtt nem szabad játszanunk „szembekötősdit.“ — Tény, hogy vidéki középtanodáink legnagyobb része nem áll a kor színvonalán, s miután úgynevezett nemze­tiségi missiója lejárt, — nem felel meg közép­­tanodai hivatásának Igaz hogy kevé­s számú (jól roszul fizetett) tanáraink buzgósága bámulatos sikert tud felmutatni itt-ott. De mennyivel többet eredményezne rend­szeres körülmények közt, emez erőfeszítéssel járó buzgalom! Különben is abból, hogy egyik másik középtanoda szerencsés kitűnően képzett s önfeláldozóig buzgó tanárokkal birhatni, kik kevés fizetés mellett aránytalanul sok •— néha két tanár óráját végzik egy maguk — épen nem varrhatunk hímet,s nem ámíthatjuk magunkat azzal, hogy „szénánk tökéletesen renden van“, mert hason hibába esünk az általunk elitélt régi rendszer védői­vel, kik egy úgynevezett rector és praeceptorral ta­níttatnának ma is egész hat osztályt keresztül, mert „hiszen az jó volt úgy akkor.“ A középtanodákra vonatkozó törvényjavaslat, midőn körülírja azoknak kellékeit, mintegy rámutat a hiányokra. Lesz-e elég erőnk ezeket pótolni, vagy ezek mellett is fennállani és a művelt világ gúnyjára nyomorogni. „Ha őseink tudtak áldozatokat hozni, s tanodáinkat úgy­szólván a porból előteremteni, nem tudnánk-e mi a meglévőket — ha kell áldozattal is fentartani.“ mondják némelyek. Igen is, tudnunk kell nekünk is áldozni, ha élni akarunk; — de tudnunk kell korunk szükségének megfelelőleg! Mint felőbb is mondom: középtanodáink úgy­nevezett nemzetiségi missiója lejárt, — czélja csak rávitelesen nemzetiségi, a mennyiben a közművelő­dés legelső­sorban — nemzeti czél. S váljon e­gjét igényli-e, hogy lakásra halmo­zott középtanodáink, jól, roszul, vagy épen erőfeszí­téssel is fentartassanak ? talán túlcsapongok vágya­immal, midőn minden két megye területén, sőt a főiskoláktól távolabb eső, főleg vég­vidékeken min­den megye területén óhajtanék egy-egy jól szervezett tudományos gymnasiumot. S e szempontból Losoncz, Rimaszombat, Miskolcz vagy M. Sziget­, Szathmár, Beregszász stb. közül egyet sem mernék felesleges­­nek állítani. De — kérdem — mire való a magyar alföldön egy 5 mértföldnyi hossz vonalban (Túr, Karczag, Kisújszállás) egymás mellett 3 humaniorum gymna­sium, még ha épen tökéletesen volnának vagy le­hetnének is szervezve. Nem inkább megfelelő volna-e a közművelődés ózdijának, ha egyik helyen (szerin­­tem a főiskoláktól legtávolabb helyen állíttatnék egy jól szervezett tudományos, másik helyen reálgym­­názium, harmadik helyen pedig tisztán polgári is­kola ? Vagy talán sértené egyik vagy másik város ambitioját, ha ez, vagy amaz nagyobb, vagy fénye­sebb nevű iskolát tartana fenn. Ez ambitio bizonyára dicsteltesebb tért találna az üdvös versenyzésben egymás mellett mint a czéltalan erő­vesztegetésben egymással. De hát hiába, az egyes községeket végre is helyi érdekek és ambitiók vezetik. Ki vegye tehát kezébe az életmentő fonalszá­lat ? Szerintem ezt, felekezeti tanodáknál feleke­­kezeti főhatóságok, egyházmegyei, vagy a kerületi gyűlések tehetnék legkevesebb félremagyarázat és ellenhatással, — és ezt tenniök elodázhatlan köte­lesség. Urak! ott az egyházmegyék s egyház­kerüle­tek élén, nyissuk meg a kiáltó szóra füleinket! Az ügy — melyhez jóakarattal s a legtisztább indokból szólottam — ajtónkon kopogtat. Ne várjuk, hogy ajtóstul ablakostól rontson be hozzánk! Kunlaki. Bankügyi mozgalom Pécs, sept. 23. Az önnálló magyar nemzeti bank mielőbbi létesítése tárgyában Baranya megye is felterjesztést intézett a képviselőházhoz, mely így szól: Mélyen tisztelt képviselőház! Kecsegtető remények támad­tak Magyarország lakosságában, midőn országunk államisága, sok hányatás után beláthatóan biztos alapokra fektettetett, az annyi küzdelembe került alkotmány tettleg életbe lépett, s az ezt ellen­zett tényezők ellenséges irányukról lemondot­tak. Bizton reméltük, hogy ellenségtől meg nem támadva, bel­villongások által nem zavarva, orszá­gunknak a béke áldásos intézményei, a virulás amaz állapotát, s oly megszilárdult állami létet valahára meg fogják adni, melyeké­rt nemzetünk századok óta sisiphusi erőlködéssel fáradozott, küzdött. Hazafias örömmel tapasztaltuk, hogy orszá­gunk virulni, fejlődni, erősödni kezdett. Első örömünkben nem mutatkoztak jelek, me­­lyek bennünket figyelmeztettek volna, hogy modern körülményeink közt nem csak erős karodra, ihletett keblekre és tudományos főkre van országunknak szüksége, hanem pénzre és hitelre is, mely az előb­biek éltetője, az államgépezet s állami lét egyik fő­­feltétele. Köztudomású dolog, mily sanyarú állapotban vergődik jelenleg Magyarország összes lakossága; nem borús sejtelem, nem titok, hanem ijesztő való­ság, hogy tespedés stádiuma vár reánk, hogy romlás fogja ezt követni, ha országunk törvényhozó testülete az általános kívánalom magaslatára nem emelkedik, a bajokat erélyes fellépése által ellensúlyozni mu­lasztja, s azon veszélyt el nem téríti, mely orszá­gunkat az­által fenyegeti, hogy önálló bankja nincsen. Nem akarunk arra hivatkozni, hogy nélküle az állami lét kiegészítetlen, hogy az ország nélküle a hitel áldásaiban alig részesülhet; tud­juk azt is, hogy ezen országos kívánalom létesítése némi nehéz­ségekkel jár, és megnyugodnánk, hogy e kérdés rendes viszonyok közt mint természetes szükséges­ség amúgy is elkerülhetlenül létesülendne, de nyomo­raink közepette eltűnnek az alaki nehézségek és nincs már mód, hogy a lassudad fejlődést bevár­hassuk, magunkat avval vigasztalók, hogy az állami élet eme forrása előbb utóbb létesülne, mert orszá­gunknak gyors és gyökeres segítségre van szüksége. Tudjuk, hogy a pénzügyminiszter már egy idő óta az osztrák nemzeti bankkal alkudozik, s ez bizonyos tekintetben megnyugtatóig hatna reánk, ha egyszersmind nem tudnók azt is, hogy az alku eredménye nem csak a kínálótól, hanem az elfoga­dótól is függ, s hogy ez oldalról nagy remény nem igen int felénk. Egy magyar nemzeti bank nem csak hogy nem zárja ki az osztrák tartományokkal­ szoros államköteléket, de sőt az által, hogy Magyarországot erősíti, az öszbirodalom érdekeit is hathatósan elő­mozdítja; egy anyagi kalamitások közt vergődő, tengődő életű, tehát elgyengült Magyarország másnak támasza nem lehet. Nem egyedül saját anyagi jólétünk, hanem a felséges uralkodó­ház kormánypál­czája alatt levő országok iránti tekintet is javasolja, hogy országunk mostani nyomott helyzetéből kiemeltessék, s a jelen­leg fenforgó közös érdekek erős oszlopává tétessék. Nem hagyhatjuk említés nélkül azt sem, hogy a végkép elszegényedett, nyomott, ínséget szenvedő földműves és iparos nép milliói, az állami piramis eme alapkövei, azon jótékony hatás által, melyet

Next