A Hon, 1874. május (12. évfolyam, 100-124. szám)

1874-05-26 / 119. szám

utat, mely Magyaromig megmentésére vezet. Meg­nyerő, elegáns modorral kezdték bontogatni a taka­rékosság lobogóját. »Ne építsünk annyi görbe vas­utat«, — »csapjunk el minden haszontalan hivatal­nokot«, — »törüljünk el minden sinecurat«, — »le­gyünk takarékosak egy ideig még a legszüksége­sebb dolgokban is«, — ezek voltak jelszavaik az országgyűlésen, a belügyek kérdései körül. Valóban oly jelszavak, hogy az ország közvéleménye tapsolt nekik. Mármár attól lehetett tartani, hogy az e-con­­servativek válnak a helyzet uraivá. Nagyon népszerű eszméket pengettek. No ez alól az aggodalom alól meglehetősen föl­mentettek bennünket a delegációk. A hadügyminiszter olyan követelésekkel ál­lott elő, melyek úgy hangzottak, mint egy győztes ellenségei. Hiszen a porosz, a­ki bennünket megvert, hadisarca fejében csak harminc­ millió tallért kívánt. Saját hadügyminiszterünk négyszer annyit követel. Hogy az országot a puszta földig kopasztotta le az ínség, az a hadisarca megfizetésekor tekintetbe nem jöhet. No de hisz a követelés maga még nem execu­­tio. Ott van a mi kedves delegátiónk, az majd meg­véd ellene s belátván, hogy a monarchia fennállásá­hoz még­is csak szükségesebb egy ország, mint egy miniszter: le fogja szavazni azt a minisztert, a­ki­nek a kívánsága ellenkezik egy országéval. A szegény delegatió talán meg is tette volna. De ki tehet róla, ha a delegatiónak egy olyan har­madrésze van, a­melyik kétféle szentlélektől vagyon megszállva. A takarékosság szent lelkétől olyan dol­gokban, amikkel az ország javát elő lehetne mozdí­tani, és a pazarlás szent lelkétől az olyanokban, a­melyek megölik. A conservativ takarékosság zászló lobogtatói, a főrendi urak voltak azok, kik a hadügyi költségek danaida-hordójának megtöltésére az ország erszényét megoldották s beleöntötték gavallérosan, finom ele­­gantiával még az utánunk következő nemzedékek jö­vendőjét is. íme a kétféle szentlélektől megszállott em­berek.* Hanem ha már egymás között egyátalában nem bírunk egyetérteni a felett a kérdés felett , próbál­junk-e élni még tovább is, avagy várjuk el csendesen az enyészetünket,­­ megvan az a vigasztaló tuda­tunk, hogy most már kezdünk egyetérteni azzal, a­kitől való félelemben eddig egyesültünk. Hogy fog örülni nagy Magyarország minden igaz fia, ha megtudja, hogy a magyarok és osztrá­kok között alig van már számbavehető különbség, olyan egyformán szavaznak a közös ügyekben. Akik in politicis ennyire rokonszenveznek, a hogy ne dobogna együtt szivek a társas életben. A magyar delegátusok, hogyne vendégelnék meg magyar kollegáikat, s inter pocula,hogy ne sietnének bevallani, hogy a magyar nyelv csak egy szeren­csétlen szokás, melyet mivelt embernek könnyű le­tenni, sőt nehéz volt viselni. A delegationális banketten elmondott pohár­köszöntések mind németül szóltak. Értjük. A vendé­gek iránti gyöngéd tekintetből. A pünkösdi szent lélek hozta úgy magával, hogy a magyarok oly nyelven beszéljenek, hogy az osztrákok is meg-­ értsék. Hanem hát van a törvényben egy furcsa szó. Valami »paritás.« Vájjon mához egy esztendőre, mi­kor a magyar delegátusokat előreláthatólag osztrák kollegáik fogják megvendégelni,­­ megszállja-e majd az osztrák szónokokat annyira a szent lélek, hogy oly nyelven szóljanak, a­melyet megértsen Pa­­tay bátyánk is ? Mert ha így haladunk, mához egy esztendőre már ő is a delegátióban lesz, s akkor illendő lenne a »paritás«ra is gondolni egy kicsit. In fine finali úgy áll a dolog, hogy épen ott nincs meg az a híres »egyetértés«, ahol hasznát lát­ná az ország,­­ ott pedig nagyon is megvan, a­hol nem volna olyan elkerülhetetlenül szükséges. ^ Tors Kálmán. A múzeumból '"^-'U­itre'zöTat. — (V.) Indulj meg az országúton, s menj a meddig azt a porfellegvárat, a melyet a Luby-ház lebontott falaiból ver a májusi szellő, keresztül nem láboltad; ott találsz egy kertet, a melyet úgy hívnak,hogy mú­zeum kert, azon menj be egyenesen az ott emelkedő­­épületnek, s ha sikerül odáig úgy eljutnod, hogy az­­után a behajtató fogatok egyike sem tipor el, akkor szívesen tűrheted el a portás szívélyességeit, aki nem akar beereszteni vigasztalván magadat azzal, hogy ennél nagyobb bajod is történhetett volna. Megindulsz föl a lépcsőn.Udvarias halandó vagy s azért szép lassan megy, nem akarván elkerülni azt a reverendás urat, aki előtted halad, konzervatív lépésekkel s háta mögött inasával, s a kire találékony­kéhez, a középkori műveltség e kettős góczpontjá­­hoz, a tudományosság ez ápoldáihoz, melyek múlt­jára két oly hatalmas lény szelleme áraszt világot, minek voltak Benedek és Assisi Ferencz. Míg a papálisok által szent borzalommal »ör­dög lovának« nevezett gőzmozdonynak nem adatott alkalom végigdübörögni azon a gyönyörű völgyön, melynek fenekét előbb az Arno, majd a mi Balato­nunkkal annyira rokon trasimeni tó, s végül a Nera és Tiberis hullámai nedvesítik, s melyre majestatica fensőséggel pillantanak le az Appenninek sziklás ol­dalain merész alkotású fecskefészek módjára épített feketefalu és festőinél festőibb fekvésű ódon városok, Arezzo, Cortona, mindenekfölött pedig a páratlanul érdekes Perugia és Assisi megannyi »lényeges« állomást képeztek, ahol hacsak egy, vagy fél napot is meg nem állni, körülbelül egyet jelentett volna a ha­lálos vétek elkövetésével. Ma azonban a gőzerő, mely­­lyel a touristák kilencz­tized része utaz, jobbadán a főpontokra, Flórenczre, Rómára és Nápolyra fordít­ván a figyelmet, áldozatul kívánta e közbenső érde­kes helyeket, és így történik, hogy valamint Assisit, úgy a Róma és Nápoly közt fekvő Monte Cassinót is a legtöbb utazó csak a vasúti coupéból látja pár pillanatra s csak hogy messzebb mehessen, megelég­szik azon pár sornyi adat és fölületes jellemzés átfu­tásával, mely a ferenczi és benezés szerzet­eme két anyakolostoráról a közönségesen használt utazási ké­zikönyvekben megolvasható. Pedig tapasztalásból mondhatom, alig szántam el magam fáradalomra, melyért oly minden tekintet­ben dús kárpótlást nyertem volna, minőt e kettős ki­­rándulás szerzett. Alig lépett át az ember Ponte S. Giovanninál a piszkos vizű Tiberisen, mely Etruria és Umbria közt egykor a határvonalat képezte, s alig bújt el az egyre jobban távolodó kopasz hegyek ködében a halhatatlan Rafael mesterének városa, s az umbriai festész-iskola páratlanul szép fekvésű székhelye, Perugia, már magára vonja az utas figyelmét azon óriási kiterjedésű faltömeg, mely merész ívekre tá­maszkodva foglalja el azon sziklás hegyorom nyu­gati részét, hol az ó­umbriai Assisium középkori ki­adása, a gyönyörű Assisi fekszik. Bevehetetlen erős­ségnek tartaná az ember, ha közepéről tájékozólag ki nem emelkednék a híres ferenczrendi anyakolos­tor templomának magas tornya, mely a fellegek közt veszvén el ezt látszik mondani: excelsior ! Annyi bizonyos, hogy e kolostor alkotásának módjában, imponáló várszerüségében egyátalán nem nyert ki­fejezést az a szerénység s az az evangéliumi egy­szerűség, mely Assisi Ferencz szellemdús leveleiben oly lelket megragadó módon van letéve, hogy őt en­nek alapján a nagy Dante »fölkelő napnak nevezi, mely fényes sugaraival maga körül mindent el­árasztott.« Assisi maga, mely a kolostortól keletnek fek­vő hegyrészt foglalja el, kicsi ugyan, de nemcsak úgy nevezetes, mint »Pater Seraphicusnak« szülő­helye. A többi közt a regényes ormon látott először napvilágot a rómaiak classicus elégia költője Pro­pertius — e mellett pedig bír a korszakot is alkotó Ci­­mabue és Giotto műveiből is annyit, hogy már e­miatt is joggal számíthat a műveit világ érdeklődé­sére ; ezenkívül oly csodásan szép kilátással jutal­mazza meg a fölfázadó utast, melyhez legfölebb csak a montecassinóit, vagy a camaldoliit lehetne hason­lítani Nápoly szomszédságában. Fő érdekessége azonban az antik Minerva tem­plom romjai mellett, melyekről Göthe oly elragadta­tással emlékezik meg úti rajzaiban, mindenesetre a hetedfél száz éves kolostor és annak olasz-góth styl­­ben épült kettős temploma marad. Persze hogy e mohos falak által körülzárolt téren mindent felfor­­gató változtatást eszközöltek az »idő« és azok a »kö­rülmények«, melyek az emberiség egyetemes nagy czélját előmozdítandók sokszor kénytelenek hadat üzenni oly intézményeknek is, melyeket megszokás és régiség a kegyelet nimbusával vettek körül. Az bizony egy kissé furcsa, hogy a kolostor főbejárata fölött látható seraphi czimert a savoyai ház fehér keresztje fedi egy idő óta; az is meglepi­­az embert, hogy e roppant kiterjedésű kolostor folyosóinak sötét öbleiből zsolozsmadöngés helyett hetykepetyke olasz katonatisztecskék derült hahotája hangzik ki, — mert hát ez az anyakolostor is osztakozni kénysze­rült a secularisáltatás sorsában — de hát mindez a látvány, ha elkomorítja is az embert egy pillanatra, az­által, hogy túlélénken emlékezteti a földi dolgok mú­landóságára, egyszersmind a kibékítés balzsamát is magán viseli. A jelen kornak ép oly jogosult köve­telmény­e a munka, mint a­mennyire indokolt volt az ököljog és a zsarnok erőszak sötét korszakában a nemes lelkek csöndes visszavonulása az áhitat és el­mélkedés komor czelláiba. És én tapasztalásból mondhatom, hogy az olasz kormány eme kényszerű intézkedésében maguk azok a szerzetesek sem ta­láltak semmi igazságtalanságot, a­kiket a kolosto­rok megszüntetése első­sorban sújthatott volna. Az ultramontán had jajveszékelése az úgynevezett »ki­áltó igazságtalanság« ellenében épen oly túlzott, mint sok más, e táborból jövő szemrehányás. Humánusabban , tisztességesebben senki sem oldhatta volna meg ezt a kérdést, mint az olasz kor­mány tette volt az egyházi államokban. Feloldván a szerzeteseket a zárdához kötő eskü súlya alól, telje­sen az illetők szabadságára bízta, hogy mit tegye­nek. Mint egyszerű polgárok visszatérhettek család­jaik kebelébe, hol a kolostorban szerzett ismereteiket annyival könnyebben értékesithetik, minthogy Olasz­ország jelenleg a reorganisatio küszöbén áll s nincs akkora műveti eleme, amekkorára szüksége volna. Az eltávozottak közül nem is maradt senki munka nélkül, a­kiben megvolt az akarat dolgozni, s Olasz­országban már most is százával működnek a secula­­rizált szerzetesek mint tanítók és községi tisztvise­lők, életfentartásuk pedig annyival inkább meg van könnyíve, minthogy az állam által elfoglalt kolostori alapból mindegyikük évi 300 franknyi díjat élvez élete fogytáig. Csakis az öregek, és a teljesen család­nélküliek maradtak a kolostorokban, felügyelők és segédlelkészek gyanánt, kik a munkájukért szintén elég tisztességes díjazásban részesülnek. Nem egy­­gyel beszélgettem hosszabb ideig e visszamaradt szerzetesek közül, akik nem csak nem panaszkodtak sorsuk mostohasága fölött, de hímezés nélkül beval­lották, hogy jelen helyzetüket nem cserélnék föl az előbbivel. Visszatérve magára az assisii kolostorra, mely kettős templomával együtt a XIII. század második negyedében épült és Jacopo d’Allemanniának kétsé­­genkül legnagyobbszerü műve, meg kell jegyeznem, hogy a kolostorépület maga műkincsekben meglehe­tős szegény s a sajátszerün érdekes nagy refectórium megromlott falfestményein kivül alig tartalmaz va­lamit, a mi az utast megállapodásra kényszerithetné. De annál jobban igénybe veszi a szemet a kettős templom, melynek alsó részében az isteni tisztelet tartatni szokott, s mely e szerint állandóul nyitva van, mig a felső csak nagy ünnepeken tárul föl a templomlátogató nagy közönség előtt. A vezető ba­rát azonban egy kis borravaló fejében készségesen föltárja az utas előtt az utóbbit is. Ez latin keresz­tet ábrázol goth ablakokkal. A hajó boltozatain és oldalain Cimabue és Giotto híres fest­ményeiben gyönyörködhetik a szemlélő, melyekhez Ferencz életének csodás mozzanatai szolgáltatták az anyagot. A két nagy mester működését tizennyolcz évi időköz választja el egymástól, a­mennyiben a ko­lostor archívumában található adatok szerint Cima­bue 1280-ban kezdte kidolgozni­­ és új testamentu­­mi képleteit, Giotto pedig 1298-ban örökítette meg a seraphi atya csodatetteit. A műitész mindenesetre csak nehéz szívvel tud megválni a festészet újraéb­­redő napjának azon hajnalsírjától, mely e meg­lehetősen conservált művekben tükrözik vissza. A transepten állítólag Giunta da Pisa örökítette vol­na meg magát, ezeken azonban már igen sokat ron­tott az idő vasfoga. Még gazdagabb ily műkincsben az alsó temp­lom, ámbár az itt uralkodó félhomály alig engedi meg ezek zavartalan élvezetét Itt a központot a fő­oltár képezi, mely alatt Assisi Ferencz csontjai pihen­nek. Fölötte a keresztiv három­szögeiben Giotto be­szédes ecsete adott allegorikus életet a ferenczrendi szerzet főfogadalmainak, a szegénységnek, szüzes­ségnek, engedelmességnek, Ferencz megdicsőülésé­vel zárván be a megbecsülhetlenül érdekes csoporto­­zatot. Átalában az összes templomi díszítés a Fe­renczi szerzet alapítójának személyisége körül mo­zog. A seraphi fölavatás csodás eseménye kétszer van visszaadva, és pedig először Giotto, másodszor tehetséges tanítvány Puccio C­a­p­a­n­n­a által. Egyébiránt ez érdekes templom ivein egy egész is­kolának munkásságával találkozhatni. A szt. Antal kápolna freskói például Giottinoéi, fájdalom azon­ban, ezeket a 17-ik század folyamán annyira moder­­nizálták, mint ez már Olaszországban szokás, hogy bennük az eredeti mester egészen elveszett. A Mag­dolna kápolna diszítménye Busalmaccóé, a kereszt­­hajóban Taddeo Gaddi, Giovanni de Milano és Giottino remekeltek: egyik drága kincse a tem­plomnak C­a­v­a­lf­i­n­i keresztrefeszítése, továbbá La Spagna Madonnája. A Lajos kápolnát már ké­sőbb, a XVI. század harmadik negyedének elején festette ki Adone D­o­n­i. A szépművű ereklyetartó gazdag tartalmát is szívesen megmutatják a barátok az embernek. Ebben van szűz Máriának egy állító­lagos fátyola — no hiszen jól van, ha igazi. Sokkal érdekesebb azonban Assisi Ferencznek itt őrzött, sajátkezűleg írt imádsága, úgy a ferenczi szerzet alapszabályainak III. Honorius pápától megerősített elsődpéldánya, melyet Ferencz, kit IX. Gergelytmár halála után két évvel a szentek közé igtatott (1228), állandóul magánál hordozott. A szekrény fölött is egy értékes ereklye függ, t. i. Ferencznek arczképe, melyet a vezető barát állítása szerint kevéssel a szent férfiú halála után festett volna Giunta da Pisa. A kies fekvésű Assisi falai közt még egy hires szent pihen. Ez Clara, ki Ferencz utáni felhe­­vültségében szüleinek gazdag házát odahagyva a clarissa-apáczák rendjét alapította meg s ezeknek első apáczanője lett. Dúsgazdagon kiállított már­ványkripta alatt fekszik a róla nevezett kisebbszerű templomban, melynek íveit szintén Giotto és Giotti­no freskói ékesítik. A vezetők itt még nem állapodna­k meg, hanem erőnek erejével is tovább viszik az embert az Assisi mögött fölemelkedő 3620 lábnyi Monte Subasio felé­, melynek hegyszakadékában egész sora látható au eremitáriumoknak. Egyet a nép a kegyelet legma­gasabb fokú figyelmével tüntet ki azok közül, azt t. i., melybe a hagyomány szerint Assisi Ferencz vo­nult vissza a világ incselkedő hiúságai elül. Példája valóságos betegséggé fajult el. Gyermek szülőjét, férj nejét hagyta el, hogy a zord sziklavidék ma­gányában készíthesse elő lelkét a boldog kimúlásra. Milyen jó, hogy ezek az idők elmúltak !.. H. L. ságod kisüti, hogy oda tart, a­hová te. Annál jobb, legalább vezet s te nem téveszted el az utat. Mert az bajos.­ Először is utadat állja töméntelen szekrény. Első pillanatra valamennyi vastag üvegjéből a ma­gad szellemdús fejét látod kimosolyogni, később azonban meggyőződöl, hogy azon belől egyéb is van. Khinai korsó s japáni legyező. Ahán, ez az ipar mú­zeum-Mert az előtted haladó nem állt meg, te sem állsz meg. Nem vonz sem China, sem Japán, ezt mind láttad már, s ha olyasmit keressz, a­mi a vilá­gon csak nálunk van. Megysz tovább, végre eléred a netovábbat, egy ajtót, a­melyen a reverendás úr el­tűnik. Ha tapintatos ember vagy, kitalálod, hogy ne­ked arra nem szabad s balra vagy jobbra megysz. Mindegy. Minden útt karzatra vezet s te valamelyi­ken bizonyára szintén oda jutsz. A delegáczió kar­zatára. Csak az a különbség, hogy az egyiken hír­lapíró társaságba kerülsz, a másikon nem­ delegátus­­képviselő-társaságba. Egyiknek sincs okod örülni, (mind a zsurnaliszta, mind a képviselő nép csevegő, békétlen, a nem maga közé tartozót kinéző) de hát bele nyugszol, mert bele kell nyugodnod. Igyekszel jó helyet elfoglalni, közbe tán megtaszitasz ép en­gem, a ki e karczolathoz jegyezgetek, s a ki elhatá-­­rozom, hogy megboszulom érte magamat azzal, hogy megörökítelek, de megelőz a nemezis. Nem csaj­ engem taszítottál meg, hanem az oszlopot is, s azon­, a gyertya­tartót is, a melyről azután akkora adag milly-folt hull ujdonat­ul szalom­okkodva, hogy akár Szegedre küldd, hogy szappant főzzenek belőle. Azért se küldöd, sőt még csak nem is harag­szol. Leülsz és bámulsz. Várod, hogy mi történik. Hogy mi történik ? Könnyű azt kérdeni, de ne­héz megtudni. Azért teremtette volna az isten az akusztika fogalmát, hogy az ember meghallja ép füllel a múzeumteremben, azt, a­mi tőle öt lépésnyi távolra történik? Majd persze. Elég hogy látod, mi­ért hallanád. Ez az egész delegácziósdi úgy is inkább a szemnek való. Alkotmányos parádé, egyéb semmi. Előre tudni való, hogy hiába pufogatnak a levegőbe, nem lőnek semmit. De azért pufogatnak. Szinte sajnáltam ezeket a jó embereket. Ne­kem nem nagyon rokonszenves a Széll Kálmán alak­ja. Legújabban igen sok bámulója akadt ez ifjú par­lamenti harc­osnak, de nekem úgy tetszik, mintha az egy kissé jogosulatlan lenne, hogy ő teljesen ak­ként tesz, beszél, mintha a magyar kormányzat múlt­jának bűneiben neki semmi része sem lenne. Én úgy emlékszem, minden jelentősb pénzügyi, sőt vasúti műveletnél e Széll Kálmán volt annak a központi és pénzügyi bizottságnak előadója, mely derűre , bo­rúra elfogadásra ajánlá mindazt, a­mi jelen siralmas helyzetünket okozta. Ily múlt után nagyon pilátusi szerep a jelen kézmosás. E meggyőződésem daczára is sajnálatot keltett bennem Széll szereplése a dele­­gáczióban. Oly hévvel beszélt, mint talán soha. Jobb meggyőződése látszott belőle kitörni, mikor a jelen gazdálkodás felett pálczát tört. Mi haszna ? Az oly partié pris-vel szemben, mint a delegáczióban első pillanattól fogva uralkodott, kárba vész a legékesebb dikczió is. Ki beszélhet például a hadügyi költségvetés dolgában a kis Pulszkynak. A ki képes komoly kép­pel vitatni vagy egy félórán keresztül, hogy a czi­­vilizáczió előrehaladása követeli a hadügyi budget fölebb emelését , annak dhauvinizmusával nem beir e földhátán senki. Azzal legfölebb a Keglevics István nemzet­gazdasági felfogása vetekedik eredetiségben. Ez ifjú mágnás a hadügyi költségekről szóltában azt az ér­vet használta föl, hogy a nagy hadügyi budget csak növeli az ország jóllétét. Mert a pénzt, a­mely erre szükséges, tőlünk nem kerülvén ki, a külföldről ho­­zatik be, de a monarchiában költetik el. Ergo : a hadügyi budget fölemelése nem más, mint a kül­földi tőkének hazánkba csábítása. így van ez meg­írva Keglevics István beszédében, melyet megolvas­hatni a de­legaczionális napló azon részében, mely a május 19-ei ülésről szól. Ily indokolások mellett szavazták meg az idén a hadügyi budgetet. Más kategóriába esnek azon beszédek, melye­ket nálunk »érdekesek«-nek szokás nevezni. Ilyeneket is produkált a delegáczió. Ilyen volt Ürményi beszéde. Kerestem e»konzervatív« beszéd­ben a konzervativizmust: nem találtam; láttam, hogy általános tételekben megtámadja a »véderő« nagyságát ; láttam, hogy azért a nagyobb ösz­­szeget szavazza meg. Hallottam, hogy azt mondá, hogy kevesebbre kell fogni a létszámot s azt kép­zettebbé kell tenni, s hallottam elborzadni a létszám leszállításának csak gondolatára is. Kerestem mind­ezek közt a gondolatmenet egységét, s a­mit láttam, az a politika helyébe a szeszély, az elvek helyébe a kapkodás állítása. Mindehez egy kis selypítés, modorosság, s nálunk az elegáns érdekesség ké­szen van. S mi Ürményi még Beöthy Ákoshoz. Uram bocsás! ezektől a konzervatív jobboldaliak­ Az elmebetegek elhelyezésének ügye a fővárosban. A fővárosnak a Duna balpartján eső részében a szent Rókushoz czímzett közkórházban legutóbbi időkben a beküldött elmebetegek száma annyira fel­szaporodván, hogy többektől a felvételt egyenesen meg kellett tagadni, a közkórházi új igazgató Dr. Gebhardt Lajos a Rókus kórházi elmekorosztá­­lyon naponta fokozódó orvosrendőrségellenes túltö­­möttség megszüntetése és jövőre nézve elhárítása szempontjából — mint értesülünk — a fővárosi ta­nács elé javaslatot terjesztett. A javaslat indoka — a felvételi módozatok megállapítása, tekintettel a közkórház elmekorosz­­tályának korlátoltsága és feladati jellegére, mely ki­zárólagosan közveszélyesnek bizonyult heveny elme­kórosak átmenőleges elhelyezése, megfigyelése s esetleg gyógykezelésére szorítkozik — mindenesetre olyan, melyet már csak a minden dolog lelke, a rend végett is méltányolni kell. A közkórháznak a fentebbi czélra berendezett helyiségeiben tizenhat egyénnél több elhelye­zése már orvosrendőri szempontból alapos kifogás sőt tilalom alá esik. S e tizenhat helyett legutóbb is huszonhat volt összeszorítva, köztök nem egy elme­beteg, kinek őrjöngési rohamai vannak. Az elmebetegek elhelyezése körül eddigelé az volt a szokás, hogy a város­kapitányságok vagy a kerületi orvosok utasítása, sőt egy solo constabler személyes interventiójára kórrajz nélkül beküldettek és úgyszólván kötelességszerűen felvétettek az elme­betegek is. Rendőrségünk a legrendőrségellenesebb cselekvény — bár jóhiszemű, de feltétlen közvetítője lehet, ha ezután is mint nem szakavatott, csak egyes tagjára gyakorolt impressióból származott laikus vé­leményezés alapján intézkedik. Ezeken az elveken épül a kórházi igazgató úr javaslata, mely szerint elrendeltetni óhajtja,miszerint 1-er Idült, nem közveszélyes és gyógyíthatlan elme­betegek a Szt. Rókus kórházba fel nem veendők. 2-ér Heveny nem közveszélyes elmebetegek — ha az osztály térfogata megengedi — kellően kiállított okmányok alapján megfigyelésre átme­netileg felveendők. A megfigyelés ideje négy héten túl nem terjedhet­ 3­ot. Heveny közveszélyes elme­betegek kellő okmányok alapján— átmenetileg — felveendők. Ha javulásuk legkésőbb hat hét után nem mutatkozik, tovább szállításukat hozzá­tartozóik eszközölni tartoznak. Ezek netaláni hiányában, azt igazgatói jelentés alapján a hatóság létesítendi. És lássuk most miféle okmányokat hoz ja­vaslatba a kórházi igazgató úr, melyek hiánya nél­kül az elmebeteg felvétele meg nem történhetnék. Először is szükségltetik egy a tiszti főorvos által ki­állított vagy ellenjegyzett bizonyítvány arról, hogy a felveendő beteg valóban elmekóros. Másodszor egy kórrajz, mely a kezelő orvos ál­tal készítendő s melyben kiemelendő a beteg gyógyíthatósága vagy közveszélyességérőli ha­tározott vélemény, valamint az, hogy a betegnek té­bolydába vagy elmekorosztályra való felvétele czélszerű vagy tényleg szükségesnek mutatkozik-e és mi okból ? továbbá harmadszor, a beteg illetőségé­nek hivatalos igazolása, honossági vagy más törvé­nyes illetőségi okmány által. Végül negyedszer a beteg hozzátartozói részéről — ha vannak — nyi­latkozat, melyben az igazgatóság kivonatára a bete­get azonnal visszavenni magukat kötelezik. Ezekből látni való, hogy a Rókus közkórház el­mebeteg osztályára a felvétel — ha e javaslatot a tanács elfogadja — ugyancsak erős korlátok közé lesz szorítva, s az a czél, hogy mentül k­e­v­e­­­­sebb elmebeteg legyen az ottani helyiségekben elhelyezve, csak­ugyan el is fog érezni. De lehetetlen kifejezést nem ad­ni azon nézetünknek, miszerint különösen a felsorolt bekívánt okmányok tekintetében e javaslat nem kis mértékben magán viseli az inhumanitás bélyegét, s rendkívüli módon megnehezíti az elmebeteg felvéte­lét oly esetekben is, midőn saját és mások életére veszélyes dühöngő elmebetegnek mielőbbi, biztonság­ba helyezése eltagadhatlanul szükséges. És másfelől kivetkőzni látszik e javaslat által a Rókus kórházi megfigyelő átmeneti osztály, a javaslatban különben eléggé hangsúlyozott megfigyelési és átmeneti jelle­géből.­­ Mert akkorra már, midőn ide az új javaslat sze­rint felvehetővé jogosult a beteg, bírnia kell oly ok­mányokkal, melyek hosszabb megfigyelést tételeznek föl, s melyek után tehát többé nem meg­figyelésről, hanem végleges elhelyezésről vagy eset­leg gyógykezelésről van szó. Így például megköve­tel a javaslat egy tüzetes kórrajzot, melyet az elme­beteg kezelő orvosa készít, ez által kimondva van, hogy előbb az elmebetegnek orvosi kezelés alatt kell állnia. Már most mit tegyen a szegény, tehetetlen nép a közveszélyes elmebeteggel? Hol tartja. Mert ha szegény, az orvosi teendőket elvégzi ugyan a ke­rületi orvos, de egy dühöngő elmekórosnál ez a leg­kevesebb. S mi czél­ja leend majd a megfigyelésre szánt, átmeneti osztálynak, ha midőn a beteg már oda kerül, teljes kórrajzzal és határozott kórismével kell ellátva lennie. Vagy csak ellenőrzésül szolgá­­land ? Nem szándékozunk e javaslat kimerítő bírála­tába bocsátkozni, annyival inkább, mert arról érte­sülünk, hogy a tanács véleményezés végett azt a tiszti főorvosnak adta ki, a­ki bizonyára megteendi erre vonatkozólag észrevételeit. Mi csak azt kíván­tuk feltüntetni, hogy e javaslat által — ha az jelen alakjában elfogadtatnék — az elmebetegeknek a Rókus kórházban össze nem zsúfolása ugyan tökéle­tesen eléretnek, sőt épen talán annyira, hogy alig lenne ott ezentúlra egy két elmebeteg, s ezek is csak roppant idővesztegetéssel és nagy utánjárással jut­hatnának oda. Pedig épen a közveszélyes elmekó­rosoknál az idő kérdése nem oly közömbös, mint a­hogy azt a javaslat felvenni látszik. És más oldalról — ismételjük — a Rókus közkórháznak nem szabad szem elől téveszteni azt, hogy humanistikus intézet. Sokkal czélszerűbbnek vélnők, ha a fővárosi tanács valami után és módon a megfigyelési osz­tály bővítését eszközölné, és min­denesetre a lehetőség és humanismus követelményeit szem előtt tartaná a felvételre szükséges okmányok kiszabásában. S ezenfelül a mi legfőbb, a megfigye­lési osztályt meghagyva ezen átmeneti jellegben, nem kívántatna felesleg oly előfeltétek teljesítését, melyeket épen legnagyobb részt a megfigyelési osz­tálynak feladata megadni. —xá­tól. A liberálisok mind megannyi Cicero hozzájuk mérve. Egy szép beszédet tartott a delegáczióban Wahrmann. Ez gondolkozó fő, a­kiben kedély is van, melegség is van. Nem jár kob­urnusban, de alant sem. Tud él­zelni, de tud kemény is lenni. Még ke­ményebbnek kellett volna lennie. És Andrássy ? Ő róla az a hír, hogy rögtönzé­seiben erős. Pedig csak ötleteiben az. Mint szónok ideges volt mindig, akár rögtönzötten, akár készül­ve szólt. Zsedényinek adott válasza sem volt ez ide­gesség hián. Különösen a­hol Beustot — akarva nem akarva — védte. Biztosabb volt, a­hol magáról szólt, s eljárását jelezte. Itt az igaz ügy erőt adott sza­vainak. Érdekes még a delegáczióban — egyebek közt — Haynald alakja is. Az idén nem beszélt, csak végül, egy felköszöntőféle dikcziót az elnökre. Én bámultam érte. Oly mindennapi szóvirágokat mon­dott, oly elhasznált szólamokat, hogy bárki mosolyt gerjesztett volna velök. Ő nem. Ez arcz szellemdús­­sága, s e hang modulácziókban gazdag volta az em­berekkel elhiteti, hogy Csupa szellem a mit hallanak. S ez is nagy tudomány. S a delegácziónak most már vége. Egy eszten­dőre. Akkor Bécsben találkoznak újra a delegátu­sok s ott játszák el ismét az idei tragoediát. Ha ugyan addig állja a színpad. Mert már igen nagyon meg van rongálva. K­ÜLFÖLD. Végre egy heti vajúdás után megalakult e hó 22-én az ú­j f­r­a­n­c­z­i­a k­o­r­m­á­n­y és pedig a következő tagokból: C­i­s­s­e­y miniszterelnök és hadügyér, Decazes­cy külügy, Fourton belügy, Magna pénzügy, C­a­i­rf­a­u­x köz­munka , G­r­i­v­a­r­t kereskedelem, D­u­m­o­n­t közoktatás, T­a­i­l­h­a­u­d igazságügy és Mon­­t­a­i­g­n­a­c tengernagy tengerészetügyi miniszter. (Legalább e névsort közli, mint véglegest és bizto­sat egy legújabb versaillesi távirat.) Mint e névsor­ból látszik, az új miniszterek egy lábig telivér mo­­narchisták, egyetlen egy republikánus sincs közöt­tük. Cisseyről különben megjegyezzük, hogy Thiers alatt is hadügyér volt. Az új (máj. 13-ai) spanyol kormány alakí­tásának körülményeiről és előzményeiről újabb és újabb felvilágosító részletek érkeznek külföldről. A jan. 3-ai államcsíny alkalmával a radicalisok győ­­zelmeskedtek az 1869. septemberi emberek és az intransigens köztársaságiak felett. A május 16-ki új kormány alakulásával pedig az alfonzista színezetű raonarchiko-conservativek kerekedtek felül a többi pártokon. Maga Z a b­a­­­a a hadügyér és miniszter­­elnök, ki különben jeles szervező és adminisztratív tehetség s hozzá még derék katona, érzelmei és múltjánál fogva a Bourbon-családhoz szól. A többi miniszterek egytől egyig Montpenzier herczeggel állnak közeli viszonyban. Már a somorostroi mart. 25, 26— 27-ki csaták után attól tartottak a liberális pártok, hogy egy legközelebbi kormányválságban a szabadelvű eszmék fogják a rövidet húzni. Maga Serrano hajlandó lett volna egy liberális és köztár­sasági színezetű kormányt alakítni, s az ezelőtti ka­binet két tagja is Martos és Topete kész lett volna visszavonulni ha ez által előmozdították volna egy liberális kiegyeztető kormány alakítását. Epen ily irányban működött Pavia­tbnok, a jan. 3-ai ál­lamcsíny főszerzője és Lopez Dominguez Ibk, Serrano táborkari vezére. A radicálisok vezérei Martos és Echegaray, a mérsékelt republikánus vezérek: Garcia Ruiz, Carva­­ja­,Maisonnave­s Castelar liberális kormány alakításá­ra nógatták Serranot; rajta nem is múlt, de az alfonzis­ta aristokratia és főleg Lagasta folyton sarkában vol­tak, úgy befonták, hogy aztán a mostani kormány lett eredménye Serrano elhatározásának; mire nézve még döntő volt az is, hogy Zabala kijelentette, mi­szerint Lagastának kormányba lépését nélkülözhet­­lennek tartja, Serrano pedig nagyon kötötte ma­gát Zabalához, ki nagy szolgálatokat tesz és van hivatva tenni minisztersége által a karlisták elleni háborúban. A progressisták, radikálisok, de­m­­okr­aták és constitutionalisták, kik mindannyian re­publikánusokká lettek az utóbbi időben, legnagyobb veszélyt abban látják, hogy Sagasta, a különben is legfurfangosabb, legcselszövőbb ember, a bel­ügyi tárczát kerítette kezébe. Ez nagy befolyás­sal van Spanyolország belpolitikájára és a választá­sokra. A mostani spanyol kormány szakasztott mása annak a franczia kormánynak, melynek feje Broglie­rg volt s mely e hó 16-án bukott meg. Hogy minő fogadtatásban részesült az uj kor­mány az országban, mutatja az, hogy eddig Pavia, Albareda, Sardoal és Burgos katonai parancsnokok, 29 polgári kormányzó, 6 külföldi követ és azonkívül egész légiója az előbbieknél kisebb állású polgári és katonai tisztviselőknek adták be lemondásaikat. Ál­talában attól tartanak, hogy az ország egy alphan­­zista restauratio felé tereltetik. Fölemlítjük még azt is, hogy valamennyi nagyobb és tekintélyes spanyol város ellenszenvez az új kabinettel.­­ Concha tanagy, az északi hadsereg főparancsnoka kijelentette ugyan, hogy nem fog tűrni semmiféle katonai pronun­­ciamentet, de ez is valószínűleg csak azért történik, mert a karlisták még nincsenek teljesen leverve s hogy tehát még nem jött el az ideje. Görögország szomorú és az abnormi­­tásban a spanyol állapotokkal vetekedő helyzetét szellőztettük volt múlt vasárnap reggeli számunk­ban. Emln­ök többi között, hogy a parlament felosz­­lattatott, az új választások jövő július 1­re rendel­tettek el s az uj kormányzással továbbra is a kü­lönben leköszönt Bulgaris-kabinet bízatott meg. Ez a feloszlatás 1368. óta már az ötödik, úgy hogy az azóta összeült parlamentek alig élték túl mindnyá­jan az első ülésszakot. E körülmény vagyonilag szer­felett ruinálja a különben is nagyobb részt szegény képviselőket. A kamara évenként két millió drach­mába kerül az államnak, mig a választási költségek 5—6 millió drachmát tesznek ki. A parlament feloszlattatott s az 1874-ki bud­get még sincs megszavazva, a mire tán csak majd októberben fog kerülni a sor. E válság alkalmából érdemesnek tartjuk meg­említeni a görög parlament legutolsó május 8-diki ülését, melyben tudata a kormány a ház feloszlatását. Bulgária miniszterelnök kifejti, hogy a kormány érezvén, miszerint nem bírja a ház bizal­mát, kénytelen volt beadni lemondását. A király is megfontolta a helyzetet minden oldalról, de úgy ő, mint a kormány nem talált más megoldást, mint a kamara feloszlatását, miután a felszólított pártve­zérek attól tartva, hogy ők sem bírják a kamara többségét és bizalmát megnyerni, nem vállalkoztak új kormányalakításra. Mielőtt azonban eloszlanék a ház, arra kéri, hogy szavazza meg neki a négy hóra szükséges költségeket, mire nézve egy tvj­avaslatot terjeszt be. — Komondurosz előadja, hogy ő vállalkozott volna új kormányalakításra, mert úgy volt meggyőződve, hogy meg fogja nyerni a kamara többségét, de mielőtt kormányalakításhoz fogott volna, szükségesnek tartotta programmját a király elé terjeszteni, s mivel a király azt el nem fogadta, kénytelen volt visszalépni. — Deligiorgisz csodálkozik a kormány lemondásán, melyről a par­lament az utolsó óráig mit sem tudott. A kormány igen roszul tette, hogy a budgetet annyira erősza­kolta, mielőtt még tárgyaltatott volna. Ez eljárás sokat ártott úgy a kormány tekintélyének, mint a parlamentáris rendszernek, de még többet árt úgy a trón, mint az ország érdekeinek a kamara feloszla­tása ; a kormány egy coalitioból keletkezett, mely még most is fennáll, innen e coalitioból kellett volna tehát uj kormányt alkotni és nem feloszlatni a­­ka­­marát, melynek következményeiért a Bulgaris-kabi­net felelős. — Balassopulo vallás és közokta­tás ügyét kifejti, hogy a kormány kénytelen volt beadni lemondását, mert a budget napirendre tűzé­sekor csak egyetlenegy szavazattöbbséggel győzött, ideszámítva a miniszterek szavazatait is. Gladstone még nagyobb többség mellett is feloszlat­ta a parlamentet. Zobhiosz korfui képviselő keserű szavak­ban rajzolja az ország szomorú helyzetét: »mi már nem létezünk többé, meg vagyunk halva, csak az van még hátra, hogy eltemessenek.« — Ezután hosszasan és hevesen folyt a vita, a miniszterek azt mondák, hogy ne vitázzék a ház, hanem szavazza meg az említett költségeket, különben fel fog olvas­tatni a feloszlatási leirat; nem használt semmit, vég­re is Bulgaris felolvasá a most említett iratot s a ház eloszlott, nagy zavarban hagyva kormányt és mindent.

Next