A Hon, 1873. október (11. évfolyam, 225-251. szám)

1873-10-10 / 233. szám

is ámítgatni magunkat ,az iparos társadalmi befo­lyásának nagy fontosságára nézve, a rideg való csak­hamar az ellenkezőről győz meg bennünket. És ha ez állítás való, okvetlenül elég fontos arra nézve, hogy okait fürkészszük, a az e tanul­mányból netalán folyó tanulságot hasznunkra is fordítsuk. Az iparos tehát nem foglalja el társadalmunk­ban az őt megillető helyet. Ha pedig ennek oka nem rejlik — mint láttuk — iparos termelésében, úgy azt okvetlenül vagy a társadalomban, nézetei­ben s ítéletében, vagy magában az iparos osztály­ban kell keresnünk. És szerintem csakugyan mindkettőben rej­lik az. A magyar társadalom — nagyban és egész­ben, tekintet nélkül az egyes kivételekre — maig­­lan sem emelkedett fel az ipar nagy fontosságának általános érzetéig. Az ország természetes viszonyai, s az ezeken alapuló mezőgazdaság nagy terjedelme; a termés jó vagy rész voltától függő s ebből fejlődő kisebb-nagyobb kivitel, vagy inkább innen eredő bővebb vagy csekélyebb évi jövedelem; a tudomány által évtizedekig állhatatosan hangoztatott mező­gazdasági állam s az országnak innen magyarázott érdekei; a nemzeti képviselet, melynek tagjai jele­sen túlnyomó számmal mind a mezőgazdasági érde­kek képviselőiből kerültek; évszázadokig tartó üg­­gőségünk a külföld, még inkább pedig Ausztria ipa­ri termelésétől; végül pedig a legújabb korszakok üzérkedési iránya, mely vállalataiban az ipart mindig inkább csak elégül használta üzérkedési hajlamá­nak kielégítésére; mind megannyi tényező, mely az iparos termelés nagy fontosságának még fogalmát sem engedte kellően meggyökerezni a népben, fogé­konyságát nem növelte az iparban rejlő erő és ha­talom kellő megértése iránt, s így a termék becsülé­séből eredő tiszteletet át sem vihette a termelőre, vagyis nagy összeségében az iparos osztályra. S ha tekintjük, mit vagy mennyit tett maga az iparos osztály e nézetek megváltoztatására, fáj­dalommal kell beismernük, hogy sokkal kevesebbet, semhogy ezért érhetett volna. Az iparos mozgalom Magyarországban, nem haladja még meg a most férfi korát élő nemzedék emlékezetét. Az első,a 40-es években keletkezett iparegyesület és védegylet korára vezethető vissza,­­ a­mi korábban megelőzte, mindössze néhány vám­­politikai gravamente reducálható. De még az iparegyesületi és védegyleti moz­galom is politikai volt. Csak új fegyvernemnek, né­mileg megváltoztatott taktikának tekinthető mind­kettő, melyekkel az osztrák túlkapás ama korsza­kában küzdöttünk. Fegyvernökei és zászlósai e küz­delemnek akkor sem az iparosok osztályából kerül­tek, valamint ennek bajnokait legújabban is csak elvétve szolgáltatta maga az iparos, s a­hol tömege­sebben részt vettek az iparosok, ismét csak a poli­tika zászlói alatt alakultak tömeggé. Ez állítás kellemetlenül hangozhatik számo­sunknak, ámde igazolva lesz, csak az országos ipar­­egyesület s az iparos szövetség keletkezésére és mű­ködésére tekintsünk, mely mindkettő szemünk előtt történt, szemünk alatt foly. Az iparegyesület nem csak első eszméjének megpendítője elsőrendű államférfi, és társadalmi re­former — valljuk be, egyúttal egyik leg és legkitű­nőbb polgárunk — volt, hanem a kik támogatták is eszméje megvalósításában, a kik legelsőbb sorakoz­tak zászlója körül, nagy többségben a társadalom legkülö­öizőbb osztályaiból került oly férfiak valá­­nak, kik — noha ipart szmélyesen nem űztek —, az ipar s az iparos érdekek nagy fontossága iránt ér­zékkel bírtak, méltányolni tudták befolyásukat ös­­ szes nemzetgazdaságunkra és szükségét érezték an­nak, hogy hazánk termelése valahára ez irányban is fejlődjék. Az iparegyesület keletkezése óta folyton tár­sadalmi téren működött, tett a­mit tehetett, s ha mindössze nagyobb vívmányokat nem mutathat fel, ennek oka mindössze abban rejlik, hogy csudákat semmiféle társadalmi intézménytől se várjunk, ne várjunk pedig legkevésbé akkor, ha kellő mérvben nem támogatjuk. Az ipar­egyesület tevékeny tagjai csupán szellemileg működhettek, nagymérvű tény­leges eredményeket csak nagymérvű anyagi támo­gatás segíthetett volna életre, de ennek első és fő­feltétele az érdekelt feleknek, az iparos osztálynak tömeges csatlakozása, vele működése, s vele össze­­forrása lett volna. Az iparos osztály föllelkesült ugyan pillanat­nyira tömeges összeállásra s megkisérte hatalmát az iparszövetségben, de mily eredménynyel? Társa­dalmi téren indult meg, s a politikában akadt fenn. Pedig nem mondhatni, hogy kiindulása lett volna hibás, csak helye, értéke, nyomatéka nem volt meg az iparosoknak hozzá, hogy a politikát eszközül használhatták volna czéljaik elérésére. Fájdalom, épen az iparszövetségi mozgalom mutatá meg, hogy iparosaink nem foglaltak még kellő tért társadalmunkban, a­miből más foglalko­zású testvéreink méltán vélték következtethetni, hogy termelésük, hogy az ipar maga sem életképes beni földünkön. Pedig e következtetés hibás, s e hibás követ­keztetés s összes következményei ellen iparosaink csak úgy küzdhetnek, ha azon társadalmi állásra tö­rekednek, mely az általuk mivelt munkanemek kö­vetelte általános s szakmiveltségnél fogva az ipart és képviselőit megilleti, s más országokban meg is van. De hogy e törekvésüket sikor koronázza, min­denekelőtt, a létező hiányokra s az elkövetett hibák­ra nézve kell tisztába jönniök, habár keserűen esnék is az igazság hallása. Az iparszövetség megalkotásánál, mint említem, nem a kiindulás volt hibás, noha az egy politikai té­nyezőn kívül, társadalmi, egyesületi s társulási téren semmi egyebet nem művelhettek, de el sem érhettek volna, mint az iparegyesület erélyes támogatása és működtetése által. Mégis ama politikai factornak a programmba foglalása igen helyes volt, lehet, csodá­latos társadalmi viszonyainknál fogva, és ez szolgál­tatta volna a kellő hatalmat és erőt a kitűzött többi czéloknak is elérésére. Ama politikai tényező felka­rolásának ugyanis — ha jól fogtam volt fel az ipar­­szövetség irányát — az lett volna czélja, hogy az akkortájt oly heves párttusák között az ipar mive­lői közepes állást foglaltak volna, s elfordulva a med­dő a már már veszélyessé vált pártoskodástól, saját és a haza érdekében a nemzetgazdasági ele­met tűzték volna zászlójukra, számuknál, értelmisé­­güknél s termelési gazdagságuknál fogva oda töre­kedvén, hogy ez érdekek, s velők az ország anyagi jólléte iránt hővülő, minél több szakférfi jusson a kü­szöbön álló választásoknál a parlamentbe. Ez okszerű, a kaszt és érdekképviselettől — mivel csak ellenes gyanusíták — egyaránt távol álló eszme valósítása, ha iparosaink erre összetartóan s lelkesen törekednek, talán korszakalkotóbb lehetett volna társadalmi életünkben s az ipar művelőire néz­ve is. Az ekkér megválasztott országos képviselők ugyanis megannyi apostolai lettek volna a haza nem­zetgazdasági érdekeinek , azon érdekeknek melyek a honpolgárok anyagi s szellemi jóllétében keresve az államczélt, a politikát is csak eszközül ismerik el küzdelmeikben; de korántsem oly czélnak, mely — meglévén az alkotmányban a továbbfejlődés szabad tere — nemzetölő párttusákban meríti ki az ország idejét s pénzét, s teszi lehetetlenné a társadalmi fej­lődést s koptatja el gyér fajunk legjava férfiait. S mi lett, ha visszatekintünk a közel­múltra, e dicsőn megindult társadalmi küzdelemből? Az iparos szövetség országos gyűlésén 1871-ik tavaszán Pesten jelen volt vidéki tagok egyike — meglehetősen általános tetszés közt mondott ki meg­rovást a budapesti iparosokra, hogy ama gyűléseken oly gyéren valának képviselve. Azt tartom, ama meg­rovás azóta vesztett éléből, s aligha­nem bókká vált a fővárosi iparosok tapintatossága iránt, melylyel tul heves Pasáktól tartózkodni kívántak, mit csak az tud kellően megítélni, ki ama gyűlésekben résztvett. Mert nem tekintve az eredményeket, melyek egynémely buzgó tag majdnem önfeláldozása folytán mégis olyanokká lettek, hogy kiforgatva ugyan ere­deti jellegükből, és elvesztve az egy jellemző tulaj­dont, melylyel az iparegyesület irányától különböz­tek volna, legalább tisztességes alapszabálytervezet­­tel léphettek a világ elé: várjon iparosaink ott jelen volt zöme adta-e jelét annak, hogy társadalmunk színvonalán áll, és méltán képviseli a világ egyik legfontosabb termelési ágát? Nem kellett-e sokkal inkább azt tapasztalnunk, hogy akkor gyülésezett iparosaink (tisztelet a számos kivételnek) a zászlóra írt egészség s eszmének, a nemzetgazdasági, s álta­luk saját érdekük megértésére sem törekedtek, s ép úgy indultak egy-két vezérlési párttaktikája,mint akár a vidéki választó kortesvezére után, s túl nem tudván emelkedni a jobb és balold­­ elkoptatott pártfrási­­sain, szomorú illustratióját képezték azon kérdésnek, mily állást foglalnak el az ipar és mivelőinek még igen nagy része társadalmunkban ? Lehető erős színekkel ecseteltem ezen mind­nyájunk emlékezetében levő társadalmi mozzanatot, hogy annál inkább kitűnjék, mily magasnak óhajtom az iparos állását, hogy méltó legyen hiva­tásához. Sőt a küzdelemnek, mondjuk őszintén, bukás­nak be kell­ következni, hogy tisztán lássunk, s meg tudjuk ítélni, viszonyaink közt, mily erőkkel rendelkezünk az ország nemzetgazdasági s első­sor­ban ipari fejlesztésb­e. Azon túl, ha csekély, ugyan­annyi haszna meg is volt ama mozgalomnak, hogy iparosaink melegebben karolták fel a társulás esz­méjét mint korábban bármikor, s megmaradt itt köz­tünk m­­egfogyva bár, de törve nem,« egy kör, mely­ben csoportosulni, a nézeteket tisztázni, s a tisztázot­takat majdan győzelemre is segíteni alkalmunk és terünk nyílik. Hogy azonban a magyar iparos és az általa mivett talaj az ipar, csupán e vívmányokkal be nem érheti, az világos, s ezzel bátran áttérhetünk teen­dőinkre, melyek lelkiismeretes teljesítésétől várják ügyünk jobbra fordulását. Itt nem lehet recipével szolgálni, mert valamint az ember testi alkotásában s életében számos a be­tegség, mely külön megfigyelés után külön bánás­módot igényel, hogy meggyógyulhasson. Így az ipari életben is számos a baj, mely különféle eljárást kíván alkalmazandónak, hogy szűnjék s múljék s egészséges pezsgő életnek engedjen tért, hanem van egy általános eszme, melynek valósítására töreked­nünk kell s mely magában foglalja a legnagyobb gyógyerőt s ez a mivelődés! Egy-egy jellemző példa felmutatása itt is job­ban megérteti, mit kell óhajtanunk, miután töreked­nünk, hogy ezért érjünk s itt újra a közkiállitásra térek, s egyik legkiválóbb mozzanatát emelem ki, melyben egynémely iparos hazánkfia, s tudom biz­ton, nem kárára vett részt, értem a nemzet­közi jurit. A társaság vegyes volt, de érde­­kes, az együtt­működés tán fárasztó, de lélekemelő is, a tanulság pedig minden irányban üdvös, s vajha az ott részt vett hazánkfiaiban leszűrődnének a ta­pasztalatok kellőkép arra nézve, hogy tisztán lássák s tudják azt, s e tudat fonalán elérésére is töreked­nének annak, mit a mai iparost társadalmunkban megillető állásra nézve óhajtanunk kell. Nagy úr és tudós, ipart­ő és mezőgazdasági termelő, tanár és kereskedő együtt találkozott e nagy nemzetközi gyülekezetben, de egyik sem ke­reste a másikban a főurat vagy kereskedőt, a kár­pitost vagy művészt, a mérnököt vagy asztalost, a pamutgyárost vagy gépészt, stb. hanem kereste mindegyik társában a tanult és mivelt embert, a szakférfiút és értelmes ítélő bírót, és soha demokra­tikusabb elem nem volt együtt, mint épen a legkü­lönbözőbb osztályzatú társaságban, melyben mind­egyik kortársai által emelkedett magasabbra és saját ismereteivel emelte tekintély őket. Ott a főúr nem születésénél, hanem azon érdemeinél fogva fog­lalt helyet, melyeket akár a gyáripar, akár a mező­­gazdaság vagy tudomány terén szerzett; az iparos mindenkor legmegbízhatóbb szakértelműségnek volt tekintve; a tudomány emberének tekintélye előtt pedig úgy hajolt meg a világ, hogy az ő el­méleti tanulmányai gazdagíták meg a gyakorlati termelés mezejét századunk iparos fejlődése, nagy­szerű forgalma , kiképzett államintézményeink, s modern társadalmunk az ő kutatásainak, kísér­leteinek s közleményeinek köszönik haladásuk legbecsesebb gyümölcseit. S mi e példából a tanulság ? Az, mit korábban említek, hogy iparunk, ha tekintélyre akar vergődni, képviselőiben az általános és szakmiveltséget, az ér­telmet és tudást kell fejleszteni és gyarapítani min­denekelőtt s akkor önmagától omlik össze a válasz­fal, mely számos köreinkben még a tősgyökeres czéhbeli iparos és elvi ellensége a lateinernek czim­­zett tudományos szakférfiú között fenáll. Sehol két társadalmi elem nincs jobban egymásra szorulva, mint nálunk, a nemzetgazdasági elmélet embere: a tudós, s a gyakorlat embere: az iparos, gazda vagy kereskedő. Csak, ha e két elem társadalmunkban is összeforr, várhatjuk, hogy a tudós kutatásai meddők, a termelő nézetei nyersek, szűkkörűek ne marad­janak , de mindkettő egyesülve, kettős erővel mű­ködjék közre a hazai jóllét emelésén. S ez épen nálunk vihető keresztül legkönnyeb­ben, és itt vezetne leginkább ezélhez. Hazánkban ugyanis még mind túlnyomó az ipar kézműves üzé­­se. Itt még túl nem tengett a gyári üzlet, s nyomában nem merült még fel a munkás kérdés, a túlgazdag vállalkozó tözsér s a mindent nélkülöző munkás kö­zötti halálos ellentét. És nálunk volna elérhető a szerencsés középútnak választása, melyen a számos önálló termelő érdeke összeforr a gyármunkáséval, mely öszhangnak megszilárdítására, az arra vezető ösvény kijelölésére ismét a nemzetgazdasági elmélet embere volna hivatva. De, ha a munkáskérdés bajait ki akarjuk ke­rülni a jövőben is, ha ipari viszonyainkat s iparo­saink állását a társadalomban javítani akarjuk, arra áldoznunk is kell, mert csak azzal kerüljük jövőre a munkásbajt, ha ezeket is minél műveltebbekké tesz­­szük ; csak ezzel emeljük, gyorséletű korunkban a ma élő iparos nemzedék értelmiségét és szakismer­­reteit, ha tanulhatásáról gondoskodunk. Amazoknak az elemi ipariskolák s tanműhelyek felállítása s látogattatásukról való gondoskodás, emezeknek a magasabb ipari szakiskolák felállítása s a láraokulás módjának nyújtása által, mit az ipar­múzeumok és hasonló intézetek közvetítenek. Ne higyyük, hogy itt elég volna a kormányra hivatkozás, hogy az önsegély meg áldozathozás s a társulás gyakorlati alkalmazása mellőzhető volna. Tekintsünk bármely nálunknál haladottabb államot, s azt fogjuk tapasztalni, hogy tetemes áldo­zatok nélkül is közvetlenül érdekelt osztályok részé­ről, egy sem vergődött magasabb polctra. Avagy nézzük csak legközvetlenebb szomszédunkat, győ­zelmes versenytársunk fővárosát Bécset, mely annyi segédeszköz, s a kontinensnek ez idő szerint egyik legtökéletesebb iparmuseuma birtokában most „Athenäum” czime alatt külön intézetet alapit, a kis ipar számára. Alapítja pedig magánúton, egyesek adakozásából, s alig pendittetvén meg az eszme, rövid nehány hét alatt 60,000 frton felüli készpénz alaptőke, s hétannyi értékű vagyona volt együtt, gyűjteményes s ipari tárgyakban. Tekintsük Berlint, mely úgyszólván erőszakkal volt az iparra kénysze­rítve és csodálkozva fogjuk tapasztalni, hogy a tár­sulás hatalma mily óriás megtakarításokat eredmé­nyezett csupán a különféle iparágakhoz szükséges mozgató (vizi vagy gőz) erő közös beszerzése s be­rendezése által. Hivatkozhatunk ugyan a kormányra is s kö­vetelhetünk tőle is támogatást. De mi egyébből áll a kormány támogatása, minthogy az adófizetők zse­béből vont összegeknek legjobb belátása szerinti elosztását intézi. Itt mindössze igazságos felosztást követelhetnénk s újra i­da jutunk, hogy erről is ma­gunknak kell, érdekeink képviseltetése s érvényre juttatása által gondoskodnunk. Csak is ek­or tiltakozhatnánk, például ipari szempontból az ellen, hogy rosz­termés idején kormánysegélyben részesül a mezőgazda, holott az iparos azs időnek őt is a sujtó mos­­tohaságát­ minden viszonyok között maga kénytelen elnyögni; ámbár isten óvjon meg attól, hogy az osz­tályokba is beüssön az alamizsnálkodás átkos rend­szere. Csak ha érdekeinket magyarázni vagyunk ké­pesek a kormánynyal szemben, szólhatnánk fel ipa­ros szempontból oly törvény hozása ellen, mely a jö­vedelmi adó kivetése egyik tényezőjéül a ház­­bér összeget veszi, mely mellett épen azon iparos van sújtva legjobban, ki üzlete természeténél fogva nagyobb helyiségre szorul s igy kétszeresen fizeti az adót-De csakis ily és hasonló esetekben vehető igénybe a kormány segédkezése, csakis törvényes uton gyakorolható sikerrel a kritika a kormány és törvényhozás szándékolt vagy követett eljárása fö­lött , csakis ez esetekben követelhető oly támogatá­sa, mely mint a közkiállítás bár fukarul mért költ­ségei, vagy az iparmúzeum fölállítása csak látszólag az iparvilágnak kedveznek, tényleg azonban az or­szág összes lakosságának válnak előnyére. Nagyban és általában önsegélyre szorulnak iparos osztályaink s csak az önsegély erélyesebb gyakorlása által minden téren, mit ismét a nagyobb általános és szakmiveltség intéz legokszerűbben, — juthat nagyobb befolyásra országos ügyekben is. Valameddig iparosaink nagy száma csak tömegnek tekinthető, mely természetes érdekképviseletét az iparegyesület kellőleg támogatni nem hajlandó, tör­vényszerű képviseletét az iparkamrákban nem szi­vek s ezért igénybe nem veszi; ön választotta kép­viseletével az iparos szövetségben végül boldogulni nem tud, mindaddig nem mondható, hogy az iparos Magyarországon elfoglalja a kellő tért, mely őt a társadalomban megilleti; mindaddig nem érvénye­sítheti a termelésében rejlő erőt , hatalmat, s nem győzi meg a világot arról, hogy akar is, tud is fel­szabadulni a gyámkodás és külföldi verseny nyűge alól, s mindaddig nem tudja a haza bölcsei előtt be­bizonyítani, hogy az ipar nagy hatalom, melyet intézkedéseik közben tekintetbe kell ven­­niök. De nagy hatalommá az ipart saját tagjainak, képviselőinek, munkásainak kell tenniök, mindnyája pedig csak a tanulásban, mivelődésben, az anyagi s szellemi haladásban találja meg hozzá a kellő erőt. Nagyobbszerű a Buzzard öbölnél. Blanford Persia m­ájáról szellemdúsan értekezett. Kiemelte, hogy ez állatok nagyrészt a pusztai typushoz tartoznak, délen az indiai, éjszakán az európai alakok vegyülé­­sével. Nevezetes, hogy az oroszlán csak a déli része­ken fordul elő, míg a tigris a caspi tenger körül is előjön. Igen érdekes volt Lankaster értekezése egy általa felfedezett Bacteria faj, mely azalag egyikét képezi azon csodálatos lényeknek, melyek az állatok , növények közt mintegy hidat képeznek. William­son a kőszénről s kőszénnövényekről értekezik. — Qwyn Jeffreys a középtenger molluscusairól szólt. — Dampier az oxfordi Sherardiai herbáriumot s Law­­son azon tanitásmódot nagyon megrovólag ismertette, a­mint a biológiát a kensingtoni iskolában elő­adják. Ennyit röviden magukról az előadásokról. A londoni „Athenaeum“ megjegyzi, hogy több óhajtás merült fel, hogy az eljárásban némi változtatás szük­séges. Az előadásoknál sem a nagy közönségre, sem a tudományra nem lehet kizárólag figyelni. Na a hiba az is, hogy ezen értekezések nem h­atnak nyom­da alá. A társulatnak kötelessége volna oly tudomá­nyos embereket hozni egybe, kik máskülönben rit­kán, vagy soha sem találkoznak s ezért a gyűlések alatt több élvezetet, több alkalmat kell nyújtania a társalgásra. Másik czélja volna a nagy­közönségnek bemu­tatni, mit tesz a tudós világ s e czélból rövid vegyes előadások helyett egy vagy két szerzőt kellene fel­kérni részletes gondos előadásokra, melyek reggel tartatván, a délutánok szabadok lennének. Nekünk nem lehet e reformokhoz szólanunk. Rövid kivona­tunk után azonban bátran kinyilatkoztathatjuk,hogy e gyűlések még mostani alakjukban is rendkívüli fontosságúak s sokkal több figyelmet érdemelnek, mint a­mennyiben eddig hazai irodalmunk által része­sültek. Az­­angol-magyar társulat«, melynek alaku­lásáról épen e sorok írása közben vessünk tudomást, bizonynyal sokat fog e viszonyon segíteni s remény­lenünk lehet, hogy közönségünk, mely eddig tisztán a németek tudományos nézeteit ismerte, az angolok sokkal jelentékenyebb kutatásaival is szívesen meg fog ismerkedni. Az újvidéki kir. magy. főgymnasium megnyitása. Újvidék, oct. 5-kén. Az újvidéki kir. . T.y.u* főgymnasium f. hó 4-én nyílt meg! így egyszer­űen hallva a dolgot, in­kább helyi érdekű eseménynek tűnik fel e tudósítás, mely a nagy közönséget kevésbé látszik érdekelni, ámde ha tudjuk, mily végtelenül fontos feladat vá­r e zsenge intézetre, úgy az, ki művelődésünk és nem­zetiségünk szent érdekei iránt nem közönyös, öröm­­teljes megelégedéssel fogja e hirt tudomásul venni. E főgymnasium felállításával nemzetünk klipja mű­­veltségtörténelmünkbe egy, a déli vidékekre nézve epochális fontosságú tényt jegyez be. Ez intézet ugyanis hivatva lesz nemcsak a valódi műveltség és polgárisodás fejlesztésében és terjesztésében tevés kény részt venni, hanem és kivált a magyar nemze­tiséget a más nemzetiségűek jogainak és érdekeinek csorbítása nélkül a déli határokon védeni és fentar­­tani; a felséges uralkodóház iránti lojalitást és terhetlen ragaszkodást élénken ápolni ; a ma­gyar államiság eszméjét oltalmazni és állandóan meggyökereztetni; végre az országos törvények iránti őszinte tiszteletet terjeszteni, így tekintve a dolgot, az összes hazára és főleg a déli határvidékre nézve szellemi, anyagi, társadalmi és politikai tekintetben felette momentuosos eseménynek jelezhetni e főgym­­nasium megnyitását. Hogy ez intézet fontos feladatának kellő mél­tatása a délvidéki hazafias nagy­közönségnél általá­nos volt, az leginkább azon élénk tevékenységből tűnik ki, melynél fogva az intézet felállításának kér­­vényezésében a különböző nehézségek daczára is, igen számos és vegyes nemzetiségű község lelkesed­ve vett részt. Hogy továbbá egy magyar főgymna­­sium mennyire szükséges volt, kitűnik a beirat­ások alkalmával jelentkezett ifjaknak a legvérmesebb reményeket túlhaladó számából. Hogy a főgymna­sium megnyitásával a régi idők óta hőn táplált óha­jok a legteljes­bb mértékben ki vannak elégítve, ez azon legbemebb ragaszkodásból derül ki, melyet ő Felsége apostoli királyunk iránt a lelkesült közön­ség az intézet szentesítése miatt vetélkedve tanusit; kiderül azon szintetlen hálanyilatkozatokból, melyek­kel a haza hálájára magát már is olyannyira érde­messé tett Trefort Ágoston közoktatásügyi miniszer úr ő nagyméltóságát jóakaró részvétéért elhalmozza; tanúsítja ezt azon őszinte tisztelet, melynek általános tárgyai Flatz Endre főispán, és Bende Imre apát urak, kiket a kezdeményezés, a kitartás érdemko­­szorújával a hazafias közönség feldíszített; tanúsítja azon közelismerés és népszerűség, melylyel Mészáros Nándor h. főigazgató és igazgató fáradhatlan mun­kásságát, kitűnő szervezési képességét méltányolja ; tanúsítja végre azon előzékeny szívélyes jóakarat, mely a tanári kart folytonosan környezi. Ezek után nem lesz tán érdektelen az intézet eddigi rövid múltjának fontosabb mozzanatait is köztudomásra hozni, úgy a miként az adatokat hite­­les kútfőkből merítettük. Az intézet felállítását ő fel­égé, apostoli királyunk i. é. január hóban szente­sítette; ugyan­ e hóban neveztetett ki Mészáros Nán­dor, budai kir. főgymnasiumi tanár, igazgatóvá és a magyar határőrvidéki tankerület h. főigaz­gatójává, kiben a hazai tudományosság és neve­lésügy egy régi, edzett bajnokát tisztelik a tan­ügyi körök Az uj igazgató azonnal városunk­ba sietett, hol őt az intézet helyiségeinek meg­szerzése, a berendezés előmunkálatai azóta szaka­datlanul elfoglalták, s az ő tetterejének, eszélyessé­­gének, tapintatosságának s kitartásának köszönhető, hogy daczára az akadályoknak, daczára hogy nyolcz héten át mint kormánybiztos Erdélyben is sikerdú­­san működött — oly helyis­égekben, habár egyelőre bérházban nyílt meg az intézet, melyek tekintve az épület egészséges helyen fekvését, világosságát, a helyes beosztást, a belső berendezés ízlését, a búto­rok kiváló czélszerűségét, sőt csinosságát, a legszigo­rúbb igényeknek is minden tekintetben oly­annyira megfelelnek, hogy a tanintézetnek úgy érdekelt, valamint csak kiváncsi látogatói is meglepetéssel vegyes megelégedéssel távoztunk. Az intézet szép jövőjének biztos zálogául tekinthetjük a jeles kép­zettségű, fiatal, munkabíró erőből álló tanári testüle­tet, melynek szerencsés összeállítása a derék igaz­gató kiváló tapintatosságának és szervező ügyessé­gének elvitázhatlan bizonyítékául szolgál. Az új tanév kezdetének közeledtével aztán szept. 27-én az igazgató a legelső értekezl­etre gyűj­tötte maga köré a tanári testületet, melyet, hallomá­sunk szerint, meleg szavakkal üdvözölvén, örömtől meghatott hangon emelt ki az intézetnek kiválólag fontos feladatát. Emelkedett szellemű megnyitó beszédének fo­­nalán nyíltan mutatott azon nehézségekre, melyek­kel a tanári állás Újvidéken jár, hol az akadályok elhárítása, a nagy­közönség bizalmának kivívása önmegtagadást, lemondást, kitartást és forró haza­­szeretet aczélozta tetterőt igényelnek. Majd maga­sabb álláspontról, biztos kézből kijelölé az irányt, melyen haladva hivatását az uj főgymnasium telje­sítheti : a tudomány, vallás és erkölcsiség hirdetése s a valódi hazaszeretet ápolása által az uj nemzedé­ket vallás­ és nemzetiség különbsége nélkül a királyt és hazát szerető, a törvényt tisztelő s csak a józan haladás utján e­rretörő hazafias polgárokká nevelni. Az értekezleten a szervező munkálatokat bevégez­vé a — okt. első napjaiban a tanárok testületileg mentek tisztelgő bemutatásokra a főispánhoz és az apáthoz, mint kikben a főgymnasium leglelkesebb pártolóit, legrészvevőbb jóakaróit tiszteli. E tisztel­gések alkalmával miként halljuk Mészáros Nándor kitűnő ékesszólással a főispánnál körülbelül a követ­kezőket mondá: „Az újvidéki kir. magyar főgym­­nasium tanári testülete várva várta azon pillanatot, melyben méltóságod kegyes szine előtt megjelenve a felséges uralkodóház s a magas kormány iránti tántorithatlan ragaszkodásának és méltóságod sze­mélye iránti benső tiszteletének kifejezést adhasson ; fogadja azért méltóságod a testület hódoló üdvözle­tét. Tanintézetünk jelenleg a hatalmassá leendő nagy folyó szerény for­rását képezi ugyan, de hivatva van a tudomány s valódi műveltség világával ha­zánk alsó vidékein a különféle vallásfelekezetek s nemzetiségek között a békés egyetértést és kölcsö­nös szeretetet ápolni s megszilárdítani, mi hogy meg­történhessék, a tanári testület maga részről teljes ere­jével fog törekedni az eléje kitűzött magasztos czél elérésére. Minthogy azonban a benső, szellemi törek­vés a nyilvánosság előtt csak külső támogatás mel­lett juthat érvényre, méltóságodnak hathatós közre­működéséért esedezünk és kívánjuk, hogy a Min­denható méltóságodat szeretett hazánk díszére, Újvi­dék városa jólétének előmozdítására s tanintézeteink felvirágoztatására sokára éltesse!« — Mire a cla­­sicus műveltségű főispán ur meghatott hangon kö­­szöné meg a tanári kar üdvözletét s biztositá állandó jóakaratáról, s barátságos támogatásáról. Tartalom­­dús beszéde a rövidség daczára is a tántorithatlan ha­zafit, az erélyes politikust, és az öntudatos állatofér­­fiút árulá el. Ezután a tanári kar a szelidlelkű, de­rék apát urnát tisztelgett. Az igazgató üdvözlő beszé­dére, melyben az intézetet jóakaró pártfogásába ajánló, szívélyes és szíveket hódító ékesszólással biz­­tosítá úgy az inttézetet részvevő támogatásáról, mint a tanári kart folytonos barátságáról. A testület ezek után hivatalosan megkezdte működését sept. 29., 30. és okt. 1., 2., 3-án a beírá­sokkal. Ha valami, úgy a beiratások rendkívüli ered­ménye a legékesszólóbban tanúskodik a magyar fő­­gymnasium szükségessége és fontossága mellett ott, hol alig mertünk a megnyitandó négy alsó osztály­ban 40—50 tanulót jósolni, az ünnepélyes megnyitás napján 95-re ment a bejegyzett tanulók száma; oly szám, mely mintegy 20 ezer lelket számláló váro­sunkban, egy szerb főgymnasium s egy városi fő­­reáltanoda mellett valóban minden várakozáson fölül áll. Az ifjúság, az újvidéki hazafias közönség sze­­mefénye, okt. 4-én ő felségének, úgy mint koronás királyunk és mint a magyar főgymnasium kegyel­mes szentesitőjének legmagasb névünnepén isteni tiszteletre vonult a nemzeti lobogós tornyu kath. templomba. A különféle felekezetű díszes közönség lélekemelő látványt nyújtott, midőn részvétét inté­zetünk iránt ily kegyeletes alkalomkor is kimutatni igyekezett. Az ifjúság isteni tisztelete után a tanári testület, az apát úr által teljes díszben tartott ünne­pélyes miséje is visszamaradt a többi hatóságokhoz csatlakozván. A szertartás végeztével a szíves ma­gyar vendégszeretetéről híres apát a főispánt, a sor­hadi, honvédelmi, törvénykezési és városi hatóságok fejeivel együtt a magyar főgymnasium tanári testü­letét is barátságos ebédre bízta meg, melyen a fel­köszöntések sorát maga a szép lelkű háziúr kezdé meg ő felségére, mit a jelenlevők állva s há­romszoros lelkesült »éljen«-nel fogadtak; utána ugyancsak a hazafias apát köszönte fel Tre­fort Ágost minisztert, majd a főispán Mészáros Nándort s a tanári testületet, mit előbbi ékes nyelven megköszönvén , Újvidék közönségének jólétére viszonzott. Az általános lelkesedés közben jelen sorok szerény írójának indítványára közhe­lyesléssel fogadott következő táviratok menesztet­tek ő felségéhez és Trefort miniszterhez: Báró Wen­­kheim Béla miniszter urnak. Bécs­i cs. és kir. ap. felségének legmagasb névü­nnepe alkalmából az újvi­déki hazafias közönség legmélyebb jobbágyi hódola­tát és legbensőbb ragaszkodását siet kifejezni. Egy­szersmind legalázatosb köszönetét és legforróbb há­láját nyilvánítja az ő felsége által legkegyelmesebben alapított, s épen ezért a mai kegyeletes napon ün­nepélyesen megnyitott kir. magyar félgymnasimért. Kérjük nagyméltóságodat, méltóztassék ezeket leg­magasb tudomásra hozni. Trefort miniszter úrnak Budapesten. Az újvi­déki hazafias közönség hálatelt szívvel mond nagy­méltóságodnak benső köszönetet, hogy ő cs. és kir. apóst, felségétől a legfelsőbb sz­étesitést kieszközöl­ni kegyeskedett az itteni kir. magyar főgymnasium felállítására, mely mai napon ünnepélyesen megnyit­tatott. Soká maradt aztán még együtt a diszes vendég­­koszorú, magát egy szép és boldog jövő biztos remé­nyeinek adva át, midőn hazánk nemzője a felvilá­­gosultság, polgárosodás és anyagi vagyonosodás utján előrehaladt alsó vidékek lakóiban, vallás és nemzeti­ség külömbsége nélkül — egymást becsülő egye­tértő, királyért s hazáért mindent áldozni kész alkot­mányos honpolgároknak fog örvendeni és mely szép jövőnek létesítésében a magyar főgymnasiumra a legelső szereped egyike vár. Adjon Isten erőt és kitartást a tanári testületnek, hogy lankadat­lan buzgósággal haladhasson kitűzött magasztos czél­ja felé ! KÜLFÖLD. Bazaine pőre. Közöttük volt a R­i v­­­é­r­e­tlenek által szer­kesztett nagy terjedelmű vádirat conclusioját, mint legfontosabb részt, melyben Bazaine ellen a sú­lyos vádpontok sorra vannak előadva. Most közöl­jük itt a vádirat első részét, melyben Bazaine műkö­dése van szigorú bírálat alá véve. A vádirat, mint többször jeleztük, sokkal terjedelmesebb munkálat, hogysem azt egész terjedelmében közölhetnők, azonban megkezdjük annak ismertetését a követke­zőkkel. A forbachi csatáról, melynek elvesz­tése nagy részben Bazainenek tu­dom­ttatik, igy nyilatkozik a vádirat. A terület, m­inyen e csata vi­­vatott, S­arbru­ckel, Saint- Aroald és Saargemünd között egy háromszöget képez, melynek csúcsa, Saarbrücken ellen, mint előre látni lehetett, nyomul­tak a németek, és melynek háta mögött a 2. hadtest állott. A háromszög hasisa a Saint-Arouldból Saar­­gemündbe vezető út volt, melyen a 3. hadtest divi- 8ínja szétosztva volt. Forbach és Saargemünd között terül el pár­huzamosan a háromszög hasisával a cadenborni magaslatok szép positiója, melyek a Saar futását uralják. E cadenborni állás, melyet F r o s s a­r­d­ tábor­nok 1867. óta tanulmányozott, ajánltatott egy idő óta a tábornagynak; főleg azon oltalom által lett fontossá, melyet a forbachi és saargemündi raktá­raknak nyújtott. Azon hírek által, melyek az ellenséges had­erők összpontosításáról érkeztek, Frossard tábor­nok nyugtalannak mutatta magát az általa elfoglalt s nagyon is előretolt állás miatt s aug. 5 én azt sü­r­­gönyezte a császárnak, hogy sokkal előnyösebben lehetne elhelyezni a 2. hadtestet a Forbachtól Saar­­gemündig elterülő síkságon. A császár azt üzené neki, hogy a k­övetkező napon menjen Forbachba. Aug. 5-ike délután volt, midőn a tábornok Bazaine tbnagy parancsnoksága alá helyeztetett; ez természetesen közlé vele a császári parancsot. Aug. 5-én este 10 órakor érkezett meg a vezérőrnagy egyik sürgönye, mely az ellenségnek Saarbrücken és Saargemünd között tett fontos mozdulatairól ho­zott tudósítást és a legnagyobb óvatosságot ajánlá. Aug. 6-án reggel 4 óra 40 perczkor ismét érkezett Frescard és Bazainetez egy távirat mely azt mondá, hogy legyenek készen egy komoly támadásra. Ez után két órával a gárda és Fourton hadosztálya Bazaine tbnagy parancsnoksága alá helyeztetett. Az ötödik reggelen elfoglalók a csapatok új állásukat. Laveaucoupet hadosztálya Spiehern-nél sat. 9 óra 10 percskor ezt sürgönyző Frossard Ba­zainenek: „Előőrseimnél ágyudörgést hallok, oda szándékszom menni. Nem volna jó, ha a Montandon hadosztály egy dandárt küldene és a Dacaén had­osztály előre nyomulna Rossbru­ck felé?“ 10 óra 10 perczkor egy új sürgönyt küldött Frossard: »Az ellenség leszállt a saarbrückeni ma­gaslatokról felénk, de még nem adja támadásának jeleit. Intézkedéseinket már megtettük a síkon és az országúton.“ A tb vagy azt feleli, hogy egy dandár dragonyost fog küldeni. Már megérkezett volt a pillanat, elhatározni, hogy felvétessék-e a csata, vagy pedig megkezdőd­jék a visszavonulás Cadenbornra, hogy ott az ellen­ség bevárassék. Frossard tábornok nem akarta For­­bachot feladni és elhatározta fölvenni a harczot. A tbnagy, mint a kihallgatáson bevallotta, jó­nak látta a visszavonulást Cadenbornra, de elmulasz­totta erre nézve szigorú parancsot kiadni. Miután tudta, hogy frossard tbk csatába keveredett és fel­fogta annak szükségét, hogy elővigyázati rendsza­bályokat adjon ki, megbízta Mermon thnokot, hogy hagyja el Marienthalt és foglaljon el oly állást, mely magát a tbnagyot is fedezte. Castagny tbk hasonló­kép kapott parancsot, hogy egy dandárral Frosch­­weilerre vonuljon, egy másikat pedig Thedirgbe küldjön, de nem parancsoltatott meg neki, hogy Frossard tbk rendelkezése alá adja magát. Még a Montandon danuárnak sem rendeltetett meg, mely pedig legközelebb állt Frossardhoz, hogy ennek segítségére menjen. Ha Frossard kívánsága szerint történt volna, bizonyára idején érkezett volna meg a hadosztály. Miután a tbnagy felfogta a helyzet nehézsé­gét, s a legtávolabb álló hadosztályt rendelte Fros­sard támogatására. E közben Fros­ard mind nagyobb veszélyben forgott s 1 óra 25 perczkor ezt táviratozta: »Komolyan vagyok enyagirozva, a csata foly. Ké­rem, küldje hadosztályát Montandon és dragonyos dandárát Forbach felé előre.“ A tbnagy végre ily értelemben adott ki pa­rancsot 2 óra 30 perczkor. A vádirat itt leírja a veszélyt, melyben Frossard tbk forgott, és a kísér­leteket, melyeket ez segítség nyerés végett tett s aztán a következő sürgönyöket közli, melyek Frossard és Bazaine között váltottak. 7 óra 22 perczkor sürgönyzi Froisard: „Wer­den felé fordultunk. Az összes csapatokat a magas­latokra vezetem.“ A tb nagy felesé: »Mindent elküldöttem önnek, a­mit nélkülözhettem. Csak még három ezredem van, hogy Saint-Arold-t fedezzem. Jelezze nekem az állá­sokat, melyeket elfoglalni szándékszik.“ Erre ezt jegyzi meg a vádirat: „Mintha nem őt, a főparancs­­­­nokot illette volna, hogy maga osztogasson paran­csokat.

Next