A Hon, 1875. január (13. évfolyam, 1-25. szám)
1875-01-01 / 1. szám
alsó szám. XIII. évfolyam. Q P ....■ #' ,4^ IJT'JL I Reggeli kiadás: Budapest, 1875. Péntek, január ] Kiadó-hivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési dij : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 írt — kb. 6 hónapra...........................................12»— » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év fogtsán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési ,‘6«3*4 Barátok tere, AthonaeC^jj’ A lap szellemi részét illető m'. a szerkesztőséghez intézendő. ? közlemény Bérmentetlen levelek csak ismert kutatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissa tagád-HIRÜslVSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Bart tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás. A „HON“ TÁRCZÁJA. EHYIS, TIKA, ÖVÉ. Regény hat kötetben. Irta Jókai Mór. IV. KÖTET. „Férj! sorsa a nő“. (49. Folytatás.) A hívott könyvek. Az erőszakos roham, mely a vonatot érte; azt a vasúti kocsit, melyben Incze és utitársai ültek, úgy összenyomta, mint egy papiikatulyát s egyszersmind egyik végével felfelé fordította. Az idegen hölgy termete egészen szorosan volt sajtolva az egymáshoz tolt pamlagok által Inczéhez, s még azonkívül leszorítva a ráhulott bőröndök által , ami különben szerencse volt ránézve, mert a bőröndök akadályozták meg, hogy szét nem zúzta a fejét az a vas, mely előbb a kocsi fenekét tartotta, annak nyújtóját képezve, most pedig ketté törve, keresztül hatolt a vagyon falán s a ledobált batyukat előre tolva, azok alá a két szemközt ülőt egymásra fektetve, eltemetette. Incze esett alul. Érezhető mellén utitársnője szivének heves dobogását, keblének lihegő mozdulatait. A hölgy feje oda volt szorítva az ő vállához. A hölgy nem álést el, magánál volt s most sem az jutott eszébe, hogy Istenhez, vagy szentekhez kiáltson , hanem azt mondá francziául Inczének: »szabaduljon ön tőlem!« — Az eredetiben még ridegebből hangzik ez: »debarrassez vous vous de moi.« Azt Incze maga is akarta. Valami sajátszerü ropogás, mely a rémes fafordításon is áthangzott, tudata vele, hogy a felfordult tender fölé torlódott teherkocsik meggyuladtak a gép tüzétől, itt még meg is lehet majd égni. Csakhogy ebből a helyzetből saját erejével menekülni nem volt könnyű. A coupéenak nem volt már sem ablaka, sem ajtaja, az egymásba volt tolva, arrafelé semmi nyílás. A waggon teteje kétfelé nyílt ugyan, de azon a szomszéd naggon feküdt, melyet az összeütközés rohama a másik hátára feltolt. Csupán csak a kocsi fenekén át lehetett megkísérteni a szabadulást. Incze érzi, hogy lába alatt a deszkázat enged, annak csak egy erős rúgás kell, hogy rés támadjon rajta. Neki feszítette a két sarkát, s sikerült az áttörés. Hanem az alatt egyik lába belekeveredött egyikébe azoknak a fatális aczélabroncsoknak, amiket azon idők divatja szerint a hölgyek krinolin név alatt viseltek. Ez gátoló abban a szándékában, hogy a lábai alatt támadt résen át alácsúszhasson. »Szakítsa ön el azt!« mondá a hozzászorított hölgy. Nem volt más menekvés. Tépni kellett, ami útban áll. A férfinak, hogy alól a résen keresztül csúszhasson, a ránehezedő hölgy alak minden tagjával érintkeznie kellett, s annak minden vonaglását éreznie saját testén. Ki gondolt volna erre most a rémület szörnyű perezeiben ? Végre földet értek lábai. Egy perezre körültekintett a szabadban. Az egy látvány volt a pokolból. Két vonat idomtalan tömeggé összetolulva, ahol a roncshalom legmagasabb, fekete füst tör elő, melyen kitörő lángnyelvek lobbanak keresztül. A tört kocsik alul rémorditás kardala hangzik. Néhány utas siet a romok alul társait, tehetetlen alakokat, kiránczigálni; egy nő ül az útfélen, és kezeit tördelve, jajgat. Most egy robbanás hangzik : az egyik eltemetett mozdony gőzkatlana, mely a földben megfenekelve, tovább főtt, szétdurrant, s forró vizzel lugozza le a közel tevőket, s aztán fehér gőzfellegbe borítja az egész rémlátványt. Inczének sietnie kellett a szabaditás munkájával. Utitársnőjén nem tett segítve az által, hogy ő kimenekült alóla, a felülről nyomó teher azért folyvást odaszoritva tartá. Erőszakkal kellett őt megmenteni. Incze a kifeszitett fenékdeszkát még tovább repesztve, kitágitá a rést, melyen át maga keresztül kúszott s aztán átkarolta a hölgy két térdét, lehúzva a fedetlenül maradt, szoborszerü szép lábakra felcsúszott öltönyt, s aztán elkezde őt csendesen lefelé húzni. A kocsi feneke embermagasságra volt feltolva; a szabaditónak a szép termetet izenként kellett magához szorítania, hogy onnan a rom közül kihúzhassa, átkellett karolnia csípőit, derekát aztán ott sem tehette le a forró gőz közepeit, ölébe szorítva kellett őt kivinnie a vasút melletti partra. Ott létéve. »Tud ön lábaira állni?« kérdé a hölgytől legelőbb. »Nekem semmi bajom. — felesé az. Bátyámat szabadítsa meg.« Incze visszament az összegyökönt vagyonba, a férfit kiszabadítani. Az még nehezebb munka volt. Az két fal közé volt odaszoritva és nem mozdult. Incze erős volt, s veszélyben az ember mázsákat emel. Kiszabaditá a grófot is. Nem grófot már , csak egy halottat. A mellkas volt nála összezúzva. Föl sem ébredt tán mielőtt meghalt. Incze kivitte ölében a töltés-partra az összecsukló tetetemet ott lefektető a fűre, a szép hölgy lábaihoz. Maga letérdelt hozzá: megtorló zsebkendőjével az alak véres száját, megtapintá üterét, szivét s fejének ingatásával untatá a hölgynek, hogy itt nincs étel. »Meghalt!« sikolta fel a hölgy s azzal odaveté magát a halott mellé, arczival eltakarta annak arczát, és két kezével magához szorítva fejét, s aztán elkezdett hevesen zokogni, csókolta, ölelte a halottat, hitt a nevénél: »Henrik kedves Henrik! ébredj fel! — Nem halt meg! Segítsenek rajta! Hiszen még felnyitja szemeit!« A kitörő keserv oly igazi volt, oly szivet eláruló. És Inczének valami jutott eszébe. Saját gyásza. Alig múlt el egy bénai azóta, hogy az ő életének mindene, világa, épen ily rögtön, ily menthetlenül, ily irtóztató módon tett kiragadva a világból. Még hallotta sikoltását, látta felé nyújtott karjait, s aztán eltűnt. Oh ez a seb most újra feltört, s e sebnek vére a köny. Inczének el kellett takarnia arczát, hogy omló könyeit elrejtse. »Hát nincs senki, a ki segíteni tudjon!« sikolta a hölgy kétségbeesetten, kuszátt hajzatát szétsimitva konyáztatott arczából két kezével. Ekkor meglátta, hogy ez a férfi ottan sír. Minek sir ? Mit sirat itt ? Tán az ő fájdalma hatott rá ? Mi joga neki abban osztozni? A hölgy e perezben megszűnt sírni, felállt és letörte könyeit. A plebejus jajveszékelésnek vége volt. A büszke hölgy állt ott ismét. Dúlt öltönyét termetéhez lapitá az erős esti szél, a lángveres felhők az alkonyi égen fél arczát tüzbe bobták. Szemei belenéztek az izzó égbe s ragyogtak, mint két karbunkulus Nem volt többé tekintetében semmi szenvedély, semmi indulat. Inczét megfedté egy halk szózat odabenn: »mit nézed te e csodaszép tüneményt?« Aztán eszére tért, hogy biz annál okosabbat is tehet most mint hogy egy kisasszonynak egy holt testvért megsiratni segít: jobb lesz, ha a málháit kiszabadítja a kocsiromok közül, mig oda nem égnek. Már akkor valamennyi vagyonból előbujtak, akik épkézláb maradtak, s törekedtek a megsérülteket is kiszabadítani; közelből és távolból összefutottak a mezei munkások, az elbei hajósok s hozzáláttak a tűz oltásához s a romok félretakaritásához, a podgyászszekerekből szórták ki a málhákat. Incze is visszatért a vagyonhoz s erős testgyakorlati művészettel kiküzdte onnan a roncs közé temetett bőröndöket s egyéb úti csomagokat. Azok közt legkeresettebb czikk volt egy szijjal átkötött plaidbatyu, mely a grófi utazókhoz tartozott. Incze jó asszonytartó ember volt , mikor egy szép hölgy déli alakja körül így csavargatja az erős szél a lenge selyem öltönyt; nem az jut eszébe, hogy esb milyen szép idomai vannak ez eleven Vénus szobornak! hanem az, hogy ,mint meg fogja ez hűteni magát. Siet számára kikeresni azt az aranynyal áttört shawlt, mely arról tanúskodik, hogy a szép hölgy nem azért visel fekete ruhát, mintha gyászolna. Mire a kihordott málhákkal visszatér, már akkor az úrhölgyet nem találja egyedül. A katastrófa hírére rögtön jött a draisinen lovagolva a közeli állomásról a főnök, a rendőrbiztos, az orvos,a felügyelő s mindannyinak első gondja volt a grófnőnél kezdeni a segélyhozást. Az orvos megvizsgálta a hullát s látleletet adott róla. Az felébreszthetetlen. A rendőrbiztos kérdező az úrnőtől, hogy hová akarja szállíttatni a halottat ? Az intézkedett egész nyugalommal, hogy szállítsák testvérét haza, anyjához, Königinhofba. Az állomásfőnök ígérte, hogy külön draisinnel fogja őt oda szállíttatni, mielőtt a félbeszakadt közlekedés a vasúton vonatok járására alkalmassá tenne téve. A grófnő is együtt akar-e menni ? »Nem; felelt a grófnő szárazon; nekem ma Prágába kell mennem.« (A halott hazatalál már magában is.) Ekkor érkezett oda Incze a nyalábra szedett málhákkal, miket a partra lerakva, részvétteljes nyájasággal kinálkozék: »Íme a shawlja, grófnő, hideg szél fa.« A hölgy végig nézet rajta büszkén, hidegen s azt mondá: »nem fázom.« Készebb lett volna megfagyni, hogy sem arra kényszerüljön, hogy ennek az embernek azt mondja: »Köszönöm,« aki vakmerő volt sírni akkor, a mikor ő is sir: ellopni magának az ő fájdalmát. Ez az ember ott feküdt vele együtt test testhez szorítva (igaz, hogy eltemetve). Ez az ember ránézve meg van halva. Incze mindezt olvasá a hölgy tekintetéből s valami szó azt mondá neki, hogy ez a fenyités meg van érdemelve. Szépen tetette aztán a hölgy málháit a gyepre, a magáéra ráült, s könyökét térdére, állát tenyerébe támasztva, bámult maga elé; a szörnydráma kellő közepébe, érzéketlenül, s nem iránta akárminő rémjelenetek folytak te szeme előtt, nem volt részvéte senki iránt. (Folytatása következik.) kormány teremtése, mely képes legyen és akarja is az uj rendszert következetesen keresztülvinni, nem tekintve az annak útjában álló, fel^aLyagx alul|^135^aFa^lyokra. És épen ebben van az uj pártalakulás kul'csa.Mert hiába mondják azt,hogy csak szabadelvű és konzervatív pártra van szükség, ha nem szabadelvűségi, hanem pénzügyi és közigazgatási feladatok állanak előttünk ; hiába mondják azt is, hogy a közjogi kérdés a napirendről leszorult, ha maga az idő fogja azt feltolni, a vám- és kereskedelmi szerződés és a quotatörvény lejártával. Nem azt teszi ez, hogy a közvetlenebbül megoldásra váró, szerződéstől fel nem tételezett kérdések előtérben ne maradjanak; de igenis azt, hogy a jövőrszággyűlésnek akár akár, akár nem, okvetlenül foglalkoznia kell a közjogi alku feltételeinek revisiójával, tehát oly többségre van szükség, mely e kérdésekben hazánk érdekeit és önállását, a dualistikus szempont mellett, minél nagyobb mérvben érvényesíteni tudja és akarja. Végül tekintettel kell lennünk a jövőre is, az az, nem szabad elhanyagolnunk, amennyire erőnk és időnk engedi, többi feladataink mellett, kulturális érdekeinknek szabadelvű irányban való fejlesztését sem , mert csak akkor leszünk képesek hátramaradásunk hiányait pótolni, államiságunkat és nemzetiségünket a kor folytonos és pedig szabadelvű haladást követelő szellemével nem csak kibékíteni, de erősbizni is, ha a felsőházat reformáljuk, az egyház és állam viszonyát szabályozzuk, az oktatásügyet fejlesztjük, a demokratikus és polgári elemeket erősbítjük. Tehát három kellékkel kell bírni a jövő országgyűlés többségének, hol vatainkat, jövőnk érdekeinek megóvásával, orvosolhassal. képesnek kell lennie a mostani pénzügyi, kormányzási és közigazgatási rendszernek reformálására, a takarékosság, egyszerűség, felelősség, önkormányzatnak, a nemzet többsége által pártolt, irányában. 2. Képesnek kell lennie a közjogi kérdésben — a napi feladatok és jogfolytonosság megszakítása, kockáztatása’nélkül — önállásunknak, érdekeinknek biztosítására, a törvényben kijelölt alkotmányos uton. 3. Szabadelvűnek kell lennie, nem azért,hogy a szükséges kérdések félretételével theoretikus feladatokkal foglalt Garamvölgyi erdőüzlet. A garamvölgyi államerdők, melyeknek egy complexusban az ún.jini.magyar B&n,i* toricul beioeauasa három év előtt oly zajt csapott, ismét készül napirendre jönni. A garamvölgyi gyárosokon és fakereskedőkön ejtett sérelmet a kormány újabban tetőzte akkor, midőn a kedvezőtlenné fordult kereskedelmi viszonyok között a fának szerződésileg kikötött árát a banknak 34 */36/ -kal leszállította, s nem hirdetett újabb versenyt, melyben garamvölgyi gyárosok és kereskedők kisebb-nagyobb részletekre szintén pályázhattak volna. Ennek daczára az angol-magyar bankra nézve a garamvölgyi erdők bérletének megtartása, a szerfölött magas kezelési költségek miatt nagy vesztességgel jár, úgy hogy a szerződéstől mindenképen szabadulni óhajt. Alkuba bocsátkozott tehát Popper Lipót, erdőbérlővel a szerződésnek és bérletnek átvétele végett. A bank, mint biztos forrásból értesülünk, a bérlet átvétele fejében kért fűrészmalmait, összes felszereléseit és a letett 90,000 frt bánatpénzt kész Popper úrnak átadni, de ez nagyobb engedményeket kíván. A szerződésnek ezen átruházása nemzetgazdasági szempontból a legnagyobb hiba, a fővárosi ,az egész dunamenti fakereskedésre, valamint Liptó, Árva-, Turócz- és Trencsén vármegyék munkásosztályára nézve a legnagyobb csapás volna. Popper Lipót ugyanis bérlője lévén az állam összes vágvölgyi,nemkülönben Albrecht főherczeg és a vágvölgyi nagyobb birtokosok erdeinek, ha most’ még a garamvölgyi állami erdők bérletét is kezébe keríteni sikerül, úgy Spanyolország újévi ajándéka. A Castellar hazájára ugyancsak ránehezedett a sors vaskeze. Nem volt elég a cantonalismus borzasztó pusztítása, melynek petróleumos nyomai most is látszanak a szerencsétlen ország városainak romomladékain ; nem volt elég az évek óta északon dúló karlista vandalizmus, mely rablók tanyájává, kifosztott, kipusztított sivataggá tett egy tekintélyes országrészt; nem volt elég Pava ez év január 3-ki államcsínye, mely szurony szegezve kergette szét a nemzeti képe t«n/virt+ni t'ti AUV/g * ** g. chaosból, — most meg jött ez is. Alfonz asturiai herczeg, Izabella ex-királyné fia, kikiáltatott királynak — a badgereg által! íme mit mond ma (decz. 31.) este érkezett sürgönyünk. »Pár is, decz. 31. Egy ma reggeli 3 órakor kelt madridi távirat azt jelenti, hogy Alfonz herczeg Spanyolország királyának proclamáltatott s az egész északi hadsereg, valamint a centrumbeli hadsereg által elismertetett!« Spanyolország újévi ajándéka tehát sem több, sem kevesebb, mint egy király s egy államcsíny. — Államcsíny nyitotta meg Spanyolországban az 1874. évet és az is zárta be. Igen jellemző két pólus, mely körül Hispánia történelme forog. Akkor még csak Don Carlos követelte magának mint zsoldos bandái által koronázott »fejedelem« Spanyolország kizárólagos birtokát, most már nemes rokona, Alfonz urfi is érzi, hogy eléggé megvaskosodtak nyakizmai a korona terhének elviselésére. Boldog ország, hogyan vetélkedik két nemes rokon kezed leírásáért! Hiúságod tökéletesen ki lehet elégítve, csakhogy e hiúságot keservesen kell megfizetned; nem nézheted elégült, boldog mosollyal a vetélyt; sírsz, szenvedsz, szépséged romjai mutatják ezt, mert azok, kik beírásodért kerülnek harczra, nem boldoggá tenni, hanem kirabolni, kifosztani, tönkre tenni, ha rajtad még valami kirabolni, kifosztani és tönkre tenni való van, s fölötted zsarnokoskodni akarnak. Mi már egy alkalommal kifejtettük, hogy mit tartunk Don Alfonz kilátásairól s azon nézeteinkhez ragaszkodunk ma is, még akkor is, ha fennebb közlött sürgönyünk — melyhez mellesleg mondva, csak tartózkodással szólunk — valónak bizonyulja, de. Hogy Alfonz manifestuma zavarokra fog alkalmat szolgáltatni, azt is igen valószínűnek tartották. A zavar meg van, megjött. Már tegnap jelenték a spanyol fővárosból, hogy Martinez Campos tábornok, ki Alfonzista rokonszenve miatt elmozdíttatott, az északi »republikánus« hadseregben elfoglalt állásától . Murviedroban két zászlóalj élén kitűzte a lázadás lobogóját Alfonz érdekében. A centrum-hadsereg egy osztálya pedig kénytelen volt abbahagyni a karlisták üldözését és a lázadók ellen fordulni. Erre aztán mindjárt következett az Alfonz királyivá kikiáltásáról szóló sürgöny. Ezzel összeesik az a másik hit, hogy Alfonz elhagyta Angliát és ép oly nagylelkű, mint szerencsétlen anyjánál Párisban tölti a Szilveszter estét. Ebből az látszik következni, hogy a fiatal uralkodó — in spe — már előre tudatával bírt a történendőknek, előre ki volt csinálva minden, hogy ő a spanyoloknak újévi ajándékul ajánlja föl magát — ezért közelebb jött a helyszínéhez. De igaz ! Alfonz azt ígérte volt lapunk által is közlött manifestumában, hogy csak akkor kész fejére tenni a koronát, ha őt a nemzet hívja, addig pedig megmarad »jó katholikusnak, jó spanyolnak« sat.Az az északi hadsereg pedig,mely őt királynak kikiáltotta, nem a spanyol nemzet,hanem összesen csak 50,000 ember, kiket a 20 milliónyi spanyol nemzet nagy kínnal síkra tudott állítni a karlisták ellen. Ez a hadsereg pedig, melynek Hadakozási módszerét volt már alkalmunk érdeme szerint méltatni, sokkal egyszerűbb dolognak tartotta Alfonzt királynak proclamálni, mint a karlistákkal megverekedni. Míg ez történik az ország északi részén, míg katonai cselszövények, lázadások, államcsínyek mennek végbe, addig — hogy a spanyol comico-tragoedia helyes legyen — Castellar, a republikanismus éltető lelke, vezére, a fellegekben élő ábrándos poéta, Madridból czikket ír a »Siécle«-be a »latin fajok szövetségéről !« Vagy már Castellárból is kiveszett volna a remény, hogy szerencsétlen hazáján még segitni lehessen s egészen költői álmoknak adja át magát ! ? Hogyan, miként történt ez az egész királyválasztás, Serrano maga is csatlakozott-e az áramlathoz s beváltotta volna Andrássy grófnak tett ígéretét, hogy „csak Alfonz helytartójának tekinti magát és csak a jó alkalomra vár, hogy azt királylyá tegye”, eddig még sötét háttért képez, melyet csak az újabb tudósítások fognak megvilágosíthatni. De legyen bármint, az egész felsőmagyarországi kereskedés egy ember kezében összpontosulván, minden verseny nélkül Popper úr monopóliumává válnék, ki az épületfának árát Komáromtól le Horvátországig feltétlenül diktálhatná. De még nagyobb volna a baj Trencsén-, Árva-, Liptó- és Turóczmegyék munkás lakosságára nézve,mely jobbadán a favágás és usztatásból él. Ezeknek munkabérét versenytárs hiányában tetszése szerint szabályozhatná, s a szegény lakosság keresete tisztán Popper úr jóakaratának volna odadobva. Ily monopolizálást a kormánynak megengednie nem lehet, s minthogy a szerződés a kormány jóváhagyása nélkül át nem ruházható, a kormánynak ezt jóváhagynia nem szabad. A kormány hibát követett el akkor, midőn a garamvölgyi erdők bérletét, mely addig részletenkint volt kiadva, a kecsegtető nagyobb nyeremény kedvért egy kézben,,egy bank kezében összpontosítá. Nagyobb hiba volt a kormány részéről, midőn a bank képtelenné lett a szerződésnek megfelelni, hogy azt fel nem oldá, hanem a nélkül, hogy kisérletett tett volna, minő feltételek alatt lehetne az erdőket kisebb részletekben bérbe adni, roppant engedménynyel módositá. Most ismét fordulópont elé jutott az államerdők ügye s a kormány kötelessége őrködni, hogy az roszabbra ne váljék. A bank által tett beruházások és bánatpénz százezerekre menő összeget képviselnek, s a bank ezt ép oly készséggel fogná átengedni a kormánynak, mint Popper urnak. A kincstár érdeke azt követeli ugyan, hogy a kormány izgorúantartsa fel a szerződést, de ha ez lehetetlenek mutatkozik, aminthogy a kormány azt egy ízben máris olyannak találta, úgy a szerződésnek Poppe Lipótra ruházását megengedni semmi szín alatt ne a szabad s a kormány kötelessége a lehető legnagyobb engedmények kieszközlése mellett a szerződést febontani, s az erdőket, úgy mint azelőtt, közmegelégelésre, s a kincstárnak sem kárával történt megbizató bérlőknek kisebb részletekben adni bérleire.