A Hon, 1874. október (12. évfolyam, 224-250. szám)
1874-10-18 / 239. szám
239. szám. XII. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1874. Vasárnap, October 18. Kiadó-hivatal 1. Barátok tere, Athenaeum épület földszint. Elesketé Mikls : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 5 hónapra...........................................6 frt — kr. 6 hónapra . .................................17»'-» Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év fogtján minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. --------------------------------------------------- Szerkesztési Irodai Barátok tere, Athenaeum-épllet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetten levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Előüzetési felhivás „A HON“ XII-dik évi folyamára. Előfizetési árak: 1 2 frt 6 frt 2 frt Külön előfizetési íveket nem küldünk azét. Előfizetésre postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala ezim alatt Pest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A „HON“ kiadóhivatala BHmm Budapest, October 17. Egy rész terv eredménye. Említettem volt, hogy a »Pesti Napló« nem látja az által az országnak önállását „sem törvényhozási, sem közigazgatási «szempontból megcsonkítva, ha a vámon kívül a fogyasztási adók„több neme« is közössé tétetnék, mert e tárgyban a törvényhozás most is egyenlő alapelvek szerint történik és a kezelést (a kölcsönös ellenőrzés kikötése mellett) a fogyasztási adók közössé tétele után is meg lehetne hagyni az országok önálló hatáskörében. Én ezt alkotmányos szempontból tévedésnek tartom. Mert a javaslatból okvetetlenül következik, hogy a törvényhozás közös s a végrehajtás vagy annak ellenőrzése a közös kormány kezében centrálisát lesz. Ha a fogyasztási adók jövedelme közössé tétetik, akkor nem csak a törvények alapelvei, de azok egészen egyformák, illetőleg egyek kell, hogy legyenek a monarchia két felében. Tehát vagy a delegátiokra kell bízni e tárgyban a törvényhozást vagy a külön törvényhozások önállását kerülő útón, oly formán kell megsemmisíteni e tárgyban, hogy a közös kormány, vagy a két kormány megbeszéléséből létrejött adótörvényjavaslatok (mint kompromissumok) módosítás nélkül fogadtassanak el a törvényhozások által, mert különben a törvény egyformasága és így az eredmény kiszámított alapja is lehetetlenné lenne téve. Az első eset centralistikus parlamentet, a másik oly állandó kényszerhelyzetet teremtene a törvényhozásoknak, mely minden önállást lehetetlenné tenne. És,hogy maguk a törvények ez esetben mennyire szolgálnának az osztrák ipari érdekeknek és mily kevéssé mozdítanák elő hazánk érdekeit, arról tanúskodik az eddigi tapasztalás. Mit mond ez? Azt, hogy a dohány monopóliumot jelen alakjában, a dohánytermelés folytonos csökkenésével, azért tartjuk fenn,mert az örökös tartományok"(melyek dohányt kis mérvben termelnek)érdeke ezt követeli : azt, hogy a sör, szesz és czukor adók teljesen és kizárólag azon alapelvekre vannak fektetve, melyek az osztrák iparosoknak előnyére, a magyar földművelés és kezdetleges ipar tökéletes pusztulására szolgálnak. Ezt számok bizonyítják, ezt tagadni nem lehet. Igy tapasztalás után, azt ajánlani, hogy egészen közös ügygyé tegyük a fogyasztási adók több nemét, erre valóban vakmerő érzéketlenség kell hazánk alkotmányos és anyagi érdekei iránt. Ami a végrehajtást, kezelést illeti, csalódik a „Napló“, ha ebben sem látja a közösség által veszélyeztetve megmaradt önállásunkat. Mert a fogyasztási adó nem olyan, mint a vám, mely a polgár üzleteit,házi körét, önállását nem érinti, hanem esetleges, átmenetes cselekvényeire, szállítására vonatkozik a határon. A fogyasztási adó ellenőrzése és kezelése bevág a községi és magánélet legtitkosabb redőibe — Magyarország polgárait ez ügyekben helyezni a közös kormány ellenőrzése, vagy az osztrák kormány kölcsönös felvigyázása alá és mégis azt mondani, hogy ezzel közigazgatási úton önállásunkból mit sem vesztünk: valóban bámulatos rövidlátóság ! A mi fő: a dolog bibéje abban van, hogy a mi gazdasági ésipari viszonyaink épen azt követelik, hogy az osztrák tartományokétól eltérő törvényeink legyenek a fogyasztási adókra, mert a mi szeszünk, czukrunk, sörünk nyersanyaga, előállítási foka egészen más mérték alá esik, mint az osztrák tartományoké. Erről a szakértők tanúskodnak , sőt a közös alapú törvényhozás alatt folyton hanyatló szesz, ezvakor, söriparunk számokkal bizonyítja be. Ily tapasztalás után, még jobban közössé tenni a fogyasztási adók ügyét, teljesen viszás eljárás lenne. Mert a legjobb esetben is, az osztrák érdekeknek tenni kellene concessiókat a mi rovásunkra, tahát nem a mi viszonyainknak felelne meg a törvényhozás, mint ahogy most is ezek vannak feláldozva, hanem egy, az osztrák érdekeket kielégítő kompromissumnak. De lássuk a »Napló« tervének nem csak alkotmányos és közgazdasági hátterét, hanem pénzügyi eredményét is! Ha az 1873-as budgetet nézzük, úgy találjuk, hogy Austriának az öt fogyasztási adó 51 milliót ad, nekkünk ugyanezek 13 és fél milliót. Az osztrák pénztárba Magyarországon történő fogyasztás után folyó fogyasztási adóban és a kivitt osztrák czikkeknek a közös kaszszából terhünkre kifizetett visszatérítésekben való kárunkat biztosan meghatározni nem lehet, de azt hiszszük, hogy nem nagyítunk, ha azt 15 — 20 millióra tesszük. E számot a népesség arányában való fogyasztásra alapítjuk, hozzáadván a visszatérítésnél szenvedett 3—4 milliónyi kárunkat. Tehát, ha ezt veszszük fogyasztási adónk jövedelméhez, e czimen az 1873-diki budget alapon is legalább 33 — 35 millió bevételünk lenne. Ha a „Pesti Napló« azon terve fogadtatnék el, hogy a jövedelem legyen közös, az 1873-iki számítás szerint; a quó ta arányában minket csak 18 —19 millió illetne meg, tehát csak 4 — 5 millióval több, mint most; ez aránytalanul kevés. Ha A „HON“ TÁRCZÁJA. __ EVI M. TIED, ÖVÉ. Regény öt kötetben. irta Jókai Mór. I. KÖTET. „Férfi sorsa a nő.44 (16. Folytatás.) Az első siker. »Kelj fel, felebarátom, a mellől a halott mellől s verünk csináljunk s a többit! Ezzel a megszólítással riasztá fel Inczét egy ismerős hang. Feltekintett.Alig hitt szemeinek.A dukai lévita állt előtte. Valósággal annak az arcza, feszes szattyán redőivel, annak a szűk előre hajlott nyaka , de minő öltözet hozzá! Egy kapuczinus barát kámzsája. Kezében agy fűzfa palcza, kígyó formán hántott héjjal. »Bámulsz rajtam ugye, felebarátom? Hogy mikor te levetetted a skapulárét, én akkor veszem fel a barát kámzsát. Agyon is vernének a híveim, ha megkapnának benne. De nem viselem, csak mikor szükség van rá. Egyébkor a vászonkufferbe bepakolva hordozom. Jó ez — »mikor az ég zörög« s a többi.« . Incze elborult arczczal tekinte megszólitójára. Kedélyhangulata elutasított most minden tréfát ; a helyzet sem volt ahoz való (egy elesett holtteste fölött). A lévita azt hitte, hogy ez a komor tekintet az ő barátköntösének szól. Sietett felvilágosítást adni felőle. »Ne gondoldam, felebarátom, hogy ez valami igazi kapuczinusnak a csuhája. Egy kémnek az álköntöse volt ez, akivel a szentmihályi dáridónál tánczoltunk. Azután én megtartottam a ruháját magamnak, mondván: »ad hoste doceri« az ellenségtől tanulni jó. Egyéb hasznomat úgy sem veszik a táborban, a mangalétát nem bírom, mert göthös vagyok, csak krámfiter (betegápoló) lehetek, vagy kém. Ha ezt a gúnyát felveszem, az ellenség táborába belopózhatom , mondván szent Dáviddal a Góliátnak : te jösz én ellenem dárdával, puskával, én pedig megyek te rád a seregek Urának nevével.« »De hát miért nem maradt ön otthon, ha beteges ?« »Először is azért, mert a híveim mind elmentek a háborúba. Magam kiáltó szó volnék a pusztában , azután meg annyit sem ér már ez az én életem, — mint Jób pátriárka mondása szerint: a fáról leesett fia veréb, s a többi.« Az öreg fiú nagyot sóhajtott, — s Inczének úgy tetszett, mintha ennek a sóhajnak viszhangját adná saját keble. Ennek sem ér már az élet semmit. »Most pediglen már a szentmihályi dáridó után nincs mit tenni, mint végig tánczolni a mulatságot, ha elkezdtük. Itt vagyok a híveimmel a hátad mögött egy negyed órányira. Amint megtudtam, hogy te itt vagy a kis papjaiddal, ide osontam hozzád, s ugyan jókor jöttem. Látom, hogy te a »boldog végén« fogod a botot s nem tréfálsz. Mondok egyet. Van az én hiveim között ötven olyan legény, aki megeszi a fias oroszlányt. Szedkőzzünk össze a te fiaiddal; látom, hogy azok is kemény gyerekek. Itt van nem messze félórányira az ózdi malom. Abban okvetlenül határőrök vannak. Én ismerem ennek a tájéknak minden zegét-zugát. Itt voltam három esztendeig kosza s konvenciómban volt a szabad bibicztojás-szedés. Éjjel is bejárom a nádast. Én elvezetlek odáig, s ha első álomban rajtuk ütünk, csinálunk nekik egy olyan tánczot, amihez képest a szentmihályi dáridó is s a többi!« Aldorfai undorodott ettől a beszédtől. El akarta utasítani magától a tolakodót. Nem tegezte vissza. »Ejh, menjen ön. Mi itt előőrsre vagyunk állítva. Vezérszóra kell hallgatnunk , nem vállalkozhatunk koczkáztatott kalandokra.« A lévita fitymálólag csenttentett a nyelvével. »Tzhejha! Van is most vezényszó! Bezzeg ha mi is előbb a főparancsnoktól kérdeztük volna Szent-Mihálynál, hogy mit kezdjünk az ellenséggel ? Addig üldöztük, amíg utolértük. Az volt a galopptáncz! Ötven szerezsánból negyvenhat hagyta ott a veres köpönyegét, pedig maga is benne maradt. Csak négy futott el! Még annak is utána megyünk.« A száraz sovány alak abban a barát csuhában oly visszataszító jelenség volt e természetkivüli báb ádáz kifejezésével rángó arczvonásain, heves taglejtéseiben. Incze undorodott tőle. »Az én küldetésem nem mészárlás.« »Biz az enyim sem az : jámbor pap vagyok; görbes, nyaviga teremtés. Rám férne a hideg megfontolás. De a jó kutya is megvész, ha rájön a fogfájás. Hej, felebarátom, ha neked ott fájna, a hol nekem fáj. Emlékezel-e még arra a szép árva leányra ott a dudas paplakban. Incze most már épen gyűlölettel tekinte ez emberre. Ki ad neki jogot, hogy arra a leányra emlékezni merjen ? — Az az »enyim. Kezét elutasitólag emelé föl, hogy eltiltsa őt magától. »S tudod-e, hogy mi lett abból a leányból ?« Ez a kérdés igézet volt Inczére nézve. Eltiltó keze mellére hanyatlott. »No hát tudd meg. A hadjárat kezdetén a kormány felhívást intézett hazánk hölgyeihez, hogy a betegek és a harcrtéren megsebesültek ápolására vállalkozzanak. Veszedelmesjegy hivatal. Az ellenség nem respektál sem asszonyt, sem beteget. A szentmihályi puszta magtára volt átalakítva a dunai sereg csapatjai számára ily kórházzá. Volt benne már harmincz beteg és sebesült. Azokat ápolta hat derék honleány, nem féltve életét ellenségtől és ezudai ragálytól. Ezek között volt Serena kisasszony... »Incze szemei előtt vérszint kezdett látszani az alkonyi ég; úgy tetszett neki, mintha a fénylő csillagok megannyi villámokká válnának s elkezdenének czikázni az égen. »Mindig mondtam, vakmerő, akaratos leány volt teljes életében. Minek volt neki olyan helyre menni ? Hiszen Duda ezudar egy fészek, az igaz, de csak mégis otthon volt az neki, — s a többi.« »Beszéljen ön, mi történt vele ?« sürgeté Incze nyugtalanul. »S a többi. (Most már ezen is kezdé a szavát Sós Márton.) Hát ki tudja azt, hogy mi történt vele ? Az Isten. De az meg nem mondja. Én már csak akkorára értem oda, mikor el volt égve minden. Az ellenségnek egy csapatja egész nap lövöldözött. Szent- Mihály körül Vidos uram nemzetőreivel; estére elfoglalták Szent-Mihályt, akkor aztán a gránáriumot körül rakták nád kévékkel; benn voltak a sebesültek, meg az ápolónők; akkor meggyujtották a nádat körös-körül s abból lett aztán egy nagy máglya s egy néhány martyrral több a mennyországban. »Szóljon ön, Serena is ott volt?« »Felebarátom! ki ismerné azt meg, mikor a tűz elhamvadt, melyik koponya kié volt ? Fekete az valamennyi. Másnap reggel, midőn nagyobb erővel visszatértünk, már hamu volt minden. Ötven szerezsán ott sütkérézett a zsarátnok körül s szalonnát pirított mellette. Azokkal tánczba eredtünk. Negyvenhatnak nem fáj már többet a foga. Csak négy kai lamajkázott el a veres köpenyeggel.« (Folytatása következik., Bölcs bolondságok. Firkálta Jókai Mór, XVI. Petőfi mint színész. ÜL (Vége.) Most még azt kell elmondanom, hogy azon idő alatt, amíg Kecskeméten színész volt Petőfi, mik történtek vele írói pályáján? Kecskeméten is volt önképző társulata a tanuló fiatalságnak (azonkívül műkedvelő társulata, zeneegylete, dalárdája, táncziskolája és tornászata — mind ingyen!) S volt egy írott lapja is »Calliope.« Ennek a szerkesztője volt Ács Ká rolly, kinek igen szép költői ihlettel írott versei jelentek már meg Bajza Atheneumába. Ránk névtelen poétákra nézve már akkor Ács Károly tekintély volt, akit még Petőfi is respectált. De nem csak verseiért volt Ács Károly tekintély , de jó szivéért is. Nem hagyhatom feledékenységbe menni, hogy azt a historicus viola szin frakkot azokkal a sárga gombokkal épen Ács Károly megrendelésére s jót állására készítette Petőfinek a derék magyar érzelmű Béer, pesti szabómester. Ács Károly testmértéke szerint, kivel annyira egyforma termete volt, hogy mikor társalgási darabokban jellemszerepeket kellett előadnia, tőle kölcsönözte az öltönydarabokat, így egyszer valami tudós tanárt kellett játszania, s ahol Ácsnak sarkig érő téli kabátját kölcsönözte ki. Hideg csikorgó decemberi este volt, mikor érte jött. Ács Károly unszolta Petőfit, hogy hazáig öltse fel a meleg kabátot, de ez nem volt rábírható; azt mondta, hogy elég ha a színpadon rontja, s azzal szépen a köpenyege alá vette s úgy vitte haza, másnap reggel már megjelent nála kérlelhetlen pontossággal hozta ismét azonmódon szépen összehajtogatva a hóna alatt a hosszú redingotot. Ács Károly szállásán volt a diák-kaszinó s egyúttal tornaterem. Egy zimankós deczemberi estén épen azon tanakodtunk Petőfivel, hogyan kellene ezen az olympi nyomorúságon tisztességes úton segíteni ? Nem lehetne-e valami irodalmi merényletet elkövetni ? Teszem föl: kinyomatni egy füzetkét s azzal a kecskeméti ismerősöket megadóztatni. Hozzávaló anyag lett volna elég. Petőfinek voltak versei; nekem is volt egy novellám, a mit rendelkezésére bocsátottam. De hol a nyomda-költség ? Itt a bökkenő. — Nekem van egy eszmém, mondá Petőfi, s felugrott az ágyamról (az volt a közös divat) s szokott rohamléptekkel elvágtatott. Ment egyenesen Ács Károlyhoz. Ott épen egy csomó diák birkózott s verte egymást a földhöz. Petőfit is biztatták, hogy vegyen részt benne, de ő nem szokott birkózni. Csak Váradi Tónival, a ki engedte magát ütni, ha Petőfinek kedve szottyant hozzá. Vívni is vele tanult együtt Chappontal s olyankor két kézre fogta a kardot, ha másként nem birt vele. Megvárta míg mind elmennek, akkor elmondta Ács Károlynak, hogy mi járatban van ? — Adjunk ki mi hárman egy zsebkönyvet. Ács, Petőfi, Jókai. Az aztán jó lesz új évi ajándéknak. Megveszi azt Keckeméten minden ember. Ács Károly rögtön ráállt a tervre, s nem csak saját költeményével ígért hozzájárulni, hanem a mi sokkal nagyobb, és nehezebb része volt a feladatnak, magára vállalta a jó öreg Szilády Károly bácsit, a nyomdászok veteránját rábirni, hogy a zsebkönyvet hitelbe nyomassa ki. (Ács Károlyt nagyon szerette Szilády; ő irta a nyomdája megnyitásának ünnepélyére az üdvözlő verset, chronostichont, melyért Kecskemét nagylalkú honleánya, Szántó Mártonná által aranynyal jutalmaztatott.) Meg is ígérte, hogy kinyomatja a zsebkönyvet »post festára.« Teháta legnehezebb kérdés meg lett oldva. Petőfi másnap átadta verseit Ács Károlynak, hogy mondja meg mit szól hozzájuk ? És válasszon közülök. Ez volt az első és egyetlen kritikus, akit Petőfi maga kért fel, hogy mondjon véleményt a verseiről, pedig a másik módozat fogadtatnék el, hogy t. i. a közös bevétel a lakosság száma arányában osztassák fel, akkor ugyan járna nekünk vagy 27 millió, de ez sem felelne meg a bizton remélhető jövedelemnek és a mellett még csak távolról sem kárpótolná az országot azon anyagi ipari és alkotmányos veszteségekért, melyeket okvetlenül szenvedne a »Napló*4 terve miatt. Igaz, hogy a „Napló“ nem minden fogyasztási adót akar közössé tenni, hanem többet, de minthogy ezeket meg nem nevezi, számítási tervére nem alapíthatok, de az egész terv aránylagos eredményét a fentebbi számok mégis feltüntetik. Jó lesz tehát azt eltemetni. H. S. — Hadi felszerelési ügy. Az országos magyar iparegyesületnek a hadi felszerelés tárgyában működő bizottsága okt. 16-án Ráth Károly elnöklete alatt ülést tartott. Mint sürgős intézkedést igénylő ügy tárgyalás alá vétetett azon kérdés, mit lehetne azon felszerelési szükségleteknek a hazai ipar általi szállítása érdekében tenni, melyek szabadversenynek vannak fenntartva, és melyekre az ajánlatok folyó évi november 30-ig adandók be. Tudomásul vétetett az iparos körnek egy átirata, mely egy ott tartott értekezlet eredményekép minden szállítandó csoportra több versenyképesnek ismert czéget nevez meg. A határidőt avid lévén, okt. 25-ére egy nagyobb értekezlet határoztatott öszszehivatni, melyre az érintett czégeken kívül a lapok utján az összes érdekelt iparosok, továbbá különösen azon helybeli ipartársulatok, melyek a szállítandó tárgyak előállításával foglalkoznak és az illető kiváló gyárosok az egész országból (a bécsi kiállításon jutalmazottak jegyzéke alapján) meghívandók lesznek. Hogy az értekezlet már kellőleg tájékozva lehessen, szükségesnek mondatott ki, hogy a szállítandó tárgyak mintái előmutattassanak, továbbá a szerződési minták s más nyomtatványok. E végből újból kérvény határoztatott intéztetni a f. i. és kér. minisztériumhoz azoknak megszerzése és az iparegyesületnek leendő átadása végett. — E kérvény átadására három tagú küldöttség kéretett fel. — A felsőház reformja. E czim alatt írja az U LI.: A főrendiház reformjáról szóló javaslat szerzője nem Szapáry, a belügyminiszer; e javaslatot a miniszerelnökségben dolgozták ki, és pedig — Szilágyi Dezső.« Természetes, hogy ez épen nem emeli a főrendiház reformjáról szóló ama javaslat közeli tárgyalhatóságának bancsait. — A »Napló« vámügyi javaslataival, melyeket egyik vezérczikkünk méltat, foglalkozik a mai »Pressz« is. Elitéli azokat, mint Ausztriára nézve hátrányosakat; a bécsi sajtó ismert felfogása azonban, melylyel reájuk hátrányosnak következetesen azt mondák, ami ránk előnyös, még arra utalhatna, hogy e kuriózus tervekben is van valami kívánatos és óhajtható ránk nézve. Nehogy azonban ez iránt tévedésben altassa magát bárki is, megdicséri azokat egy más oldalról a »Presse«, írván ilyeténképen: Mindenekelőtt egy igen figyelemre méltó jelenség emelendő ki. A magyar javaslatokat határozott czentralistikus szellem lengi át. Ugyanaz a Magyarország, mely 1867-ben minden, a legszükségesebb mérték határait túlszárnyaló központosító irányzat ellen összes erejével törekedett még a gazdasági téren is, most azután törekszik, hogy új közös ügyeket teremtsen, és saját politikai aggályait ez eljárás felett leokoskodni igyekszik. Ugyanazon javaslatokat, melyeket most Magyarország tesz a czukor- és söradó iránt, 1867 ben a pénzügyi kiegyezési alkudozásoknál az osztrák küldöttség hangoztatta, s csak Magyarország makacs ellenállásának sikerült végre az említett adók kitörlését a közös bevételek közül kieszközölni. . . . Magában és magáért nem fognánk tehát a magyar politikusok legújabb csodálatos fordulata ellen, mely Ausztria-Magyarország szorosabb gazdasági, igy tehát közigazgatási összekapcsolását követeli, mit sem felhozni. Idáig a »Presse« czikkének az a része, melyet a megfigyelésre s a magyar közönségnek számbavételre érdemesnek tartunk. Mindenekelőtt óvunk ugyan az ellen, hogy egy lap megfontolatlan indítványait csakugyan sans géné »Magyarország« szavának s óhajainak keresztelje a »politikusaink csodálatos fordulatain« gúnyoskodó bécsi sajtó, de ettől eltekintve, bizony sajnálatos, bizony megalázó, hogy magyar lap elfoglalta álláspontra, mint czentralistikusra, mint Magyarország önállását az eddigieknél is fokozottabb mérvekben körülszabdalóra, bécsi czentralista lapnak lehet, s joggal lehet utalnia. " Ezekből is megítélheti a közönség: minő jellegűek azon tervek. Valójában, ha nem volna oly szomorú, még hibetlennek is látszanék az absurdum. Mihelyt azonban szomorú, akkor a mi viszonyaink közt esküt lehet tenni tényleg voltára. Budapest, oct. 17-én. Közöltük mi is e hét folytában a közös hadügyminisztérium félhivatalos nyilatkozatát a hadi felszerelések kérdésében. E hosszú nyilatkozatból, melynek bírálatába most nem akarunk bocsátkozni, annyi mindenesetre világos, hogy a jelzett kérdés reánk nézve új stádiumba lépett: ki van adva a három nagy csoport (posztó-, vászon- s pamut-, végre bőrneműek), s pedig nem három évre, mint volt az eddigelé, hanem egész öt évre. Ez bevégzett tény, melyen ha csak nem rendkívüli körülmények következtében, egyelőre változtatni, fájdalom, nem lehet. A két utóbbi csoportban egy-egy magyar elég is megjelenik, ami az első s legfontosabb csoportot illeti, még nincsen eldöntve, vájjon be fog-e vézetni a három magyar posztógyár (Pozsony, Losoncz, Újrács) az illető consortiumba. Egyébiránt ha ez meg is történik, nagyon kérdéses: vájjon működő részesei lesznek-e a consortiumnak s jutand-e ekkér iparos tevékenységünknek is egy kis haszna, avagy — mint Skene alatt történt — a cislajthániai társak valamely határozott összeg vagy százalékkal absuindálják-e a nevezett gyárak, most már nagyobb rész cislajtháni tulajdonosait. A felszerelések ügye, ami a közös hadsereget s a három nagy csoportot illeti, ekkor darab időre le van téve a napirendről. Sajnos mindenesetre, hogy ez oly kedvezőtlen megoldás folytán áll be. A sajtó hazafias része megtette a magáét, pártkülönbség nélkül. Ha a delegálók nem nézték volna szent kötelességüknek, azt utolsó perczig Kuhn szavára esküszni, ha kormányférfiainkban lett volna a kellő érték iparunk életérdekei iránt s a kellő erély az ország jogosult kívántainak érvényesítésére, bizony a tényleges kijátszás soha sem lehetett volna olyan kihívó, kézzel fogható. Megtörtént dolog. Keményen megboszulja magát a kormányon is; kérdezősködjetek csak egy év múlva a pénzügyérnél új adójavaslatainak eredménye után! Szomorú vigasztalás, elismerjük. Vigasztalóbb volna annak a tudata, hogy hasznát veszik legalább jövő magaviseletükre nézve, a drágán fizetett leczkének. Az előjegje után ítélve, még ez is alig reménylendő. S itt nemcsak a kormányra gondolok, hanem szintén a közvetlen érdekelt iparos körökre, melyeknek közömbössége vagy erélytelensége — valljuk meg őszintén — nagyon elősegítette vala a kormány jelzett mulasztásait s ezeknek ismétlését elősegíteni készül. A nagy szállításokban több éven át nem lehet többé említésre méltó részünk, ezek Koller alatt mint Kuhn alatt a nagyipari egyedáruságnak osztaléka maradnak, csak hogy a benne osztozók köre valamivel kiszélesbttetett. De nem megvetendő — faute de mieux — azon czikkek sorozata, melyek bele nem vonatnak a három nagy egyedárusági csoportba, melyek még kiadandók s a hadügyminisztérium határozott kijelentései szerint a szabad versenynek fen vannak tartva. Igaz, hogy itt már nem 7 — 8 millióról, hanem legfeljebb 7-800 ezer forintnyi szállításról évenként van szó; igaz az is, hogy ezen alábbrendelt czikkek készítése nem öt évre, hanem csak egy évre adatik ki. De várjon, iparunk szorongatott helyzetében az egy évi s háromnegyed millió forintnyi kereset nem érdemli-e meg, hogy mind az érdekeltek, mind a kormány részéről minden elkövettessék a czélból, hogy egy kis kárpótlást találjunk itt a fontos szállításoknál kijátszásunkért ? Senki sem fogja tegadni, hogy legalább e téren szállításképes a magyar ipar. Olyan cziktekről van szó (főkép paszomány, kötél gyártás, fa és fémczikkek), melyek sem roppant tőkét, sem nagy gyárakat nem igényelnek, melyeknek elkészítése századok óta otthonos mi nálunk; több czikkre nézve megmutatta az utóbbi világtárlat is — nagy tökélyre vergődtek fel a mi mesterembereink. A kilátásban álló munkátlan s ennek folytán durva téllel szemben az ilynemű több százezer forintnyi megrendelés kinyerése valódi szerencse volna az illető versenyezők és általában munkás népességünkre nézve. Mindennek daczára az egész ügy eddigelé nem akar sikerrel kecsegtető folyamatba jönni. Értekezletek tartottak ugyan az iparegyesület s az iparos kör helyiségeiben, de a részvét semmiképen sem felel meg az ügy fontosságának, sem a tevékenység a tárgy sürgősségének. October második felében vagyunk, november 30-ikán lejár a pályázatok benyújtásának határideje, s sem a rokon elemek nélkülözhetlen csoportosulása, sem a szükséges pénz s hitelsegély biztosításának érdekében semmi lényeges előkészület nem