A Hon, 1874. augusztus (12. évfolyam, 175-198. szám)
1874-08-07 / 180. szám
180. szám, XI. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1874 Péntek, augusztus Kiadó-hivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési dij : tortán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra......................................6 frt — kr. 6 hónapra......................................12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséértfelülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. Szerkesztési iroda: Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezekkől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás A HO XXXII-dik évi folyamára. Előfizetési árak: Egy hóra 12 fr 6 fr 2 fr Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmenetesitve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alatt Pest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A „HON“ kiadóhivatala. Budapest, augusztus 6. A függő adósság bonyodalma. A A közös függő adósság kérdése kezd figyelemre méltóvá lenni jobboldali körökben is és örömmel tapasztaljuk, hogy végre jobboldali laptársaink is bevallják azt, hogy minket az osztrákok ez ügyben világosan megkárosítnak — a törvény szavainak kijátszásával. Csak az a kérdés, hogy miben áll sérelmünk, mi által támogatjuk azt és hogyan segíthetünk magunkon ? A dolog így áll : a közös függő adósság, melyért az osztrákokkal közös jótállást vállaltunk, 312 millió állampapírpénzből áll, de a forgalomban osztrák sóbányákra kibocsátott sóbányautalványok is vannak és ezekre nézve csak az van határozva, hogy azok osztrák államadósságot képeznek és az államjegyekkel együtt a 400 milliót meg nem haladhatják. De az államjegyekkel oly viszonyba vannak hozva, hogy minden sóbányautalványért, mely az osztrák állami pénztárba befoly, az osztrák pénzügyminiszter állami jegyeket bocsáthat ki. Ennek korlátjául csak az 1867. XV. tczikk 5. §-ban levő „időnként“ való szaporithatás azon értelmét lehetne felállítani, hogy a sóbányautalványok nagy összegben és állandóan a forgalomból (csekély kamatláb miatt) ki ne vonassanak és helyettük állandóan állami jegyek forgalomba ne hozássanak. E végett határozta a közös függő adósság ellenőrzése végett felállított bizottságról szóló törvény azt is, hogy e bizottság feladata arra is vigyázni, nehogy a sóbányautalványok kereskedése folytán az államjegyeknek a 312 millión túl való szaporítása állandóvá legyen. Miért határozta ezt a törvényhozás — magyar szempontból ? Két okból. Először azért, hogy az államjegyek szaporodását megakadályozza , mert a közös beváltási terhet növelheti; és másodszor azért, mert ha már az államadóssági quotában megfizetjük a sóbányautalványok kamatját is : a méltányosságot és érdekeinket egyaránt sérti az, ha Ausztria a quotát elveszi, de a sóbányautalványokat a forgalomból kivonja, tehát a kamatot saját hasznára megtakarítja és e mellett ugyancsak saját hasznára, neki semmibe sem kerülő államjegyeket bocsát ki, mert ezáltal kétszeres hasznot szerez magának és kétszeres terhet ró ránk. Mi fizetünk másfél milliót a sóbánya utalványok kamatára ; ez az e czímen kiadott kamatösszegnek 30 százaléka kell hogy legyen , tehát 5 % mellett 100 millió forintnyi sóbányautalványt tételez fel ; minthogy pedig az osztrák pénzügyminiszter 4 százalékra szállíta le ennek kamatát, ennek következtében most 83 millió 512.000 forintnyi sóbánya utalvány van forgalomban, ezért csak 3.349,485 kamat jár; tehát e czímen az osztrák miniszter megtakarít 1,659,515 frtot és mi e kamathoz nem a quóta arányában 30 % -al, hanem 45 % -al járulunk vagyis pénzükből 497,855 frtot az osztrák miniszter zsebre tesz, azaz a miénkből ugyanennyit az osztrákok helyett fizet. Ez egyik kárunk; a másik az, hogy 16 millió erejéig ingyen államjegyeket bocsát ki az osztrák miniszter saját hasznára és ezzel saját háztartásán segít ingyen, holott ha azt csak 6°/c-on kellene beszereznie, évenként 960.000 forintot kellene kamat fejében fizetnie, minthogy mi két anynyit is fizetünk. Azt hiszem, hogy ez világos megkárosításunk. Elismerik a jobboldali lapok is. De a „Lloyd“ ezt a jelenlegi kárt nem is veszi számba, ő csak a beváltási tehertől való félelem iránt akar megnyugtatni, mert a Napló azon aggodalmát is kifejezte, a függő adósságot ellenőrző bizottsággal együtt, hogy mi lesz, ha majd az államjegyek beváltására kerül a dolog? Tartozunk-e mi azon államjegyek beváltásához is quotával járulni, melyek a 312 millión felül a sóbánya utalványok révén jutottak forgalomba ? A „Napló“ attól tart, hogy ez bekövetkezik; a bécsi lapok egyhangúlag állítják, hogy a dolog így van: a „Lloyd« bevallja, hogy a törvény közös jótállásról és beváltásról beszél; de idézi Lónyaynak egy 1867. deczember 21-én az osztrák pénzügyminiszter nevében is tett azon nyilatkozatát, hogy a „jelzáloglevelek (sóbánya utalványok) tehát az ezeket helyettesítő államjegyek beváltási terhe csakis őfelsége többi tartományait illeti. Ennek a magyarázatnak örülnénk, ha a másik fél által is törvényszerűleg, nem pedig egy most már kormányon nem levő miniszter szava által lenne elismerve. Mert azt hisszük, hogy ez a dolog természetéből foly, mert ha a törvény világosan az osztrák fél terhének és adósságának mondja ki a sóbánya utalványokat, akkor igen természetes azzá kell lenni mindazon bankjegynek, mely azok helyett bocsátott ki. Mert különben a közös jótállást és beváltási kötelezettséget nem 312 millió államjegyre, hanem mind arra kimondotta volna a törvény, mely a sóbánya utalványok helyett forgalomba lesz hozva, illetőleg forgalomban lesz a beváltás idején. Mi tehát azt hisszük, hogy ez értelemben a kormánynak határozott biztosítékot kell érdekünkben szereznie, sőt legjobb lenne egy póttörvényben egyszerűen kimondani, hogy nekünk csak a 312 millió államjegyből és pedig mekkora quotát kell annak idején beváltani, mert ennek is itt van már ideje, a valutarendezés érdekében. A „Pesti Napló” a törvény azon szavában keres menedéket, mely kimondja, hogy »állandó« nem lehet a sóbánya utalványoknak, államjegyek által való helyettesítése.De ez a szó oly általános, hogy semmi biztosítékot nem nyújt, mert nem állandó lehet egy-két év is — az osztrák miniszter magyarázata szerint. Az pedig, hogy a függő adósságot ellenőrző bizottság és a »Napló“ az 5/»-os kamat megtartására akarják kényszeríteni az osztrák minisztert— nagyon naiv óvszer. Mert először erre a minisztert kényszeríteni sem lehet; másodszor ha lehetne is, nem vezetne czélra ; mert jöhet idő (amint volt is) mikor 5 % mellett is visszafoly A „HON“ TÁRCZÁJA. A művészet, vallás és a természet Olaszországban. Irta Castelar Emil. A nagy rom. (6. Folytatás.) Nero kertjei előtt vagyok. Itt járt ő alá s fel bíborba öltözve, kék saruval, fején borostyán koszorúval, szemeit az égre szegezve, kezében a lanttal; ajkairól görög versek hangzottak, szive az ellentétes szenvedélyek között vergődött, mint egy daemon, ki istenné akarna lenni s pillanatra a költészet egébe menekül, hogy aztán az örvénybe sülyedjen. Consul, tribün, dictátor, császár és főpap volt, mindenki áldotta és tisztelte őt, fájdalom, csak saját öntudata vetette meg. Az utókor nem volt irányában oly kérlelhetlen mint a többi császárok iránt, mert Nero lelkiismereti furdalásoktól kínzott zsarnok volt. Oly számosak azok, kikben teljesen eltompult a lelkiismeret! Azok, kik egész városokat öltek meg,gyújtottak fel és pusztítottak el, azt hitték, hogy helyesen cselekesznek isten szemeiben! Még ma is egy északi Caesar, hogy Németország jogarát megnyerhesse, a szerencsétlen Francziaországra agyarkodik, s a bombák visszhangja, a romok, a tűzvész s a haldoklók nyögései közepett istennek, mint egy bűntársnak nevét hívja segítségül! Néró, hajh, anyját ölte meg, de érezte a tenger partján Orestes fájdalmait s az Eumenidák sziszegését. Nero elnyomta az emberi nemet, de utolsó órájában fennen hangoztatá, hogy neki művésznek és nem császárnak kellett volna lennie. A pogány vallás élénkebben tartotta fel a lelkiismeretet és bíráskodását az élet felett, mint a protestáns pietismus! Megemlékezem Néróról, mert neve összefügg a Colsaeum nevével. Azon épület helyén, melyben most helyet foglal, az ő kertjeinek tava terült el, e tóval szemben az isteni császár colossalis, nagyszerű szobra magaslott ki, Apollónak, az öszhang és a világosság istenének jelvényeivel, kezében lantot tartva, melynek accordjaira a múzsák tánczra keltek és fején Daphne zöld borostyán koszorújával. Vespasian családja Agrippa fia iránt érzett gyűlöletből lerombolta e halhatatlan művekkel gazdag hajlékot , lerombolta az emlékszobrot s helyére amphitheatrumot épített, de nem volt képes megsemmizni Nérónak sem nevét, sem apollói szobrának emlékét, és e colossalis emlék most is a Colysaeum korcs, elrontott nevét viseli. Az igazat megvallva, e mű a természet s nem az ember művéhez hasonlít. Ez óriási arányok, e roppant tömegek nem származhatnak a mi erőinktől, hanem azon nagy építész és nagy művésztől, ki az Alpok gúláit emelte, ki a Vezúv bámulatos kúpját kerestül fúrta, a teremtő tűztől, melynek nyomait mutatják meg a gránit rétegek. Csak mikor látjuk szállásainak összhangzatát, oszlopainak arányosságát, az építészet rhythmusát, mely mint a dal az ég felé tör, hiszszük el, hogy az amphitheatrum rendkívüli kőtömegeit az emberi ész osztotta szét s helyezte el és ütötte rájuk törvényeinek isteni pecsétjét. Most már részben rom. Midőn teljes épségében diszlett, két lépcsőzet, mint két hatalmas támoszlop tartotta fenn. Négy egymásra fektetett főépületből állt. Nyolczvan nagyszerű boltív, melyek ugyanannyi kaput képeztek, képezték egyszersmind minden főépületnek kerítését. A boltívek oldalain a falba épített dorai oszlopok emelkedtek. Az első épülettömb felett egy párkány-koszom állt, e felett ismét más boltívek terjeszkedtek megfelelő féloszlopaikkal, melyek azonban a római kecses és könnyed modorhoz tartoztak. Az előbbihez hasonló párkányzat koronázta a második épülettömböt s képezte alapját a harmadiknak, mely szintén ívekkel s corinthi virágos és gazdag oszlopkákkal volt díszítve. Faoszlopokkal ékített s ablaknyílásokkal, melyeken át az ég sokkal tisztábbnak és ragyogóbbnak látszott, ellátott nagyszerű átrium, mely rovátkolt fejdíszhez hasonlított, fejezte be a monumentális épületet. E roppant épület ötvenkét méternyi magasságú. Hogy röviden jellemezzem, az emberi munka által épített, faragott és vésett körded hegynek nevezném. Észak-nyugati oldala még a legjobban van conserválva. Csak e falak között lehet tanulmányozni a boltívek hajlásait, az oszlopok által képezett összhangzó lépcsőzetet, a párkányzatok sorát és kellemét, az első épülettömb komoly fenségét s a talapzat könnyedségét, mely az ékszer tökélyét és finomságát kölcsönzi e nagy szabású tömegnek. Ez emlékekben ragyognak a római építészet jelleme és eszméi. A görög kellem és szépség helyére a nagyszerűség, a colossalis nagyszerűség lépett. A Colyssaeum méltó emlék a királyi, hóditó, a titáni néphez, mely rabszolga- és munkásseregekkel rendelkezett s csak is ezeknek vállain lehetetne tömegeket ily szédítő magasságra felhalmozni. A nép, mely a Colyssaeumot építette, látta keletet, látta annak rengeteg épületeit s ez épületekre kiterjesztő mint világfüzért, a görög ízlést. A római építészet nem többé Athén és Korinth szép építészete, mely a görög fiatalságnak, ez istennőnek, a művészetek e szülő anyjának fenséges organismusát vette mintaképéül. Van valami kevésbbé szép a római emlékben, de annál több van a nagyszerűből: a világ szellem assimiláló láthatlan óczeánja ez, mely megtartotta Görögországból az összhangzatot, Ázsiából az óriásit s mely a szó teljes értelmében elözönlötte a földet és a történelmet, a nélkül hogy valamely eszményi magasságot ért volna el, később pedig eltűnt az ég mysteriumában s félig világos, félig sötét szürkületében. Ily colossalis szellem vonul végig a római építményeken s ezért szükségszerűen hasznos, gyakorlati és közvetlen czélokra irányozvák, épen mint a római vallás. Eros, a szerelem görög istene Rómában sterquilinus, a trágya, azon anyag istene által van helyettesítve, mely oltalmazza és megtermékenyíti a mezőket, mint a hellen metaphysika az erkölcs és jog, az elvek és ismeretek által, melyek legközelebb érintik a társadalmat és életet. A Colysaeum leírja a római építészet minden jellemvonását. E nagy mintáról sokkal jobban megismerheted a századok árjaiból csodálatosan megmenekült római építészetet, mint Vitruve munkájából, mely meglehet, újra át van dolgozva s a renaissancekorban közbetoldásokon ment keresztül. Tekintsd e vakolatot, mely mintha a földteke izzó belsejéből került volna ki,mint a gránit. Tekintsd a görögök előtt ismeretlen s a hatalom és erő e földjére oly bámulatosan épített boltozatokat. Tekintsd ez iveket,minőket a belien világ soha sem épített,melyek az én szemeimben diadal-kapuknak tűnnek fel, melyeken ez uj szellemmel uj élet lép a történelembe. Nézd, mint helyezi fel a római egy talppárkányra a dóri modort, melyet a görög úgy ragadt ki a földből, mint egy fatörzsöket. Tekintsd e három modort, melyek a görög építészetben mindig külön voltak választva, itt pedig egy fokozatos lépcsőzetben egyesítve láthatók: először az alapon dóriait, a legegyszerűbbet és legtisztábbat, azután középen a rómait a legelegánsabbat, legkönynyedebbet, végül a legvirágosabbat, a legdíszesebbet, a korinthit, mely az egész épületet mint fejék koronázza. E műnek minden pontjáról leragyog az építő nép szelleme. A római úgy egyesíti a három építési modort épületeiben, mint a görög isteneket panteonjában. Műveltsége az antik műveltségnek nagy epilógja. Róma Görögországtól kölcsönözte alapbölcseletét és vallását, a sabinoktól nőit, Spanyolországtól kardját, a kelettől boltozatait, Etruriától iveit, így azt lehet mondani, hogy az összes ókori történelemnek Görögország virágját, Róma pedig gyümölcsét képezi. Az ily emléképületek, mint a Colysaeum, tulajdonképen nem egyebek, mint az örök város roppant organismusának csodálatosan megmentett csontváza. És elképzelni még azt is, hogy ez épület, mely képes volt húsz század zivataraival daczolni, három év alatt épült fel! Elavius családjából származott ama császárok alatt épült, kiknek uralma megengedte Tacitusnak, hogy kárhoztassa a despotismust és magasztalja a köztársaságot. Titus, kit az általános hízelgés »az emberi nem gyönyörűségének« nevezett el, Titus fölgyújtá Jeruzsálemet s e város mészszé vált kövein másfél millió zsidót konczoltatott fel, a többieket pedig arra kényszeríté, hogy mint gladiátorok egymást öljék meg Syria városaiban, hogy győzelmi jelvényül szolgáljanak a győzök diadal útjain, hogy ostortól csapdosott vállaikon hordják az amphitheatrum köhalmazát, s hogy kiéheztetett vadállatok agyarai és karmai között leljék sírjukat. (Folytatása következik.) a sóbánya-utalvány és ami kárunk, veszedelmünk megmarad. Itt tehát csak két segítség van. Egyik az, hogy a sóbánya utalványok kamatához csak annyival járuljunk, amennyi valósággal forgalomban van és a 30°/»-os quota szerint valósággal reánk esik, vagy a felül kibocsátott jegyekből 30 % követeljünk a magyar pénztárnak; és minden ezek helyett kibocsátott állami jegyről mondjuk ki, hogy azok beváltása reánk nem tartozik. A másik biztos, radikális intézkedés: a függő adósság megosztása. Most belátja ennek szükségét a jobboldal is, tegyen lépéseket ennek foganatosítására a kormány! — úgy látszik, hogy a főrendek hamar meg akartak felelni a hozzájuk intézett appellátiokra, mert csakugyan elhatározták a jogügyi bizottságban, hogy az erdélyi censust felemelik, vagyis a 8 frt 40 krajczár földadóba a 30 C pótadót nem számítják be. Ezzel megint csak a választók száma apasztatik. Attól tartunk, hogy addig biztatják a felsőházat, addig appellálnak e jó urakhoz, hogy a választási törvényjavaslatból vagy nem lesz törvény vagy reactionáriusabb lesz az a mostaninál is, és hogy ennek nem fogja a »Magyar Újság« hasznát venni, azt csak akkor fogja észrevenni, mikor már a dolgon segíteni nem lehet. A főrendek jogügyi bizottságának mai üléséről következő tudósítást vesszük: A főrendiház jogügyi bizottsága ma d. e. 10 órától d. u. 2 óráig id. Szögyény László elnöklete alatt tartott ülésében folytatta a választásijavaslat tárgyalását s abban jelentékenyen előhaladt, úgy hogy a holnapi ülésben a tárgyalás hihetőleg véget ér. Mielőtt részletekbe mennénk, meg kell említenünk pótlául a tegnapi ülésről közlött tudósításunkhoz, hogy az 5-ik §-on is jelentékeny módosítás történt. Név szerint az 5-ik §. második kikezdését, mely az erdélyi részekben az úgynevezett 100 füst után küldendő választókról szól, a bizottság egészen kihagyta. Az első kikezdésbe pedig belevézetett az, hogy a 8 főt 40 krba a földadó pótlék sem számíttatik bele. A bekezdés tehát így lesz: »......... választói joggal bírnak azok, kik nagy és kis községben a személyes kereseti adót, és a földtehermentesítési földadópótlékot be nem számítva 8 frt 40 kv. egyenes államadót fizetnek.« A mai tárgyalást a bizottság a 13. §-on kezdte, s e §-ba beletétetett a választói feltételhez az is, hogy valamely választói névjegyzékbe felvétetett legyen. Ezután gyorsan haladt a bizottság egészen a VI. fejezetig. Nevezetesebb módosításai a következők: A 73. §-hoz hozzáadatott az, hogy: kizáratik a választói jogból mindaz, ki jövőre valamely megbecstelenítő bűntett miatt megbüntettetett, vagy csőd alá jutott, ellene a csőd meg nem szüntethetett, s illetőleg büntetését ki nem állotta. Továbbá a 82-ik §-ba beletétetett az, hogy új választásnak van helye akkor is, ha az egyik jelölt a választás határnapja előtt meghalt. Ami a nyelv kérdését illeti, meghagyatott a miniszer megnyugtató felvilágosítása folytán az eredeti szöveg, mely szerint a nemzetiségi törvény szolgál irányadóul.« A kormány részéről ismét egyedül a belügyminiszer volt jelen. Holnap a VI. fejezet (a 90. §.) kerül tárgyalás alá, nem lesz oka pirulnia azon — külföldről is nagyobb számban érkező — szaktekintélyek előtt, akik ez alkalommal látni fogják. Beszélik ugyan, hogy itt-ott az idén nem volt oly obligát a főparancsnoki »megelégedés«, mint más esztendőkben, s a tiszti karok csakugyan néhol szorgalmasabb s pontosabb gyakorlatokra utasittattak ; de ezt elszórt jelenségnek tekintik csak s általában megelégedéssel szólnak a hadseregnek, mint ilyennek, képzettségi színvonaláról. E kérdéshez nem akarunk szólani. Nem vagyunk benne szakértők, s bár meggyőződésünk,hogy a Kuhn inaugurálta katonai rendszer, mely nagyobb súlyt helyezett az értelmiségre, a humanismusra stb. — határozottan előnyösebb, mint az a régi slendrián, mely újabb időben a maga merev militarizmusával újra felszínre törekvésével fenyeget, mégis e kérdést vitatni most, nincs szándékunkban. A hadsereg ügyéhez egy más szempontból akarunk szólani. Nem oly rég volt — mindenki emlékezhetik rá — midőn a hadsereget a magyar nemzeti társadalom nem csak idegennek, hanem ellenségnek tekinti. A viszonyokban lelte magyarázatát az,hogy akkor az érzelem jogosult, természetes volt. A merev alárendeltség, mely a katonát szükségszerűleg a hatalom szolgájává teszi, a hatalom iránt csak gyűlöletet ápoló nemzetet ennek mindennemű közegei ellen is gyűlöletre készté, s ha e közegek nem is lettek volna — a legritkább kivételek hián — magukban is oly modornak, hogy e gyűlölködést provokálták, nem engedhetett volna e gyűlölködés föl, csak a magyar alkotmány és szabadságszeretett kialvásával. Ez nem következett be, sőt inkább az érzelem idők múltával csak fokozódott, s innét következik, hogy az alkotmányos nera bekövetkezése ugyanoly szemben álló viszonyban találta a társadalmat s hadsereget, mint bármikor állandóan volt. Azóta nyolc év telt el. A törvényhozás édes-keveset tett ugyan, hogy a hadsereget nemzetivé tegye (ami által minden fenforgó ellenszenv egyszerre kiegyenlíttetett volna) de igenis törvényesítette, kivételes állásából kiragadta a hadsereget. Nemzetünk fiai, társadalmunk legvirágzóbb elemei törvény erejénél fogva lettek a hadsereg tagjaivá és — bárminő kevés okunk lett légyen is azzal megelégedni — kétséget nem szenved, hogy hazánk és biztonságunk törvényes védelmét elsősorban tőlük kell e várnunk. És hogy ha most, hosszú nyolcz év után, mialatt annyi minden változott meg a hazában ; mialatt a magyar társadalom oly óriási átalakulási processuson ment át, amely, ha oly jó irányban történik, mint a minő radikális volt, csodákat tehetett volna; ha mindezen közben azt tapasztaljuk, hogy a hadsereg társadalmi állása — ismételjük, a legtöbb helyütt, mert kivételekről tudunk — a régi, vagy legalább ahoz sokban hasonló, akkor el kell szomorodnunk ez állapot felett, mely jóra alig vezethet. Az ellenséges indulat, igaz, csökkent. De helyébe a szívélyességnek igen csekély mérvei léptek. Aki ismeri a vidéki társadalmat, teljesen igazat fog adni e részben nekünk. A hadsereg — éles ellentétben a n.cári iviláló honvédséggel — mindenütt szoros kasztot képez, elzártat és rideget legtöbb helyütt. A polgári elemet lenézi, kicsinyli, s amenynyiben vele érintkezésbe jó — példa rá az önkéntesi intézmény vidéki gyakorlása — quasi igyekszik vele daczolni. Mulatásaiban tőle elvált, szellemében érdekei iránt fogékony talán, nemzeti eszméi iránt gyakran gúnyos szkeptikus. Mindezt mi fővárosiak kevésbé látjuk, a vidéknek azonban igen feltűnő s szomorú jelensége az. S ha okait akarnók kutatni, alig tudnók azt teljes kimerítőleg föltárni. A magyar társadalom mindenha igen vendégszerető volt. Nálunk az úgynevezett „krévinkeli f elzárkózottság a legnagyobb ritkaságok közé tartozik, s fajunk sajátossága az, hogy a kikkel együtt él , azokat vagy szereti vagy gyűlöli, de közönyösen, hidegen tekinteni rájuk egyátalán nem tud. S ha itt mégis ez az eset, aligha a magyar társadalom rétegeiben van a fő főhiba. Igaz, fentebb is utaltunk már rá, a törvény nemzettelen volta s azon felül roszul történő végrehajtása nagy részben járul ehez. Ha meggondolja az ember, hogy a »területi divíziók« sokat emlegetett rendszere úgy van végrehajtva, hogy — ámbár a legénységre legtöbb helyütt megtartatik is az — a tisztekre nézve arra semmi tekintet nincs, úgy hogy nem egyszer a legmagyarabb város legmagyarabb helyőrsége csupa törzsnémet tiszt vezénylete alatt áll, akik a népet nem csak hogy nem szeretik, de legtöbbször nem is értik, akkor reájöttünk a társadalmi viszásság első és főokára. Hozzájárul a honvédséghez való viszony. A honvédség — majd mindenütt — úgyszólva elkényeztetett kegyencze a magyar társadalomnak. Ki venné rosz néven, hogy ez igy van ? Hisz minden, ami azzal szemben idegenséget szül, kétszeres mérvben fokozza a rokonszenvet ez iránt. S ha hozzáveszszük, hogy a hadsereg s a honvédség közt — a külső pajtáskodás leple alatt — majd mindenütt van bizonyos s nem belterv nélküli antagonismus, mely kiválólag a hadseregnek ezzel szemben nyilvánuló kicsinyléséből datálódik, akkor érteni fogjuk, hogy a társadalom mért nem teszi meg a hadsereggel szemben is az első közelitő lépést. Orvosolható-e e tagadhatlanul üdült baj, nehéz megmondani. Mindenesetre — egyoldalúlag nem. Mindkét félnek közre kell hatnia, s azonfelül — a törvénynek is. Míg a magyar társadalom minden katonában egy germanizátort kénytelen félni, addig teljes kibékülésről vagy teljes barátságról szó nem lehet. Pedig — legyenek bár a körutazó parancsnokok a hadsereg gyakorlataival bárhogy megelégedve — az ország védelme biztosítva csak úgy lesz, ha a hadsereg a nemzetbe olvad; ha a hazát, eszméit, érzelmeit, nemzeti érdekeit, tűzhelyeit magáénak tekinthetendi s szükség esetén sajátjakép védelmezhetendi is. — ........................ ii ...»—■mi .... A hadsereg és a társadalom. Budapest, aug. 6. (V.) A hadsereg kerületi főparancsnokai nagy buzgalommal járnak körutaikra, s a legnagyobb része a helyőrségeknek »katonai szempontból“ megvizsgálva, s a csillagos és aranygalléros tisztek előtt „bemutatva“ van. Megkezdődnek innét-onnét az őszi hadgyakorlatok is, s mondják, hogy a hadseregnek A középtanonai törvényjavaslat a tanárok előtt. Minden professor többé kevésbé pedáns. Vérében van, életmódja követeli így. Ezen pedánsság következménye azon akadékosság, mely a jelen közgyűlés alkalmával is mutatkozik épen a középtanodai törvényjavaslat tárgyalásakor. Hogy lehet nekünk arról szólanunk — mondják ők — midőn az alapos tárgyalásra hetek kellenek? Midőn a közoktatásügyi tanács s a képviselőház központi bizottságának nézeteit a választmány nem is küldte szét előre, hogy azt tanulmányozhassuk stb. Elismerjük, ezer érvet lehet felhozni, hogy a tárgyalást elhalasszák, ezer érvet, melyeknek súlyát a választmány nyakába lehet tolni, másrészt azonban kétségtelen, hogy mégis múlhatatlanul kell nyilatkozniok. Szégyen, eltörölhetlen szégyen sújtaná a kő-