A Hon, 1874. május (12. évfolyam, 100-124. szám)
1874-05-26 / 119. szám
utat, mely Magyaromig megmentésére vezet. Megnyerő, elegáns modorral kezdték bontogatni a takarékosság lobogóját. »Ne építsünk annyi görbe vasutat«, — »csapjunk el minden haszontalan hivatalnokot«, — »törüljünk el minden sinecurat«, — »legyünk takarékosak egy ideig még a legszükségesebb dolgokban is«, — ezek voltak jelszavaik az országgyűlésen, a belügyek kérdései körül. Valóban oly jelszavak, hogy az ország közvéleménye tapsolt nekik. Mármár attól lehetett tartani, hogy az e-conservativek válnak a helyzet uraivá. Nagyon népszerű eszméket pengettek. No ez alól az aggodalom alól meglehetősen fölmentettek bennünket a delegációk. A hadügyminiszter olyan követelésekkel állott elő, melyek úgy hangzottak, mint egy győztes ellenségei. Hiszen a porosz, aki bennünket megvert, hadisarca fejében csak harminc millió tallért kívánt. Saját hadügyminiszterünk négyszer annyit követel. Hogy az országot a puszta földig kopasztotta le az ínség, az a hadisarca megfizetésekor tekintetbe nem jöhet. No de hisz a követelés maga még nem executio. Ott van a mi kedves delegátiónk, az majd megvéd ellene s belátván, hogy a monarchia fennállásához mégis csak szükségesebb egy ország, mint egy miniszter: le fogja szavazni azt a minisztert, akinek a kívánsága ellenkezik egy országéval. A szegény delegatió talán meg is tette volna. De ki tehet róla, ha a delegatiónak egy olyan harmadrésze van, amelyik kétféle szentlélektől vagyon megszállva. A takarékosság szent lelkétől olyan dolgokban, amikkel az ország javát elő lehetne mozdítani, és a pazarlás szent lelkétől az olyanokban, amelyek megölik. A conservativ takarékosság zászló lobogtatói, a főrendi urak voltak azok, kik a hadügyi költségek danaida-hordójának megtöltésére az ország erszényét megoldották s beleöntötték gavallérosan, finom elegantiával még az utánunk következő nemzedékek jövendőjét is. íme a kétféle szentlélektől megszállott emberek.* Hanem ha már egymás között egyátalában nem bírunk egyetérteni a felett a kérdés felett , próbáljunk-e élni még tovább is, avagy várjuk el csendesen az enyészetünket, megvan az a vigasztaló tudatunk, hogy most már kezdünk egyetérteni azzal, akitől való félelemben eddig egyesültünk. Hogy fog örülni nagy Magyarország minden igaz fia, ha megtudja, hogy a magyarok és osztrákok között alig van már számbavehető különbség, olyan egyformán szavaznak a közös ügyekben. Akik in politicis ennyire rokonszenveznek, a hogy ne dobogna együtt szivek a társas életben. A magyar delegátusok, hogyne vendégelnék meg magyar kollegáikat, s inter pocula,hogy ne sietnének bevallani, hogy a magyar nyelv csak egy szerencsétlen szokás, melyet mivelt embernek könnyű letenni, sőt nehéz volt viselni. A delegationális banketten elmondott pohárköszöntések mind németül szóltak. Értjük. A vendégek iránti gyöngéd tekintetből. A pünkösdi szent lélek hozta úgy magával, hogy a magyarok oly nyelven beszéljenek, hogy az osztrákok is meg- értsék. Hanem hát van a törvényben egy furcsa szó. Valami »paritás.« Vájjon mához egy esztendőre, mikor a magyar delegátusokat előreláthatólag osztrák kollegáik fogják megvendégelni, megszállja-e majd az osztrák szónokokat annyira a szent lélek, hogy oly nyelven szóljanak, amelyet megértsen Patay bátyánk is ? Mert ha így haladunk, mához egy esztendőre már ő is a delegátióban lesz, s akkor illendő lenne a »paritás«ra is gondolni egy kicsit. In fine finali úgy áll a dolog, hogy épen ott nincs meg az a híres »egyetértés«, ahol hasznát látná az ország, ott pedig nagyon is megvan, ahol nem volna olyan elkerülhetetlenül szükséges. ^ Tors Kálmán. A múzeumból '"^-'Uitre'zöTat. — (V.) Indulj meg az országúton, s menj a meddig azt a porfellegvárat, a melyet a Luby-ház lebontott falaiból ver a májusi szellő, keresztül nem láboltad; ott találsz egy kertet, a melyet úgy hívnak,hogy múzeum kert, azon menj be egyenesen az ott emelkedőépületnek, s ha sikerül odáig úgy eljutnod, hogy azután a behajtató fogatok egyike sem tipor el, akkor szívesen tűrheted el a portás szívélyességeit, aki nem akar beereszteni vigasztalván magadat azzal, hogy ennél nagyobb bajod is történhetett volna. Megindulsz föl a lépcsőn.Udvarias halandó vagy s azért szép lassan megy, nem akarván elkerülni azt a reverendás urat, aki előtted halad, konzervatív lépésekkel s háta mögött inasával, s a kire találékonykéhez, a középkori műveltség e kettős góczpontjához, a tudományosság ez ápoldáihoz, melyek múltjára két oly hatalmas lény szelleme áraszt világot, minek voltak Benedek és Assisi Ferencz. Míg a papálisok által szent borzalommal »ördög lovának« nevezett gőzmozdonynak nem adatott alkalom végigdübörögni azon a gyönyörű völgyön, melynek fenekét előbb az Arno, majd a mi Balatonunkkal annyira rokon trasimeni tó, s végül a Nera és Tiberis hullámai nedvesítik, s melyre majestatica fensőséggel pillantanak le az Appenninek sziklás oldalain merész alkotású fecskefészek módjára épített feketefalu és festőinél festőibb fekvésű ódon városok, Arezzo, Cortona, mindenekfölött pedig a páratlanul érdekes Perugia és Assisi megannyi »lényeges« állomást képeztek, ahol hacsak egy, vagy fél napot is meg nem állni, körülbelül egyet jelentett volna a halálos vétek elkövetésével. Ma azonban a gőzerő, melylyel a touristák kilencztized része utaz, jobbadán a főpontokra, Flórenczre, Rómára és Nápolyra fordítván a figyelmet, áldozatul kívánta e közbenső érdekes helyeket, és így történik, hogy valamint Assisit, úgy a Róma és Nápoly közt fekvő Monte Cassinót is a legtöbb utazó csak a vasúti coupéból látja pár pillanatra s csak hogy messzebb mehessen, megelégszik azon pár sornyi adat és fölületes jellemzés átfutásával, mely a ferenczi és benezés szerzeteme két anyakolostoráról a közönségesen használt utazási kézikönyvekben megolvasható. Pedig tapasztalásból mondhatom, alig szántam el magam fáradalomra, melyért oly minden tekintetben dús kárpótlást nyertem volna, minőt e kettős kirándulás szerzett. Alig lépett át az ember Ponte S. Giovanninál a piszkos vizű Tiberisen, mely Etruria és Umbria közt egykor a határvonalat képezte, s alig bújt el az egyre jobban távolodó kopasz hegyek ködében a halhatatlan Rafael mesterének városa, s az umbriai festész-iskola páratlanul szép fekvésű székhelye, Perugia, már magára vonja az utas figyelmét azon óriási kiterjedésű faltömeg, mely merész ívekre támaszkodva foglalja el azon sziklás hegyorom nyugati részét, hol az óumbriai Assisium középkori kiadása, a gyönyörű Assisi fekszik. Bevehetetlen erősségnek tartaná az ember, ha közepéről tájékozólag ki nem emelkednék a híres ferenczrendi anyakolostor templomának magas tornya, mely a fellegek közt veszvén el ezt látszik mondani: excelsior ! Annyi bizonyos, hogy e kolostor alkotásának módjában, imponáló várszerüségében egyátalán nem nyert kifejezést az a szerénység s az az evangéliumi egyszerűség, mely Assisi Ferencz szellemdús leveleiben oly lelket megragadó módon van letéve, hogy őt ennek alapján a nagy Dante »fölkelő napnak nevezi, mely fényes sugaraival maga körül mindent elárasztott.« Assisi maga, mely a kolostortól keletnek fekvő hegyrészt foglalja el, kicsi ugyan, de nemcsak úgy nevezetes, mint »Pater Seraphicusnak« szülőhelye. A többi közt a regényes ormon látott először napvilágot a rómaiak classicus elégia költője Propertius — e mellett pedig bír a korszakot is alkotó Cimabue és Giotto műveiből is annyit, hogy már emiatt is joggal számíthat a műveit világ érdeklődésére ; ezenkívül oly csodásan szép kilátással jutalmazza meg a fölfázadó utast, melyhez legfölebb csak a montecassinóit, vagy a camaldoliit lehetne hasonlítani Nápoly szomszédságában. Fő érdekessége azonban az antik Minerva templom romjai mellett, melyekről Göthe oly elragadtatással emlékezik meg úti rajzaiban, mindenesetre a hetedfél száz éves kolostor és annak olasz-góth stylben épült kettős temploma marad. Persze hogy e mohos falak által körülzárolt téren mindent felforgató változtatást eszközöltek az »idő« és azok a »körülmények«, melyek az emberiség egyetemes nagy czélját előmozdítandók sokszor kénytelenek hadat üzenni oly intézményeknek is, melyeket megszokás és régiség a kegyelet nimbusával vettek körül. Az bizony egy kissé furcsa, hogy a kolostor főbejárata fölött látható seraphi czimert a savoyai ház fehér keresztje fedi egy idő óta; az is meglepiaz embert, hogy e roppant kiterjedésű kolostor folyosóinak sötét öbleiből zsolozsmadöngés helyett hetykepetyke olasz katonatisztecskék derült hahotája hangzik ki, — mert hát ez az anyakolostor is osztakozni kényszerült a secularisáltatás sorsában — de hát mindez a látvány, ha elkomorítja is az embert egy pillanatra, azáltal, hogy túlélénken emlékezteti a földi dolgok múlandóságára, egyszersmind a kibékítés balzsamát is magán viseli. A jelen kornak ép oly jogosult követelménye a munka, mint amennyire indokolt volt az ököljog és a zsarnok erőszak sötét korszakában a nemes lelkek csöndes visszavonulása az áhitat és elmélkedés komor czelláiba. És én tapasztalásból mondhatom, hogy az olasz kormány eme kényszerű intézkedésében maguk azok a szerzetesek sem találtak semmi igazságtalanságot, akiket a kolostorok megszüntetése elsősorban sújthatott volna. Az ultramontán had jajveszékelése az úgynevezett »kiáltó igazságtalanság« ellenében épen oly túlzott, mint sok más, e táborból jövő szemrehányás. Humánusabban , tisztességesebben senki sem oldhatta volna meg ezt a kérdést, mint az olasz kormány tette volt az egyházi államokban. Feloldván a szerzeteseket a zárdához kötő eskü súlya alól, teljesen az illetők szabadságára bízta, hogy mit tegyenek. Mint egyszerű polgárok visszatérhettek családjaik kebelébe, hol a kolostorban szerzett ismereteiket annyival könnyebben értékesithetik, minthogy Olaszország jelenleg a reorganisatio küszöbén áll s nincs akkora műveti eleme, amekkorára szüksége volna. Az eltávozottak közül nem is maradt senki munka nélkül, akiben megvolt az akarat dolgozni, s Olaszországban már most is százával működnek a secularizált szerzetesek mint tanítók és községi tisztviselők, életfentartásuk pedig annyival inkább meg van könnyíve, minthogy az állam által elfoglalt kolostori alapból mindegyikük évi 300 franknyi díjat élvez élete fogytáig. Csakis az öregek, és a teljesen családnélküliek maradtak a kolostorokban, felügyelők és segédlelkészek gyanánt, kik a munkájukért szintén elég tisztességes díjazásban részesülnek. Nem egygyel beszélgettem hosszabb ideig e visszamaradt szerzetesek közül, akik nem csak nem panaszkodtak sorsuk mostohasága fölött, de hímezés nélkül bevallották, hogy jelen helyzetüket nem cserélnék föl az előbbivel. Visszatérve magára az assisii kolostorra, mely kettős templomával együtt a XIII. század második negyedében épült és Jacopo d’Allemanniának kétségenkül legnagyobbszerü műve, meg kell jegyeznem, hogy a kolostorépület maga műkincsekben meglehetős szegény s a sajátszerün érdekes nagy refectórium megromlott falfestményein kivül alig tartalmaz valamit, a mi az utast megállapodásra kényszerithetné. De annál jobban igénybe veszi a szemet a kettős templom, melynek alsó részében az isteni tisztelet tartatni szokott, s mely e szerint állandóul nyitva van, mig a felső csak nagy ünnepeken tárul föl a templomlátogató nagy közönség előtt. A vezető barát azonban egy kis borravaló fejében készségesen föltárja az utas előtt az utóbbit is. Ez latin keresztet ábrázol goth ablakokkal. A hajó boltozatain és oldalain Cimabue és Giotto híres festményeiben gyönyörködhetik a szemlélő, melyekhez Ferencz életének csodás mozzanatai szolgáltatták az anyagot. A két nagy mester működését tizennyolcz évi időköz választja el egymástól, amennyiben a kolostor archívumában található adatok szerint Cimabue 1280-ban kezdte kidolgozni és új testamentumi képleteit, Giotto pedig 1298-ban örökítette meg a seraphi atya csodatetteit. A műitész mindenesetre csak nehéz szívvel tud megválni a festészet újraébredő napjának azon hajnalsírjától, mely e meglehetősen conservált művekben tükrözik vissza. A transepten állítólag Giunta da Pisa örökítette volna meg magát, ezeken azonban már igen sokat rontott az idő vasfoga. Még gazdagabb ily műkincsben az alsó templom, ámbár az itt uralkodó félhomály alig engedi meg ezek zavartalan élvezetét Itt a központot a főoltár képezi, mely alatt Assisi Ferencz csontjai pihennek. Fölötte a keresztiv háromszögeiben Giotto beszédes ecsete adott allegorikus életet a ferenczrendi szerzet főfogadalmainak, a szegénységnek, szüzességnek, engedelmességnek, Ferencz megdicsőülésével zárván be a megbecsülhetlenül érdekes csoportozatot. Átalában az összes templomi díszítés a Ferenczi szerzet alapítójának személyisége körül mozog. A seraphi fölavatás csodás eseménye kétszer van visszaadva, és pedig először Giotto, másodszor tehetséges tanítvány Puccio Capanna által. Egyébiránt ez érdekes templom ivein egy egész iskolának munkásságával találkozhatni. A szt. Antal kápolna freskói például Giottinoéi, fájdalom azonban, ezeket a 17-ik század folyamán annyira modernizálták, mint ez már Olaszországban szokás, hogy bennük az eredeti mester egészen elveszett. A Magdolna kápolna diszítménye Busalmaccóé, a kereszthajóban Taddeo Gaddi, Giovanni de Milano és Giottino remekeltek: egyik drága kincse a templomnak Cavalfini keresztrefeszítése, továbbá La Spagna Madonnája. A Lajos kápolnát már később, a XVI. század harmadik negyedének elején festette ki Adone Doni. A szépművű ereklyetartó gazdag tartalmát is szívesen megmutatják a barátok az embernek. Ebben van szűz Máriának egy állítólagos fátyola — no hiszen jól van, ha igazi. Sokkal érdekesebb azonban Assisi Ferencznek itt őrzött, sajátkezűleg írt imádsága, úgy a ferenczi szerzet alapszabályainak III. Honorius pápától megerősített elsődpéldánya, melyet Ferencz, kit IX. Gergelytmár halála után két évvel a szentek közé igtatott (1228), állandóul magánál hordozott. A szekrény fölött is egy értékes ereklye függ, t. i. Ferencznek arczképe, melyet a vezető barát állítása szerint kevéssel a szent férfiú halála után festett volna Giunta da Pisa. A kies fekvésű Assisi falai közt még egy hires szent pihen. Ez Clara, ki Ferencz utáni felhevültségében szüleinek gazdag házát odahagyva a clarissa-apáczák rendjét alapította meg s ezeknek első apáczanője lett. Dúsgazdagon kiállított márványkripta alatt fekszik a róla nevezett kisebbszerű templomban, melynek íveit szintén Giotto és Giottino freskói ékesítik. A vezetők itt még nem állapodnak meg, hanem erőnek erejével is tovább viszik az embert az Assisi mögött fölemelkedő 3620 lábnyi Monte Subasio felé, melynek hegyszakadékában egész sora látható au eremitáriumoknak. Egyet a nép a kegyelet legmagasabb fokú figyelmével tüntet ki azok közül, azt t. i., melybe a hagyomány szerint Assisi Ferencz vonult vissza a világ incselkedő hiúságai elül. Példája valóságos betegséggé fajult el. Gyermek szülőjét, férj nejét hagyta el, hogy a zord sziklavidék magányában készíthesse elő lelkét a boldog kimúlásra. Milyen jó, hogy ezek az idők elmúltak !.. H. L. ságod kisüti, hogy oda tart, ahová te. Annál jobb, legalább vezet s te nem téveszted el az utat. Mert az bajos. Először is utadat állja töméntelen szekrény. Első pillanatra valamennyi vastag üvegjéből a magad szellemdús fejét látod kimosolyogni, később azonban meggyőződöl, hogy azon belől egyéb is van. Khinai korsó s japáni legyező. Ahán, ez az ipar múzeum-Mert az előtted haladó nem állt meg, te sem állsz meg. Nem vonz sem China, sem Japán, ezt mind láttad már, s ha olyasmit keressz, ami a világon csak nálunk van. Megysz tovább, végre eléred a netovábbat, egy ajtót, amelyen a reverendás úr eltűnik. Ha tapintatos ember vagy, kitalálod, hogy neked arra nem szabad s balra vagy jobbra megysz. Mindegy. Minden útt karzatra vezet s te valamelyiken bizonyára szintén oda jutsz. A delegáczió karzatára. Csak az a különbség, hogy az egyiken hírlapíró társaságba kerülsz, a másikon nem delegátusképviselő-társaságba. Egyiknek sincs okod örülni, (mind a zsurnaliszta, mind a képviselő nép csevegő, békétlen, a nem maga közé tartozót kinéző) de hát bele nyugszol, mert bele kell nyugodnod. Igyekszel jó helyet elfoglalni, közbe tán megtaszitasz ép engem, a ki e karczolathoz jegyezgetek, s a ki elhatá-rozom, hogy megboszulom érte magamat azzal, hogy megörökítelek, de megelőz a nemezis. Nem csaj engem taszítottál meg, hanem az oszlopot is, s azon, a gyertyatartót is, a melyről azután akkora adag milly-folt hull ujdonatul szalomokkodva, hogy akár Szegedre küldd, hogy szappant főzzenek belőle. Azért se küldöd, sőt még csak nem is haragszol. Leülsz és bámulsz. Várod, hogy mi történik. Hogy mi történik ? Könnyű azt kérdeni, de nehéz megtudni. Azért teremtette volna az isten az akusztika fogalmát, hogy az ember meghallja ép füllel a múzeumteremben, azt, ami tőle öt lépésnyi távolra történik? Majd persze. Elég hogy látod, miért hallanád. Ez az egész delegácziósdi úgy is inkább a szemnek való. Alkotmányos parádé, egyéb semmi. Előre tudni való, hogy hiába pufogatnak a levegőbe, nem lőnek semmit. De azért pufogatnak. Szinte sajnáltam ezeket a jó embereket. Nekem nem nagyon rokonszenves a Széll Kálmán alakja. Legújabban igen sok bámulója akadt ez ifjú parlamenti harcosnak, de nekem úgy tetszik, mintha az egy kissé jogosulatlan lenne, hogy ő teljesen akként tesz, beszél, mintha a magyar kormányzat múltjának bűneiben neki semmi része sem lenne. Én úgy emlékszem, minden jelentősb pénzügyi, sőt vasúti műveletnél e Széll Kálmán volt annak a központi és pénzügyi bizottságnak előadója, mely derűre , borúra elfogadásra ajánlá mindazt, ami jelen siralmas helyzetünket okozta. Ily múlt után nagyon pilátusi szerep a jelen kézmosás. E meggyőződésem daczára is sajnálatot keltett bennem Széll szereplése a delegáczióban. Oly hévvel beszélt, mint talán soha. Jobb meggyőződése látszott belőle kitörni, mikor a jelen gazdálkodás felett pálczát tört. Mi haszna ? Az oly partié pris-vel szemben, mint a delegáczióban első pillanattól fogva uralkodott, kárba vész a legékesebb dikczió is. Ki beszélhet például a hadügyi költségvetés dolgában a kis Pulszkynak. A ki képes komoly képpel vitatni vagy egy félórán keresztül, hogy a czivilizáczió előrehaladása követeli a hadügyi budget fölebb emelését , annak dhauvinizmusával nem beir e földhátán senki. Azzal legfölebb a Keglevics István nemzetgazdasági felfogása vetekedik eredetiségben. Ez ifjú mágnás a hadügyi költségekről szóltában azt az érvet használta föl, hogy a nagy hadügyi budget csak növeli az ország jóllétét. Mert a pénzt, amely erre szükséges, tőlünk nem kerülvén ki, a külföldről hozatik be, de a monarchiában költetik el. Ergo : a hadügyi budget fölemelése nem más, mint a külföldi tőkének hazánkba csábítása. így van ez megírva Keglevics István beszédében, melyet megolvashatni a delegaczionális napló azon részében, mely a május 19-ei ülésről szól. Ily indokolások mellett szavazták meg az idén a hadügyi budgetet. Más kategóriába esnek azon beszédek, melyeket nálunk »érdekesek«-nek szokás nevezni. Ilyeneket is produkált a delegáczió. Ilyen volt Ürményi beszéde. Kerestem e»konzervatív« beszédben a konzervativizmust: nem találtam; láttam, hogy általános tételekben megtámadja a »véderő« nagyságát ; láttam, hogy azért a nagyobb öszszeget szavazza meg. Hallottam, hogy azt mondá, hogy kevesebbre kell fogni a létszámot s azt képzettebbé kell tenni, s hallottam elborzadni a létszám leszállításának csak gondolatára is. Kerestem mindezek közt a gondolatmenet egységét, s amit láttam, az a politika helyébe a szeszély, az elvek helyébe a kapkodás állítása. Mindehez egy kis selypítés, modorosság, s nálunk az elegáns érdekesség készen van. S mi Ürményi még Beöthy Ákoshoz. Uram bocsás! ezektől a konzervatív jobboldaliak Az elmebetegek elhelyezésének ügye a fővárosban. A fővárosnak a Duna balpartján eső részében a szent Rókushoz czímzett közkórházban legutóbbi időkben a beküldött elmebetegek száma annyira felszaporodván, hogy többektől a felvételt egyenesen meg kellett tagadni, a közkórházi új igazgató Dr. Gebhardt Lajos a Rókus kórházi elmekorosztályon naponta fokozódó orvosrendőrségellenes túltömöttség megszüntetése és jövőre nézve elhárítása szempontjából — mint értesülünk — a fővárosi tanács elé javaslatot terjesztett. A javaslat indoka — a felvételi módozatok megállapítása, tekintettel a közkórház elmekorosztályának korlátoltsága és feladati jellegére, mely kizárólagosan közveszélyesnek bizonyult heveny elmekórosak átmenőleges elhelyezése, megfigyelése s esetleg gyógykezelésére szorítkozik — mindenesetre olyan, melyet már csak a minden dolog lelke, a rend végett is méltányolni kell. A közkórháznak a fentebbi czélra berendezett helyiségeiben tizenhat egyénnél több elhelyezése már orvosrendőri szempontból alapos kifogás sőt tilalom alá esik. S e tizenhat helyett legutóbb is huszonhat volt összeszorítva, köztök nem egy elmebeteg, kinek őrjöngési rohamai vannak. Az elmebetegek elhelyezése körül eddigelé az volt a szokás, hogy a városkapitányságok vagy a kerületi orvosok utasítása, sőt egy solo constabler személyes interventiójára kórrajz nélkül beküldettek és úgyszólván kötelességszerűen felvétettek az elmebetegek is. Rendőrségünk a legrendőrségellenesebb cselekvény — bár jóhiszemű, de feltétlen közvetítője lehet, ha ezután is mint nem szakavatott, csak egyes tagjára gyakorolt impressióból származott laikus véleményezés alapján intézkedik. Ezeken az elveken épül a kórházi igazgató úr javaslata, mely szerint elrendeltetni óhajtja,miszerint 1-er Idült, nem közveszélyes és gyógyíthatlan elmebetegek a Szt. Rókus kórházba fel nem veendők. 2-ér Heveny nem közveszélyes elmebetegek — ha az osztály térfogata megengedi — kellően kiállított okmányok alapján megfigyelésre átmenetileg felveendők. A megfigyelés ideje négy héten túl nem terjedhet 3ot. Heveny közveszélyes elmebetegek kellő okmányok alapján— átmenetileg — felveendők. Ha javulásuk legkésőbb hat hét után nem mutatkozik, tovább szállításukat hozzátartozóik eszközölni tartoznak. Ezek netaláni hiányában, azt igazgatói jelentés alapján a hatóság létesítendi. És lássuk most miféle okmányokat hoz javaslatba a kórházi igazgató úr, melyek hiánya nélkül az elmebeteg felvétele meg nem történhetnék. Először is szükségltetik egy a tiszti főorvos által kiállított vagy ellenjegyzett bizonyítvány arról, hogy a felveendő beteg valóban elmekóros. Másodszor egy kórrajz, mely a kezelő orvos által készítendő s melyben kiemelendő a beteg gyógyíthatósága vagy közveszélyességérőli határozott vélemény, valamint az, hogy a betegnek tébolydába vagy elmekorosztályra való felvétele czélszerű vagy tényleg szükségesnek mutatkozik-e és mi okból ? továbbá harmadszor, a beteg illetőségének hivatalos igazolása, honossági vagy más törvényes illetőségi okmány által. Végül negyedszer a beteg hozzátartozói részéről — ha vannak — nyilatkozat, melyben az igazgatóság kivonatára a beteget azonnal visszavenni magukat kötelezik. Ezekből látni való, hogy a Rókus közkórház elmebeteg osztályára a felvétel — ha e javaslatot a tanács elfogadja — ugyancsak erős korlátok közé lesz szorítva, s az a czél, hogy mentül kevesebb elmebeteg legyen az ottani helyiségekben elhelyezve, csakugyan el is fog érezni. De lehetetlen kifejezést nem adni azon nézetünknek, miszerint különösen a felsorolt bekívánt okmányok tekintetében e javaslat nem kis mértékben magán viseli az inhumanitás bélyegét, s rendkívüli módon megnehezíti az elmebeteg felvételét oly esetekben is, midőn saját és mások életére veszélyes dühöngő elmebetegnek mielőbbi, biztonságba helyezése eltagadhatlanul szükséges. És másfelől kivetkőzni látszik e javaslat által a Rókus kórházi megfigyelő átmeneti osztály, a javaslatban különben eléggé hangsúlyozott megfigyelési és átmeneti jellegéből. Mert akkorra már, midőn ide az új javaslat szerint felvehetővé jogosult a beteg, bírnia kell oly okmányokkal, melyek hosszabb megfigyelést tételeznek föl, s melyek után tehát többé nem megfigyelésről, hanem végleges elhelyezésről vagy esetleg gyógykezelésről van szó. Így például megkövetel a javaslat egy tüzetes kórrajzot, melyet az elmebeteg kezelő orvosa készít, ez által kimondva van, hogy előbb az elmebetegnek orvosi kezelés alatt kell állnia. Már most mit tegyen a szegény, tehetetlen nép a közveszélyes elmebeteggel? Hol tartja. Mert ha szegény, az orvosi teendőket elvégzi ugyan a kerületi orvos, de egy dühöngő elmekórosnál ez a legkevesebb. S mi czélja leend majd a megfigyelésre szánt, átmeneti osztálynak, ha midőn a beteg már oda kerül, teljes kórrajzzal és határozott kórismével kell ellátva lennie. Vagy csak ellenőrzésül szolgáland ? Nem szándékozunk e javaslat kimerítő bírálatába bocsátkozni, annyival inkább, mert arról értesülünk, hogy a tanács véleményezés végett azt a tiszti főorvosnak adta ki, aki bizonyára megteendi erre vonatkozólag észrevételeit. Mi csak azt kívántuk feltüntetni, hogy e javaslat által — ha az jelen alakjában elfogadtatnék — az elmebetegeknek a Rókus kórházban össze nem zsúfolása ugyan tökéletesen eléretnek, sőt épen talán annyira, hogy alig lenne ott ezentúlra egy két elmebeteg, s ezek is csak roppant idővesztegetéssel és nagy utánjárással juthatnának oda. Pedig épen a közveszélyes elmekórosoknál az idő kérdése nem oly közömbös, mint ahogy azt a javaslat felvenni látszik. És más oldalról — ismételjük — a Rókus közkórháznak nem szabad szem elől téveszteni azt, hogy humanistikus intézet. Sokkal czélszerűbbnek vélnők, ha a fővárosi tanács valami után és módon a megfigyelési osztály bővítését eszközölné, és mindenesetre a lehetőség és humanismus követelményeit szem előtt tartaná a felvételre szükséges okmányok kiszabásában. S ezenfelül a mi legfőbb, a megfigyelési osztályt meghagyva ezen átmeneti jellegben, nem kívántatna felesleg oly előfeltétek teljesítését, melyeket épen legnagyobb részt a megfigyelési osztálynak feladata megadni. —xától. A liberálisok mind megannyi Cicero hozzájuk mérve. Egy szép beszédet tartott a delegáczióban Wahrmann. Ez gondolkozó fő, akiben kedély is van, melegség is van. Nem jár koburnusban, de alant sem. Tud élzelni, de tud kemény is lenni. Még keményebbnek kellett volna lennie. És Andrássy ? Ő róla az a hír, hogy rögtönzéseiben erős. Pedig csak ötleteiben az. Mint szónok ideges volt mindig, akár rögtönzötten, akár készülve szólt. Zsedényinek adott válasza sem volt ez idegesség hián. Különösen ahol Beustot — akarva nem akarva — védte. Biztosabb volt, ahol magáról szólt, s eljárását jelezte. Itt az igaz ügy erőt adott szavainak. Érdekes még a delegáczióban — egyebek közt — Haynald alakja is. Az idén nem beszélt, csak végül, egy felköszöntőféle dikcziót az elnökre. Én bámultam érte. Oly mindennapi szóvirágokat mondott, oly elhasznált szólamokat, hogy bárki mosolyt gerjesztett volna velök. Ő nem. Ez arcz szellemdússága, s e hang modulácziókban gazdag volta az emberekkel elhiteti, hogy Csupa szellem a mit hallanak. S ez is nagy tudomány. S a delegácziónak most már vége. Egy esztendőre. Akkor Bécsben találkoznak újra a delegátusok s ott játszák el ismét az idei tragoediát. Ha ugyan addig állja a színpad. Mert már igen nagyon meg van rongálva. KÜLFÖLD. Végre egy heti vajúdás után megalakult e hó 22-én az új franczia kormány és pedig a következő tagokból: Cissey miniszterelnök és hadügyér, Decazescy külügy, Fourton belügy, Magna pénzügy, Cairfaux közmunka , Grivart kereskedelem, Dumont közoktatás, Tailhaud igazságügy és Montaignac tengernagy tengerészetügyi miniszter. (Legalább e névsort közli, mint véglegest és biztosat egy legújabb versaillesi távirat.) Mint e névsorból látszik, az új miniszterek egy lábig telivér monarchisták, egyetlen egy republikánus sincs közöttük. Cisseyről különben megjegyezzük, hogy Thiers alatt is hadügyér volt. Az új (máj. 13-ai) spanyol kormány alakításának körülményeiről és előzményeiről újabb és újabb felvilágosító részletek érkeznek külföldről. A jan. 3-ai államcsíny alkalmával a radicalisok győzelmeskedtek az 1869. septemberi emberek és az intransigens köztársaságiak felett. A május 16-ki új kormány alakulásával pedig az alfonzista színezetű raonarchiko-conservativek kerekedtek felül a többi pártokon. Maga Z a baa a hadügyér és miniszterelnök, ki különben jeles szervező és adminisztratív tehetség s hozzá még derék katona, érzelmei és múltjánál fogva a Bourbon-családhoz szól. A többi miniszterek egytől egyig Montpenzier herczeggel állnak közeli viszonyban. Már a somorostroi mart. 25, 26— 27-ki csaták után attól tartottak a liberális pártok, hogy egy legközelebbi kormányválságban a szabadelvű eszmék fogják a rövidet húzni. Maga Serrano hajlandó lett volna egy liberális és köztársasági színezetű kormányt alakítni, s az ezelőtti kabinet két tagja is Martos és Topete kész lett volna visszavonulni ha ez által előmozdították volna egy liberális kiegyeztető kormány alakítását. Epen ily irányban működött Paviatbnok, a jan. 3-ai államcsíny főszerzője és Lopez Dominguez Ibk, Serrano táborkari vezére. A radicálisok vezérei Martos és Echegaray, a mérsékelt republikánus vezérek: Garcia Ruiz, Carvaja,Maisonnaves Castelar liberális kormány alakítására nógatták Serranot; rajta nem is múlt, de az alfonzista aristokratia és főleg Lagasta folyton sarkában voltak, úgy befonták, hogy aztán a mostani kormány lett eredménye Serrano elhatározásának; mire nézve még döntő volt az is, hogy Zabala kijelentette, miszerint Lagastának kormányba lépését nélkülözhetlennek tartja, Serrano pedig nagyon kötötte magát Zabalához, ki nagy szolgálatokat tesz és van hivatva tenni minisztersége által a karlisták elleni háborúban. A progressisták, radikálisok, demokraták és constitutionalisták, kik mindannyian republikánusokká lettek az utóbbi időben, legnagyobb veszélyt abban látják, hogy Sagasta, a különben is legfurfangosabb, legcselszövőbb ember, a belügyi tárczát kerítette kezébe. Ez nagy befolyással van Spanyolország belpolitikájára és a választásokra. A mostani spanyol kormány szakasztott mása annak a franczia kormánynak, melynek feje Broglierg volt s mely e hó 16-án bukott meg. Hogy minő fogadtatásban részesült az uj kormány az országban, mutatja az, hogy eddig Pavia, Albareda, Sardoal és Burgos katonai parancsnokok, 29 polgári kormányzó, 6 külföldi követ és azonkívül egész légiója az előbbieknél kisebb állású polgári és katonai tisztviselőknek adták be lemondásaikat. Általában attól tartanak, hogy az ország egy alphanzista restauratio felé tereltetik. Fölemlítjük még azt is, hogy valamennyi nagyobb és tekintélyes spanyol város ellenszenvez az új kabinettel. Concha tanagy, az északi hadsereg főparancsnoka kijelentette ugyan, hogy nem fog tűrni semmiféle katonai pronunciamentet, de ez is valószínűleg csak azért történik, mert a karlisták még nincsenek teljesen leverve s hogy tehát még nem jött el az ideje. Görögország szomorú és az abnormitásban a spanyol állapotokkal vetekedő helyzetét szellőztettük volt múlt vasárnap reggeli számunkban. Emlnök többi között, hogy a parlament feloszlattatott, az új választások jövő július 1re rendeltettek el s az uj kormányzással továbbra is a különben leköszönt Bulgaris-kabinet bízatott meg. Ez a feloszlatás 1368. óta már az ötödik, úgy hogy az azóta összeült parlamentek alig élték túl mindnyájan az első ülésszakot. E körülmény vagyonilag szerfelett ruinálja a különben is nagyobb részt szegény képviselőket. A kamara évenként két millió drachmába kerül az államnak, mig a választási költségek 5—6 millió drachmát tesznek ki. A parlament feloszlattatott s az 1874-ki budget még sincs megszavazva, a mire tán csak majd októberben fog kerülni a sor. E válság alkalmából érdemesnek tartjuk megemlíteni a görög parlament legutolsó május 8-diki ülését, melyben tudata a kormány a ház feloszlatását. Bulgária miniszterelnök kifejti, hogy a kormány érezvén, miszerint nem bírja a ház bizalmát, kénytelen volt beadni lemondását. A király is megfontolta a helyzetet minden oldalról, de úgy ő, mint a kormány nem talált más megoldást, mint a kamara feloszlatását, miután a felszólított pártvezérek attól tartva, hogy ők sem bírják a kamara többségét és bizalmát megnyerni, nem vállalkoztak új kormányalakításra. Mielőtt azonban eloszlanék a ház, arra kéri, hogy szavazza meg neki a négy hóra szükséges költségeket, mire nézve egy tvjavaslatot terjeszt be. — Komondurosz előadja, hogy ő vállalkozott volna új kormányalakításra, mert úgy volt meggyőződve, hogy meg fogja nyerni a kamara többségét, de mielőtt kormányalakításhoz fogott volna, szükségesnek tartotta programmját a király elé terjeszteni, s mivel a király azt el nem fogadta, kénytelen volt visszalépni. — Deligiorgisz csodálkozik a kormány lemondásán, melyről a parlament az utolsó óráig mit sem tudott. A kormány igen roszul tette, hogy a budgetet annyira erőszakolta, mielőtt még tárgyaltatott volna. Ez eljárás sokat ártott úgy a kormány tekintélyének, mint a parlamentáris rendszernek, de még többet árt úgy a trón, mint az ország érdekeinek a kamara feloszlatása ; a kormány egy coalitioból keletkezett, mely még most is fennáll, innen e coalitioból kellett volna tehát uj kormányt alkotni és nem feloszlatni akamarát, melynek következményeiért a Bulgaris-kabinet felelős. — Balassopulo vallás és közoktatás ügyét kifejti, hogy a kormány kénytelen volt beadni lemondását, mert a budget napirendre tűzésekor csak egyetlenegy szavazattöbbséggel győzött, ideszámítva a miniszterek szavazatait is. Gladstone még nagyobb többség mellett is feloszlatta a parlamentet. Zobhiosz korfui képviselő keserű szavakban rajzolja az ország szomorú helyzetét: »mi már nem létezünk többé, meg vagyunk halva, csak az van még hátra, hogy eltemessenek.« — Ezután hosszasan és hevesen folyt a vita, a miniszterek azt mondák, hogy ne vitázzék a ház, hanem szavazza meg az említett költségeket, különben fel fog olvastatni a feloszlatási leirat; nem használt semmit, végre is Bulgaris felolvasá a most említett iratot s a ház eloszlott, nagy zavarban hagyva kormányt és mindent.