A Hon, 1873. október (11. évfolyam, 225-251. szám)

1873-10-27 / 247. szám

Előfizetési felhívás „A N­­O­V“ XI-dik évi folyamára. Előfizetési árak: Negyedévre .... 6 frt ■ Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalvány­okat kérjük használni, melyek bérmen­tesítve tíz frtig sak 5, 10 frton felül pedig 10 krba ke­rül. Az előfizeti­sek a »Hon kiadóhivatala” czim alatt Pest, Ferenczie' ■ tere 7. sz. alá küldendők. A „HON“ kiadóhivatala. Budapest, oct. 25. A zászló védelmére. Az álnevek kompromittálják a jó ügyet, álszabadelvüség, álreformok a valódi szabad­­elvüséget és reformokat. Ez is a közel­múlt hat év egyik szomorú tapasztalata. Mert nálunk a szabadelvűség czíme alatt annyi üres frázis volt elmondva, olyan sok retro­grád lépés megtéve, akkora teher emelve az ország vállaira, hogy most már maga a név üressé, és rész­hírűvé kezd lenni. Ez meg­döbbentő, de naponként valószínűbbé váló jelenség, melynek valósulása ellen küzde­­nünk kell. Hogy a 48-iki törvények meny­nyire alaptörvényeinkké lettek, azt legfénye­sebben bizonyítja az a tény, hogy a con­­servatív párt feje első parlamenti nyilatkoza­tában feltétlenül (igaz, hogy csak mint tényt) elfogadta azokat és azok ellen egyenes tá­madást nálunk még senki sem intézett. Már­pedig e törvények szabadelvűségünk kiindu­­áspontját és demokratiánk alapját képezik. A sajtó és egyesülési szabadság, a demokrat választási törvény, a felekezet nélküli egye­tem, a vallásszabadság (ennek követelménye: a polgári házasság), a hűbériség minden ma­radványának eltörlése, az önkor­mányzat de­mokratikus kifejtése, a regálék megszünteté­se, az egyenletes adózás , e törvények világos követelései. Csak az egyház és állam elvá­lasztását kell azokhoz toldanunk. Ha conser­­vativeink következetesen és őszintén elfogad­ják e törvényeket, akkor azok valósítására c­élzó intézkedéseknek sem lehetnek ellen­ségei. De fájdalom nemcsak, hogy a conserva­­tivok,e követelések ellen készülnek küzdeni, de még a „szabadelvű“ czég alatt dolgozó jobb­oldal sem felelt meg e logikai és természet­szerű követelményeknek , mert a mit tett (me- | gyei rendezés) sz a demokratia rovására tör-­­ tént, igen sokat pedig a szabadelvűség kárá-­­ ra elmúl­aszta megtenni.­­ A félrendszabályok és mulasztások ket­tős hatása az, hogy a szabadelvűek elégedet­lenek, a conservativok pedig önelégülten mutatnak a szabadelvűség terméketlensé­gére. A következtetés veszedelme épen ab­ban rejlik, hogy a reformok elmaradása, az ország helyzetének hátramaradása nem az uralkodó pártnak és kormánynak rovatik fel, hanem, a csak ritkán követett irány természetének van tulajdonítva. Ezért ha az anyagi reformokat, az alkotmányi (magyar-osztrák és horvát-magyar) kérdések nehézségeit mentségül fel lehet is hozni a mu­lasztásokért — az idő rövidsége mellett; és ha kénytelenek vagyunk is ezt elfogadni, leg­alább kötelességünk az irány szükségszerű-­­ gégének és kötelességszerűségének elismeré­sét fentartani és azt a gyanúsítások ellen meg­védelmezni. . A­ki nem vak vagy másokat ámítani nem akar, az kénytelen lesz bevallani, hogy sem terheinkben, sem hátramaradásunkban, nem közigazgatási vagy közlekedési nyomo­rúságainkban a szabadelvű­ségnek semmi ré­sze. Szükséges ezt kiemelnünk azon „perfid“ támadások ellenében, melyeket a napokban is a szabadelvűség ellen intéztek és azon ál­talános apathiával szemben, mely az országon erőt kezd venni, mert ha a métely terjed, akkor az „erélyes rendszabályok“ és „jó köz­­igazgatás“ hangoztatásával könynyű lesz sokakat alapelveink ellen fordítani,­­ sőt a törvényhozásnak és kormányzásnak is bizonyos büreaukratikus irányt adni, a­melyben már­is, főleg egy év óta, igen előha­ladt. Felszólalunk azért is, mert úgy a kor­­mányban, mint a pártokban kezd ki­elégítő lenni az „egy napról másnapra“ élés politikája, és ez ártalmára lenne haladásunk­nak azon irányokban, melyekben (Deák be­széde folytán) hiszszük, hogy még a jelenlegi országgyűlés többsége is, pártkülönbség nél­kül, találkozni fog, vagy, ha némelyekben nem találkoznánk, az ellenzéknek kell a sza­badelvűség és demokrátia érdekeit védelmez­nie ott, hol a kormánypárt, bármely „közigaz­gatási“ vagy „anyagi reformok“ kilátásba he­lyezése által azoktól eltérni akarna­k a con­­servatív töredék kielégítésére. A jó közigazgatás és pénzügyi reformok égető szükségét mi többször kiemeltük, mint bárki más, de tiltakozni fogunk azon törek­vés ellen, bár­mely oldalról legyen is az támogatva, mely az ország sanyarú hely­zetét kiindulási pontul véve, avagy csak elo­dázni is hajlandó lenne szabadelvűségi kér­déseinket vagy a törvényhozási és választási reformokban (anyagi érdekekből) an­tidemokratikus irányt akarna érvényre jut­tatni. Ennek hangsúlyozására lesz az a soko hang is, mely a posteriori, az eddigi rész vagy kevés eredményt, a szabadelvűség rovására akarta kizsákmányolni. Ha nem akarjuk azt, hogy az ország érdekeiben és szükségeiben viszhangra találjon az ilyen hang, akkor nem szabad engednünk azon csábításoknak, melyek a szabadelvűség kér­déseit elodázni, vagy takarékossági szempont­­ból megszorítani akarják — a közigazgatás égető szüksége miatt. E kérdések megérve vannak, előmunkálatot is többet tett az or­­szággyűlés (ha nem is a kormány) azokban, mint több más kérdésben, fogjunk csak a re­formokhoz, ne alkudjunk le sem az elvekből, sem az időből, mert azok, kik késedelmezésre vagy alkudozásokra akarnak bírni, egyene­sen azon érdekből dolgoznak , hogy az ország csalódjék a szabadelvűségben és hűt­len legyen a 48-iki elvekhez. Nem frázis, hanem komoly szükségérzet beszél belőlünk. Ismerjük a szabadelvűség és demokratikus elvek hatását, nem rombol­nak azok, csak a hatalmat veszik ki az egy­ház és azon társadalmi osztályok kezéből, melyek eddig kiváltságosak voltak. És így, ha azt akarjuk, hogy a kormányzás és köz­­igazgatás, sőt az anyagi reformok is az or­szág túlnyomó többségének javára és önálló haladásunk biztosítására oldassanak meg; sőt hogy minden tehetség a ma­ga helyén legyen, akkor a felebbi elve­ket kell valósítanunk. Van erre időnk elég, az anyagi és köz­­igazgatási reformok mellett is, csak akaratunk legyen rá. Hegedűs Sándor: A„HON“ TÁRCZÁJA. A jövő század regénye. Lyotos kötetben, irta Jókai Mór. Második rész. Az örök béke Második kötet. A babyloni hölgy. (Folyt.) Severus hálóterme valódi múzeuma volt a mű­vészi remekléseknek. A falak táblázata, a boltosat üggő csapjai vésnöki díszmüvek, a szőnyeget leg­drágább persa gimians kézmű, az alacsony széles nyugágy a legsimulékonyabb casses szövetű párnás­­al keletindiai minta, karcsú, kigyótekervényü menn­yezet oszlopaival: a földieket emelő Atlas, mint mamu, genfi remekmunka. És szemben a nyugágy­­tal, egy egész oszlopközt és annak boltozatát bé­bi egy művészi alkotású anaglyph, szobrász és ítész pályakoszorús műve, emelkedett dombormű adványból, melynek szobrai egyúttal ki is vannak fele, a háttér szintén egy festett tájkép. Az ana­­glib tárgya az a sokszor felhasznált mythoszi je­len, a­midőn Pária, a juhász, válogat három isten­nő között, hogy melyiknek adja az arany almát ? A mit a szobrász vésője hidegen hagyott a szobrokon, azt a festő ecsetje átmelegité, még az öltönyöket is átlátszóvá tette. Párja maga háttal fordulva ül az előtérben s egészen sötétre van színezve a három ra­gyogó istennő alakjához kellő ellentétben. A pásztor lábánál egy fehér macska fekszik, abból a szép bosz­­szú selyemszerű fajból, mely Chinában otthonos. Severust valami édes bágyadás vonzotta a nyugágy felé; két gyermekapród segített neki földi hüvelyeitől megszabadulni. Azt hitte, hogy amint be­fekszik, rögtön el fog aludni. A hálóterem valami édes, mámoritó illattal volt eltelve, minek az indus nábobok alvószobáit áraszt­ják el; az »utturkhei­a“ és a Ceranna tömjénszaga az, mely bűvösen izgatólag hat az idegekre. S a­mint a fejét a párnára letette Severitn, el­kezdettek körülötte, alatta, vagy fölötte andalitó accordok zendülni, zenehang, mely az emberénekhez hasonlít, vizbehulló cseppek dallama, minőt a melo­­dion érez hangórája ad, átváltozva szellemszerű, szél­­zúgású melódiákká, minőket az Aeolodicon üvegfu­­volái dalolnak, közbe az üvegharangjáték templomi kondulásai, czitera-pengés és távoli czimbalomverés méla kíséretében, s mikor egyszer egyszer elhalt a rejtélyes hangszerek danája, a távolból hangzott egy szerelmes fülemüle szívcsiklandó édes csattogása. S míg e tündéri hangverseny minden idegét édes mámorral lankaszta, az ébren alvó szemei előtt egyszerre csak megelevenü­lt a szemközti anaglyph. A három istennő szobor elevenné vált, tagjaik megmozdultak, kebleik pihegtek, szemeik ragyogtak és arczuk mosolygott. És Severusnak úgy tetszett, mintha mind a három alakot jól ismerné. A bal felől álló, a büszke Minerva, az Her­­mione Peleta, a jobbfelőli Rozák­, a Juno, a középső, a Vénusz, Alexandra-Hiszen még álomnak sem igaz, de a­kik sze­mélyesítik őket, annyira hasonlítanak hozzájuk. És az élő szobrok elkezdenek mozogni; min­den mozdulatuk szoborszerű, csábító, lélekvesztő jelenet. Versenyeznek bájaikkal. S a bíró, a pásztor, nem tud közöttük ítéletet tenni: melyik a szebbik ? Severus sem. A fehér chinai macska felkel a pásztor lábaitól, s odasunyngogva a hármas csoport közé, az istennői szobrok fehér lábszáraihoz törleszkedik. Most a mozdulatlan ülő pásztor egyszerre hátra fordítja a fej­t s Severus saját magára ismer benne. Párja, mint néger, fekete arc­c­al. Képmása kérdőleg tekint rá, mintha válaszát várná: „melyiknek adod a szépség díját?“ És Severus azt érzi, mintha csakugyan ott ülne a repkény - övezte mohos kövön a három istennő lábainál, s mondhatatlan édes kín gyilkolná szívét, hogy nem tudja megmondani, melyik a szeb­bik? A kínzó gyönyört érzi minden tagja; lelkét csiklandozza az, és lázt gyújt minden erébe. Közelítene a csábító csoporthoz, odavetné ma­gát eléjük a földre, csókolná lábaik ujjait, de a szob­rász márványtagokat adott égő szíve fölé, nem moz­dulhat ; a három isteni­­ szobor lassankint ismét már­­ványnyá hidegül a fehér macska visszafekszik a pász­tor lábaihoz, a túlvilági melódiák elhalnak s Severus mély narcoticus álomba merül, melyet a haskis erők gyönyörlátványai nyugtalanítanak. Mikor felébred, már a napvilág koczkákat raj­­­­zol az ablakok nehéz damaszt függönyére. A­mint kábult fejét fölemeli, a legelső tárgy, a­mit megpillant, egy fehér chinai macska, mely lábai­nál alszik. Az ébredő heves mozdulatára a szép állat is felriad, nagyot nyújtózik hátát felgörbítve, s a­mig ásit, piros nyelvét s hófehér fogait mutatja s az­tán leszökik az ágyról, s Severus akkor veszi észre, hogy még egy harmadik élő­lény is van a te­remben. Juno: Az éjjeli tünemény egyik alakja. Ugyanazon bajfonadékkal, melyben Rozáli viselete van utánoz­va, ugyanazon ó­görög öltözetben. Juno az uralkodónő canephoráinak egyike. Ezüst táblája asztalkán reggelijét hozta el a magas vendégnek; chocoladeot, főtt tojást és finom hevítő govril-szeszt. És most rózsaajkát félig mosolyra nyit­va, hogy hófehér fogsora kicsillámlik a bíbor kigyó­­vonal közül, várja a magas vendég parancsát. A fehér macska oda törleszkedik fehér lábszáraihoz. — Ah, szól Severus, égő homlokára téve hi­deg kezét. Te vagy itt ? — Szolgálatodra uram. — Mi neved ? — Rozáli. — Még Rozáli is hozzá. — No hát Száli, eredj, és hozz nekem egy olyan nagy kancsó tiszta vizet, a­mekkorát elbírsz. Mire a Canephora visszaérkezett, Severus már fel volt öltözve, nem kellett neki segítség. A hölgy egy kristály vedret emelt a vállán, mint egy antik etruszk szobor, az tele volt friss víz­zel. Aztán a vedret meztelen karjára fekteté, úgy nyújtá Sevarusnak. Severus felhajtotta az egész veder vizet. — Köszönöm. Már most arra kérlek, Száli, hogy ezt a reggelit a­hogy idehoztad, vidd vissza! Mától fogva, a­míg úrnőd kastélyában leszek, nem kérek egyebet, mint tiszta vizet. Üti bőröndömben van száz darab bús-kétszersült, az nekem száz napra elég lesz. Mondd meg azt úrnődnek és köszönd meg nevemben az eddigi gazdag ellátást. És aztán arra kérlek, hogy végy magadra valami melegebb öltönyt mert náthát kapsz s véres lesz az orrad. Elmehetsz­. A szép nympha a bámulat zavarával sietett ki a hálóteremből. Severus boszus volt. Dühössé tette az a gon­dolat, hogy ilyen együgyű , otromba szemfényvesz­téssel akarták megfogni, mint valami sült parasz­tot, a­kit nagy szája, vagy vad vitézsége miniszteri és tábornoki méltóságra emelt, s a kit aztán Sasza asszony egy szép kegyencznő segélyével olyan pu­hára gyúrhatott, a minőre akart. „Átkozott Circe­­ dörmögé magában Severus ,­philtrát itat a vendégével, s ilyen régimódi boszor­kányságokat vesz elő. Graham menynyei nyoszolyája — lady Hamilton eleven szobrai idestova kétszáz­ esztendős régiségek, s most rajtam akarja ezeket kipróbálni. — Hát csak enynyit tud ?“ ..........Tudott Sasza aszszony többet is. (Folytatása következik.) — A fővárosi iparos kör helyiségében értekezletet tartott több budapesti képviselő a köze­lebbi választási teendők tárgyában. A tanácskozás a kandidationális bizottsági­­ tag kijelölése körül forgott. Balázsi Antal, Buschbach Péter és Királyi Pál hozattak javaslatba. Királyi Pál neve közhelyes­ / 347. szám. XI. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1873. Vasárnap, oct. 36. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let földszint Előfizetési dij : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli es sti kiadás együtt: 3 hónapra ........ 6 frt —­kr. 6 hónapra.......................................12 » — » Az esti kiadás postai külünküldéséért felülfizetés negyedévenként . . . 1 » — » Az előfizetés az év­­folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó­ első­ napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden köztemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉS­Ek­ szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők,­ léssel elfogadtatott. A másik két név felett a legkö­zelebbi kedden esti 7 órakor a közhelyiségben tar­tandó értekezlet fog határozni. Mátyás indítványára megállapodás történt abban, hogy az értekezlet hív­­ja fel az összes városi képviselőket, miszerint félreté­ve a particularismust, az iparos körben, mint semle­ges téren, tartsák előleges tanácskozmányaikat.­­ A baloldali kör tagjai tisztelettel felkéretnek, hogy a f. é. november 8-áig elnapolt országos ülések megkezdésére Bu­dapesten oly időben méltóztassanak meg­jelenni, hogy a november 7-én tartandó zárt értekezletben már részt vehessenek. Az elnökség által. — A szerb félhivatalos lap, a »V i d o v d a nt egy czikket hoz a bosnyák ügyben, melyben téve­sen fogja fel a mi monarchiánk állását ez ügyben, de Oroszország működéséről oly őszinte vallo­mást tesz, hogy szükségesnek tartjuk czikkét olva­sóinkkal közölni. Örömének ad kifejezést arra nézve, hogy az osztrák-magyar monarchia a bosniai szer­beket pártfogása alá kezdette venni, (?!) és írja, hogy mindeddig Európa megbocsáthatlan érzéketlen­séggel nézett az eseményekre Törökországban, de az utolsó időben már kezdett — még most csak di­­plomatiai utón — a nyomorgatott és üldözött nem­zeteknek védelmére kelni. Mindenekelőtt Ausztria tette ezen új szempontot magáévá, mert az, a­mit a török­ kormány memorandumában az osztrák-magyar ügynökökről mond, semmi egyéb, minthogy képvi­selői a bosniai szerbek igazságos ügyét felkarolják. Oroszország — folytatja Vidovban — már régen dolgozott a mi érdekünkben, s tudni lehet, mivel tartozunk annak befolyásáért. De Oroszország geográfiai fekvése folytán működése nem lehet sza­kadatlan. Annál nagyobb előnynyel bír az a mi ér­dekünkre nézve, ha a másik nagyhatalom , az osztrák magyar monarchia ugyanazon politikát kezdi a keleti keresztények javára követni, mert mi­után ezen nagyhatalom csak folyók által van elvá­lasztva tőlünk, azért azon helyzetben van, hogy ba­rátságos befolyását irántunk szakadatlanul és hatal­masan kifejtheti, mely nem lehet határozott hatás és valódi eredmény nélkül. Az egyetértés az orosz és osztrák monarchia közt minden nappal nő, úgy, hogy bensőnek már tekinthető, és ezen egyetértés a dolog természete folytán nem lehet más­ czélra mint a közösségre a ke­leten, é­s a török kabinet azon helyzetben volt, hogy meggyőződjék erről, s nem kellett azon lármia e do­logban, mely nem új. Azonkívül a török diplomaták elfelejtik, hogy a garantírozó hatalmaknak joguk van, hogy a török hivatalnokok eljárásának ellent álljanak, ha az­ a monarchiát fenyegeti. A török kormány gyakran intve volt, még­pe­dig minden oldalról, s ha mind­emellett folytatja a bosniai szerbek üldözését, akkor eljött az idő, hogy számot kérjünk tőle, é­s ezen számadás nagy és régi, és a mi kötelességünk azt tisztázni. Magyarország új fővárosa. Magyarországnak a mai naptól kezdve tényleg is új fővárosa van, olyan, melyet történeti hagyomány, nemzeti érzet, gazdasá­gi és szellemi élet lüktető ereje és a termé­­szetes fejlődés jelöltek ki és emeltek azzá. Eddig e kellékek egyike másika mindig hiányzott a két testvér­város metropolisi jellegéből, a­melyik a kereskedelem empo­­riuma,az igaz gyülhelye, tudomány és iroda­lom gyypontja volt, ahhoz hiányzott a törté­nelmi háttér; a királyok székhelye pedig nélkülözte a modern haladás mindazon attri­bútumait, melyek nélkül ma már egy haladó ország fővárosává a legragyogóbb történeti múltú város sem válhatik. Ezen az egyesített két testvérváros álla­pota mutató meg igazán,mik a tulajdonképi föl­tételei annak, hogy valamely helyjegy ország középpontjává, valódi szivévé legyen, mely az ország minden életnedvét magába vegye s megújítva visszalüktesse. Míg és Buda, a fényes királyi vár messze távolba nyúló múltjával mivé lett a fölötte elviharzott szá­zadok folytán,­­ addig hogy növelte nagyra Pestet egy csendes, zajtalan szorgalommal működő lankadatlan erő, a nemzet közérzete s a materiális és morális szükségesség vastör­vénye, daczára elhagyatott, mostoha sorsá­nak, daczára elnyomatásának és daczára an­nak, hogy egy más metropolis volt készülő­ben, mesterséges, erőszakos utakon, mely az egységesítési törekvések mellett, nem enged­­hető hogy más város nyomába lépjen, vele versenyezzen, vagy épen tölibe­ kerekedjen. Nincs a contingense a főváros, mely oly kedvezőtlen körülmények között és annyira hátrányos történeti előzmények után vergődött volna oly jelentőségre, mint Pest városa. A negyvennyele­ előtti időszakban Magyaror­szágnak nem is volt fővárosa, nem is látszott an­nak szükségét érezni. Az ötvenkét kis országra decentralizált ország locális központokat te­remtett magának a vidéken a szükség és kö­rülmények szer­int. Az országgyűlések szék­helye Pozsony volt, a királyi és udvari kan­­czelláriáé Bécs, a nádoré és helytartótanácsé Buda ; — egy-egy jó iskola jegeszedési pon­tot képezett imitt-amott, hol tudósok, irodal­márok egy-egy kicsi dlubbja megadta neki rögtön a magyar Athén nevet. A fejedelmi kegy, mely díszes oszlop-­­ csarnokokat, palotasorokat, műremekeket és­­ colossalisi középületeket varázsol oda, a­hova­­ akar, közlekedési eszközökkel teszi könnyen megközelithetővé, felé irányozza a kereske­dés útjait, ipartelepeket plántál bele s ellátja mások felett nagyobb jogokkal, több kedvez­ményekkel . Pest felé visszás arczát forditá mindig. Ami itt van, az nem az udvari verő­fényben nőtt fel, hanem gyakran az onnan kerekedett romboló viharok daczára. Pest városát az utolsó kőig, az utolsó tégláig pol­gárai szorgalma és az ország áldozatkészsége építte fel, közintézetei egytől egyig, még ka­tonai laktanyáit sem véve ki, a nemzet pénze ára. Magunk hordtuk együvé, s isten segítsé­­gével megteremtettük, a mennyire szegény­ségünktől tellett. S ez adja meg az ország új fővárosának­­ jövőjébe vetett bizalmunkat. Saját erejéből, borzasztó akadályok daczára lett azzá, amivé lett: lehetetlen, hogy most erőben, akaratban, önbizalomban meggyarapodva, a fejlődését eddig gátolt akadályok nagy részének elhá­rítása után, a lendület, melylyel fejlődni in­dult, alább hagyjon. Mig meg birja gondolni, hogy mindent önmagának s az ország szerete­­tének köszönhet, addig önbizalma nem hagy­hatja el, s ha ezt megtartotta , akkor sem fogja lankaszthatni erőinek kifejtésében s az előre haladásban, ha netalán észre kellene vennie, hogy ezentúl is saját erejére és a nem­zet támogatására szorítkozhatik csupán s nem számíthat oly támogatásokra, melyek nélkül más országok fővárosai nem szoktak ma­radni. Azt hiszszük, e körülmény a főváros minden önérzetes fiában felköltendi az ösz­tönt, a törekvést az ország fővárosának hasz­nálni tettel, szóval, gondolattal. S kivált azok­tól, kiket a mai nappal a választók bizalma a metropolis ügyei vezetésére hívott, elvárjuk, hogy a fővárost oly irányban vezessék, mely által még fokoztatik az ország példátlan ra­gaszkodása ifjú fővárosához, vezessék haza­fias, magyar szellemben, neveljék benne a közügyek iránti érdekeltséget s anyagi eme­lés mellett tegyék a szellemi erők gyülhe­­lyévé, melyből ép egészséges élet lelkesítő le­­hellete áradjon szét szerte az országba. A főváros élén álló hely ma már betöl­tetett. Helyes volt-e a választás ? azt a jöven­dő fogja megmutatni. Mi megvalljuk, hogy e „ kormányközegi“ helyre szívesebben lát­tunk volna szelídebb embert, olyat, a­kihez gyanúja sem férhet annak,hogy a municipális 80 jogkör megszorítására valaha erőszakos esz­közül szolgálhasson a kormány kezében. Ezért voltunk Házmán mellett, kinek erélyétől nem vártunk ugyan sokat, mert az nincs benne sok,­­ de kit épen ezért óhajtottunk volna ezen, nem nagy tevékenységi körű, de a hata­lommal való túlkapásokra annyiszor provokáló álláson. Ő kisebbségben maradt a főpolgár­mesteri szék­ betöltésére történt szavazásnál s hír szerint azzal fog kárpótoltatni, hogy a polgármesteri szék betöltésénél ő rá adandja szavazatát az ellenpárt is. Már itt mi nem vagyunk mellette, mert ezen a helyen csakugyan szükséges az erély, a roppant tetterő és a bátorság, a municipi­­um jogait és érdekeit képviselni s azokért bát­ran szembeszállni a kormánynyal is, ha kell. Erre Házmánban nincs meg a kellő qualifica­­tió, s az a defectus, mely a főpolgármesteri álláson előnye lett volna, itt pótolhatatlan fo­gyatkozás leend. De talán még­sem pótolha­tatlan. Mint az alakuló gyűlés mutatta, annyi lelkesedéssel, annyi szakavatottsággal látnak az új főváros ügyeinek rendezéséhez csak­nem teljes számmal azok, akiket a választá­sok erre felszólítottak, hogy mindnyájának vállvetett munkája és erős akarata bizo­nyára pótolni fog az egyesekben felmerülhető minden hiányt. Úgy legyen! Az iparbizottságok intézménye. Dr. Matlekovics Sándor értekezése a fővárosi iparosok körében oct. 23-ikán. (Két közlemény.) II. (Vége) A most érintettek után azon kérdéssel állunk szemközt, mikép lehetne nálunk az iparos ügyeknél előforduló egyenetlenségek számára legczélszerű­bb intézményeket létesítni, mert hogy ily intézmények nálunk is korszerűek sőt szükségesek, azt talán vi­tatni sem kell. E kérdés megoldásánál magában az ipartörvény­ben lelünk útmutatót. A törvény, ha nem is eléggé szabatosan, utal az általunk említett két nagy jelen­tőségű viszonyra, melyek közül az egyik inkább a jövőben keletkezhető egyenetlenségeket, a má­sik a már keletkezett és törvényszegést magában foglaló különbségeket volna hivatva elhárítni, illető­leg elintézni. Törvényünk békéltető bizottságokat és iparbi­zottságokat ismer. Mindkettőnek külön hatáskört jelöl ki. Békéltető bizottságok ugyanis az ipartársula­tok kebelében alakulhatnak, a­mennyiben a törvény 76. §. szerint „az ipartársulatoknak jogában áll az iparosok és segédszemélyzetük közt keletkező súrló­dásokat és peres kérdéseket a külön e czélból fel­állítandó békéltető bizottság útján, melybe egyenlő számmal segédek is felveendők, kiegyenlítni.“ A tör­vény e békéltető bizottságról többet nem mond, s ennélfogva hivatása nem lehet más, mint egyszerű »kiegyenlítés“ és kiegyenlíthet csak oly esetekben midőn iparosok és segédek önként alávetik magu­kat ez eljárásnak. Sőt a törvény szövegének szoros magyarázata mellett a békéltető bizottság hivatása nem lehet más, mint kölcsönös kapacitatió, még az esetben is, ha a felek ily bizottság alakulásába bele­­nyugodtak. Tagadni nem lehet, hogy ily szervezetű és feladatú bizottság, melynek egyedüli czélja „bé­kéltetés“, számos esetben fontos szolgálatot tehet az iparügynek, így munkabér-felemelés, vagy munka­idő-leszállítás követelése esetében nincs gyökeresebb és sikeresebb eszköz a kölcsönös gyűlölet és ellenszenv leküzdésére, mint a kölcsönös felvilágosítás, a viszo­nyoknak egymás előtt való kölcsönös feltárása, az in­dokoknak egymás előtti kölcsönös felsorolása és le­­győzése. Ha ily viszonyokban a kölcsönös bele­­egyezés és kölcsönös bizalom nem vezet eredményre, hiába ott az ítélet, hiába a szavazatok többsége — a viszály nem lesz rendezve, a viszály csak mester­ségesen elfojtatik, hogy a legközelebbi kedvező al­kalommal ismét a lehető nagyobb követelésekkel megújuljon. A­ békéltető bizottságok e czélja tör­vényünkben tehát igen helyesen, tisztán kiegyen­lítés által, tehát nem döntés, határozathozatal által — mondatik elérendőnek. • Az iparbizottságok szerepe törvényeink szerint

Next