A Hon, 1874. április (12. évfolyam, 75-99. szám)

1874-04-30 / 99. szám

ta, mely a szépítés körül is tevékenyen buz­gótt mindig, bár buzgalmát a közmunkata­nács hatáskörébe avatkozásnak tekintték min­dig , mely már akkor, midőn nem álltak még milliók rendelkezésre, a Dunaparton saját ér­dekei figyelmen kivül hagyásával sürgette, támogatta, ösztökélte a magán vállalkozást s fővárosunk ezen díszét rövid pár év alatt lét­rehozni segíté, hogy hát mindezt megteheti ez a város is. Hogy a közmunkatanács sok­szor hónapszám nem dolgozik, az biztató volt az iránt, hogy időben nem lesz rá hiány; a váczi út egyenlőtlen s közmunkatanácsi enge­dély mellett fölépült házat biztattak az iránt, hogy ily mérvű szakképzettségben sem lesz reá hiány. S az, hogy a kormány most is bírja a főfelügyeletet, mely megmarad azután is, biztatott, hogy semmi lényeges akadály nem fog fenforogni. Dehogy nem. Hiába lennénk magyarok, hogy akarnák is azt, a­mit beszéltünk. Hát azért beszéltünk volna dec­entralisatioról, hogy végre reá is lépjünk amaz útra. Nem oda, Buda. Nem az országgyűlés, mi, független sajtó fogjuk lekiabálni azokat a fővárosi ura­kat, a­kik — hallatlan— nagyobb municzi­­pális jogkört akarnak, nem a nagy politika, de az államot terhelő községi ügyek terén; mi, a­kik azt akartuk, hogy főispánja se le­gyen e városnak, hogy minden hivatalnokát szabadon válaszsza, mi fogjuk rászalni, hogy most közmunka tanácsát maga akarja, ezen vagy más alakban, szervezni. Az »Ellenőr« megkezdte már mai szá­mában. Bizonyára folytattatni fog. Jó az a közmunkatanács nagyon. Támogatni fogja hát mindenki. Sajtó, közvélemény. A fővárosi urakat letorkolják, az országgyűlés elé az ügyet jutni sem engedik s a budgetbe a köz­munkatanácsi kiadásokat újra fölveszik. Jövő évre meg újra kiküldenek egy hu­szonegyes bizottságot, a­mely aztán bizonyá­ra újra fog beszélni az önkormányzat áldá­sairól. S bizony nem merem mondani, hogy akkorra nem marad már oly naiv ember, a­ki hisz nekik. A coelibatus eltörlése. A távirat útján ma reggel egy nagyfontosságú hít jutott el hozzánk Bécsből. E hit lényege az, hogy a törvényhozó testület a szerzetesek nőtlenségi foga­dalmát államjogilag érvénytelennek nyilatkoztatta ki. Az egyház saját körében fentarthatja ugyan a nőtlenség kötelezettségét, azonban az állam e jogot el nem ismeri, a­ szerzetesi fogadalmat a házasságot akadályozó körülménynek nem tekinti, sőt az egy­ház netán üldözése ellenében kész a felekezetekhöz hű volt szerzeteseket megoltalmazni. Jelentéktelen lépésnek látszik ezen határozat a coelibatus eltörlésének nagy fontosságú eszméjéhez képest, a mennyiben csak az állam álláspontját kör­­vonalazza s nem is minden római katholikus pap, hanem egyedül a szerzetesek irányában, s végül miután a kormány határozott ellenszegülése miatt a siker bizan­ytalan , mind­e­mellett, kétségtelen, hog­y már ezen egy határozat szigorú keresztülvitele ele­gendő, hogy a coelibatus korhadt intézménye rövid idő alatt végleg megsemmisüljön. Nem akarunk ismert dolgokat ismételni, el­mondván, hogy ezen nőtlenségi fogadalom, mely a papot emberi jogaitól fosztja meg s némileg az em­beri társadalomból is kizárja, a hierarchia önzésének kifolyása; nem akarjuk elmondani, hogy ezen termé­szetellenes intézmény egyedül az ultramontanizmus­­nak kedvez, míg az erkölcsöt s társadalmat veszélye­sen megsérti, csak azt említjük fel, hogy ezen intéz­ményt jelenleg már maguk a papok is elitélik s mi­dőn a hierarchia vaskarja a szabadság fugalmára enyhülni látszik, mindannyian élénken s határozottan követelik megszüntetését. A társadalomnak önérdeke követeli, hogy megszabadítsa a papokat ezen erkölcs­telen rabiga alól, mely nem ritkán fejlődik ki valódi mételylyé. Az államnak kötelessége, hogy mihelyt maguk a papok óhajtják, segédkezet nyújtson ezen emberi jogaikban korlátolt egyéneknek, hogy valódi polgárok lehessenek, kötelessége megmenteni őket a a hierarchia szabad szellemeket letipró kezéből, de egyúttal önérdeke is, hogy a világtól elzárt pap ki­jusson azon körbe, melyben modern eszméket, az ultramontanismussal s államellenes tanokkal ellen­kező fogalmakat talál. A modern áramlat, ha egyszer szilárd talajt nyert, fel nem tartóztatható többé. A coelibatus halál­órája köréig. S az áramlat kétségkívül hazánkban ír diadalra fog vergődni. Hiszen a magyar alpapság­­nak óriási többsége sürgeti e reform életbeléptetését, hiszen egykor, alig egy nemzedék előtt, még a sza­­badságharc­ zajló napjaiban is felszólaltak a papok e mélyen érzett bilincs ellen, Szabó Richard a szerze­tes s még mások nyíltan saját nevök alatt írtak el­lene s maga egy püspök, Horváth Mihály kultusmi­­niszter a nemzeti kath. egyház első feltételéül a püs­pöki vagyon confiskálása mellett a coelibatus eltör­lését tűzte ki. Ne ámítsuk önmagunkat. A küzdelem nehéz s hosszú teend. A hierarchia s ultramontanismus ha­talmas pártfogói érezni fogják, hogy e kérdésben egyik legnagyobb támaszuk elvesztéséről van szó s ha engedniök kell is, csak lépésről lépésre fogják a tért feladni. Nézetünk szerint az első lépés az lehet­ne, hogy a polgári házasságról szóló törvényjavaslat­ban minden tisztán az egyház érdekeit óvó akadály s mindenekfelett az úgynevezett papi szentség kiha­­gyassék. E lépés után fog következni a többi s min­denek felett maguk a papok buzgó , férfias fellépte által. Ezen férfias fellépés hiánya okozza azt, hogy a főpapok s különösen az ultramontanok hatalma a mo­dern eszmék áramlata daczára oly nagy s hogy a kö­zönség részvéte ezen nagy horderejű reformok iránt aránylag igen csekély. A papok emancipatióját a hierarchia alól főként maguknak a papoknak kell kivivniok, az alkalom itt van, gyáva az, ki jobb meg­győződését félénken véka alá rejti. Román nyilatkozatok a magyar nyelv érdekében. A román sajtóban ismert tért foglalnak azon czikkek, melyek csak arra szánják, hogy hazánk nemzetiségeit a magyar ellen zúdítsák. Lehetetlen ennél fogva nem következtetnünk azt, hogy a sajtó e munkásai kizárólag a közbéke és rend felforgatásán fáradoznak, kizárólag egy nagy zavar előidézésének barátjai. E tekintetben az elsők között áll a Brassóban megjelenő »Gazeta Transilvaniei«, mely sehogy sem tud már sorsával kibékülni, s nem tudja elnézni, hogy Erdély Magyarországgal egy legyen s egy törvény uralkodjék e hazában. Legújabb számában egy brassói politikus a kö­vetkezőket í­ja: »Azon férfiak, kik ma az actuális kormányt al­kotják, mint magán­emberek lehetnek magas kép­zettségűek, lehetnek tiszta jellemek, hanem, mint politikusok, mint vezetői e szerencsétlen provinciák­nak, melyek »Magyarország« cumulativ szóban egyesülnek, nem gerjesztenek semmi bizalmat, s ha mégis volnának oly naiv emberek, a­kik működé­süktől valami jót várnának, félünk, hogy egy szép reggel kiábrándulnak.« »Ez szól egyáltalában a magyar politikusokra. Hogy ezen állítását bebizonyítsa, Magyarország 26 évi történetét hozza fel. 1818-on kezdi, mely év, mely amint mondja, a magyar politika fundamentumából két talpkövet tett porrá. »Horváth és Tótország és Erdély autonómiája, a­nélkül, hogy az bennük lakó népek ebbeli jo­gát elismerték volna, elvétetett. Egész Magyar­­ország a magyar nemzet kizárólagos atyai örök­ségének nyilváníttatott, a latin nyelv, mint neutrá­lis közeg, az adminisztratioban, félre lett téve, s helyébe a magyar nyelv hozatott be, a legma­gasabb polcztól az utolsó kunyhó ajtajáig a ma­gyar nyelv által lett a tér elfoglalva; a többi népek individualitása megfojtatott, a nemzetek meg­ölettek, s az emberek, a kikből azok állanak, azt mondák, hogy szabadok; az egyes provintiák guber­nátorai hatalmát egy centralistikus és élhetetlen kor­mány vette kezébe. Szóval a Szt.­István által kimondat igazság­ról, hogy Magyarország egy oly állam, melynek té­tele és ereje több nyelvtől függ, az utókor magyarjai elállottak s épen ezen több nyelvek megölését tűzték ki czélul, szóval az ököljog szentesittetett. »A forradalom legyőzése után sirások és jajga­tások keletkeztek, a magyarok a trón előtt leborulva kérték a bocsánatot, s a többi népeknek nyugalmat ígérve, Ő felsége kegyeskedett Magyarország alkot­mányát visszaadni s az 1860-ki október 20-ki diplo­­­­ma által, mintegy második alkotónak tűnik fel ha­zánk történetében. »A mit látunk! a nemzeti fanatizmus addig hajtotta a magyarokat, a mig vissza nem állították 1848-ki bálvány­ukat, megtették ezt az 1867-ki pac­tum által. »Horváth- és Tótország autonómiáját elismer­ték, hogy Erdélyt attól annál könnyebben megfoszt­hassák, hogy annál könnyebben megfojthassák a többi nemzetiségek nemzeti érzetét. Igen világos az is, hogy ha ezen munkájával készen lesz, a sor csak Horvátországra kerül, s elveszi tőle az autonómiát, ámde a horvátoknak is van eszük s tudják, hogy Horváthország autonómiája, Erdély autonómiája nél­kül, csak mától holnapig való dolog, azért iparkod­nak magukat minden irányban ma­gerősiteni s jó po­­sitiót nyerni, hogy aztán az erdélyieket segítsék Er­dély autonómiájának visszaszerzésében. »A magyaroknak nem sikerült e munka, tapasztalják, hogy a nemzetiségek ellen intézett tá­madás mind megannyi ok a bomlásra s a­mint lát­juk, ma emiatt az állam gépezete annyira megakadt, hogy ha ő felsége nem lép közbe, a törvényhozás és administratióban látható h­aos eloszlatása végett Ausztria-Magyarország birodalom egy újabb con­cursus tárgya lesz, vagy legalább megvetés tárgya Európában. Ezen eredményeket a mai kormány férfiai idézvén elő, hogyan lehessen róluk valami jót fel­tenni. Mindezeket felhoztuk azért, hogy kimutas­suk, miszerint a román sajtó mennyi zöldséget hoz, és mennyi badarsággal t­radtálja a román népet. Az iulvíniak nőül bánják cvitti litt iIZ 6lTCillic­e olvttoók. előtt nevetség tárgyai is lesznek, nem bánják, ha bármily tréfának is lesznek kitéve, csak arra vigyáz­nak, hogy a korlátolt ismeretekkel biró tömegre has­sanak, s annak szája izére legyenek az elmondottak. Ők a népre kívánnak hatni. Hogy a magyar nyelvet minő hely illeti­k az állami életben, megmondotta Benes Döme, román képviselő, a­kiről még egy román sem mondotta azt, hogy nem jó román, és nem jó hazafi. Hogy minő hely illeti a magyart s illetőleg a magyar nyelvet politikai életünkben, megmondja a szebeni »Telegrafulu Romanu« is azon legközelebbi számában megjelent czikkében, mely az 1867-ki pactumról értekezik. »Bármennyire vizsgálódjunk is — írja — nem tagadhatjuk, hogy a jelen sokban különbözik a múlttól. A magyar elem máig is dominál szép tehetsé­gei által; megadja neki ezen elsőséget a kezeibe össze­gyűjtött gazdagság, a műveltségnek elért magasabb foka s a kiolthatatlan nagy hazaszeretete, mely ke­belében mindenek felett lángol s mely őt leg­jobban jellemzi. De mégis ma az absolut ura­lom, melyet a magyar régen gyakorolt, ma már nem létezik, ma már lehetetlen is. Kifejték erőiket a magyarok s kétségkívül arra egy­­hatalmas elemet képeznek, mint régen, de velök együtt a többi nem­zetiségek is nagy lépéseket tettek előre. Ne menjünk tovább: a román elem ezelőtt száz évvel egy számba nem jövő tömeget képezett,ma egy magasabb cultu­ral poleton áll s az állam egyik factora gyanánt tekin­tetik, melynek ignorálása súlyos következményeket vonhatna maga után.« Mindezeket a román sajtó egyik tekintélyes közege mondja, melyről még senki sem mondotta, hogy ne képviselné a román érdekeket s elvei ne vol­nának a román érdekeknek megfelelők. Ily körülmények között s a román értelmiség ilynemű nyilatkozatai folytán helyesen cselekszünk, ha a zugirodalom s a sértett nationalisták fennebbi kiáltványait egyszerűen ignoráljuk, a magyar nemzet ellen szórt rágalmaikat szóra nem méltatjuk. Eljő az idő, midőn ezek megszégyenülve fog­nak visszavonulni s megütődve félre állani a román nép egészséges zöme ellen, mely mindegyre erősbül, s mely a magyarral s hazánk többi nemzetiségeivel a békét fentartani óhajtja s óhajtja, hogy mindnyá­jan, kik e hazában élünk,­­egymrásiránt bizalommal viseltessünk s testvérek gyanánt éljünk. Moldován Gergely­ szavaztatott, ellenben a szakszámosztály elnökének magasabb rangfokoz­atba helyezése elfogadtatott, megszavaztatott — 842,022 forint tesz a törlesztés 27,637 frt. IV. czim. Katonai papság, megszavaztatott — 154,116 frt. Tesz a törlés 2000 frtot — az albizott­ság kijelenti azon óhajtását, hogy a papság létszáma a csapatoknál hadkiegészítő kerületükön elhelyezé­sével kapcsolatban apasztassék. V. czim. Katonai igazságügy: az albizottság az intercalaris megtakarításoknak a katona határőr­­vidék polgárosításából eredő csökkenését indokolt­nak találta és az előirányzott 267 897 frtot meg­szavazta. Vl­ik­szim: Felsőbb parancsnokságok és tör­zsek : az albizottság egy új hadosztályi parancsnok­ságnak, egy dandár parancsnokság helyett való, a határőrvidék polgárosításával indoko­t emelését, úgy­szintén a vezérkarnak az ország leírásokra vonatko­zó emelkedett szükségletet elfogadván, megszavazott e czim szükségletén 1.490,357 frtot. Tesz a törlés 3000 frtot. A VII. czimnél indítvány tétetett, hogy e czim szükségletének tárgyalása felfüggesztessék, és a »természetbeni élelmezés,« legénységi eledel, ruhá­zat és ágyneműek, valamint »az elhelyezési kiadá­sok« czimével kapcsolatban tárgyaltassék, mi elfo­gadtatván e czim szükségletének tárgyalása a ki­küldött albizottság jelentésének l­eadásáig felfüggesz­­tetett. VIII. czim. »Katonai képzőintézetek» az albi­zottság tudomásul vette a közös hadügyminiszter azon nyi­atkozatát, hogy a kőszegi katonanövelde katonai reáltanodává fog átalakíttatni, tudomásul vette továbbá a közös hadügyminiszter azon nyilat­kozatát, hogy a bécsi hadiskola nagyobbításával az a magyar honvédség tisztjei részére is nagyobb mér­tékben hozzáférhetővé fog tétetni,­­ sajnosan vette azonban tudomásul a tanintézetek növendékeinek apadását, kimutatást kért a képzőintézetekben levő növendékekről, melyet a közös hadügyminiszter a leg­közelebbi ülésben be fog mutatni. Kifejeztetett továbbá azon kívánság, hogy a felsőbb katonai intézetek közül a magyar korona te­rületén is állíttassanak fel. Az előirányzott összeget 1.049,971 frtot az albizottság megszavazta. IX. czim. »Műszaki és közigazgatási katonai bizottság« az albizottság megszavaztatott 184.687 ft, tesz a törlés 67,116 frtot. A fővárosi municzipium kérvénye, és az iparos szövetség kérvénye az élelmezési ügyben kiküldött bizottsághoz utasíttatott. Legközelebbi ülés holnap 5 órakor. A delegácziókból. A Kiagyar delegáczió ülése. A hadügyi albizotság ápril 29-én dél­előtt 10 órakor tartott ülése. Jelen voltak a közös hadügyminisztérium ré­széről : K. Kuhn közös hadügyminiszter, Benedek al­tábornagy, Früth osztályfőnök, Becher ezredes, Neu­­haus tábornok ügyelő. Megkezdetett az 1875. évi rendes szükséglet czim szerinti tárgyalása. I-ső czim: »Központi vezetés«-re megszavazta­tott — 469.512 ft tesz a törlés 4100 frt, a hadilevél­tár nyomtatványaira magasabb összeggel előirány­zott ö­szeg levonásával. N­­ik­szim, »Területi és helyi hatóságok« meg­szavaztatott — 431.467 frt. Töröltetett 10.280 frt a hadosztályi parancsnokok számára előirányzott pót­díjnak meg nem szavazásával. III-ik czim: Katonai ügyelőségek. Az ügyelő­­ségi személyzet létszámának felemelése meg nem A fővárosi népszámlálási hivatal újjá­szervezése Minden ujonczózás befejeztével hangos pana­szok merülnek fel mind a kormány- mind a napisajtó részéről, mily nagy azon ifjak száma, kik a katona­kötelezettség törvényszabta kötelmük alól magukat gyáván kivonják, s mily kevéssé képes a törvény­­, büntető karja az őt ily módon kijátszó egyéneket­­ elérni. S a fővárosban mely közigazgatás dolgában az ország előtt jó példával kell hogy elöl járjon, a katonakötelezettek nyilvántartása ogoszabbul áll , mint bárhol másutt, a­mit is igen természetesnek ta­lálunk. Az egész országból a fővárosba özönlik a tár­sadalmi osztályok minden rétegének számos képvi­­i­selője, s különösen a pályakereset és munka után törekvő ifjúság mint központba és innét szóratik szét ismét az ország minden részébe. Ezen folyton változó tömeg nyilvántartására semmi sem történt­­ eddig. Hányszor pendittetett meg egy jól és ponto­san Vfszetfitt Vízjelenittel Ui­vatol cnyb­adgej­eub­a azon­ban létesülni nem tudott. E nélkül pedig a legjobban szervezett katona-nyilvántartási hivatal működése is meddő marad. Ámde a fővárosnak »népszámlálási hivatal« nevet viselő e nemű hivatalai évtizedek előtt nyert szer­vezetükben az igényeknek meg nem fe­lelhetvén az újjá­szervezés szüksége évek óta a fővárosi közigazgatás égető kérdéseinek egyikét képezi. Ezen népszámlálási vagyis inkább szállásolási hivatal újjá­szervezése most van folyamatban. Ezen hivatal statistikai összeírást eszközlő közeg sokak által a fővárosban és azon kívül nem jól értetett, minthogy csakis a katonai újonczozásra, összeírásra, n­yilvántartásra és egyebekre terjeszkedett működési köre. A fővár­os egyesítése és szervezése alkalmából e fontos hivatal végleges r­endezése függőben hagya­tott. A hivatal tehát mai napig ideiglenes álla­potban működik, míg most az ujonczozás főmunkája Budapestre nézve befejeztetvén, a végleges szerve­zés munkája megindult a tanács katonai ügyosztá­lyából. Fővárosunk szállásolási hivatala és népszámlá­lási osztálya mindeddig nem tartozott a fővárosi köz­­igazgatásnak fénypontjai közé. A főnökökön kívül az összes működő személyzet csaknem dijnok okból áll­­ván, ez utóbbiak gyakori változásuknál fogva az ügy­menet igen megbízhatlan és lassú lett. Azon felül a fő­város egyesítése daczára a Dunajobbparti kerüle­tek még mindig külön kezeltetnek, mi­által az ügy­menet igen hosszadalmas. Így történt azután, hogy az ezen segédhivatalt felülvizsgáló katonai ügyosztály­nál az ügyek rendkívül felszaporodtak és a sürögeté­­sek egymást érték. Mindezen hiányokon gyökeresen segíteni lesz hivatva az új szervezési munkálat. Az ehhez foglalt javaslatok főbbjei a következők: 1) A szállásolási hivatalnak és népszámlálási osztályá­nak szerves egyesítése a katonai ügyosztállyal, és pedig úgy, hogy a még Budán fenálló hasonnemű közeg végleg megszüntettessék. 2) Az így egyesített és bővített katonai ügyosz­tály továbbra is ezen nevet­­viselendi. 3) Ezen ügy­osztály jogköréhez tartozik, olyan tárgyakat, melyek határozottan körülírt működési köréhez tartoznak, úgymint: ujonczozás, nyilvántartás, behívások, stb. a tanács mellőzésével közvetlenül elintézni, s e vég­ből egy külön igtatót s kiadót alkalmazhatni. 4. sza­­kitassék el ez osztály hatáskörétől az illetősé­­g­i kérdések megállapítása, mi szinte eddigi teendői közé tartozik, s csak fölösleges munkával terhelé. 5) A kézbesítők személyzete, kiktől sokszor az illető keresett szabadságos megtalálása s e szerint meg­büntetése vagy mások függnek, ezentúl megbízha­tóbb, a helyi körülményeket jobban ismerő személy­zetből választassék. Ezen javaslatok közt a 4-ik a legfontosabb, mivel ez által érhetne véget a sok hátralék, a lassú elintézési mód, a fölösleges ide oda írás, é­s azonkí­vül a fővárosnak nem egy tekintetben anyagi elő­nyére is válnék. Az egyes szervezendő állomásokr­a nézve a ja­vaslat következő. Az ügyosztály kiegészítő része há­rom szakosztályból állana, az újonczozási, nyilván­tartási s szállásolási részből. Alkalmazandó lenne 3 első rendű, s 3 másodrendű segéd. Az elsőrendűek mindegyike 1400 frt fizetés és 400 frt lakbérrel; a másodrendűek közül egy 1200 frt fizetés 300 frt lak­bér, egy 1100 frt fizetés és 280 frt lakbér, végre egy 1000 frt fizetéssel és 220 frt lakbérrel. Ezeken felül alkalmazandó volna 8 írnok, évenkint 600 frt fizetés és 150 frt lakbérrel, egy ügyosztályi igtató 800 frt fizetés és 180 frt lakbérrel, egy ügyosztályi kiadó (egyszersmind lajstromozó,) ugyanannyi járulékkal. Az ügyosztály eddigi fogalmazó személyzete (jegy­ző, tollnok és fogalmazó gyakornokok) természetesen megmar­adna mint most van. A­mi az egyes szakosz­tályokat illeti, mindegyikben egy első és egy másod­rendű segéd, és egy írnok volna alkalmazandó, ki­véve a nyilvántartási szakosztályt, hova 6 isrnok ja­­vasoltatik. A biztosok (kézbesítők) száma 9-re álla­píttatnék meg, kik évenkint 480 frt fizetést és 120 frt lakbért kapnának. A javaslat kimutatja, hogy az újabb személyzet összes fizetése, daczára a sokkal czélszerűbb berendezésnek, a jelenlegit alig többel mint 2000 írttal évenkint múlja fel, mi tekintve a szervezés múlhatlan szükséges voltát, alig vehető te­kintetbe. A munkálat az ügyosztály helyiségeire is kiter­jeszkedik, mivel az egész személyzetnek a szük­séges összműködés létesíthetése végett egymás mel­lett kell okvetetlen lennie, mi 8—9 szobát s ezek közt két tágas termet kiván. Nagyon kívánatos, hogy ezen szervezési javas­latok még a nyár múltával életbe lépjenek, hogy a jövő újonczozási idő­re tökéletesen berendezve legyen, és hogy fővárosunkban valahára egy oly intézmény működjék, mely czélszerűségénél fogva, bármely más nagy város hasonnevű hivatalával kiállja a versenyt. A Kisfaludy-társaság ülése. April 29. 1874. Gyulai Pál elnöklete alatt 10—12 tagja jelent meg, tehát valahára több, mint a mennyi közön­ségesen lenni szokott. Közönség igen nagy számmal. A felolvasásokat P. Szathmáry Károly kezdé el, »Zichy Mihály festészetét« ismer­tetvén. Miután lapunk e tárgyról és ugyane szerzőről már bővebb ismertetést közöl, itt csak annyit emlí­tünk meg,hogy felolvasó Zichynek inkább műveiben nyilatkozó jellemzésére szorítkozott, melyet három különböző irányban, mint állat-, genre és történelmi festőt mutat be. , Második olvasó Beidézik Árpád, ki Czakó élet­rajzát folytató, kiváló tekintettel Czakó egyéni jel­lemére. Bérezik Czakót, jellemre Hebbelhez hason­lítja. Ő költői és drámai tehetség, de határozottan sötét világnézettel. Bérezik említi Czakónak egy levelét, mely rövidben egy kis drámai káté, melyben Czakó különösen Shakspeare tanulmányát ajánlja. Ő először a helyzetet teremté meg s azután emeli azok­hoz jellemeit, melyek azonban a helyzetnek alatta maradnak. Czakó irt ugyan történeti műveket (»Sz. László«, »János vitéz«) de ő kiválóan modern költő. Bérezik különösen csak a »Végrendeletét« és »A könnyelműeket« méltányolja; bár Leonát egy szép nagyszerű tévedésnek, a »Kalmár és tengerész« ide­jében jogosultan méltányoltnak tartja, a más kettő­ben mutatja Czakó tehetségét méltányolva és elitélve teljes er­ejében. Czakó méltányolt nagy művének, a »Végren­deletnek« elemzését hosszasabban adja s különösen menti Tárai megörülését, zongorajátékát, mely sze­rinte jogosult; kiemeli a Riole féle hármas jelenetet s a f’elbeszélési párbeszédet s a végjelenetet Riole, Alpáryné és Tárai között. Merésznek tartja ugyan e jelenetet, de a kidolgozás, a gondolat komolysága, a jelenetek nagyszer­űsége — szóval a kivitel elra­gadják a nézőt s megbocsáttatják még azt is, mi ta­lán a széptan szoros szabályaival ellenkezik. »Leonát« Bérezik hibás színműnek tartja, de jeles irodalmi, bölcselmi műnek, férfiak számára. Ennek hőse tulajdonképen maga Czakó. Több helyet idéz e műből, különösen a styl ismertetése kedvéért, melyet szerinte még senki sem ért utól dallamosság tekintetében. E mű alkalmával Lessin­­gst (»Náthán«) és Czakót összehasonlítja, az meg­találta a megoldást a tolerant­iában. Czakó nem ta­lált más megoldást, csak a megsemmisülést. Ezután részletezi L­ona meséjét, melyben, ha a sötétséget meg tudjuk bocsátani, élvezni is tudjuk. Itt Czakó egészen megfor­dított eljárást kér­t, elő­ször az eszmét ter­emti meg. E darab külön helyet, magas polctot követel az ez irányban szegény ma­gyar irodalomban. Az életrajzot Czak­ó egyéni sajátságainak raj­zával fejezte be. Gyulai egy észrevételt tesz az értekezés ellen. B. megrótta, hogy Czakó kritikusai egyéniségét nem vették föl az ítélő ser­penyőbe. Czakónak vol­tak kritikusai, kik mellőzték, voltak kik túlmagasz­­talták. Az sem áit, hogy Czakó első darabját egyé­niségéért méltányolták volna, mert hogy egyeztet­hető ez össze, hogy Leonája, mely Czakó jellemét, egyéniségét épen előtér­be hozza, nem tetszett. Bér­ezik azt feleli, hogy Leonát nem e miatt, hanem többi hiányaiért vetette el a közönség. Gyulai e föl­­világosítással meg van nyugtatva. Jegyzőkönyvi olvasás után titkár bejelenti, hogy Szigligeti 300 forinttal a társaság alapítójává lett; a hazai első takarékpénztár 200 forintot aján­dékozott az egyesületnek. Turul »Tündér meséit« bírálatra Szathmárynak és Bercziknek adják ki. Ausztria. A birodalmi tanács képviselőházában, mind esti lapunkban is jeleztük, a kolostor-törvény részletes tárgyalása volt napi­renden ápril 28-dikán. E törvényjavaslat, mely a confessionális bizottságban is jelentékeny, mélyreható átalakításokon ment ke­resztül, a képviselőház plénumának tárgyalásában már épen oly módosításokat szenvedett, melyek által nyerte tulaj­donképeni becsét. A liberális párt végre félretett minden tétovát, ingadozást és indokolatlan tekinteteket, olyan módo­sításokat vitt végbe a javaslaton, melyek valóban haladást jeleznek, habár még korán sem képezik a haladás netovábbját. Három nevezetes változást szenvedett a ja­vaslat és pedig az első F a­x képviselő indítványár­a fogadtatott el és abban áll, hogy »új rend alapításá­ra, vagy már létező rend telepítésér­e az állami enge­dély nem közigazgatási, hanem csak törvényhozási úton adható.­­ Ez ellen felszólalt Stremayr kultusminiszter-, azt állítva, hogy ez ügy tisztán a közigazgatás körébe tartozik, ámbár ez állítását sem­mivel sem igazolta; mire aztán igen helyesen azt jegyzi meg R­u­s­s, hogy e helybenhagyás az ab­solut rendszer alatt a fejedelmet illette, most pedig miután alkotmányosság uralkodik, illő hogy e jogo­sítvány az összes alkotmányos factorokkal megosz­­tassék. A másik elfogadott módosítvány­ Kopp képviselőé volt s oda terjed, hogy a kolostoroknak nem szabad idegeneket rendtagokul felvenni s hogy a rendek és rend letelepedések csak oly elő járók alatt állhatnak, kik belföldiek és belföldön laknak.­­ Tekintve a nagy számú rendeket, melyeknek fő­nökei Rómában laknak, kiknek vak engedelmesség­gel tartoznak,e módositványt nem is lehet eléggé be­csülni Az a láthatlan kéz, mely Rómából és a kül­föld más részeiből egész légióját zúdította Ausztriára a clericalis harczosoknak és szerzetes heréknek, e mó­­dosítvány elfogadása és még inkább szigorú alkal­mazása által ketté van vágva. Végül a harmadik fontos változás és módosít­­vány, melyen a javaslat keresztülment, Mayr­hofer által terjesztetett be s értelme az, hogy mindazon rendtag, ki a szerzetből ki­lép, ez által megszűnnek reá nézve mindazon jo­gok és kötelmek, melyek azon rendhez való tarto­zásából származtak és épen igy megszűnnek a meg­­­szorítások, melyeket ez okból vagyona kezelésében és személyes képességében szenve­dett. Ez utóbbi tétel által a polgári törvénykönyv 63. §-ában foglalt házassági akadály, meny­nyiben ez a nőtlenségi fogadalomból származik, meg van születve. — Hogy mind e hár­om módosítvány jelentékeny és fontos, azt hosszasan felesleges is bizonyitgatni. A­mi magát Stremayer kultusminisztert illeti, ez határozottan kijelenti, hogy az előbbi módo­sívá­ny­ok egyikével sem ért egyet, de a­nélkül, hogy további polémiába akart volna bocsátkozni. Hanem azért a módosítványok mégis elfogadtattak. A cul­­tusminiszternek emez eljárásából azt következtetik, hogy tán a főrendiházban akarja meggátolni e javas­lat keresztülmenetelét, vagy pedig nem akarja szen­tesítés alá bocsátni, miután azt tartja, hogy a kép­viselőház sokkal tovább ment a módosításokban, mint a­hogy neki (Stremagex-nek) tetszett volna. Már hiszen tisztelet-becsület, de ha neki nem tet­szettek az alsóház határozatai, ha az alsóház ezeket az ő akar­ata ellenér­e hozta, akkor a miniszter­nek kötelessége másnak adni a tárczát, nem pedig con­­spir­álni a felsőházzal a népképviselet többsége ellen — egynéhány csuklyás barát szép szemeiért. K­ÜLFÖLD. A spanyol republikánus hadsereg nagy­szerű győzelme. Tizenötezer karlista halva a csatatéren, tiz­ezer fogságban és sebesülve, Don Carlos bal lábát és jobb karját vesztette s győzelmi szekeren vitetett Madridba, a karlista fővezérek kezdve Saballstól le egészen Ollóig, a karlista miniaterekkel együtt, a re­publikánusok kezébe kerültek. A hadi zsákmány: 10 millió real, vagyis a karlisták összes hadi kincs­tára, 50 ágyú, r­oppant számú fegyver, lökészlet és ló. Történt pedig e csata Abautónál, s folyt virra­dattól nap lementéig. A republikánusok hadereje 40,­­00 emberből állott, a karlistáké 32, 00-ből, s míg az előbbiek halottak és sebesültekben csak 5000 embert vesztettek, az utóbbiakból csak 0­0 ember maradt életben — ezek is gyáván világgá fu­tottak ! Soha sem lesz többé a karlistákból a praedi­­katiós halott!« Soha a kar­lismus többé nem üti fel fejét! E csata hírére valamennyi karlista banda az ország északi részében részint gyáván lex­akta a fegy­vert és a republikánusok táborába tartott, hogy ott kegyelmet kérjen, részint pedig franczia területre szökött. Teljesen szét van verve, szét van ugrasztva az egész rabló sereg. A köztár­sasági csapatok hatá­rozott urai az egész országnak. Or­szágszerte min­denütt a legnagyobb öröm és lelkesedés, fáklyás zene, kivilágítás és ünnepély! Midőn Don Carlost egy republikánus közlegény foglyul ejtette, ez utób­bit arra kérte, hogy vegye el életét, de a közkatona nem bántotta, leoldotta Don Cardos oldalaiból az ol­vasót s egy tábori hordszékbe helyeztető. — Na­ponta valamenynyi erődből, vár­ból és sánczolatból ezrenkint jönnek önkényt a karlisták a republikánu­sokhoz, elhagyogatták már mindnyáj­an r­abló fész­keiket, mint patkányok a sülyedő hajót. — Cham­­bord gróf kétségbe van esve, mert Don Carlos bu­kása az ő actiáinak teljesen tönkre tette az agióját. Chambord gróf e nagy horderejű esemény hallatár­a rögtön két misét mondatott és hallgatott Frohsdor­f­­ban, azon kivül hét napi száraz böjtöt rendelt el csa­ládjában és udvartartásában. A megrökönyödött cselédség őrülési rohamokat vevén észre Chambor­­don a házi­or­vossal tud­atta az esetet. Kő kövön nem maradt a karlisták erődeiből, elpusztultak mint Sodom­a és Gomorba. A republiká­nus katonák a földdel egyenessé tették. Végre vak­­kára tehát megmenekszik szegény Spanyolország Don Carlos bandáinak r­ablásai, gyilkolásai, gyújto­gatásai, zsarolásai és pusztításaitól! A köztársasági hadsereg egy erélyes végső erőfeszítéssel kipusztí­­tották az északi erdőségekből e vérengző vadállato­kat, melyek oly régen marczangolták Spanyolország testét és szivét. Boszuló igazságszolgáltatást tartot­­­tak azok felett, kik ha mindnyájan egy-egy mathuz­sálemi élettel bírnának és ez életet ör­ökös vezeklés­­ben és büntetésben töltenék, még akkor sem volná­nak képesek még századrészéért sem meglakolni amaz égbe kiáltó gazságoknak, melyeket saját édes bazájok ellen elkövettek. Voltak ugyan a karlisták között idegenek is, más nemzetek fiai is, de ezek, mint a többi karlisták, csak szemét és söpredék nép, ama rétegekből, melyek tőszomszédságban szoktak lenni a »csir­ke­fogók« osztályával. A karlista foglyok között feltűnően sok a pap, köztök volt a híres Santa Cruz is, kit a repub­likánusok Somosrostro mellett, tetteinek méltó jutal­mául, egy fűzfára felkötöttek. A többi papok reveren­dáit isten igazában kipox­ozták a republikánusok. »Úgy szólt a hátuk, mint az oláh korsok.« — A pa­pokkal csaknem egyenlő számban voltak a karlisták között choristák, ballettánczosok és kicsapott szí­nészek sat. (Íme egy mutatvány azon fajta spanyol harc­­­téri tudósításokból, melyeket a »Magyar Állam« ahu­dén szánta közölni szokott. Már annyiszor és annyira tönkre verette e szent lap eddig Don Carlos bandái­val számtalan csatákban a republikánusokat, hogy bizony csoda, hogy Spanyolországban még létezik egy szál republikánus ember. Hanem ezért per­sze Don Carlos még mindig csak a hegy­odukban tanyá­zik.­­ Az ily fajta havertéri tudósításokkal arra számít a fent tisztelt lap, hogy tán akadhatnak még oly félkegyelmű emberek Magyarországon mint az a bizonyos Bothmer, ki Don Carlosnak nálunk is propagandát csináljon! — Ha mi is követni akarnók e modort és rendszert, akár mindennap tönkre ve­zethetnek »saját értesüléseink nyomán« Don Carlost és labbanczait. De a hazudozás, perfide, nem a mi ke­nyerünk !) Milán szerb fejedelem Konstanti­­nápolyba utazása alkalmából következő kiáltványt intézett a szerb néphez: »Konstantinápolyba szultál­­ó felsége látogatására indulván, rendelem, hogy távol­­létem ideje alatt, a mennyiben szükség talál lenni, a fejedelmi hatalom gyakorlatában Engem miniszter, tanácsom képviseljen; azon utasítások szerint, melyet két annak kiadtam. Közölve ezt kedves népemben és hűségében és alattvalói szeretetében tökéletesen bizva, azt ez alkalommal is a mindenható védszár­­­nyai alá helyezem. Belgrádban 1874. évi apr. hó 14/26-án. IV. Obrenovics M. Milan g. k. Szerbia fejedelme.» A »V­idov dan« Milan fejedelmet konstan­tinápolyi utazása alkalmából a legmelegebben üdvö­zölvén, s­őt a szerb nép rendithetlen ragaszkodásáról és szeretetéről biztosítván, visszapillantást vet nagy­bátyja Mihály fejedelem áldást hozó működésére, ne­vezetesen pedig a Stambulból hozott azon húsvéti ajándékára, mely Szerbiának öt­száz év lefolyta után várait visszaadta. Ajvitéz Milán — úgymond a czikk­­író — Konstantinápolyból ezúttal nem hoz magával várakat, de hozni fog biztos kezességet, egy jobb nemzetgazdasági jövőre nézve, az pedig e pillanat­ban csaknem ép oly nagy fontosságú, mint a­milyen volt a szerb várak kulcsainak átengedése.A Milan fejedelmet Konstantinápolyba való

Next