A Hon, 1874. június (12. évfolyam, 124-147. szám)

1874-06-23 / 142. szám

142. szám. XII. évfolyam. Xiludo-h­ivatal : Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let földszint Előfizetési dij: Postán küldve, vagy b­udapesten házhoz hordva regéli ás sti kiadás együtt: S hónapra....................................... „ 6 írt — ki. ühánaj­ia.......................................12 » — » Az esti kiadás posta, különküldéseért felülfizetés negyedévenkint . . . 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hé eísír napjától szám­ittatik. Előfizetési felhív­ás „A fil O A“ XII-dik évi folyamára. árak: Félévre .­­ Negyedévre Egy hóra 12 frt 6 frt 2 frt IPP“ Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmen­tesítve tíz frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alatt Pest, Ferencziek­ tere Athenaeum-épület küldendők. A „HON“ kiadóhivatala Reggeli kiadás POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Budapest, június 22. Bittó válasza. A Tudomásul vette ma az országgyűlés Bittó miniszterelnök válaszát, melyet Tisza Kálmánnak, a közös hadügyminisztériumban történt változásra vonatkozólag, hozzá intézett interpellációjára adott. Azt hisszük, hogy a nagy többség kétféle indokból szavazott arra, hogy ez a tárgy most az országgyűlés előtt befejeztessék. Egyik az, hogy csak a Bittó­­kormányt lehet jobban kompromittálni és gyengíteni ez ügy tárgyalásával, mert tőle to­vábbi érdemleges választ várni nem lehet, itt­hon egészen magával jó tehetetlen és Bécsben befolyás nélkül lévén. A másik indok az, hogy miután Bittó határozottan kijelenti, hogy a közös kormányban történt személy változásból sem a monarchia két felének, sem a közös hadseregnek alkotmányos állására semmiféle következtetést vonni nem lehet — így leg­alább annyiban érte czélját az interpellate, hogy egyfelől a magyar kormány felelőssé­get vállalt a jövőre nézve ez ügyben is, és másfelől annak, valamint az országgyűlésnek nyilatkozata tudtára fogja adni a bécsi il­letékes köröknek is azt, hogy Magyaror­szág milyen szemmel nézi a megtörtént vál­tozást, vagy jobban mondva: annak alakját, és rámutat azon következményekre, melyek bekövetkezése ellen hazánk alkotmányos jo­gánál fogva , úgy a monarchia két fele, mint a közös hadsereg alkotmányos állása tekinte­tében — tiltakozik. Ez az eredmény magában véve is iga­zolja Tisza Kálmán interpellátióját. Pedig — nem tagadhatjuk — az nem ért mindenben czélt, mert Bittó válasza, a fentebb említett egy pontot kivéve, ki nem elégítő, sőt azt mondhatjuk, hogy hibás. Kitűnik ez abból, hogy Tisza interpellátiojának egyes pontjaira vagy kitérő, vagy teljesen rész feleletet adott. Először is hallgatagan bevallá — mert az erre vonatkozó kérdésekre nem válaszolt . Bittó, hogy a közös kormányban történt vál­tozásról semmi előleges tudomása nem volt; másodszor azt, hogy nem ösmerte annak in­dokait sem. Miért nem válaszolt e két kér­désre? Mert, mint mondja, a miniszteri kine­vezés fejedelmi jog — tehát ő annak indokait nem vizsgálhatja. Azonban e jog gyakorlása minden alkotmányos országban a korona ta­nácsosainak előleges tudomásával és felelőssé­ge mellett történik; a Kuhn-féle esetben pedig sem az előleges tudomás, sem a fele­lősséget involváló ellenjegyzés még nem volt. Igaz ugyan, hogy ez utóbbi mentségéül azt hozá fel Bittó, hogy volt Andrássyhoz is in­tézve egy levél, melyet ő ellenjegyzett; de ellenkezőleg: épen a kinevezési okmányt kell neki ellenjegyeznie, mert ezzel van bebizo­nyítva, hogy a szándékolt változást előlege­­sen tudta — legalább ő — a közös kormány el­nöke, nem pedig az utólagosan kapott és a már bevégzett tényről szóló tudósítást tartalmazó fejedelmi levél által. Sőt tovább megyünk és nemcsak rendszer­változással ös­szefüggésben álló személy­változásra nézve, és nem is csak a közös kormány tagjainak előleges tudomását, beleegyezését tartjuk szükségesnek, hanem általában minden, a közös kormányban való személyváltozásra nézve csak akkor láthatunk, a delegatio in­­terimistikus ellenőrzése hiányában, alkotmá­nyos biztosítékot, ha a monarchia mindenik felének alkotmányos kormánya arról előleges tudomással bír, hogy arról nyilatkozhassék akár helyeslő, akár roszaló értelemben­­ a ko­rona tanácsában és felelhessen saját ország­gyűlése előtt. Mert, jegyezzük meg jól, magunknak, hogy a közös kormány alkotása nem hason­lítható a parlamentáris kormányalkotáshoz, és míg a közös kormánynak nem lehet szava oly ügyekhez és kormányalkotáshoz, mely az egyes országokat külön érdekli; megfordítva: a k­ö­z­ö­s ügyek és közös kor­mány természete hozza magával, hogy ahol mindenik fél hivatalos képviselőjének , kor­mányának hozzászólása van. Tudom, hogy e követelés ellen két ellenvetés hozható fel: egyik a fejedelmi jog kizárólagossága, mit Bittó hangsúlyozott, és másik a két fél kormá­nyának egy közös kormány­alkotás vagy vál­tozás esetén bekövetkezhető ellentétes harcza. De a fejedelmi jogot a király tanácskérés után szokta gyakorolni és mi az alkotmányos és felelős tanácsadókat sokkal illetékesebbnek tartjuk ez ügyben a tanácsadásra, mint bár­mely más magas személyiséget. A­mi a közös kormányal­kotásra a két fél befolyásából származható nézetkülönbség összeférhetlenségét illeti, annak lehetőségét el­ismerjük , de ezen felül van, a vélemények meg­kérdezése után, a fejedelmi határozat és ez a fe­jedelem kinevezési jogának alkotmányos lénye­ge, mert így gyakorolva a parlamenti kormá­nyoknak alkalmat és tárgyat ad a felelősség ér­vényesítésére, úgy a fejedelem tanácsában, mint az országgyűlés előtt. Visszatérve Bittó válaszára, abból még két pontot emelünk ki. Egyik az, hogy ő jót áll arról, hogy a hadsereg alkotmányos állása a közös kormányban történő változás által nem szenved, de annak belszervezetéről nem állhatott jót, mert ez fejedelmi jog. Ez igaz, csakhogy a határvonalak határozatlanságánál fogva igen könnyen megtörténhetik a szerve­zés változtatása utján sok olyan, mi a bud­­getet terheli és a hadsereg szellemét sőt vi­szonyát az alkotmán­nyal szemben alterálja. Ezért szükséges, hogy az alkotmányos ta­nácsadók tudják és felelősek legyenek még a puszta személyváltozásokért és azok indo­kaiért is. A másik megjegyzésünk az, hogy Bittó a bécsi hivatalos lapban folytonosan hasz­nált „Reichsminiszter“ név ellen nem akar remonstrálni két okból: először, mert a m­a­­gyar hivatalos lap jól használja a czi­­met és reá nézve ez irányadó; és másodszor, mert a külföldön is az alkotmányos megálla­podás szerint van elismerve e czim. Mind a két tény igaz, csakhogy annál különösebb az, hogy míg a külföld egy része (mert még nem mindenütt van jól használva a monar­chia alkotmányos czime) meg tudja tartani a helyes czimet, ezt Bécsben nem teszik. És mig a külföldi elismerésért küzdünk, addig a kor­mány semmit sem tesz Bécsben ennek telje­sítéséért , sőt a külföld elismerését hozza fel argumentumul arra, hogy Bécsben ne kelljen azt sürgetni, követelni! Valóban különös — mint sok egyéb — a mi alkotmányos viszonyainkban ! — A baloldali kör kedden, folyó hó 23-ik napján délután 5 órakor értekezletet tart. ■——csa—— Budapest, 1874. Kedd, június 23. Bzerkegszési Iroda t Barátok-tere, Athenaeum-épü­let 1. emelet A lap szellemi részét illeti’ minden kőale-aéu-m • szerkesztőséghez intézendő. Bém­entetlen levelek csak 'sínét« kezektJl fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak riss«.«. HIBBETÉSF.Ti gzintúgy mint előfizetések a SilaUé-kitalalnt (Karátok tere, Athenaeum-épü­let) küldendők . A bizottsági megvitatáson keresztülment több rendbeli törvényjavaslat a legközelebbi főrendi­házi ülésben folyó hó 30-án és a reája következendő napokon tartandó ülés napirendjére tűzetett ki, erről a főrendiház távollevő tagjai az elnökség által érte­­síttetnek, kívánja, hogy a kormány e kérdésben ez alkalommal jelentse ki álláspontját. Ezután a miniszterelnök ki­jelentvén, hogy nem arról van szó, hogy a kérdés a na­pirendről levétessék,hanem csak arról,hogy a jövő ülés­szakra halasztassék, az elnök határozatul kimond­ja, hogy a párt a kérdés tárgyalását a jövő ülésszakra halasztja és ez pártkérdésnek tekintetik. R­é­g­l György azon kérdést veti fel, hogy váljon az incompatibilitási­­javaslat pártkérdésnek tekintetik-e, mire nézve a többség úgy nyilatkozott, hogy nem tekinti pártkérdésnek. Ezzel az értekezlet eloszlott. — A Deákkör újra kitett magá­ért. Tegnap sok főtörés után, Bittó miniszterelnök kérésére megállapodott abban, hogy a polgári házas­ságra vonatkozó bizottsági határozatot napi­r­endről leteszi. És mik voltak az a indokok ? Állítólag egyfelől az, hogy a kormány e tárgyban még az uralkodóval nem concertált és más­felől az, hogy a bizottsági javaslatban lévő részletes határozatok a kormány kezét megkötik. Hogy mind a két argumentum csak ürügy és köpeny a valódi ok: a kormány és pártjának önmagában való bi­zalmatlanságának fedezésére, a felett kételkedni sem lehet. Mert a fejedelemmel concertálhat a kabinet, ha egyszer bizalmát birja, igen rövid idő alatt. A bi­zottsági részletes határozatok pedig csakis a kötelező polgári házasság eszméjé­nek szoros következményei és ha már az előbbi­­r­e kötelezve van a kormány, régibb országgyűlési határozatok által, akkor a következmények által épen nem érezheti korlátozva magát. Szóval,a polgári házasság eszméje hozta remegésbe a kormányt: meg­látjuk, hogy az országgyűlés magára veszi-e azt a szégyent, hogy az ügy elhalasztásával most magát újra megtagadja! — Arra a lapunkban már fölemlí­tett körözvényre, mely a »magyar királyi tudományegyetem« tanárait hivatalos mi­nőségben kívánta berendelni a szent Alajos névün­nepe alkalmából megtartott katholikus isteni tiszte­letre, — vissza kell térnünk, miután ez a felekezeti ünnepély a pesti közp. papnöveldéhez csatolt úgyne­vezett »egyetemi templomban« tegnap csakugyan megtartatott, és pedig úgy, hogy azon az »egye­temi tan­ár­i kar teljes számmal jelent meg.« — így olvassuk ezt legalább egy oly hirlapban, melynek éltető eleme a kath. egyház s melyről nem szabad ekkép föltételeznünk, hogy a templom-környéki dolgokban ne lenne teljesen jára­tos. — Sajnálkozással vesszük tudomásul e tényt. Sajnálkozva, mert ez amellett bizonyít, hogy tudo­mányegyetemünk tanárai nem ismerik sem hivatásu­kat, sem kötelességüket és kihívón ellentétbe helyez­kednek egyfelől Magyarország fölvilágosult népének közérzületével, másfelől a történelmi igazsággal­ s a tudomány követelményével, melyek mind hangosan kiáltják: a magyar kir. egyetem nem felekezeti in­tézmény, — s nem szabad, hogy bármily tekintetből olyannak tüntettessék föl a világ előtt. A »magyar kir. tudományegyetem« tanárai roszul tették, hogy a paphegyhajhászó servilismus ismeretes uszályhordo­zójának, Kaucz rektornak templomi körlevelét visz­­sza nem utasították. Még roszabbul pedig, hogy a körlevélre meg is jelentek. Kancz ur csak kergesse a maga »nagyságának« lidézetét ott, a­hol neki tet­szik, — de egyetemünk tanáraitól megvárhatjuk, hogy mindenekfölött Magyarország intelligentiájá­­nak közérzületét és — ismételjük — a történelmi igazságot respektálják. — Előkészületek a szerb con­gress­u­s­r­a. Az újvidéki »Szerbszki Nárád« sze­rint Sztojkovics Arzén budai püspöknél a szerb con­­gressus ügyében értekezlet tartatott, melyre több szerb és horvát képviselő volt hivatalos. A többi kö­zött részt vett azon dr. Mándics Tivadar cultusmi­­niszteri osztálytanácsos és Mand­lovics Emil sem­­mitőszéki bíró is. Az értekezleten Sztojkovics állító­lag oda nyilatkozott, hogy a metropolitai jelöltséget azért nem fogadja el, mivel szégyenli magát az úgy­nevezett »nemzeti párt« illetőleg Miletics miatt, kik őt felléptették; ám ha oly egyének választatnák meg magukat congressusi követekül, mint a­milyenek: Radivojevics Livius kir. tanácsos, Manojlovics Emil septemvir, Nikolics Sándor országgyűlési képviselő, Mándics és még mások, akkor a választásról le nem mondana. — Az újvidéki »Z­á­s­z­t­a­v­a« congressusi kö­vetekül megválasztatni ajánlja: dr.Polit-Deszáncsics Mihály, Trifunacz Sándor és Nikolics Sándor or­szággyűlési képviselőket, kik az 1872. évi congres­­susra nem voltak megválasztva, kiket azonban, mi­után a magyar parlamentnek nemzetiségi tagjai, illő dolog volna a szerb egyházzsinatra is leküldeni. A párdányi kerület választói Nikolics Sándort fel is szólították már a congressusi tagság elfogadására, ki azt elfogadta . Becskerek is hasonló ajánlatot tett Trifunac Sándornak. — A »Zászt.« Manojlovics Emil semmitőszéki bírónak megválasztatását is a szerb congressus ügyére nézve nyereségnek tartaná. Az »ifjabb nemzedék« közül a következőket ajánlja: Dr. Jovánovics János (Zmaj) szerb költőt és kitűnő magyar műfordítót, Dr. Vucsetics Illés ügyvédet s a »Matica Szrbszka« jogtanácsosát, Dimitrijevics Mi­hály újvidékvárosi tanácsnokot, Nagy-Kikindán, Pávlovics Izidort, dr. Toponarszki Milívojt és Ma­­jinszki Vlajkót. Zimonyban: Dr. Nedeljkovics Ti­vadart. — A Deákpárt ma d. u. 6 órakor tar­tott értekezletén B i­r1 a miniszterelnök újabban fel­kérte a pártot hogy a tegnapi értekezlet megálla­podása értelmében a polgári házasságra vonatkozó munkálatot ezúttal ne vegye tárgyalás alá, hanem kiadván a minisztériumnak, bízza meg a minisztériumot azzal, hogy a jövő ülésszakra a mi­nisztérium e tárgyban előterjesztést tegyen. Pólya és Zsedényi beleegyeznek az elhalasztásba, a­mint a párt a tegnapi értekezleten úgy is elhatározta. Wahrmann a tárgyalás mellett nyilat­kozik, miután az ügy a bizottsági tárgyalásokon keresztülment és a háznak ebben már határoza­ta van. Tavaszi szinten a tárgyalást kívánja. Paczolay nemcsak ennek, de a válasz­tási és incompatibilitási törvényjavaslatoknak is ez­úttal elhalasztását és az ülésszak bevégzését indít­ványozza. Horváth Boldizsár: A kormány kien­gedte a kezdeményt kezéből, midőn a kérdés a bi­zottsághoz adatott, és másodszor, midőn a napirend szintén a kormány kezdeménye nélkül állapíttatott meg, ez oka a jelen viszás helyzetnek; nézete szerint a kormánynak egyenesen ki kellene mondania a ház­ban, hogy a kérdésben az előmunkálatokkal és an­nak tanulmányozásával nem készült el, erre időt kí­ván s a j­övő ülésszakra elkészül vele; most azonban Bittó miniszterelnök ur ö excellentiája a mai ülésen fejér selyem nyakravalóval jelent meg. Az efféle mindig jelent valamit. Ma azt jelentette, hogy a parlamenti aréna sivár, asszu homokja , excel­­lentiája derült homlokára ma megint teremni fog babérokat. Az a Tisza Kálmán elég bőséges alkal­mat nyújt reá. Most se hallgatott sem a »Reform«, sem a »Magyar Politika« bölcs tanácsaira, melyeknél fog­va az lett volna a magyar törvényhozás tekintélyéhez a legméltóbb eljárás, ha Kuhn elbocsáttatásának s Koller kineveztetésének körülményeit előkelő módon agyon­hallgatja s tudomást sem veszen róla: önfejű­­­leg meginterpellálta a magyar kormány elnökét a dolog felöl. Bizony csak nagy baj az, ha az ellenzék A „HON“ TÁRCZÁJA. WALDFRIED. Regény. írta Auerbach Berthold. Második kötet. — Negyedik könyv. (49. Folytatás.) HATODIK FEJEZET. Község, a szellem közössége, a mi néptársaink­kal való összhangzó érzete után — mily gyakran vágyakoztunk! Mily fájdalmas volt járásunkban-ke­­lésünkben elgondolni: a kik veled találkoznak, az iránt a mi lelkedben forr, idegenek s távol állanak attól. Most itt volt a nagy közösség. Az utczák nagy templom-csarnokaivá lőnek, melyekben a hazafiui ál­dozatkészség ülte nagymiséjét, és most a hit kimegy minden völgybe: Ébredjetek! a haza feltámadt! Gyertek, gyertek ! Még küzdenünk kell. De az eleső­­nek lelke tovább él abban, ki mellette haladt. Ön­­élet már nincs, csak még egyesegyedül egy nagy. Roppant veszteségem után létem még csak egy kötelesség volt! Mennyire voltam kész minden na­pon nyugalommal tőle válni! És most egyedüli óha­jom volt: még élni, csak még addig, míg szemeim előtt látom, a­mi teljes életemben lelkemben for­rongott. És gyermekeim, unokáim, ők mindegyik sa­ját gondolatkörében, egyek voltak a haza iránti ér­zelemben. A nagy körben a szűkebbel, a családias lelki közösséggel bírtam. A vikárius volt az első, ki a családi községből mint küldött hozzám belépett. Önkényt jelentkezett, hogy mint tábori pap kövesse a hadsereget. Mind­járt utána jött Gyula. Nehezen vált meg fiatal fele­ségétől, de végtelenül örvendett, hogy a hazát szol­gálhatta, és megindító s egyszersmind emelő hatású volt, mikor beszélt, hogy neje őt szilárd, valódi an­tik szellemben engedte táborba szállni. Kíséretében ott volt sógora, a hadnagy. Fel­­hevülve vallá be, hogy a dicsőségszomj és gyors elő­léptetés lelkesíti őt. Kardját valamennyire kihúzta hüvelyéből s mosolyogva mondá : »A pengének itt benn már nincs nyugta, már szomjas.« Unokám, Farkas megjött az erdőgazdasági is­kolából. »Nagyatyám, kicsirázott az én fenyőmagvam?» ez volt első kérdése. »Az nem megy oly gyorsan; ágya még rőzsé­­vel van takarva.« Önkényt akart a hadseregbe állani és nagyon elszomorodott, midőn mondák neki, hogy külföldie­ket nem fogadnak be, hozzájárul még az, hogy soká tartana, mig begyakorlanák. Nem akart belényugod­­ni, hogy nem küzdhet társaival, és megindult hangon fölkiáltott: »nevem vonása itt nő most német föld­ben, és én nem küzdhetek értök!« Farkassal egyidőben jött Offenheimer ügyész fia, An­etta unokaöc­cse, ki önkénytesnek akart beál­­lani a hadseregbe. Farkasnak pajtása volt és az ot­tani iskola mezőgazdasági osztályában tanult. Több hegedős volt arczán; többszörös párviadala volt, no­ha nem volt verekedő természetű. Az ifjúsági véd­erőnél szolgált, mely több év óta a gymnasium és reáliskola felsőbb osztályaiban be van hozva. Kérdem tőle, váljon atyja beleegyezett-e, ő igennel felelt. A fiú után nem sokára az atya is megérkezett. Csak röviden szólt arról, mennyire látta előre a há­borút és nővére felé fordulva, megjegyzi, hogy Al­fréd fia, a százados ezredébe lépett, minthogy Kar­sten ezredes be nem fogadhatja. Velem pedig azt közli, hogy szilárdul el van határozva, ha e háború elmúlik, minden kereseti tevékenységtől visszavonul­ni és kizárólag a közügynek szentelni magát. Offenheimer derék szabadelvű és egyátalás előítélet nélküli férfiú volt,.és mégis majdnem úgy tetszett, mintha e fogadalmával a jó kimenetelt és egyetlen fia megmaradását kívánta volna bizto­sítani. Annetta bizonyos idegenkedéssel viseltetett vérrokonai iránt, sőt unokaöc­cse iránt sem volt oly szives, mint Martella iránt. A háború most úgy lát­szott, a kedélyeket a közösség felé vezérelvén, itt is uj egyesülést gyakorol. Másnap reggel, mikor én már haza útra ké­szültem, egy küldött jött a palotából, ki engem a fe­jedelemhez hívott. Most fényes nappal, lelkemben nyugodtsággal mentem az éjjel tett után, nem sejtve, mi vár rám. Boldog voltam, hogy a súlyos teher, melyre alig voltam képes, nem jutott nekem, és a mellett könnyített rajtam az az érzet, hogy készsége­met megmutatom. A lépcsőn találkozott velem a franczia követ ki búcsú kihallgatásról jött. Komor volt. Láttam az utolsó franczia követet, ki szétrongyoltságunk tanu­­jakép a lépcsőn fel-alá járt. A fejedelem előszobájában élénk lótás-fu­­tás volt. Szárnysegédek és parancs tisztek jöttek, mentek. Rövid futólagosan ,láttam vémet. Kezet nyúj­tott nekem és mondá: »Én ezredemmel az ön völgyén vonulok végig; még látom önt otthon.« A fejedelemhez hivattam. Orczái ki voltak pi­rulva, szemei égtek. Kezet nyújtott nekem s mondá: »Röviden de szívélyesen mondom köszönetemet ön­nek. Hűségét és nyíltságát soha sem fogom elfelej­teni. Én fájdalom, nem lehetek semmiben segítségé­re, ön nem szorult semmi kedvezményre. Hálámat ön iránt szivemben óvom meg.« E bensőségteli megszólitás annyira megindi­­tott, hogy egy szót sem tudtam válaszolni, és a feje­delem folytatá: »Itthonn kell maradnom, mint ön­nek. Helyes és jó, hogy a fejedelmi állás a vezérlés­ben nem várományos. Választott vezérek vannak, kiktől remélhetni, hogy a legnagyobb sikert a legke­vesebb vérrel ríják ki. Bocsásson meg, hogy tovább nem fűzhetem beszédemet önnel. Látogasson meg nem sokára.« Még egyszer kezet nyújtott nekem és én vis­­­sza akartam vonulni, minden szó nélkül. Ekkor egy udvari inas lépett be, jelentvén, hogy egy lányom be­bocsátatni kíván a fejedelemhez, és azt kéri, hogy velem beszélhessen az ő jelenlétében. »Lépjen be. Maradjon itt Waldfried ur!« Apróságok az országházból. A kíváncsiság is igen szép lelki tulajdonság Ez vitte az emberi nemet a legnevezetesebb fölfede­­­zésekre, s mi soha sem lettünk volna oly tudósok, aminők lettünk, (tisztelet a kivételeknek!) ha nem lettünk volna kiváncsiak egyetmást megtudni. Azonban tisztelet becsület a kíváncsiságnak, azért ő még­sem a legszebb lelki tulajdonság. Hát csak becsülje meg magát, mert pl. a kötelesség-érzet mégis csak különb valamivel. Ez a kitűnő etnikai fejtegetés pedig abból a számos évi tapasztalatból veszi eredetét, hogy az or­szágházi képviselő padok rendszerint ugyanakkor szoktak megtelni közönséggel, mikor a karzatok. S miután nem tételezhető fel, hogy a karzati közönsé­get kötelességérzet vezérlené az ország házába, na­gyon valószínűnek látszik a föltevés, hogy a képvise­lői padok közönségét is a kíváncsiság vezérli. E föl­tevés még megerősítést is nyer ama másik tapaszta­lat által, hogy a legfontosabb, de unalmasságuknál fogva a kíváncsiságot eléggé nem ingerlő törvényja­vaslatok tárgyalásánál csak azért nem derül ki a ház határozatképtelensége, mert az, aki a képviselőket megszámláltatná, hogy vannak-e százan ? — Mada­rász József tudni illik­, maga is hiányzik. * Ma szinte tele volt a ház is, a karzatok is. Jele, hogy »szénák« várattak. Elő is fordult néhány neve­zetes kérdés előzetesen is. Egy csendes interpellátió, vajjon jut-e a magyar iparnak is valami a hadsereg fölszerelési munkálataiból, hogy im Kulin, ki ezt propter Skéne-consortium eddig akadályozta, most már szerencsésen mellőzve van ? továbbá egy még csendesebb kérdés, melyre senki nem válaszolt, váj­jon a keleti vasutügyi enquéte okiratai hozzáférhetőkké tétetnek-e a vasút részvényeseinek, kik közelebb fog­ják közgyűlésüket megtartani ? aztán Zsedényi indít­ványa, hogy a zsidó seminarium ügye halasztassék el addig, mig a kérvényi bizottság elintézte az ortho­­dox­ zsidóknak e tárgyban benyújtott érdemleges kér­vényét, a mihez Trefort nagyon mulatságos módon adta beleegyezését, fejjel, vállal, könyökkel mindig Zsedényi felé mutogatván, valahányszor e szó »ortho­dox«, beszédében előfordult, a­mi megbocsáthatatlan személyeskedés lett volna tőle, ha a tisztelt ház nincs abban a meggyőződésben, hogy ő excellentiája most öntudatlanul vic­czel. No de mindezen kérdések érdekelhették talán a hadfölszerelési szállító-aspiránsokat, a keleti vasút részvényeseit, az orthodox és neológ zsidókat, — de a mai ülésnek egészen más volt az a tárgya, mely a karzati közönség és a képviselő urak jelenlevő zömé­nek kíváncsiságára azt a nagy mágnes erőt gyako­rolta.* HETEDIK FEJEZET. Az ajtó megnyilt és berohant Martella, térdre veté magát a fejedelem előtt és szólt: »Fejedelmi uram! Fenséges ur, isten kegyel­méből ! Adjon kegyelmet! Adja vissza nekem vőle­gényemet, Ernőmet! Nem kelek előbb fel, a­míg nem adjam vissza nekem vőlegényemet.« A fejedelem csodálkozva nézett rám és én mondom­, hogy ez menyasszonya szökött fiamnak. A fejedelem kezet nyújtott Martellának; ez megcsókolta azt, s könnyekkel áztatá, minthogy a fejedelem megnyugtatá: »Teszek annyit, a mit te­hetek.« »Oh, ön istennél kegyelemmel bir! ön min­denható ! Oh mily boldog ön, hogy mindent tehet! Tudtam én azt.« A fejedelem mondá, hogy most nincs ideje, csak menjen, mindent majd tudtára ad. »Nem, nem!« kiáltá Martella. »így nem me­gyek, nem. Most idejének kell lenni, az egész világ hadd várjon.« »Én már értésére adtam atyjának, hogy a szö­kevény enyhe büntetést vesz el, ha most hazatér és velünk a hazáért küzd.« »Igen, igen! én ezt mind elhiszem és bizonyos is! De írásban kell ezt lírnom a pecséttel, a nagy pecséttel alatta, különben nem ér semmit, és az alsó­szolgák nem veszik tekintetbe. Oh, uram! mikor a gonosz háború előtti télen Ernőmnek kerületében ön vadászaton volt, utána so­kat beszélt ő nekem önről, azt mondta: nem hinné senki, mily egyenes, igazságos és becsületes ember a fejedelem, ha, az ember meggondolja, mennyire elké­nyeztették. És a Veresláb azt mondta: az olyan há­ború elől, mint az 1866-iki volt, maga a fejedelem csak úgy szeretett volna megszökni, mint Ernő, ha tehette volna, de nem tehette.« A fejedelem jelentősen rám nézett és egy ke­serű mosoly rángatózott ajka szélein. De hirtelen elfordult és kérdé: »De tudja-e ön, hol van vőlegé­nye?« »Igen! a vad emberek közt Algírban, Ő is vad volt, de most már szelíd lesz. És bátorsága van elég. Oh uram! adjon nekem írást! És a­mit ír, azt az égben javára írják.« A fejedelem leült, de föltekintve kérdé ismét: »De mit akar ön a megkegyelmező irattal tenni?« »Azt jóságos fenség csak bizza rám! Azaz — de csak írjon most! Áldott legyen a toll, a tinta, ke­ze és —« Kérnem kelle­tt, hogy hallgasson el, hogy a fe­jedelem írhasson, és ő megragadta kezemet s a má­sikkal a fejedelem tollára mutatott, ujjával a leve­gőben követte a fejedelem tollvonásait. A fejedelem az írást befejezte, gyertyát gyúj­tott és Martella kiáltá: Óh, ha csak az Ernő itt vol­na, hogy köszönetemet kifejezni segítene! De az anya az égben, az már most tudja, az segít nekem köszönni.« A megjelenésében nyilatkozó erő­s szépség, hangjának megkapó hangzása, szemeinek hatalmas meleg sugárzó fénye, mindez mintegy ellenállhatlan varáz­zsal fokozódott rajta, és alakja mintegy nőni látszott. A fejedelem az iratot megpecsételte, átadta neki s mondá: »Sok szerencsét kivánok önnek« és hozzám fordulva hozzá­téve: »Szeretem, hogy vala­mit mégis tehettem önnek.« Martella még egyszer le akart térdelni, de ő kérte, hogy most távozzék. Lejöttünk az előszobán át a lépcsőn és lenn hirtelen mondá Martella: »Van nekem olyasmim, mi­be beteszem a kegyiratot. Még akkori időből meg­van nekem hímzett táskám. Most jobb czukros süte­mény jő beléje.« Eljöttünk a vártérig, az őrség zeneszó mellett haladt, a »Wacht am Rhein« dalát játszták. Vélet­­len embertömeg után énekelte és Martella mellettem felkiáltott: »Az egész világ, énekel!« és ő magas csengő hangon éneklé : »Édes hazám, nyugodj le» betsz!« (Folytatása következik.)

Next