A Hon, 1874. szeptember (12. évfolyam, 199-223. szám)
1874-09-01 / 199. szám
199. szám. XII. árfolyam. Kiadó-hivatal: Barátok tere, Athenaeum-ép s'at földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra.........................................6 frt —kr. 6 hónapra.........................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év foytján minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. Reggeli kiadás. Budapest, 1374. Kedd, szeptember 1. Szerkesztési iroda s Barátok-tere, Athenae-m-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Előfizetési felhívás A HO N X XII-dik évi folyamára. Előfizetési árak:1y hóra 12 frt 6 frt 2 frt Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alatt Pest, Perencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A „HON“ kiadóhivatala, Budapest, augusztus 31- A hódítás politikája és monarchiánk. (A brüsseli kongressus eredményei.) (1.) A brüsseli kongressus befejezte működését ; a jegyzőkönyv, mely kevés egyhangú megállapodást tartalmaz, az illető kormányokhoz lesz beterjesztve — semmi kötelező erejű egyezmény eredménye nem lett, hanem néhány főbb nemzetközi kérdésben jelző mindenik állam álláspontját — a mi monarchiánk kivételével, melynek képviselője, bár kéttartalmas emlékirattal volt felszerelve, jobbnak látta a legfontosabb kérdésekben hallgatni. Ez feltűnt és a monarchia közvéleményét méltán sértheti, mert oly kérdésekről volt e kongressuson szó, oly irányzatokat árultak el itt Német- és Oroszország, melyek a mi monarchiánkat sokkal közelebbről érdeklik, mert úgyszólván fennállhatását fenyegetik, mint bármelyik nagyobb államét. Ezért kellett volna monarchiánk képviselőjének feltétlenül a hódító államok czéljai ellenében magukat védelmező, független, kisebb államok tiltakozásához csatlakozni, mert Hollandia, Svájc, Belgium, Portugália, Spanyolország szavának nyomatékot és jövőre nézve ily tervek ellenében biztosítékot adott volna a monarchiánk csatlakozása. Jól mondá a kongressus elnöke Jomini, ki orosz nézeteket képviselt, hogy némelyek a háborút, két nemzet teljes harczává, mások a rendes hadseregeknek tornázásává akarják tenni, mert az előbbi néz pont a békében élni akaró kisebb államok önvédelmére vonatkozik, melyek nem támadnak, nem hódítnak soha; de ha meg lesznek támadva , akkor egész erejükből akarják és tudják magukat védelmezni. Míg, megfordítva, a hódító, nagy állandó hadsereg felett rendelkező államok azt a nézetet szeretnék a nemzetközi jogban érvényesíteni, hogy a polgárság legyen védképtelen és szolgailag, közönyössen vesse magát alá bármely hóditónak, ha ennek hadserege győzött. Ez utóbbi theória foganatosítására volt tervelve az orosz javaslat. Ebben a megszállt ország hivatalnokai a hóditó rendes végrehajtóivá lettek volna, az adók feltétlenül törvényes alakban állottak volna rendelkezésére, a hivatalnokok hazájuk ellenségének esküt tettek volna. E három pont közül az első és utolsó a kis államok erélyes tiltakozása következtében mint amely a honárulás törvényesítése, egészen elejtetett — az adók behajtása is csak a törvénytelen szerint nem kötelességszerű requisite alakjában hagyatott meg. Ugyancsak a fentebb említett czélból volt az orosz javaslatban minden kémkedés, sőt a lakosság értesítése is halállal büntetve — és ez meghagyatott a jegyzőkönyvben ; hadművelő félnek, a nemzetközi jogok védelme alatt, nem csak a rendes hadsereg ismertetett ugyan el, mint eleinte tervelve volt,hanem a felelős vezér alatt álló, külső jel által felismerhető, nyilvánosan fegyverrel járó és hadműveleteiket a hadi jog szerint végrehajtó segédcsapatok is részesültek e kedvezményben, de e kanstikus szavak nem foglalják magukban a megtámadott polgárság jogos önvédelmét és igy méltán kérdé Belgium képviselője „hát ezek rablók lesznek-e?« És az emberiség e méltóságos védelmére a kis államok egyhangúlag tiltakoztak a fentebb említett szűkkeblű és a hódítás politikáját megtestesítő határozatok ellen. Miért nincs a tiltakozók közt monarchiánk ? A hódítás politikája követeli azt is, hogy minden város bombázható legyen, előleges értesítés után, mely a templomok és középületek védelmére van számítva, sőt Németország képviselője, Voigts Rhetz gróf, ki az orosz javaslatot mindenütt kegyetlenebbé, barbárabbá tette, azt is hozzá tette, hogy „a megszállás után az ostromló nem köteles a lakosokat kiereszteni.« E barbárság ellen is csak a kis államok tiltakoztak. Még furcsább fogása a hódítás politikájának az, hogy meghódított tartománynak, tehát ostromállapot alatt tartandónak, hadi jog alá esőnek jelenti ki mindazt, melyen serge átvonult, később ez oda lön módosítva, hogy e szabály alá azon terület esik, melyet egymással összeköttetésben álló sergek szállottak meg. Ez is nagyban mozdítja elő a hódítást , mert így egy pár századdal ki lehet vinni azt, hogy nagy terület polgársága önvédelemre ne csak ne készülhessen, de honi sergének felsegélésére semmit se tegyen, hanem legyen engedelmes rabszolga, így könnyű lenne hódítani — ha ez a nemzetközi jogban kötelező erejűvé tétetnék. Szerencsére: a béke és humanitás szép színei alatt összehívott kongressuson a hódítás politikájának e követelményei csak kifejtve, elárulva, leleplezve lőnek — de azok kötelező erőre nem emeltettek. Mert ha úgy lenne fogalmazva a nemzetközi jog, mint Németország és Oroszország akarják — akkor Európa minden állama e két hódító zsákmány tárgyává lehetne; mert ezeknek nagy hadereje könnyen lehetne a fentebbi szabályok oltalma alatt Európa urává, Németországnak 1 millió 400 ezer rendes katonáján kívül 3 millió kiképzett tartalékosa van, Oroszország 1.600.000 katonáján kívül, két-három ennyi erő felett rendelkezik — természetes, hogy ezek azt szeretnék törvénynyé tenni, hogy hova fegyverük ér, ott a népek meghódoljanak és ellenségre ne találjanak. De Európa többi államai szabad alkotmányuk és kultúrájuk kincseit bátran bízzák polgáraik védelmére és szükségesnek, törvényesnek kell, hogy ismerjék a nép önvédelmét hazája, vagyona, szabadsága érdekében, mert csak akkor lesznek biztosítva hódítás ellen, ha minden talpalatnyi föld vérrel lesz feladva. És mégis az a béke politikája, mely ezt akarja nemzetközi joggá tenni, mert ez teszi nehézzé a hódítást, tehát a tá j „HON“ TÁRCZÁJA. A művészet, vallás és a természet Olaszországban. Ina: Castelar Emil. (19. Folytatás.) A pisai temető. Nem tudom miért, de e temető az én szemeimben a középkor temetője. Fra Angelico-nak egyik tanítványa, ennek a mysztikus Fra Angeliconak, kinek szemeiben az angyalok és cherubinok tükröződtek vissza, kinek kezei csak imádság és könyek között alkották a boldogságos szüzet, vagy Krisztust; egyik tanítványa e fenkölt lelkű szerzetesnek, ki térdelve festett a roppant falfestmények között, melyekkel a temető egész nyugati karzatát betöltötte, egy kellemteljes alakot hagyott hátra, egy alakot, mely csak a legérzékibb időkben láthatott napvilágot s mely a természet titkai iránti végtelen kíváncsiságot jelképezi. Noé meztelenül s ittasan fekszik a földön. Mellette egy fiatal leány kezeivel takarja el képét, de ujjain keresztül nézve élvezi a meztelenség látványát. Fra Angelico megátkozta volna azért tanítványát, Gazollit. Hanem ez egy uj korszak volt a renaissancénak, a természetnek addig kárhoztatott kora; az érzékek fölébredésének addig szunyadott korszaka, azon korszak, melyben a faunok újra tapossák repedt, szétterpedt a lábaikkal földet s ismét repkény füzérekkel koszoruzzák szarvaikat; midőn a nymphák a lét csapongó orgiáiban meztelenül rózsa ágyakon terülnek el, midőn a patakok uj pásztor költemények dallamait hangoztatják, midőn a mindenféle élvezetek priápusi deliriumának kebléről s az összes ókori istenségek föltámadása közepett egy uj, lánczok nélküli Prometheus születik, ki átkel az óczeánon s uj világot fedez föl, ki lökést ad a földnek, hogy tova gördüljön a végnélküli térségben, ki megragadja, hatalmába keríti távcsövével a csillagokat, mint a vadász hálójával a madarakat s kényszeríti azokat, hogy kezeibe hulljanak le s füleibe az ég titkait susogják. Igen, e temető a középkor végrendelete. Falain látni vélem az utolsó isten hozzádot amaz időkhöz, melyek úgy előzték meg korunkat,mint a haos a világosságot. A középkor haldoklása minden irodalomban a végvonaglások rángatózásait idézte elő. És e mélabús vonás nem hiányozhatott sem a pisai temetőből, sem a XIV. és XV. század festményeinek halhatatlan egéről. Orcagna a nagy Orcagna festette e végvonaglásokat. Tekints, emlékezz vissza az emlékekre, melyeket láttál s fel fogod bennök fedezni a művészet genealógiáját. A sir, melyben Beatrix herczegnő nyugszik, már csaknem bölcsője az uj eszmének. Pisai Miklós tanulmányozta azt és fia, János, a temető építésze és szobrásza, atyja műveit tanulmányozta, mint a hogy később ugyan ezt tette Pisai András Jánosnak, Orcagna pedig Andrásnak műveivel. Orcagna után következett Guiberthi, ki a florenczi keresztelő kápolna kapuit véste, melyek valódi diadalkapui a renaissancenak s melyeket Michael Angelo a paradicsom kapuinak nevezett. E kapukon tanulmányozták a nagy művészek a festészetet. E hosszú és dicső teremtés után a művészet nemzetségfája következő: a velenczei és pisai dombormű készítők, Cimabué, pisai Miklós, Giotto, pisai János, Orcagna, Guiberthi, Massacio, Leonardo da Vinci, Michael Angelo és Raphael. Halhatatlan emberi szellem ! Soha sem voltál oly nagy, mint midőn rendkívüli erőfeszítések és háromszázados önsanyargatás, böjt és vezeklés után ismét megtaláltad az emberi alakot, a plasztikus szépséget. Orcagna falképe a halál falképe. A rajz még nem szabatos, az alakok testei még aránytalanok, a távlat még hiányzik, de az arczokon magasztos kifejezés ül, a szemekből ragyogó eszme sugárzik ki, mely megvilágítja a homlokot. Balról díszruhába öltözött férfiak és nők csoportban állnak meg lóháton három király előtt, kik közül az egyik csak nem rég halt meg, föl van puffadva, a másik feloszlófélben, mint a férgek martaléka, a harmadik már kiaszott csontváz alakjában. Lehetetlen leírni a borzadályt, melyet ébreszt a halálnak e három martaléka, körülvéve a bársonyba és hermelinbe gazdagon öltözött lovagok, pazarfényű fejdíszben pompázó nők, vadász kutyák és sólymok, szóval a harczba s kéjbe merült élet minden jele által. Középen aggastyánok, betegek, haldoklók kérik csengve a halált, melyet a festő, hogy növelje a hatást, következő szavakkal fejez ki: O morte! medicina d'ogni pena. De a halál nem hallgat rájuk: eltávozik azoktól, kik óhajtják, hogy azokat ragadja meg, kik elfeledik, hogy pusztító kaszájával egy kellemes erdőbe hatoljon, melynek árnyában egy szerelmes pár merül el egymás nézésében — elragadtatva a dalnok lantjának hangja által, mely a szerelem boldogságát zengi s körülvéve virágokkal és kis gyermekekkel. Amott a hegytetőn a vezeklők mindnyájokért imádkoznak; a háttérben a királyok, nemesek, apródok, püspökök leírhatatlan zavarban múlnak ki s lelkeiket részint angyalok, részint pedig borzasztó alakú, denevér szárnyú ördögök fogadják. Észre lehet venni, hogy a zárdák kora véget ér. Az ördögök legelőbb a barátok lelkeit ragadják meg. E falfestmény mellett van, mint annak kiegészítése, az utolsó ítélet s a pokol. Még akkor is, ha látta valaki a sixtini kápolnát, igen meg fogja halni Jézus haragja, az esdeklő Mária gyöngéd szánalma, az elkárhozottak fájdalma s az üdvözöltek boldogsága; meg fogja hatni Salamon habozása, ki midőn kilép sírjából s kitörli a százados párt szemeiből, nem tudja, ha várjon az ég magaslatai, vagy pedig a pokol mélységei várnak-e reá; meg fogja halni a boszuló angyal, ki hajánál fogva ragad meg és taszít az örök sötétségre egy barátot, ki a boldogultak közé lopózkodott volt s a könyörülő angyal, ki a boldogság fokáig visz egy világfit, ki már elveszett volt az elkárhozottakkal együtt, a nő, ki kétségbe esésében kezeit tördeli a kipuhatolhatlan örökkévalóság megnyíltára és az aggastyán, ki Jézus lábaihoz veti magát, hogy isteni kegyelmét kiesdekelje, az őrangyal a kép közepén, ki a végtelen fájdalomtól szomorúnak s levertnek látszik, midőn nagy és mély szemeivel nézi, melyekben az eszmék vihara ül, az emberek zuhanását a pokolba, az olvasztott ólom tengerekbe, a lelkeket, melyeket ő hiában igyekezett a földön visszatartani a bűntől s kéréseivel megmenteni az igazságos isteni boszutól az utolsó ítélet órájában, rettenetes hős költeménye ez a borzalmaknak s pusztulásnak, mely e sírokon a halál e menhelyén valóban hasonlít a világegyetem utolsó napjához. Mindazáltal észrevehető a képek minden alakján, hogy a mysztikus idők elmúltak s a renaissance ideje még nem jött meg. Egy képen, egy alakon sem vehető észre Fraangelico idealismusa, vagy Buonarotti naturalismusa. Az emberiség történelme : folytonos küzdelem az ész s a valóság között. E képeken látjuk eltűrni az eszmét, anélkül, hogy a természet helyettesítné. A mystikus szellem elvész anélkül, hogy helyébe lépne az emberi organismus tisztelete, mely a renaissance művészeiből nagy festőket s nagy szobrászokat alkotott. — Michael Angelo a hyéna mohóságával rontott a holttetemre — s tanulmányozta azt — mintha minden csontját emlékébe akarta volna vésni. A meztelennek tanulmányozása képezte kedvencz foglalkozását, mintha vissza akarta volna adni az embernek édeni ártatlanságát. De a boncttan el volt tiltva a középkorban. A tizennegyedik és tizenötödik század szegény művészei nem tanulmányozhatták testünket. Alakjaik úgy a ruházatba vannak szorítva, mint valami zsákba. Az embernek még igen élénk emlékében van vétke s megborzad saját testétől, mint mely örökös árnyéka a bűnnek. De épen midőn enynyire le van verve, lehet észrevenni, hogy uj eszmére vár. A pisai temető alakjai derengő homályban, mintegy bizonytalanul állnak két korszak küszöbén. Egyébiránt, ha az emberi történelem lapjait forgatjuk, azt látjuk, hogy minden embernek ez a sorsa. Valóban mindenki arra van kárhoztatva, hogy magával temesse el a bevett eszmék s az élet kellemes ábrándjainak felét, mindenkit magával sodor a tények megfékezhetlen áradata, a nélkül, hogy tudná, hová; mindenki az újítás munkájára van utalva, a nélkül, hogy tudná, miért; mindenki elhagyja, elveszti a pálya kanyarulatain, gyermekségének ártatlanságát, fiatal korának szenvedélyét, a hitet s folytatja ugyanazon herculesi művek végnélküli ismétlését s ugyanazon megoldás nélküli tragédiák előadását. Azt hiszik önök, hogy a halál megoldás, befejezés ? Részemről soha sem hittem. Ez esetben a mindenség a lerombolás kedvéért alkottatott volna. Ez esetben isten egy gyermek volna, ki a világot kártyavár módjára alkotja, hogy gyönyörét lelje annak felforgatásában. A növény épzi a füjet, okut s a juh a növényt, mi pedig az ökröt s a juhot esszük meg; láthatatlan lények, melyek halálnak, vagy semminek neveztetnek, minket emésztenek föl. Az élet fokozatain e teremtmények nem valók egyébre, mint hogy fölfalják egymást. A világegyetem nem egyéb, mint egy rengeteg gyomra borzasztó polyp, vagy hogy egy classikusabb hasonlattal éljek, nem egyéb, mint egy gyászravatal, mely fölött temetési fáklyaként ég a nap s örök szoborként áz a végzet. Némelyek szenvedésre születnek, mert nagyon kifejlett nyirk edényekkel bírnak, mások hősökké lesznek, mert sok vérük van; ezek gondolkozók, mert sok epével birnak, azok költők, mert idegeik nagyon izgatottak; de mindannyian meghalnak, saját tulajdonaik következtében s mindnyájan élnek azon ideig, amig épen belső részeik, szívók, agyvelejek, hátgerinezők — aztán elenyésznek ismét mindnyájan a semmiségben. Az, amit mi erénynek, vagy bűnnek tartunk, nem egyéb, mint a testi szervezet különböző irányzata; amit bűtnek tartunk, nem egyéb, mint néhány cseppet kevesebb vér az erekben, valamivel több nedvesség a májban vagy pedig több parány phosphor a csontokban, amit halhatatlanságnak hiszünk, nem egyéb ábrándnál: nincs valóság, nincs tényleges semmi mint csak a halál, s az embereriség történelme nem egyéb, mint árnyak eltűnése, melyek a denevérek módjára a nap és az éj között röpködnek, hogy egymásután eltűnjenek a sötét, rengeteg, átdatlan mélységben, a világegyetem egyedüli légkörében, melyet semmiségnek neveznek. (Folytatása következik.) Imádást és az a háború, a hódítás politikája, mit Németország és Oroszország akartak törvénybe iutatni, mely a »fényes uniformis«-t ismeri csak el hadviselőnek és ennek győzelmétől feltételezi a polgárok hazájának önállását, függetlenségét. Ez ellen tiltakoztak, saját érdekükben a kisebb államok és határozottan rászaljuk, hogy monarchiánk ép ezen létfeltételből, tiltakozásukhoz feltétlenül nem csatlakozott. — A honvédminiszteriumi viszszaélések dolgában az »Ellenőr« után közlött adatokkal szemben a holnapi hivatalos lap, mint halljuk, dementit hoz. — Csehörjöngés. A nagyréczei gymnasium feloszlatása alkalmából az olmüezi »Nasinci« így ír. E feloszlatás ténye megérdemli, hogy vastag betükkel jegyeztessék fel a felvilágosodott 19-ik Század történetében, s megérdemli, hogy lángbetükkel vésessék be, nem csak szegény tót testvéreink "emlékezetébe, hanem az összes szlávság emlékezetébe is. S a szlávok e tényt nem is fogják elfelejteni Mi csehek nevezetesen hozzá vagyunk szokva mindennemű sanyargatáshoz és üldöztetéshez, jogaink követelése hiábavaló, a sok befizetett millió adóból a mi iskoláinkra szintén nem jut semmi, hanem hogy saját pénzünkön ne állíthassunk magunknak iskolákat s ne mivelődhessünk,ez nekünk még sincs eltiltva. Ily tilalomnak csak szegény tót testvéreink estek áldozatul a magyarok lovagiassága által. A magyarok azonban ily után nem érik el czéljukat, mert eljárásuk, nem csak hogy a tót nemzetiséget nem fogja kiirtani, de sőt a nemzeti öntudatot még jobban fogja felébreszteni, terjeszteni és megszilárdítani. Az elnyomatásnak nem lesz egyéb eredménye, csak az, hogy a tótok, vérig üldöztetve, kétségbeesett tekinteteiket oda fogják fordítani, ahol részvétet és legalább a segély lehetőségét remélhetik, — t. i. a többi szláv fajrokonaikhoz; 8 fel fog költezni bennük a vágy, hogy a többi szláv világgal közelebbi érintkezésbe és egyesülésbe jöjjenek. S ily eljárás után mit várhatnak a magyarok a szlávoktól? Azt hiszik talán, hogy bármely szláv faj barátságát megnyerhetik ? Ha a magyarok, péld. Andrássy gróf nekünk kiegyezést akarna ajánlani, cseh egyetemet s más hasonlót, talán azért, hogy rövid időn, például 1877-ben, midőn a magyaroknak roszul fog állani dolguk, kezükre járjunk s mellettük legyünk német barátjaik ellen, úgy az nagyon nevetséges hiedelem lenne részükről. Valamint a magyarok a szláv elemnek hadat szentek hazájukban, úgy nem is fognak bármely szláv fajnál is egyébre akadni, mint idegenségre és ellenségeskedésre , s valamint ők legutóbbi eljárásuk által letettek minden kiméletet, méltányosságot és humanitást a tótok iránt, úgy egykor az összes szláv fajok is hasonlóan fognak irányukban cselekedni. Hogy pedig ezen idő egykor be fog következni, azért kezeskedik nekünk a nemzetek életének s fejlődésének szemlélése. A szlávok nem fogják megengedni egy oly számos rokonfajnak, mint a tótok, kiirtását, s a magyarok ne bánják ám aztán, ha egykor hallani fogják a jelszót: »szemet szemért, fogat fogért.« Persze, hogy nem tetszik a dühös cseh lapnak, hogy amit ő összeír s ahhoz hasonlókat, nem szabad ez idő szerint tanítani a magyar állam főfelügyelete alatt álló intézetben. De Trefort azért nyugodt lehet. E nemtetszés eljárása helyes voltának eklatáns bizonyítéka. Gmundenben egy osztrák pártgyűlés ismét beleszólt a magyar dolgokba, s a szászok utalmára fogadott el egy programmpontot. Figyelmeztetjük reá a magyar kormányt, mely kérdést tehetne, mi jogon tűri az osztrák kormány a magyar állam elleni eme demonstrácziókat. — A spanyol követ Bécsben, Marc úr, mint a Lloyd írja, már megkapta meghitelő levelét, melynek hivatalos átnyújtását akadályozza, illetőleg elhalasztatja az uralkodó s a közös külügyminiszter távolléte. Természetesen ez a mi befolyással sincs a spanyol képviselő érintkezésére külügyi hivatalunkkal. Ami az osztrák-magyar követet, Ludolf grófot, illeti, az meghitelő levelét Párisban várja, s kézhez kapván Marseillen át (valószínűleg a német követtel Hatzfeld gróffal egyidejűleg) fog Madridba menni. A felixdorfi lőpróba. A »N. fr. Pr.« irja: A puskapor füst, melyet a bécsújhelyi Steinfelden rendezett lőpróbák fölvertek, ma már felhővé tornyosult, mely igen komor árnyakat vet a delegácziók legközelebbi ülésszakára. A lőpróbák a Krupp-féle 8, 7-es ágyuk előnyét az osztrák-magyar hadseregben alkalmazott, eddig kitűnőknek ismert ágyuk felett nyíltan bebizonyíták. A katonai szakemberek, kik jelen voltak a lőpróbákon, majd egyhangúlag azon véleményben vannak, hogy egész tüzérségünknek, hogy háború esetében harczképes s az ellenséggel egyenfokozatú legyen, föl kell szereltetnie e Krupp-ágyukkal. Ez azonban e fegyverek teljes fölcserélését jelenti, s egyértelmű a legszerényebb számítások szerint is 20—25 milliónyi rendkívüli kiadással, melyet valószínűleg már a jövő delegációtól fognak erélyesen követelni. Koller kétségtelenül a pénzügyi helyzettel, melyet budgete ez új terheltetése ellen fel fognak hozni, bizonyára azon tapasztalatokra fog utalni, melyet a hátultöltők behozatala körül szereztünk, a mi egy vesztett hadjáratunkba került , ily körülmények közt a delegácziók a végsőre is el fogják szánni magukat. Azonfelül még mindig kérdés marad, vájjon ez egész kiadás, mely más számítás szerint negyven millióra is tehető, egyszerre és rögtön kiadandó-e. E tekintetben azon túlzott jelentések, melyet officiózus tudósítók a bécsújhelyi lőpróbákról adnak, nem hagynak fenn kétséget az iránt, hogy a katonai igazgatóság amennyire csak lehet az összes ágyuk rögtöni megszerzése mellett lesz. Különösen kiderül ez azon tudósításból, melyet e főpróbákról egy katonai tudósító a »Pester Lloyd«-ban közzé tett. Mi authentikus jelentést adtunk e próbákról, mely a hivatalos jegyzőkönyvekből vette adatait, s e szerint az olvasót »számokkal untatta«, azonban authentikus volt. E szerint ugyanannyi lövésnél az osztrák ágyú 5000 lépésről 68-ot talált, a Krupp-féle 491-szer; 3000 lépésről az osztrák ágyú 163-szor talált, a Krupp-féle 1405-ször; 2000 lépésről a bronzágyú 387-szer, a Krupp-féle 1497-szer. Egészben tehát a nyolcz fontos 618-szor talált, míg az aczél hátultöltő 3393-szor, s így az utóbbi átlag ötször talált többet. A »Reform« írja: A Krupp-ágyuk dominálják a helyzetet. Mindenütt csak arról beszélnek, minden lap csak arról ír, hogy mekkora vereséget szenvedett hadseregünk béke idején s mennyi időbe és pénzbe fog kerülni, hogy azt kiheverjük. Persze pénzünk nincs, ez kétséget sem szenved, honnan hát előteremteni a milliókat egy új tüzérség beszerzéséhez. Némelyik lap azt kiabálja, hogy egyátalán nem kell új tüzérség, mert nem bírunk újat venni, de ezen okoskodás fen nem tartható, mert annak logikai folytatása az, hogy tüzérség nélkül nem érvén az egész hadsereg semmit, miután új ágyukkal fölszerelni nem bírjuk, minek költsünk a katonaságra száz milliót, inkább küldjük haza. Okosabb az, ki vitatja, hogy az új ágyukat mindenesetre be kellvén szerezni, de nem lévén rá külön pénzforrásaink, a hadügyminisztérium tegyen megtakarításokat másutt, nevezetesen szállítsa le két-három évre nagy mérvben a létszámot, s a megtakarított pénzen szerezzen be ágyukat. Hogy a delegácziók egyszerre csak szavazzák meg a nagy költséget, mely a tüzérség átalakítására szükséges, azt senki nem követelheti. Hiszen most úgy is nagy béke uralkodik, a porosz nem esz meg bennünket, csak majd megesz szeretésből : a muszka is jó barátunk, ráérünk tehát lassanként beszerezni a Krupp-ágyukat, s levonni az érte járó költségeket a többi hadi kiadások címein. Egyszerre úgy sem lehet annyi ágyút vásárolni, mert nem lehet annyit készíteni. Az lassú munka, mely időt kíván. Az is nagy kérdés, hogy mennyibe kerülne az új fölszerelés ? A legkisebb becslés, melyet a rémült újságokban olvastunk, 21 millió, de sokan 30, 35 sőt 40 millió forint költségről beszélnek. Ez mind nagy túlzás. Ha arról volna szó, mennyibe kerül az összes tüzérség, 16, szerszám, taliga stb., a számítás állna, de ha csak az ágyucsöveket veszszük, a túlzás szembeszökő. Vegyük kezünkbe a krétát. Egy Krupp-féle 8 fontos aczélágyúcső ára a lapok szerint 1080 tallér, vagyis 1620 frt ezüstben. A közös hadsereg ágyúnak száma mintegy 1450, ezek beszerzési költsége volna hát 2.351.000 forint ezüstben. Tudjuk jól, hogy ehez még szállítási, berendezési stb. költségek járulnak, melyek az összeget fölrúgtatják, de ha az ágyutalmák nem kellenek, a kiadás nem lehet oly óriási, mint ahogyan a rémület kifejti. E tekintetben jó volna, ha a szakértő félhivatalosak valami hiteles költségirányzatot adnának elő a közönségnek, hogy ez magát tájékozhassa. Ezzel szemben ugyan a »Reform« bécsi levelezője így értesít: »A Kruppisták ugyancsak verik a vasat! Mennyire fölbolygatták a kedélyeket amoda lent önöknél egy pesti német lap lamentácziói által ! Én részemről megelégeltem a hozzászólást az ölőszerek versenyéhez, csak annyit akarok még itt végezetül megjegyezni, miszerint itteni szakértő s elfogulatlan körökben fölötte — hogy is mondjam csak ? — elcsodálkoznak azon a szívrendítő jajveszéklésen, amely a pesti Dorottya utczából ide hallatszott. Tán figyelmeztetésem nélkül is már észrevette ön, miszerint az itteni közvélemény ritka egyhangúsággal tettetettnek véli az egész lármát, s a delegáczióknak szegezett pressiónál egyebet nem lát az egészben. Nem állítok, csak referálok! Az »Ellenőr« vasárnapi vezérczikke így emlékezik meg a Krupp-ágyukról: A Krupp-féle versenyző ágyuk 5 ezer lépés távolságra csak a lövés erejében múlják felül a 8 fontosokat; a találó képesség csak 3 ezer lépésnyi távolságra mutat fel jelentékenyebb eltérést a Kruppágyuk javára, s két ezer lépésnyi távolságnál a különbség ismét majdnem kiegyenlíttetik. Határozott előnyük a Kruppoknak a nagyobb faranczia és hordképesség , de ezzel szemben sok oly körülmény esik hátrányára, melyet a fontosoknál az eddigi tapasztalás nem mutatott ki, így például a célzás roppant praecisiót igényel; a talaj-, sőt a légköri viszonyok is annyira alterálják a pontos cérzás előfeltételeit, hogy egész tudományos észlelés és számítás kell hozzá, hogy biztos eredménye legyen a lövésnek. Ez előfeltételek mellett aztán háromszoros a Kruppok tablóképessége a nyolcz fontosak felettes az arány nem 70 : 1700-hoz, hanem 70: 210-hez. De, amint mondtuk, ez arány eléréséhez roppant praecisióra van szükség, ami a felixdorfi kövesmezőn, szép parádéversenyben, nyugvó czéltáblák ellen , a legkitűnőbb tüzérekkel, igenis elérhető, de a háborúban soha. Példa erre a franczia-porosz háború, melyben a Krupp-féle öntött-aczél ágyuk korántsem mutatkoztak oly csodatevő erejüeknek, mint a kövesmezei parádén. Tény, hogy a mi fontosainknál sokkal gyarlóbb franczia ágyuk nagyobb kárt tettek az ellenségben, mint a félelmes Kruppok.« A »Pester Lloyd« ma este igy nyilatkozik ez ügyben: A bécs-újhelyi versenylövés s különösen azon közlemény, mely ennek eredménye felől nálunk jelent meg, folyvást a legélénkebben foglalkoztatja, a sajtót. Ha némely oldalról katonai tudósítónk előadása némileg túlzottnak jeleztetik is, abban minden komoly lap ítélete találkozik, hogy tüzérségünk jelentékenyen elmaradt a technikai haladás mellett s hogy ezen segíteni sürgősen kell. Hivatalosan konstatáltatok a közben, hogy a találási viszony a két ágyú közt nem 70: 1700, hanem 300: 1400. Hogy ez tüzérségünkre nézve lényegesebben kedvező-e, nem vitatjuk. Mi magunk katonai tudósítónk pessimisztikus fölfogását a Krupp-ágyuk fölényéről azon kábító benyomásnak tulajdonítok, melyet a próbalövés a jelenlevő katonákra gyakorolt, s hogy e benyomást jelezzük, legyen szabad egy epizódot elmondanunk, amelynek igaz voltát igen színbavehető oldalról bizonyítják előttünk. Egy igen magas állású katona, akinek befolyása okozta azt, hogy az ágyukérdés csak most merült tényleges alakban fel, a lövések eredményével szemben ily kiáltásra fakadt : »Most nincs más hátra, mint az összes bronzanyagot eladni a zsibárusoknak vagy a karlistáknak.« Ebben nyilatkozott az első deprimáló benyomás, melyet azután a pontos számadatok enyhítettek. A »Magyar Állam« ez alkalomból élesen megmt ■■